Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2000 ősz – Kultúra rovat

Belinszki Eszter

A kritikai kultúrakutatás a médiaelemzés gyakorlatában (1/7)

Bevezetés

Hogyan alakult ki a kritikai kultúrakutatás? Milyen társadalmi és történeti körülmények határozták meg fejlődését? Hogyan értelmezhető a kultúra fogalma? Az alábbi írás előbb ezekre a kérdésekre keres választ, majd azt vizsgálja, hogyan alkalmazhatóak a kritikai kultúrakutatás eredményei a médiakutatásban.

E cikk célja, hogy rövid összefoglalót nyújtson a cultural studies-nak, illetve Vörös Miklós és Nagy Zsolt (1995) javaslatának nyomán kritikai kultúrakutatásnak nevezett irányzat elméleti alapjairól, valamint ezeknek a médiakutatásban jelentkező kutatás-gyakorlati, a kérdésfeltevést és módszertant döntően befolyásoló következményeiről.

Egy elméleti irányzatot nem egyszerű és még kevésbé hálás feladat tömören összefoglalni. Nem hálás, mert ilyenkor törvényszerűen kimaradnak nevek, elemek, fogalmak, akik és amelyek szintén fontosak; mások talán más preferenciákkal, más sorrendben és más súlypontokkal mutatnák be a kérdéses területet. És nem egyszerű, mert hiába a rengeteg elolvasott oldal és a „tudom, értem, átlátom” magabiztossága, a tanulmányíró az első sortól kezdve szembesül a kínzó döntéssel, hogy hol is kezdje el. Még nehezebb a helyzet, ha egy olyan sokszínű, sokféle áramlatot magába foglaló és kevéssé kanonizált irányzatról – mert elméletről a szó szoros, tudományelméleti értelmében nem beszélhetünk – van szó, mint a kritikai kultúrakutatás1.

El lehet kezdeni az elején, de hol is van az eleje? Az egyidejűségek és összefonódások sora miatt a kronologikus áttekintés meglehetős nehézségekkel jár együtt. A geneologikus megközelítés és az intézményre, illetve a hozzá kapcsolódó személyekre fókuszálás már csak azért is problémás, mert ez akár az „iskola” és „alapító atyák” benyomást is keltheti, ami éles ellentétben áll a cultural studies „önképével” (Hepp 1999:15). További, gyakran használt stratégiák is kínálkoznak az elmélet „összefoglalására”. Például ki lehet emelni és le lehet írni a legjelentősebb műveket, vagy be lehet mutatni a központi fogalmakat, mint orientációs pontokat, amelyek köré az irányzat szerveződik. Ez utóbbi a kritikai kultúrakutatás esetében különösen stílszerű megoldás lenne, mintegy utalva Raymond Williams kulcsszó-módszerére2. Kézen fekvőnek kínálkozna még Stuart Hall nyomán a két meghatározó paradigma, a kulturalizmus és a strukturalizmus/szemiotika köré csoportosítva, ezek szintézisére kihegyezve bemutatni, miről is szól a kritikai kultúrakutatás, pontosabban mi az a közös nevező, melynek alapján egyes szerzők, művek és kutatások egy csoportba sorolhatók (Hall 1981). Ugyanakkor a vállalkozást csak megnehezíti, hogy éppen az irányzat képviselői tiltakoznak élesen egy egyértelmű, bizonyos fokig kanonizált fogalmi meghatározás ellen (Hepp 1999:15).

A következőkben igyekszem megvilágítani a lényeges fogalmakat az elméleti irányzaton belül, megpróbálva megrajzolni a „közös nevező” korántsem egyértelmű körvonalait úgy, hogy a kutatási gyakorlat szempontjából központi elemek kerüljenek előtérbe.
Bár fent a kronologikus ábrázolás nehézségére utaltam, mégis nélkülözhetetlennek tartom a kritikai kultúrakutatás társadalmi-történeti kontextusba helyezését. A cultural studies bölcsőjének a második világháború utáni Nagy-Britanniát tekinti a szakirodalom. Egyrészről a tömegtermelés és tömegkultúra térhódítása, a populáris kultúra amerikanizálódása, másrészről a jóléti állam kiépülése és ezzel együtt a társadalom strukturális változása határozza meg ezt az időszakot. A társadalomtudósok érdeklődése a munkás miliő felé fordul, különösen a munkásosztály „középosztályosodásának” tézise kapcsán (Turner 1990:41). Az elit- és tömegkultúra szembeállítása, aminek gyökerei az iparosodás kezdetére nyúlnak vissza, új megvilágításba került az iskolázási lehetőségek szélesebb körűvé válásával.

Az F.R. Leavis vezette, kulturális konzervativizmust hirdető irányzattal szemben, mely a „magaskultúra” morális és esztétikai tartalmát állította szembe a mindezeket nélkülöző populáris kultúrával, az ötvenes évektől kezdve létrejöttek olyan értelmiségi és tudományos kutatócsoportok, amelyek vizsgálódásuk középpontjába éppen ezt a kritikusan szemlélt tömegkultúrát, a mindennapi élet kultúráját állították, mégpedig ennek a társadalmi demokratizálódáshoz való kapcsolata szempontjából (Turner 1990:42ff; Göttlich 1996:184ff).
A társadalmi egyenlőtlenségek iránti érzékenység meghatározó közös jellemzője annak az irodalom- és társadalomtudósi körnek, melynek tagjai munkáikkal és vitáikkal döntő lökést adtak a kritikai kultúrakutatás fejlődésének. A „társadalmi egyenlőtlenség” terminus a kezdeti szakaszban főként osztályegyenlőtlenségként3 fogalmazódott meg az empirikus munkában, később azonban egyéb kategóriák, mint a nem, az etnikai hovatartozás szerinti egyenlőtlenség is a figyelem középpontjába kerültek. A munkásság kultúrája iránti érdeklődés bizonyos tekintetben életrajzi gyökerekre is visszavezethető a kutatók egy részénél. Richard Hoggart és Raymond Williams munkás származásúak voltak, és mielőtt tudományos pályára léptek volna, a felnőttoktatásban tevékenykedtek. Stuart Hall szintén tanárként kezdte munkásságát (Turner 1990:45). Az oktatásban szerzett tapasztalatok valószínűleg hozzájárultak ahhoz, hogy a populáris és elitkultúra ellentéte és ennek művelődéspolitikai, a társadalom demokratizálódására hatást gyakorló vonzatai ilyen jelentőséget nyertek ezen tudósok későbbi munkáiban.

A cultural studies kialakulásának eszmetörténeti hátterét tekintve meg kell még említeni, hogy korai képviselői a brit New Left mozgalom köréhez tartoztak, amely a brit kommunista párt hagyományos marxista szárnyával szemben jött létre. Ugyanakkor a marxizmus képezte részben az elméleti kiindulópontot, melynek kritikus továbbgondolása a cultural studies egyik tartóoszlopa4.
Mint már említettem, a cultural studies több elmélet találkozási pontján alakult ki. A továbbiakban először a szemiotikai alapokra térek ki, majd az ideológia és a kultúra fogalmának jelentésére. Végül a szöveg és a befogadó, mint a médiaelemzés központi kategóriái kapcsán jutunk el a kutatás-gyakorlati következményekhez.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Támogatónk

Lapunk megjelenését 2009-ben és 2010-ben az Országos Rádió és Televízió Testület támogatja.