Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2002 ősz – Választás rovat

Angelusz Róbert

Közvéleménykutatások és a pluralizmus ignoranciája (1/4)

Miért mondtak kudarcot a különböző közvélemény-kutató intézetek a 2002-es parlamenti választások előrejelzésénél? Miként fordulhatott elő, hogy valamennyien egy irányban tévedtek? Mi okozta a hibák egyirányúságát? Miért nem működött a nevezetes Bandwagon-effektus? A szerző ezeket a kérdéseket állítja tanulmányának középpontjába, és a látens közvélemény sajátosságainak elemzésével tesz kísérletet megválaszolásukra.¹

A hőskorszaktól a Bandwagon-effektusig

A közvélemény-kutatások úttörői valószínűleg már e tanulmány címén is meglepődnének. A harmincas években az alapító atyák még magabiztosan hittek az empirikus társadalomkutatás megismerő, valóságfeltáró funkciójában. Az első jelentős sikerek nyomán a közvélemény-kutatást az optimizmus légköre vette körül. George Gallup az 1936-os elnökválasztáson sikeresen alkalmazta a reprezentatív mintaválasztás eljárását. Nagy lendülettel indultak el a módszertani kísérletek a kérdezés helyes technikájáról, a kérdések korrekt megszövegezéséről és sorrendjéről, a standardizált interjúk lehetséges torzításairól és elhárításuk lehetőségeiről.² A témakör egyik legkiválóbb kutatója szerint 1935 valóságos fordulatot hozott az empirikus kutatások területén (lásd Berelson 1956). A közvélemény titkait már nemcsak nagy ívű elméleti és történeti munkákon keresztül kísérelték a tudósok megközelíteni, hanem elkezdődött a mérés szövevényes kérdéskörének előtérbe állítása. Fokozatosan elterjedtek a közvélemény-kutatások, kialakultak a szakma alapvető intézményei és a gyors fejlődés lehetősége. Létrejöttek a Roper és a Gallup első közvélemény-kutató irodái, megjelent a szakterület azóta is kiemelkedő presztízsű, máig etalonnak számító folyóirata, a Public Opinion Quarterly (1937), sőt a közvélemény-kutatás kérdései fokozatosan az egyetemeket is meghódították.

A reprezentatív vizsgálatok és a kérdőíves interjúk összekapcsolásával és a felvételeket kivitelező intézmények térhódításával úgy tűnt, hogy megoldódik a közvélemény mérése és az addig megfoghatatlannak látszó „organikus erő”, a közvélemény egyre inkább és egyre egzaktabban mérhető lesz. E fejlemények szinte a felfedezés illúzióját keltették. A megszámlálhatatlan kommunikációs folyamatot és véleményformálódást átfogó, heterogén és már kiterjedésénél fogva is egyénileg áttekinthetetlen képződmény, a közvélemény empirikusan, megbízhatóan és – úgy tetszett – viszonylag pontosan mérhetővé vált. Megoldódni látszott az a paradoxon is, hogy az állampolgárok és a kormány egyik legfontosabb kontrolláló eszköze, a közvélemény a társadalom szereplői számára nem megfigyelhető. A társadalmi struktúrában a legkülönbözőbb pozíciót elfoglaló állampolgárok és a közhivatalnokok társadalmi beágyazottságuk, környezetük homofil jellege és a közvélemény kiterjedtsége és pluralitása következtében korábban szükségszerűen hamis mintákból alakították ki a közvéleményről alkotott képüket. Így ez a nehezen áttekinthető, de a demokrácia működése szempontjából meghatározó képződmény, amely a népfelség egyik legkézenfekvőbb megnyilatkozásának látszott, egyszerre a közvélemény-kutatások által megfigyelhetővé vált.

A közvélemény nimbusza és az új technika felfedezése mellett az önbizalom és az optimizmus részben azon alapult, hogy a közvélemény-kutatások a legkülönbözőbb témákra terjedtek ki, köztük olyanokra is, amelyeknél nehezen vagy csak nagyon hosszú távon ellenőrizhető a validitás kérdése. A választások területén viszont, ahol a szavazatok tényleges összeszámlálása után a kutatások szembesülnek az eredményekkel, az első megmérettetések során viszonylag nagy pontossággal jelezték a választások kimenetelét. Az 1930-as éveket egyértelműen az a bizakodó szemlélet jellemezte, mely szerint a kutatás egyre növekvő pontossággal ismeri meg a közvéleményt, és annak megoszlásáról egyre hitelesebben lesz képes tájékoztatni az állampolgárokat és a közhivatalokat.

A közvélemény-kutató intézetek megismerő és tájékoztató funkciójáról alkotott képet jelentősen megváltoztatta a baljós Bandwagon-effektus felfedezése, amelyet a leggyakrabban „utánfutó” vagy a „tarts a győztessel” hatásnak szokták magyarra fordítani. Az ominózus jelenségre Lazarsfeldnek és munkatársainak az 1940-es választásokról írt könyve irányította rá a figyelmet (Lazarsfeld et al. 1944). A vizsgálat többször megismételt interjúzáson, úgynevezett panel módszeren alapult. A kutatók megfigyelték, hogy a választási szándék formálódásában végül is szignifikáns szerepük volt azoknak az elképzeléseknek, amelyeket a vizsgálati személyek a választás várható kimeneteléről, a potenciális győztesről alakítottak ki. Különösen azoknál, a választási szándékukban bizonytalan személyeknél volt számottevő szerepe a győztesről alkotott képnek, akik még néhány hónappal a választások előtt sem tudták vagy nem akarták megnevezni, hogy kire fognak voksolni. A dinamikus adatfelvétel azonban egyértelművé tette, hogy azok, akik júliusban még nem nevezték meg, kit favorizálnak, októberben már számottevő mértékben a várható győztesre szavaztak. Az elemzés során felmerült az a később egyre inkább háttérbe szoruló értelmezés, hogy a válaszolók számára kevésbé veszélyes a várható győztest megnevezni, mint felfedni szavazási szándékukat. Lazarsfeldék fejtegetéseiben ugyan egyértelműen megfigyelhető egy látenciára, a szavazati szándékok kendőzésére utaló felfogás, mégis nagyobb hangsúlyt kapott az a később divatossá vált elképzelés, miszerint a véleményükben kiforratlan, a politikai kérdések iránt kevéssé érdeklődő szavazók jobban szeretnek a győztes, mint a vesztes táborhoz tartozni, és ezért végül a feltételezett győztesre adják voksukat.³ A szerzők így írnak:

„…az utánfutó-hatás kétségtelenül létezik, és a kampánymenedzserek helyesen járnak el, ha kihasználják ennek előnyeit. Tagadhatatlan, hogy vannak olyan emberek, akikre kevésbé hatnak a közvetlen érvek, mint az a benyomás, hogy egy jelöltet mindenki támogat” (Lazarsfeld et al. 1944: 108-109).

A könyv számos példával érzékelteti: sok olyan szavazó volt, akik a környezetükben észlelt benyomásaik alapján vagy a közzétett survey-vizsgálatok ismertében úgy módosították szavazataikat, hogy biztosak lehessenek abban, a győztesre szavaztak.

Az utánfutó-hatás „felfedezése” mindenesetre új megvilágításba helyezte a közvélemény-kutatásokról kialakított korábbi képet, hiszen annak lehetőségét vetítette előre, hogy nemcsak körvonalazzák és hitelesítik a közvéleményt, hanem befolyásolhatják annak alakulását is. Ha a közvélemény-kutató intézetek előrejelzéseinek hatására akárcsak négy-öt százaléknyi bizonytalan szavazó a győztesseI tartás igénye alapján hozza meg szavazatát, az akár döntő jelentőségű lehet a választás kimenetelére. A kampányban nagy fontosságú médiummá válhat maga a közvélemény-kutatás, amely a tömegkommunikációs közleményeken keresztül is alakíthatja a közvélemény percepcióját. Az 1965-ös és az 1972-es NSZK-beli választások esetében például Noelle-Neumann komoly nemzetközi visszhangot kiváltott könyve is konstatálta az utánfutó-hatást, amennyiben a szavazás „utolsó pillanatában” a választók jelentős része a várható győztesre adta le szavazatát (vö. NoelleNeumann 1980: 14-24). A szerző ugyan nem állítja, hogy az utánfutó-hatás minden esetben érvényesül, mégis, a hallgatási spirál elmélete azt a szellemet árasztja, hogy nagynak kell látszani, mert mennél nagyobb egy párt kvázi-statisztikai percepciója, annál erősebb kommunikációs spirál lép működésbe, és annál valószínűbb, hogy az utolsó pillanatban a bizonytalan szavazók a várható győzteshez zárkóznak fel. Hasonló, csak ellentétes irányú folyamat figyelhető meg a hallgatás spirálja esetében, amikor a saját tábor alulbecslése a hallgatáshoz vezet, és ez a kedvezőtlen kvázi-statisztikai percepción keresztül az izolálódástól való félelmet, a párt győzelmi esélyeinek csökkenését idézi elő. A hallgatás spirálja elméletének, akárcsak a Bandwagon-effektusnak az az üzenete a kampánymenedzserek és a pártkorifeusok számára, hogy az intenzív személyes kommunikáció, illetve az olyan tömegkommunikációs üzenetek, amelyek növelik táboruk kvázi-statisztikai percepcióját, végül is a győzelem irányában hatnak. E felfogás átfogó elterjedésének valószínűleg meghatározó szerepe van a kampányok heves konfrontatív, sőt esetenként kifejezetten agresszív jellegének megerősödésében, amely az utóbbi két évtizedben számos szintéren kialakult. A politikusok és a kampányszakemberek olykor felnagyítva az utánfutó-hatás jelentőségét, egyoldalúan és eltúlzott mértékben számolnak működésével, pedig az eddigi kutatások nem bizonyították szükségszerű fellépését. Az utánfutó-hatás olykor beindul, olykor nem. A közvélemény-kutatások története számos olyan választást tart nyilván, ahol a választási eredmények kifejezetten cáfolták az utánfutó-hatás érvényesülését.

Talán a legkirívóbb eset az 1948-as amerikai elnökválasztás volt. A közvélemény-kutató intézetek eredményei egyértelműen Devey mellett szóltak. A tömegkommunikációs eszközök és a nagyközönség is úgy könyvelte el, mint a választások biztos győztesét. Az előrejelzések, a tömegkommunikáció és a véleményklíma szinte mind Devey táborát erősítette, a tényleges szavazatok azonban nem igazolták az előrejelzéseket, mert a vesztesnek látszó fél, a későbbi Truman elnök nyerte meg a választásokat. Ha ezúttal zárójelbe tesszük a választás lehetséges indokait, azt biztosan cáfolták a választási eredmények, hogy a bizonytalan szavazók a győztesnek hitt Deveyre szavaztak volna.

Hasonlóképpen híres esetnek számított az 1970-es angol parlamenti választás. A közvélemény-kutató intézetek szerint a zászló a Munkáspártnak állt. A pollok közül öt fölényes, egy kis mértékű Labour-fölényt mért, és csak egyetlen intézet jelzett egyszázaléknyi konzervatív előnyt. Valójában a leadott voksok a konzervatívok biztos győzelmét hozták (lásd Abrams 1970: 317-324). A fenti esetek, mint jónéhány későbbi, például az 1992-es brit választások is cáfolták az utánfutó-hatás tézisét. A különböző intézetek kutatásai a választás előtti periódusban hónapról hónapra rendszeresen kisebb-nagyobb munkáspárti előnyt mutattak, miközben a választási fülkék igazsága egyértelművé tette, hogy a konzervatívok csaknem nyolc százaléknyi különbséggel megnyerték a választásokat (vö. Jowell et al. 1993: 238-263). A Bandwagon-hatás tehát nem feltétlenül érvényesül, s akik rendíthetetlenül bíznak működésében, könnyen kudarcot vallhatnak. Az utánfutó-hatás feltételezése és az ezzel járó magabiztosság ráadásul a pluralizmus ignoranciája következtében kifejezetten hibás kampányakciókat válthat ki.

A közvélemény-kutatások szakemberei természetesen számos más hatást is nyilvántartanak. A választások végkimenetelét döntően befolyásolhatja a mobilizációs készség. A legtöbbször az az oldal kerül ki győztesen a választásból, amelyik jobban tudja mozgósítani potenciális szavazótáborát. Mivel rendszerint az alacsonyabb státusú választók körében nagyobb a hajlam az urnáktól való távolmaradásra, a mobilizációnak elsősorban e csoportok tagjait kell mozgósítani. Számos olyan effektus is működésbe léphet, amely hatástalanítja vagy ellensúlyozza az utánfutóhatást. Az előnytelen helyzet tudatosítása (underdog-effect) például előidézheti, hogy a vesztesnek látszó oldalt a kívülállók megtámogassák. Az utánfutó-hatást az is érvénytelenítheti, hogy a magát a közvélemény-kutatások eredményei és a kampánystábok magabiztossága következtében győztesnek tartó tábor hívei – annak biztos tudatában, hogy már megnyerték a választásokat – fölöslegesnek látják, hogy saját voksukkal is hozzájáruljanak a győzelemhez. Az „ezt már megnyertük” tudata esetenként nem mozgósítja, hanem inaktivizálja a szavazókat. Az utánfutó-hatás érvényesülését az viszont elősegíti, ha a gyengébbik oldalon elhatalmasodik a legyőzöttség érzése. Ennek megjelenése és a másik oldalon való érzékelése jó esélyt jelent az utánfutó-hatás effektívvé válásához. Váratlan, olykor meghökkentő fordulatokat, esetenként bumeráng-hatást válthatnak ki a taktikai meggondolásokból kiinduló „átszavazások”. Ilyenkor a választók egyes csoportjai különböző meggondolások alapján nem az első számú preferenciájuk irányában adják le voksukat, mert ennél erősebb motívummá válik az ellenfél legyőzése. A különböző kalkulációk alapján esetleg számottevő arányban az erősebb és a közelebb eső pártra szavaznak, hogy elkerüljék az ellenfél győzelmét. Ez a „guillotine-hatás” elsősorban a kis pártokat fenyegeti. A választási küszöb veszélyes övezetébe tartozó kis pártok átszavazása ugyanis könnyen előidézheti a párt kiesését. Például a legutóbbi magyar választáson a MIÉP kiesését az is előidézhette, hogy kampányuk során nem számoltak a guillotine-hatás lehetőségével. Valószínűleg túlbecsülték támogatóik valóságos arányát, nem figyeltek eléggé az átszavazások lehetséges következményeire. Ezzel ellentétben a kampány során érzékelhető volt, hogy az SZDSZ igen nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy hívei ne máshová adják le szavazatukat, és így sikerült a guillotine-hatást elkerülniük.

Blokkosodó pártrendszerekben a választások kimenetelét a fordított irányú, a nagy pártok felől a kis pártok felé történő átszavazások is befolyásolhatják. A nagy pártok számára ilyenkor nemcsak a győzelem számít, hanem a pártok vezetői azt is számításba veszik, hogy kis mértékű győzelem vagy esetleg veszteség esetén a potenciális koalíciós partner ereje dönti el, melyik fél képes kormányt alakítani. A szavazatok maximalizálása természetesen másképpen merül fel a felsorolt esetekben. Az alapvető stratégiai kérdés, hogy mennyiben törekednek a saját szavazatok maximalizálására, illetve mennyire tekintik feladatuknak a saját és a koalíciós párt szavazatainak együttes növelését. A racionális szavazók maguk is mérlegelhetik, hogy melyik pártra szavazzanak, hogy voksukkal a legfontosabb célt, a kormányalakítást el tudják érni. Egy ilyen logika előidézheti, hogy a nagy pártok támogatói közül egy kisebb hányad nem a saját pártjára, hanem a megcélzott koalíciós partnerre adja le a szavazatát.⁴ Az utánfutó-hatás esélyeinek túlértékelése nemcsak egyoldalú, de kockázatos is. Minden választás más. Sajátos társadalmi kontextussal, a politikai erők eltérő megoszlásával és egyedi véleményklímával jellemezhető. Konkrét feltételektől függően eltérő hatások lépnek működésbe vagy esetenként egyáltalán nem válnak effektívvé. Megítélésem szerint egy fontos distinkció hiányzik a szakirodalomból. Célszerűnek látszik ugyanis a választást és a válaszolást kiváltó utánfutó-hatás megkülönböztetése. Az előző esetben a véleményklíma megítélése alapján a bizonytalanok is a győztesre szavaznak. Az utóbbi fennállásánál arról van szó, hogy a közvélemény-kutatás során kinyilvánított vélemények igazodnak a győztesnek tartott vélemény táborhoz. Természetesen előfordulhat, hogy e két utánfutó-hatás egyaránt érvényesül. Amikor azonban csak a demoszkópiai utánfutó-hatás lép életbe, a levegőben lóg a meglepetés. Mindez átvezet a 2002-es magyarországi választások kérdéséhez.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

Lapozás

• A hőskorszaktól a Bandwagon effektusig
• Az előrejelzések kudarca és a látens közvélemény
• Elmarasztalhatók-e a kutatóintézetek?
• Felhasznált irodalom

Rovatok

Archívum

Új média

Flammich Mariann:

Hackerek

Terror

Rita D. Jacobs:

Szüntelen zaj

Dessewffy Tibor – Dányi Endre:

A beomló idő és a tecnológia szövedéke

Választás

Angelusz Róbert:

Közvéleménykutatások és a pluralizmus ignoranciája

Választási kampány a magyar sajtóban

Kisebbség

Margit Patrícia:

A nők reprezentációja

Jog

Polyák Gábor:

Megjegyzések a digitális kor médiapolitikájához

Erőszak

Szilády Szilvia – Baranyai Eszter:

A kiskorúak védelme és a televízió

Pódiumbeszélgetések

Támogatónk

Partnereink