• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2000 ősz

Kritika

Szilágyi-Gál Mihály:

Verseny a verseny ellen?

John Keane: Média és demokrácia

John Keane angolul 1991-ben megjelent, magyarul azonban csak tavaly kiadott Média és demokrácia című könyvében a demokratikus alapelvek és a média közötti viszonyt vizsgálja. Alapállítását leginkább így lehetne összefoglalni: a piaci liberalizmuson alapuló média sem a társadalmilag reprezentatív vélemények terjesztésének egyenlő esélyét nem tudta megteremteni, sem pedig a médiumok manipulációs hatalmát nem tudta kiküszöbölni. Keane könyvében olyan állítások is megfogalmazódnak, amelyekben a szerző általában a szabad piac liberális gondolatkörével kapcsolatban foglal állást. Fejtegetéseit a továbbiakban ezeknek az állításoknak a mentén foglalom össze.

Keane korai republikánus szellemben gondolja végig a szólásszabadság elvi hátterét. Az Angliában, majd Amerikában a XVII-XVIII. században körvonalazódó állam-magántulajdon-közügy összefüggéseket próbálja felidézni, és korunk – mind gazdasági, mind politikai – önkényuralmi tendenciáinak alternatívájaként felmutatni. A nyugati liberális hagyományok olyan közügy-kultuszát szeretné viszontlátni, amely szerinte a sajtószabadság kiharcolásának hőskorát, a Felvilágosodás korát még jellemezte. Ez az eszmény azt fogalmazza meg, hogy az állam hatalmát és a magántulajdonon alapuló hatalmat a polgárok tájékozottságának és szabad döntéseinek kell korlátoznia. Úgy véli, hogy napjainkban a szabad emberek politikai közösségének ezek az alapvető javai veszélyeztetve vannak.
Keane szerint a piac mint a társadalmi kooperáció játékszabályainak általános kerete eltorzulhat, ha egy adott társadalomban a piac mint doktrína is működésbe lép.

Ebben a kontextusban fontos észrevenni, hogy Keane médiakritikája se nem klasszikusan baloldali, se nem klasszikusan konzervatív. Az információ terjesztésének vezérelveként ugyanúgy visszautasítja az eladhatóság piaci liberális kritériumát, mint a tradicionalista közszolgálat „kiegyensúlyozottság” és „minőség” szempontjait. Érveivel leginkább a szólásszabadság fórumain szükséges professzionalizmusnak kötelezi el magát. Csak abban az értelemben vannak politikai megfontolásai, amennyiben úgy véli, hogy hibás az a politikai berendezkedés, amelyben a hatalom nem számoltatható el. A médiaszakértő szempontjából az ilyen hatalom a társadalom által ellenőrizhetetlen módon elrejthet vagy kultiválhat információkat és véleményeket. Keane érvelése szerint az ilyen hatalom nem lehet politikailag jó, mert csak önmagát mint hatalmat képviseli. Az ilyen hatalom önkényuralom. Lényegében mindegy, hogy a hatalom milyen elvek vagy ideológiák alapján gyakorol önkényuralmat. Ezért minősíti Keane ugyanúgy tarthatatlannak a valamilyen elképzelt közerkölcs nevében működő közszolgálatiságot, mint azokat a piacon alapuló médiaelveket, amelyek a vélemények létjogosultságát a gazdasági életképességre egyszerűsítik.

Fontos politikaelméleti tanulság szűrhető le Keane – lényegében apolitikus – álláspontjából: az önkényuralom tulajdonképpen ideológiától független magatartásformája a hatalomnak, ugyanis akármilyen politikai ideológia nevében gyakorolja egy kormány a hatalmát, ez a hatalom bármikor az önkényuralom formáját öltheti. Ilyesmit is lát Keane a feltétel nélküli piaci liberalizmus mind politikai, mind pedig gazdasági vetületeiben. A szólásszabadságot tehát mindenféle hatalomtól védeni kell. Keane szerint még a piac hatalmától is. A piac hatalmát kétféleképpen is lehet úgy értelmezni, hogy a szólásszabadság – Keane szerint – legvalódibb liberális elve ellen hasson: mint az eladhatóság puszta kritériumrendszerét, és mint a feltétel nélküli versenyszellem doktrínáját. Mindkettő valami olyasmi felé vezet, amit Keane piaci cenzúrának nevez. A piaci cenzúrát a piac játékszabályainak feltétlen elfogadása legitimálja. A piac politikumtól való – egyébként látszólagos – szabadsága a politikum iránti közönybe, vagy éppenséggel politikai érdekek kiszolgálásába fordulhat át. A piac mindezt képes integrálni az eladhatóság feltétlen imperatívuszában, mert az eladhatóság semleges kritériuma valójában bármire felhasználható, amit éppen valamiért el kell adni. Mindezt a médiumokat menedzselő szakértők olyan információ-eladási technikák által hajtják végre, hogy a befogadókban folyamatosan a tájékozottság illúzióját keltsék. Ilyen körülmények között a közérdekű információ magánúton megszerezhető áru lett. Keane szerint ez már nem a befogadó, hanem a befektető szabadsága.

Keane leginkább a liberális oldal dereguláció-párti megközelítéséhez áll közel, de kritizálja ezt az irányzatot is, mert az nem veszi tudomásul, hogy a piaci kritériumoknak megfelelő véleményteremtés és -elosztás csak szűk korlátok között képzelhető el. Keane szerint a verseny ott teszi tönkre a versenyt, hogy a sikeres versenyzők megmaradásuk érdekében óhatatlanul piacvezetőkké válnak, és ezáltal a többi játékos számára lehetetlenné teszik a további pályánmaradást. A csupán gazdasági fennmaradást szem előtt tartó média számára nem a sokféleség, hanem a sokaság az elsőszámú kritérium. A közönség méretei és az eladhatóság érdekében megcélzott „átlagos” ízlés szükségképpen csökkentik a változatosságot, mi több, létrehoznak igényeket. Az igények megteremtése olyan torzulás, amelyben már végképp nem a szolgáltatás valamilyen gondolata érvényesül, hanem a mesterséges létrehozása annak a keresletnek, amelynek ezáltal már el is kell adnia valamit. A folyamat egyik következménye a politikailag elkötelezett lapok számának és a fennmaradók politikai karakterének gyengülése, egész egyszerűen azért, mert így több befogadó célozható meg. Ennek további következménye, hogy a különböző etnikai vagy egyéb alapon szerveződő társadalmi érdekcsoportok kisebb hangot kapnak a médiában. Ezt az állapotot Keane úgy jellemzi, hogy már nem a műsorokat adják el a nézőknek, hanem a nézőket a hirdetőknek.

A médiumoknak ezt az uniformizáló marketingjét az Egyesült Államokban egy korporatív hang jellemzi, amely még a korai individualizmus, az alkotmányos szólásszabadság Első Kiegészítés által megerősített – és alapjaiban félreértett – érzését táplálja. A félreértés azon alapszik, hogy a szólásszabadság hőskorában még érthető módon az Első Kiegészítés csak az államnak tiltotta meg a szólásszabadság korlátozását. A szólásszabadság ma ismét aktuálissá váló védelme során azt is figyelembe kell venni, hogy a hatalom mint cenzor és mint manipulatív tényező éppúgy jellemzi a nagytőkét eddig sosem látott mértékben koncentráló médiabirodalmakat, mint az államhatalmat. Fontos megjegyezni, hogy Keane itt nem a nagytőke ellen érvel, hanem az ellen, hogy ne lehessen elszámoltatni a hatalmat, akár politikai, akár gazdasági természetű legyen az. A könyv természetjogi gondolatmenete ezen a vonalon halad.

A nyolcvanas évek deregulációs médiapolitikáját azért marasztalja el, mert az figyelmen kívül hagyja a piaci alapú tömegkommunikációs rendszerek önbénító tendenciáit. A piaci liberalizmus szerint a médiarendszert támogatni kell az áruvá válásban. Ez a megközelítés elutasítja a közszolgálatiság elavult, közízlés-centrikus értelmezéseit, és egyben a közszolgálatiságnak mindenféle megszűnését is hirdeti. Ez annak tulajdonítható, hogy – a piacképességet tartva szem előtt – ez a fajta liberalizmus válogatás nélkül mindent visszautasít, ami nem piacképes, legyen az hagyomány vagy politikai meggyőződés. Ilyen körülmények között a közszolgálati média legitimációs probléma elé kerül: nem találja szerepét a civil társadalommal és az állammal való kapcsolatában.
A probléma megoldásának már nem a tömegkultúra kritikájából kell kiindulnia. Keane egy lehetséges új modell körvonalait próbálja megrajzolni, szerintem vitatható eredménnyel.

A Keane által javasolt közszolgálati elvek az angol és az amerikai szabadságharc hagyományaihoz nyúlnak vissza. A megoldás a nem-állami és a nem-piaci média fejlesztése. Egy olyan közszolgálati modell alapvonalait próbálja bemutatni, amely tartalmazza mind a közszolgálatiság, mind pedig a piaci dereguláció egyes elemeit. Abban különbözik mindkettőtől, hogy elveti a globális körülmények között elavult szuverenitás nemzetállami gondolatát és elveti a civil társadalom piaci versennyel való azonosítását. Ezek az elvi megfontolások egy köz által finanszírozott, önszerveződő média kialakítását követelik. Ebben a konstrukcióban a befogadók mennyisége önmagában nem volna műsorpolitikai szempont; a támogatás megfelelő mértékben hozzájárulna a gazdaságilag gyenge „egyéni hangok” terjesztéséhez is. Mindezt Keane nem a nemzetállam, hanem a globális információcsere szintjén képzeli el, olyan nemzetfeletti ellenőrző intézmények közbeiktatásával, amelyek mind a nagytőke, mind pedig a szuverén államok véleményszabályozó tendenciáit tetten érnék és nyilvánosságra hoznák.

A Keane által vázolt – és részleteiben szerinte is még kidolgozatlan – modellel kapcsolatban alapvetően két problémám van.
Az egyik az, hogy ha Keane szerint az állam a véleményformálás felett gyakorolt önkényuralmát manapság a globális politika és a globális piaci verseny önkényuralma egészíti ki, akkor azokat a globális médiaintézményeket, amelyeknek a létrehozását javasolja, miért ne jellemeznék a globalizációnak hasonló önkényuralmi tulajdonságai? Ki kit fog ezeknek az intézményeknek az esetében elszámoltatni és hogyan? Lehetséges, hogy globális intézmények ellen csak más globális intézmények révén lehet felvenni a harcot – de mitől lesznek az utóbbiak „jobb” intézmények, mint azok, amelyek ellen harcolnak?
A másik megoldatlan probléma az érvelésben vázolt finanszírozási elv. Az állami, piaci és civil társadalmi támogatás össz- és ellenjátéka régről ismert probléma. Ki mit, milyen mértékben és milyen elvek alapján támogat, illetve nem támogat? És ki dönt minderről? Keane gondolatmenete alapján nem világos, hogy a finanszírozási, elvi és politikai önkény hogyan nem fogja magát visszalopni egy civil társadalom-centrikus támogatási modellben.

A szerző esszéisztikus nyelvezetét általában választékosan visszaadó magyar kiadás jelentőségét növeli az a tény, hogy a jelek szerint a poszt-kommunista társadalmaknak sikerült a Keane által leírt – alapvetően nyugati – problémákat „importálniuk”, és azokat az államszocialista szupercentralizáltság bonyolult lebontásával, valamint az új vagyonok kialakulatlan jogi ellenőrizhetőségével kombinálniuk. Így a médiumok magyar befogadói a könyvben leírt jelenségek mind regionális, mind hazai, mind pedig globális változatait tapasztalhatják.

(Magyar Helikon Kiadó, 1999. 141 oldal, 1780 Ft. Fordította Kulcsár Valéria. A fordítás alapjául szolgált: John Keane: The Media and Democracy, Polity Press, 1991.)

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum