Médiakutató 2010 ősz

Kritika

Bokor Tamás:

Nem mese ez, gyermek!

A médiaerőszak. Tények, mítoszok, viták című könyvéről

Média és erőszak: e két fogalom nemcsak a gyakorlatban és a médiafogyasztó közönség fejében, hanem néhány évtizede már a kutatók elméletalkotó és valóságleíró fogalomkészletében is egybeforrt, s lett belőle „médiaerőszak”. E témakör örökérvényű kérdései: miképpen jelenik meg az erőszak a médiában? Vajon hogyan hatnak az erőszakos tartalmak a befogadók attitűdjeire és viselkedésére? Miképpen lehet leírni a médiában megjelenő erőszak szimbolikáját? Egyáltalán: mennyire magától értetődő, hogy az erőszak része az emberi természetnek, s ez mennyiben indokolja, hogy része legyen a médiatartalmaknak is? S legfőképpen: a katarzis és az erőszakra buzdítás képzeletbeli végletei között hol helyezkednek el a médiában felbukkanó erőszakos ábrázolások?

Ezekről az alapkérdésekről magyar nyelven a kommunikációkutatás közegében eddig jobbára tanulmányok és kisebb összefoglaló esszék jelentek meg. A pszichológia – s azon belül is különösen a gyermeklélektan – természetesen gazdag irodalmat produkált, ahogyan a jogi gondolkodás is sok eredményt felmutatott már a médiaerőszakról való gondolkodásban. A gyermekpszichológusok azzal szembesülnek, hogy a sokszor tabula rasaként kezelt fiatal elmék és lelkek sínylik meg legjobban a képernyőn látható erőszakos jelenetek „fogyasztását”. A jog számára ugyancsak mindennapos problémát okoz a médiumokban megjelenített erőszakos tartalmak szabályozása, és a médiatörvény megszegéséért járó szankciók alkalmazása. A káros – vagy annak vélt – hatások elkerülése érdekében pedagógusok ezrei törekednek arra, hogy a médiaismereti és kommunikációs tanórákon átfogó ismeretanyagot nyújtsanak diákjaiknak a műsorok értelmezéséhez, feldolgozásához. Sem a pszichológia, sem a jog, sem pedig a pedagógia nem képes ugyanakkor integráltan fellépni, hiszen még az előző bekezdésben felsorolt alapkérdések sem világosan tisztázottak a média és az erőszak viszonyával kapcsolatban.

Ennyi bevezető megjegyzés után talán nem is szorul bővebb indoklásra, miért jó, hogy nemrégiben végre napvilágot látott egy komplett tanulmánykötet, amely interdiszciplináris keretben tárgyalja a médiaerőszak alapkérdéseit. Stachó László és Molnár Bálint szerkesztő már a kötet előszavában kiemeli: „E kérdésekben szinte minden beszélgetőtárs egyéni és határozott véleménnyel bír. […] A médiaerőszak is azon témák sorába illeszkedik, amelyekről egy üveg bor mellett éjszakákon át képesek vitatkozni a lelkes egyetemisták” (7. o.). Az egyszeri olvasó joggal teheti hozzá: nemcsak a lelkes egyetemisták, hanem a pedagógusok, a pszichológusok, az általános és középiskolás diákok, sőt a jogászok és a szociológusok is hajlamosak a heves nézetütköztetésre. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint a focival: kis hazánkban tízmillió média-erő-szak-értő él.

Vágjunk hát rendet a káoszban – gondolta a két fiatalember. Egyikük, Stachó László pszichológus és zenetudós a Szegedi Tudományegyetem és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem berkeiben, munkatársa, Molnár Bálint kommunikációs szakember a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Kommunikáció Doktori Programjának doktorandusza. Kézenfekvő volt, hogy itt, a Médiakutató című folyóiratban először egy közös tanulmányban vizsgálják meg, miért látja különbözőképpen a pszichológus és a kommunikációs szakember a médiahatásokat (Médiakutató, 2003. tél). A higgadt és tudományos írásművet – bevallásuk szerint afféle „világmegváltó ötletként” – a Médiaerőszak című tanulmánykötet követte, amelyben rajtuk kívül 14 magyar szerző osztja meg a médiahatásokkal kapcsolatos gondolatait az olvasókkal a legkülönbözőbb tudományos aspektusokból. A kötet szerkesztését megelőzően az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézete konferenciát szervezett, amelyen bebizonyosodott, hogy a média, és különösképpen a médiában megjelenő erőszak vizsgálati terepe beláthatatlanul széles. Az előadások során az is kiderült, hogy tolerancia nélkül nincs értelme vitába bocsátkozni az ellentétes álláspontokról – mutatnak rá a szerkesztők. Ugyancsak kiemelik a szerzők kitartásának és elkötelezettségének fontosságát, amely nélkül nem születhetett volna ilyen sokféle szempontot felvonultató, ám ilyen formában is koherens kötet.

A könyv négy nagy egységben tárgyalja a médiaerőszakkal kapcsolatos ismereteket. A természet- és társadalomtudományok fókuszában a neurobiológia, az evolúciós viselkedéstudomány, a társadalomtörténet és a szociológia kap szót. A Hatalom és politika című blokkban a terror, az erőszakközlés etikai dimenziója és a gyűlöletrádiók speciális, ismeretlenségében is ismerős fogalma tárul fel. A következő fejezet – Az erőszak frontjain: a zombiktól a médiamunkásokig – címében sajátos módon rendeli egymás mellé a média legjellegzetesebben erőszakos tartalmainak főszereplőit, a horrorfilmek állandó kellékeit, az élőhalottakat a médiatartalmak előállítóival. Az utolsó, A vita gyakorlati vonatkozásai: szabályozás és oktatás című egységben egy médiajogi és egy médiapedagógiai témájú tanulmány található; ezek a médiaerőszaknak a társadalmi intézményekkel való kapcsolatát boncolgatják. Ily módon – az interdiszciplináris kitekintés jegyében – csaknem valamennyi olyan tudományterület megnyilvánul a könyvben, amely érintett a médiaerőszak vizsgálatában és értékelésében.

Az első, bevezető tanulmány a fentebb idézett Médiakutató-béli cikk átdolgozott, frissített változata, akárcsak több másik, a kötetben szereplő írás. Stachó László és Molnár Bálint gondolatai a média és az erőszak összefüggéseinek elemzéséről arra a megállapításra épülnek, hogy „a pszichológusok és a médiakutatók tudósközösségei között, kevés kivételtől eltekintve, még mindig igen korlátozott a szakmai diskurzus: nem fogadják el egymás eredményeit, és alig hivatkoznak egymásra” (12. o.). A két tudományterület közötti feszültség mibenlétére néhány gondolattal később derül fény. A pszichológiai agressziókísérletek kevés kivételtől eltekintve nem szólnak a befogadó szociokulturális és szocioökonómiai státusáról, ugyanakkor a médiakutatók elemzései figyelmen kívül hagyják az agresszióval kapcsolatos empirikus lélektani eredményeket. Emellett problémaként azonosítják a szerzők azt is, hogy a médiaerőszakról szóló, érzelmileg túlfűtött írások rendszeresen összekeverik a média hatásairól szóló tudományos eredményeket (azaz, hogy milyen körülmények között, miként képes hatni a nézőre a médiában megjelenített agresszió) és az ezekből levont normatív-etikai következtetéseket (vagyis hogy rossz, tiltandó vagy szükséges, esetleg jó-e a médiában megjelenített erőszak). Ezeket a nézőpontokat a tudományos érvelés során el kell választani egymástól. A szerzők igyekeznek is következetesen képviselni választott céljukat. Elemzésük a médiaerőszak kutatását az empirikus lélektani hagyomány felől vezeti be mára klasszikussá vált pszichológiai munkák (például Allport, Bandura és Maslow művei), valamint az ezredforduló újabb eredményeinek említésével. Ezt követi a médiakutatás szempontja, amely George Gerbner kultivációs elméletétől a Stanley Cohen-féle morálispánik-elméleten keresztül különböző befogadás-vizsgálatok eredményeiig és az erőszakos médiaműfajok értelmezéséig mutatja be vázlatosan a médiaerőszak lehetséges értelmezéseit. A tudományos tisztesség diktálja, hogy mindkét megközelítés bírálatát is megismerhesse az olvasó. Sőt a tanulmány „dramaturgiai csúcspontján” a szerzők a kutatások etikai következményeit taglalják: míg a pszichológia világnézetének középpontjában a mentális egészség, valamint az önkiteljesítő személyiség koncepciója áll, addig a médiaelméleti szemléletet képviselő kutatók érvelésének etikai pillére a szólásszabadság. A morális ítéletek és politikai nyilatkozatok helyett Jenkins-szel szólva „olyan diskurzust kellene elindítani diákok, szülők és tanárok között, amelynek révén megérthetnénk, hogy miért vonzódnak a gyermekek bizonyos – adott esetben bőséges erőszak-ábrázolást tartalmazó – kulturális termékekhez” (27. o.).

Haller József magatartáskutató, neurobiológus tanulmánya az agresszió észlelésének fizikai-biológiai mechanizmusát taglalja. Rövid orvosbiológiai és idegélettani áttekintő után következik a fő kérdés: valóban „megrontja-e” a médiaerőszak a fiatalságot? Bár a szerző személyes véleménye szerint az agresszív tartalmak képesek lélektani károkat okozni, tudományos szemszögből nézve az ilyen típusú ingereknek megvan a maguk funkciója. Az agressziót kiváltó ingerek két fő komponense az érzelmi felindulás és az agyi percepció milyensége, amelyről fajonként, sőt egyénenként mást és mást állapíthat meg a megfigyelő. A kutató ekként foglalja össze nézeteit: „Úgy tűnik, hogy a médiaerőszak-agyműködés-agresszió kapcsolatot kissé tendenciózusan tálalják a vonatkozó munkákban, és egy tüzetesebb elemzés legalábbis kérdésessé teszi az érvek valódi értékét” (43. o.).

Tóth Péter István viselkedés- és kommunikációkutató az evolúciós viselkedéstudományok szempontjából vizsgálja a médiaerőszak – vagyis a „bemutatott agresszió” – témakörét. Az agresszió – különös tekintettel az emberi agresszió – mibenlétének definíciós kísérleteit eredetmagyarázatok egészítik ki. A tanulmány különös értékét az adja, hogy a történetmesélés természetes emberi motívumát emeli be az elemzésbe: ez a gonoszság és a jóság kognitív kategóriáinak hatékony leírását teszi lehetővé. A gyilkosságokról és másféle személyközi agressziókról szóló gyakori történetek fő értéke valószínűleg adaptív erejükben rejlik. Ehhez a megállapításhoz sajátos adalékot ad egy elejtett megállapítás: az emberi környezet legfenyegetőbb tényezője fajunk evolúciója során minden bizonnyal a másik ember volt.

Mátay Mónika társadalomtörténész az erőszak nyilvánosságának „szaftos” áttekintését nyújtja Felügyelet és szórakozás című tanulmányában. A felvilágosodást megelőző korok európai színtereinek vizsgálatából kiderül, hogy a kín látványa olyasféle rituálé (vagyis kollektív játék), amelyben „a hatalmat képviselő bíróság, a törvény nevében eljáró hóhér, az elítélt, a bűnös lelki üdvéért imádkozó pap és a nézősereg egyaránt az előadás résztvevője és alakítója” (77. o.). A rituálék és spektákulumok világán alapuló „valós idejű” és „közvetlenül elérhető” erőszakos megnyilvánulások után megjelentek a differenciált, mediatizált erőszakos tartalmak, elsőként is a Pitaval-típusú gyűjtemények (valós bűnesetek részletes leírásai), majd a fikciós bűnügyi irodalom és a bűncselekményekre is nagymértékben építő bulvársajtó. „Akár a sajtóban, akár ponyvakiadványokban tudósítanak egy bűntettről, valójában nem az esemény hírértéke a fontos, hanem az elbeszélés ténye. A közlés elsősorban nem információ, hanem szekularizált szertartás” – állapítja meg a társadalomtudós (88. o.), aki a nyilvános kíméletlenséggel kapcsolatos modern kori szemléletváltozást a büntetés-végrehajtási gyakorlatban látja a legszemléletesebben kirajzolódni. Az erőszak a nagyközönség előtti bemutatástól a regények lapjaira szorult vissza, a bűnösök megbüntetése pedig a közterekről a börtönfalak közé. Ezekkel a folyamatokkal párhuzamosan a valóság egyre jobban brutalizálódott – a hősök egyre agresszívabban nyilvánulnak meg, aminek egyik színterét a médiában bemutatott erőszak jelenti.

Császi Lajos orvos és szociológus úgy tekint a médiaerőszakra, mint a társadalmi erőszak szimbolikus helyettesítőjére, s ezzel összefüggésben elutasítja azt a nézetet, miszerint a médiatartalmakban megjelenített agresszív viselkedés, trágárság és szexualitás kizárólag a médiumok nézettség-, hallgatottság-, illetve olvasottságnövelő törekvéseiből fakad. Amellett érvel, hogy a médiaerőszak mélyen a társadalomba és a kultúrába ágyazódik, az erőszak ábrázolása pedig civilizációs termék. A szerzőnél ismét előkerül a Stanley Cohen által bevezetett morálispánik-fogalom, amely a posztmodern társadalmakban többé már nem valamilyen deviáns esemény utólagos felnagyítását jelenti a médiában, hanem a média működésének megszokott, természetes kerékvágásába illeszkedik, amely mindennap szenzációkkal igyekszik megtölteni a morális pánik gépezetét (113. o.). Meglátása szerint a média kettős szerepet játszik az erőszakkal kapcsolatban: megjeleníti az erőszakot és egyúttal a róla szóló diskurzust is, ezenfelül a megjelenítés révén képes a „médiapolgár” attitűdjeit befolyásolni. Ezt a tézist Quentin Tarantino Natural Born Killers (Született gyilkosok) című eredeti forgatókönyve és az abból született, Oliver Stone által rendezett film gyökeresen eltérő történetvégződései és üzenetei révén támasztja alá – a film percepcióját befolyásolják továbbá a különböző szociokulturális hátterű befogadók eltérő értelmezései is.

Ugyancsak társadalmi megközelítésből taglalja az erőszak kérdésének egyik specifikus szegmensét Istvánffy András, a Védegylet kommunikációs szakembere. Ő – Császi Lajoshoz hasonlóan – ugyancsak a kommunikáció rituális modelljét alapul véve és némiképpen a szimbolikus interakcionista szemlélet jegyében koncipiálja a terrorizmust, mint jelentések elleni támadást. „A terrorizmusnak, ha be akar jutni a társadalom szimbolikus terébe, szüksége van a média figyelmére. […] E szemléletmód szerint a terrorizmus és a média kapcsolatában mindkét résztvevő jól jár, és megkapja, amit akar” – állapítja meg a szakember, utalva arra, hogy a terroristák nézettségnövelő híranyagot szolgáltatnak a média számára, a média pedig a terroristák által áhított nyilvánosságot biztosítják számukra (131. o.). A müncheni olimpián elkövetett terrorcselekmény, valamint a 2001. szeptember 11-ei akciók elemzése során a terroristák tetteit rituális kommunikációnak tekinti, bevezetve az ellenrítus fogalmát. Míg a hagyományos rítusok feladata a közösség egységének megteremtése és szimbolizálása, az ellenrítusok ugyancsak kollektív részvételre késztetik az egyéneket, és egy-egy terrortámadás általában növeli a megtámadottak egymás iránti szolidaritását és közösségtudatát. Így válhat a terrorcselekmény indirekt módon akár a társadalmi kohézió fokozójává is (145. o.).

Etikai dimenzióban gondolkodik a médiaerőszakról Szilágyi-Gál Mihály filozófus-politológus, aki amellett érvel: mind a korlátozó médiaszabályozás, mind a szólásszabadságot radikálisan védelmező megoldások elégtelen erkölcsfilozófiai előfeltevéseken nyugszanak, mert a felelősség következményetikai számonkérésének lehetőségeit vizsgálják, ahelyett, hogy a megnyilvánulások tényleges szándékhátterét kutatnák. A szerző ezért – kritikával illetve a jogállami szabályozást – bemutatja a szólásszabadság radikális és feltételes védelmének lehetőségeit, valamint az annak korlátozásával járó hatásokat, elsősorban a szavak mint cselekvések szemszögéből, majd következtetésében kijelenti: ha a kirekesztő és a kirekesztett figyelembe veszi egy fenyegető célzatú kommunikáció kontextusait, akkor a jogállam sem térhet ki a kontextus figyelembevétele elől.

A média egyik speciális területét, a gyűlöletrádiókat elemzi Hargitai Henrik médiakutató, bemutatva a német birodalmi rádiókat és magyar „testvéreiket”, illetve a ruandai népirtásban szerepet játszó afrikai RTLM rádióadót, valamint az amerikai rasszista talk show-kat és a dán neonáci Radio Oasent. Kitekint ugyanakkor az internetes fájlcserélőkön elérhető magyar neonáci rádióműsorokra és a hate radio műfajra reakcióképpen születő békerádiókra, kiemelve a tartalomszolgáltatók felelősségét is. Bár e médiumok hatása nagyban függ a hallgatottságuktól, amely rendszerint elmarad egy mainstream rádióétól, mégis érdemes foglalkozni a gyűlöletkeltő adásokat sugárzó adókkal, hiszen a rádiós műsorközvetítés technológiai fejlődése és az internetes technikákkal való összefonódása új kihívások elé állítja a médiaszabályozó hatóságokat.

Ha erőszakos médiatartalom és plasztikus ábrázolásmód, akkor horrorfilm – juthat a médiafogyasztó eszébe. Kodaj Dániel, a Mondo magazin újságírója arról értekezik, hogy a – hangsúlyosan felnőttműfajként aposztrofált – horrorfilmet „ugyanúgy szokni kell, mint a művészfilmeket, és ez a folyamat sem mindig kellemes. A rossz érzés azonban pont annak az érzelmi-morális erőnek a megnyilvánulása, melyet tetten akartunk érni” (207. o.). Érvelése afelé mutat, hogy a horrorisztikus ábrázolások esztétikai esemény mivoltuknál fogva képesek humanizálni a szemlélőt, és bebizonyítják: az élő teremtményektől mi vehetjük el a szenvedést, mert mi is okozzuk azt.

Ugyancsak jól körülhatárolt műfajt jár körbe Szabó Andrásnak, az Origo újságírójának tanulmánya, amely a társadalom „gyorsreagálású hadtestéről”, a képregényről állítja: nem elégszik meg az öncélú és igénytelen konfliktusábrázolással, hanem az erőszak sokszor társadalomkritikai funkciót tölt be (213. o.). Sőt mivel – vizuális korlátai miatt – tömörítésre és kreatív összefoglalásra kényszerül, újszerűen képes ábrázolni a társadalmat foglalkoztató alapvető jelenségeket – köztük olyanokat is, amelyek az agresszivitással függnek össze.

Fekete Zsombor szociológus, szerkesztő-producer az X generáció másik kultuszmédiumát, a videojátékokat vizsgálja a bennük megjelenített agresszió szempontjából. Ismét előkerül – ahogyan Szilágyi-Gál Mihály tanulmányában – a felelősség kérdése: eldöntetlen a kérdés, hogy vajon a videojáték-készítők túlkapásai elleni megelőző szankciókkal vagy a teljes szólásszabadság jegyében, a korlátok minimumra szorításával lehet elejét venni az olyan eseteknek, mint a GTA (Grand Theft Auto) videojáték körüli botrány, amely a program egyik rejtett, szexualitást ábrázoló tartalmának napvilágra kerülése körül bontakozott ki az USA-ban, majd más országokban is, ahol a játékot forgalmazták.

Még mindig a videojátékok körül vizsgálódik Odrovics Szonja esztéta, amikor a következő tanulmányban felteszi a kérdést: veszélyesek-e, és ha igen, mennyire a fiatalok szabadidejének gyakran jelentős részét kitöltő számítógépes játékok, kiváltképpen a nagyszámú játékos egyidejű online részvételével játszott online szerepjátékok. Központi gondolata szerint az ilyen játékokban résztvevőknek kettős céljuk van: egy, amely a játékban közvetlenül jelenik meg (például minél több pont begyűjtése, minél magasabb szintek elérése), és egy, amely az avatar mögött álló játékos reális világában fogalmazódik meg: a játék maga. „Ez lehet az egyik oka, hogy a játékos másként reagálhat a többszörös áttételen, elidegenítő folyamatok együttesén keresztül ható erőszakra, mint a közvetlenül megtapasztalt agresszióra” – állapítja meg a szerző.

Rendkívül tanulságos Hammer Ferenc szociológus tanulmánya is, főként a média torzító hatásának szempontjából. Egy, a gyerekek iskolai teljesítménye és otthoni számítógép-használata közötti összefüggést vizsgáló tanulmány sorsát követi nyomon a különböző online orgánumokban (szakportálokon, internetes újságokban) megjelent másodközléseken keresztül. A kimerítő elemzés helyett akár néhány szemléletes példa is elég volna, hogy megállapítsuk: a kutatók kiérlelt, körültekintően tálalt eredményei a nagyközönségnek szóló médiumokban a végtelenségig egyszerűsödnek, sőt gyakran teljesen más üzenetet sugallnak, mire átesnek a „húzás”, vagyis a terjedelemcsökkentés és az ezzel együtt járó egyszerűsítés szerkesztőségi folyamatán. E tanulmánynak azért van kitüntetett helye a médiaerőszakról szóló tanulmányok között, mert magáról a bemutatott agresszióról szóló diskurzus is rendszerint a vélemények egyszerűsítése miatt torzul el.

Nyakas Levente, az Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet jogásza a kiskorúak védelmének kérdéskörét vizsgálja az analóg és digitális világ határán. A védelem három pillére – az állam, a médiaipar, valamint a szülői, nevelői aktivitás – egyaránt nagy kihívások elé kerül a technológiai fejlődés okán. A konkurens terjesztési hálózatok, a hibrid eszközök terjedése, a médiaműveltség hiányosságai és az internetes tartalomminősítés nehézkessége mind terítékre kerül. Az elsődleges jogi szempont mellett a szerző megemlékezik például a mobiltelefonnal rögzített és interneten közzétett, saját készítésű agresszív felvételek (cyberstalking) körüli pszichológiai és társadalmi problémákról, továbbá terjedelmes áttekintést nyújt a magyar és angol nyelvű jogszabályokról és szabályozáspolitikai dokumentumokról is.

Szíjártó Imre filmtörténész a kötetbéli utolsó tanulmányban a médiaerőszak iskolai elaborációs lehetőségeit és a médiapedagógiai tanterveket veszi szemügyre. Kitér a nemzetközi mozgókép- és médiaoktatási gyakorlatra is, majd a fókuszt Kelet-Közép-Európán keresztül hazánkra szűkítve tankönyveket és terepgyakorlatokat ismertet, amelyekből kiderül: akadnak iskolák, amelyekben már sikerült szisztematikus és alaposan átgondolt médiapedagógiai gyakorlatot meghonosítani, de a fejlődés természetesen nem állhat meg e ponton, hiszen a médiaipar fejlődése megköveteli a pedagógia gyors reakcióját.

A témában eddig megjelent tanulmányokból és kötetekből médiaerőszak-fronton kialakult és megszilárdult egy mainstream nézetrendszer, amelynek magva így foglalható össze: a médiában megjelenített erőszak egyértelműen fokozza a reális világban megjelenő agresszivitást. Ha szétnézünk a piacon, számos kultúra- és társadalomféltő írást találhatunk. Tóth Tamás hasonló címet viselő könyve (Médiaerőszak. Budapest: Kossuth Kiadó, 2005) például három egyszerű tézisből indul ki. A szerző állításai szerint a médiában egyre erőteljesebben jelen van az erőszak, továbbá a bemutatott erőszakos tartalmak negatív hatással vannak a gyerekekre, de ezek megbeszéléssel, folyamatos felkészítéssel csökkenthetőek. Mint sejthető, a szerzőt elsősorban pedagógiai (s ezen belül is didaktikai) megfontolások vezették, amikor beigazolódni látta a fenti tételeket. Hasonló színezettel született egy sor kisebb cikk is, többségében szintén az ifjú generációkért aggódó színezettel. Az érvelés lényege tömören ez: a régi írók jól megfontoltan ábrázolták az erőszakot, mert céljuk volt vele, a mai média viszont csak a nézettségnövelés miatt teszi ezt.

Kétségtelen, hogy a most bemutatott új médiaerőszak-tanulmánykötet gyökeresen szakít a kategorikusan elítélő állásfoglalással: a benne szereplő 15 tanulmányból egy sem akad, amelyik határozottan elítélné és száz százalékig haszontalannak bélyegezné a bemutatott erőszakot, mint médiaműfajt. E tekintetben a vélemények legtöbbje Császi Lajosnak, a „renegát médiatudósnak” (http://index.hu/kultur/media/csaszi5617/) a médiaerőszakról alkotott elméletével cseng össze, amely szerint a „tévéerőszakot” morális pánik övezi, de a bemutatott agresszió valójában tisztító hatású a lélekre, és végső soron képes civilizálni a szemlélőt. Ilyen értelemben a kortárs médiatermékekben megjelenített agresszió esztétikai esemény, amelynek befogadását tanulni kell.

Hasznos lehet a Médiaerőszak mindazoknak, akik tanulmányt, szakdolgozatot írnak bármely kapcsolódó témában, és friss, hazai eredményeket keresnek. Tanulságos azoknak, akik egy kicsit is nyitottak a különböző nézőpontok ütköztetésére és a differenciált gondolkodásra. Jól használható azok számára, akik szeretnék megérteni a fiatal médiafogyasztók, képregényolvasók, online játékosok és gamerek motivációit, s főként azoknak, akik a médiamechanizmusok alaposabb megértésére vágynak. A tanulmányok sorából összeállított kötet anyagai eltérő megközelítéseket és eltérő alaposságú feldolgozásokat tartalmaznak. Ezt egyfelől a szerzői hátterek sokfélesége magyarázza: találunk a tanulmányokat jegyző nevek között nagy szakmai múlttal rendelkező esztétát, gyakorlott gazdasági szakembert, és képviseltetik magukat az újságírók, a fiatal, pályakezdő kutatók és a kommunikációs szakmából érkezett, gyakorlatorientált emberek. Másfelől a megközelítésmódok különbözősége is nagyfokú színvonalbéli eltérésekhez vezet: az elméleti áttekintéstől kezdve az esettanulmányra épülő íráson át a példákat és a praxist előtérbe helyező „pillanatképekig” sok minden található e könyvben, teret adva a széleskörű, de kellő kritikával kezelendő felhasználáshoz és továbbgondoláshoz.

Mint a fenti bemutatásból látható, a szerkesztők teljességre törekedtek, amikor körbejárták a média és az erőszak viszonyát. E széles merítéssel együtt is felmerülhet azonban a kérdés: mi a média fogalmának hatóköre? A kötet hallgatólagosan – a bűnügyi regényeket és a képregényeket leszámítva – főként az elektronikus médiát tekinti a médiaerőszakot megjeleníteni képes tényezőnek, legalábbis a benne szereplő tanulmányok az elektronikus médiumokat helyezik fókuszba. Tanulságos lenne a könyv folytatása is, ha alapos vizsgálatok születnének a nyomtatott sajtóban megjelenő agresszió témájában. Jóllehet az audiovizuális, multimédiás élmények pszichikai szempontból mélyebben képesek hatni, mint a legfeljebb állóképpel kísért szöveg, azért a nyomtatott sajtóban megjelenített agresszív tartalmaktól is lehetne okunk tartani – s nem feltétlenül azért, mert direkt agresszívvá tesznek, hanem mert a papíron megjelenített erőszak sem mese, hanem éppen ellenkezőleg: az emberi társadalom rejtett folyamatainak leképeződése. (Stachó László–Molnár Bálint, szerk.: A médiaerőszak. Tények, mítoszok, viták. Budapest: Mathias Corvinus Collegium–Századvég Kiadó, 2009, 360 oldal, 3675 forint.)

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink