Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2012 nyár

Közszolgálat

Hammer Ferenc:

Amiből nem engedhetünk, ami jó lenne és ami mindegy: a közmédia 2012-ben



„Egy közszolgálati médium legyen lojális a kormányhoz és tisztességes az ellenzékhez.”

Belénessy Csaba, MTI–vezérigazgató

„A hatóság elnöke rámutatott, hogy a magyar közmédiumok működésük során tiszteletben tartják az EBU alapszabálya által is megfogalmazott célokat: hozzájárulnak a szabad véleménynyilvánítás és információs szabadság megőrzéséhez; a kulturális sokszínűség fenntartásához; a társadalmi kohézió megerősítéséhez.”

NMHH

A közmédia mibenlétével, illetve normáival kapcsolatban sok félreértést okoz, hogy a mai problémákat a tegnap válaszaival kívánjuk orvosolni. Sokszor a közmédia intézményi szerkezetét, működését, illetve a közmédia tartalmait teszik mérlegre annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy jól vagy rosszul működik-e a közmédia. Ezek a faktorok jóllehet fontosak, de úgy vélem, immár következményei egy alapvetőbb meghatározottságnak, nevezetesen annak, hogy a meghatározott intézményrendszer működése és az általa előállított köztartalmak milyen tágabb politikai és szakmai erőtérben készülnek, és milyen víziók vezérlik a közönség mibenlétét illetően.

Gyerekkoromban volt közkeletű az a tréfa, hogy Nobel-díjas regényt egy majom is tud írni, minthogy a munka nem áll egyébből, mint hogy az ember megfelelő sorrendben üssön le billentyűket az írógépen. (Az írógép olyan analóg öszvér-szerkezet, amiben a billentyűzet és a nyomtató még nem vált ketté, hanem egybe volt építve.) Mint ahogy egy regény sem csak egy halom betű, éppúgy az angol gyep vagy a jó bor is egy folyamatnak tekinthető, és épp ilyen a közmédia is. Jó tucatnyi, egymástól eltérő közmédiarendszer tanulmányozása során világossá válhat, hogy egymásra semmilyen módon nem emlékeztető médiarendszerek tudnak jól működni, ha létezik egy politikai akarat és konszenzus a politikai elitben a dolog működtetésére (ami még akkor sem döccen meg végzetesen, ha külső okok miatt a közmédia rendszerét mindenképp át kell alakítani), és viszont: hiába is másolnak máshol bevált intézményeket vagy tartalmakat egy országban, ha azok a helyi politikai kultúra kontextusában nem működőképesek. Mint például a néhai médiakuratóriumi rendszer Magyarországon, amely az eredeti német minta szakmai és politikai függetlensége helyett nálunk kézivezérléses politikai irányítást jelentett, olykor jó adag dilettantizmussal. A közmédia-rendszer a maga összetettségében – ugyanakkor, amikor megmutatja, milyen önkorlátozásra képes a politikai osztály, milyen teljesítményt nyújt a médiaszakma, és milyen médiát tart el figyelmével a közönség – egy olyasféle antropológiai tapasztalattal is szolgálhat, mint a kandi kamera, amelyen át észrevétlenül figyelhetjük meg, hogyan cselekszenek mások, vagy a közlekedés az utakon, amely percről percre tudósít arról, hogy mit tartunk a szabályokról, a morálról és az ismeretleneknek kijáró bizalomról és tiszteletről. A közmédia bizony pontos lakmusza a kultúránknak és a politikánknak, sőt – attól tartok – ennél többről van szó: a médiarendszer és ezen belül a közmédia is olyan tükör, amelyben a társadalom saját maga ábrázatát fedezheti fel.

A címben felvetett sorrendet megfordítva, először sorra venném, hogy a közmédia ügyében mik a kevéssé lényeges dolgok, hogy azt ne mondjam, mi az, ami a dolgok jelenlegi állását tekintve tökmindegy. A jelenlegi közmédia működésében jelentkező problémák tükrében elenyésző szempont, hogy hány csatornán működik az, aminek nem úgy szabadna működnie, és hogy milyen technológiai-szervezeti-finanszírozási rendszerben működnek a közmédia vállalatai. A sokszínűség elve mentén lehetne vitatkozni arról, hogy a közszolgálati hírgyártásnak hány helyen kellene történnie párhuzamosan, ám ismét csak meggyőződésem, hogy a közmédia irányítása jelenlegi rendszerében édesmindegy, hogy egy vagy tizenegy hírgyárban állítják elő azt, ami manapság a közmédiában hírszolgáltatásnak számít. Más körülmények között arról is késhegyig menő vitákat lehetne folytatni, hogy milyen jellegű közpénzből éljen a közmédia. Ám azok a szempontok és megkülönböztetések, amelyek alapján adott körülmények között szerencsésebbnek tűnik közvetlenül a lakosságtól beszedett üzembentartási díj mondjuk egy költségvetési finanszírozásnál, teljesen lényegtelenek lesznek, ha szemügyre vesszük azt, hogy amúgy miként érvényesülnek a sokszínűség, a függetlenség és a pártatlanság elvei a közmédiában. A közmédia tartalmának a finanszírozáson keresztül történő, sokszoros áttételen keresztül megvalósuló befolyásolása ártatlan gyermekjáték ahhoz képest, ha a köztartalmak előállítói és felügyelői komolyan gondolják: a feladatuk a kormányzati/kormánypárti munka mediális támogatása. És végül, fájdalom, de a jelen körülmények között még az is mindegy, hogy mit ír a törvény a közmédia feladatairól, ha a felügyelő hatóság a jelen írás egyik mottójában foglaltakat írja a kendőzetlen kormánypropagandát és dominánsan jobboldali, sőt szélsőjobboldali kultúrpolitikát megvalósító közmédia – és egyben a saját– teljesítményéről.

Vannak olyan dolgok, amelyek a mai, lehetetlen helyzetben is talán megvalósíthatók lennének, bár gyökeres fordulatot nem hoznának a közmédia működésében. Fontos lenne, hogy – akármilyen áron is – a közmédia ne veszítse el véglegesen a nézőit, illetve használóit. Természetesen itt az „akármilyen áron” nem a büntető törvénykönyvben leírtak megszegését jelenti, hanem azt, hogy adott esetben (ha például a közszolgálatiság uniós versenyjogi megfontolásai úgyse esnek komolyan latba a hazai körülmények között) legalább szórakoztassák a nézőket jó minőségű hazai és külföldi tartalmakkal – és ha drága, az se baj, hisz ez még mindig erkölcsösebb, mint közpénzből dicsőíteni a pártállamot. Hasonlóképp, még a mai zord körülmények között is talán lehetne színvonalas gyerekcsatornát, tematikus kultúracsatornát vagy sportcsatornát csinálni, amennyiben azt képzett és kreatív szakemberek csinálnák és nem kultúrpolitikai kommisszárok.

A fentiek alapján így világosan látható, hogy a közszolgálattal kapcsolatos tennivalók az alapokkal kapcsolatosak, mint azt kiemeli az Európa Tanács 2012. május 11-ei keltezésű szakértői jelentése is, melynek fő pontjai a közmédia függetlenségének ügyét tárgyalják.1 A szerkesztői, intézményi, illetve pénzügyi függetlenség ügye mellett minden más kérdés eltörpül a mai közmédia működését tekintve, és itt lehetne elvileg rövid úton nagy változásokat elérni. Emellett stratégiailag ugyanilyen fontos lenne a közmédia szakmai-technológiai modernizációja is, ami a holnapi közmédia szempontjából létfontosságú kérdés. Hozzátehetjük: egy független és korszerű közmédia talán mindenkiben, így a mindenkori kormány híveiben és tagjaiban is el tudja plántálni az elképzelést, miszerint a közmédia nem a kormányzat szócsöve.

És ezzel el is érkeztünk az álmok birodalmába, hiszen pont azért a függetlenség és a szakértelem területén láthatjuk a közmédia legsúlyosabb problémáit, mert a kormány szabályaival, közvetlen intézkedéseivel és (sokszor csak elképzelt) sugallataival szánt szándékkal hozott létre egy harmatos szakmai teljesítményt nyújtó, közpénzből működő pártszócsövet. És bármilyen hervasztóan is hangzik, a magyar közmédia teljesítménye, ha el is marad az uniós átlagtól, de például a lengyel, a cseh, a román, a macedón vagy az olasz közmédia közelmúltbéli cifrább időszakaihoz képest nem kirívóan rossz. Tágabb kontextusba helyezve úgy tűnik, hogy az uniós csatlakozási politikák részeként nagyjából 1995–2005 között szalonképessé tett nem-nyugati közmédiarendszerek az elmúlt évek során a szakmaiság és a függetlenség területén visszaestek, és tették mindezt úgy, hogy a közmédia ügyét nemzeti kompetenciának tekintő uniós intézmények és politikák nem tekintették fontosnak ezt az ügyet – mint arra Vincze Ildikó is utalt iménti előadásában –, amely tehetetlenség fő oka az olasz botrányos médiaügyekben megnyilvánuló brüsszeli teszetoszaság, illetve az ehhez fűződő rossz közérzet és lelkiismeret. A jelenlegi helyzet pedig nagyjából úgy fest, hogy a nyugat-európai és skandináviai médiarendszerek ma már teljesen már kérdésekkel és tennivalókkal szembesülnek, mint a sok helyen a nyolcvanas évek szintjére visszaeső új uniós társaik. Míg nálunk porolhatjuk le a polc tetejéről levett, húsz éve olvasott szólásszabadság-traktátusokat, addig boldogabb médiakultúrákban arról vitatkoznak, hogy a közmédia versenyjogi szempontból használhatja-e legmodernebb digitális technológiákat. Amikor nálunk még csak beszélnek arról, hogyan valósuljon meg a digitális közmédiában a keresztplatformon történő produkciós gyakorlat vagy a műfajközti új produkciók rendszere, addig az efféle kísérleteket másutt már meg is szüntették – példa erre a BBC 360 Degree Commissionje vagy a Channel 4 4iP Fundja.

Mindezekből következően itt és most más nemigen tűnik megvalósíthatónak, mint hogy arról beszéljünk, mit tehetünk kármentésként, és ha nincs komolyan vehető közmédia, akkor mi töltheti be a szerepét ma és holnap. Például a közmédia ügyének ma fontosabb kérdése, hogy Nádori Péter a Bors Online vezetője, mint az, hogy ki szerkeszti a magyar köztévé híradóját. A holnap fontos kérdése, hogy mi fog maradni a médiaszakma szakmai integritásából és szolidaritásából akkorra, amikor majd megint lehet normális közmédiát csinálni. Önmagában az sokatmondó és örömkeltő, hogy egy szakmai Facebook-csoport szervez szakmai-politikai eszmecserét a kérdésről. És bár a vasárnap délelőtti verőfénynél nincs pontosabb lakmusza a szakmai elkötelezettségnek, a jelenlévők száma – amit ötvenre becsülnék – nem tűnik soknak, míg a jelenlévők átlagéletkora – ami szintén ötven körül lehet – viszont elég magas. Ez a közmédia kérdésének realitása nálunk ma.

Lábjegyzetek

1
Council of Europe‚ Expertise by Council of Europe Experts of Hungarian Media Legislation: Act CIV of 2010 On the Freedom of the Press and the Fundamental Rules On Media Content and Act CLXXXV of 2010 on Media Services and Mass Media.‘ 11 May 2012. http://www.coe.int/c/docum ent_library/get_file?uuid=fbc8858 5-eb71-4545-bc5d-b727e35f59ae&gro upId=10227. Az előadás után jó két héttel publikálták a jelentést, így annak tartalmát sem ismertem akkor.
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
<>
2017 tavasz-nyár
> régebbi lapszámok
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink