Beszámoló a sorozat kapcsán készült fókuszcsoportos vizsgálatról1
Bevezetés
A média szórakoztató műsorai nagyban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy egy társadalom önképének elemeit, ezen belül pedig a kisebbségekkel kapcsolatos attitűdjeit megerősítse vagy éppenséggel módosítsa. A magyar médiában romák – a nem hírjellegű műsorokon kívül – nemigen jelentek meg ez idáig. Az alábbi írás a magyar kereskedelmi televíziózás szórakoztató műsorainak történetében először megjelenő roma karakter többségi és kisebbségi fogadtatását járja körül. A magyar közönség véleményét egy telefonos surveyvizsgálat, a roma véleményeket pedig fókuszcsoportos beszélgetések tárták fel. A kutatás több közkeletű mítoszt cáfol: például azt, hogy a magyar közönséget eltávolítaná a roma tematika vagy karakterek szerepeltetése a könnyű műfajokban, vagy azt, hogy a romák egyformán, homogén közönségként reagálnak a róluk bemutatott médiaábrázolásokra. A kutatás azt is bemutatja, hogy milyen érzékenységgel és involváltsággal fogadják romák azt, hogy egy főműsoridőben sugárzott szappanopera szereplőjéről kiderül roma származása.
A magyarországi romák többségi médiaképéről az elmúlt években készült tartalomelemzések azt mutatják, hogy a médiaábrázolások többsége egy meglehetősen szűk sztereotípia-repertoár keretein belül maradnak.2 Nemcsak a létező pozitívumok bemutatása hiányzik a média által festett társadalomképből, hanem a konfliktusok, problémák bemutatása is gyakran egyoldalú. Ez azért lényeges, mert a média nemcsak tájékoztat, hanem hordozója és befolyásolója is annak a képnek, amelyet a társadalom saját magáról és saját magának kialakít. Alapvető szerepet játszik egyrészt a társadalom önképének fenntartásában és újrafogalmazásában, lehetőséget adva a nemzeti értékek és a nemzeti önkép megerősítő reprezentációira. Másrészt a média azáltal, hogy meghatározza a társadalomban zajló folyamatok végiggondolásának kereteit, formálója is ennek az önképnek.3
A magyarországi többségi médiával kapcsolatban
megkerülhetetlen kérdés tehát,
hogy felajánl-e olyan szerepeket, amelyeken keresztül a többség a
romákra úgy
tekinthet, mint a társadalom integráns csoportjára, és ezzel
párhuzamosan lehetővé
teszi-e, hogy a romák büszkék lehessenek identitásukra, vagy
éppen annak eltitkolása,
elfojtása felé tereli őket. E képet talán a híreknél is jobban
befolyásolják
a média szórakoztató műsorai, amelyekből ma nemcsak a romák
hiányoznak, hanem
más kisebbségek is. A szórakoztató műsorokon – a
sorozatokon, talk-show-kon
– keresztül sugárzott kép ugyanis indirekt, nem
reflektálható módon közvetít
értékeket, és ezt a lehetőséget a rejtett reklámoktól a
kisebbségek kulturális
integrációjáig széles körben használják ki szerte a világon.
Nincsenek, vagy
csak elvétve jelennek meg ma kisebbségi karakterek a magyar
szappanoperákban,
a talk-show-kban; a Duna Televízió kivételével nincsenek roma
tévébemondók.
A kisebbségek ugyanígy hiányoznak a napilapok „megkérdeztük
az utca emberét”
rovataiból is.4 Mindez azt sugallja, hogy a romák nem
részei a magyar
társadalomnak, azon kívül álló, kizárólag problémákat,
konfliktusokat hordozó
homogén „tömeget” alkotnak. A kisebbségi karakterek
– és különösen a roma karakterek
– hiánya a meglehetősen zárt többségi identitásminták
mellett tovább erősítik
azt a távolságot, amelyet a hírműfajok problémaorientáltsága
és domináns etnikus
kategorizálása kialakít.
A kérdés természetesen elválaszthatatlan attól is, hogy a magyar
média mennyire
tartja ma – ha nem is célközönségének, de legalább –
potenciális közönségének
a romákat. Egy 1998-ban a többségi média legnagyobb közönségű
szerkesztőségeinek
döntéshozóival felvett interjúkutatásunk azt mutatta: nemigen,
néhányan pedig
egyenesen úgy fogalmaztak: a romákkal való „túl sok”
foglalkozás elidegeníthetné
a nem roma közönséget.5
E képnek a romákra gyakorolt lehetséges hatását 1998-ban egyik roma interjúalanyunk így foglalta össze: „[a többségi médiából sugárzott híradások többsége] általában úgy csapódik le a roma közösségekben, hogy már megint valamiféle botrányos vagy negatív kicsengésű hír ment le a televízióban, amit nagyon rossz emberi érzéssel él meg. Ha róla van szó, folyamatosan a negatívumait hallja. Vagy úgy, hogy a megalázottság érzése keltődik benne”.
E vélemény jegyében készítettük 2000-ben azt a fókuszcsoportos beszélgetéseken alapuló kutatást, amely a többségi médiakép hatásának másik oldalát, nevezetesen a romákra – a csoport tagjainak önértékelésére, identitására, a többség-kisebbség viszonyának percepciójára – gyakorolt hatását kívánta feltérképezni. E tanulmány e kutatás eredményeinek egy részét mutatja be.
Roma karakterek a sorozatokban: két szakmai vélemény
1998-ban (amikor a magyar televíziók szórakoztatóműsoraiból teljes egészében hiányoztak a roma karakterek, szereplők) interjút készítettünk a két akkori magyar szappanopera producerével. Többek között azt próbáltuk meg feltérképezni: (1) mi a véleményük a magyarországi romák többségi médiaképéről, (2) mennyire lennének nyitottak roma karakter szerepeltetésére és (3) mire figyelnének egy ilyen karakter megalkotásakor.
A többségi médiaképről mindkét interjúalanyunknak lesújtó volt a véleménye: „óvakodnak a problémától, mert nem tudják a megoldást. Azok az alibiműsorok, amiket a közszolgálati televízió ad kisebbségi műsorok címén, az, hogy heti huszonöt percben el van intézve a közszolgálatban a romakérdés, a németkérdés, a szerbkérdés, az nem old meg semmit” – fogalmazott egyikük. Ugyanakkor másik interjúalanyunk azt hangsúlyozta: „ahol a kulcspozíciókban nem romák ülnek, ott nincs sok esély a helyzet javítására”. Ugyanő egy erőteljesebb nyomásgyakorló képességgel rendelkező roma önszerveződésben és egy eltökéltebb kormányzati politikában látta a garanciáját annak, hogy e kép megváltozzon: „a média és a roma kisebbség viszonyában az amerikai mintát kellene követni: ott normákkal kötelezték a médiát, hogy milyen arányban kell megjeleníteni színes bőrűeket. Amerikában ebbe a kérdésbe kőkeményen belenyúlt az állam, mondhatni cenzúrázott, ezt ugyan általában egy demokráciában nem lehet, de a megoldáshoz szükséges. […]
Egyezségre kell kényszeríteni a médiát a roma kisebbséggel.
Átfogó médiastratégiára
van szükség, médiamixekkel és normatívákkal”.
A sorozatokba beépíthető roma karakterekkel kapcsolatban
homlokegyenest eltérő
véleményeket fogalmaztak meg: az egyik sorozat producere
határozottan fontosnak
tartotta, hogy romák is szerepeljenek a magyar szappanoperákban:
„sztárokat
kell létrehozni. Mert a sztárok hordozóként szerepelnek”. A
másik úgy vélekedett,
hogy ez nem oldana meg semmit: „én fontosabbnak tartom, hogy ne
a mesejátékokban
[szappanoperákban] szerepeljenek romák, hanem egy valódi
televízióműsor legyen,
romákról, romák is, nem romák is próbáljanak tenni, segíteni,
tanítani, nem
a botrányok mentén, hanem éppen ellenkezőleg: a botrányok
ellenében. […] ide
nem díszromák kellenének, nem egy-egy kiemelt roma személyiség
kell, hanem általános
strukturálódást kellene végrehajtani. Az, hogy a híreket romák
mondják be, hogy
az interjúkat roma fiatalok készítik, az a roma helyzeten
édeskeveset változtat.
Csak egy példát mutat, hogy lám, szorgalommal ilyen messzire lehet
eljutni,
de ennyi az egész”.
Mindketten aggályuknak adtak hangot azzal kapcsolatban, hogy a televíziós sorozatok hangsúlyosan szerepeltessenek romákkal kapcsolatos kérdéseket, vagy hogy e műsorok a többségi előítéleteket célozzák meg. Egyikük úgy fogalmazott saját sorozatáról: „konfliktus csak a roma mivolt miatt nem volna benne. Azzal foglalkozzon a »Híradó«. A szórakoztatás oldaláról kell megnézni a dolgot. […] Az persze, ha elkezdenék foglakozni a cigánykérdéssel, biztos, hogy ártana nekem. A szereplőről látszik majd, hogy roma, de nem a romakérdéssel foglalkozom”. A másikuk: „hogy a diszkriminációs vitát belevigyük-e a műsorba, az már egy problematikusabb kérdés. Egy olyan vitát, amit a társadalomnak a széles rétege folytat kiközösítő alapon, átemelni ide, és megismételni a kiközösítési kísérletet és annak kivédését, ezt én egy életveszélyes útnak tartom”.
A romák egy ilyen karakterre adott lehetséges reakciójával kapcsolatban jelentősen eltértek a feltételezések. Egyikük úgy vélekedett: „A roma egy büszke nép. Van benne egy alapvető tartás. Biztos lenne valami pozitív hatása”. Másikuk azonban megerősítette a roma társadalom lehetséges reakcióival kapcsolatos – a reklámszakemberekkel készült interjúkban is hangsúlyozott – bizonytalanságot: „Azt kitalálni, hogy hogyan lehet megszólítani a romákat – hiszen jelentős részük a lemaradt kategóriába tartozik – nehéz. Ha én behozok a sorozatba egy-egy parádés roma ügyvédet, azt a lemaradottak nem fogják-e jobban utálni, mintha nem roma lenne? Hogy lehet egy roma társadalmat filmen úgy kitalálni, hogy egyik szélét se irritálja, azt nem tudom”.
Az RTL Klub „Barátok közt” című sorozatában 2000-ben megjelent roma karakter a jelek szerint utólag az összes fenti félelem megalapozatlanságát bizonyította. A sorozatban igen élesen merül fel a többségi diszkrimináció és előítéletek kérdése, ráadásul szerepel egy – úgy tűnik a romák részéről is kedvelt – „parádés roma ügyvéd”. Mindeközben a többségi közönség sem pártolt el ennek hatására a sorozattól. A szórakoztató műsorokban megjelenő romák – pontosabban fogalmazva roma tematika – elidegenítő hatásának túldimenzionálását egy, a sorozatban a roma karakter megjelenését közvetlenül követő telefonos kutatás is bizonyította.6
Ennek során azt szerettük volna megtudni, hogy hogyan fogadja a
magyar közönség
azt, ha egy kereskedelmi televízió szórakoztató műsorában roma
karakter tűnik
fel, és hogy általában milyen attitűddel fogadná a roma
tematikát és roma szereplőket
a fikciós műfajokban.
A kérdezettek nem egészen egy ötöde ellenezte azt, hogy szó
legyen romákról
az ilyen sorozatokban. Ez ellentmond annak a közkeletű
vélekedésnek, miszerint
a „roma tematika” szerepeltetése a televízió
szórakoztató műsoraiban jelentős
közönséget idegenítene el. Ráadásul az e kérdésre adott
válaszok függetlenek
attól, hogy a válaszoló nézi-e a sorozatot – tehát nincs
arról szó, hogy tömegesen
elpártoltak volna a nézők.
Az 1. táblázat a kérdésre adott válaszok demográfiai jellemzők szerint megoszlását mutatja.
Legyen-e
cigányokról szó? Demográfiai jellemzők szerint (
N=500)
|
|||||||||||||
Nem
|
Kor
|
Iskolai
végzettség
|
Település
típusa
|
Össszesen
|
|||||||||
Férfi
|
Nő
|
16-34
|
35-49
|
50-64
|
65+
|
Alap
|
Közép
|
Felső
|
Budapest
|
Város
|
Község
|
||
Igen |
46%
|
41%
|
41%
|
49%
|
46%
|
33%
|
37%
|
52%
|
63%
|
44%
|
42%
|
43%
|
43%
|
Igen, de csak a rendesekről |
31%
|
43%
|
34%
|
28%
|
41%
|
56%
|
46%
|
22%
|
19%
|
29%
|
37%
|
42%
|
37%
|
Ne |
23%
|
16%
|
25%
|
24%
|
14%
|
11%
|
18%
|
26%
|
18%
|
27%
|
21%
|
14%
|
20%
|
Előfeltevésünkkel szemben a fiatalok között a legmagasabb azok aránya, akik kategorikusan elutasítják a roma témák megjelenítését a szórakoztató műsorokban, a középkorúak között viszont a legmagasabb az egyértelmű támogatók aránya. Az iskolai végzettség szintjének emelkedésével nő a roma tematika szórakoztató műsorokban történő szerepeltetésének támogatottsága. Legkevésbé a községi lakosok, leginkább a budapestiek utasítják el azt. A roma tematika szerepeltetésével szemben sokkal kevesebben – a kérdezettek csupán harmada (33 százaléka) – tartotta kívánatosnak azt, hogy romák maguk is szerepeljenek a televízióban (lásd a 2. táblázatot).
2. táblázat
Szerepeljenek-e
romák? Demográfiai jellemzők szerint
|
|||||||||||||
Nem
|
Kor
|
Iskolai
végzettség
|
Település
típusa
|
Össszesen
|
|||||||||
Férfi
|
Nő
|
16-34
|
35-49
|
50-64
|
65+
|
Alap
|
Közép
|
Felső
|
Budapest
|
Város
|
Község
|
||
Igen | 36% | 30% | 33% | 37% | 35% | 23% | 27% | 41% | 51% | 41% | 30% | 31% | 33% |
Igen, de csak a rendesekről | 41% | 45% | 37% | 37% | 46% | 61% | 49% | 33% | 30% | 38% | 44% | 45% | 43% |
Ne | 23% | 25% | 29% | 26% | 22% | 16% | 24% | 26% | 19% | 21% | 26% | 24% | 24% |
A demográfiai változók szerinti véleménykülönbségek az előző kérdéshez nagyon hasonlóak: a fiatalok, az alacsony iskolai végzettségűek és a budapestiek a legelutasítóbbak.
A roma vélemények
Mindez azonban még nem sokat árul el arról: hogyan fogadják maguk a romák a többségi médiában róluk sugárzott képet általában, illetve a „Barátok közt”-ben megjelenő „roma” karaktert. Vajon szerepet játszanak-e ebben a különböző korosztályi, társadalmi státuszbeli különbségek, és hogyan hat a sorozat a többség-kisebbségi viszony percepciójára?
Módszerek
A kutatás módszeréül a fókuszcsoportos beszélgetéseket választottuk. E módszernek komoly előnyei és lényeges korlátjai is vannak: előnye, hogy alkalmasabb személyes attitűdök és megélt élmények értelmezésének felderítésére (jól érezhetően felszínre került például, hogy az egyéni életutak milyen mértékben követelték meg néhány interjúalanyunktól a roma közösségek legelesettebbjeivel való szakítást, és ez milyen perspektívába helyezi a médiaképpel kapcsolatos elképzeléseket). Ugyanakkor a kiválasztott csoportok nem feltétlenül reprezentatívak a vizsgált csoport egészére. Az eredmények összegzésekor tehát nyugodt szívvel tehetünk a médiafogyasztást befolyásoló attitűdökre és a sorozat által kiváltott érzésekre vonatkozó megállapításokat, nem tehetünk azonban a teljes roma népességre vonatkozó általános kijelentéseket. A csoportok kiválasztásánál lényeges szempont volt, hogy a különböző korú, eltérő élethelyzetű és társadalmi státuszú csoportok közötti esetleges eltéréseket is regisztrálni tudjuk.
A beszélgetések két főbb téma7: a média általános romaképével kapcsolatos vélemények, illetve a „Barátok közt”-ben megjelenő roma tematika részleteivel kapcsolatos kérdések köré szerveződtek. E tanulmány ez utóbbi témát járja körül. A sorozatról szóló beszélgetést a vonatkozó részekből összeállított kb. 20 perces filmmontázs megtekintése előzte meg.
A roma szál
A történet egy állami nevelőintézetben felnőtt baráti
társaság és az általuk
indított vállalkozás körül zajlik. A csapat egyik tagja Nóra,
jogász, aki munkájával
komoly megbecsülést vívott ki magának. Nóra a többiekhez
hasonlóan nevelőintézetben
nőtt fel, nem ismeri szüleit. Nem tud belenyugodni a család
hiányába, ezért
később apja kutatásába kezd, akit bonyodalmas módon meg is
talál. Ekkor derül
ki, hogy édesapja roma, tehát Nóra maga is félig roma. Nórának
innen kezdve
több részen át kellszembesülnie környezete előítéleteivel,
romákkal szembeni
indulataival. Egyik ügyfelének anyja (Magdika) például – aki
csodálattal nézett
korábban a tehetséges jogászlányra –, mikor megtudja, hogy
fia egyik éjjel Nóránál
aludt, lekurvázza, hiszen „már csak ilyen a fajtája”
– érvel. Hosszas unszolásra
ugyan bocsánatot kér, de hozzáteszi: „az én fiam nem is
hozzád való”. Ugyanakkor
kiderül az is, hogy Nóra édesapja, Béla, nyomdász, ennek
ellenére igen szegény,
nyomorúságos körülmények között lakik egy sufniban. Nóra
meglátogatja apját
a munkahelyén, ahol nyilvánvalóvá válik, hogy apját származása
miatt nem képzettségének
megfelelően alkalmazzák, fizetése kirívóan alacsony. A főnök
– Nórával való,
rasszista felhangokat sem nélkülöző összeszólalkozása után
– elbocsátja Bélát.
Nóra rábeszéli apját, hogy indítsanak munkaügyi pert.
A csoportok
A kutatás során összesen négy fókuszcsoportos beszélgetést szerveztünk, a csoportok kiválasztását több szempont párhuzamos érvényesítése vezérelte. A csoportok közül egy volt – az első budapesti –, amely a fókuszcsoportos kutatás azon módszertani előírásának megfelelt, miszerint a résztvevők nem ismerhetik egymást és heterogén csoportot kell alkossanak, a többi esetében valamennyire „lazábban” kezeltük ezt a szabályt, hogy a különböző csoportidentitások és csoporttapasztalatok is felszínre kerülhessenek. Minden csoportba beépítettünk azonban egy – ebből a szempontból – kontrollembert, hogy a vélemények ütközését is a beszélgetésekbe kódoljuk. Így a különböző csoportok kiválasztásakor az első beszélgetés (amely egyebek mellett éppen azt volt hivatott felmérni, hogy mennyire kell ragaszkodnunk a heterogén csoportokhoz) után főként a csoportok között próbáltuk érvényesíteni az életkori, anyagi, illetve társadalmi státuszbeli és kulturális alcsoport szerinti heterogenitást.
Az első budapesti – kísérleti – beszélgetésen résztvevők egyetlen közös tulajdonsága az volt, hogy mindannyian budapestiek. Gazdasági aktivitásukat tekintve a villamosvezetőtől az éjszakai bárzenészen át az állami gondozottból hajléktalanná vált fiatalig és a háztartásbeliig terjedt a sor. A lehetséges generációs különbségek feltárása céljából négy középgenerációs és négy fiatal beszélgetőpartnert választottunk, és ügyeltünk arra is, hogy minden nagyobb roma alcsoport képviseltetve legyen általuk. Debrecenben Hajdú-Bihar megye nyolc különböző településének kisebbségi önkormányzati, illetve civil szervezet-vezetőjével folytattunk beszélgetést. Az eltérő korú, de huszonöt évnél idősebb két nő és hat férfi résztvevő ugyan ismerte egymást, ám többségük évente néhány alkalomnál nem találkozik gyakrabban. A roma szervezetvezetők kiválasztását az tette indokolttá, hogy ők azok, akik helyben a legtöbbet tehetnek a médiakép megváltoztatásáért, ráadásul munkájuk révén nemcsak magánemberként, hanem a romákkal kapcsolatos hatás szempontjából is nézhették a sorozatot. Ugyanakkor a beszélgetés önkéntelenül is tanúskodott azokról a kihívásokról, amelyekkel ma egy roma szervezetnek szembe kell néznie munkája során.
A második budapesti csoport főként vidékről a fővárosba került, nagy mobilitással rendelkező, értelmiségi pályafutású vagy arra készülő fiatalokból, és – egyfajta kontrollként – egy fizikai munkásból, illetve családjával nemrég Kanadából kitoloncolt, titkárnőként dolgozó lányból állt. A beszélgetés igazolta azt az elképzelésünket, hogy ők egy reprezentációs küzdelem értelmében is jelentősen eltérő módon fogják értelmezni a sorozatot. Kalocsán egy meglehetősen zárt oláh cigány közösség hat különböző korú asszonyával beszélgettünk. Ez a beszélgetés volt talán a legnehezebb, miután a problémák kibeszélésére alkalmas fórumok hiányában a bemutatott film személyes történetek és panaszok sokaságát szabadította fel. A beszélgetést egy, a nyelvet értő ugyancsak oláh cigány (bár nem az adott közösségből származó) nő moderálta, hogy a résztvevők a lehető leginkább megnyílhassanak. A vélemények ebben a beszélgetésben minden korábbinál erősebben terelődtek a történet valóságossága felé, és a résztvevők példák sokaságával illusztrálták azt a véleményüket, hogy a film jelenetei – különösen azok, amelyek a Nórával kapcsolatban felszabaduló előítéleteket és az apját érő diszkriminációt mutatják be – mennyire mindennaposak.
Hitelesség
A filmmontázsra adott első reakciók minden csoportban azt igazolták, hogy a kirekesztéssel és az előítéletekkel kapcsolatos szál a leghitelesebb és a legégetőbb beszélgetőpartnereink számára, kortól, társadalmi státusztól, lakóhelytől, nemtől függetlenül. Túlnyomó többségük saját példák sokaságán át érvelt amellett, hogy a film ebből a szempontból teljesen valóságos: „Én a saját életemben átéltem ezt a feleségemmel együtt” – mondta egyik debreceni beszélgetőpartnerünk, akinek vegyes házassága miatt az előítéletek sokaságával kellett megküzdeni családjában.
„Volt [nekünk is ilyen tapasztalatunk], nem is egy. Az én fiam járt iskolába. Négy évig ott járt, és a végén azt mondták neki, hogy nem járhat oda, mert cigány. Áttették a kisegítőbe” – mesélte az egyik kalocsai asszony a már gyerekkorban átélt diszkriminációs példák egyikét. A legélénkebben a kalocsai asszonyok reagáltak a film előítéletes és diszkriminatív környezetet bemutató részeire. A hagyományos oláh cigány közösség talán az, ahol a legnyíltabban éri a közösség tagjait az ilyen többségi attitűd. Személyes történetek sokaságát sorolták fel, amelyek mindegyike arról szólt, hogyan zúdul rájuk a nem roma környezet előítéletessége, és ebből milyen diszkriminatív megoldások születnek az iskolában, a munkahelyeken és más közintézményeknél.
A debreceni csoportban elsősorban a munkahelyi kirekesztés eseteiről számoltak be: „akárhova megyek dolgozni, a kislányom akárhová ment el munkahelyet keresni, ő egy vendéglátós iskolát végzett, a C betűt látják, nincs felvétel. És ez Magyarországon nem csak velem, nem csak a lányommal, nem csak a falumban, hanem országszerte [így van]”. Az egyik budapesti fiatal is hasonlóan látta a filmnek ezt a részét: „Ez a munkaügyi konfliktus nagyon valóságos volt, valóban nagyon hiteles”.
A kirekesztettség személyes történetei a kalocsai asszonyoktól a „felkapott” budapesti éjszakai bárzenészig hasonlóak voltak. Az előbbiek egyike úgy fogalmazott: „amikor lecigányozzák, hogy fáj az embernek, hát ő nem ugyanolyan fehér kenyeret eszik, mint a magyar? Dehogynem. Ugyanabból a pénzből vásárolja a fehér kenyeret, mint mink, a saját magyar pénzünkön. Hát most fekete a pénze? Nem fekete. …” Az utóbbi pedig azt mesélte egy korábbi munkahelyéről: „Minden éjszaka tele volt a bár, Európa-hírű zenészekkel játszottunk ott. És egy alkalommal odajött hozzánk a tulajdonos, és szó szerint azt mondta: ez volt az utolsó fellépésetek itt. Megkérdeztük tőle, hogy miért? Azt mondja, azért, mert én romáknak nem adok pénzt”.
A történet ebből a szempontból mindenki számára valós volt, olyannyira, hogy gyakran a filmbeli fikciót a valóságban megélt élményekkel azonosították. „Szerintem ez a film teljesen hűen ábrázolta a mát és a jövőt. Ez egy kicsinyített mása az egész Magyarországon zajló életnek, mindent elmond rólunk. Elmondja a másságról a magyarnak a véleményét, elmondja, hogy hogyan éli meg a cigány” – fogalmazott összefoglalóan az egyik debreceni interjúalanyunk, míg a második budapesti csoport egy résztvevője elmondta: „amikor megtudják a Nóráról, hogy cigány, akkor azt mondja a Magdi, hogy: »ki gondolta volna, hisz olyan finom nő«. Akkor ebben a mondatban már minden benne van”.
Többen amellett érveltek, hogy a film igen valósághűen ábrázolja a többségi társadalom előítéletes részét is: „Nekem a film ugyanúgy a magyarokat is bemutatja, hogy azokból is vannak eléggé gazemberek; ilyenek. El kell fogadni, hogy az emberek a szemünkbe mutatják a szépet, ha kell még bocsánatot is kér. Huszonötször fog megsérteni, belém rúgni, mint egy mosogatórongyot hajigálni, ha kell”– mondta egy másik interjúalanyunk.
A hitelesség nem a konkrét szituációk vagy szereplők szintjén
bicsaklik meg,
hanem ennél általánosabb szinten: a hiányok teszik néhol
valótlanná a romák
számára Nóra és apja történetét. A második budapesti csoport
fiatal roma értelmiségiei
azt kifogásolták, hogy különösen a roma apa szerepe rendkívül
elnagyolt, és
sok esetben nem több, mint az előítéletek passzív, arctalan
céltáblája: „Ugye
a Nóra egy olyan szereplő, akivel azonosulni tud a néző, és
azonosul a problémával
is. Viszont, ami nem tetszik, hogy nem tartom elég élethűnek, elég
valóságosnak.
Például ott az apuka, azt sem tudjuk, hogy zenész cigány vagy
oláh cigány”.
Egy másikuk egyenesen úgy fogalmazott: „Hát szerintem
abszolút nem élethű. Ilyen
alázatos ember a világon nincs! Akárhonnan származik. Hogy ennyire
megalázkodjon,
ha cigány, ha nem cigány. […] Azt mondom, hogy amilyen
mondatokat a szájába
adnak, az nem élethű”. Az első budapesti csoport egyes tagjai
egy másik hiányra
hívták fel figyelmünket: a pozitív, de valósághű történeteket
hiányolták a sorozatból:
„a Nóra apja egy cigány asszonnyal él. Én arra vártam a
történetben, hogy Nóra
meglátogatja a cigány asszonyt, és azt szerettem volna látni, hogy
ezek vagy
zenész cigányok, vagy oláh cigányok, de alapvetően olyan emberek,
akikről sugárzik
az, hogy romák, és szerettem volna egy pozitív roma családot
látni”. „Végre
olyan sorozatnak kellene lenni, ahol pozitív dolgok is benne vannak.
Kicsit
megmutatni, hogy tényleg vannak olyan rétegek, akik tényleg nagyon
normálisan
gondolkoznak”. „Kellett volna egy jó munkahelyet is
bemutatni, hogy lám csak,
az ember elmehet oda is, ahol nemcsak ilyen főnök van. És
felveszik, mert ilyen
is van” – sorolták a film nézése után fennmaradó
hiányérzetüket a budapesti
fiatalok.
Identitás
A fikciós műfajoknak széles közönségük és nem
reflektálható módon közvetített
üzeneteik miatt van egy nem kimondottan szándékolt hatásuk is: az,
hogy a közönségnek
identitásmintákat mutatnak fel, illetve erősítenek meg. Nem
elhanyagolható tehát
az, hogy az első, roma karaktert szerepeltető sorozat milyen
identitásokat kínál
fel a roma és nem roma nézőinek. Mindenki nagyon fontosnak tartotta
a puszta
tényt, hogy roma szereplő jelenik meg egy népszerű szórakoztató
műsorban. Ezt
egy budapesti fiatal így fogalmazta meg: „Azt nagyon fontosnak
tartom, hogy
kiderült a Nóráról, hogy cigány. Ugye azt mondtad, hogy ez az
egyik legnézettebb
műsor Magyarországon. Mert a Nóra egy olyan szereplő, akivel
azonosulni tud
a néző és azonosul a problémával is, hogy Nóra hogyan éli meg
cigányságát, mi
történik vele, milyen támadások érik…”
A legjobban a budapesti fiatal romákat kavarta fel a média
által közvetített
identitás kérdése. Ők jól érzékelték annak a folyamatnak a
dilemmáját, amelyben
egyrészt Nóra elszenvedi a származása miatt megváltozó
környezetet és annak
felszínre törő előítéleteit, másrészt pedig ezzel
párhuzamosan kiderül, hogy
apját már meg is törték. Ezek nagyon fontos elemei a
történetnek, miközben legalább
ennyire alapvető élmény lenne egy felépített pozitív roma
identitás a sorozatban.
Számot kell vetni azzal, hogy utóbbi híján a sorozat roma szála
nem fog osztatlan
sikert aratni a roma közönség körében, és talán túlságosan is
egy, az előítéletességről
szóló többségi szempontból, „kívülről” végigvitt
konfliktusra fog hasonlítani.
Egyikük úgy fogalmazta ezt meg: „egy huszonegy éves lány,
aki ügyvéd, megtudja,
hogy roma. Ó, tényleg?! És aztán megtudja, hogy az apja az egész
életét úgy
élte le, hogy beletörődött, megtört ember. A romák nem ilyenek.
Vannak roma
családok, akik küzdenek, […] én nem szeretnék egy
identitástudatával tipródó
cigányt látni a képernyőn, aki azt mondja, hogy »nem tehetek
róla, nem tudok
rajta változtatni«. Elegem van ebből az állandóan
megváltoztatni akarásból”.
Beszélgetőtársaink azt hiányolták elsősorban, hogy a film
bemutassa: a romáknak
nem csak rossz. „Szeretnénk, ha nem csak a problémákkal
ismertetnék meg a kedves
társadalmat, hanem az édességét is éreznék: romának jó lenni.
Kéne éreztetni,
hogy a romák is érzik úgy magukat, hogy jó lenni, és hogy a
társadalom is érezze
úgy, hogy ez nem egy megpecsételt dolog.”
A többségi társadalom percepciója
Amennyire fontos hatása lehet egy ilyen sorozatnak a kisebbségi
identitás alakítása,
ugyanannyira lényeges, hogy a többségi társadalmat, illetve a
hozzá fűződő viszony
érzékelését is befolyásolhatja. A beszélgetések kitértek
ezért arra is, hogy
a résztvevők szerint hogyan értelmezik a filmet a nem romák és a
romák. E kettő
különbségéből következtetni lehet arra a távolságra, amelyet a
romák feltételeznek
maguk és a nem romák között.
Nagyon érdekes különbséget tapasztaltunk ebben a tekintetben a
különböző csoportok
között. Elsősorban a budapestiek osztották azt a véleményt, hogy
a szimpatikus
roma karakterekkel a nem roma közönség is azonosulni tud, és a
film így szolidaritást
válthat ki: „Szerintem mindenkiből sajnálatot vált ki.
[…]Pozitív benyomást
keltett a nézőkben az ügyvédnő viselkedése, és a Bezerédi [a
Nóra apját játszó
színész] is. Mert szerintem mind a kettő nagyon emberi
tulajdonságokból fakadó
reakciót adott”. Többen azonban már kételkednek abban, hogy
a többségi nézők
mindegyikében felépíthető ez a szolidaritás: „van egy
bizonyos százalék, aki
odaáll a cigányság mellé a film miatt. Nem lehet azt mondani, hogy
a magyarok
teljesen melléállnak, olyan ötven-ötven százalék”.
A vidéki csoportokban azonban erősebb volt az a vélemény, hogy
a nem roma nézők
az előítéletes (és egyébként negatívan beállított)
szereplőkkel fognak azonosulni,
és a film ezáltal megerősíti a magyarok előítéleteit. Egyik
debreceni beszélgetőtársunk
azt mondta: „Nem biztos, hogy szemléletváltást okoz például
abban a magyar valakiben,
akibe eleve már belerögződött, hogy én gyűlölöm a romákat és
a gyerekemnek is
azt mondom, hogy piszkos cigány, látod itt megy, nehogy játsszál
vele”. Az egyik
debreceni férfi egyenesen úgy fogalmazott: „van, akit
megerősít az előítéletben.
Megerősíti és alátámasztja ezekkel a példákkal”.
„Így nézik: mit akar az a kis
roma származású nő”.
Kalocsán voltak a legpesszimistábbak ebben a kérdésben:
„Azt gondolják [a gádzsók],
hogy igaza van a munkáltatónak, hogy a cigányok nem odavalók
[…], hogy ügyvéd,
[…] mert a cigány csak koszos lehet. Egy ilyen ügyvédi
munkát nem lehet cigányra
rábízni…”
Itt kisebb vita bontakozott ki abban a kérdésben, hogy
változtathat-e a film
a romákkal kapcsolatos attitűdökön:
„– Lehet, hogy változtat, mert van azért a magyarok
közt is aki...
– Szerintem meg nem. Marad ez így. A cigány cigánynak marad,
a magyar meg magyarnak.
Jó, lehet, hogy egy-kettő elgondolkodik, de szerintem ez marad így,
ahogy van.
Szerintem filmbe se, meg sehogy se tudják már ezt
megváltoztatni”.
A második budapesti csoport egy tagja a lehetséges hatással
kapcsolatban úgy
fogalmazott: „Szerintem annyit elérhet ez a film, hogy nem lesz
sikk egy-két
munkahelyen ilyen nyíltan cigányozni, csak sunyiba. Ennél többet
nem”.
Meglehetősen eltérő vélemények alakultak ki a csoportokban azzal kapcsolatban is, hogy milyen üzeneteket közvetíthet a sorozat a roma közösségek felé. A második budapesti csoport – amelyikben leginkább elfogadott volt az a vélemény, hogy a nem roma közönségből szolidaritást válthat ki a sorozat – egyhangúlag úgy vélekedett, hogy a roma nézők nem tudnak majd azonosulni Nórával és apjával. A csoport egyik tagja szerint „nem tudnak azonosulni se az apával se a lánnyal. Annyira speciális helyzetben van a lány is meg az apa is”. Egy másikuk úgy fogalmazott: „inkább úgy fogják nézni, hogy őket hogyan látják [a gádzsók]”.
A többi csoport, amelynek tagjai valószínűnek tartották a nem roma közönség előítéleteinek megerősödését, sokkal inkább vállalta az álláspontot, hogy a romák azonosulni tudnak a film roma karaktereivel. Ők elsősorban Nóra szerepének üzenetértékére koncentráltak, és ezt a résztvevők túlnyomó többsége rendkívül fontosnak értékelte: „Hát a romák igazat adnak nekik, mér’ hát nem igaza van? Ne is hagyja magát, mink is mellette vagyunk” – foglalta össze a kalocsai csoport véleményét az egyik asszony. Az egyik hajdú-bihari roma vezető pedig úgy fogalmazott: „egy üzenet volt ez, hogy érdemes tanulni, meg érdemes fejleszteni az embernek magát, mert a tudásával ilyen akadályokat le lehet győzni”.
Ezek a véleménykülönbségek ugyanakkor azt mutatják, hogy igen erős a feltételezett szakadék a roma és nem roma közönség között: azok, akik szerint a romák azonosulni tudnak Nórával és apjával, azt is gondolják, hogy a nem romákat a film csak megerősíteni fogja előítéleteikben. Azok viszont, akik úgy érzik: az ügyvédnő és apja olyan karakterek, akikkel a romák nem tudnak azonosulni (mert romaságukat csak a környezet előítélete határozza meg, pozitív identitást nem hordoz) azt tartották valószínűnek, hogy a többségi közönségből szolidaritást és együttérzést vált ki a film.
Hogyan tovább?
A médiareprezentáció hiányait és a valós élet sérelmeit jól mintázhatják azok a történetek, amelyeket beszélgetőtársaink találtak ki a történet folytatásaképp. A csoportok mindegyike a megnyert per, a Nóra apját (és valamelyest a romák egészét) ért diszkriminációért és megaláztatásért kapott egyfajta „elégtétel” jegyében fűzné tovább a történetet. Habár ezt explicit módon senki nem fogalmazta meg, mégis két kérdéskör köré rendeznék a folytatást: egyenjogúság és egyenrangúság.
Minden résztvevő azt hangsúlyozta, hogy Nórának meg kell nyernie apja munkaügyi perét: „Nagyon örülök, hogy a Nóra így lépett fel, hogy nem szégyenli, hogy az apja cigány, és én olyan pert akasztanék ennek a vezetőnek a nyakába, amilyet csak tudnék”. „Én úgy fejezném be, hogy a munkaadóval kapcsolatban nyerjen pert, sőt kártérítést kelljen fizetnie” – fűzték tovább a történetet a Hajdú-Bihar megyei roma vezetők. A kalocsai oláh asszonyok között már voltak kevésbé optimisták is: „Ne hagyja abba. Tudja a jogokat, szerintem megnyeri. Mert az igazságért harcol”. „Én meg úgy gondolom, hogy mivel cigány ügyvéd, elveszti a pert és a másiknak fognak igazat adni, mert az magyar, emez meg cigány”. A többség azonban ebben a csoportban is a pozitív végkicsengésben hitt: „Nem, ne hagyja abba […] szerintem megnyeri. Mert az igazságért harcol”.
A debreceni csoport egyöntetű véleménye szerint ez egyfajta „elégtétel lenne a romáknak”, és „fontos lenne, hogy megmutassa ez a cigány ember, hogy mire képes: a szakmájában el tudjon helyezkedni és a családjához visszamenni”. Egyikük a jogegyenlőség kérdését hozta fel, amikor úgy fogalmazott: „ez példaérték lenne a magyaroknak, hogy hopp, hát azért nem lehet ezeket besöpörni az ágy alá”.
Beszélgetőtársaink többségének nemcsak az „igazságtétel” motívuma volt fontos, hanem az is, hogy a történet foglaljon állást abban, hogy a romák egyenrangúak: „legyen állása, hogy igenis fogadják be abba a társadalomba, amibe igenis hogy be kéne hogy fogadják. És legyen munkája”. „Hogy összetartás legyen a cigányok és a magyarok részéről”. Az első budapesti csoport egyik tagja úgy fogalmazott ezzel kapcsolatban: „[Úgy folytatnám], hogy egyenrangúak vagyunk a magyarokkal. Ugyanazt a munkát elvégezzük, ugyanannyi pénzért, és elvárjuk, hogy velünk is úgy beszéljenek, mint ahogy beszélnek egy, történetesen magyar emberrel”.
A sorozat többi szereplője kapcsán meglehetősen emblematikusan jöttek elő a domináns csoportvélemények közötti különbségek. A lehetséges haláleset mellett egymástól függetlenül két csoport is egy vegyes házassággal változtatná meg a legelőítéletesebb kitételeket megfogalmazó Magdikát. Az egyéni „bizonyítékokat” preferáló első budapesti csoporttagok a roma felet vinnék át a magyar családba: „szerintem az lenne a jó, ha ezt a fiát összehoznák a Nórával és akkor az anyja is belátná, hogy hát roma igen, de intelligens, vannak rendes romák is”. A debreceni csoportban azonban az merült fel: „a Magdikánál azt csinálnám, hogy a fia egy igazi cigány családba nősüljön be, és meg kellene a Magdikának alkudni a cigány környezettel. És akkor rá kellene döbbennie, hogy azok is milyen értékes emberek. Tehát el kellene fogadja ez által a romákat is”.
A második budapesti csoport a megnyert per és az újra munkalehetőséget kapó apa verziója után – ironikusan – úgy fűzte tovább a cselekményt: „A Nóra összejönne egy roma fiúval, aki jogász lenne. Alapítanának egy irodát, és csak roma ügyeket vállalnának. És nagyon szeretnék a Romantic együttest, meg is tanulnának cigányul beszélni. És a végén kimennek Strassburgba!”
IrodalomBernáth Gábor–Messing Vera (1998): „vágóképként,
csak némában” – Romák a magyarországi
médiában. Budapest: Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal.
Hall, Stuart (1995): The Whites of Their Eyes – Racist
ideologies and the media.
In: Dines, Gail–Humez, Jean M. (szerk.): Gender, Race and Class
in Media. London:
Sage.
Messing Vera (2000): Shifting attitudes of a changing society as
reflected by
the media. The representation of Roma in the Hungarian press.
Budapest: Ph.D-disszertáció.
Messing Vera (1998): Nemzeti és etnikai kisebbségek képe a magyar
sajtó híreiben
1996 végén és 1997-ben. Jel-Kép, 4. sz.
Vicsek Lilla (1996): Cigánykép a sajtóban. Amaro Drom, 12. sz.
A Médiakutató szerkesztősége publikációs pályázatot hirdet a következő témákban:
2024
Április "A történelem olyan, mint egy szappanopera." Mátay Mónikával Jamriskó Tamás beszélget.
Március A videójáték ma már nem egy szubkulturális jelenség – Pintér Róbert médiakutató
2022
A Médiakutató Alapítvány fő tevékenységeként immár 24. éve adja ki a Médiakutató folyóiratot. A lap rendszeresen közöl szaktanulmányokat a médiajog,
a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről, számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben.
Minden nyomtatásban megjelent tanulmány elérhető honlapunkon (www.mediakutato.hu) is. A szerkesztőség díjazás nélkül, társadalmi munkában dolgozik.
Amennyiben fontosnak tartod a Médiakutató fennmaradását, kérjük, támogasd munkánkat!
A szerkesztőség
Adószámunk: 18687941-2-43
„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés
Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró
Magyar Kommunikációtudományi Társaság
Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette)