Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2010 tél

Kritika

Szénási Zoltán:

A Nyugat első periódusa értelmiségtörténeti nézőpontból.

2008, a Nyugat folyóirat indulásának centenáriumi éve, több színvonalas tanulmány- és konferenciakötettel gazdagította a magyarországi irodalmi modernség legjelentősebb lapjának a befogadástörténetét. A Nyugat-recepciónak ebbe a korántsem váratlan, de annál inkább indokolt konjunktúrájába tartozik Balázs Eszter Az intellektualitás vezérei című könyve. A könyv azonban nemcsak ebből a szempontból időszerű. A szerző főként francia és angolszász kutatás-módszertani és elméleti példák nyomán az értelmiségtörténet nálunk eddig kevésbé kutatott területét vizsgálva elemzi a folyóirat 1908 és 1914 közötti időszakát. Azaz a könyv vizsgálódási területe lényegesen szélesebb, mint a Nyugat néhány évének története: a századelő új értelmiségi identifikációs kísérleteit abban a kapcsolati hálóban és (Bourdieu-től vett kifejezéssel) irodalmi mezőben elemzi, amely éppen a Nyugat indulásával alakult át gyökeresen. A könyv alcíme (Viták az irodalmi autonómiáról a Nyugatban és a Nyugatról 1908–1914) pontosan jelzi azt a vitaszituációt, melyben a lap szerzői saját értelmiségi ideáljukat a konzervatívok értelmiségi képével szemben kifejtették, és meghatározza az irodalmi modernségnek azt a par excellence jellemzőjét (az irodalmi autonómia igényét), amely körül a különböző nézőpontok valamilyen módon polarizálódtak.

Balázs Eszter megközelítési módja tehát nem (elsősorban) irodalomtörténeti, az esztétikai kérdések mérlegelését nem tekinti feladatának, szépirodalmi műveket csak akkor említ, amikor azok (mint például az 1912. május 23-ai véres eseményekre reflektáló Ady-, Babits- és Kaffka Margit-versek, vagy Juhász Gyula Turris eburnea című költeménye) valamilyen írói-költői magatartást példáznak. Amint a bevezetőben írja:

„Könyvem kiindulópontja etikai-politikai megközelítés, amelyben az identitások, önreprezentációk kapnak főszerepet. Az új értelmiségi identitás fogalmi meghatározásainak számbavételével párhuzamosan a modern értelmiségi magatartásokhoz és identitásokhoz szervesen kapcsolódó témákat is elemzem, mert a korszakban egyelőre még csak kevesen definiálták magukat új fogalmak segítségével, és gyakran előfordult, hogy az aktorok akár egyszerre több különböző fogalommal is ábrázolták önmagukat […]” (16.).

Az elemzések tárgyai tehát azok a Nyugat-publikációk, melyekben ezek az új értelmiségi szerepformák megfogalmazódtak – és mivel ezek leggyakrabban a lapot bíráló kritikákkal szemben vagy azokra válaszolva fogalmazódtak meg, a könyv ismerteti és elemzi a korabeli irodalmi viták fontosabb szövegeit is. Balázs Eszter munkája tehát nemcsak az értelmiségtörténet speciális területével foglalkozó történészek számára lehet fontos, hanem a korszak irodalom- és sajtótörténetét vizsgáló kutatók számára is. Az értelmiségi önreprezentációk elemzése során ugyanis olyan árnyalt fogalomelemzéseket olvashatunk, amelyek nemcsak az adott társadalmi szerepértelmezések mibenlétét és a mögöttük meghúzódó szociológiai, politikai, etikai implikátumokat világítják meg, hanem ezek során az irodalmi modernség kulcsszavainak (irodalmi autonómia, l'art pour l'art) vizsgálataira is sor kerül. A szerző vizsgálódásainak összefüggésrendszere – amely részben a korszak sajátosságából is adódik – az európai, elsősorban a nyugati, azon belül is a francia művészi és értelmiségi modellek s azok kelet-közép-európai hatástörténete. A könyv ebben a kontextusban mutatja be azokat a fogalomhasználatbeli különbségeket, amelyek egyrészt a különböző nagy európai régiókban, másrészt pedig a korabeli magyar értelmiségi csoportok között megfigyelhetők.

Balázs Eszter kutatásainak alapját tehát a Nyugatban és a Nyugattal vitázó folyóiratokban megjelent publikációk jelentik. A folyóiratok és általában a különféle sajtótermékek számának ugrásszerű növekedése a századelőn annak a komplex gazdasági és társadalmi modernizációnak a következménye, amely a kiegyezés után bontakozott ki Magyarországon. Összetett folyamatról van szó, amely nemcsak a gazdaság szerkezeti átalakulását és termelékenységének növekedését érintette, hanem a társadalom egészére kihatással volt. A közoktatás reformjának következménye a szellemi szabadfoglalkozású értelmiségiek számának emelkedése és az olvasni tudó rétegek szélesedése, ami egyben azt is jelenti, hogy nemcsak az igény volt adott a színvonalas sajtótermékek iránt, hanem (a kínálat oldaláról) az az írói, újságírói réteg is megszületett, amely ezeket az igényeket ki tudta elégíteni. Balázs Eszter a századelő sajtójának ebből a példátlan konjunktúrájából elsősorban a folyóiratokat elemezte. A Nyugat mellett feldolgozta az „ellen-Nyugatok” (Komlós Aladár kifejezése): a Tisza István által életre hívott Magyar Figyelő, a katolikus Élet, a szintén katolikus, a jezsuiták által kiadott Magyar Kultúra, valamint a Nyugattal valamilyen módon szemléleti rokonságba hozható (szintén Komlós által) „fiók-Nyugatok”-nak nevezett rövid életű lapok: a Renaissance, az Aurora, a Május és az Új Magyar Szemle vonatkozó évfolyamait. Indoklása szerint a

„folyóiratoknak a 19–20. század fordulóján a legnagyobb kritikai szabadságot képviselő fórumkénti vizsgálata lehetővé teszi, hogy a korszakra jellemző eszmék és művek végtelen sokaságából a lap köré csoportosuló egyének által akkor fontosnak tartott eszmék és művek alapján a korszak szellemi életének egyfajta rendszerezését is megkíséreljem” (35.).

S noha a könyv szerzője több napilap és időszaki kiadvány anyagát is felhasználja az irodalmi viták bemutatása, elemzése során, a korabeli napisajtó szövegeit – a fentebbiek értelmében – mégsem tekinti releváns forrásnak az értelmiség történetének kutatása szempontjából. Ez azért is különös, mivel a korszak írói – ahogy Balázs Eszter is megjegyzi – igen gyakran újságíróként is tevékenykedtek, írásaik jelentős részét tehát a korszak napilapjai őrzik. És rejtik is, hiszen a sajtótörténeti kutatások eddig igen kevés figyelmet szenteltek a századforduló és a századelő napisajtójának szisztematikus feldolgozására, holott ezt nemcsak a kiadványok számának ugrásszerű növekedése indokolná, hanem az a tény is, hogy a korabeli napilapoknak rendszeres és színvonalas irodalmi és publicisztikai rovatai voltak, amelyek máig ismeretlen irodalmi művek sokaságát rejthetik. Elég talán csak a jelenleg is folyó Krúdy-életműkiadásra utalni, ahol az eddig ismeretlen elbeszélések számszerű gyarapodása nemcsak a mai irodalomértésünk szempontjából is kiemelkedően fontos életmű recepcióját állítja új kihívások elé, hanem a magyarországi irodalmi modernség kibontakozásának ezt a sajtótörténeti szegmensét is új megvilágításba helyezheti.

A fent említett hiányosság tehát nem Balázs Eszternek róható fel. Ellenkezőleg: monográfiájának egyik legnagyobb erénye a forrásanyag rendkívül alapos és rendszerezett feldolgozása. S ami ettől nem független: a vizsgált irodalmi, társadalmi és politikai jelenségek differenciált szemlélete érvényesül a könyvben. A szerző ugyanis pontosan látja, hogy nem tartható fenn problémátlanul az a kategorizálás, amely – főként politikai szemszögből közelítve a témához – progresszív–maradi/konzervatív ellentétpárokban gondolkodik. Ez részben azért nem lehetséges, mert a vizsgált korszak több írója egyaránt munkatársa volt a Nyugatnak és valamelyik ellen-Nyugatnak egyszerre (például Ambrus Zoltán, aki a Magyar Figyelő rovatvezetője is volt, vagy Kosztolányi Dezső, aki a katolikus Élet rendszeres szerzője volt 1914-ig), tehát a személyes kötődések sokkal bonyolultabb kapcsolatrendszer meglétét feltételezik. Azért is indokolt továbbá a fentebbi ellentétpár kritikus kezelése, mivel például a Nyugat mindig is nagy tisztelettel adózott Gyulai Pálnak, akinek több nyugatos író, köztük a legendás szerkesztő, Osvát Ernő, a pesti egyetemen hallgatója volt. Amikor Gyulai 1909-ben meghalt, a Nyugat novemberi és decemberi számaiban több (mások mellett Schöpflin Aladár és Ignotus tollából származó) írás emlékezik meg róla. Ady pedig a Harcos Gyulai Pál című versében állít neki emléket:

„Mert romlott, üszkös a mi magyar lelkünk,
Vitéz kis ur, Gyulai Pál ur,
Kicsi valódnál benned többet leltünk
S nincs ütésed, mit meg nem érdemeltünk.”1

Később Beöthy Zsolt halálakor is nagy tisztelettel írtak egykori ellenfelükről. Schöpflin nekrológja például a következő mondatokkal kezdődik:

„Irodalomtudományunk és egyetemi irodalomtanításunk színvonala nagyot esett Beöthy Zsolt halálával. Mégis csak sokkal magasabb színvonalú és előkelőbb egyéniség volt, mint bárki azok közül, akik most át fogják venni örökségét – utolsó és nem méltatlan képviselője annak a szellemnek, amely Toldy, Gyulai és Arany alakjaiban fejeződött ki s olyan intenzívvé tette irodalmi kultúránkat, hogy virágkorára ma is csak fájdalmas irigységgel tudunk visszanézni.”2

Bármilyen kemény hangú irodalmi viták is folytak ebben a korban, a fent említett megnyilatkozások mégsem tekinthetők pusztán formális gesztusoknak. A Nyugat saját előzményeihez való viszonya (a lap később formálódó önképével, vagy általában a modernség hagyományhoz való viszonyával szemben is) szintén az új értelmiségi magatartás meghatározó komponensének tekinthető. Látni kell azt is, hogy a folyóirattal szembenálló oldal is sokat kamatoztatott a korabeli társadalmi, gazdasági és kulturális modernizációból. Katolikus részről mindez összefügg az egyház 19. század végi modernizációs kísérleteivel, az új politikai eszközöknek és tömegkommunikációs médiumoknak az alkalmazásával. Balázs Eszter könyvéből továbbá az is világosan látszik, hogy a korabeli társadalmi progresszió és a magyarországi irodalmi modernség képviselőinek irodalomfelfogása hogyan kerül ellentétbe, pontosabban az irodalom autonómiájának védelme hogyan találja szemben magát a munkásnevelés didaktikus szempontjait érvényesíteni kívánó „proletárirodalom” koncepciójával. Persze a Nyugatban kibontakozó irodalmi modernség és az így körvonalazódó szabad értelmiség (de a Kassákék által képviselt s a munkásmozgalomhoz több szállal kötődő avantgárd művész is) majd csak a Tanácsköztársaság idején kerül igazán éles konfliktusba a pártértelmiséggel.

Érdemes lenne persze megfontolni azt is, hogy miért és hogyan vált a reformkori liberális politikai felfogásban gyökerező irodalomszemlélet Gyulainál (és még inkább Beöethynél, illetve követőiknél) az újjal, a saját irodalomkoncepciójába beilleszthetetlennel, tehát „idegen”-nel szemben elutasító konzervatív irodalomfelfogássá. Hasonlóképpen megfontolásra érdemes az is, hogy a szabadelvű hagyományokkal szakítva Tisza István miért avatkozott be személyesen is az ideológiai-kulturális vitákba. A felekezeti irodalmat vizsgálva felmerülhet az a kérdés is, hogy akkor, amikor katolikusok igen intenzíven reagáltak az új kulturális és irodalmi jelenségekre, addig protestáns részről – noha szintén megvolt a szándék a kulturális modernizációra – miért nem tudtak (vagy akartak) bekapcsolódni az 1908 óta zajló vitákba.

Balázs Eszter monográfiáját olvasva több hasonló kérdés is felvethető, amelyek azonban már túl is mutatnak a szerző pontosan meghatározott és lehatárolt vizsgálódási területein, s ezért újabb kutatások számára jelenthetnek megoldandó feladatokat. Balázs Eszter könyvében a forrásanyag bősége, a feldolgozás módja véleményem szerint mindenképpen példaértékűnek tekinthető. És éppen, mert nem marad meg az egyes irodalmi jelenséges egyoldalú elemzésénél, s kitekintést ad a modern irodalom és az új értelmiségi szerepfelfogás kialakulásával kapcsolatos társadalmi és politikai folyamatokra (például a zsidóság asszimilációjára, valamint a korabeli antiszemitizmus megnyilvánulásaira), vagy az irodalmi autonómia igényével szorosan összefüggő tudományos szabadság körüli vitákra, nemcsak a magyarországi irodalmi modernség kialakulásának körülményeit segít jobban megérteni, hanem a korszakról alkotott képünk árnyalásához is hozzájárul. A szövegelemzések tanulságaként az első világháború előtti új értelmiségi szerepértelmezéseket Bourdieu nyomán „kétdimenziós értelmiségi”-ként határozza meg, amennyiben

„[a] Nyugatot a művészi szabadság melletti kiállás és a hatalmi intézményekkel szembeni távolságtartás kettős ügyének képviselete, a közélettel szemben folyamatosan módosuló magatartás, a konkrét ügyekben való részvétel és az elefántcsonttoronyba bezárkózás közötti […] ingamozgás jellemezte” (24.).

A szerző a különböző vitákban megfogalmazott és tanúsított értelmiségi szerepfelfogásokat pedig egy hármas fogalmi csoportba rendezte. Ennek egyik halmazába a Nyugat szerzőinek individualista-antiesszencialista, a másikba az „ellen-Nyugatok” képviselőinek nemzeti-esszencialista önértelmezése került, míg lényegében mindkettővel szemben már ebben az időszakban megfogalmazódott marxista kritikusok részéről a pártértelmiségi szerepfelfogása.

A vizsgált időszak záró dátuma 1914, az első világháború kirobbanása, ami értelmiségi körökben is olyan krízist eredményezett, amely a korábbi társadalmi szerepfelfogások újragondolását tette szükségessé. Az azonban Balázs Eszter könyvéből is világosan látszik, hogy az az értelmiségi identifikációs folyamat, amely a századfordulón indult, s számtalan belső konfliktuson keresztül és súlyos történelmi krízisek tapasztalatát leszűrve (vagy éppen a történelmi traumák feldolgozatlansága által) formálódott, ha más társadalmi, gazdasági és kulturális közegben is, de máig tart. A kezdetekre való önreflexív visszatekintés tehát – remélve az értelmiségtörténeti kutatás folytatását – saját értelmiségi szerepfelfogásunk újragondolására is késztethet. (Balázs Eszter: Az intellektualitás vezérei: Viták az irodalmi autonómiáról a Nyugatban és a Nyugatról 1908–1914. Budapest: Napvilág, 2009, 364 lap, 2800 Ft.)

Lábjegyzetek

1
Ady Endre: Harcos Gyulai Pál. Nyugat, 1909/22. (november 16.) 523.
2
Schöpflin Aladár: Beöthy Zsolt. Nyugat, 1922/9. (május 1.) 565.
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
<>
2017 tavasz-nyár
> régebbi lapszámok
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink