Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2012 nyár

Közszolgálat

Bajomi-Lázár Péter:

Homokot a sivatagba?



Amellett érvelek, hogy a közszolgálatiság hagyományos felfogása mára anakronisztikussá vált, ezért a közszolgálati televíziók küldetését újra kell gondolni, és a hagyományos közszolgálati televíziós műsorszolgáltatás felfüggesztését is meg kell fontolni.

Mit nevezünk közszolgálati médiának?

Mit jelent a közszolgálatiság? A fogalmat a szakírók egyaránt használják normatív és leíró értelemben; a szó az előbbi esetben a közszolgálati műsorszolgáltatás eszményét, az utóbbiban az eszménytől gyakran igen távol eső gyakorlatát jelöli.

De a közszolgálatiság fogalmának normatív értelemben is több jelentése lehet. Európában elsősorban a John Reith által kitalált és a BBC által megtestesített modell a mérvadó; ezt követték – több-kevesebb sikerrel – a második világháború, illetve az 1989–91-es rendszerváltás után a volt tekintélyelvű vagy totális rendszerekben létrehozott köztelevíziók. A BBC még az 1920-as években monopolhelyzetet élvezve jött létre, ezért receptjét a „Mindenkinek mindent!” (vagy ahogy említett vezérigazgatója fogalmazott: a „tájékoztatás, oktatás, szórakoztatás”) elve határozta meg. Amerikában azonban a PBS testesíti meg a közszolgálatiságot, amely már közel 50 évvel később, plurális médiakörnyezetben jött létre, ezért a sokszínűség eszményét (vagy ahogy az 1967-es amerikai közmédia-törvény fogalmazott: az „alternatívát nyújtani” filozófiáját) követi.

A közszolgálatiság fogalmát illetően olyannyira nincs konszenzus, hogy akad, aki a szót ennél is tágabb értelemben alkalmazza, azaz a kereskedelmi médiumoknak is közszolgálati státust tulajdonít. Rupert Murdoch például úgy véli, hogy: „Bárki, aki – törvényes keretek között – azt a szolgáltatást nyújtja, elérhető áron, amelyre a közönségnek igénye van, közszolgálati feladatot lát el.”1 A frekvencia köztulajdonban álló, szűkös jószág; a közszolgálatiság fogalmát mindig előszeretettel hangoztatják a frekvenciák megszerzésére tett erőfeszítések igazolására.

Az elemző akkor sincs könnyebb helyzetben, ha leíró kritériumok alapján próbálja megragadni a közszolgálatiság lényegét. Ha a köztulajdon fogalmából indulunk ki, nem sorolhatjuk a közszolgálati médiumok közé például a Spektrumot, holott műsorai alapján ezt a csatornát is közszolgálatinak tekinthetnénk. Ha a közfinanszírozást tekintjük kritériumnak, akkor például az egyébként szintén közszolgálati műsorokat sugárzó, de reklámokból fenntartott BBC World vagy a Channel 4 eshet ki vizsgálódásunk köréből. Ha a közszolgálati műsorok sugárzását vesszük kiindulási alapul, ismét bajban vagyunk, mert az elmúlt évtizedekben nagyfokú hibridizáció ment végbe: a kereskedelmi televíziók egy része hagyományosan közszolgálatinak tekintett műsorokat is sugároz, a közszolgálati televíziók egy része pedig kereskedelmieket is (ez utóbbira közismert példa a rendszeresen esztrádműsorokat kínáló RAI).

Talán akkor járunk el helyesen, ha azt mondjuk, vannak de jure közszolgálati médiumok (vagyis azok, amelyeket az adott ország törvénye ilyennek minősít, például a Magyar Televízió) és vannak de facto közszolgálati médiumok (vagyis azok, amelyeket a jog a kereskedelmi csatornák közé sorol, de amelyek más szempontból mégis közszolgálatiak – ilyen például a CNN).

Valamennyi televíziót – jogi besorolásától függetlenül – egy olyan elképzelt egyenes mentén lehet elhelyezni, amelynek egyik végpontja az ideáltipikus „kereskedelmi”, a másik az ideáltipikus „közszolgálati” modell. A közszolgálatiság e megközelítésben főként mérték kérdése: minél több kritérium mentén minősül egy médium közszolgálatinak (például köztulajdonban áll, közpénzekből finanszírozzák, közszolgálati műsorokat sugároz), annál közelebb áll elképzelt egyenesünk „közszolgálati” végpontjához.

Kell-e még közszolgálati média?

A közszolgálati média a 20. század találmánya. Európai – és Magyarországon ma is mintának tekintett – változatának koncepcióját a monopolhelyzet határozta meg. A BBC-modell kidolgozásában kulcsszerepet játszó Reith arra törekedett, hogy olyan médiumot teremtsen, amely – túl azon, hogy mindenkinek nyújt valamit – ápolja a hagyományos kulturális értékeket, erősíti a nemzeti identitást, és tanítja közönségét. A BBC a hallgatót „oktatni és felemelni” igyekszik – mondta Reith. Egy másik alkalommal pedig úgy fogalmazott: a hallgató „kapjon egy kicsit jobbat annál, amit ... hallani akar.”2

Csakhogy a világ azóta megváltozott. A kultúra demokratizálódott, az értelmiség kulturális értékeket beazonosító szerepének legitimitása megkérdőjeleződött. A szabad munkaerő-, áru-, szolgáltatás- és pénzáramlásnak köszönhetően a homogén nemzetállamok leáldozóban vannak. A második világháború után tömegessé vált a felsőfokú oktatás.

Átalakult a technikai környezet is. Megjelent az FM-rádió, a kábeles, a műholdas, majd a digitális televízió, valamint az internet és a multimédiás mobiltelefon. A csatornák száma megsokszorozódott. A European Audiovisual Observatory adatai szerint 2009-ben például az Egyesült Királyságban 1092, Franciaországban 493, Magyarországon pedig 555 kisebb-nagyobb csatorna volt bejegyezve (e számok a helyi csatornákat is magukban foglalják).

A közszolgálatiság hagyományos, 20. századi alapelvei ebben az új, 21. századi közegben anakronisztikussá váltak. A sokak – például Enrique Bustamante3 – által elitistának és paternalistának nevezett műsorkoncepciójuk nehezen egyeztethető össze a liberális demokrácia alapelveivel. A közszolgálati tévé nem iskola és nem templom – mondhatnánk Alina Mungiu-Pippidi nyomán.4 E megközelítés szerint az államnak nincs mandátuma arra, hogy polgárait nevelje. Csupán arra van joga – és ez talán kötelessége is –, hogy átadja nekik mindazokat az információkat, amelyek birtokában a lehetőségekhez képest tájékozott döntéseket hozva alakíthatják saját életüket. Nem az az állam feladata, hogy bizonyos értékeket képviseljen és népszerűsítsen, hanem az, hogy sokszínűséget teremtve felkínálja a választás lehetőségét.

Ha az ember hazatér egy hosszú nap estéjén, miután elszenvedte főnöke piszkálódásait, elintézte a nagybevásárlást, megázott a buszmegállóban, mert a busz megint képtelen volt tartani a menetrendet, majd ellenőrzi gyermeke leckéjét, elkészíti a család vacsoráját, rendezi feleségével/férjével aktuális nézeteltérését, és kivasalja a másnapi ruhákat, akkor már aligha lehet elvárni tőle, hogy a tévé elé leülve a Stalkert vagy A zongoristát nézze végig. Ilyenkor a Barátok közt vagy az Éden Hotel aktuális szériája segít neki abban, hogy kikapcsoljon, és erőt gyűjtsön a következő, hasonló megpróbáltatásokat tartogató napra. Persze az államnak arra is lehetőséget kell nyújtania, hogy a Stalkert vagy A zongoristát nézze, ha épp ahhoz van kedve. De az államnak az már nem feladata, hogy népnevelői buzgalmában polgárait megkísérelje lebeszélni – Szalai Annamária szóhasználatával – az „audiovizuális szemét” nézéséről, és átterelje őket a kereskedelmi csatornákról és tartalmakról a közszolgálatiakra.5

A kereskedelmi és a közszolgálati televíziókat talán a hangnemük különbözteti meg egymástól a leghatározottabban. A kereskedelmi tévét azért nézik az emberek, mert az élet napos oldalát mutatja meg; kicsit talán bárgyú, de mindig optimizmust sugall. A közszolgálati televízió azonban küldetésénél fogva inkább az élet árnyékos oldalát ábrázolja, mert közéleti műsorai jellemzően problémaorientáltak, hangneme pesszimista. A kereskedelmi tévében majdnem pucér, jól karbantartott fiatal lányok és fiúk beszélnek csacskaságokat; a közszolgálati televízióban szomorú tekintetű férfiak és gondterhelt asszonyok azt elemzik, miért ilyen beteg ez a világ. Érthető, ha a többség az optimista kereskedelmi médiát választja. Van baja elég.

Liberális szemszögből

A közszolgálatiság fogalmát a közérdekéből szokták levezetni. Csakhogy a közérdek (vagy a közjó) fogalma nem annyira szakpolitikai, mint inkább ideológiai kérdés. A közjó mibenlétét másban látja egy liberális, egy konzervatív, egy kereszténydemokrata, egy radikális demokrata vagy egy zöld elemző.6

Ha liberális szempontból közelítünk a közszolgálatiság kérdéséhez – liberálisnak itt azt nevezem, aki hisz a szabadságban, az autonómiában, az önrendelkezésben, az egyén felelősségében, valamint a kicsi, de erős államban –, akkor abból indulhatunk ki, hogy az államnak semlegesnek kell maradnia ízlés- és értékrendbéli kérdésekben, és a polgárok tudásának és ízlésének csiszolása, hazafiasságra nevelésük nem tartozik a feladatai közé. Liberális megközelítésben a közszolgálati televízió állami fenntartását csak az indokolja, ha a piac állami beavatkozás nélkül tökéletlenül működik, vagyis önmagában nem gondoskodik a kínálat sokszínűségéről. De van-e még olyan tartalom, amelyet a piac nem állít elő?

A mai csatornakínálatnak köszönhetően az átlagos magyar háztartásban élő néző ma már – csekély összegű műsordíj ellenében – számos olyan kereskedelmi csatorna közül válogathat, amely a hagyományosan közszolgálatinak nevezett tartalmakat kínálja. Számtalan dokumentumcsatorna (Spektrum, NatGeo, Discovery Civilisation, Discovery Science, Animal Planet, Viasat History stb.), gyermekcsatorna (Minimax, Cartoon Network, Jetix és persze a kitűnő DuckTV), sportcsatorna (Sport1, Sport2, Sport Klub), egy klasszikuszene-csatorna (Mezzo), számos filmcsatorna (AXN, Film+, Hallmark stb.), egy egyházi csatorna (Pax) és több hírcsatorna (ATV, HírTV, Echo TV) áll a rendelkezésére. Úgy tűnik, kevés piaci rés maradt.

Az egyik ilyen piaci rést a kiegyensúlyozott hír- és közéleti műsorok jelenthetik. Magyarországon nincs olyan közszolgálati televízió, amelyet a közvélemény függetlennek és tárgyilagosnak könyvelne el. Azt persze nem lehet tudni, nem épp azért nincs-e ilyen magáncsatorna, mert ezt a szegmenst a közszolgálati média – legalábbis névleg – betölti. Az állami szerepvállalás e téren akár több kárt is okozhat, mint amennyi hasznot hoz. Ismert, hogy a Független Hírügynökség bezárásában szerepet játszott az, hogy a Magyar Távirati Iroda ingyenessé tette hírei egy részét, és ezzel elhalászta előle a felhasználókat. Emellett arra is találunk példákat, hogy magánkézben lévő médiumok független hírszolgáltatásra törekednek – példa erre a már említett CNN. Igaz, a CNN jóval nagyobb és gazdagabb piacon működik, mint amekkora a magyar, és talán nem is olyan hatékony, mint más „közszolgálati” tévék. James Curran és munkatársai Dánia, Finnország, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság összehasonlításával arra a következtetésre jutottak 2009-ben, hogy: „A műsorszolgáltatás közszolgálati modellje nagyobb figyelmet fordít a közügyekre és a nemzetközi hírekre, ezért nagyobb tudást nyújt ezeken a területeken, mint a piaci modell … Továbbá képes csökkenteni az előnyös és a hátrányos helyzetű társadalmi rétegek tudása közti különbséget, így elősegíti az állampolgárok egyenlőségét.” Ott, ahol erős a(z állami) közszolgálati média, tájékozottabbak az állampolgárok. A különbség azonban nem jelentős mértékű.7 A kiegyensúlyozott hír- és magazinműsorokról való gondoskodás tehát indokolhatja a közszolgálati média fenntartását.

A másik piaci rést a hagyományos „magaskulturális” produktumok – például az említett „művészfilmek” – jelentik, amelyek Magyarországon ugyancsak hiányoznak a kereskedelmi kínálatból, mert túlságosan szűk a piacuk. Ezek sugárzása ugyancsak indokolhatja a közszolgálati média fenntartását.

Közszolgálati televízió vagy közszolgálati tartalom?

Az elmúlt évtizedekben a nyugati világ és Magyarország televíziós piaca sokszínűvé vált. Ebben a kontextusban a közszolgálati televízió fenntartása némi túlzással csupán annyira tűnik értelmes ötletnek, mintha valaki homokot kívánna exportálni a sivatagba. A kínálat bővülése felveti a kérdést, hogy szükség van-e még közpénzekből fenntartott, költséges, mégis csökkenő közönségrészesedésű közszolgálati televíziókra.

Ugyanakkor azonban úgy tűnik, a piac az olyan, viszonylag kis és viszonylag szegény országok esetében, mint Magyarország is, még mindig nem gondoskodik a kínálat teljességéről. Ez pedig indokolttá teheti a közszolgálati média fenntartását. Egy olyan közszolgálati médiáét, amely már nem a brit „Mindenkinek mindent!” elvét követi, hanem amerikai mintára a piaci rések betömésére szakosodik.

Ha a fenti gondolatmenet elfogadhatónak látszik is, számos kérdésre nem ad választ. Két ilyen kérdést emelnék ki – anélkül, hogy vállalkoznék a megválaszolásukra. Az egyik az, hogy ha szükség van közszolgálati tartalmakra, hány televíziócsatornát érdemes fenntartani, szem előtt tartva azt a szempontot, hogy a piac korrekciója nem vezethet a piac torzításához. A másik – ezzel összefüggésben – az, hogy valóban a televíziócsatornák fenntartása-e a legjobb módszer a közszolgálati tartalmak terjesztésére és célba juttatására. Hiszen drága mulatságról van szó, amely adminisztrációval, bérleti díjjal, technikával, rezsivel jár.

Ezért megfontolandó lehet a forrásokat inkább a más csatornákon célba juttatott tartalomgyártásra, vagy éppen a hozzáférési infrastruktúra – például az olcsó vagy ingyenes szélessávú internet – kiépítésére fordítani, megkönnyítve a televízióban elérhetetlen, de más fórumokon elérhető tartalmakhoz való hozzáférést, egyszersmind takarékosabban bánva a köz pénzével.

Lábjegyzetek

1
Idézi J. Keane, Media and Democracy (Cambridge, UK: Polity Press, 1991).
2
Idézi A. Crisell, Understanding Radio (London & New York: Routledge, 1994).
3
E. Bustamante, “Public Service in the Digital Age: Opportunities and Threats in a Diverse Europe,” in: Communications and Cultural Policies in Europe, ed. I. F. Alonso and M. de Moragas, 185–215 (Barcelona: Government of Catalonia, 2008).
4
A. Mungiu-Pippidi, “From State to Public Service: The Failed Reform of State Television in Central and Eastern Europe,” in: Reinventing Media. Media Policy Reform in East Central Europe, ed. M. Sükösd and P. Bajomi-Lázár, 31–62 (Budapest: Central European University Press, 2003).
5
Lásd az NMHH elnöke által a Zalai Hírlapnak adott interjút, http://www.zalaihirlap.hu/kozelet/20100826_ha_csend_lenne__zavarna (utolsó letöltés: 2012. április 26.).
6
Erről kollégáimmal itt írtunk: P. Bajomi-Lázár, V. Štětka and M. Sükösd, “Public Service Television in the European Union Countries: Old Issues, New Challanged in the ‘East' and ‘West',” in: Trends in Communication Policy Research, ed. N . Just and M. Puppis, 355-380 (Bristol, UK and Chicago, US: Intellect Books and European Communication and Research Association, 2012). Ugyanez az írás kevésbé friss adatokkal a Médiakutató 2010. téli számában jelent meg.
7
J. Curran, S. Iyengar, A. B. Lund, A. and I. Salovaara-Moring, “Media System, Public Knowledge and Democracy. A Comparative Study,” European Journal of Communication, 24: 1, 5–26.
Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink