• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2005 nyár

Pornó

Szigeti Péter:

Benne lettek a tévében

A pornó kanonizálása a kereskedelmi médiában

„Köszönöm a sajtónak, hogy emberségesen bánt velem!”
Michelle Wild ¹

A 20. század utolsó három évtizedében folyamatos és többsíkú elméleti vita folyt a pornográfia, a szexualitás úgynevezett „öncélú” ábrázolásának a nyilvánosságban betöltött szerepéről, társadalmi hatásairól és a szabályozás szükségességének és határainak kérdéseiről.² Miközben a különböző feminista, szólásszabadság-párti, konzervatív, neofita és egyéb irányzatok időről időre összecsaptak a kérdésben, a pornográfia a tömegkultúra kikerülhetetlen és elidegeníthetetlen részévé vált. Ennek a kanonizációs folyamatnak a főszereplője és fő haszonélvezője a tömeges eléréssel rendelkező kereskedelmi média – nem önmagában az iparág zászlóshajója, a kereskedelmi televíziózás, hanem a rendkívül összetett és egymásra épülő kereskedelmi média teljes rendszere.

A pornografizáció

A 20. század végi és a 21. század eleji médiapiacnak (tartalompiacnak) szüksége van a pornográfiára. Nem elsősorban magára a pornográf tartalomra, sokkal inkább a pornó „fogalmára” és a pornósztárokra mint olyan figyelemfelkeltő eszközökre, amelyek jelentős eséllyel képesek tömegeket aktivizálni. A média a saját logikája szerint, kettős módon használja ki (fel) a pornóipart: egyrészt „mainstream” sztárokat épít az erre alkalmas szexipari munkásokból, másrészt pont az ő segítségükkel megteremti, illetve magyarázza azt a kontextust, amelyben „hagyományos” sztárjainak élete is „pornografálható”, illetve amelyben hétköznapi emberek tehetők sztárrá pusztán azáltal, hogy felfedik testük titkait.

Az állatokkal pénzért, nyilvánosan közösülő kitaszított páriából modern médiasztárrá váló Ciccolinától nyílegyenes, logikus és kamerákkal sűrűn szegélyezett az út a Playboy címlapján pózoló Zalatnay Sarolta énekesnőig. Ugyancsak logikus a folytatás: a kereskedelmi tévék showműsoraiban sztárstátusig jutó pornószínésznők, illetve az ugyanezekben a programokban álsztárrá váló, majd a lehetőségtől, illetve a pénztől megszédülve (?) a szexlapok címoldalára kerülő hétköznapi lánykák sora. A modern médiaipar beemelte a pornót a hétköznapokba.

Magyarországon a médiapiac kiépülése nagyjából egybeesett a pornó kanonizációjának világméretű folyamatával, így a hazai fogyasztók – ha kisebb fáziskéséssel is – gyakorlatilag nyugat-európai és amerikai társaikkal egy időben részesülhetnek a jelenség áldásaiban vagy átkaiban. Az alábbiakban azt szeretném nagy vonalakban bemutatni, hogy milyen szerepet játszott a média a pornográfia mainstreammé válásában, hogyan váltak a szexipar szereplői a tömegkultúra jellegzetes figuráivá, hogyan jutottunk el Staller Ilonától a Jóban Rosszban című szappanoperában nővérként feltűnő Michelle Wildig/Vad Katalinig.³

A morális kockázat bomlása

Egyes feltételezések szerint az internet teljes forgalmának mintegy felét a pornográf anyagok letöltése jelenti.⁴ 2004-ben becslések szerint csak az amerikaiak közel kétmilliárd dollárt költöttek el interneten pornóvásárlásra, a világ teljes pornóiparának forgalmát ma az óvatosabb becslések 52 milliárd dollár körülire teszik.⁵

Simon Frith szerint a 20. századi szórakoztatóipar legfőbb jellegzetessége az, hogy kikényszeríti az ideális hardver-szoftver kapcsolatot (Frith, 2000). A pornó sikerének egyik oka a technológiai fejlődés: a pornográf szoftver (tartalom) az 1980-as évekre találta meg a számára igazán megfelelő hardvereket: a videóval, majd a DVD-vel, a kábeltévével és az internettel beköltözött az utcáról az otthonokba (Weitzer, 2000). A rögzített, sokszorosított pornográfia a film és a tömegsajtó megjelenése, tehát a 19. század vége óta ismert volt a nyugati világban élő polgárok számára. Azok a gátak azonban, amelyek lehetővé tették, hogy az emberek megbarátkozhassanak a fogyasztási tárggyá váló testiséggel, csak a pornónak a külvilágnál lényegesen nagyobb biztonságot jelentő magánterekbe való tömeges beköltözésével szakadtak át. Pornómoziba járni társadalmilag kétesen fogadott cselekedet volt. Este a lakásban bekapcsolni a Private Goldot vagy berakni egy szexvideót már bocsánatos bűn. Elmúlt a morális kockázat, elhárult az akadály a tömegfogyasztás elől.

A tömegmédiának két dologra van szüksége: könnyen elmesélhető, ám izgalmas történetekre és könnyen lecserélhető, ám izgalmas figurákra. Ez utóbbiakat nevezi a kereskedelmi média sztároknak.⁶ A pornó tömegkulturális sikerének második oka az, hogy kifejezetten alkalmas műfajnak bizonyult a sztárgyártásra. Hollywood, illetve a nemzetközi zeneipar sok olyan valóban nagy sztárt ismer, aki karrierje elején kötődött a szexiparhoz. Marilyn Monroe, Madonna, Sylvester Stallone, Stephanie monacói hercegnő vagy Pamela Lee Anderson személyes legendájának kialakításában fontos szerepet játszik a szexiparhoz kapcsolódó múltjuk állandó felidézése.

A sztárok köré kerekített mitológiák narratívája a folyamatos ismétlésre épít. Ebben a struktúrában remek kiindulópontot jelent a pornós/szexfilmes múlt, amelyhez vissza-visszatérve egy életpályán át ízlés és alkalom szerint alakítható a „mint ahogy előre lehetett sejteni, Pamela már megint rosszalkodott, ejnye-bejnye” vagy a „most már végleg lezárult a múlt, Michelle új életet kezd” típusú fejlemény.

Husi és Cini

Az 1980-as évek végének Magyarországán az első igazi szex-sztori Ciccolina felbukkanása volt. A hazatérő „tékozló leány” egyfajta alig tiltott nemzeti gyümölccsé vált, kebleit az akkoriban még egyetlen tévécsatorna nézőinek is felfedhette. Ez nagy szó volt egy olyan országban, ahol nem sokkal korábban még pornográfiának titulálva elkobozták a határon a becsempészni vágyott Playboyt. A Ciccolina-sztori a rendszerváltás előtti média egyik legelső, ügyesen megépített bulvártörténete. Ebben múlhatatlan érdemei vannak a róla könyvet megjelentető Zalatnay Saroltának, akinek személyes története idővel visszakanyarodott a szexiparhoz, hogy aztán a már modern bulvármédia egyik szomorú fejezetévé fejlődjön.⁷

Ciccolina felbukkanása elemi erővel robbantotta ki a magyar lakosság körében régóta úgy-ahogy lezárt szelepet.⁸ Bár pontos adatok sajnos nincsenek róla, de minden bizonnyal szép számmal akadtak azért, akik az 1960-as, az 1970-es vagy a korai 1980-as években is őriztek maguknál különböző erotikus vagy pornográf könyveket, újságokat. (Az például tudható, hogy Veres Pál vagy Lux Elvira hivatalosan szexuális felvilágosító munkáknak számító cikkeit rengetegen olvasták, könyveik százezres példányszámban fogytak, és közönségük gyaníthatóan nem csak ismeretszerzési céllal olvasta őket.⁹)

A volt pornósztár médiabeli megjelenése egybeesett a videókorszak elindulásával: az egyre szaporodó házi videomagnóknak köszönhetően mind többen fértek hozzá a művésznő és kollégái mára már klasszikussá vált filmjeihez is. Az éppen csak felszabadulófélben lévő magyar média- és tartalompiac Ciccolina megjelenésével egy időben – és nem függetlenül az ő hatásától – kezdett el a korábbinál jóval összetettebb, sok szempontból üzleti megfontolásokat is mérlegelő rendszerként működni. A „hivatalos” sajtó kicsit összevont szemöldökkel, de azért a nagyközönségre ki-kikacsintva („ez ugyan nem illendő dolog, de tudjuk, hogy ez kell nektek”) felkapja a sztárt, akit tömegműsoraiban közönségcsalogató eszközként használ, értelmiségi rétegműsoraiban pedig kielemez. Mindeközben az „alternatív média” – amelyen ezúttal a korai időszakban a „művésznő” filmjeit hozzáférhetővé tevő videotékákat, illetőleg a bulvárkönyveket kínáló terjesztő- és árushálózatot, később pedig az akkoriban megfoganó bulvársajtót, jelesül az 1988-ban indult Reform magazint értem – eladja a terméket. Ciccolinának, illetve a korszak „kis szexuális forradalmának” jelentős szerepe volt a bulvársajtó tömegbázisának viszonylag gyors megalapozásában.

Bár a bulvárlapok és a sokszor bulvárhangulatú kábelcsatornák már az 1990-es évek elején megjelentek a piacon, a hazai tömegmédia valódi megszületésére az országos kereskedelmi televíziócsatornák 1997-es megjelenéséig várni kellett. A bulvár mindig is lelkesen fordult alapanyagul a szex- és pornóiparhoz, azonban az RTL Klub és a TV2, illetve a hatásukra az 1990-es évek utolsó harmadára valóban tömegsajtóvá erősödő bulvárlapok (a Blikk, a Mai Nap, a Színes Mai Lap, a Story, a Best, a Star, a Party, a Villám stb.) folyamatos témaigénye kimeríthetetlené tette ezt a kapcsolatot.

A nyúlon túl

„Hollywoodba költözni bizonyos értelemben olyan volt nekem, mint hazatérni, mivel ez az a hely, ahol az álmaim egykor megszülettek. A Playboy központjának helyt adó palota egy dombtetőn áll, egy fenyőerdő közepén, egy háztömbre a Sunset Boulevardtól. Úgy néz ki, mint egy vidéki angol úriház, de több-kevesebb ideig gyermekkorom majd minden ideálja a közelében lakott. Humphrey Bogart és Lauren Baccal az utca túloldalán élt az 1950-es években, csakúgy mint Sinatra, Jean Harlow, Lana Turner, Walt Disney és még sokan mások, akik betöltötték gyermekkorom képzeletét” – írja Hugh Hefner, a Playboy alapító-főszerkesztő tulajdonosa Gretchen Edgren Inside the Playboy Mansion című, életművét bemutató könyv (1998) előszavában. Mint Edgren a képekkel gazdagon illusztrált munkában bemutatja, az Egyesült Államokban a Playboy 1953-as elindulása után egyre természetesebbé vált, hogy hírességek kapcsolódnak a szexiparhoz. A lapalapító Hugh Hefner szívós munkával – a lap mellett elsősorban televíziós show-ival és nyilvános előadásaival – elfogadottá tette a vetkőzést, a meztelenkedést az amúgy meglehetősen prűd tengerentúli médiában. Hefner társaságában fotózkodni, vele szórakozni az 1960-as évek elejétől „cool” dolognak számított. Az maradt az ezredfordulóra is; Marilyn Monroe épp olyan szívesen mutatkozott partijain, mint Cameron Diaz.

Bár Hefner imádta hírességekkel körülvenni magát, lapjában ezek a hírességek csak ritkán fedték fel bájaikat. Ők a körítést jelentették, a kánont magát, amelybe Hefner becsempészte saját pajzán tartalmait. A rendszerváltás után nálunk is kiadott, majd gyorsan tönkrement, de néhány évvel később újraindult Playboy csavart egyet az amerikai mintán. A magas példányszámhoz botrány kellett, botrányt pedig – hamar kiderült – meztelen hírességekkel a legjobb kelteni. Míg Hefner nyuszilányai közül jó néhányat idővel levadászott a szórakoztatóipar, addig a magyar verzió éppenséggel a szórakoztatóipar kissé megfáradt vagy épp aktuális hírességeivel igyekezett és igyekszik még ma is eladni magát. Bíró Ica, Zoltán Erika, Gregor Bernadett, Haumann Petra, Görög Zita vagy éppen Zalatnay Sarolta bájainak megmutatása időről időre jó húzásnak bizonyult, hiszen növelte az aktuális eladási számokat. Ha híresség kerül a borítóra, az rendre sok ezerrel több eladott példányt hozott.

A magánéletéről a nyilvánosságnak mindig is beszámoló Zalatnay remek nyersanyagot jelentett és jelent mind a mai napig a bulvármédiának. Története szomorú példázatává vált annak, hogyan képes a test a média rabjává válni. Zalatnay médiaszereplései az 1980-as évek óta a testéről, illetve a testiségről szólnak. Nemi életének kiteregetése és ezzel párhuzamosan Ciccolina médiabeli futtatása után némi csend következett, majd a „nagy visszatérés”, amikor hosszabb ideig a később amúgy a pornóiparba igazoló, nála jóval fiatalabb élettársával való kapcsolatától volt hangos a bulvársajtó. Részletesen megismerhettük mellnagyobbító műtétjének történetét, illetve ennek hatását szexuális életére, s persze megcsodálhattuk az eredményt is a már emlegetett magazinban. Természetesen érdekelte a sajtót a csalás miatt ellene folyó rendőrségi, majd bírósági eljárás is. A börtönbe vonulását megörökítő kereskedelmi tévés docu-soap kamerája aztán szinte perverz örömmel időzött el ennek a mindenki által jól ismert testnek a szenvedésein. A síró, meggyötört Cini is hozta a nézettséget. Vágóképként minden róla szóló tudósításban feltűnnek a Playboy-fotók. A kör bezárult.

Nemcsak a teste

A tömegmédia – minden látszat és látszólagos ellentmondás ellenére – prűd és szemérmes. A tömegmédiában szinte soha nem maga a pornó jelenik meg, csak a pornóhoz köthető személyek. Van persze kivétel: a valóságshow-k például nem fukarkodtak a direkt meztelenség, sőt, a szex bemutatásával sem. Az igazi szenzációt – a néhány egyenes adásban közvetített aktuson kívül – azonban itt is inkább a szexről való beszéd, mint maga szex jelentette. A valóvilágos Pandora pornós múltja vagy Maja Goldnak a villába való beköltöztetése nagyobb visszhangot és érdeklődést váltott ki, mint Szilvi és Frenki időnkénti aktusai.

A pornó hálás téma, mert mindenki viszonyul hozzá valahogy. A pornót használó kereskedelmi csatornák döntéshozóinak trükkje éppen az, hogy egyszerre elégítik ki az emberek kukkolási vágyát és adnak teret a bennük élő hipokrita morálnak. A pornón egyszerre lehet élvezkedni és szörnyülködni, ezért mindenkinek tud valamit kínálni.

Ez a kettősség vezetett oda, hogy a pornóipar sztárjai a valóságshow-kból elrugaszkodva szép lassan beszivárogtak a kereskedelmi csatornák szinte minden műsorába. Az emberként bemutatott pornósztár, akiről azért mindig tudjuk, hogy pornósztár, egyetlen, de alapvető kérdést vet fel, amely viszont épp elég ahhoz, hogy hosszú ideig témát adjon a tömegmédiának. A kérdés pedig a következő: attól, hogy valaki nyilvánosan és pénzért szexel, más ember-e, mint mi? Ez – kis túlzással – mindenkit érdekel, elég megtekinteni az elmúlt évek televíziós nézettségi, illetve lapolvasottsági adatait.

A pornósztárok médiabeli megjelenése első lépésben nem magát a pornót (az ikonográfiát, a pornográfia kódját¹⁰), hanem a pornóról való beszédet kanonizálta. Mindeközben persze megjelenésük egyre nagyobb teret enged a meztelenség, a – vélt vagy valós – erotika mediális ábrázolásának, és ezen keresztül maga a pornográf aktus ábrázolása is fel-fel tűnhet a tömegmédiában. A szemérmes tömegmédium, amelynek oda kell figyelnie a szabályozó hatóságoknak és a jogszabályoknak való megfelelésre, de egyszersmind a megfelelő számú néző/olvasó/hallgató/felhasználó kielégítésére is, mindig egy lépéssel a valóság mögött jár: hardcore-ról beszél, de azt softcore-ral mutatja be.¹¹

A tömegmédia mindig a szokatlant, a furcsát akarja megmutatni. Ennek a logikának köszönhető, hogy az átlagembereket és a hírességeket meztelenül, a pornósztárokat viszont ruhában akarja látni. Így kerül Zalatnay Sarolta vagy VV Anett meztelenül a címlapokra, Nikki Belucci pedig Stohl András és Győzike mellé a Rettegés fokába. Különös esetekben persze még ezen a logikán is lehet egyet csavarni. Amikor a gyermeket váró, a nyilvános meztelenséggel szakító Michelle Wild, a magából már százszor mindent megmutató pornócsillag „még egyszer, utoljára” levetkőzik az ő munkásságához képest igencsak szemérmes Playboynak, az tulajdonképpen maga a kanonizáció gesztusa. A „megjavult” pornószínésznő feloldozást kap, és bebocsáttatik a mainstream tömegkultúra világába; mégpedig azzal, hogy nyilvánosan levetkőzik.

Sex sells

„Paris Hilton egy érdekes nő. Napjaink kultúrájának közvetítője, igazi mai lány, aki lenyűgözte a cégünk legfontosabb üzletfeleit. Ők pedig fiatal, éhes srácok és fiatal, éhes lányok” – nyilatkozta a Velvet című internetes kiadvány tanúsága szerint Brad Haley, a Carl’s Jr. amerikai gyorsétterem-hálózat marketingigazgatója nemrégiben.¹² Haley arra reagált ezzel, hogy az amerikai Szövetségi Kommunikációs Bizottság (Federal Communications Committee, FCC) betiltani tervezi az excentrikus szexbombával készített legújabb televíziós reklámfilmjüket, mondván, hogy az új fűszeres burgerüket népszerűsítő szpot szoftpornóba hajlik, ennélfogva nem lenne szabad olyan időben sugározni, amikor azt fiatalok is láthatják.¹³ A munka megítélésén lehet vitatkozni, Haleynek viszont abban vitathatatlanul igaza van, hogy a szőke modell bizony nagyon is hordozója a mai tömegkultúrának.

Az FCC-nek – csakúgy, mint az itthon évről évre jó néhány hasonló jellegű ügyet vizsgáló Önszabályozó Reklámtestületnek – nagyon nehéz dolga van, és még nehezebb lesz. Egy-egy reklám betiltható, a küzdelem azonban – bár bizonyos esetekben kétségtelenül érvényesíteni kell például a fiatalkorúak védelmét – szélmalomharcnak tűnik. A Carl’s Jr. hirdetése annak a leginkább a Playboy, majd a nyomában születő férfimagazinok (a Penthouse, az FHM, a GQ, no meg természetesen a Hustler) által megalapozott esztétikai forradalomnak a terméke, amely a vágykeltés és ezen keresztül az eladás szolgálatába állítja a média ikonográfiáját. Ezek a magazinok a hozzájuk kapcsolódó egyéb csatornákkal – elsősorban a bulvársajtóval és a kereskedelmi televíziókkal – véglegesen a profitmaximálás részévé tették az erotikát. A szex a modern tömegmédia és a ráépülő reklámipar motorja és jelképe. A dolog remekül működik, éppen ezért ebből a körből senkinek nem érdeke kiszállni.

„Nem tudom pontosan, mit értünk »kulturális ikon«-on. De ha az emberek azt gondolják, hogy én az vagyok, amiért képes vagyok a dolgoknak új értelmezést adni, hát legyen! Ha meghallom a »kulturális ikon« szót, leginkább Marilyn Monroe jut eszembe. Tényleg nem tudom, hogy én magam azon a szinten vagyok-e, mint ő”¹⁴

– mondja Jenna Jameson, a világ egyik legismertebb pornószínésznője egy interjúban, amely a Berlinben kiadott Zoo magazinban jelent meg idén májusban (in Belverio, 2005). A Zoo nem pornóújság, hanem a kontinens egyik legmenőbb divatmagazinja, a színésznőről az interjút követően 20 oldalas divatfotó-sorozat jelent meg, amelyet Philippe Cometti, a jelen egyik legmenőbb divat- és reklámfotósa készített.¹⁵

Jamesonnal szemben én tudom, hogy mit értünk kulturális ikonon: olyan személyt vagy jelenséget, aki vagy amely önmagán túlmutatva, de pusztán önmagában képes egy jelenség, életérzés vagy kortünet reprezentálásra. Paris Hilton, Jenna Jameson, Pamela Anderson vagy lokális szinten Cicciolina és Michelle Wild a tömegmédiának köszönhetően ilyen ikonná vált.

A reklám legfontosabb mércéje a hitelesség. Hilton megjelenése a reklámfilmben vagy Jamesoné a kifutók világában azt mutatja, hogy a hitelességre sokat adó cégek megbíznak a testiparból érkező hőseikben. Nem félnek attól, hogy dollármilliókért felépített márkáik értékét rombolni fogja, ha a fogyasztók fejében ezekhez a figurákhoz kötődnek. Ellenkezőleg: bíznak abban, hogy a szexipar által teremtett kontextus hozzáad a brand erejéhez, és végső soron segít nekik abban, hogy több pénzt kereshessenek.

A sokszínűség dinamikája

Számos médiateoretikus hirdeti, hogy a tömegmédia kora hamarosan véget ér. Ezen általában azt értik, hogy az új technológiák (a digitális tévé, az internet, a harmadik generációs mobilhálózatok) kínálta lehetőségek feloldják a disztribúciós korlátokat, és a korábbinál lényegesen több és többféle tartalomhoz férhetünk majd hozzá, tehát pontosan a sokféleség szab gátat a tömegességnek. Egyre több csatorna jön létre, amelyen keresztül majd egyre személyre szabottabb tartalmat szolgáltatnak.

Egy, az uniós előírásoknak megfelelő, nemrégiben született kormánydöntésnek megfelelően Magyarországon 2012-ig át kell állni a földfelszíni televíziózásban az analógról a digitális sugárzásra. Mivel a digitális sugárzás az analógnál lényegesen több csatorna továbbítását teszi lehetővé, ez azt jelenti, hogy elméletileg nemcsak a kábelhálózatokba bevont háztartásokba, hanem minden egyes televízióval ellátott lakásba többtucatnyi csatorna jut majd el (Kántor, 2005).¹⁶ Ezzel egy időben folyamatosan növekszik az internetpenetráció is, mindenekelőtt a szórakoztató tartalmak elérésére alkalmas szélessávú hozzáférések aránya.¹⁷ A jövőre induló harmadik generációs mobilszolgáltatás lényege szintén a szórakoztató tartalmak letöltésének lehetősége. Belátható időn belül tömegek fognak új, tartalomfogyasztásra alkalmas eszközök birtokába kerülni.

Mindez két dolgot eredményezhet: egyrészt záros határidőn belül megszűnhet a jelenlegi országos kereskedelmi televíziós csatornák információs hegemóniája. A kereskedelmi tévék szextől és erőszaktól túlfűtött programjai ellen rendszeresen tiltakozók tehát elvben reménykedhetnek: talán a verseny majd kiszűri ezeket a tartalmakat. Minden bizonnyal valóban lesznek olyan tartalomszolgáltatók – mint ahogy amúgy már ma is vannak bőségesen –, akik alternatívát kínálnak. Ugyanakkor – és ez a másik fejlemény – a piaci verseny éleződése pontosan oda vezethet, hogy a szereplők még a mainál is keményebb harcot folytatnak az emberek figyelméért. Ebben a harcban a szex, amely mindig is vonzani fogja a figyelmet, nagyon fontos eszköz lesz, és ezért használni is fogják.

Underground pornó: az előre menekülés

A mainstreammé válás magán a pornográfián belül is változásokat szül. A fősodorba való bejutással párhuzamosan a pornográfia egyre jelentősebb szerepet kap az underground kultúrában is. Cramer és Home az avantgarde (az ő szavaikkal: nyílt forrású, open-source) pornográfiát az új évezred első jelentős kulturális mozgalmának tekinti, amelynek fő tere és disztribúciós csatornája az internet. A két szerző odáig megy, hogy ez az új típusú, a tabukat tovább döntögető pornográfia átveszi a net-art szerepét, és új on-line avantgarde esztétikát teremt. Hozzáteszik persze, hogy a független pornó olyan, mint a független rockzene: a lényege pont az, hogy különbözőnek tűnik az iparági sztenderdektől, valójában azonban hasonló elveken működik, és pontosan ezeket a mintákat erősíti.¹⁸ Cramer és Home szerint az avantgarde (extrém) pornó lesz az iparág megmentője, mivel a „hagyományos” pornó beleolvadt a tömegkultúrába, és ez a folyamat szétrobbantotta korábbi bevett üzleti modelljét. Szerintük ma gyakorlatilag szabadon érhető el kemény pornó az interneten, illetve kábeltelevíziós csatornákon keresztül, ezért aki ezen a területen pénzt akar keresni, annak speciális dolgokat kell kínálnia.¹⁹

A mainstreambe vezető út – ha kellő a társadalmi nyitottság – az avantgarde-on keresztül vezet. A tömegkultúra – jellegénél fogva – a közönség figyelméért és idejéért folytatott küzdelemben folyamatosan vágyik az újra, az egyre intenzívebb élményre. A pornó, amely bizonyos értelemben a legemberibb zsáner, tökéletesen alkalmas műfaj arra, hogy egyre többet és többet mutasson, egyre mélyebbre menjen. Ez a legmonotonabb, ugyanakkor a leginkább permutálható tartalom. Mindig rá lehet licitálni az előző izgalomra. A tabu határai mindig arrébb és arrébb kerülnek, az extremitás időről időre átértelmeződik. Ami tíz éve tabunak számított, az ma a kereskedelmi televíziók délutáni talkshow-inak természetes tölteléke, ami ma tabunak számít, az minden bizonnyal ragyogó nyersanyaga lesz a 2015-ös év beszélgetős műsorainak.

A pornográfia tömegkultúrával való szövetsége magától értetődő. Amíg lesznek olyan médiumok, amelyeket sokan használnak, azok használni fogják a testiséget. Amíg csatorna van rá, addig pedig tartalom is lesz, dögivel.

Off-line irodalom

Belverio, Glenn (2005) „Jenna Jameson – Life as a Porn Star” Zoo Magazine, 6. szám), 164-195.

Edgren, Gretchen (1998) Inside the Playboy Mansion. Los Angeles: General Publishing Group.

Frith, Simon (2000) „Entertainment” In.: Curran, James & Gurevitz, Michael (szerk.) Mass Media and Society. London – New York: Arnold – Oxford University Press, , 2000.)

Kántor Barbara (2005) „Lesz képük hozzá” Kreatív (3. szám) 42-45.

McLaren, Angus (2002) Szexualitás a 20. században. Budapest: Osiris Kiadó.

Román Balázs (2004) „Sok perc hírnév” Kreatív (7. szám) 40-41.

Stoller, Robert J. (1991) Porn – Myths for the Twentieth Century. New Haven: Yale University Press.

Weitzer, Ronald,szerk.(2000) Sex for Sale – Prostitution, Pornography and the Sex Industry (NewYork – London: Routledge).

On-line irodalom

J.B.F.: It´s Not Enough to Oppose Pornography (http://www.americancatholic.org/Messenger/Mar2002/ Editorial.asp) (2005. 05. 23.)

Sexuality in the Mass Media: How to View the Media Critically ( http://www.soc.ucsb.edu/sexinfo/?article=activity&refid=026) (2005. 05. 23.)