Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2011 tél

Történelem

Buzinkay Géza:

A trianoni békeszerződés és a magyar liberális sajtó

A tanulmány azt mutatja be, hogy milyen hatással volt a magyarországi liberális országos napilapokra a trianoni békeszerződés. Egyrészt azt, hogy milyen módon ábrázolták a készülő „békeművet”, mit mutattak fontosnak a feltételek megismerésekor, milyen módon értelmezték a szerződést – illetve hogy volt-e különbség a liberális és a nemzetinek nevezett újságok hangvétele között. Másrészt azzal foglalkozik, hogy a területi és kulturális veszteségek milyen üzleti veszteségeket okoztak eme lapok kiadóinak, és azok milyen módon próbálták újjászervezni önmagukat.

A trianoni békeszerződésről szóló, legteljesebb mai történeti monográfia az aláírását követő magyarországi közhangulatot, illetve a lapok reakcióit így mutatja be:

„Magyarországon, különösen Budapesten […] nemcsak a reggel volt borús és szomorú, napközben is gyászoltak az emberek. Az iskolákban és a hivatalokban szünetet rendeltek el, az újságok gyászkeretben jelentek meg [kiemelés tőlem – B. G.], a zászlókat félárbocra eresztették. A boltok közül is csak azok nyitottak ki, amelyek élelmiszert árultak. […] A június 4–5-ei sajtócikkeket… a békeszerződés teljes elutasítása és gyors megsemmisülésének biztosra vétele jellemezte – az egyes lapok politikai beállítottságának és az újságírók alkatának megfelelő apróbb eltérésekkel. […] Olyan cikk, amely differenciálni akart és merészelt volna a békerendezés egyes elemei között az igazságosság és az igazságtalanság fokozatai szerint, ezen a napon nem jelent meg a magyar sajtóban [kiemelés tőlem – B. G.]. Tartalmi különbség az egyes orgánumok között legfeljebb annyiban mutatható ki, hogy a baloldali lapok […] nagyobb hangsúlyt helyeztek a belső konszolidáció, a »békés építőmunka« fontosságára, mint a kardcsörtető jobboldaliak.” (Romsics, 2001: 207, 209–210.)1

Ehhez hasonló képet sugall másik két munka is. A történetírói szándékkal és felkészültséggel készült mindkét cikkgyűjtemény csak az 1920. június 3–5-ei vezércikkekből válogatott, azaz úgy fogta fel feladatát, hogy a napisajtó lényegének megfelelően az esemény közvetlen visszhangjára figyel (Gerő, 1989: 259–287, Zeidler, 2003: 341–344).

A trianoni békeszerződés azonban bármennyire is történelmi balesetnek minősülhet, mégsem úgy következett be, mint egy közúti baleset: egy pillanat alatt, amelyre éppen ezért korábban se készülni, se elképzelni, se érvelni ellene nem lehet. A baleset-jelleg hangsúlyozásával, valószínűleg nem szándékosan, de éppen a tények kényszere alól bújtak ki az egykori döntéshozó antant országok olyan értelmiségiei, akik szimpátiát és megértést akartak mutatni a magyarság sorsa iránt. A szocialista felfogású francia nyelvész, Aurélien Sauvageot Szekfű Gyulával vitázva fogalmazta meg, hogy

„Trianont nem egyedül a háború előtti Magyarország gyengeségei eredményezték, hanem azok a magyar nemzettől merőben idegen, irracionális erők, melyek elszabadultak és magukkal sodorták. Nemcsak a »falut«, az egész országot elsodorta a forgószél, és nem maradt utána más, csak rom és omladék” (Sauvageot, 1988: 82–83).

Alig két évvel ezelőtt egy angol történész és diplomata, Sir Bryan Cartledge pedig a következőket írta:

„Magyarországot ezeréves történelme során számos szerencsétlenség sújtotta, amelyeket mind túlélt […] A trianoni szerződés mindezeknél tragikusabb volt, mert következményei maradandóak. A megszállás, a vereség és az elnyomás okozta sebek mélyek lehetnek, de begyógyulnak. Az amputáció visszafordíthatatlan.” (Cartledge, 2009: 157).

Ezekből a megfogalmazásokból vitathatatlanul árad az együttérzés, de egyúttal az is látszik, hogy végzetszerűként, sorscsapásként tekintenek a trianoni szerződésre, mintha természeti erő és nem hosszabb folyamatok, nem propagandaháború és nem politikusi döntések eredménye lett volna.

Pedig, akárcsak a politikusok, a sajtó is előre készült a békekötésre és puhatolta feltételeit. A Budapesti Hírlap, amelyet immár főszerkesztőként jegyzett Rákosi Jenő, és aki többször jelentkezett lapjain mint vezércikkíró, már az 1919. november 30-ai számtól felkért egy-egy gazdasági, pénzügyi „szaktekintélyt”, hogy a vasárnapi kiadásokba írjon cikket arról: az addigi ismeretek és a már megkötött békeszerződések alapján mire számíthat Magyarország. A szerkesztőségi indoklás szerint

„Reméljük, hogy e becses közleményeinkkel elérjük, hogy az érdekelt magyar közönséget a béke, melyet nekünk Franciaországban készítenek, sem készületlenül, sem védtelenül nem fogja találni.”2

Elsőként Chorin Ferenc, a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke, főrendiházi tag szólalt meg. Őt a december 7-ei számban Mátyás Jenő, a szervezet titkára követte, akit a bankigazgató, egyetemi tanár és hamarosan pénzügyminiszter Hegedüs Loránt követett. A december 11-ei szám vezércikke már nyíltan leszögezte:

„Most, hogy minket is meghívtak a békekonferenciára, közvéleményünknek végre állást kell foglalni a békeszerződés tárgyában. Jól tudjuk, hogy e szerződés a hadikárok jóvátételének kötelezettségén kívül azt a megdöbbentő követelést tartalmazza majd, hogy hazánk területének nagyobb részéről mondjunk le.”3

Tehát a sajtó már fél évvel a békeszerződés aláírása előtt tulajdonképpen a bekövetkező döntésre kezdte felkészíteni a közvéleményt. És amilyen információt közvetített, annak helytálló volta be is bizonyosodott – erre visszatekintve fel is hívta a figyelmet a Pesti Hírlap vezércikke 1920 májusában:

„Csak azt mondhatjuk: semmit, de semmit sem változtat pontosabb tudomásunk azon benyomáson vagy ítéleten, amelyet az első sürgönyjelentések a magyar közönségből kiváltottak.”4

Ennek ellenére a sajtó nem teljesíthette ígéretét: nem készíthetett fel az „amputációra”, mert az hihetetlen és elképzelhetetlen volt.

1919. december 4-étől, amikor a lapok közölték, hogy az antant elismerte a Huszár-kormányt és meghívta Magyarországot a béketárgyalásokra, sűrűsödtek a vele foglalkozó hírek is, eszmefuttatások is, majd pedig 1920. május 6-tól kezdve, amikor a magyar békedelegátusnak átadták a békefeltételeket, az lépett elő az elsőrendű sajtótémává. Vagyis a lapok valóságos állásfoglalását két nap helyett legalább egy hónap cikkei alapján lehet hitelesen felmérni, hiszen amire megtörtént a békeszerződés aláírása, érvekben is, szenvedélyben is nagyrészt kimerültek már a lapok és publicistáik.

Cenzúra és miniszterelnöki kérés a „destruktív, nemzetellenes” lapokhoz

A sajtóban publikált szövegek értelmét gondosan kell mérlegelnünk. Ebben az időben szigorú cenzúra volt hatályban, de tekintve a forradalmi időszakot, rapszodikusan működött. Túlságosan sokan vettek részt benne ahhoz, hogy következetes lehessen. Lényegileg cenzúrahatóság volt a Nemzeti Hadsereg, azaz a Fővezérség sajtóosztálya, a Miniszterközi Sajtóbizottság, és cenzúrafeladatokat is ellátott a Miniszterelnökség sajtóosztálya, az ügyészség sajtóosztálya; és mint az elkobzások-eltiltások végrehajtó intézménye, a posta is szerepet játszott benne. Ezek az osztályok és bizottságok gyakran inkább rivalizáltak egymással, mintsem együttműködtek. A legmerevebb és legbefolyásosabb katonai sajtóhatóság például mindhiába ragaszkodott utasításai végrehajtásának visszaigazolásához (Markovits & Tóbiás, 1966: 48–53) – ez pedig azt sejtteti, hogy rendszeresen és tudatosan kijátszották; ami természetesen nem ment odáig, hogy hatástalanították volna. 1919. november 13-án ugyan egy miniszterelnöki rendelet visszaállította az 1914: XIV. törvénycikk, a Tisza István-féle sajtótörvény hatályát, ám a cenzúra fenntartásával, amelyet majd csak 1921. december 11-ével törölt el gr. Bethlen István.5

A cenzúrának több formája is együttesen működött: a klasszikus, a nyomtatás előtti ellenőrzés-engedélyezés a kefelevonat benyújtása alapján történt; de az utólagos ellenőrzés is életben volt, és gyakran koboztak el, tiltottak el a postai szállítástól már kész lapszámokat, nyomtatványokat.

A Tanácsköztársaságot követően 1919. szeptember 28-án jelenhettek meg ismét a lapok, előzetes engedély és kiutalt papírmennyiség alapján. Volt olyan időszak, amikor az összes lap csak négyoldalas számokat adhatott ki. November 15-éig a megszálló román katonai cenzúra működött Budapesten, ami olykor magyar nyelvtudás nélküli ítélkezést jelentett (Az 50 éves Pesti Hírlap,1928: 139–141). Ekkor elég nagy üres foltokkal jelentek meg a lapok.
A Nemzeti Hadsereg Budapestre történt bevonulása után egy időre a fehér blokkok ritkultak, majd 1920 elejétől ismét érzékelhetően gyarapodtak.

November 29-én az igazságügy miniszter értekezletet hívott össze a sajtócenzúra ügy megvitatására, s ezen beszédet mondott Huszár Károly miniszterelnök.

„A következő három dolgot kérem a lapoktól – mondta:

– Először, hogy a kormányt és a békedelegációt ne hozzák olyan helyzetbe nem hivatalos forrásból eredő közlésekkel, a melyek munkáját megnehezítik és a külfölddel szemben ferde helyzetbe hozzák. Gondoskodni fogok arról, hogy a sajtó megkapja információit, de viszont a sajtónak gondoskodnia kell arról, hogy a békedelegáció kifelé teljesen egyöntetű akaratot képviseljen.

Második kérése az volt, hogy a sajtó támogassa a nemzeti hadsereget.

„A harmadik kérelem, hogy a lapok a béketárgyalások idején mondjanak le arról, hogy bizonyos felmerülő incidenseket olyan mederben tárgyaljanak, hogy további izgalmakat kelthessenek idehaza. A főszempont az legyen, hogy a sajtó egyetlen egy közleményéből se hiányozzon a morál.”6

Erre az értekezletre akkor került sor, amikor Eckhardt Tibor – ekkor a külügyminisztérium sajtófőnöke, azonban közvetlen megelőzően a Nemzeti Hadsereg sajtóosztályának vezetője – már összeállította a „destruktív” és „nemzetellenes” lapok címjegyzékét azzal a céllal, hogy ezek vasúti szállítását akár erőszakkal is meggátolják (Sipos, 1998: 145–146). Az értekezleten együtt vett részt túlnyomó többségben azokkal a szerkesztőkkel, akiknek lapját el kívánta koboztatni. Az értekezlet és az azt követő megbeszélés meghívott résztvevői voltak a sajtó részéről: Somogyi Béla (Népszava), Ágai Béla (Az Újság), Diósy Béla (külföldi laptudósítók szindikátusa), Béla Henrik (Budapesti Hírlap), Sebestyén Arnold (Az Est és természetesen a konszern másik két lapja, a Pesti Napló és a Magyarország is), Vészi József (Pester Lloyd), Légrády Ottó (Pesti Hírlap), és a jobboldali sajtó egyetlen kéviselőjeként Malcsiner Emil (a Magyar Kurír mellett mint a Nemzeti Újság képviselője, bár ott legfeljebb kiadó-tulajdonosi szerepet játszhatott).7

Az értekezlet meghívottjainak névsora arra mutat, hogy a kapcsolat nem szakadt meg a cenzorok és a megcenzúrázottak között, és főleg arra, hogy a kormányzat maga a legbefolyásosabbnak, legfontosabbnak éppen azokat a lapokat tartotta, amelyeket a hadsereg és a jobboldali sajtó „destruktívnak” és „nemzetellenesnek” hirdetett. Az 1920-as években továbbra is ez a lapcsoport nyújtotta a kormányok fő tájékozódási, információs forrását a bel- és külföldi közügyek terén és a hazai közvéleményt illetően (Sipos, 1998: 195–196), mennyiségi túlsúlyán felül hagyományai, sajtórutinja és külföldi ismertsége miatt is. Ez a szerep azonban együtt járt azzal, hogy 1919 ősze és 1922 között a berendezkedő új hatalmi csoportok mindegyike ellenségének és riválisának tekintette a liberális sajtót, és tervezeteket készítettek legbefolyásosabb darabjainak betiltására (Klestenitz, 2010).

A sajtónak mint negyedik hatalmi ágnak a kifejlődése a 19. század folyamán a liberalizmus szellemében ment végbe, még az eltérő ideológiájú pártcsoportosulások sajtója is a liberalizmus különféle árnyalatait képviselte. A liberális sajtóhagyományok Magyarországon is erősek voltak, sőt az első világháború előtt a magyar sajtó túlnyomó többségét a liberalizmus skáláján helyezhetjük el. A liberális sajtó, mint a háború elvesztésének okozója, a nemzeti törekvések ellensége – a liberális, mint minden gonoszság szinonimája – a Tanácsköztársaság bukása utáni ellenforradalmi szókincsben terjedt el, amit ideológiailag alátámasztott és megerősített Szekfű Gyula ekkor, 1920-ban megjelent Három nemzedék című műve. Az azonban, hogy mi a liberális, közmegegyezés vagy meghatározás helyett homályos sejtésekre és előítéletekre hagyatkozott. Az Est-lapkonszern egyik tagja, a Pesti Napló ugyan mindvégig egyértelműen liberális lapnak számított, mégis gróf Klebelsberg Kunó rendszeres publikálási helye volt az 1920-as években (Ujváry, 2010: 42). A jelek szerint egy lap kevésbé a cikkeinek tartalma miatt minősült liberálisnak, sokkal inkább a laptulajdonos személye miatt, vagyis az Est-lapok nem annyira írásaik, mint inkább Miklós Andor és néhány riportere (Fényes László, Kéri Pál) miatt került össztűzbe. Még 1921-ben is a posta és az Általános Beszerzési és Szállítási Rt. a belföldre feladott, vagyis Budapesten kívül terjesztett újságokat „destruktív”, illetve „részben problémás” (ez utóbbi mindössze két nagy múltú, tekintélyes liberális napilapot, a Pesti Hírlapot és a Pester Lloydot foglalta magába), illetve „megbízható” csoportokba sorolta (Sipos, 2004: 99). Másképpen szólva egyfelől a liberális, másfelől a keresztény nemzeti kategóriákat állította szembe egymással. Azonban úgy is tekinthetjük, hogy az első két csoportba a régi sajtót, a „megbízhatóba” pedig egyetlen kivételtől (Új Lap) eltekintve az 1918 után alapított lapokat sorolta. Ez a felismerés pedig rávilágít arra a lehetőségre, hogy az ideológiai eltéréssel talán azonos mértékig fontos volt a lappiac meghódításának szempontja: az újonnan megindított lapok vidéken sem érték el az összes újságpéldány egyharmadát, Budapesten pedig még annál is lényegesen kevesebbet. Mivel a konzervatív érzelmű polgárság is nagyrészt liberális felfogású volt (Gyáni, 2011: 51–99), az új jobboldali sajtó olvasói feltehetőleg csak egy másodlagos olvasói kört jelentettek.8

Az október 29-ei miniszterelnöki „kérést” elég egyértelműnek tekinthetjük ahhoz, hogy feltételezzük: a cenzúrának a béketárgyalásokra vonatkozóan ehhez kellett tartania magát. Különösen az első „kérés” azonban a sajtó részéről azt jelenthette volna, hogy kizárólag valamelyik sajtóosztály, illetve a Magyar Távirati Iroda hivatalos közleményeit publikálhatja, saját kiegészítései nélkül. Mégis a lapok ezt általában és jól felismerhető módon nem vették figyelembe, kommentárokat fűztek a hivatalos közleményhez, és megosztották feltételezéseiket az olvasókkal.9 Ennek ellenére általában nincs nyoma cenzúrázásnak ezekben a cikkekben. A harmadik „kérés” teljesült, a békeszerződéssel kapcsolatos publicisztikák nem kritizálták a békedelegáció vagy a kormány munkáját, és a cenzúrázott részek körüli szövegek összefüggéseiből nem lehet biztonsággal arra következtetni, hogy ezt a cenzúra szövegalakítása idézte elő. A cenzúra működése mindenesetre rejtélyes volt; egyik jellemző példája a Rubinek Gyula földművelésügyi miniszter mezőberényi beszédéről szóló sajtótudósítás, amelyben a miniszter beszédét úgy húzta meg a cenzor, hogy a legfontosabb kijelentés a békeszerződés kérdéses aláírásáról, megjelenhetett.10 Tehát úgy látszik, a cenzúra a gyakorlatban nem témákat tiltott, talán nem is mindig szemléletmódot, inkább egyes információkat és kifejezésmódot, vagy egyszerűen neveket és fogalmakat. A cenzúra és a sajtópolitikai irányítás efféle működése arra enged következtetni, hogy a többfelé létező hatalmi szándékok ellenére sem feltételezhetünk tényleges sajtó- és véleménydiktatúrát, amelynek eredményeként a központi akarat visszatükrözése lett volna a publicisztika. Sőt a békeszerződési folyamat nyomon követése arra mutat, hogy a sajtó álláspontja és hangneme egyre közelebb került a társadalmilag szerveződő Területvédő Ligáéhoz, és távolodott a kormányállásponttól. Másfelől az is tény, hogy az olyasféle bennfentes információk, hírek és riporteri nyomozások, amilyeneket Fényes László vagy Tarján Vilmos végzett korábban és a tömeglapok mellett a polgári sajtó jellegzetességei voltak, ekkor legfeljebb a jobboldali napisajtóban jelentek meg, ahol a tényfeltárás elsősorban a Károlyi-kormány és a Tanácsköztársaság idején történt eseményekre és szereplőikre vonatkozott, nyilvánvaló politikai célzattal.

„Mi ebbe a békébe bele nem fogunk nyugodni”

1920. május elején két esemény foglalkoztatta a sajtót: természetesen a békefeltételek megkapása, illetve az angol szakszervezeti-munkáspárti küldöttség megérkezése azzal a céllal, hogy megvizsgálja a magyarországi „fehér terrort”.11 (Ennek eredményeképpen a The Times június 5-én mindössze rövid Reuter-hírrel számolt be a magyar békeszerződés aláírásáról, ugyanakkor viszont hosszabb cikkben, kiemelt címmel foglalkozott a Labour Boycott of Hungary témával, majd két nap múlva a vezető publicisztikák (features) között jelent meg a White Terror in Hungary – Labour Delegations Report című cikke).12

Május 7-én minden napilap vezető tudósításként közölte, hogy Átvette a magyar delegáció a békeszerződést (Pesti Napló); Az entente nem változtatja meg a területi intézkedéseket (Pesti Hírlap); Átadták a magyar békeszerződést (Budapesti Hírlap); Versaillesben átadták a magyar békefeltételeket (Az Est), és ilyen, egymáshoz nagyon hasonló címekkel, mindenütt kiemelve, hogy Elutasították minden követelésünket – Nem lesz népszavazás (Pesti Napló), illetve hogy
A rutének maguk dönthetnek sorsukról (Az Est). De ugyanekkor több napilap kiemelt helyen és kiemelt szedéssel hozta – talán a Területvédő Ligától eredő felhívást:

„Ne tűzzön senki fekete lobogót, ne viseljen gyászjelvényt, mert mindnyájan tudjuk, érezzük, hogy a történelmi Magyarország nem halhat meg. Házunkon nemzeti lobogó legyen, jelvényül pedig jövőbe vetett reményünk és törhetetlen bizalmunk jeléül zöld lombot vagy jelvényt viseljünk.”13

Ez a felhívás világít rá, hogy miért téves a gyászkeretben megjelent lapokról szóló utólagos állítás, és annak hiányát miért tekinthetjük tudatos gesztusnak, illetve hogy miért hivatkoztak annyiszor, szónoklatokban és újságcikkekben a zöld lombra, egyesítve az újszövetségi utalást, Virágvasárnap szimbólumát és a magyar reményeket.

Még a békefeltételek megérkezése előtti napon, 1920. május 5-én címlapi publicisztika kiemelt címében közölte a Budapesti Hírlap, hogy Nem írjuk alá a békét.14 Ebben a kérdésben a sajtó következetesebb maradt, mint a kormányzat, annak ellenére, hogy valószínűsíthetjük: a cenzúra legalább tompítani igyekezett a nézeteltérést. Így állt elő az a váratlan helyzet, hogy a Budapesti Hírlapot erősebben és láthatóbban megcenzúrázták, mint Az Estet – talán azért, mert a Budapesti Hírlap már ekkor közölte a Területvédő Liga (TEVEL) felhívásait, és a többi liberális lapnál folyamatosan nagyobb teret adott a békeszerződés elleni tiltakozó akciók leírásának, ami az aláírásra készülő kormányzatnak legalábbis kínos volt.

Az első reakció a békefeltételek közlését követően másnap, május 8-án a külföldi kételyek közlése lett [A külföldi sajtó a „fércműről” (Pesti Napló), Külföldi hangok mellettünk (Pesti Hírlap), Az amerikai sajtó élesen bírálja a szerződést; Bécsi lap az új erőszakos békéről, és másnap is A francia sajtó aggodalmai a magyar béke-ügy miatt (Az Est)]. Azután a következő napok fő témái a lapokban: a válaszadási határidő módosítása, a tiltakozó gyűlések, Rákosi Jenő beszéde és az újságíró-szövetségek tiltakozásai, a nemzetgyűlési tárgyalások és viták, a Zrínyi-emlékünnepségek kapcsán mottójának – „Ne bántsd a magyart!” –, sorsának és helytállásának aktualitása, a Budapesti Hírlapban éppenséggel Dugonics Titusz hasonlata.

„Mi ebbe a békébe bele nem fogunk nyugodni – írta a Budapesti Hírlap május 12-i vezércikke –, s ha bilincseit nem fogjuk tudni lerázni, akkor jaj Európának is. Mert ha zuhannunk kell, nem egyedül fogunk a mélybe zuhanni. A hős Dugonics példáját fogjuk követni […] Dugonics, nem tudván magán máskép segíteni, átkarolta a törököt és zászlaját, és vele együtt dobta le magát a mélységbe.

Ha mi zuhanunk: Európa velünk fog zuhanni. Mert a világrendben van igazság és ez az igazság érvényesül kicsin és nagyon, a legkisebben és a legnagyobban egyaránt.”15

Ez az egyszerre elkeseredett és fenyegető hangú vezércikk ugyanazon a reggelen jelent meg, amikor a Pesti Napló Halálba kergetjük a nemzetet, ha nem írjuk alá a békét címmel közölt tudósítást gr. Andrássy Gyula és gr. Apponyi Albert beszédeiről.16

Május 13-tól kezdenek többségbe kerülni az egyre kilátástalanabb, ugyanakkor mindinkább ellenálló hangvételű cikkek. Megfeszítették az ezeréves Magyarországot (Az Est), A legkegyetlenebb béke (Pesti Hírlap), Árpád vezér megszerezte – mi megtartjuk (Pesti Napló) és hasonló címek kezdtek uralkodni a lapok első oldalain. Május 18-án a Budapesti Hírlap vezércikkben fogalmazta meg:

„A Területvédő Liga – s ennek mondhatjuk már a jelek szerint az egész országot – hatalmas együttérzése lelkesítette a nemzetet. A kérdésre, hogy aláírjuk-e hát a fölkínált, jobban mondva: ránk diktált békét, vagy sem, a nemzet a liga jelszavával felel: Nem, nem soha! Ennek a három szónak kimondhatatlan erkölcsi ereje van.”17

Ugyanez a lap nem mulasztotta el, hogy emlékeztessen Törökország egységes és sikeres ellenállására,18 Az Újságban pedig június elején már vezércikk címe is lett a TEVEL jelszava, a „Nem, nem, soha”.19 Rákosi Jenő a nemzeti egység követelményét általánosítva és előtérbe állítva, heves visszhangot váltott ki a szélsőjobb jelszavait leértékelő és átértékelésükre felszólító Ébredő magyarok című vezércikkével (május 9.), majd a hozzászóló levelekre válaszoló újabb vezércikkel (május 16.).20

A reménytelenség és önemésztés kórusát egyetlen alkalommal ugyan, de áttörte a Pesti Hírlap távolba tekintő vezércikke A népek családja címmel, amely, miután megállapította, hogy az európai nemzetek közötti régi szolidaritás szétszakadt, fölfedezte a távoli reményt a spaai konferencia tényében:

„…amikor a nagy világrengés óta először ülnek le együtt ugyanahhoz az asztalhoz németek és franciák, megszületik a reménység, hogy egyszer, valamikor, újra működésnek indul a kultúrszolidaritás és gazdasági kölcsönösség csodálatos masinája.”21

A szemlélődő, pillanatnyi reménykedés a békeszerződés adott kérdéseire és fájdalmára nem adhatott pozitív választ, mégis körültekintett Európában, nagy összefüggésbe helyezte az ország helyzetét – és szeme előtt felrémlett valamiféle egyesülő Európa reménye.

Május utolsó napjaira a békefeltételek elleni országos demonstrációk töltötték meg a lapok oldalait. Ekkorra majdnem teljesen eltűnt az a korábbi véleménybeli és hangnembeli sokszínűség, amely a tömeglap érzelmileg is mobilizáló hanghordozásától (Az Est) a sok forrásból dolgozó és minden információt a nemzeti ügyre vonatkoztató Pesti Hírlapon, a méltóságteljesen komoly és szavainak súlyát érzékeltető Pesti Naplón át a Budapesti Hírlapig terjedt. És eltűnt a korábbi véleményvezéri öntudat is, amely arra épült: a lapok maguk mögött tudják a nemzetet, és annak véleményét következetesen ki tudják fejezni, egészen a mérsékelt belpolitikai ellenzékiségig.

„Nem gyászolunk és nem esünk kétségbe”

Június 4-én délután fél ötkor írta alá a békeszerződést a két magyar delegált a nagy Trianon-palotában, így a megtörtént eseményről szóló tudósítást aznap csak az esti lapok – mint a Magyarország vagy a Magyar Hírlap – adhattak. A hírlapok többségét kitevő reggeli „véleménysajtó”, mint a Pesti Hírlap, a Budapesti Hírlap, a Pesti Napló, Az Újság vagy a Pester Lloyd, illetve a kora délutáni órákban utcára kerülő bulvársajtó, mint Az Est, A Nap, az Új Lap, még csak előrevetítették az aláírást, feszült hangon. Beszámolóik az előző nap eseményeiről szóltak, és a reggeli lapok vezércikkeit, nagyobb publicisztikáit előző nap, azaz június 3-án írták meg. Az előző nap pedig Úrnapja volt; a nagymisék, körmenetek elsősorban ehhez az ünnephez kapcsolódtak, az ott elhangzott prédikációk, szónoklatok viszont kézenfekvő módon összehasonlították, egybefoglalták Krisztus és a magyarság sorsát. Az Est június 4-ei vezércikke például többek között így szólt:

„Nagyon, nagyon beteg ez a nép, vérvesztéstől sápadtan támolygó, jövőjébe tekinteni alig merészkedő, véres gyászában teljesen elmerült. És mégis, mi e véres feketeséget zöld lombokkal takarjuk el Úrnapja ünnepén [kiemelés tőlem – B. G.]. És hisszük és érezzük, hogy gyászunk nemcsak leverő, hanem biztató és ígéretes is. […] A jelen egy pillanat: keserves és gyilkos pillanat, de mégsem több egy pillanatnál; híd, amely a letűnt évszázadokat összeköti az eljövendő évezredekkel. Odaát, a túlsó parton, amelyet tisztán még nem láthatunk, amelyet a bizonytalanság imbolygó köde takar el mohón kutató szemünk elől: odaát egy hamvaiból megélemedett [sic!], területében ép, gazdaságában virágzó, kultúrájával hódító Magyarország vár reánk. Vagy a fiainkra, talán az unokáinkra. A zöld lombbal ékes Úrnapja ünnepén imádkozzunk, hogy e tündöklő látomás mennél hamarabb élő valósággá változzék. De azután ne csak imádkozzunk, dolgozzunk is érte [kiemelés tőlem – B. G.]. Munkánk heve és kitartása, gyászunk komolysága, tragikus sorsunk nemes méltósága szóljon érettünk. Nép, amely így küzd, dolgozik, remél és bizakodik, »van abban élni hit, jog és erő« – fejezi be egy Arany János-idézettel.22

A június 4-ei vezércikkek többnyire a tanácstalanságot sugározták, amit a vezércikkek címei is érzékeltethetnek. Jellemző módon három reggeli napilap is csak a nap dátumát adta meg címként, érzékeltetve a kimondhatatlant és meghatározhatatlant (Pesti Napló, Az Újság, Nemzeti Újság), délután pedig Egy nemzet gyásza címet adta vezércikkének Az Est. A vezércikkek hangnemének emelkedett pátosza, hasonlataik részben a magyar prédikációs hagyományokból fakadtak, részben a magyar vezércikk Kossuth Lajostól Bartha Miklósig és Ábrányi Emilig ívelő (ellenzéki) retorikájában gyökereztek.

A másnapi, június 5-ei vezércikkek általában betöltötték a teljes első oldalakat, nemritkán a második oldalra is átnyúltak, és immár a bekövetkezett állapottal, az aláírt békeszerződéssel foglalkoztak – de továbbra is gyászkeret nélkül. Egyetlen lapon sem volt gyászkeret, mert szinte önszuggesztióval ezt az eseményt továbbra sem halálként, nem változtathatatlan sorscsapásként fogták fel.23 Ha valaki úgy venné kézbe az 1920. június 4–5-ei napilapokat, hogy nem ismerné politikai hovatartozásukat, az írásokat olvasva nem tudná besorolni őket. Legfeljebb hőfokbeli különbséget fedezhet fel a Területvédő Liga (utóbb Revíziós Liga) által szervezett politikai propaganda és a liberális sajtó publicisztikái között. Az érzelmileg feldúlt, mártírtudatú és radikális ellenállásra biztató gondolatmenetek elsősorban az új, jobboldali sajtó publicisztikáit jellemezték, hasonló szellemű, de radikalizmus nélküli írások a liberális sajtónak nem a politikai publicisztikájában, inkább a tárcáiban jelentek meg, szépírók tollából. A megszámlálhatatlanul sok példából az egyik Az Újság (sz.) jelű költője ezzel a két verssorral az 1920. június 4-ei számban:

„Hellásznak kincse egy elomló rom.
A tied, hazám, egy megszentelt fájdalom.”24

Ez ugyan a mai ízlésnek fellengzősen hangzik (a rím igényelte képzavarról nem is beszélve), nem úgy, mint a Rudnyánszky Gyula, Bárd Miklós, Sajó Sándor, Szathmáry István vagy Szabolcska Mihály költeményeihez szokott kortársaknak.

Krúdy Gyula a Magyarország június 5-ei számában így fejezte be tárcacikkét:

„Ha majd múlttá válik ez az évtized, ha nem Esztergomnál végződik a magyar határ, mint a török hódoltság idejében, ha megszűnik a megbolygatottak jövés-menése, a hontalanok siráma, a láncra vert nemzet jajkiáltása, körülnézünk s látjuk, hogy e legviszontagságosabb korszakban annyit szenvedett ez az egy nemzedék, mint a magyarság ezer esztendő alatt. Ez évekből keltezett sírkeresztek alatt feküsznek a sokat próbált magyarok.”25

Krúdy itt és ekkor olyan gondolatokat, olyan lelkülettel, olyan érzelmileg telített stílusban volt képes megfogalmazni, amivel majd az 1930-as évek iskolás gyerekeit tanították, amit a szülők meséltek gyermekeiknek, és aminek különböző változatait terjesztette az 1930-as évek sajtója.

De a liberális sajtó véleményformáló publicisztikái mást fejeztek ki és másképp, mint a tárcák írásai; mást, ha azt nem is sarkított formában tették. A teljes külvilággal való szembenállás helyett önvizsgáló szembenézést tartottak szükségesnek, és leginkább gróf Apponyi Albert politikai eszméit népszerűsítették. Ezeknek a lapoknak a cikkei meglehetősen racionális választ igyekeztek adni a trianoni békeszerződés valósággá válására. A veszteségeket felsorolták, de ez számukra a kiindulópont volt. Elsősorban négy terület teendőire helyezték a hangsúlyt; ezek voltak: a nemzeti egység, a munka, a „rend” és a külpolitika fontosságának felismerése. Már 1920. február 8-án a Pesti Hírlap „sok ezer példányban” szétküldte a világba angol, francia és olasz nyelven azt a különszámát, amely a tervezett béke igazságtalanságait mutatta be.

„…[A] trianoni lecke megtanított bennünket arra, hogy a külpolitikai események milyen fontos befolyással vannak a sorsunkra. A Pesti Hírlap […] ezt megértette és megfelelő intézkedésekkel igyekezett külföldi kapcsolatokat és külföldi hírszolgálatot megteremteni”

– írta saját szerepéről a Pesti Hírlap jubileumi kötete,26 még ha ez persze túlzottan későn és kis hatásfokkal működött is. A külföld és véleményének fontossága a hosszan tartó béketárgyalások idején az egész magyar sajtóban tudatosult, és ettől kezdve a téma a napilapok állandó szerves részévé vált.

„Az elvesztett szimpátiák visszaszerzése az egyetlen biztos út, amely a határok kiszélesedéséhez vezet” – írta június 6-ai publicisztikájában a Világ, és Apponyit mutatta a helyzet emberének. De hozzáfűzte:

„[A] magyar külpolitika eredményessége vagy eredménytelensége, sikere vagy kudarca mindenekelőtt és mindenekfölött a magyar belpolitikai viszonyok alakulásától függ.”27

Ugyanezen a napon, két nappal a békeszerződés aláírása után, Apponyi nagy beszédet tartott jászberényi választói előtt, amelyben a nagy politikai célok közül az egyiket, az elért teljes nemzeti függetlenséget sikernek nevezte, és a nemzeti egység új formájában elhelyezhetőnek nevezte a nemzetiségek „kulturális és […] adminisztratív önkormányzatát” is.28

A belső rendteremtés, úgyis, mint a sikeres külpolitika alapja, a panaszkodás helyett munkálkodás, a vészhelyzetben lévő nemzet megmentése a politikai pártok széthúzása helyett a nagy cél érdekében elvállalt egységgel: mindezek persze túlzottan általános óhajok és nem kifejtett politikai programok. De hát ezt nem is lehet felróni a sajtónak, amikor a hihetetlen fejlemény valósággá válik, és a politikának is szüksége van időre valamiféle válasz megtalálására. 1920 körül a polgári véleménysajtó mintegy tömeglélektani terápiás feladatot teljesített: nem engedte, hogy közönsége átadja magát a reménytelenségnek. A liberális sajtó előre tekintett és feladatokat nevezett meg, sőt mindezt erkölcsi mérce alapján tette, és gyakran naivul. Semmi cinizmus nem volt az írásaiban, a nyilvánvaló igazságtalanságot igazságtalanságnak nevezte, és meg volt győződve arról, hogy végül is az igazság győzedelmeskedik – de nem automatikusan, hanem, csak ha dolgozunk érte. Az automatikus jóvátétel, a csakis a külvilágtól elvárt revízió majd csak a tízéves évfordulótól kezdve uralkodott el a magyar sajtóban, amikor már léteztek politikailag értékelhető külföldi támogatók, de felgyülemlett a türelmetlenség, hogy a nemzetközi nyilvánosságban is elismert igazságtalanság ellenére egy évtized alatt sem történt meg akár csak a részleges korrekció sem. 1920-ban azonban még azt a hitet táplálta a magyar liberális sajtó, hogy Európa és a magunk közös erőfeszítésével megoldhatjuk válságunkat, elsősorban az emberek életfeltételeinek visszaállítását és a magyar kulturális központokat képező városok visszaszerzését.

„Nem gyászolunk és nem esünk kétségbe. Mert Magyarországban, a magyar nemzetben van annyi életakarás és életerő, hogy a nyitott sír mellől is felálljon s ledobja magáról a félig reázárt koporsófödelet. Van benne életerő és van benne életakarás még akkor is, ha a kezeit megkötő békét aláírja és energiáját, életképességét éppen azzal mutatja meg, hogy a nemzetek életébe való bekapcsolódás érdekében még azt a békét is aláírja, melyet saját lelke és szíve sugallatát követve, elég erővel dobhatna vissza.”

– írta Az Újság 1920. június 4-ei vezércikke.29

„A nagy bukás ránk veti árnyékát és nemcsak ellenségeinkre. S hiába minden bizonykodás, átkozódás, ha nem lesz igazabb bennünk a magunkbaszállás

– írta a Budapesti Hírlap ugyanaznapi vezércikkében feltehetőleg a lap főszerkesztője, Rákosi Jenő.

„Már most derék jó magyarunk, ne ijedj meg a kemény leckétől, ne a sötét semmibe bámulj, hanem gondolj az elmúlt bőség és boldogság napjaira. […]

Nem bánjuk, tüntessél virágszállal, harangszóval, imádsággal, menj el Nagyjaid sírjához, szobrához, amit eddig is gyakrabban meg kellett volna tenned, talán akkor nem jutottál volna idáig. De azt is szeretnénk, ha megvizsgálnád szíved redőit, őszintén meggyónnál a magad lelkiismeretének, magad köré gyűjtenéd családodat, háznépedet, és felkészülnél velük a nagy útra, a feltámadás nagy útjára. […] Azt az utat, amelyre elszántan rá kell lépnünk, nem szabad megkerülni, ha megpróbálnók, máris eltévedtünk. Nem kereshetjük a dolgok könnyebb végét, mint eddig talán a kelleténél többet tettük. Ha csak azt nézzük, amit mások cselekesznek, máris rosszat cselekedtünk. […]

A biztos feltámadás titka tehát az erkölcsi megújulás.”30

A Pesti Napló másnapi vezető publicisztikája Aláírták a békeszerződést címmel tudósított az aláírásról és főként a tiltakozó megmozdulásokról, de felvezető néhány bekezdése tulajdonképpen vezércikk volt. Talán a liberális lapok közül ez volt a leginkább megrendült, de nem érzelgős írás (egyik része olyan, mintha majd erre rímelnének Márai Sándor 1938 őszétől írt tárcái [Márai, 2004]).

„Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, iparkodó Temesvárt, vértanúk városát, Aradot, és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert, s béklyókat raktak dolgos két kezünkre. És a világ urai ma azt hiszik, hogy befejezték művüket, hogy kifosztva, kirabolva, elvérezve és megcsonkítva már csak egy papírlapot kell ránkborítaniuk szemfedőnek.

Pedig a mi sorsunk még nem teljesedett be. A csapások súlya alatt összeroskadtunk, s a fájdalomtól felzokogott a lelkünk. De mint istenítéletes vihar a levegőt, úgy tisztítanak meg minket is a szenvedések, és edzenek keményebbre a csapások. […] A lemondás borzasztó órájában fogamzik meg bennünk a nagy elhatározás, hogy azért is élni fogunk és hogy becsületes iparkodással, dacos törekvéssel, szent akarattal és megszentelt munkával szerezzük vissza mindazt, amitől ma megfosztottak.”31

A publicisztikában gyakran használt történelmi példák alapján is úgy tűnik, hogy ekkor még a liberális sajtó nem hitte véglegesnek a magyar állam új helyzetét, feltételeit, és hogy abból ki tudjon lábalni, a saját szerepét is előremutatóként fogta fel. A következő évtized alatt változott meg felfogása és lett türelmetlenebb, agresszívabb, mert lassan felfogta – noha gyakran az ellenkezőjét bizonygatta –, hogy Magyarország nem nagyhatalom, sorsa nem központi kérdése Európának: s kezdte megsejteni, hogy kilátástalan a helyzete.

A magyar közélet korábbi önképének és önérzetének tartós cáfolata lett tehát a trianoni Magyarország, amit könnyebb volt elutasítani, mint nehéz és lassú megemésztési folyamat során felfogni, anélkül, hogy az önfeladást jelentsen. Hivatást és perspektívát kellett találni, mert az 1920 előttiek közül már semmi sem volt érvényes. A helyzet megértésének tág látókörű, okos és szép megfogalmazása 1930-ban, a tízéves évforduló alkalmával liberális újságban jelent meg, A Reggel című hetilap tanulmány méretű vezércikkében, amely a Külpolitikai kokainizmus címet viselte.

„[A] hagymázos álomból föl kell ébrednünk, mert bármily fájdalmas: nem vagyunk Európa központi problémája írta Lázár Miklós. – […] Meg kell tanulnunk, hogy a jövendő szenvedéseitől megkíméltessünk: Magyarország jelentősége és a magyar igazság érvényesülése a most alakuló Európában csak olyan mértékben teljesedhetik be, amilyen mértékben mi ezért az új Európában küzdünk a szellem, a politika és gazdasági tevékenységünk minden lehetséges eszközével. […] Ne játsszuk el a jövőnket az előítéletek kopott kártyaasztalán!
A világon minden, ami él, csupa mozgás, csupa fejlődés, csupa haladás és csupa változandóság. Boldog népek azok, amelyek alkalmazkodnak az idők szelleméhez anélkül, hogy múltjukból, nemzeti hivatásukból egy jottányit is engednének. Boldogtalan népek azok, amelyek megkapaszkodnak a rohanó idő szekerének küllőiben…”32

Az újságüzem újraépítése

Azt, hogy mennyire csak elvi, morális és diplomáciai gondolatokat tudott megfogalmazni a sajtó a trianoni békefeltételekre, bizonyítja az, hogy a lapok nem foglalkoztak ennek a saját publicitásukra és gazdasági helyzetükre vonatkozó következményeivel. Az ország háborús gazdasági helyzetéből következő papírhiányról vagy a cenzúráról vezércikkek szóltak, de a területi elcsatolásoknak, különösen a fejlett és jelentős mennyiségű fővárosi magyar lapot is járató városok határokon kívül kerülésének, a közlekedési összeköttetések szétvágásának lapkiadási következményeit a szerkesztőségek és kiadók munkatársai, vezetői nem mérték fel, nem vonatkoztatták önmagukra, lapjukra, vagyis csak átmeneti állapotnak gondolták. Ha fel is merültek a kulturális következmények, mint a Budapesti Hírlapban 1920. május közepén, a sajtó, azaz önmaga nem szerepel benne.

„[A területi szétszaggatás mellett] van egy másik integritás is, amelyre eddig kevesen gondoltak: a nemzeti értelmiség integritása – írta vezércikkében a lap. – Mily rettenetes megcsonkítása a nemzetnek rejlik abban, hogy legműveltebb, legjelentékenyebb, legnépesebb és leggazdagabb magyar városaink jelentékeny száma jut a békével ellenségeink kezére. A magyar nemzet kultúrai felsőbbsége a szomszéd rablónemzeteken jórészt éppen városainkban rejlett. Városainkban hódított akadálytalanul a magyarság. Gondoljuk el, mily területet veszít – lelkek képében – a magyar művészet, a magyar irodalom, az egész magyar közművelődési élet, elvesztvén e városok közönségét. Gondoljuk el, a magyar alkotó géniusznak mily forrásai apadnának ki, ha sikerülne e városokat magyar valójukból kiforgatni.”33

Az 1920-as évek magyar politikai sajtójában a „mi történt” kérdésre az újságíróknak, a szerkesztőknek és a lapkiadóknak egyaránt választ kellett adniuk, mert nemcsak tartalmi, hanem súlyos üzleti és a sajtó üzemszerű működését érintő kérdések is előkerültek. A történeti irodalomban nemritkán megjelenik az a megállapítás, hogy a sajtó kevéssé szenvedte meg Trianont, és a megjelenő lapok száma már a húszas évek elején gyors növekedésnek indult. Az azonban, hogy hány cím jelenik meg, a megjelenés tartama és példányszáma nélkül, legfeljebb annak mutatója lehet, hogy hányan próbálkoznak egyéni véleményük számára fórumot teremteni, vagy hányan hiszik azt, hogy a lapkiadás jó üzlet. Valójában a lapkiadás számára Trianon után az üzleti visszaesés közvetlenül és nagyon súlyosan jelentkezett. Ezt annak a tizenegy nagy fővárosi napilapnak a példáján lehet megvilágítani, amelyek még az első világháború kitörése, 1914 előtt indultak, hosszabb-rövidebb szüneteléssel, betiltással, de túlélték a háborút, az őszirózsás forradalmat, a Károlyi Mihály-féle Népköztársaságot, a Tanácsköztársaságot, az ellenforradalmat és a konszolidációt. A Pesti Hírlap, Az Est, a Pesti Napló, a Magyarország, a Budapesti Hírlap, a Budapesti Közlöny, a Friss Újság, a Népszava, a Neues Politisches Volksblatt, a Pester Lloyd és (Az) Újság postán szállított összes példányszáma 1913-ban 107,5 millió darab volt, de 1930-ban is még mindig csak 71,2 millió darab, vagyis az egy újságra átlagolható 9,8 millió példány helyett 1930-ban még csak 6,5 millió, vagyis egyharmaddal kevesebb példányt szállított a vasút (Elekes, 1932: 188).34 Bár a posta csak egyike volt a sajtó terjesztőinek, de szállítási adatai a hírlapok trianoni veszteségeinek érzékeltetésére megfelelőek, mert a jelentős példányszámokat vásárló vidéki nagyvárosok kerültek az új határokon kívülre, az új államok pedig csak elenyésző számú magyarországi előfizetést engedélyeztek. Támpontként egyetlen hírlap, Az Est kimutatását ismerjük. Részletezve és grafikusan is bemutatta a terület- és lakosságváltozások következtében előállt példányszámveszteségét, amely megközelítette a napi 108 ezret .

Önmagában ez a vesztesége is többet tett ki, mint a tizenkét évvel későbbi, az 1932. évi kikövetkeztethető napi 90 ezres összpéldányszáma,35 ami egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy a Budapesten és a magyarországi vidéki nagyvárosokban jobban megszervezett, intenzívebbé tett lapterjesztés, az utcai elárusítás, a kolportázs fokozása,

az újságok információi iránti növekvő igény és a technikai fejlődésből adódó lehetőségek együttesen is csak másfél évtizedre elnyúló visszaesés után tették lehetővé a háború előtti sajtóviszonyok túlhaladását.

Amennyire nyomon követhető a lapkiadók üzleti politikája – ez levéltári anyagok híján meglehetősen vázlatos lehet csak –, a fővárosi sajtó országos szerepe csökkenni kezdett, részben mert az 1920-as évektől egyre több vidéki városnak, regionális központnak indult saját napilapja, másrészt mert megszűntek a tömegsajtónak olyan típusú vállalkozásai, amilyet például a Friss Újság alakított ki vidéki szerkesztőségek felállításával (de csak kis részben a helyi sajtóanyag felvételével). Külön vidéki kiadással a Pesti Hírlap is megpróbálkozott az 1920-as évek elején, de mindössze három és fél éven át tudta fenntartani. A budapesti sajtóéletet egyre inkább a nagy kiadói vállalkozások tartották kézben, mint az Est-konszern, három napilappal (a reggel megjelenő Pesti Napló, a kora délután utcára kerülő Az Est és a késő délutáni Magyarország), vagy a Légrády-testvérek Pesti Hírlapja számos melléklappal és társlappal, vagy a német napilapokról az 1920-as évek első felétől a liberális tömeglap-kiadásra átváltó Hungária Rt. (Mai Nap, Esti Kurír). Ezek szinte hadseregnek nevezhető terjesztői hálózatokat építettek ki. A Pesti Hírlapot 160 kihordó vitte szét Budapesten már 1906-ban, Az Estet pedig 6100 ember terjesztette 1935-ben „Budapesten, vidéken és külföldön”36, s ezen a réven elsősorban Budapesten pótolhatták az országos üzleti veszteséget.

Annak ellenére, hogy a lapkiadás a korábbinál kisebb üzleti nyereséggel és nagyobb kockázatokkal járt – például előbb a katonai kézben tartott, később belügyminisztériumi és ügyészségi cenzúra miatt –, a nagy kiadók nem adták fel a lapkiadást, inkább különböző kiegészítő vállalkozásokkal kívánták biztosítani üzleti hasznukat. Légrádyék például a Pesti Hírlap mellett a már említett külön vidéki kiadással is kísérleteztek (1921–1924), kiadták a Képes Újságot (1915–1921), Az Érdekes Újságot (1913–1925), aztán folytatásaként a Képes Pesti Hírlapot (1927–1939), melléklapként A Pesti Hírlap Vasárnapját (1923–1937) és folytatását, a Képes Vasárnapot (1937–1944), a hetenként megjelenő A Pesti Hírlap Regénytárát (1923–1924), 1933 és 1944 között pedig a Revíziós Liga olasz, francia, angol és német nyelvű havilapjait (Corriere del Danubio. Nouvelles Danubiennes, Danubian Review – Danubian News, Donaukurier) (Ferenczyné, 2010: 246, 434, 938, 1670–1671). Mindezeken túl pedig még előfizetőinek ingyen vagy jutányos áron biztosította (1928-as hirdetése szerint) a Pesti Hírlap Könyvek 52 kötetét, A Pesti Hírlap Díszkönyvtára 12 kötetét, A Műveltség Útja hat kötetét és évenként A Pesti Hírlap Nagy Naptárát.

Ezek a sokat támadott kiadók megőrizték hivatásukat és teljesítették a lapkiadással járó feladatukat, noha üzleti arculatuk megváltoztatásával esetleg nagyobb nyereséget könyvelhettek volna el, és lényegesen kevesebb politikai támadásnak lettek volna kitéve. Efféle magatartásukban a polgári öntudat, sőt ethosz megnyilvánulását láthatjuk, amelyre jóvátehetetlen csapást majd csak az 1938: XV. törvény (az úgynevezett első zsidótörvény) és következményei mértek.

***

A magyar liberális sajtó 1919–1920-ban ugyanolyan nemzeti sajtóként viselkedett, mint a jobboldali vagy mint a szocialista sajtó. Nem a cenzúra, hanem a trianoni békeszerződés teremtette meg ezt az időleges egységet. A liberális lapokban tág látókörű, igényesen megfogalmazott és – eltérően a fent említett másik két irányzattól – önállóbb, keresőbb, nyitottabb, individualistább publicisztikák jelentek meg. A vezércikkek és a vezető publicisztikák álláspontként végig azt képviselték, hogy Magyarország ne írja alá a békeszerződést, vagyis eltértek a kormányzat felfogásától, és amikor megtörtént a parafálás, tudomásul vették, de nem törődtek bele. A békefeltételek május eleji ismertté válásától a megdöbbenés és hitetlenkedés után a külföldi elítélő és kételkedő vélemények reménykedő idézésén, történelmi példák biztatásán és a valódi béke távoli felvillanásán át a békeszerződés elleni egyre nagyobb tömegtüntetések tudósításáig és az angol Munkáspárt és szakszervezeti szövetség által Magyarország ellen megszervezett bojkott eseményeiig ívelt publicisztikáik érdeklődése. A szerveződő kisantantról kevésszer, csupán gyanúsításaik és néhány felröppentett álhírük kapcsán esett szó, viszont az antant hatalmak vezetői állandó szereplésük során elsősorban mint érthetetlen és igazságtalan álláspont képviselői jelentek meg. Amint az idő előre haladt és a békeszerződés részletei egyre inkább ismertek, majd véglegesek lettek, úgy mindinkább a veszteség számbavétele kapott hangsúlyt, a méltánytalansággal szemben az igazság mint elvont fogalom és szinte földöntúli hatalom jelent meg. A magyar társadalommal és hatalmi elittel szembeni támadások, az Ady, Ignotus, Jászi Oszkár publicisztikájából ismert könyörtelenül kritikus szemléletmód, érvelés és hangvétel eltűnt ennek az időszaknak a liberális sajtójából, bár belpolitikai kérdésekben kritikusak maradtak. A hihetetlen és előzmény nélküli nemzeti egységre talán a legjellemzőbb példa, hogy még a Népszava is gróf Apponyi Albertet nevezte meg Magyarország politikai reményeként (1920. június 8.).

Az állami politikai és diplomáciai (lehetséges) következmények számbavétele, a békeszerződés elleni tiltakozásokról, a menekültek nyomoráról való részletes tudósítások megtöltötték a sajtót, akár csak az új államokban maradt magyarok kiszolgáltatottságának példái. A külvilág, a külpolitika fontosságának felismerése megtörtént, de a mentális következmények felmérésére ekkor nem került sor. Gondolhatunk itt arra, hogy aki fölött más hatalmak döntenek és ítélkeznek, akit megkérdezése nélkül ilyen mértékű igazságtalanság ér és teljesen kiszolgáltatottá válik, az nemcsak mindenáron életben akar maradni, hanem azt látva, hogy semmiféle törvény és jog nem működik, hogy ostobaság a tervezés, a jövőre gondolás, a munkálkodás és a takarékoskodás – az idővel magánemberként is felmentve érzi magát az el nem ismert új állam törvényei vagy akár bármiféle együttélési törvények alól. Nemcsak a győztesek, hanem a magyar sajtó sem mérte fel, hogy a trianoni békeszerződés a megelőző polgárosodási folyamat értelmét zúzta szét Közép-Európában.

A liberális lapok és kiadóik egy évtized alatt sem heverték ki gazdasági veszteségeiket, de – a kiadói lehetőségek fokozott kihasználásával – kitartottak a lapkiadás mellett. A tízéves évforduló idejére általában türelmetlenebb és az igazságtalanságok helyreigazítását a külső erőktől váró vagy remélő liberális sajtó működött Magyarországon. Ez a saját erő elégtelenségéből, a reménytelenségből és tehetetlenségből eredt, de az Európához való tartozás és a nemzetek nagyobb közösségébe illeszkedés meggyőződéssé válását is tükrözte.

Irodalom

Az 50 éves Pesti Hírlap jubileumi albuma 1878–1928. (1928) Budapest: Légrády-testvérek.

Cartledge, Bryan (2009): Trianon egy angol szemével. Budapest: Officina.

Elekes Dezső (1932): Budapest irodalmi termelése. Városi Szemle, 2. sz.

Ferenczyné Wendelin Lídia (összeáll.) (2010): A magyarországi hírlapok és folyóiratok bibliográfiája 1921–1944. I–III. köt. Budapest: Országos Széchényi Könyvtár.

Gerő András (összeáll.) (1989): Sorsdöntések. Budapest: Göncöl.

Gyáni Gábor (2011): Huszadik századi magyar társadalmak. In: Kovács Kiss Gyöngy & Romsics Ignác (szerk.): A mi 20. századunk. Kolozsvár: Komp-Press – Korunk.

Klestenitz Tibor (2010): A tőrdöfés és az újságírók. Sajtóellenesség a keresztény-nemzeti kurzus éveiben, 1919–1922. Médiakutató, 2. sz.

Kútfalvi Oszkár (1991): Újságpaloták. Budapest: Akadémiai.

Márai Sándor (2004): Ajándék a végzettől. A Felvidék és Erdély visszacsatolása. Budapest: Helikon.

Markovits Györgyi & Tóbiás Áron (vál. és szerk.) (1966): A cenzúra árnyékában. Budapest: Magvető.

Márkus László (szerk.) (1977): A magyar sajtó története. Budapest: MUOSZ.

Romsics Ignác (2001): A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris.

Sauvageot, Aurélien (1988): Magyarországi életutam. Budapest: Európa.

Sipos Balázs (1998): Hatalom és nyilvánosság. A budapesti liberális sajtó az 1920-as években. Múltunk, 3–4.

Sipos Balázs (2004): A politikai újságírás mint hivatás. Budapest: Napvilág.

Ujváry Gábor (2010): A harmincharmadik nemzedék. Politika, kultúra és történettudomány a „neobarokk társadalomban”. Budapest: Ráció.

Voit Krisztina (2000): A budapesti sajtó adattára 1873–1950. Budapest, Argumentum.

Zeidler Miklós (szerk.) (2003): Trianon. Budapest: Osiris.

Lábjegyzetek

1
Tétele alátámasztására Romsics Ignác a korabeli sajtópaletta két széléről idézett: a Népszavából, illetve a Nemzeti Újságból.
2
A békekötés elé. Budapesti Hírlap, 1919. december 7. 1.
3
Póka-Pivny Béla: Aláírjuk-e a békeszerződést. Budapesti Hírlap, 1919. december 11. 1.
4
A nagy elszántság jelszava. Pesti Hírlap, 1921. május 11. 1.
5
Tendenciózus tárgyalással, de a fontosabb rendeletek feltüntetésével tárgyalja Márkus (1977: 126–129).
6
„A sajtó és a cenzúra. – Huszár miniszterelnök nyilatkozata.” Budapesti Hírlap, 1919. november 30. 4.
7
Uo. Malcsiner Emil kérdéses szerepére vonatkozólag vö.: Voit (2000: 448); Ferenczyné (2010: II. köt. 1515–1516).
8
Erre nézve konkrét (statisztikai stb.) adatokkal nem rendelkezünk. Ezért említem meg, hogy például nagyapám ebben az időben egyszerre fizetett elő a „részben problémás” Pester Lloyd mellett a liberális Pesti Naplóra és a konzervatív Nemzeti Újságra.
9
Csütörtökön adják át a békeszerződést. Budapesti Hírlap, 1920. május 5. 1. Félhivatalos párizsi hírrel indul a cikk, amely szerint másnap, május 6-án adják át a magyar delegációnak a békefeltételeket. Ezt a hírt a magyar külügyminisztérium előző nap cáfolta, ekkor viszont MTI-kommüniké formájában mégiscsak elismerte. A közlemény így végződik: „Az antant válaszáról az átadás előtt természetszerűen semmiféle hiteles közlés nem tétetett és így minden idevágó híresztelés csupán kombináción alapulhat.” Ezután a cikk folytatja a „hír szerint” várható események ismertetését.
10
„Előttünk fekszik egy békeszerződés, amely halálos ítéletünknél is szigorúbb. Ez a békeszerződés azonban nem jelenti a békét – ha aláírjuk, akkor sem, ha alá nem írjuk, akkor sem. x x x x x x [három és fél sor törlés] mi dolgozni akarunk, nemcsak ezért a hazáért, nemcsak magunkért, de a mi szenvedő, elszakított testvéreinkért is. x x x x [újabb két és fél sor törlés].” A politika eseményei. Miniszterek a Tiszántúlon. Budapesti Hírlap, 1920. május 9. 2.
11
A külföld látogatása Magyarországon. Pesti Hírlap, 1920. május 5. 1. (Vezércikk.)
12
The Times, 1920. június 5. 7, 13; június 7. 14.
13
Budapesti Hírlap, 1921. május 7. 1. A felhívást többször is közölték a lapok; a Pesti Hírlap ugyanezen a napon, Az Est másnap publikálta először.
14
Budapesti Hírlap, 1920. május 5. 1–2.
15
Dugonics. Budapesti Hírlap, 1920. május 12. 1. (Vezércikk.)
16
Pesti Napló, 1920. május 12. 3–4.
17
Csonka ország. Budapesti Hírlap, 1920. május 18. 1. (Vezércikk.)
18
Török béke – magyar béke. Budapesti Hírlap, 1920. május 13. 1. (Vezércikk.)
19
Az Újság, 1920. június 3. 1.
20
Ébredő magyarok. Budapesti Hírlap, 1920. május 9. 1.; május 16. 1.
21
A népek családja. Pesti Hírlap, 1920. május 21. 1. Ez a konferencia volt az első a világháború után, ahová Németország képviselőit is meghívták.
22
Egy nemzet gyásza. Az Est, 1920. június 4. 1.
23
Az utólagos tévedés talán onnan eredhet, hogy a trianoni békeszerződés becikkelyezése, az 1921:XXXIII. tc. publikálása történt meg gyászkeretben, majd pedig a tízéves évforduló napján, 1930. június 4-én reggel a Pesti Hírlap vastag fekete keretben közölte a teljes első oldalát kitöltő vezércikkét A tízesztendős Trianon címmel. De még akkor is csak ez volt az egyetlen gyászkeretes napilap, az a Pesti Hírlap, amelyik a revíziós programot központi témájául tűzte ki, amelyik Rákosi Jenő utolsó éveinek publicisztikai fóruma volt, és amelyik fő feladatának tekintette, hogy nyilvánosságot biztosítson a magyar revíziót támogató lord Rothermere írásainak és akcióinak.
24
Az Újság, 1920. június 4. 2.
25
Krúdy Gyula: Magyarok próbája. Magyarország, 1920. június 5. 3.
26
Az ötven éves Pesti Hírlap, 150. – A Pesti Hírlap 1919. őszi újraindulásától kezdve programszerűen képviselte a laptulajdonos-főszerkesztő, Légrády Ottó nézeteit. Az újság 1920. február 8-ai, három nyelven megjelent különszámát, „[e]zt a külső kiállításában is szép újságot megküldtük: a nagytanács tagjainak, minden angol, olasz és francia miniszternek, az angol, francia és olasz felső házak és képviselőházak minden tagjának, az angol, francia és olasz politikai élet kimagasló képviselőinek, a nagy világlapok szerkesztőségeinek és így tovább.” Uo. 144–145.
27
Világ, 1920. június 6. 1–2. Közli Gerő, 1989: 265.
28
„Nemzeti politikánk két hagyományos alapgondolata: a függetlenség és a nemzeti egység nagy átalakuláson ment keresztül. A függetlenség teljessé lett. A nemzeti egység eszméje is teljesen új alakot öltött, a teljesen független Magyarország megbarátkozhatik a területén levő nemzetiségek kulturális és olyan adminisztratív önkormányzatával, amely a legfőbb állami érdekek egységét tiszteletben tartja.” Új Nemzedék, 1920. június 8. 2.
29
Június 4.-én. Az Újság, 1920. június 4. 1.
30
Fogadalom. Budapesti Hírlap, 1920. június 4. 1.
31
Aláírták a békeszerződést. Pesti Napló, 1920. június 5.
32
A Reggel, 1930. június 2. 1–2.
33
Csonka ország. Budapesti Hírlap, 1920. május 18. 1. (Vezércikk.) Ettől csak megfogalmazásában tért el a Népszava 1921. június 5-ei, Aláírás után című vezércikke, mondván: „A békeszerződést aláírták. A formaságoknak eleget tettek, most már a magyarságon van a sor, hogy a jövőjére berendezkedjék és elinduljon: visszaszerezze régi nagyságát és hatalmi pozícióját a népek nagy világversenyében. Az ezeréves múlt nemcsak predesztinál, hanem kötelez is. […] És ha állami és társadalmi berendezettségünk még nem ütötte is meg a nyugati nagy államok mértékét, azt senki sem tagadhatja, hogy itt megvoltak erre az előföltételek és a háború tanulságai után a lehetőségek is, hogy a magyarság a nagy kultúrnemzetek sorában emelje föl magát.”
34
Bár ez az adat nem a lapok teljes példányszámát tette ki, mert nem tartalmazza az egyes lapok saját hálózatával terjesztett példányait: a budapesti előfizetéseket és az utcai elárusítást, mégis viszonyítási alapként nem tudunk másra hagyatkozni, miután más adatok nem, vagy csak kivételesen és töredékesen maradtak fenn, egykorúan pedig a kiadók üzleti titokként kezelték az eladási példányszámokat.
35
Az Est, 1935. április 14. 1–5.; Sipos, 2004: 105. (1935-re napi átlagpéldányszámának 150 ezret ad meg: Az Est, 1935. április 14. 1–12.)
36
Az Est, 1935. április 14. 1–12.; lásd még Kútfalvi (1991: 36).
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
<>
2017 tavasz-nyár
> régebbi lapszámok
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink