Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2005 ősz

Politika

Bajomi-Lázár Péter:

A sajtószabadság konszolidációja

Mi a magyarázata annak, hogy Kelet-Közép-Európa országaiban a sajtó és a média szabadsága a sajtószabadság formális kikiáltása után is számos alkalommal csorbult? Mi az oka annak, hogy – bár társadalmi és politikai hagyományaik között számos párhuzam mutatkozik – egyes posztkommunista országokban jobb, míg másokban rosszabb volt a sajtószabadság helyzete? Ebben az írásban egy olyan elméleti keret létrehozására teszek kísérletet, amely segíthet e kérdések megválaszolásában. Két, egymással rokon megközelítést ötvözök: a médiaátalakulás szakirodalmának elméleteit vegyítem a politikatudomány demokratikus konszolidációval foglalkozó elméleteivel. Javaslatot teszek egy új fogalom, a sajtószabadság-konszolidáció bevezetésére is, bízva abban, hogy ez lehetőséget kínál a médiaátalakulás, illetve a rendszerváltás után tapasztalt sajtószabadság-deficit szisztematikus vizsgálatára és az egyes országok közötti különbségek magyarázatára.

1. A sajtó és a média helyzete a posztkommunista országokban

A sajtó és a média felszabadítása a rendszerváltás egyik magától értetődő célkitűzése volt az 1980-as évek végén a kelet-közép-európai országokban. A rendszerváltás után kialakuló új demokráciákban mégis számos alkalommal csorbult a sajtó és a média szabadsága. Lengyelországtól Bulgáriáig és Csehországtól Oroszországig az új (sokszor régi-új) politikai elitek – kevés kivétellel – nyomást gyakoroltak a sajtóra és a médiára azért, hogy elfojtsák a kritikus hangokat, és saját politikájukat népszerűsítsék. E törekvésük gyakran sikeres volt. A kelet-közép-európai országokban tapasztalható sajtószabadság-deficit jele, hogy a politikai sajtó és média teljesítménye a legkülönbözőbb források egyöntetű állítása szerint kisebb nagyobb-mértékben1 nemcsak a normatív elvárásoktól, de a nyugati demokráciák sajtójának és médiájának teljesítményétől is elmaradt (vö. Giorgi, 1995; Gross, 2002; Gunther & Mugham, 2000; Paletz et al., 1995; Paletz & Jakubowicz, 2003; Sükösd & Bajomi-Lázár, 2003).2

Mi a magyarázata annak, hogy a régió országaiban a sajtó és a média szabadsága a sajtószabadság formális kikiáltása után is számos alkalommal csorbult? Mi az oka annak, hogy a többé-kevésbé nyílt cenzúra eltörlése után is fennmaradtak a burkolt cenzúra különböző formái?3 Mi az oka annak, hogy – bár társadalmi és politikai hagyományaik között számos párhuzam mutatkozik – egyes posztkommunista országokban jobb, míg másokban rosszabb a sajtószabadság helyzete? E kérdésekre keresve választ egy olyan elméleti keret felállítására teszek kísérletet, amely két, egymással rokon megközelítést ötvöz: a médiaátalakulás szakirodalmának elméleteit vegyíti a politikatudomány demokratikuskonszolidáció-elméleteivel.4

A médiaátalakulás egyes szakírói a kelet-közép-európai országokban végbement változásokat Siebert és munkatársai klasszikussá vált „négy sajtóelmélet”-ére (1956) támaszkodva modellezik: a sajtó és a média átalakulását úgy írják le, mint a totális vagy az autoritárius modell felől a liberális vagy a társadalomnak felelős modell felé való lassú átmenetet (például Gijsbers, 1993; Kováts, 1995). Mások a civil társadalom fejlődésének kontextusában vizsgálják e folyamatot, azaz a sajtó és a média teljes vagy részleges állami felügyelete felől a sajtó és a média teljes autonómiája vagy társadalmi felügyelete felé való átmenetként jellemzik (például Gross, 2002; Sparks & Reading, 1998; Splichal, 1994). És bár számos munka született e tárgyban, mindmáig nem alakult ki olyan egységes elméleti megközelítés, amely szisztematikus értelmezési keretet kínálna a folyamat elemzéséhez. A médiaátalakulás szakirodalmát elsősorban azért bírálták, mert nem vizsgálja a folyamat valamennyi aspektusát, és mert nem képes magyarázatot adni az egyes kelet-közép-európai országok között tapasztalható különbségekre (Downing, 1996). A különböző kelet-közép-európai országokban végbemenő médiaátalakulás mértékét a szakírók töredékes adatok és jellemzően kvalitatív leírások alapján ítélik meg.

Ugyanakkor a demokratikus konszolidációval foglalkozó politológusok számos kísérletet tettek egy olyan elméleti keret kidolgozására, amely alkalmas hátteret kínál a politikai átalakulás különböző aspektusainak vizsgálatára és az egyes országok közötti különbségek okainak feltárására (Hollis, 1999; Linz & Stepan, 1996; Plasser et al., 1998; Pridham & Ágh, 2001). Írásaikban azonban elsősorban a pártrendszerben, a gazdaságban és a civil társadalomban végbemenő változásokra fókuszáltak, és kevés figyelmet fordítottak a média átalakulására – vagy éppen teljesen figyelmen kívül hagyták azt.

E két – médiatudományi és politikatudományi – megközelítést ötvözve azonban olyan elméleti keretet kaphatunk, amely alkalmas lehet a dolgozatom elején megfogalmazott kérdések megválaszolására. E megközelítés szellemében javaslatot teszek egy új fogalom, a sajtószabadság-konszolidáció bevezetésére, bízva abban, hogy az lehetőséget kínál a médiaátalakulás, illetve a rendszerváltás után tapasztalt sajtószabadság-deficit szisztematikus vizsgálatára és az egyes országok közötti különbségek magyarázatára. Úgy vélem, a fogalom segítségével beazonosíthatjuk azokat a tényezőket is, amelyek a régió különböző országaiban hátráltatják a sajtószabadság stabilizálódását.

2. A sajtószabadság mérése

Bármilyen egyértelműnek látszik is első ránézésre, a sajtószabadság fogalma – amelyet a leggyakrabban a szabad szólás és a szabad tájékozódás jogaként (azaz a cenzúra hiányaként és a sokszínű sajtó és média hozzáférhetőségeként) definiálnak5 – nem operacionalizálható a posztkommunista demokráciák kontextusában. Hiába kiáltották ki a sajtószabadságot, hiába jelent meg a sokszínű sajtó és média, a hétköznapi tapasztalatok és a tudományos igényű vizsgálatok egyaránt azt mutatják, hogy a sajtó és a média szabadsága számos alkalommal csorbult a régióban. Az, hogy az állampolgárok ténylegesen milyen mértékben élhetnek a sajtószabadság jogával, számos tényezőtől függ; ilyen például – a sajtóra és a médiára gyakorolt nyílt vagy burkolt politikai nyomás mellett – a piac mérete, a technológia fejlettsége vagy az újságírók szakmai felkészültsége. A sajtószabadság fenti definíciójából azonban csak az következik, hogy a sajtó vagy szabad, vagy nem, annak függvényében, hogy a fenti két kritérium – a sajtószabadság kikiáltása és a sokszínű sajtó és média megteremtése – teljesült-e. A sajtószabadság kétértékű változó. Nem árulkodik a sajtószabadság (illetve a sajtószabadság-deficit) mértékéről, és nem alkalmas az egyes országok helyzetében tapasztalható különbségek jellemzésére sem.

E problémát egyes elemzők úgy kerülik meg, hogy a sajtószabadság fogalmát háromértékű változóvá alakítják. A Freedom House elemzői például három kategóriát különböztetnek meg: a „szabad”, a „részben szabad” és a „nem szabad” sajtójú országokat. A három kategória használata kitűnő eszköz az egyes országok sajtószabadságának megítélésére, és alkalmas a különböző országok összevetésére is. Ez a módszertani eljárás azonban meglehetősen önkényes: a szervezet kutatói egy 100 pontos skálán osztályozzák a különböző országokat: 1 és 30 pont között szabadnak, 31 és 60 pont között félig szabadnak, 61 és 100 pont között pedig nem szabadnak minősítik azokat.6 Így az a helyzet áll elő, hogy egy 30 pontot kapott ország még szabadnak minősül, míg a 31 pontos csak részben szabadnak, azaz a 100 pontos skálán egyetlen pont különbség teljes mértékben megváltoztatja a minősítés eredményét. Természetesen a határértéken lévő adatok értékelése máskor is problematikus, ám ezt a problémát esetünkben egy másfajta változó alkalmazásával elkerülhetjük.

A Freedom House felmérései a médiapolitikai elemzés célját szolgálják, és ehhez igazodik módszertanuk is. A tudományos igényű kutatásnak azonban jobban megfelelni látszik egy folyamatváltozó bevezetése: ez lehet a demokratikus konszolidáció mintájára képzett sajtószabadság-konszolidáció. E változó bevezetése lehetővé teszi, hogy különbséget tegyünk egyfelől a sajtószabadság megteremtése (azaz a sajtószabadság kikiáltása és a sokszínű sajtó és média megjelenése), másfelől pedig aközött, ahogyan az állampolgárok ténylegesen élhetnek e szabadsággal.

Hogyan lehet definiálni és operacionalizálni a sajtószabadság-konszolidáció fogalmát? A demokratikus konszolidáció analógiájára megalkotható fogalom meghatározása előtt érdemes röviden áttekinteni a demokratikus konszolidáció szakirodalmát.

3. Demokratikus konszolidáció és sajtószabadság-konszolidáció

A demokratikus konszolidáció szakirodalmának számos irányzata van. Egyes szerzők az intézményekre – másként struktúrákra – fókuszálnak (például Hollis, 1999; Ágh, 2001), míg mások a politikai kultúrára – vagyis az aktorokra – mint a demokratikus konszolidációt meghatározó legfontosabb tényező(k)re (például Jones, 2002; Schedler, 1998). Az előbbiek szerint a demokratikus politikai kultúrát a demokratikus intézmények teremtik meg, míg az utóbbiak úgy vélik: a demokratikus intézmények létrejöttének előfeltétele valamilyen demokratikus politikai kultúra megléte (Gross, 2002). Megint mások úgy kerülik meg ezt a „tyúk vagy tojás?” problémát, hogy ötvözik a két megközelítést, a demokratikus konszolidáció előmozdításában egyforma jelentőséget tulajdonítva mind az intézményeknek, mind a politikai kultúrának (Diamond, 1997; Linz & Stepan, 1996; Plasser et al., 1998). Az alábbiakban én is az utóbbi, komplex elméletekre támaszkodom.

E komplex elméletek jó része Juan J. Linz és Alfred Stepan 1996-os munkájából merít. Linz és Stepan szerint a demokratikus konszolidáció előfeltétele az, hogy széles körű társadalmi konszenzus alakuljon ki a többpárti parlamentáris demokrácia alapvető normáiról: a társadalomban nem lehet olyan, nagy létszámú csoport, amely a rendszer egészének legitimitását kérdőjelezné meg, az állampolgárok pedig elkötelezettek a legfontosabb demokratikus értékek iránt (Linz & Stepan, 1996). Linz és Stepan nyomán Lerry Diamond úgy definiálja a demokratikus konszolidációt, mint olyan folyamatot, amely során a demokrácia szabályai, intézményei és korlátai az „egyetlen játékszabálylyá” – a politikai hatalom megszerzésének és gyakorlásának egyetlen legitim keretévé – válnak. A játék maga az, hogy az egyik párt vagy pártkoalíció méltányos verseny (fair competition) keretében adja át a hatalmat a másiknak. Nem arról van szó, hogy e feltételnek egy konszolidált demokráciában mindig teljesülnie kellene; csupán arról, hogy ez a főszabály, a főszabálytól való eltérést pedig szankcionálják (Diamond, 1997).

Fritz Plasser és munkatársai hasonló szellemben úgy érvelnek, hogy a rendszerváltás két fázisból: az átmenetből (transition) és a demokratikus konszolidációból (democratic consolidation) áll. Az átmenet definíciójuk szerint nem más, mint a legfontosabb politikai, jogi és gazdasági intézmények demokratikus átalakulása, azaz a demokrácia formális és minimális kritériumainak kialakulása – ilyen az állampolgári részvétel, az alapvető szabadságjogok megteremtése, valamint a szabad piac. A demokratikus konszolidációt pedig így határozzák meg:

„A demokratikus konszolidáció […] célja a rendszerváltás befejezése a demokrácia viselkedési és attitudinális alapjainak stabilizálása által. A konszolidáció így egyfelől azoknak a viselkedési formáknak a folyamatos marginalizálását és kiküszöbölését jelenti, amelyek összeegyeztethetetlenek a demokrácia alapjaival, másfelől pedig azoknak a stabilizálását, amelyek összhangban állnak ezekkel az alapokkal” (Plasser et al., 1998: 8).7

Az átmenet tehát a legfontosabb intézmények átalakulását jelenti, míg a konszolidáció egyaránt vonatkozik az intézményekre és a politikai kultúrára (az utóbbi pedig egyaránt magában foglalja a viselkedési formákat és az attitűdöket). Plasser és munkatársai a demokratikus konszolidáció három, egymással öszszefüggő dimenzióját különböztetik meg, jelesül

(1) az intézményes dimenziót, azaz a társadalmi interakciókat stabilizáló intézmények és eljárások kialakulását;

(2) a viselkedési dimenziót, vagyis azt, hogy a politikai elitek körében konszenzus alakul ki arról, mely demokratikus intézmények és értékek legitimek;

(3) végül az attitudinális dimenziót, vagyis azt, hogy a nagyközönség elkötelezett a demokratikus értékek mellett (Linz & Stepan, 1996; Plasser et al., 1998).

Az átmenet és a demokratikus konszolidáció analógiájára megkülönböztethetjük a médiaátmenet és a sajtószabadság konszolidációjának szakaszát. A médiaátmenetet úgy határozhatjuk meg, mint a legfontosabb médiaintézmények demokratikus normákhoz igazodó átalakulását (például az állam hírszolgáltatási, lapkiadási, lapterjesztési, nyomtatási és műsorsugárzási monopóliumának eltörlését). A médiaátmenet így a sajtószabadság formális és minimális kritériumainak létrejötte, vagyis az állami cenzúra eltörlése és a sokszínű sajtó és média megteremtése.

A sajtószabadság konszolidációját pedig úgy definiálhatjuk, mint olyan folyamatot, amelynek célja a sajtószabadság stabilizálása. A sajtószabadság konszolidációja így egyfelől azoknak a viselkedési formáknak a folyamatos marginalizálását és kiküszöbölését jelenti, amelyek összeegyeztethetetlenek a sajtószabadság alapelveivel, másfelől pedig azoknak a stabilizálását, amelyek összhangban állnak ezekkel az alapelvekkel.8 Ez nem azt jelenti, hogy egy demokratikus országban ne lehetne eltérni a sajtószabadság elvétől, hanem azt, hogy a sajtószabadság a főszabály, és mindazokat az intézményeket, viselkedési formákat és attitűdöket, amelyek megkérdőjelezik a sajtó szabadságát, vagy a rendkívüli körülmények igazolják (ilyen lehet például az országot sújtó háború, vö. Sparks, 1998), vagy a demokratikus játékszabályokkal összeegyeztethetetlennek tekintik, és ezért marginalizálják őket.

A fenti megkülönböztetés szerint a médiaátmenet időben megelőzi a sajtószabadság konszolidációját, de a két folyamat részben fedheti is egymást.

A sajtószabadság konszolidációja nem feltétlenül visszafordíthatatlan folyamat. Még a legfejlettebb demokráciákban is előfordul, hogy – legalábbis időnként – a sajtóra és a médiára nagyobb nyomás nehezedik, míg máskor e nyomás szinte teljes egészében hiányzik.9

4. Három dimenzió

Hogyan lehet a sajtószabadság konszolidációjának fogalmát operacionalizálni? A demokratikus konszolidáció analógiájára azt mondhatjuk, hogy a sajtószabadság konszolidációjának három, egymással összefüggő dimenziója van, jelesül

1. az intézményes dimenzió, azaz a sajtó szabadságát a politikai és az üzleti nyomástól óvó intézmények (jogszabályok, szabályozótestületek, pénzalapok) létrejötte,

2. a viselkedési dimenzió, vagyis az, hogy a politikai elitek és az újságírók körében konszenzus alakul ki arról, hogy a sajtó szabadsága az egyetlen legitim játékszabály,

3. az attitudinális dimenzió, vagyis az, hogy a nagyközönség elkötelezetté válik a sajtószabadság mint legitim társadalmi érték iránt.

Minél nagyobb mértékben felel meg egy ország ezeknek az intézményes, viselkedési és attitudinális követelményeknek, annál konszolidáltabb – stabilabb – a sajtó szabadsága. Kérdés azonban, hogy miként vizsgálhatjuk e követelmények teljesülését.

4.1. Az intézményes dimenzió

Bár tudomásom szerint a posztkommunista országokban tapasztalható sajtószabadság-deficitet a szakírók eddig nem magyarázták a fenti, komplex értelmezési keret segítségével, mindhárom megközelítési módra találhatunk szakirodalmi példákat. Az intézményes megközelítést alkalmazza például Andrew K. Milton, aki szerint

„…a hírmédiumok teljes demokratikus újraintézményesülésének akadályát az az intézményes örökség jelenti, amelyet a törvények befejezetlen reformja hagyott maga után, és amelyben a hírmédiumok mint intézmények szerepe és értékelése az államszocialista korszak jegyeit viseli magán. A hírmédiumok teljesítménye ezért elmarad a megfogalmazott elvárásoktól” (Milton, 1997: 8).

Az intézményes érv szerint az intézményes változás nem megy az egyik napról a másikra végbe, így a posztkommunista országok a rendszerváltás után is együtt élnek a nem demokratikus intézmények örökségével. Az intézményes érv emellett azt állítja, hogy a sajtó és a média szabadságát védő intézmények késve vagy rosszul épültek ki. Másképpen fogalmazva: hiányoztak a sajtószabadság konszolidációjának intézményes feltételei.

Milton szerint a sajtó és a média demokratikus újraintézményesülése két szakaszból álló folyamat, amely egyaránt magában foglalja az államszocialista intézményrendszer lebontását és az új sajtó- és médiaintézmények kiépítését (Milton, 1997). E megközelítés szellemében különböző elemzők bírálták a sajtó és a média demokratikus újraintézményesülését, hol úgy érvelve, hogy a sajtóra nehezedő politikai nyomás fennmaradásáért az államszocialista intézmények lassú lebontása felel, hol úgy, hogy az új intézmények alkalmatlanok feladatuk betöltésére (Gálik, 1994; Gellért Kis, 1997; Sükösd, 1993; Szente, 2001; Vásárhelyi, 1998).

Az intézményes megközelítés alapján – a dolgozat elején megfogalmazott kérdésekre választ keresve – azt a hipotézist fogalmazhatjuk meg, hogy a gyors és jól megtervezett intézményes változás elősegíti a sajtószabadság konszolidációját, míg a lassú és rosszul megtervezett intézményes változás hátráltatja. Az intézményes követelmények megléte és minősége a legegyszerűbben a médiaszabályozás vizsgálatával mérhető. A médiaszabályozás növeli a média, a politikai és az üzleti elitek közötti interakciók kiszámíthatóságát, és korlátozza azoknak az eszközöknek a használatát, amelyekkel a politikusok és a befektetők a sajtóban és a médiában közzétett tartalmak befolyásolására törekedve csorbíthatják a sajtószabadságot. A médiaszabályozás egyik célja az, hogy kiküszöbölje azokat a viselkedési formákat, amelyek nem állnak összhangban a sajtószabadság elvével. E téren különösen sokatmondó lehet

Az intézményes hipotézist akkor erősítik meg az empirikus eredmények, ha azokban a posztkommunista országokban, amelyekben korán született meg a médiaszabályozás, és az megfelel a nyugat-európai szabályozásnak, jobb volt a sajtószabadság helyzete, mint azokban, ahol a szabályozás későn született meg vagy gyökeresen eltér a nyugati normáktól. Ha azonban a médiaszabályozás gyorsan született meg és a normatív elvárásoknak is megfelelt, ám a sajtószabadság mégsem konszolidálódott, a hipotézist el kell vetni.

4.2. A viselkedési dimenzió

A viselkedési (vagy szocializációs) megközelítésre ugyancsak találhatunk példákat a médiaátalakulás szakirodalmában. Például Richard A. Hall és Patrick O'Neil szerint

„…a leninista politikai kultúra öröksége miatt a posztkommunista kormányok is megkísérlik a saját akaratuknak alárendelni a médiát; nincsenek hozzászokva a demokráciát jellemző toleranciához és szabad vitához” (Hall & O'Neil, 1998: 143).

Hasonlóan fogalmaz Barbara Trionfi is, aki szerint

„…a posztkommunista országok számos mai vezetője egykor a pártállam[i nómenklatúra] része volt, és ma is a régi attitűdöket táplálja a média iránt, azt várva el az újságíróktól, hogy ideológiai és nevelő szerepet töltsenek be” (Trionfi, 2001: 95).

A viselkedési érv e változata szerint a demokratikus reszocializáció nem egyik napról a másikra megy végbe, így a posztkommunista országoknak a rendszerváltás után is együtt kellett élniük a nem demokratikus politikai kultúra örökségével. A nem demokratikus politikai kultúra továbbélése – azaz a média társadalmi szerepéről vallott totalitárius vagy autoritárius elképzelések fennmaradása – hátráltatta a sajtószabadság konszolidációját. Másként fogalmazva: hiányoztak a sajtószabadság konszolidációjának viselkedési feltételei.

A viselkedési megközelítés egy másik változatát az jelenti, amikor a szakírók az újságírók szocializációs örökségében keresik a sajtószabadság-deficit lehetséges okait, úgy érvelve, hogy az újságírók nem képesek kivívni maguknak a sajtószabadságot, illetve nem képesek élni e kivívott szabadságjoggal. Például Vajda Éva így ír:

„A szocializmus évtizedei alatt az újságírók – tisztelet a kivételnek – a hatalom kiszolgálói voltak, a párt hivatalos közleményeinek szócsövei […] Ebben a helyzetben az újságírók pont azt nem tanulták meg, ami egy demokratikus társadalomban működő újságírónak alapfeladata (és mellesleg legfontosabb eszköze is): kérdezni” (Vajda, 2001: 155).

E megközelítés szerint számos kelet-közép-európai újságíró a porosz vagy szovjet hagyományok szellemében szocializálódva tekintélytisztelővé vált, és a rendszerváltás után is – kimondva vagy kimondatlanul – a „Párt katonája” és nem a „demokrácia őrkutyája” szerepének betöltésében látja saját szakmai feladatát.

A viselkedési megközelítés szellemében a dolgozat elején megfogalmazott kérdésekre választ keresve azt a hipotézist fogalmazhatjuk meg, hogy a demokratikus politikai kultúra gyors megjelenése elősegíti a sajtószabadság konszolidációját, míg az autoritárius politikai kultúra fennmaradása hátráltatja. A viselkedési feltételek megléte és minősége a legegyszerűbben úgy tárható fel, ha (1) összevetjük a rendszerváltás előtti és utáni médiapolitikai nyilatkozatokat, illetve médiapolitikai gyakorlatot és (2) összehasonlítjuk a rendszerváltás előtti és utáni újságírói normákat, illetve szakmai gyakorlatot. Az összehasonlító elemzés szempontjából különösen hat terület látszik relevánsnak, jelesül

Ha a két korszak között lényeges hasonlóságokat találunk, az megerősíti hipotézisünket, míg a különbségek dominanciája megkérdőjelezi azt.

4.3. Az attitudinális dimenzió

Végül – az előbbieknél jóval ritkábban – az attitudinális megközelítésre is találhatunk példát a médiaátalakulás szakirodalmában. Például John Downing szerint:

„Nagyon is kétséges, hogy […] a pozitív irányú jogszabályalkotás, vagyis az olyan törvények megalkotása, amelyek képessé teszik a nagyközönséget a tömegkommunikációs eszközök birtokbavételére, valóban képes-e e változások előidézésére. A jogalkotásnak követnie kellene azt a nyilvános igényt, hogy törvénybe iktassák és így biztosítsák a már elért eredményeket. Ezt az igényt a jogalkotás nem teremtheti meg. Ezért [a szakirodalom] médiatörvényekre való fókuszálása – ha nem is téves, de – túl hangsúlyos” (Downing, 1996: 124).

Bár Downing gondolatát nem fejti ki részletesebben, az általa írottak alapján érvelhetünk úgy: akkor, ha a sajtó- és a médiaviszonyokba való politikai beavatkozás nem vált ki tiltakozást a nagyközönségben, politikailag kockázatmentes az effajta beavatkozás. Mi több, az, ha a nagyközönség nem szankcionálja a sajtószabadság alapelvével ellentétes lépéseket, megerősíti a politikai elitek beavatkozási törekvéseit. Az attitudinális érv szerint tehát a sajtószabadság konszolidációjának attitudinális feltételei hiányoztak, azaz a nagyközönség nem volt kellőképpen elkötelezett a sajtószabadság iránt.

Az attitudinális megközelítés szellemében a dolgozat elején megfogalmazott kérdésekre választ keresve azt a hipotézist fogalmazhatjuk meg, hogy a nagyközönség sajtószabadság iránti elkötelezettsége elősegíti a sajtószabadság konszolidációját, míg az elkötelezettség hiánya hátráltatja azt. Az attitudinális feltételek megléte és minősége a legegyszerűbben úgy tárható fel, ha megvizsgáljuk, milyen nyilvános reakciók (utcai tüntetések, petíciók, éhségsztrájkok stb.) követték a sajtószabadságba való politikai beavatkozás különböző formáit. Ugyancsak árulkodók lehetnek azok a közvélemény-kutatások, amelyek arról szólnak, hogy a sajtószabadságot demokratikus alapértéknek tekintik-e az emberek.

Ha az adatok szerint a nagyközönség nem volt kellőképpen elkötelezett a sajtószabadság iránt, az megerősíti az attitudinális hipotézist. Ha azonban elkötelezett volt, de a sajtóra és a médiára nehezedő politikai és üzleti nyomás mégsem csökkent, a hipotézist irrelevánsnak kell tekinteni.

5. Következtetések: további kutatások lehetősége

A sajtószabadság-konszolidáció mint változó bevezetésével a dolgozat elején megfogalmazott első két kérdést (mi a magyarázata annak, hogy a régió országaiban a sajtó és a média szabadsága a sajtószabadság formális kikiáltása után is számos alkalommal csorbult? mi az oka annak, hogy a többé-kevésbé nyílt cenzúra eltörlése után is fennmaradtak a burkolt cenzúra különböző formái?) a következőképpen fogalmazhatjuk újra: Milyen tényezők hátráltatták a sajtószabadság konszolidációját a különböző posztkommunista demokráciákban? A függő változó tehát ez esetben a sajtószabadság konszolidációja, míg a független változókat az intézményes, a viselkedési és az attitudinális feltételek megléte vagy hiánya jelenti. E független változók szisztematikus nemzetközi összehasonlítása arra a kérdésre is választ kínálhat, hogy közös politikai-társadalmi gyökereik ellenére miért alakult különbözőképpen a sajtószabadság helyzete az egyes posztkommunista országokban.

Irodalom

Ágh, Attila (2001) Early democratic consolidation in Hungary and the Europeanisation of the Hungarian polity. In Pridham, Geoffrey & Ágh, Attila (eds) Prospects for Democratic Consolidation in East Central Europe. Manchester & New York: Manchester University Press.

Diamond, Lerry (1997) Introduction: In Search of Consolidation. In Diamond, Larry & Plattner, Marc F. & Chu, Yun-han & Tien, Hung-mao (eds) Consolidating the Third Wave Democracies. Regional Challenges. Baltimore & London: The John Hopkins University Press.

Downing, Jones (1996) Internationalizing Media Theory. Transition, Power, Culture. Reflections on the Media in Russia, Poland and Hungary, 1980–1995. London & Thousand Oaks & New Delhi: Sage.

Elingwood, Susan, ed. (2003) Attacks on the Press in 2002. A Worldwide Survey by the Committee to Protect Journalists. New York: CPJ.

Gálik Mihály (1994) Törvényre várva. A magyar rádiózás és televíziózás szerkezetéről. Jel-Kép, 2. szám.

Gellért Kis Gábor (1997) Ékszer és játékszer. Másfél év után a médiatörvényről és egyebekről. Jel-Kép, 2. szám.

Gijsbers, Bart (1993) Politikai televízió és televíziópolitika. In Kurtán Sándor & Sándor Péter & Vass László (szerk.) Magyarország politikai évkönyve 1993. Budapest: AULA–OMIKK.

Giorgi, Liana, ed. (1995) The Post-Socialist Media: What Power the West? Aldershot, UK: Avebury.

Gross, Peter (2002) Entangled Evolutions. Media and Democratization in Eastern Europe. Baltimore & London: The John Hopkins University Press.

Gunther, Richard & Mugham, Anthony, eds (2000) Democracy and the Media. A Comparative Perspective. Cambridge University Press.

Hall, Richard A. & O'Neil, Patrick (1998) Institutions, Transitions, and the Media: A Comparison of Hungary and Romania. In: O'Neil, Patrick (ed.) Communicating Democracy: The Media and Political Transitions. Boulder & London: Lynne Rienner Publishers.

Hollis, Wendy (1999) Democratic Consolidation in Eastern Europe. The Influence of the Communist Legacy in Hungary, the Czech Republic, and Romania. New York: Columbia University Press.

Jones, Rebecca R. (2002) Expectations of regime continuity: Democratic consolidation in East Central Europe and the Baltic States. UMI Dissertation Services.

Kováts Ildikó (1995) Társadalmi rendszerváltás és tömegkommunikáció. Info-Társadalomtudomány, 35. szám (december).

Linz, Juan J. & Stepan, Alfred (1996) Problems of Democratic Transition and Consolidation. Baltimore: The John Hopkins University Press.

McGill Murphy, Richard, ed. (2002) Attacks on the Press in 2001. A Worldwide Survey by the Committee to Protect Journalists. New York: CPJ.

Milton, Andrew K. (1997) News Media Reform in Eastern Europe: A Cross-National Comparison. In O'Neil, Patrick (ed.) Post-Communism and the Media in Eastern Europe. London: Frank Cass.

Paletz, David & Jakubowicz, Karel & Novosel, Pavao, eds (1995) Glasnost and After. Media and Change in Central and Eastern Europe. Cresskill, New Jersey: Hampton Press.

Paletz, David & Jakubowicz, Karol, eds (2003) Business As Usual. Continuity and Change in East Central European Media. Cresskill, New Jersey: Hampton Press, Inc.

Plasser, Fritz & Ulram, Peter A. & Waldrauch, Harald (1998) Democratic Consolidation in East Central Europe. Hampshire & London: MacMillan Press Ltd.

Pridham, Geoffrey & Ágh, Attila, eds (2001) Prospects for Democratic Consolidation in East Central Europe. Manchester & New York: Manchester University Press.

Schedler, Andreas (1998) What is democratic consolidation? Journal of Democracy, no. 9.

Siebert, Fredrick S. & Peterson, Theodore & Wilbur Schramm (1956) Four Theories of the Press. University of Illinois Press.

Sparks, Colin with Anna Reading (1998) Communism, Capitalism, and the Mass Media. London: Sage.

Splichal, Slavko (1994) Media Beyond Socialism. Theory and Practice in Central Europe. Boulder, Colorado: Westview Press.

Sükösd Miklós (1993) Politika és média a mai Magyarországon. In Miszlivetz Ferenc (szerk.) Kultúra és társadalom egy új korszakban. Budapest & Szombathely: Pesti Szalon Könyvkiadó & Savaria University Press.

Sükösd, Miklós & Bajomi-Lázár, Péter, eds (2003) Reinventing Media. Media Policy Reform in East Central Europe. Budapest: CEU Press.

Sweeney, Bill, ed. (2005) Attacks on the Press in 2004. A Worldwide Survey by the Committee to Protect Journalists. New York: CPJ.

Szente Péter (2001) Médiapolitikai vázlat. Médiakutató, tél.

Trionfi, Barbara (2001) Freedom of the media in Central and Eastern Europe. In Bajomi-Lázár, Péter & Hegedűs, István (eds) Media and Politics. Conference Papers on the Interplay of Media and Politics. Budapest: Új Mandátum Publishing House.

Vajda Éva (2001) Közeg és szakma. In Sükösd Miklós & Csermely Ákos (szerk.) A hír értékei. Etika és professzionalizmus a mai magyar médiában. Budapest: Média Hungária.

Vásárhelyi Mária (1998) Törvénytől sújtva. In Vásárhelyi Mária & Halmai Gábor (szerk.) A nyilvánosság rendszerváltása. Budapest: Új Mandátum.

Lábjegyzetek

1
Lásd például a Reporters Without Borders és a Freedom House éves kvantitatív sajtószabadság-értékeléseit: http://www.rsf.org/ article.php3?id_article=11715 és http://www.freedomhouse.org/ research/ratings.XLS (utolsó letöltés: 2005. július 8.). Lásd még a Committee to Protect Journalists éves jelentéseit (Elingwood, 2003; McGill Murphy, 2002; Sweeney, 2005).
2
Sajtószabadság-deficitnek azt nevezem, ha a médiára gyakorolt politikai és/vagy üzleti nyomás legkülönbözőbb formái miatt nem kerülhetnek napvilágra olyan információk, amelyek egyes érdekcsoportok érdekeit sérthetik, és ezért csorbul a politikai és az üzleti elitek tevékenységének átláthatósága, valamint hatalmuk választópolgári/fogyasztói ellenőrzésének lehetősége.
3
Bár az államszocialista országok többségében hivatalosan nem létezett cenzúra, az akkori médiapolitikai gyakorlatot mégis a nyílt cenzúra fogalmával jellemzem, mert főszabályként az érvényesült, hogy az állam információs monopóliummal rendelkezett, amelyet csak alkalmanként tudott kikezdeni például a szamizdat sajtó. A rendszerváltás utáni évek médiapolitikáját viszont pontosabban jellemzi a burkolt cenzúra fogalma, mert az állam főszabályként elveszítette információs monopóliumát, és csak alkalmanként sikerült visszatartania az információkat.
4
Ez az írás a Közép-európai Egyetem Politikatudományi Tanszékén 2003 őszén megvédett doktori disszertációm néhány állítását foglalja össze. Itt köszönöm azt a segítséget, amelyet Antalóczy Tímea, Bayer József, Bozóki András, Bruszt László, Dányi Endre, Haraszti Miklós, Robert L. Stevenson, Sükösd Miklós, Szekfű András és Szente Péter nyújtott disszertációm, illetve az itt olvasható írás elkészítéséhez – BLP.
5
E definíciót tükrözi például az ENSZ által 1948-ban elfogadott Egyetemes emberi jogok nyilatkozata, amelynek 19. cikke kimondja: „Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon.”
6
A szervezet módszerének részletes leírását lásd itt: http://www.freedomhouse.org/research/pressurvey/methodology 2005.pdf (utolsó letöltés: 2005. július 8.).
7
Az idegen nyelvű szövegeket saját fordításomban közlöm – BLP.
8
E definíció természetesen azt feltételezi, hogy a sajtószabadság az egyetlen olyan játékszabály, amely elfogadható egy demokratikus társadalomban, míg a cenzúra valamennyi formája inkompatibilis vele.
9
A Freedom House éves sajtószabadság-felmérései például azt mutatják, hogy 1994 és 2002 között még az Amerikai Egyesült Államokban és Ausztriában is romlott a sajtószabadság helyzete (e romlás mértéke azonban csekély volt: a szervezet mindkét országot változatlanul a „szabad” kategóriába sorolta).
10
Itt természetesen nem a források transzparens és politikailag semleges – azaz a demokratikus játékszabályoknak megfelelő – újraelosztásáról van szó, hanem e források „szürke” – azaz pártpolitikai megfontolásokat tükröző, jogszabályba nem ütköző, de morálisan megkérdőjelezhető – elosztásáról.
Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink