Médiakutató 2000 ősz

Jog

Nyíri Zsolt:

Mennyire szabad az amerikai média

Médiaszabályozás az Egyesült Államokban

Médiaszabályozás az Egyesült Államokban

Bevezetés

A média szabályozása központi kérdés minden demokráciában. Különösen érdekes probléma ez az Egyesült Államokban, ahol a teljes szólásszabadság 1791. óta minden amerikai állampolgár alkotmányos joga. Mégis létezik egy állami szerv, amelynek az a feladata, hogy az alkotmány által biztosított szólásszabadságot szabályozza.

Az, hogy a Szövetségi Kommunikációs Bizottság (FCC) beavatkozik a szabad amerikai médiába, megosztja a közvéleményt. Számos olyan beadvány kerül az alkotmányossági kérdésekben eljáró Legfelsőbb Bíróság elé, amely megkérdőjelezi az FCC létjogosultságát. Mások szerint azonban a média szabályozására szükség van, mert állami szabályozás híján az nem közvetítené a társadalomban található vélemények sokszínűségét.

A médiaszabályozás nagy kérdése tehát az, hogy milyen módon lehet összehangolni az állami beavatkozást és a média törvényekbe foglalt szabadságát. Az alábbi írás az erre a kérdésre adott válaszokat elemzi.

Állami szabályozás vs. sajtószabadság?

A médiába való állami beavatkozás mértéke és a szólásszabadság kérdése nemcsak Magyarországon vitatott, de a hosszabb hagyományokkal rendelkező demokráciákban is.

Különösen érdekes kérdés ez az Egyesült Államokban, ahol a szólásszabadság 1791. óta minden állampolgár deklarált joga. Az Alkotmány első bővítménye kimondja, hogy a „Kongresszus nem hozhat olyan törvényt, (...) amely csorbítaná a szólás és a sajtó szabadságát”. Az Alkotmány tehát védi a szólás és a sajtó szabadságát. Mégis létezik egy olyan állami szervezet az Egyesült Államokban, amelynek fő célja az elméletileg szabad média szabályozása.

A Szövetségi Kommunikációs Bizottság (Federal Communications Commission, röviden FCC) feladata az, hogy irányítsa és felügyelje az elektronikus média működését. Alkotmánysértő-e az FCC beavatkozása a szabad amerikai médiába? – merül fel a kérdés, amely ma is megosztja a közvéleményt¹. Számos olyan beadvány kerül az alkotmányossági kérdésekben eljáró Legfelsőbb Bíróság elé, amely megkérdőjelezi az FCC létjogosultságát. Minek szabályozni azt, amit az amerikai Alkotmány teljesen szabadnak nyilvánít? – kérdezik egyesek. Mások szerint a média szabályozására azért van szükség, mert állami szabályozás híján nem közvetítené a vélemények sokszínűségét. A médiaszabályozás nagy kérdése tehát az, hogy milyen módon lehet összehangolni az állami beavatkozást és a média törvényekbe foglalt szabadságát.

Piac vagy állam?
Milyen lenne az állami szabályozástól független média? Ha nem az állam, akkor annak hiányában a piac látná el a szabályozó szerepét. Azonban a piac, amely – úgy tűnik – sikeresen irányítja a gazdasági életet, nem feltétlenül biztosítana mindenkinek szabad hozzáférést a médiához.

A televízió- és rádióműsorok elkészítése és sugárzása drága, így csak kevesek véleménye juthat el a hallgatókhoz, nézőkhöz.
A piac ugyanis nem mindenható. A szabályozatlan piac okozta például a nagy gazdasági világválságot az 1930-as években, szükségessé téve az állami beavatkozást. A piac jó – mondják ma azok az amerikaiak, akik tanultak a piac összeomlásából –, de állami felügyeletre van szükség ahhoz, hogy senki se éljen vissza a piac kínálta lehetőségekkel. A szabad piac a médiában a vélemények sokszínűsége helyett az erősek és gazdagok érdekeit tükrözi². A médiának azonban nemcsak a gazdasági racionalitást kell tükröznie. Politikai, társadalmi és kulturális elvárásoknak is engedelmeskednie kell, hiszen „színtere”, az éter közkincs.

A modern piacgazdaságban fontos szerep jut az államnak. Először is megteremti a piaci fair play szabályait, majd pedig futballbíróhoz hasonlóan felügyeli a játék tisztaságát és a szabályok betartását.

Szólásszabadság Amerikában

A demokratikus és szabad médiának két fontos vetülete van: egyrészt a média képviselői szabadon kutathatnak és publikálhatnak a közösséget érintő minden témában, másrészt pedig az állampolgárok szabadon hozzáférhetnek a különböző orgánumokhoz, hogy ott kifejthessék véleményüket, és ezzel hozzájáruljanak a társadalmi vitákhoz. Mindkettőnek alapfeltétele a szólásszabadság. A szólásszabadság eszméjének alapja az, hogy – mint Kis János írja – „a nyilvános kommunikáció kitüntetett érték, s ezért különleges védelem illeti meg” (1997:381).

Az egyén formális jogai rendkívül fontos szerepet játszanak az amerikai demokráciában. Ezt azonban félrevezető lenne úgy elképzelni – mutat rá Ronald Dworkin –, hogy a törvények teljes mértékben védik az egyén jogait (1977:185). Az egyéni jogok alkotmányos tisztelete és azok állami szabályozása egyszerre figyelhető meg.

Teljes szólásszabadság nincs és soha nem is volt az Egyesült Államokban. Bizonyos véleményeket és állításokat nem véd az Alkotmány. Nem lehet például katonai titkokat, becsületsértő megjegyzéseket, vagy tudatosan pánikkeltő állításokat megjelentetni vagy közönség előtt kimondani.

Az Amerikai Legfelsőbb Bíróság először 1919-ben foglalkozott a szólásszabadság, illetve annak korlátozásának kérdésével. Ekkor Charles T. Schenck azért állt a bíróság elé, mert barátaival a világháborút ellenző kiadványokat terjesztett, és ezzel megsértette az 1917-es Kémkedési Törvényt. Válaszul Schenck beperelte az államot, mondván, hogy a szóban forgó törvény korlátozza az állampolgárok szólásszabadságát. Ezzel a bírósági döntéssel kapcsolatban fogalmazódott meg először a híres „világos és jelenvaló veszély” (clear and present danger) kritériuma. Ez alapján dönthető el, hogy az adott kijelentést védi-e az Alkotmány vagy sem: azokat a kijelentéseket nem védi, amelyek közvetlen társadalmi veszélyt idézhetnek elő.

A Legfelsőbb Bíróság egy másik esetben megfogalmazott véleménye szerint a szólásszabadságot csak a legritkább és legindokoltabb esetekben szabad megkurtítani. 1925-ben új gyakorlat kezdődött, amikor a szövetségi kormány kijelentette, hogy biztosítja a szólásszabadság jogát az egyes államok szintjén is. Ekkor ítélte el New York állam Benjamin Gitlow-t, mint veszélyes szocialista és anarchista ideológia-terjesztőt erősen baloldali nézetei és a közrend megzavarására törekvő tervei miatt. A Legfelsőbb Bíróság – habár nem fogadta el Gitlow kérvényét, amely a szólásszabadság jogára hivatkozott – bevezette azt a szokást, hogy az alapjogok kapcsán a sértettek szövetségi jogorvoslatért folyamodhatnak.

Azt, hogy melyek a szólás azon kategóriái, amelyeket nem véd az amerikai Alkotmány, a legtisztábban Frank Murphy bíró fogalmazta meg 1942-ben a Chaplinsky v. New Hampshire eset kapcsán. Eszerint néhány világosan körülhatárolható és definiálható esetben a szólásszabadság joga nem védi teljes mértékben az egyént. Nem vonatkozik az erkölcstelen, obszcén, közönséges, becsületsértő vagy inzultáló szavakra, mert ezek egyrészt nem gondolatokat és véleményeket fejeznek ki, másrészt pedig nincs társadalmi értékük.
Az amerikai Alkotmány azonban sokszor még a hazugság megjelentetéséhez való jogot is védi. A New York Times v. Sullivan eset kapcsán fogalmazódott meg, hogy bármilyen állítás megjelenhet az amerikai médiában, ha nem előre megfontolt, rosszindulatú szándékkal született. Az Alkotmány ennél kevesebb védelemben részesíti az üzleti célú kommunikációt. Reklámok és információs adások nem lehetnek félrevezetők vagy kétértelműek.

A szólásszabadság állami szabályozása a médiában

A szólás szabadságát tehát Amerikában is korlátozzák. A kérdés csak az, hogy ki és milyen alapon felügyeli a szólásszabadság helyzetét. Írásomban a szólásszabadság szabályozásának egy speciális esetével, az elektronikus média állami szabályozásával foglalkozom. Az elektronikus média a szólásszabadság legfontosabb színterévé vált, mert a legtöbb állampolgár ezen a fórumon szerzi be információit.

Az elektronikus média szabályozásával a már említett Szövetségi Kommunikációs Bizottság foglalkozik. Az FCC létrejöttét az amerikai politikai hangulat megváltozása tette lehetővé. A piac működésébe aktívan beleszóló és azt szabályozó állam ideája viszonylag új keletű Amerikában. Cass R. Sunstein szerint elkerülhetetlen, hogy a modern állam ne szabályozza az élet szinte minden területét. Bár az állami szabályozás sokszor megsérti az állampolgárok egyéni jogait, mégis szükség van rá, mert a szabályozásból fakadó társadalmi előnyök fontosabbak, mint a hátrányok. A környezetvédelem, a közbiztonság, a vallási és faji megkülönböztetés leküzdése csak néhány azon területek közül, amelyeken a szigorú állami szabályozás komoly pozitív eredményeket produkált (1990:74).

Az aktívan szabályozó állam ideája három történelmi periódusban volt különösen domináns: az 1900-as évek legelején induló progresszív korszak, a nagy gazdasági világválság leküzdését megcélzó New Deal ideje, valamint a hatvanas és a hetvenes években³. Az ok a „vadkapitalizmusban” való fokozatos csalódás volt. A nagy gazdasági világválság bebizonyította, hogy a szabadpiac eszménye nem más, mint romantikus álom, amely állami beavatkozás nélkül katasztrófához vezet. Az állam felelős az igazságos társadalom megteremtéséért. A piaci mechanizmusok nem működnek tökéletesen.

Összefoglalva a fentieket, három fő érvet hozhatunk fel amellett, hogy az egyébként Alkotmány által biztosított szólásszabadságot az állam felügyelje:
1. A piac önmagában nem biztosít mindenki számára hozzáférést a médiához. A szabad piaci versenyben semlegesség helyett néhány ember kezében összpontosulna a média irányítása, akik esetleg saját érdekeik előmozdítására használnák azt, és nem a köz érdekében.
2. Sokak szerint a szólásszabadság nem terjedhet ki mindenre. Például a faji gyűlöletet keltő műsorok nem érdemlik meg ugyanazt az Alkotmányos védelmet, mint más programok. Bár a szólásszabadság valódi ereje abban nyilvánul meg, hogy mennyire védi a népszerűtlen véleményeket, többféle társadalmilag elfogadott érv szól a gyűlöletkeltő beszéd vagy pornográfia szabadsága ellen.
3. A közösség biztonsága érdekében szükség van arra, hogy a média bizonyos közfeladatokat lásson el. Ez sokszor olyan műsorok sugárzását jelenti, amelyek nem hoznak profitot: közérdekű bejelentések, mindenkit érintő információk, gyermek- és oktatóműsorok, színvonalas kulturális programok stb. Ahhoz, hogy a média ellássa ezeket a közszolgálati feladatokat, elengedhetetlen az állami felügyelet (Sunstein 1990:74).

A média állami szabályozásának gondolata tehát egy komplex politikai, társadalmi és ideológiai változás eredményeképpen vált elfogadottá az Egyesült Államokban. Az igazi kérdés azonban a dolog praktikus oldala volt: ki legyen felelős? És mekkora hatalommal rendelkezzen az a kormányzati szerv, amely szabályozza az elektronikus médiát?
A kongresszus egy szövetségi – vagyis központi – bizottság megteremtése mellett döntött. Az FCC független, szabályozó közigazgatási szerv, amely szokatlan módon nem a közigazgatás fejének, az Egyesült Államok Elnökének, hanem a Kongresszusnak tartozik felelősséggel. Az 1934-es Kommunikációs Rendelet hozta létre a bizottságot, amely ma szabályozza a rádiós és televíziós, kábeles és műhold által történő, államok közötti és nemzetközi kommunikációt⁴.

Az FCC három nagy területen fejt ki szabályozó tevékenységet:

1. Technikai kérdések. Abból a tényből kiindulva, hogy a rendelkezésre álló hullámhosszok száma korlátozott és azok a köz tulajdonát képezik, az FCC visszautasíthat frekvencia-igényeket⁵. Az FCC egyik alapfunkciója megakadályozni azt, hogy egy frekvencián több adó is működjön. A hatóság technikai szabályozó funkciója a legkevésbé ellentmondásos, hiszen kevés politikai vagy alkotmányos kérdést vet fel. Az FCC előírja például azt, hogy milyen magasnak, illetve milyen erősségűnek kell lennie egy sugárzótoronynak.

2. A médiapiac strukturális irányítása. Az elektronikus média szervezeti kérdéseinek, felépítésének és tulajdonviszonyainak szabályozása is az FCC jogkörébe tartozik. Az irányítás alapját a monopóliumellenes törvény szolgáltatja, amely megtiltja, hogy túl sok hatalom koncentrálódjon néhány iparvállalat kezében. Ennek szellemében kötelezte az FCC a National Broadcasting Company-t egyik leányvállalata eladására 1934-ben. Ez a strukturális szabályozói hatalom nem kirívó Amerikában: a trösztellenes törvények a gazdaság más területein is elterjedtek⁶. Az FCC elősegíti a vélemények sokszínűséget a médiában azzal, hogy korlátozza az egy társaság tulajdonában lévő állomások maximális számát. Szintén a társadalomban megjelenő sokféle gondolat reprezentációját hivatott segíteni az államilag megszabott ráta, amely előírja, hogy mennyi kisebbségi, illetve női munkaerőt kell az állomásoknak foglalkoztatniuk.

3. Tartalmi szabályozás. Az FCC nem állami cenzor, senki sem köteles sugárzás előtt bemutatni műsorait a hatóságnak. A sugárzási engedélyek elbírálásakor azonban a testület figyelembe veszi az elhangzó műsorok tartalmát is. Jogában áll a műsorszolgáltatót figyelmeztetni (raised eyebrow), pénzbírságot kiszabni, leghatékonyabb eszköze pedig a sugárzási engedélyek meghosszabbítása vagy elutasítása. Az utóbbi jogkör sokat vitatott hatalmat ad az FCC-nek, különösen, hogy a sugárzási engedélyek elbírálása nehezen szabályozható és leginkább egyéni elbírálás alapján történik (Wilson 1989:339). A testület ugyanis megtagadhatja a sugárzási engedélyt, ha az adott rádió vagy televízióadó műsoraiban tartalmi kifogásokat talál. Az FCC jogkörébe tartozik annak megszabása is, hogy milyen típusú műsort milyen rendszerességgel kell kötelezően sugározni⁷. Az országos hálózatok által sugárzott programoknak helyi híreket és információkat is kell tartalmazniuk.

A média tartalmi szabályozása az FCC legellentmondásosabb tevékenysége. Itt sokszor két, látszólag egymást kizáró szabályt kell betartania. Az obszcén szövegek esetében például egyszerre kell tiszteletben tartania az 1934-es Kommunikációs Törvény 326. szakaszát, amely megtiltja a cenzúrát, valamint az „obszcén, erkölcstelen, vagy közönséges nyelvű” programok sugárzását tiltó 18. U.S.C.A. törvényi rendelet 1464. paragrafusát.

Az ellenmondást a Legfelsőbb Bíróság 1978-ban úgy vélte feloldani a FCC v. Pacifica Foundation eset kapcsán, hogy kimondta: a cenzúra tilalma nem vonatkozik az „obszcén, erkölcstelen, vagy közönséges nyelvű” programok sugárzásának tiltására. A nem obszcén, ám szexuálisan kihívó tartalmú programokat az FCC nem tilthatja be, ám megkövetelheti, hogy azokat olyan időpontban sugározzák, amikor gyermekek már valószínűleg nem követik figyelemmel a műsort. Itt tehát az FCC egyszerre tilt és szabályozza a programok tartalmát, azon az elven, hogy a közvetített programok akarva-akaratlanul behatolnak a családi otthonba, ahol bárki akaratán kívül hallhatja, láthatja azokat.

Az igazán komoly kihívás az FCC számára az, hogy eldöntse: mi tartozik a tiltandó (obszcén) és mi a csak szabályozandó (közönséges, kihívó) kategóriába. A testület ez esetben sem egyedül dönt, hanem igyekszik figyelembe venni a Legfelsőbb Bíróság döntésén alapuló úgynevezett Miller-tesztet, és integrálni azt saját döntéshozatali mechanizmusába. A Miller-teszt szerint az alábbi esetekben nem védi a közvetített tartalmakat a szólásszabadság joga:

1. Ha az átlagember a helyi szokásokat figyelembe véve az adott anyagot összességében túlzottan szexuálisnak minősítené.
2. Ha az adott anyag egyértelműen és nyilvánvalóan sértő módon ábrázolja a szexualitást.
3. Ha az adott anyag nem rendelkezik semmilyen komoly irodalmi, művészi, politikai vagy tudományos értékkel⁸.

Ki felügyeli a felügyelőket?

Az Elnök szerepe

Azt már láttuk, hogy az FCC az elektronikus média szabályozásában széles jogkörrel rendelkezik. De vajon ki ellenőrzi magát a testületet? Az FCC független hatóság, ám a függetlenség nem jelent teljhatalmat. Az esetleges túlkapások ellen az amerikai „fékek és egyensúlyok” (checks and balances) rendszere védi az állampolgárokat.

Az FCC-t a Legfelsőbb Bíróság, a Kongresszus és az Elnök együttese felügyeli. Bár a médiatestület szervezetileg független az Egyesült Államok elnökétől, az ő jogkörébe tartozik öt tagjának kinevezése⁹. Ez nemcsak formalitás, hanem komoly hatalom. Ronald Reagan elnöksége alatt az FCC vált a politikailag lojális tisztségviselők központjává. Richard A. Harris és Sidney M. Milkis szerint a politikai kinevezések olyan hatalommal bírtak, hogy minden egyéb befolyásolási lehetőség hiányában is az FCC végső soron az elnöki platform szószólójává és végrehajtójává vált (1989:113). Történt mindez annak ellenére, hogy az ötből legfeljebb három testületi tag lehet ugyanazon párt tagja.

A bírósági rendszer szerepe

Nem az esetek számát, hanem súlyát tekintve az amerikai bíróságok játsszák a legfontosabb ellenőrző szerepet az FCC fölött. Erwin G. Krasnow és Lawrence D. Longley szerint az FCC döntéseinek bírósági felülvizsgálata minden egyes esetben fenyeget. Ezzel a bizottság tagjai is tisztában vannak, és igyekeznek az alkotmányosság kritériumait szem előtt tartani döntéseikben (1978:52).

Az állampolgári jogok felett őrködő amerikai bíróságok folyamatosan felügyelik az elektronikus média szabályozásának folyamatát. Ez figyelemmel kísérhető a Legfelsőbb Bíróság döntéseinek egész sorozatán. Az amerikai politikai rendszer sajátosságai miatt fontosnak tartom néhány bírósági vélemény felvázolását, azok ugyanis rendkívül jelentős szerepet játszanak az elektronikus média szabályozásában:

• FCC v. Nelson Brothers Bond and Mortgage Co. (1933): A szólásszabadsághoz való alkotmányos jog nem jelenti azt, hogy mindenkinek joga van rádiófrekvenciához. A sugárzási engedély megtagadása tehát nem ütközik az Alkotmányba. A rádiófrekvenciák odaítélése ideiglenesen történik, és a közérdeket szolgálja.

• Red Lion Broadcasting Co. v. FCC (1969): A Legfelsőbb Bíróság elfogadja az úgynevezett „Fairness Doctrine-t”, amely megköveteli a közérdekű vitás ügyek többoldalú bemutatását. Az esélyegyenlőség követelménye az FCC által meghozott rendelkezések egész sorozatát indította el. Vitás ügyekben a médiának minden érintett fél álláspontját be kell mutatnia. A rádióállomás vagy televíziócsatorna tulajdonosának kötelessége megfelelő időt és teret biztosítani a sértett fél számára a politikai vagy személyi támadások megválaszolására. A rádiók és televíziók kötelesek a közhivatalokra pályázók műsorainak hasonló időpontot azonos összegért biztosítani.

  A fenti döntés során a Legfelsőbb Bíróság azt is megfogalmazza, hogy az elektronikus média lényegileg különbözik más információs csatornáktól, és ezért önálló szabályozást igényel. A rendelkezésre álló frekvenciák száma erősen korlátozott, szemben az újságok elméletileg korlátlan számával. A rádiófrekvenciák ugyanakkor a köz tulajdonát képezik, tehát a kiosztott csatornáknak a közösség érdekét kell szolgálniuk.

• FCC v. Pacifica Foundation (1978): A rádióhullámokon keresztül nem lehet obszcén szavakat sugározni. Az FCC megtagadhatja a sugárzási engedély, ha egy állomás megengedi a többség által elfogadhatatlannak talált szavak használatát. Az obszcén szavak különösen kerülendőek az olyan időpontokban, amikor gyermekek is hallgathatják, nézhetik a műsort.
• FCC v. League of Women Voters of California (1984): Több oldalról is élesen támadják azt az alapelvet, hogy az elektronikus média önálló szabályozást igényel, mert a rádió- és televíziófrekvenciák száma korlátozott. A Legfelsőbb Bíróság ekkor azonban még nem változtatja meg a szűkösség elvén alapuló állami szabályozást.
• Syracuse Peace Council v. FCC (1989): A Legfelsőbb Bíróság kimondja, hogy az FCC által megkövetelt esélyegyenlőség követelménye felesleges korlát, és alkotmányos szempontból megkérdőjelezhető. A bíróság ezzel jóváhagyja az FCC 1987-es döntését, amely saját hatáskörében felfüggesztette a doktrína alkalmazását. David Bartlett, a Rádiós és Televíziós Hírszerkesztők Egyesületének elnöke szerint a doktrína eltörlése jelentős lépés afelé, hogy az elektronikus médiát is az írott sajtóhoz hasonlóan védje az Alkotmány az állami beavatkozástól (1990).

A Kongresszus közbelép

Amikor a Legfelsőbb Bíróság jóváhagyta, hogy a jövőben az FCC ne kérje számon az egyenlő megszólalás esélyét, az amerikai Kongresszus közbelépett, és törvényt hozott az esélyegyenlőség védelmében, arra hivatkozva, hogy a szóban forgó előírást csak a Kongresszusnak van jogában eltörölni. Az új törvény beiktatását Reagan elnök vétója akadályozta meg. Az amerikai média szabályozásának két alappillére, a „frekvenciaszűke” és az erre épülő esélyegyenlőség követelménye a mai napig megosztja az amerikai politikai élet résztvevőit.

1990-ben a Kongresszus törvénybe iktatta a „Gyermekek és a televíziózás” című jogszabályt. Ez azon az elven alapult, hogy a rendelkezésre álló frekvenciák száma korlátozott, és ezért szükséges a kiadott engedélyeket bizonyos közérdekhez fűződő kritériumokhoz kötni. Ilyen kritérium például az adott számú gyermekprogram bemutatása vagy az erőszakot tartalmazó műsorok főműsoridőben való bemutatásának korlátozása. Az 1995-ös, republikánus többségű Kongresszus azonban már erősen szabályozásellenes volt, és megkérdőjelezte magának az FCC-nek a létét is¹⁰. A kilencvenes években egy sor deregulációs intézkedés született, jelentős részben a frekvenciaínséget csökkentő műszaki fejlődésnek köszönhetően.

Összefoglalás

Az elektronikus média nem élvez teljes szabadságot az Egyesült Államokban. Az állami beavatkozás eredetileg azon az alapelven nyugodott, hogy a rendelkezésre álló frekvenciák száma korlátozott, és ezért csak az arra érdemesek kaphatnak sugárzási jogot. Mivel nem mindenki kaphat saját frekvenciát vagy alkalmat a megszólalásra, bizonyos vélemények nem kerülhetnek nyilvánosság elé. Ennek megfelelően azok, akik abban a kiváltságban részesülnek, hogy sugárzási engedélyt kapnak, felelősséggel tartoznak a közösség ügyei iránt.

A frekvenciaszűkösség elvén alapuló médiaszabályozás a kilencvenes évekre idejét múlta. 1940-ben 765 rádióállomás és csak néhány televízió-csatorna működött az Egyesült Államokban. 1989-ben már 10 505 rádió és 1400 televízió. Különösen kétessé válik ez az elv, ha arra gondolunk, hogy összességében jóval több rádió és tévécsatorna van manapság, mint újság (Dole 1996). A technológia további fejlődése csak fokozza a lehetőségek számát: az Internet, a kábeltelevíziózás szinte korlátlan számú műsor sugárzását teszi lehetővé. Ezért az FCC a kábeltelevíziózást már liberálisabban szabályozza, mint a földi sugárzásút.

Mivel a frekvenciaszűke elvén alapuló médiaszabályozás kérdésessé vált, az amerikai politikusok és szakértők új indokokat keresnek a média szabályozására¹¹. A média állami szabályozása – úgy tűnik – elengedhetetlen a választópolgárok megnyeréséhez. Dole és Bush még a média minimális állami szabályozása mellett kampányolt. Az ő hibájukból tanuló Clinton már a köz érdekében erősen szabályozott, sok gyerekműsort sugárzó, és az FCC szigorúbb felügyelete alatt álló média híve. A legnépszerűbb érv a szabályozás mellett az, hogy az elektronikus média rendkívüli jelenléttel és jelentőséggel bír a modern társadalomban¹². Az FCC tartalmi szabályozása ma már nem politikai természetű, hanem inkább erkölcsi indíttatású. Arra törekszik, hogy az obszcén tartalmú műsorokat száműzze a főműsoridőből.

A szólás szabadsága sehol sem teljes érvényű, az amerikai médiát is szabályozza az állam. Az állami szabályozás két alapvető formában zajlik. Egyrészt az állam szabályozza a szólást idő, hely, és mód tekintetében anélkül, hogy a szólás tartalmát ellenőrizné. Másrészt az állam nem ritkán tartalmi szabályozást is folytat. Az elektronikus médiában ezt a feladatot egy független szabályozó szerv, a Szövetségi Kommunikációs Bizottság végzi. A testület rendszeres kapcsolatot tart fenn az amerikai állami hatalom három nagy ágával, a törvényhozással, a végrehajtással és a bíróságokkal.

Amerikában a média szabályozásának végső soron az a célja, hogy megvalósuljon a szólás szabadságának William Brennan, a Legfelsőbb Bíróság tagja által megfogalmazott eszményi állapota, amelyben a közügyek megvitatása félelmek nélkül, erőteljesen és nyilvánosan zajlik. Paradox módon ennek megteremtéséhez éppen az állam beavatkozására van szükség. Irodalom

Bartlett, David (1990): „FCC’s Repeal of Fairness Doctrine Survives Supreme Court”. In: Broadcasting, január 15.
Dole, Bob (1996): „Get Government Out of the Way”. In: Broadcasting & Cable, október 14.
Dworkin, Ronald (1977): Taking Rights Seriously. Cambridge, MA: Harvard University Press.
Harris, Richard A. – Milkis, Sidney M. (1989): The Politics of Regulatory Change. New York: Oxford University Press.
Huber, Peter (1995): „Abolish the FCC”. In: Forbes, február 13.
Janda, Kenneth et al. (1989): The Challenge of Democracy. Boston: Houghton Mifflin Co.
Kis János (1997): Az állam semlegessége. Budapest: Atlantisz.
Krasnow, Erwin G. – Longley, Lawrence D. (1978): The Politics of Broadcast Regulation. New York: St, Martin’s Press.
Logan, Charles W. Jr. (1997): „Getting Beyond Scarcity: A New Paradigm for Assessing the Constitutionality of Broadcast Regulation”. In: California Law Review, december.
Sunstein, Cas R. (1990): After the Rights Revolution. Cambridge, MA: Harvard University Press.
Wilson, James Q. (1989): Bureaucracy. Basic Books, 1989.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2026.   Impresszum   Etikai szabályok