Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2010 tél

Közszolgálat

Bajomi-Lázár PéterVaclav StetkaSükösd Miklós:

Közszolgálati televíziózás az Európai Unióban

Médiapolitikai dilemmák Nyugat- és Kelet-Közép-Európában

Az elmúlt évtizedekben a kereskedelmi televíziók megjelenése Európa-szerte megingatta a közszolgálati televíziók pozícióját. Nézőik nagy részét elvesztették, műsorpolitikájuk és finanszírozásuk legitimitása megkérdőjeleződött. E problémák azonban nem egyforma mértékben sújtották a különböző országok köztévéit. Írásunkban az európai uniós tagállamok közszolgálati televízióinak helyzetét tekintjük át, összevetve a régi és az új tagállamok médialátképét. Arra a kérdésre keresünk választ, hogy az átalakult médiarendszerben van-e még helyük a köztévéknek, és ha igen, miben állhat új szerepük. E kérdésre a közönségpiac, a finanszírozás és a társadalmi-politikai felügyelet összehasonlító elemzésével igyekszünk választ adni, három (liberális, szociáldemokrata, illetve ökológiai) forgatókönyvet vázolva fel.1

A közszolgálati média és a tájékozott állampolgár

Ha nincs közszolgálati televízió, a választópolgárok sem képesek tájékozott politikai döntéseket hozni, így csorbul a demokrácia – mondja számos médiapolitikai elemző. Úgy érvelnek, hogy a köztévé mellett kevés olyan médium működik, amely kiegyensúlyozott és megfelelően kontextusba helyezett információkkal látná el a közönséget. A piaci alapon működő médiumok zöme nem nyújt érdemi tájékoztatást: a minőségi lapok ideológiai preferenciáik tükrében tudósítanak a közügyekről, és csak az elitközönséget érik el; a bulvárlapok, illetve a kereskedelmi televíziók és rádiók többsége botrányokkal, bűnügyekkel, balesetekkel foglalkozik; a legtöbb online portálról pedig hiányoznak a média „őrkutya” szerepének betöltéséhez nélkülözhetetlen elemzések és kritikák. Az Európai Unió (EU) majdnem valamennyi tagországa,2 az Amerikai Egyesült Államok, Ausztrália, Kanada és Új-Zéland részben e megfontolásból hozta létre a maga közszolgálati televízióját a második világháború utáni évtizedekben (Barendt, 1995; Mendel, 2000; Dragomir, 2004).

Egy friss empirikus vizsgálat szerint a közszolgálati televízió és a tájékozott állampolgár közötti kapcsolat nem csak idealizált, normatív eszmény. James Curran és munkatársai olyan országokat hasonlítottak össze, amelyekben a köztévék közönségrészesedése különbözik, hagyományaik eltérnek. Dánia, Finnország, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok közszolgálati televízióinak és a nagyközönség ismereteinek elemzése során azt találták, hogy

„...a műsorszolgáltatás közszolgálati modellje nagyobb figyelmet fordít a közügyekre és a nemzetközi hírekre, ezért nagyobb tudást nyújt ezeken a területeken, mint a piaci modell […] Továbbá képes csökkenteni az előnyös és a hátrányos helyzetű társadalmi rétegek tudása közti különbséget, így elősegíti az állampolgárok egyenlőségét” (Curran at al., 2009: 22). 3

Az 1989–1991-es rendszerváltások után létrejövő kelet-közép-európai demokráciák szintén megkísérelték létrehozni – az egykor a pártállami propaganda eszközeként működő televízióik átalakításával – a maguk közszolgálati televízióit. A közszolgálati televízió létrehozása és ma bevett formájának kialakítása Nyugat-Európában évtizedekig tartott, Kelet-Közép-Európa országainak azonban csak néhány évük volt erre. A nyugat-európai országok többségében a duális (közszolgálati és kereskedelmi) médiarendszert a közszolgálati média több évtizedes monopóliuma után vezették be; a kelet-közép-európai országokban azonban a közszolgálati és a kereskedelmi médiumokat szinte egy időben hozták létre (Splichal, 2000; Bustamante, 2008; Jakubowicz, 2008).

Írásunkban azt igyekszünk bemutatni, hogy 2010-ben hol tartanak a posztkommunista országok a televíziózás közszolgálati modelljének megvalósításában. Összehasonlítjuk az Európai Unió régi és új tagországainak médialátképét, és megkíséreljük elhelyezni Bulgária, Csehország, Észtország, Lettország, Lengyelország, Litvánia, Magyarország, Románia, Szlovákia és Szlovénia köztévéit a közszolgálati televíziózás európai térképén. A köztelevíziók helyzetét öt szempontból: a magán- és a közcsatornák száma, a műsorvételi technológiák, a közönségpiaci részesedés, a bevételi források, valamint a társadalmi-politikai felügyelet alapján vizsgáljuk. Kísérletet teszünk arra is, hogy meghatározzuk a közszolgálati televízió lehetséges szerepét a kereskedelmi csatornák által dominált mai médiapiacon.

Mi is az a közszolgálati televízió?

Általában a televíziózás és különösen a közszolgálati televíziózás helyzetét sokan vizsgálták már összehasonlító módszerekkel (Barendt, 1995; Sparks & Reading, 1995; Hoffman-Riem, 1996; Humphreys, 1996; Siune & Hultén, 1998; Mendel, 2000; Mungiu-Pippidi, 2003; Dragomir, 2005; Sükösd & Isanović, 2007; Nikoltchev, 2007; Dragomir & Thompson, 2008; Jakubowicz, 2008; Bustamante, 2008; Iosifidis, 2010).* Pontosabban: a kutatók az adott országok médiatörvényei szerint közszolgálatinak minősülő televíziókat hasonlították össze, hiszen a közszolgálatiság fogalmának nincs konszenzusos definíciója. Amikor az elemzők ezt a fogalmat használják, voltaképpen egy sor különböző eszményre és gyakorlatra utalnak.

A közszolgálati média eszményét nagymértékben befolyásolta a korai British Broadcasting Company (később Corporation, BBC), amelynek műsorpolitikáját abban a meggyőződésben alakították ki, hogy a média képes nagymértékben befolyásolni a közönség nézeteit, értékrendjét és viselkedését (Siune & Hultén, 1998). A BBC 1927-ben kiadott alapító okirata azt írta elő, hogy az intézmény (akkor még rádió) feladata a tájékoztatás, az oktatás és a szórakoztatás, továbbá az, hogy beszámoljon a parlamentben történtekről, megfelelő távolságot tartva ismertesse a különböző politikai álláspontokat, nemzeti vészhelyzet esetén pedig közzétegye a kormányzat üzeneteit. A BBC sem hirdetéseket, sem szerkesztőségi állásfoglalásokat nem közölhetett. John Reith, az intézmény első elnök-vezérigazgatója a fentiekhez azt is hozzátette, hogy a közrádió műsoraiból a hallgató „egy kicsit jobbat kapjon annál, amit – vélekedése szerint – hallani akar”, vagyis a műsorszolgáltató nevelje őt és csiszolja ízlését (Reith-t idézi Crissell, 1994: 21–22).

E felfogás mindmáig a közszolgálatiság domináns eszménye maradt. Eric Barendt például így fogalmaz 1995-ben megjelent, gyakran idézett könyvében:

„[A közszolgálati műsorszolgáltatás] alapvető sajátosságait a következőkben határozhatjuk meg: 1. általános földrajzi hozzáférés; 2. a nemzeti identitásról és kultúráról való gondoskodás; 3. függetlenség az állami és az üzleti érdekekkel szemben; 4. a műsorok pártatlansága; 5. a műsorok sokszínűsége és változatossága; 6. nagyrészt előfizetési díjakból való finanszírozás” (Barendt, 1995: 52ff).

Más szerzők azt hangsúlyozzák, hogy a közszolgálati médiának „minőséget” és „kreativitást” nyújtó programokat kell sugároznia (Humphreys, 1996: 121), fel kell emelnie (empower) az állam polgárait (Keane, 1991: 126), biztosítania kell a politikai elitek elszámoltathatóságát (Siune & Hultén, 1998), és erősítenie kell a társadalmi kohéziót (Brants, 1999). Megint mások a közszolgálati feladatok közé sorolják az egyetemes kultúra bemutatását és megőrzését, továbbá a kisebbségek szolgálatát (Blumler & Hoffman-Riem, [1992] 2002), valamint a nemzeti és az európai identitás és állampolgári attitűd (citizenship) megerősítését is (Sükösd & Jakubowicz, megjelenés előtt).

Hasonló funkciókat tulajdonít a közszolgálati médiának az Európai Műsorszolgáltatók Uniója (az európai közszolgálati televíziók szövetsége, EBU), amely 2003-ban a közszolgálati küldetés körébe sorolta a regionális és a helyi vitafórumok megteremtését is (Bustamante, 2008). Az előbbiekkel rokon eszményt fogalmazott meg az Európa Tanács 1994-ben kiadott „Prágai határozata”, amely szerint a közszolgálati médiumok feladata a társadalmi kohézió, integráció és tolerancia erősítése, a diszkrimináció elleni küzdelem, a pártatlan és független hírszolgáltatás, a sokszínű műsorszolgáltatás, a nemzeti és az európai kulturális örökség megóvása, és általában az olyan műsorok sugárzása, amelyek hiányoznak a kereskedelmi médiumok kínálatából.4 Az Európai Unió Tanácsa „Közszolgálati műsorszolgáltatás a digitális korszakban” címmel 2007-ben közzétett ajánlása pedig abban határozza meg a közszolgálati média feladatát az Unió tagországaiban, hogy

„...népszerűsítse a demokratikus társadalom értékeit, különösen az emberi jogok, a kultúrák és a politikai pluralizmus tiszteletét; [valamint mozdítsa elő] a társadalmi kohéziót, a kulturális sokszínűséget és a mindenkinek elérhető sokszínű kommunikációt.”5

E közszolgálati kötelezettségek ugyanakkor ma már több szempontból is megkérdőjelezhetőek. Egyrészt azért, mert a közszolgálati műsorszolgáltatóktól hagyományosan elvárt feladatok java az 1920-as évek Egyesült Királyságának sajátosságaira reflektál, és meglehet, hogy az azóta eltelt évtizedekben érvényét vesztette. Jelesül:

A fent ismertetett közszolgálati kötelezettségek másrészt azért kérdőjelezhetőek meg, mert a gyakorlatban több ponton ellentmondani látszanak egymásnak. Nem könnyű vagy éppen lehetetlen egyszerre, egyetlen intézményen belül megvalósítani az olyan normatív eszményeket, mint

Kérdés tehát, hogy a közszolgálati médiától ma is legitim módon el lehet-e várni mindazoknak a feladatoknak a betöltését, amelyeket hagyományosan elvártak tőle.

A közszolgálati média gyakorlata legalább olyan zavarba ejtő, mint az eszménye. A „közszolgálati rádió és televízió”-fordulatot egyaránt alkalmazzák például a BBC-re, amely magas színvonalú műsoraival és a politikai pártatlanságával vívott ki elismerést magának, és a RAI-ra, amely főként olcsó esztrádműsorokat és elfogult híreket sugároz (vö. Siune & Hultén, 1998; Hallin & Mancini, 2004; Bustamante, 2008), vagyis két olyan intézményre, amely a gyakorlatban kevés közös vonást mutat. A közszolgálati televíziók egyre több, könnyű szórakoztatást nyújtó műsort és – nemritkán – kereskedelmi hirdetést sugároznak. Eközben azonban a kereskedelmi médiumok is beszámolnak a politikai hírekről és a közügyekről (az utóbbi gyakorlat jól ismert példája az Independent Television-hálózat az Egyesült Királyságban), egyes kereskedelmi csatornák pedig kifejezetten közszolgálati feladatokat látnak el – példa erre a Viasat History, a NatGeo vagy a Spektrum.

Ráadásul a közszolgálati televíziókat tanulmányozó kutatók elsősorban azokra az intézményekre fókuszáltak, amelyeket részben vagy egészben előfizetési díjakból és az államkincstárból tartanak fenn, és jellemzően nem foglalkoztak a kereskedelmi bevételekből fenntartott televíziókkal. Csakhogy például az Egyesült Királyságban a Channel 4 köztulajdonban áll és számos közszolgálati műsort sugároz, miközben döntően kereskedelmi bevételekből tartja fenn magát. A hibridizálódó média korában a „közszolgálati” és a „kereskedelmi” média fogalma immár nem feltétlenül két, egymással szembeállítható és jól körülhatárolható kategóriát jelöl. Talán helyesebb kisebb vagy nagyobb mértékben közszolgálati, illetve kisebb vagy nagyobb mértékben kereskedelmi médiumokról beszélni.

Röviden: azok az elemzők, akik az adott országok médiatörvényei szerint közszolgálatinak minősülő televíziókat vizsgálták, csak a de jure közszolgálati intézményekkel foglalkoztak, amelyek némelyike de facto – legalább részben – kereskedelmi televízió. Ugyanakkor nem vizsgálták azokat a csatornákat, amelyek de jure kereskedelmi műsorszolgáltatónak minősülnek, holott de facto – legalább részben – közszolgálati intézménynek tekinthetők. Mivel azonban az összehasonlító vizsgálat szükségszerűen leegyszerűsítéssel jár, az alábbiakban mi is ezt a hagyományt követjük, és azokat az intézményeket nevezzük közszolgálati televízióknak, amelyeket az adott országok médiatörvényei is annak minősítenek – függetlenül tényleges műsorkínálatuktól és finanszírozásuk módjától.

A monopóliumtól a versenyig

Mielőtt megvizsgálnánk, milyen szerepet tölthet be a közszolgálati média a mai társadalomban, és ez milyen feladatokat ró a médiapolitikai döntéshozókra, hadd foglaljuk össze azokat a folyamatokat, amelyek az elmúlt három évtizedben Európa médialátképének gyökeres átalakulásához vezettek.

Bár az egykori „vasfüggönytől” nyugatra működő közszolgálati televíziók és az attól keletre sugárzó állami televíziók nyilvánvalóan sok tekintetben különböztek egymástól, közös vonásuk volt, hogy többnyire nemzeti monopóliumként működtek. 1984 előtt országos vételkörzetű kereskedelmi televíziók csupán kivételként, három európai országban sugároztak, és ezeknek is számos közszolgálati kötelezettségnek kellett eleget tenniük (Brants & de Bens, 1999). Az első kereskedelmi televíziócsatorna Európában a luxembugri CLT (később RTL) volt, amely 1954-ben kezdte meg működését. Ezt az 1955-ben az Egyesült Királyságban induló Independent Television (ITV) követte, amely a BBC versenytársaként jött létre, de amelynek ugyanakkor számos közszolgálati kötelezettségnek is eleget kellett tennie. Finnországban az Oy Mainos-TV-Reklam Ab (későbbi nevén MTV Finland) 1957-ben független magántársaságként jött létre, de nyereségének ötödét át kellett adnia a közszolgálati YLE televíziónak (Brants & de Bens, 1999; Sumiala-Seppänen, 1999). E kivételektől eltekintve tehát azt mondhatjuk, hogy a televíziózás történetének nagyobb részében az európai közönség egyetlen nemzeti intézmény műsorait nézte.

A kábeles és a műholdas műsorsugárzási technológiák fejlődése, valamint a televíziós iparág Nyugat-Európában az 1980-as években kezdődött és Kelet-Közép-Európában az 1990-es években folytatódott liberalizációja és deregulációja (Barker, 1999; Hesmondhalgh, 2002)6 megváltoztatta a korábbi helyzetet, és kialakította a közszolgálati és a kereskedelmi televíziók egymás mellett élésével jellemzett duális médialátképet, a mai európai televíziózás alapmodelljét. A kábeles, a műholdas, a digitális és az online jeltovábbítás elterjedésével egyre több háztartás veszi a televíziós jelet az új technológiák valamelyikének segítségével (lásd az 1. és a 2. táblázatot).

1. táblázat: A televíziós jel vétele az Európai Unió háztartásaiban 2007-ben (%)7

Ország Analóg földfelszíni Kábeles Műholdas Digitális földfelszíni Telefon + modem
Ausztria 2 49 42 5 1
Belgium 27 87 6 10 2
Bulgária 91 63 7 3
Ciprus 66 7 10 7 1
Csehország 45 17 16 6 2
Egyesült Kir. 41 16 31 31 1
Észtország 43 40 9 5 4
Finnország 67 38 4 21 1
Franciaország 2 8 22 21 6
Görögország 25 0 5 1
Hollandia 53 83 8 12 1
Írország 79 31 31 5 1
Lengyelország 64 33 16 1 0
Lettország 59 47 15 1 0
Litvánia 6 37 4 1 1
Luxemburg 17 71 25 2 1
Magyarország 39 61 12 3 0
Málta 70 15 9 1
Németország 98 55 40 4 0
Olaszország 42 10 18 8 0
Portugália 14 33 4 1 0
Románia 49 77 2 8
Spanyolország 14 11 7 12 3
Svédország 43 43 19 36 5
Szlovákia 36 41 17 5 1
Szlovénia 77 54 12 2 5
EU-átlag 41 34 22 12 2

Forrás: Eurobarometer E-Communications Household Survey (2008)

2. táblázat: A digitális jelet fogadó háztartások aránya az Európai Unióban 2008. december 31-én

Ország Digitális jelet fogadó háztartások (%)8 A DVB-T indítása Az analóg szolgáltatás kikapcsolása
Finnország 100 2001 2007
Luxemburg 100 2006 2006
Svédország 96,1 1999 2007
Egyesült Királyság 90,7 1998 2012
Spanyolország 66,2 2006 2010
Franciaország 65,9 2005 2011
Írország 59 2010 2012
Németország 57,8 2002 2008
Ausztria 56,7 2006 2010
Olaszország 55,2 2003 2012
Málta 54,7 2005 2010
Hollandia 46 2003 2006
Lengyelország 42,2 2009 2013
Cseh Köztársaság 36,7 2005 2011
Észtország 34,6 2006 2010
Románia 34,6 2010 2012
Portugália 33,8 2009 2011
Szlovénia 33,3 2006 2010
Belgium 32,8 2002 2010
Ciprus 30,7 2010 2011
Szlovákia 30,4 2009 2012
Bulgária 22,7 2010 2012
Magyarország 22,3 2010 2011
Görögország 22,1 2006 2012
Litvánia 16,9 2008 2012
Lettország 15,8 2009 2012
EU-átlag 48,4

Forrás: EAO (2009)

A 2. táblázatból kiderül, hogy 2008-ban átlagosan az európaiak 48,4 százaléka fogadta valamely digitális technológia segítségével a televíziós adásokat (vagyis átlagosan 51,6 százalékuk nézett analóg sugárzású televíziót). Az adatok ugyanakkor lényeges különbségeket tárnak fel a digitalizációs átállás előrehaladtában. Míg egyes országokban (Finnországban, Svédországban és az Egyesült Királyságban) valamennyi vagy majdnem valamennyi televízióval ellátott háztartás digitális jelet fogadott, más országokban ez az arány nagyságrendnyivel alacsonyabb volt. A kelet-közép-európai országok többsége a táblázat alján kapott helyett, mert ezekben a földfelszíni digitális átállás – amely Európa egyes országaiban már be is fejeződött – csupán nemrégiben kezdődött el (Litvánia és Lettország pedig a legkevésbé digitalizált ország egész Európában).

A kereskedelmi televíziók számának növekedése következtében az egykor Európa-szerte hegemón helyzetben lévő köztelevíziók ma már csupán a kínálat töredékét nyújtják. A European Audiovisual Observatory (EAO) legfrissebb adatai szerint körülbelül 7700 televíziócsatornát jegyeztek be az Európai Unió országaiban; ezek fele helyi vagy regionális vételkörzetű.9Ha a fentiekhez hozzáadjuk az Unión kívüli (vagyis nem a tagországok valamelyikéből sugárzó) csatornákat, e szám 8600-ra nő, vagyis ma Európában elméletileg összesen ennyi áll a tévénézők rendelkezésére (lásd a 3. táblázatot).

3. táblázat: Az Európai Unió országaiban bejegyzett televíziócsatornák száma (2009)10

Ország Állami Magán Együtt
Ausztria 18 130 148
Belgium 20 89 109
Bulgária 6 126 132
Ciprus 3 40 43
Csehország 5 174 179
Dánia 28 218 246
Egyesült Királyság 60 1032 1092
Észtország 2 14 16
Finnország 7 62 69
Franciaország 133 360 493
Görögország 8 176 184
Hollandia 219 kb. 424 kb. 643
Írország 4 14 18
Lengyelország 25 322 347
Lettország 2 36 38
Litvánia 3 65 68
Luxemburg 4 40 44
Magyarország 11 kb. 544 kb. 555
Málta 2 27 29
Németország 53 347 400
Olaszország 35 973 1008
Portugália 13 49 62
Románia 12 130 142
Spanyolország 126 1079 1205
Svédország 19 245 264
Szlovákia 3 103 106
Szlovénia 6 66 72
Összesen 827 kb. 6885 kb. 7712

Forrás: EAO (2009)

A 3. táblázatból kiderül, hogy a közszolgálati televíziócsatornák ma csupán az európai tévék valamivel több, mint tíz százalékát teszik ki. Az EAO adatai szerint ugyanebben az arányban viszonyulnak a regionális és a helyi közszolgálati csatornák is a regionális és a helyi kereskedelmi adókhoz.11Vannak ugyan kivételek (Hollandiában például minden harmadik televíziócsatorna közszolgálati, Franciaországban pedig minden negyedik az, ám ezt az magyarázza, hogy ezekben az országokban a közszolgálati televízióknak több regionális és helyi csatornájuk van), de összességében azt mutatják az adatok, hogy a közszolgálati televízió Európa-szerte egyre több kereskedelmi csatornával kényszerül versengeni. A televíziós látkép gyökeres átalakulása új helyzetbe hozta a közszolgálati televíziót, amelynek át kell gondolnia saját szerepét, különös tekintettel arra a kérdésre, hogy miként tarthatja meg nézőit az egyre fragmentáltabb közönségpiacon.

A közszolgálati televízió közönségpiaci részesedése (share) ugyanis a legtöbb európai országban csökkent: átlagosan 2,8 százalékkal esett vissza 2004 és 2008 között (lásd a 4. táblázatot). Különösen sok nézőt veszített Franicaországban (– 4,9 %), Szlovéniában (– 5,9 %), Svédországban (– 6,1 %), Lengyelországban (– 6,6 %), Ausztriában (– 8,8 %), Bulgáriában (– 9,7 %), legfőképpen pedig Romániában (– 22,0 %). A köztelevízió egyedül Spanyolországban növelte közönségrészesedését jelentős mértékben (+ 8,9 %).

4. táblázat: A közszolgálati televíziócsatornák együttes közönségrészesedése az Európai Unió tagországaiban (%, 2004–2008)12

Ország 2004 2006 2008 Különbség 2004–2008
Dánia 71,9 72,4 68,7 –3,2
Egyesült Királyság n. a. 51,4 49,9 n. a.
Németország 49,3 48,5 47,8 –1,5
Finnország 44,9 43,8 44,5 –0,4
Lengyelország 51,1 49,8 44,5 –6,6
Ausztria 51,3 48,1 42,5 –8,8
Olaszország 44,3 43,6 42,3 –2,0
Írtország 41,3 41,5 39,1 –2,2
Spanyolország 28,2 38,7 37,1 +8,9
Hollandia 38,3 34,9 36,8 –1,5
Franciaország 40,7 38,6 35,8 –4,9
Svédország 40,3 38,2 34,2 –6,1
Málta 27,3 29,7 29,9 +2,6
Szlovénia 37,2 32,4 31,3 –5,9
Belgium 29,5 30,0 30,2 –0,7
Csehország 30,5 30,8 30,6 +0,1
Portugália 29,1 29,9 29,4 +0,3
Szlovákia 24,6 24,7 22,0 –2,6
Ciprus 19,4 22,4 21,2 +1,8
Görögország 16,1 16,6 17,1 +1
Észtország 18,0 17,3 15,8 –2,2
Lettország 18,7 16,4 15,3 –3,4
Magyarország 19,1 18,6 15,0 –4,1
Litvánia 13,1 15,7 14,3 +1,2
Bulgária 23,9 17,1 14,2 –9,7
Románia 29,1 22,0 7,1 –22,0
EU-26 átlag 33,1 33,2 31,0 –2,1
EU-14 átlag 40,1 40,8 39,2 –0,9
Kelet-közép-európai átlag 25,9 24,2 20,8 –5,1

Forrás: EAO (2009)

A 4. táblázat adataiból az is kiderül, hogy a közönségvesztés kisebb mértékben sújtotta a régi, mint az új tagországokat. A 14 régi EU-tagországban (nem számolva közéjük Luxemburgot) a köztévék átlagos közönségrészesedése lényegében változatlan maradt: 40,2 százalékról csupán 39,2 százalékra esett vissza. Ugyanakkor a tíz kelet-közép-európai országban ez az arány 2004 és 2008 között 25,9 százalékról 20,8 százalékra esett. 2008-ban a közszolgálati csatornák átlagos közönségrészesedése sokkal magasabb: kétszer akkora volt Nyugat-Európában, mint Kelet-Közép-Európában (32,9, illetve 20,8 százalék).13

A 4. táblázat azt is elárulja, hogy a kereskedelmi televíziók együttes közönségrészesedése ma Európa szinte valamennyi országában meghaladja a közszolgálatiékét. Az egyetlen kivétel Dánia, ahol a két köztévé – a DR és a TV-2 – együttes közönségrészesedése 2008-ban 68,7 százalék volt (a képet némileg árnyalja a TV-2 kettős státusa, lásd alább). Igaz, néhány országban a kereskedelmi és a közszolgálati csatornák versenye majdnem kiegyensúlyozott volt (Egyesült Királyság, Németország, Finnország és Lengyelország), másokban pedig a közszolgálati televízió volt a legnézettebb tévécsatorna (Ausztria, Olaszország és Írország). A kelet-közép-európai országok többsége ugyanakkor a 4. táblázat alján található, ami ugyancsak azt jelzi, hogy az új tagországokban a közszolgálati televízió rosszabb helyzetben van, mint a régiekben. Közönségrészesedése 2008-ban különösen a balti államokban, Magyarországon és Bulgáriában (15 és 14 %), illetve Romániában (7 %) volt alacsony.

A közszolgálati televízió csökkenő közönségrészesedése arra utal, hogy a hagyományosan közszolgálatinak tartott feladatok egy része nem találkozott a közönség elvárásaival. Kees Brants szerint a közszolgálati televízió „a közérdeket szolgáló és a közönség érdeklődésére számot tartó műsorok közti ellentét áldozata” (Brants, 1999: 240).14 Hasonlóan látja a helyzetet Enrique Bustamante, aki szerint a köztévének választania kell „a nézettség és a minőség között” (Bustamante, 2008: 192). Ez az identitásválság legitimációs válsághoz vezetett. A politikai jobboldal és a kereskedelmi televíziós lobbi megkérdőjelezte a közszolgálati televíziók állami forrásokból való finanszírozásának létjogosultságát, és felvetette a köztévék privatizációját. Az Egyesült Királyságban Margaret Thatcher miniszterelnöksége alatt majdnem magánkézbe adták a BBC-t. A Télévisions Françaises első csatornáját, a TF1-et 1986–87-ben privatizálták Jacques Chirac köztársasági elnök és François Mitterand miniszterelnök „együttélése” alatt (Barendt, 1995). Dánia második közszolgálati televízióját, a TV-2-t ugyancsak magántársasággá alakították 2003-ban – igaz, ennek részvényei máig az állam kezében vannak (Jakubsen, 2007), és az intézménynek továbbra is eleget kell tennie „bizonyos közszolgálati kötelezettségeknek, így a hír- és a közérdekű műsorok sugárzásának, valamint a dán film anyagi támogatásának”; a TV-2 ma egyfajta „közszolgálati és kereskedelmi hibridnek” (Iosifidis, 2010: 30) tekinti magát.

Sokan bírálták a közszolgálati televíziók azon erőfeszítését is, hogy „minőségi” műsorokat sugározzanak, azaz a közönség „egy kicsit jobbat kapjon annál, amit – vélekedése szerint – hallani akar”. Egyes elemzők „elitizmus”-nak és „paternalizmus”-nak (vö. Keane, 1991: 56ff), mások egyenesen „felvilágosult zsarnokságnak” (vö. Bustamante, 2008: 210) nevezték ezt a gyakorlatot. A folyamatosan átalakuló általános médialátkép és a kritika hatására az elmúlt néhány évtizedben számos köztelevízió – új identitást és legitimitást keresve – egyfajta „vég nélküli reform”-on ment keresztül (Bustamante, 2008: 186ff). Az átalakulás domináns modellje azonban nem egyértelmű. Egyes elemzők a közszolgálati és a kereskedelmi médiumok konvergenciáját észlelik (amit a közszolgálati televíziókban sugárzott hírműsorok bulvárosodása és a szórakoztató műsorok növekvő részaránya jelez). Mások szerint a divergencia a fő trend (amit az új, tematikus közszolgálati csatornák megjelenése mutat) (Siune & Hultén, 1998).

Bár a válság jelei nyilvánvalóak, és a szakpolitikusok számos kísérletet tettek a közszolgálati média helyzetének rendezésére, kevés kutató kérdőjelezi meg azt a nézetet, hogy szükség van közszolgálati médiára. Köztévékre különösen azokban a volt államszocialista országokban lehet igény, amelyekben a zömmel hazai magánkezekben lévő médiumok többsége partikuláris politikai érdekeket képvisel (például Romániában és Bulgáriában). Ezért ma a duális (vagyis nagy közszolgálati és nagy kereskedelmi szektorból álló) médiarendszer az európai országok alapmodellje – igaz, néhány országban kisebb, harmadik szektorként megjelent a közösségi média is.

Változó finanszírozási modellek: a központi büdzsétől a hirdetésekig (és vissza?)

A közszolgálati televízióknak nemcsak az egyre intenzívebbé váló médiapiaci verseny és a csökkenő közönségrészesedés problémájával kellett szembenézniük. Megváltozott finanszírozási modelljük is: míg a BBC egyetlen bevételi forrása az előfizetési díj (amelytől azt várták, hogy mind a politikai, mind az üzleti nyomással szemben megvédi az intézmény függetlenségét, lásd Brants & de Bens, 1999),15a legtöbb európai köztelevízió kereskedelmi hirdetések sugárzására is vállalkozott. Egyes köztévék kereskedelmi bevétele meghaladja az előfizetési díjból (és néhány esetben a közvetlen állami támogatásból) származó összeget is. Példa erre az ír RTÉ: bevételének 45 százaléka származik hirdetésekből, és körülbelül ugyanekkora része előfizetési díjakból. A Telewizja Polska (TP) kereskedelmi bevétele (2008-ban teljes forgalmának 55 százaléka) kétszer olyan magas, mint az állami forrásokból kapott támogatása. Más tévék – például Finnország, Svédország, illetve részben Dánia és az Egyesült Királyság köztévéi – ugyanakkor ma sem sugároznak kereskedelmi hirdetéseket. A posztkommunista országok közül egyedül Észtország követi ezt a gyakorlatot: az Eesti Television 2002 óta nem sugároz hirdetéseket (lásd az 5. táblázatot).

5. táblázat: Az európai közszolgálati televíziók bevételi forrásai (%, 2008) 16

Ország Állami támogatás 17 Reklámbevétel Egyéb források Közönségrészesedés
Ausztria (ORF) 52,1 27,2 20,7 42,5
Belgium (RTBF) 73,3 20,9 5,8 20,1
Belgium (VRT) 65,2 7,4 27,4 40,3
Csehország (CT) 73,9 9,4 16,7 30,6
Dánia (DR) 91 0 9 28,7
Dánia (TV-2) 0 72,4 27,6 40,0
Észtország (ERR) 89,5 0 10,5 15,8
Finnország (Yleisradio OY) 94,6 0 5,4 44,5
Franciaország (FT) 70,7 22,5 6,8 34,3
Németország (ADR) 86,3 4,6 9,1 13,4
Németország (ZDF) 86,1 7,3 6,6 13,1
Görögország (ERT) 81,7 18,3 - 17,1
Magyarország (MTV) 81,6 10,7 7,7 13,1
Írország (RTÉ) 45,6 44,4 10 41,5
Olaszország (RAI) 50,5 32,6 16,9 42,3
Litvánia (LRT) 58,6 32,2 9,2 14,3
Hollandia (NPO) 67,8 21,5 10,7 34,9
Lengyelország (TP) 24,7 54,9 20,4 44,5
Portugal (RTP) 76,2 17,3 6,5 29,4
Szlovákia (STV) 68 24 8 22
Szlovénia (RTVSLO) 73,7 17,5 8,8 31,3
Spanyolország (RTVE) 45,1 50 4,9 22,6
Svédország (STV) 92,5 0 7,5 32,2
Egyesült Királyság (BBC) 81,1 0 18,9 38,1

Forrás: EAO (2009)

Ha az 5. táblázat alapján összevetjük a köztévék finanszírozását és közönségrészesedését, nem találunk összefüggést az adatsorok között. Egyfelől vannak olyan köztelevíziók, amelyeknek magas a közönségrészesedésük, de nem sugároznak kereskedelmi hirdetéseket (mint a BBC az Egyesült Királyságban és az YLE Finnországban), és vannak olyanok is, amelyeknek magas a közönségrészesedésük és bevételeik nagy részét hirdetésekből szerzik (mint a TP Lengyelországban, az RTÉ Írországban és a RAI Olaszországban). Másfelől például a litván LRT bevételeinek harmada kereskedelmi hirdetésekből származik, közönségrészesedése mégis csak 15 százalékos.

A közelmúltban ugyanakkor több ország is az eredeti, hirdetés nélküli modellhez való visszatérést fontolgatja.
A hirdetések teljes eltörlését és az előfizetési díjak adóbevételekkel való kiegészítését tervezik – egyes esetekben pedig már meg is tették ezt a lépést. Franciaország például „hirdetésmentes köztelevíziós modellt” indított útjára 2009 januárjában: ekkor lépett hatályba az a jogszabály, amely megakadályozta, hogy France Télévisions (FT) csatornái reklámokat sugározzanak, és adót vetett ki az internet- és a mobiltelefon-szolgáltatókra (amely adó az FT kasszájába folyik be). Nicolas Sarkozy elnök üdvözölte a döntést, amely szerinte véget vet „a nézettségi mutatók zsarnokságának”, és egy francia stílusú BBC létrehozásához vezet. A reform célja emellett az volt, hogy

„...segítséget nyújtson a nagy magántársaságoknak annak érdekében, hogy a digitális környezetben egyre élesebbé váló versenyben is helyt álljanak, és olyan francia médiacsoportokat hozzon létre, amelyek az európai és a globális piacon is versenyképesek” (Kuhn, 2010: 164).

A spanyol kormány ugyancsak úgy döntött 2009-ben, hogy az RTVE nem sugároz több hirdetést, az így kieső bevételt pedig az ingyenes kereskedelmi televíziók bevételeire kivetett háromszázalékos adó és a távközlési szolgáltatók bevételeire kirótt 0,9 százalékos adó fedezze (León, 2010; Ibarra, 2010).18Az Egyesült Királyság médiahatósága, az Ofcom azt tervezi, hogy véget vet „az előfizetési díjnak mint a BBC egyetlen bevételi forrásának”, és egy új finanszírozási modellt vezet be, amelynek lényege, hogy az előfizetési díj egy részét azok a BBC-n kívüli televíziócsatornák kapják meg, amelyek közszolgálati műsorokat is sugároznak (Iosifidis, 2010: 27). Csehországban a tervek szerint 2012-től nem sugároznak a köztévében hirdetéseket; a politikai elitek egy része emellett azt szorgalmazza, hogy az előfizetési díjat közvetlen állami támogatás váltsa fel. A magyar kormány 2002-ben törölte el és „vállalta át” a költségvetés terhére az előfizetési díjat. A 2010-ben megválasztott új szlovák kormány ugyanezt tervezi.

Azt azonban még nem tudni, hogy más európai országok is követik-e azt a tendenciát, amelynek lényege, hogy az előfizetési díjakat a távközlési iparra kivetett adó vagy a közvetlen állami finanszírozás váltja fel. A bevételi források átrendezése, sokszínűségük csökkenése és a mindenkori kormányzatnak a finanszírozás összegének meghatározásában játszott mind nagyobb szerepe azonban már ma aggályokat vet fel. E lépések ugyanis politikailag sebezhetővé teszik a köztévéket. Ez különösen Kelet-Közép-Európában kényes kérdés, mert itt a közszolgálati televíziók függetlenségét rendszeresen aláásták a rendszerváltás utáni időszak egymást váltó kormányai:

„A közszolgálati televíziók finanszírozásának szinte valamennyi közép- és kelet-európai országra jellemző válsága előrevetíti, mi történhet a jövőben Nyugat-Európában. Azoknak az országoknak, amelyekben nagy hagyománya van az előfizetési díjnak – és a díjfizetési fegyelemnek –, a köztelevíziók stabil finanszírozásának megingásával kell szembenézniük, amit a befizetések elmaradása okozhat. A független bevételi források új modelljének bevezetésére tett kísérletek pedig még szinte el sem kezdődtek” (Dragomir & Thompson, 2008: 21).

Az egyik veszélyforrást az jelenti, ha a kereskedelmi bevételeket nem pótolják valamilyen automatikusan járó finanszírozási forrással (például az iparági szereplőkre kivetett adóval vagy a GDP bizonyos százalékával), mert a források beszűkülése a köztévék közvetlen kormányzati függését vonhatja maga után. A másik veszélyforrást pedig maga az automatikus finanszírozás jelentheti, mert ez kevésbé ösztönöz intézményes innovációra és a versenyképesség fenntartására, ami pedig a köztévék marginalizálódásához vezethet.

A társadalmi-politikai felügyelet

A vizsgált országok törvényhozói számos kísérletet tettek a közszolgálati televízió szerkesztői függetlensége – és így a kiegyensúlyozott hírszolgáltatás – biztosítására. A pufferként működő felügyelő testületek jelölésének és választásának három alapmodellje van. Egyes országok a politikai mechanizmust alkalmazzák: itt a különböző politikai szereplők – a kormány, a parlament és a köztársasági elnök – külön-külön vagy együtt jelölik és választják a testületi tagokat (Bulgária, Egyesült Királyság, Észtország, Lengyelország, Magyarország, Olaszország és Svédország). Mások a civil mechanizmust választották: ezekben az országokban a különböző politikai szereplők és a civil társadalmat képviselő szervezetek (köztük az egyházak, a tudományos élet és a művészetek képviselői) külön-külön vagy együtt jelölik és választják a tagokat (Csehország, Litvánia és Szlovákia). Megint mások a szakmai mechanizmust vezették be: itt a közszolgálati televízió felügyelő testületének tagjait a politikai szereplők, a civil szervezetek és az újságíró-szervezetek külön-külön vagy együtt jelölik és választják (Lettország, Románia és Szlovénia).

A 6. táblázat a kelet-közép-európai országok köztelevízióit felügyelő testületek összetételét mutatja. A táblázatban csupán három nyugat-európai ország: az Egyesült Királyság, Olaszország és Svédország szerepel, mint a Daniel C. Hallin és Paolo Mancini által leírt három (liberális, polarizált plurális és demokratikus korporatista) ideáltipikus médiamodell megtestesítője (lásd Hallin & Mancini, 2004; a kelet-közép-európai országokról lásd Dobek-Ostrowska et al., 2010).

6. táblázat: A vezető közszolgálati televíziók felügyelő testületének összetétele egyes európai uniós tagországokban

Ország/intézmény Felügyelő testület és annak létszámaannak létszáma Kinevezési eljárás
Bulgária/BNT Felügyelő Testület (5) A tagokat az Elektronikusmédia-tanács nevezi ki a BNT Igazgatójának javaslata alapján19
Csehország/CT Televíziótanács (15) A tagokat a Képviselőház nevezi ki civil szervezetek javaslata alapján
Egyesült Királyság/ BBC Kuratórium (12) A tagokat az uralkodó nevezi ki a kormány javaslata alapján
Észtország/ETV Felügyelő Testület
(legfeljebb 5)
A tagokat a Műsorszolgáltatási Tanács nevezi ki nyilvános pályázat alapján20
Lengyelország/TVP Felügyelő Tanács (9) A tagokat az alábbiak nevezik ki:
Országos Műsorszolgáltatási Tanács (8)21
(1)Pénzügyminiszter (1)
Lettország/TV Kuratórium (8) A kuratórium elnök-vezérigazgatóját az Országos Rádió- és Televíziótanács,22 a többi hét tagot az elnök-vezérigazgató nevezi ki
Litvánia/LRT Rádió- és Televíziótanács (12) A tagokat az alábbiak nevezik ki:
a köztársasági elnök(4)
a parlament (4)
a Litván Tudomány Tanácsa (1)
a Litván Oktatási Kuratórium (1)
a Litván Művészek Szövetsége (1)
a Püspöki Konferencia
Magyarország/MTV Az MTV, a Duna TV, a Magyar Rádió és az MTI közös Kuratóriuma (8) A tagokat a parlament, az elnököt a Médiatanács delegálja
Olaszország/RAI Igazgatói Kuratórium (9) A tagokat az alábbiak nevezik ki:
a Gazdasági és Pénzügyi Minisztérium (7)
a Parlament Műsorszolgáltatási Bizottsága (7)
Románia/TVR Adminisztratív Tanács (13) A tagokat az alábbiak nevezik ki:
a parlamenti pártok (8)
a köztársasági elnök (1)
a kormány (1)
a TVR munkatársai (2)
a nemzeti kisebbségek parlamenti képviselőcsoportjai
Svédország/SVT Kuratórium (7) Öt tagot egy független alapítvány nevez ki,23 a kuratórium elnökét és helyettesét a kormány nevezi ki
Szlovákia/STV Tanács (15) A tagokat a parlament választja az alábbiak jelölése alapján:
a parlament Oktatási, Tudományos, Sport, Ifjúságügyi, Kultúra- és Médiabizottsága
parlamenti képviselők
civil szervezetek
Szlovénia­/?RTV SlovenijaRTV Slovenija Tanács (25) A tagokat az alábbiak nevezik ki:
a civil szervezetek és az akadémia képviselői (17)
a parlament (5)
az RTV Slovenija munkatársai (3)

Forrás: Dragomir & Thompson (2005); Nikolchev ( 2007)24

A három jelölési és választási jelölési eljárás mögött különböző logikák húzódnak meg. A politikai mechanizmus abból indul ki, hogy a választott politikusoknak nagyobb legitimitásuk és nagyobb mandátumuk van a közérdek képviseletére, mint a nem választott civileknek. A civil mechanizmus mögött az a meggyőződés húzódik meg, hogy a parlamenti pártok nem korlátoznák magukat, hanem befolyásolni próbálnák a köztévé hírműsorait azzal, hogy pártkatonákat delegálnak a felügyelő testületbe; befolyásukat ezért a civil társadalomnak kell ellensúlyoznia. A civil jelölési mechanizmus főként azokat az országokat jellemzi, amelyekben még élnek az autoritárius vagy totalitárius múlt emlékei (Barendt, 1995; Humphreys, 1996), a befolyásos értelmiségiek pedig egy idealizált, „ártatlan” civil társadalom képét állítják szembe a „korrumpálódott” politikai elitekével (Sparks & Reading, 1995). A szakmai mechanizmus hasonlít a civilre, de emellett tükrözi azt a meggyőződést is, hogy az országban meghonosodott egy olyan erős újságírói kultúra, amely az önszabályozás révén képes biztosítani a politikailag független munka feltételeit.

A civil és a szakmai mechanizmus a „Ne tégy minden tojást egy kosárba!” bölcsességét követi. Hívei úgy kívánják megelőzni a politikai erők egyoldalú befolyását, hogy nagyszámú szereplőt vonnak be a felügyelő testület munkájába – ám ezzel elhomályosítják a döntésekért viselt felelősséget. A politikai mechanizmus viszont a „Tégy minden tojást egy kosárba, és ügyelj arra a kosárra!” Mark Twain-i gondolatát követi, hiszen a kisebb létszámú testületek tagjait könnyebb elszámoltatni döntéseikért. A civil és a szakmai mechanizmus elméletileg talán jobban szolgálja a szerkesztőségi autonómiát, de a gyakorlatban nem találunk ilyen összefüggést. A 6. táblázatban látható országok közül Svédországban és az Egyesült Királyságban a legnagyobb a szerkesztők autonómiája, noha mindkét ország a politikai mechanizmust alkalmazza (Humphreys, 1996). A képet tovább árnyalja, ha figyelembe vesszük Olaszországot is, amely szintén a politikai eljárást követi, mégsem képes biztosítani a RAI függetlenségét. Ráadásul a civil mechanizmust választó országokat ugyancsak bíráltak már azért, mert képtelenek voltak biztosítani köztévéik függetlenségét a politikai nyomásgyakorlási kísérletekkel szemben – példa erre Németország, amely egyébként több kelet-közép-európai országnak, így Magyarországnak is mintaként szolgált (Barendt, 1995; Jakubowicz & Sükösd, 2008). A civil szervezetek lehetnek ugyan formálisan függetlenek, informálisan mégis gyakran képviselnek politikai érdekeket. A felügyelő testületekben való megjelenésük néha csak arra szolgál, hogy elfedje a nagyközönség elől azokat a politikai háttéralkukat, amelyek célja a közszolgálati média feletti befolyás intézményesítése.

Az itt vizsgált nyugat-európai országok (Egyesült Királyság, Olaszország és Svédország) a politikai mechanizmust alkalmazzák, míg a kelet-közép-európai országok többsége (Bulgária, Észtország, Magyarország és Lengyelország kivételével) a civilt és a szakmait. De bármelyik módszert is alkalmazzák, a kelet-közép-európai államok kormányzatai nemritkán befolyást próbáltak gyakorolni a jelölési és a választási eljárásra, így a köztévék elnök-vezérigazgatóinak kinevezésére is. A kormányváltások után nemcsak az intézmények elnökeit, hanem vezető szerkesztőiket, hírigazgatóikat, műsorvezetőiket és egyes újságíróikat is elmozdították állásukból, és az új kormányzathoz lojális, politikailag elkötelezett híreket gyártó szakembereket alkalmaztak helyettük.

A Nyílt Társadalom Intézet (OSI) által 2005-ben készített, Televíziózás Európában: a szabályozás, a médiapolitika és függetlenség kérdései című, 20 országot és Koszovót vizsgáló kutatás összegzésében azt olvashatjuk, hogy Kelet-Közép-Európa átmeneti társadalmaiban

„...a közszolgálati televíziót a nagyközönség ma is az állami televízióval azonosítja, amit a kommunista államok hosszú évtizedekig tartó televíziós monopóliuma és a közszolgálati műsorszolgáltatók működésébe és műsoraiba való állami beavatkozások sora magyaráz” (Dragomir & Thompson, 2008: 38–39).

A 2005-ös kutatás bírálta a közszolgálati média feletti kormányzati ellenőrzés általános gyakorlatát, valamint a csak formálisan közszolgálati intézményekben keletkezett demokratikus deficitet.

Az OSI következő és mindmáig legfrissebb, 2008-ban közzétett, Televíziózás Európában: több csatorna, kevesebb szabadság című kutatása során kilenc országot vizsgált (Albániát, Bulgáriát, Csehországot, Lengyelországot, Litvániát, Macedóniát, Olaszországot, Romániát és Szlovákiát). Ebből kiderül, hogy 2005 óta a politikai ellenőrzés mértéke növekedett a térség országaiban. A köztévék nagyobb politikai nyomással, elégtelen finanszírozással és csökkenő népszerűséggel kénytelenek szembenézni. Műsorkínálatuk nem javult, a médiafelügyeleti szervek még jobban átpolitizálódtak, a civil társadalmat pedig ritkán vonták be a médiapolitikai lépéseket előkészítő vitákba:

„...a politikai elitek számos új demokráciában továbbra is a befolyásuk alatt igyekeznek tartani a közszolgálati médiumokat. A 2000-es évek elején, amikor csatlakoztak az Európa Tanácshoz és az Európai Unió tagjaivá készültek válni, ezek az országok még hajlandónak mutatkoztak csökkenteni a média feletti befolyásukat. Ma azonban megint nyíltan törekednek arra, hogy szorosan az ellenőrzésük alá vonják a médiát, rendszerint úgy, hogy a felügyelő testületekbe a saját embereiket ültetik” (Dragomir & Thompson, 2008: 39).

2008-ban a közszolgálati média átpolitizáltsága

„...valamennyi [vizsgált] országban nyilvánvaló volt, különösen Lengyelországban, Romániában és Szlovákiában. […] Kivételt Csehország jelentett, ahol javulást tapasztaltunk e téren, illetve Olaszország, ahol az átpolitizáltság mértéke a kormányváltások ellenére alig változott. Lengyelországban a TVP […] felügyelő testületének tagjait továbbra is a pártkatonák közül nevezik ki, szakmai felkészültségük hiányos. Közöttük van egy helyi stadiontulajdonos, a varsói polgármester baráti körének egy tagja, egy nyugállományba vonult ügyvéd, valamint a volt miniszterelnök édesanyjának gyógyfű-szállítója” (Dragomir & Thompson, 2008: 38–39).

A 2010 októberében a magyar kormány a közszolgálati médiumokat és az állami távirati irodát közös „szuperkuratórium” alá vonta; a kizárólag kormánypárti jelöltekből felállt médiahatóság az internetre is igyekszik kiterjeszteni hatáskörét. „Ilyen jogszabályokat eddig csak azokban a totalitárius rezsimekben láttunk, amelyekben a kormányzat korlátozza a szólás szabadságát” – állította Dunja Mijatovic, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (OSCE) sajtószabadság-biztosa. Nyilatkozatát így folytatta:

„E jogszabályok nincsenek összhangban az OSCE normáival, Magyarország mégis elfogadta őket. Most rajtuk áll, hogy megfontolják-e a javaslataimat, vagy elzárkóznak az együttműködéstől. Az új médiatörvény-csomag túl sok hatalmat összpontosítana Orbán Viktor miniszterelnök kormánya kezében, amely teljesen az ellenőrzése alá vonná a médiát és az internetet” (Mijatovic 2010).25

Közszolgálati televíziózás az Európai Unióban

A régióban látható tendenciákat összegezve azt mondhatjuk, hogy Kelet-Közép-Európa legtöbb országában csökkenő közönségrészesedés, labilis finanszírozás és növekvő kormányzati befolyás jellemzi a közszolgálati médiumokat. A kormányzati nyomásgyakorlás nemegyszer kiegyensúlyozatlan hírműsorokhoz, csökkenő függetlenséghez és gyengébb minőséghez vezet, amit a romló nézettségi adatok is tükröznek.

Történeti perspektívából szemlélve a posztkommunista országokat azt látjuk, hogy Kelet-Közép-Európában 1989–1991, vagyis az egypártrendszerek bukása után sokan bíztak a szabad és demokratikus médiarendszert is magában foglaló, sokszínű demokráciába való átmenetben. Húsz évvel később azonban visszaesést tapasztalunk. Kelet-Közép-Európa számos országában új, tekintélyelvű politikai erők jelentek és erősödtek meg. E változás mögött számos tényező állhat, köztük a rendszerváltásban csalódott tömegek populizmus iránti fogékonysága, a globalizációhoz kapcsolódó gazdasági nehézségek, az Európai Unió csökkenő befolyása (Rupnik, 2007), valamint a demokratikus hagyományok és a civil társadalom gyengesége (Jakubowicz & Sükösd, 2008).26

Összegzés és következtetések

Az európai televíziózás látképe az elmúlt évtizedekben nagymértékben átalakult. A köztévék elveszítették monopóliu-mukat, és egyre intenzívebb versenyben állnak a kereskedelmi televíziókkal. Ezek megjelenése előtt a közszolgálati televíziók a közönség egészének kiszolgálására törekedtek, és vegyes műsorkínálatot nyújtottak. Ma a kereskedelmi műsorszolgáltatók számos különböző műsort sugároznak a szórakoztató tartalmaktól az oktatási programokon át a dokumentumfilmekig. E tartalmak – amelyekről hagyományosan a köztévék gondoskodtak – ma már az olyan, magánkézben lévő, kereskedelmi bevételekből finanszírozott csatornákon is elérhetők, mint a Viasat History, a NatGeo és a Spektrum (és letölthetőek az internetről is). A közszolgálati média új küldetését e megváltozott realitásokat szem előtt tartva kell meghatározni.

Ha összevetjük egymással a nyugat- és a kelet-közép-európai közszolgálati televíziók helyzetét, azt tapasztaljuk, hogy a köztévék „Keleten” sosem élveztek olyan magas társadalmi presztízst, mint „Nyugaton”. Lényeges különbségeket találunk a közszolgálati televíziók közönségpiaci helyzetében is: közönségrészesedésük „Nyugaton” ma átlagosan kétszer olyan magas, mint „Keleten”.

Ami a közszolgálati médiumok finanszírozását illeti: a médiapolitika-elemzők és a politikai döntéshozók mindmáig nem találták meg a tökéletes megoldást. A kizárólag előfizetési díjakon és állami adóbevételeken nyugvó finanszírozási modell talán működik az olyan, nagy lélekszámú és erős gazdaságú országokban, mint Franciaország és az Egyesült Királyság. A kisebb lélekszámú és gyengébb gazdaságú országokban – különösen Kelet-Közép-Európa államaiban – azonban további forrásokra (például reklámbevételekre) is szükség van.

A jövőben a digitalizáció és a konvergencia – bár a csatornák számának további bővülésével és a közönség további fragmentálódásával is együtt jár – új lehetőségeket is teremt a közszolgálati médiumoknak. Némelyikük már most a folyamat élére állt, és a digitális konvergencia úttörője lett (különösen az Egyesült Királyságban, de például Csehországban is).27E fejlemények ugyanakkor nemcsak a közszolgálati médiát kényszerítik arra, hogy újrafogalmazza küldetését, hanem a televíziós szektor egészét – voltaképpen a televíziót mint médiumot – is. A konvergencia esélyt kínálhat a közszolgálati médiának arra, hogy tematikus csatornákat és gazdag online tartalmat és szolgáltatásokat indítva versenyelőnyre tegyen szert. A közönség aktív részvétele az újságírói és kulturális tartalom létrehozásában, a bloggerek és a civil újságírók bevonása ugyancsak hozzájárulhat a közszolgálati média új, a digitális kornak megfelelő modelljéhez (Rosen, 2006, 2010; Stray, 2010; Legrand, 2009; Jarvis, 2006).

A közszolgálati média társadalmi-politikai felügyelete ugyancsak aggályos. Akárcsak a finanszírozás esetében, e téren sincs olyan egyetemes jelölési és választási mechanizmus, amely minden körülmények között képes lenne biztosítani a felügyelő testületek függetlenségét a politikai nyomásgyakorlási kísérletekkel szemben. A köztelevíziók függetlensége nem annyira a felügyelő testületi tagok jelölési és választási mechanizmusától – vagyis a politikai intézményrendszertől –, mint inkább a politikai kultúrától függ. Még a leggondosabban megtervezett intézményes megoldásokkal is vissza lehet élni, ha nem áll mögöttük a politikai elitek és a közvélemény támogatása. Az intézményes megoldások önmagukban nem javíthatnak a köztévék szerkesztőinek függetlenségén, különösen az Európai Unió új tagállamaiban, ahol a demokratikus politikai kultúra konszolidációja csak nemrégiben kezdődött meg.

Arra a kérdésre, hogy az átalakuló környezetben miben állhat a közszolgálati média új társadalmi hivatása, több válasz is adható. A liberális vagy libertárius álláspont a minimálisan szükséges bürokráciát fenntartó, kis költségvetésű, ideológiailag semleges, pusztán a piaci tökéletlenségek korrekciójára és az alapvető szabadságjogok (köztük a tájékozódási szabadság) védelmére vállalkozó állam és közszolgáltatások eszményét hangsúlyozza. Innen közelítve azt a választ adhatjuk, hogy a közmédiának alternatívát kell nyújtania a kereskedelmi csatornáknak, vagyis kizárólag olyan tartalmakat szabad szolgáltatnia, amelyekről a piaci szereplők nem gondoskodnak. Kreatív, közösségi és kisebbségi programokat, kritikus hír- és háttérműsorokat kell sugároznia. Ki kell dolgoznia egy olyan közszolgálati tesztet, amely segít eldönteni, hogy egy-egy műsor elkészítését és terjesztését indokolja-e annak egyedi, a piacon hiánypótló jellege. Ugyanakkor le kell mondania az olyan műsorok sugárzásáról, amelyeket kereskedelmi riválisai is rendszeresen kínálnak. Különösen igaz ez azokra a szórakoztató tartalmakra, amelyekhez a közönség ma már számos különböző hullámhosszon és platformon hozzáfér.

Ugyanerre a kérdésre szociáldemokrata vagy radikális demokrata nézőpontból más választ adhatunk. Innen nézve a közmédia két szempontból is különleges: a közönséghez holisztikus szemlélettel közelít, és a közérdeket szolgálja (Jakubowicz, 2006). Holisztikus szemléleten az értendő, hogy a közmédia

„...a közönségét alkotó embereket a maguk teljességében tekinti, különböző szükségleteikkel és érdekeikkel együtt (egyszerre állampolgárokként; különböző társadalmi csoportok, közösségek, kisebbségek és kultúrák tagjaiként; fogyasztókként; információt, oktatást, élményeket, tanácsot és szórakozást kereső egyének közösségeként), és szeretné tágítani látókörüket, gazdagítani életüket. Más – kereskedelmi, közösségi, alternatív vagy »civil« – médiumok szintén közvetíthetnek értékes, magas minőségű műsorokat. Egyikük sem célozza azonban a holisztikus értelemben felfogott sokoldalú, »teljes emberek« közönségét, és valamennyi szükséglet kielégítését” (Jakubowicz, 2006: 109).

Hogyan valósítható meg ez a felfogás a gyakorlatban? A reális stratégia öt szerkesztőségi területen jelölheti ki az utat: ezek (1) a hírek és más újságírói műfajok; (2) a tudás, a kultúra és a zene; (3) a drámai és a humoros műfajok; (4) a gyermekeknek szóló tartalom; és (5) az olyan események, amelyek „össznemzeti érdeklődésre tarthatnak számot” (BBC, 2010). Miként biztosítható az erős közmédia sikere a 21. századi Európában? A sikerhez a fenti a területeken nyújtott magas teljesítmény, a piaci hatás és hatékonyság, az állampolgári részvétel, a globális környezeti válság megoldásához való hozzájárulás, illetve az online tartalom és szolgáltatások gazdag választéka vezethet. Ez az erős közszolgálati médiarendszer mutathatja meg a demokratikus kommunikáció működő modelljeit más átmeneti országok, köztük Oroszország és Kína számára.

Tanulmányunk a demokratikus médiapolitika és politikai kommunikáció bevett fogalmait használta a közmédia elemzésére. A közmédia jövőjének kérdése azonban megközelíthető egy harmadik szempontból, az ökológiai vagy zöld politika látószögéből is. A közmédia központi értéke a „közérdek” szolgálata, s felvethető, hogy magát a közérdek fogalmát is át kell értékelni abban a korszakban, amikor a globális környezeti válság az emberiség egésze számára kihívást jelent. A közérdek fogalmát „átökologizálhatjuk”, ha tekintetbe vesszük, hogy a 21. század alapvető trendje (avagy „nagy narratívája”) magában foglalja a globális felmelegedést, az állat- és növényfajok tömeges kiirtását, az édesvíz-készletek elapadását, a nem megújítható energia túlhasználatát, a széleskörű levegő-, talaj- és vízszennyezést, a hulladékválságot. Hogyan határozhatnánk meg a közérdeket ebben a korszakban a fogalom „átökologizálása” vagy „zöldítése” nélkül? E felfogás szerint a médiapolitikusok kötelessége, hogy annak lehetőségét keressék, miként járulhat hozzá a közmédia és a médiarendszer egésze a környezeti problémák megoldásához.

A szinergikus, sokszektorú ökológiai médiapolitika nagy teret ad a környezeti kérdéseknek és a médiaipar fenntartható fejlődésének. Ide tartozik a környezeti újságírók képzése és „helyzetbe hozása”, a tudatos vásárlás ösztönzése, a médiaszervezetek ökológiai lábnyomának csökkentése új standardok bevezetésével, az energiatakarékos médiatechnológiák használata, az elektronikus hulladék – tévék, számítógépek, mobiltelefonok – szelektív gyűjtése, visszaforgatása és ezt lehetővé tévő gyártása stb. A médiaszabadság és a médiademokrácia – ezen belül az erős közmédia – biztosítása mellett a médiapolitika és a közmédia tartalmának „zöldítése” is a médiapolitikusok és médiaszakemberek kötelessége, ha hozzá kívánnak járulni a jelen és jövő nemzedékek túléléséhez és jó minőségű életéhez. Ha a közérdeket akarja szolgálni, a közmédiának elöl kell járnia a fenntartható életmód népszerűsítésében és a fenntartható kommunikációs technológiák használatában.

Akármelyik utat is válassza a közszolgálati televízió, egyvalami bizonyos: szakmai autonómiája és politikai függetlensége csak annak a közönségnek a támogatásával állítható helyre, amelynek szolgálatára vállalkozott. Ugyanakkor úgy látszik, a következő évtizedekben éppen a nagyközönség támogatásának visszanyerése a közszolgálati televíziók előtt álló legnagyobb feladat – „Keleten” éppúgy, mint „Nyugaton”.

Irodalom

Barendt, Eric (1995): Broadcasting Law. A Comparative Study. Oxford: Clarendon Press.

Barker, Chris (1999): Television, globalization and cultural identities. Buckingham: Open University Press.

BBC [British Broadcasting Corporation] (2010): BBC Strategy Review. March 2010. The BBC Trust. http://downloads.bbc.co.uk/aboutthebbc/reports/pdf/strategy_review.pdf (utolsó letöltés: 2010. szeptember 18.).

Blumler, Jay G. & Hoffman-Riem, Wolfgang ([1992] 2002): New Roles for Public Service Television. In: McQuail, Denis (ed.): Reader in Mass Communication Theory. London & Thousand Oaks & New Delhi: Sage Publications.

Brants, Kees (1999): Public Broadcasting and Open Society. In: Zassoursky, Yassen N. & Vartanova, Elena (eds.): Media, Communications, and the Open Society. Moscow: Faculty of Journalism/Publisher ICAR.

Bustamante, Enrique (2008): Public Service in the Digital Age: Opportunities and Threats in a Diverse Europe. In: Alonso, Isabel Fernández & Moragas, Miquel de (eds.): Communications and Cultural Policies in Europe.Barcelona: Generalitat de Catalunya.

Crisell, Andrew (1994): Understanding Radio. London & New York: Routledge.

Curran, James & Iyengar, Shanto & Brink Lund, Anker & Salovaara-Moring, Inka (2009): Media System, Public Knowledge and Democracy. A Comparative Study. European Journal of Communication, Vol. 24(1): 5–26.

Dobek-Ostrowska, Bogusława & Głowacki, Michał & Jakubowicz, Karol & Sükösd, Miklós (eds.): Comparative Media Systems. European and Global Perspectives. Budapest & New York: Central European University Press.

Dragomir, Marius & Thompson, Mark, eds. (2008): Television across Europe: more channels, less independence. Follow-up Reports 2008. New York & Budapest: Open Society Institute.

Dragomir, Marius, ed. (2005): Television across Europe: regulation, policy and independence. Budapest: Open Society Institute.

EAO [European Audiovisual Observatory] (2009): Yearbook 2009. Film, Television and Video in Europe, 2009 Edition, Vol. 2., „Trends in European television”. Strasbourg: European Audiovisual Observatory.

Farah, Douglas & Mosher, Andy (2010): Winds From the East: How the People's Republic of China Seeks to Influence the Media in Africa, Latin America, and Southeast Asia. A Report to the Center for International Media Assistance. Washington, D.C.: Center for International Media Assistance. http://cima.ned.org/sites/default/files/CIMA-China-Report_1.pdf (utolsó letöltés: 2010. október 17.).

Hallin, Daniel C. & Mancini, Paolo (2004): Comparing Media Systems: Three Models of Media and Politics. Cambridge University Press.

Hesmondhalgh, David (2002): The Cultural Industries. London: SAGE.

Hoffmann-Riem, Wolfgang (1996): Regulating Media. The Licensing and Supervision of Broadcasting in Six Countries. New York & London: The Guilford Press.

Humphreys, Peter J. (1996): Mass media and media policy in Western Europe. Manchester University Press.

Ibarra, Karen A (2010): The Autonomy of Professional Television Journalists in Spain: A New Regulation to Promote Independence. Paper presented at the conference „Public Service Broadcasting as a Vehicle for Democracy: Comparing the Mediterranean and East Central Europe,” St. Anthony's College, the University of Oxford, March 12–13.

Iosifidis, Petros (2010): Pluralism and Funding of Public Service Broadcasting across Europe. In: Iosifidis, Petros (ed.): Reinventing Public Service Communication. European Broadcasters and Beyond. Palgrave Macmillan.

Jakubowicz, Karol & Sükösd, Miklós (2008): Twelve Concepts Regarding Media System Evolution and Democratization in Post-Communist Societies. In: Jakubowicz, Karol & Sükösd, Miklós (eds.): Finding the Right Place on the Map. Central and Eastern European Media Change in Global Perspective. Bristol, UK & Chicago, USA: Intellect Books.

Jakubowicz, Karol (2006): Keep the Essence, Change (Almost) Everything Else: Redefining PBS for the 21st Century. In Banerjee, Indrajit & Sebeviratne, Kalinga (eds.): Public Service Broadcasting in the Age of Globalization. Singapore: Asian Media and Information Centre (AMIC).

Jakubowicz, Karol (2008): Finding the Right Place on the Map: Prospects for Public Service Broadcasting in Post-Communist Countries. In: Jakubowicz, Karol & Sükösd, Miklós (eds.): Finding the Right Place on the Map. Central and Eastern European Media Change in Global Perspective. Bristol, UK & Chicago, USA: Intellect Books.

Jakubsen, Søren Sandfeld (2007): Denmark. In: Nikoltchev, Suzanne (ed.): The Public Service Broadcasting Culture. Strasbourg: European Audiovisual Observatory.

Jarvis, Jeff (2006): „Networked Journalism”, http://www.buzzmachine.com/2006/07/05/networked-journalism/ (utolsó letöltés: 2010. október 17.).

Keane, John (1991): Media and democracy. Cambridge: Polity Press.

Kuhn, Raymond (2010): France: Presidential Assault on the Public Service. In: Iosifidis, Petros (ed.): Reinventing Public Service Communication. European Broadcasters and Beyond. Palgrave Macmillan.

Legrand, Roland (2009): „5 Ways a Community Manager Can Help Your Media Outlet”, PBS Mediashift http://www.pbs.org/mediashift/2009/06/5-ways-a-community-manager-can-help-your-media-outlet163.html (utolsó letöltés: 2010. szeptember 18.).

León, Bienvenido (2010): Spanish Public Service Media on the Verge of a New Era. In: Iosifidis, Petros (ed.): Reinventing Public Service Communication. European Broadcasters and Beyond. Palgrave Macmillan.

Mendel, Toby (2000): Public Service Broadcasting: A Comparative Legal Survey. Malaysia: UNESCO.

Mijatovic, Dunja (2010): Hungarian media law like in ‘totalitarian regime', http://www.france24.com/en/20100921-hungarian-media-law-like-totalitarian-regime-osce (utolsó letöltés: 2010. szeptember 24.).

Mungiu-Pippidi, Alina (2003): From State to Public Service: The Failed Reform of State Television in Central and Eastern Europe. In: Sükösd, Miklós & Bajomi-Lázár, Péter (eds.): Reinventing Media. Media Policy Reform in East Central Europe. Budapest: CEU Press.

Nikoltchev, Suzanne, ed. (2007): The Public Service Broadcasting Culture. Strasbourg: European Audiovisual Observatory.

OSCE [Organisation for Security and Co-operation in Europe] (2010): Analysis and Assessment of a Package of Hungarian Legislation and Draft Legislation on Media and Telecommunications. Prepared by Dr. Karol Jakubowicz, Commissioned by the Office of the OSCE Representative on Freedom of the Media. Warsaw, Poland, September 2010 (57 ps), http://www.osce.org/documents/rfm/2010/09/45942_en.pdf (utolsó letöltés: 2010. szeptember 18.).

Price, Monroe E. (1995): Television: The Public Sphere and National Identity. Oxford & New York: Oxford University Press.

Rosen, Jay (2006): „The people formerly known as the audience”, http://journalism.nyu.edu/pubzone/weblogs/pressthink/2006/06/27/ppl_frmr.html (utolsó letöltés: 2010. szeptember 18.).

Rosen, Jay (2010) „The Journalists Formerly Known as the Media: My Advice to the Next Generation”, http://jayrosen.posterous.com/the-journalists-formerly-known-as-the-media-m (utolsó letöltés: 2010. szeptember 18.).

Rupnik, Jacques (2007): From Democracy Fatigue to Populist Backlash. Journal of Democracy, Vol 18:4 (October 2007) Theme Issue: Is East-Central Europe Backsliding?

Siune, Karen & Hultén, Olof (1998): Does Public Broadcasting Have a Future? In: McQuail, Denis & Siune, Karen (eds.): Media Policy. Convergence, Concentration & Commerce. London & Thousan Oaks & New Delhi: Sage Publications.

Sparks, Colin & Reading, Anna (1995): Re-regulating Television After Communism: A Comparative Analysis of Poland, Hungary and the Czech Republic. In: Corcoran, Farrel & Preston, Paschal (eds.): Democracy and Communication in the New Europe: Change and Continuity in East and West. Cresskill, N. J.: Hampton Press.

Splichal, Slavko (2000): Imitative revolutions. Changes in the Media and Journalism in East-Central Europe. Javnost/The Public, VIII(4), 31–58.

Stray, Jonathan (2010) „Drawing Out the Audience: Inside BBC's User-Generated Content Hub”, Jonathan Nieman Journalism Lab., http://www.niemanlab.org/2010/05/drawing-out-the-audience-inside-bbc's-user-generated-content-hub/ (utolsó letöltés: 2010. szeptember 18.).

Sumiala-Seppänen, J. (1999): „A Longstanding Experiment”. The History of the Finnish Broadcasting Model, http://www.jyu.fi/viesti/verkkotuotanto/broadcasting/index.html (utolsó letöltés: 2010. május 27.).

Sükösd, Miklós & Isanović, Adla, eds. (2007): Public Service Television in the Digital Age: Strategies and Opportunities in Five South-East European Countries. Sarajevo: Media Center.

Sükösd, Miklós & Jakubowicz, Karol (megjelenés előtt): Media, Nationalism and European Identities. Budapest & New York: Central European University Press.

Lábjegyzetek

1
E dolgozat első változatát az Oxfordi Egyetemen a „Média és demokrácia Kelet-Közép-Európában” kutatási projekt részeként 2010. március 12-én és 13-án rendezett, „A közszolgálati televízió mint a demokrácia eszköze: a dél- és a kelet-közép-európai országok összehasonlító perspektívában” (Public Service Broadcasting as a Vehicle for Democracy: Comparing the Mediterranian and East Central Europe) című konferencián adtuk elő. Az itt közölt szöveg angol nyelven „Public Service Television in the European Union Countries: Old Issues, New Challenges in the »East« and the »West«'” címmel a Manuel Puppis és Natascha Just által szerkesztett Trends in Communication Policy Research: New Theories, Methods, and Subjects című tanulmánykötetben (ECREA Book Series, 2011) jelenik meg.
2
Kivéve Luxemburgot, amelynek nincs országos közszolgálati televíziója.
3
Az idegen nyelvű idézeteket saját fordításunkban közöljük.
4
The Media in a Democratic Society. Resolutions and Political Declaration, http://www.ebu.ch/CMSimages/en/ leg_ref_coe_mcm_resolution_psb_07_ 081294_tcm6-4274.pdf (utolsó letöltés: 2010. október 14.).
5
Recommendation CM/Rec(2007)3 of the Committee of Ministers to member states on the remit of public service media in the information society, adopted by the Committee of Ministers on 31 January 2007, https://wcd.coe.int/ViewDoc.jsp?id =1089759&BackColorInternet=9999CC &BackColorIntranet=FFBB55&BackColorL ogged=FFAC75 (utolsó letöltés: 2010. október 14.).
6
Az országos kereskedelmi televíziók Szlovéniában 1991-ben, Litvániában 1992-ben, Csehországban és Lengyelországban 1994-ben, Albániában és Romániában 1995-ben, Lettországban és Szlovákiában 1996-ban, Magyarországon 1997-ben, Bulgáriában pedig 2000-ben jelentek meg (Dragomir et al., 2005).
7
Több válasz volt lehetséges. A kelet-közép-európai országokat itt és a következő táblázatokban szürke háttérrel emeltük ki.
8
A digitális földfelszíni (DVB-T), a digitális kábeles (DVB-C), a digitális műholdas (DVB-S) és az internetprotokol alapú (IPTV) jeltovábbítás együtt.
9
Amint az EAO is jelzi, nehéz pontosan megmondani a működő televíziócsatornák számát, hiszen minden évben több új televíziót jegyeznek be, ugyanakkor számos csatorna meg is szűnik (lásd http://www.obs.coe.int/about/oea/ pr/mavise_end2009.html (utolsó letöltés: 2010. október 16.).
10
E számok egyaránt magukban foglalják a földfelszíni, a kábeles, a műholdas, az internetprotokol alapú, valamint a mobiltechnológiával (DVB-H) sugárzott televíziócsatornákat, illetve a helyi, a regionális és az országos vételkörzetű, valamint a más országokba sugárzó adókat, továbbá az országos csatornák helyi verzióit.
11
Lásd http://www.obs.coe.int/about/oea/ pr/mavise_end2009.html (utolsó letöltés: 2010. október 17.).
12
Belgium esetében a számok a vallon és a flamand területek átlagát tükrözik.
13
A tévénézés hagyományos módja ugyanakkor ma már kevésbé jellemző, különösen a 30 évesnél fiatalabbak körében. Ez egyben azt is jelenti, hogy a televíziós műsorok, köztük a közszolgálati tartalmak más csatornákon – például a YouTube-on és a hasonló online tartalommegosztókon – keresztül is elérik a közönséget (Dragomir & Thompson, 2008). A televíziós tartalmak e másodlagos felhasználási módját nem tartalmazzák a statisztikák (így ezeket nem mutatja a 4. táblázat sem).
14
„[Public service television] is caught between programming in the public interest and programmes the public is interested in.”
15
Kivételt jelent a BBC World, amelyet kereskedelmi hirdetésekből finanszíroznak.
16
A táblázatban nem szerepel Bulgária, mert az EAO évkönyvében nincs adat a Bolgár Nemzeti Televízió (BNT) bevételi forrásairól. A BNT-t főként állami forrásokból tartják fenn, és némi bevételre hirdetésekből is szert tesz. Boyko Vassilev, az intézmény hírigazgatója és műsorvezetője szerint (akit Szófiában interjúvoltunk meg 2010. szeptember 15-én), 2009-ben a BTV 60 millió levát (körülbelül 30 millió eurót) kapott a kormányzattól, míg kereskedelmi bevételei nyolcmillió levát (négymillió eurót) tettek ki.
17
Egyaránt beleszámolva az előfizetési díjat és az egyéb adókat.
18
A fizetős televíziócsatornák esetében az adó csak 1,5 százalékos. Az Európai Bizottság mindkét ország esetében vizsgálja, hogy az új adórendszer összhangban van-e az uniós előírásokkal.
19
Az Elektronikusmédia-tanács öt tagját az országgyűlés (3) és a köztársasági elnök (2) nevezi ki.
20
A Műsorszolgáltatási Tanács tagjait az országgyűlés nevezi ki a parlament Kulturális Bizottságának javaslata alapján.
21
Az Országos Műsorszolgáltatási Tanács tagjait a parlament (2), a szenátus (1) és a köztársasági elnök nevezi ki (2).
22
Az Országos Rádió- és Televíziótanács tagjait a parlament nevezi ki, legalább öt országgyűlési képviselő javaslata alapján.
23
Az alapítványnak 11 tagja van. Őket a parlament a parlamenti pártok konszenzusa alapján nevezi ki.
24
A Svédországra vonatkozó információ forrása az SVT honlapja: http://svt.se/content/1/c6/33/ 03/52/engelska-total.pdf (utolsó hozzáférés: 2010. október 19.).
25
A magyar médiaszabályozás részletes elemzéséért és bírálatáért lásd OSCE (2010).
26
A posztkommunista vagy késő-kommunista világ egészét nézve azt látjuk, hogy az autoritárius kormányzati és médiapolitika Oroszországban is megerősödött azóta, hogy 1999-ben Putyin elnök került hatalomra. Kínában sincs jele a politikai rendszer és a média demokratizálódásának. Mi több, a kínai gazdaság példátlan ütemű bővülésével és az orosz gazdaság tartós növekedésével a régi és az új elitek politikai hatalma és a médiára gyakorolt befolyása megnőtt. Kína gazdasági teljesítőképessége az országot globális médiahatalommá emeli (Farah & Mosher, 2010), amely a globális „lojalitáspiacokon” (Price, 1995) növekvő részt követel magának. A kínai kormány stratégiai célja, hogy a globális média jelentős részét saját érdekei szerint formálja át. Segíti azokat az autoritárius kormányokat, amelyek ellenőrizni kívánják országuk médiáját, és fellép a szabad és független nyugati médiamodellekkel szemben (Farah & Mosher, 2010). Törekvéseit más tekintélyelvű rendszerek is követhetik. A posztkommunista országokban összességében azt tapasztaljuk, hogy Kelet-Közép-Európa számos országában csökken a demokratikus politikai erők befolyása, a sajtószabadság (így a független közszolgálati média) pedig defenzívába szorult, miközben Kína és Oroszország autoritárius médiaintézményeinek globális hatalma növekszik. A kelet-közép-európai posztkommunista országok közszolgálati médiumai ebben a globális kontextusban bizonyultak képtelennek arra, hogy működőképes intézményes modellt kínáljanak a világ más tájain található, átalakulásban lévő országoknak.
27
Más kelet-közép-európai országokban azonban nem találunk olyan stratégiát, amely arra vonatkozna, hogy a közszolgálati média miként profitálhat a digitalizációból (Sükösd & Isanović, 2007).
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
<>
2017 tavasz-nyár
> régebbi lapszámok
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink