• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2001 tavasz

Politika

Hegedűs István:

Sajtó és irányítás a Kádár-korszak végén

Bevezetés

A Kádár-korszak három évtizede során a sajtóirányítás a korszak legvégéig nem adta fel a számára kijelölt alapelveket. A rendszer kultúrpolitikájának szolgálójaként a sajtó mindaddig kitartott a tudatformálás – a rendszer által nyíltan vallott – szerepe mellett, amíg a társadalom, a szakma és a hatalom között lehetséges volt az alku. Attól kezdve, hogy ezt az alkut már nem lehetett tartani, ez a szabályozott viszonyrendszer rövid idő alatt felmorzsolódott. A szerző újságírókkal készült saját mélyinterjúi és korabeli dokumentumok alapján tekinti át az egykori sajtóirányítási gépezet működését és a benne kialakuló emberi helyzeteket.

Milyen is volt a Kádár-korszak? Több mint tíz évvel a rendszerváltás után egyfelől primitív, gyakran hisztérikus, sőt álszent antikommunista retorika jellemzi megítélését. Másfelől leginkább az első szabadon választott parlamenttel és kormánnyal szemben érzett kiábrándulás nyomán elterjedt a hetvenes évek iránti nosztalgia. A legfeltűnőbb jelenség mégis a pártállammal, a puha diktatúra gépezetével foglalkozó művek, elemzések viszonylag csekély száma – ellentétben például a németországi hatalmas irodalommal –, és a gyors felejtés. Kissé fontoskodva még azt is hozzátehetjük ehhez a megállapításhoz, hogy közben felnőtt egy új nemzedék, amely számára az egykori létező szocializmus már csak történelem.

E tanulmány, hosszabb terjedelemben, először a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutató Intézete kiadványaként jelent meg – a könyvesboltokban és az utcán nem árusították. 1987-88-ban íródott, akkor, amikor a rendszer még működött, a politikai hatalom birtokosai ellenőrizték és vezették az országot, de már sokfelé megjelentek a „bomlás színes virágai”. A tudományos kutatóintézetek engedélyezetten szabadabb légkörében ekkor már a politikai berendezkedés addig érinthetetlen alapjait is lehetett (állami pénzből) feszegetni.

A többpártrendszert 1989-ig mereven elutasító MSZMP-vezetők és funkcionáriusok mindenekelőtt a sajtószabadság „kitörését” akarták megakadályozni. Ez a politikai nyilvánosság (így a tiltott ellenzéki szamizdatirodalom) korlátok közé szorítását jelentette. A legális kiadványokat informálisan kontrolláló központi sajtóirányítás és a cenzúra-öncenzúra rejtett mechanizmusai „tartoznak a hatalom gyakorlásának legérzékenyebb és legféltettebb, tehát legbelsőbb módszerei közé” – olvasható e tanulmány akkori bevezetőjében.

A nyolcvanas évek vége felé a „kényes” témára való tekintettel számos újságíró és szerkesztő nem is vállalta, hogy interjút adjon nekem, bár neveket amúgy sem említettem volna. Mások ugyanakkor gyorsan kötélnek álltak, sőt sikerült a pártközpont „illetékes elvtársával” is magnófelvételt készítenem. Az állampárt fontosabb ideológiai határozatait, a sajtópolitikát meghatározó dokumentumokat is elemeznem kellett: az egypártrendszer idején a pártzsargon változása kisebb-nagyobb politikai fordulatokat jelenthetett. Egyébként pedig 1985-ben közel egy évet a bátrabb hangvételű Heti Világgazdaságnál dolgoztam, ahol a politikai alkufolyamatokat személyesen is megfigyelhettem.

Remélem, hogy a dolgozat egyaránt érdekes olvasmány lesz az ifjabb, politikailag „ártatlanabb” és a tapasztaltabb, idősebb generációk számára.

A sajtóirányítás és a sajtó

„Folynak például viták a szerkesztőségekben arról, hogy kit képvisel a sajtó. Ilyenkor nemegyszer elhangzik, hogy a közvéleményt. A válasz helyes, ha a képviseletet nem úgy értjük, hogy valakivel – párttal, kormánnyal, hivatallal, rendelettel stb. – szemben kell a közvéleményt képviselni” – a hatalom és intézményeinek megkérdőjelezhetetlenségét az újságíró-iskola növendékeivel ilyen szigorú követelményként közölte a néhány vezető sajtóirányítási tisztviselő által összeállított Tájékoztatási ismeretek című jegyzet (1985:20). A megfogalmazás alapján még a Köztisztasági Hivatalnak a télre való felkészületlenségét, vagy a gyakori szabályozómódosításokat sem lett volna szabad bírálni. A nyolcvanas évek végén valójában csak a „legális” kritika felső határa – ahogy ez az Egyetemi Lapok Szakosztálya által rendezett 1988 januári vitán a Magyar Újságírók Országos Szövetségének székházában Hirschler Richárd újságíró megfogalmazásában elhangzott – „valahol a minisztériumi főosztályvezető szintjén mozog”.

A tananyagot író tájékoztatáspolitikai funkcionáriusok még egyértelműbben is kifejtették, hogyan fogják fel az újságírói munka lényegét. Bár a „sajtónak valóban feladata a közhangulat, a helyi vélekedések felszínre hozása, s erről a különböző irányítói szintek tájékoztatása. Ennél is fontosabb feladata azonban a közvélemény formálása, orientálása” (1985:21). Vagyis arra a kérdésre, hogy kit képviseljen a sajtó, a hivatalos válasz tulajdonképpen az eredeti feleletnek éppen a fordítottja: ne a közvéleményt, hanem, ha szükséges, az újságíróknak az állampolgárok általános véleményével szemben is a politikai vezetés álláspontját kell hirdetniük, mindig a rendszer érdekeit védve. Ezt a talán elhamarkodottnak tűnő értelmezést további idézetek is alátámasztják. A sajtóirányítás egyik vezető tisztségviselőjének szóbeli közlése szerint „a szerkesztőségeknek ki kell alakítaniuk a maguk szerkesztéspolitikáját; a politika tömegtájékoztatásbeli hogyanját – hozzájárulva a politika jobb megértéséhez, elfogadtatásához”. A feladat logikájának megfelelően „a pártosságot és az elkötelezettséget nem intézményektől, hanem az újságíróktól várjuk el: a pártosság tudatos döntést jelent annak részéről, aki Magyarországon újságírásra adja a fejét; tehát, hogy elfogadja a párt politikáját, és azt tollával, eszével, felkészültségével szolgálja – ellenkező esetben ne menjen erre a pályára, mert van olyan pálya, ahol ez nem követelmény”.

A sajtóban dolgozókkal szemben – legalábbis elvileg – támasztott kemény központi igények, a tömegkommunikációtól elvárt osztályharcos világszemlélet a létező szocializmus történetében tartósan fennmaradt ideológiai kiindulópontok közé tartoztak. A marxizmus klasszikusainak nézeteiben, ellentmondást nem tűrő stílusukban is tetten érhető gyökerek érzékeltetése helyett most a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetésének felfogását kifejező 1956 utáni párthatározatokból idézek. „A sajtó legyen pártos, munkájában álljon fenntartás nélkül a proletárdiktatúra talaján, álláspontja legyen mindig osztályálláspont. A párt irányításának az egész sajtóban érvényesülnie kell, mert csak így biztosítható a sajtó állásfoglalásának pártossága, csak így kerülhető el a marxizmus-leninizmustól idegen nézetek érvényesülése” (Az MSZMP… 1979:197).

Noha a szóhasználatból harminc év alatt kikopott a proletárdiktatúra mint a hatalom jellegét meghatározó alapfogalom, a gondolkodásmód lényegében később is változatlanul tovább élt: az akkori deklaráció és a nyolcvanas évek végén még érvényes koncepció között nincs tartalmi különbség. A nemcsak a sajtó egészére, hanem az egyes újságírókra külön-külön is vonatkozó játékszabályok maradandóságát támasztják alá az 1958 januári KB-határozat más megállapításai is: „A sajtónak az elmúlt félévben végzett munkája azt igazolja, hogy az újságírók zöme alapjában véve megszabadult az ellenforradalom eszmei befolyásától, és ma igényli, helyesli a pártirányítást, meggyőződéssel szolgálja a sajtó pártosságának ügyét” (Az MSZMP… 1979:195). „Meg kell szüntetni az egyes helyeken még ma is tapasztalható mindenáron való ellenzékieskedést, gáncsoskodást, a »kívülállást«, a politikamentességet, a megalapozatlan, nem javító szándékú bírálatot, a szenzációk és az érdekességek hajszolását” (Az MSZMP… 1979:198). Jogosan jegyzi meg Fricz Tamás egyik tanulmányában, hogy az 1956 óta nem módosított felső követelményrendszer „ha az irányítás nem totális és abszolút, akkor (...) elvileg nem terjeszthető ki a nem kommunista, azaz nem párttag újságírókra. Szerkesztőségi önállóság esetén ez csak akkor lenne lehetséges, ha az újságírói munka feltétele lenne a párttagság (persze ez már újra csak totális és direkt irányítást jelentene)” (Fricz 1988). Érdemes ehhez a fejtegetéshez hozzátenni, hogy akkoriban Magyarországon jó ideje nem a párttagok és a pártonkívüliek együttdolgozása jelentette sajtóirányítási szempontból az alapvető gondot – noha a rendszerhez való feltétlen elkötelezettség kívánalmát könnyebb az MSZMP tagjaival elfogadtatni –, hanem a társadalomkritika mindenki számára egyaránt előírt határainak minél pontosabb rögzítése: „A bírálat a sajtó joga és kötelessége. A kritika azonban mindig átgondolt, megalapozott legyen, és azt tükrözze, hogy a bíráló a hibák ellen harcol a párt politikájának védelmében, a szocializmus építése, a proletárdiktatúra erősítése érdekében” mondja ki már az 1958-as idézett határozat (Az MSZMP… 1958:200). Kérlelhetetlen korholó hangon ismétli meg ugyanezt a szempontot az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának 1971-es állásfoglalása: „Az újságírók sokszor megfeledkeznek arról, hogy a sajtókritika – a széles társadalmi nyilvánosság előtti elmarasztalás – rendkívül súlyos dolog; különösen akkor, ha nem az ellenséget, hanem a szocializmusért odaadóan dolgozó, de néha tévedő elvtársainkat kell megbírálnunk” (Az MSZMP… 1979:68). A korrupt és tehetségtelen vezetők nyilvános leleplezéséért küzdeni – vagy különösen a hatalomgyakorlás módjának, a rendszer egész működésének feltárásáért harcolni – ilyen ideológiai körülbástyázottsággal és persze masszív érdek-összefonódással szemben pártállástól függetlenül igencsak kevés reménnyel kecsegtető program egy újságíró számára. Az 1958 januárjából származó feladatkijelölések utalnak a sajtó központi irányítására; ennek szükségességét indokolva – a kétfrontos harc logikájában – egyértelműen és kizárólag pártirányításról beszélnek a dokumentum szerzői: „A sajtó pártirányítása terén az elmúlt esztendőkben téves és káros nézetek is érvényesültek. Helyet kaptak egyfelől olyan szektás, dogmatikus nézetek, hogy a sajtó pártirányítása egyenlő a szerkesztőségek ügyeibe való operatív beavatkozással, a szerkesztők aprólékos utasításaival. Másfelől, különösen az 1956 október előtti hónapokban eluralkodtak revizionista, burzsoá, a sajtó pártirányításának szükségességét tagadó nézetek is. E nézetek hirdetői a sajtónak a munkásosztály pártjától való függetlenedését, úgynevezett semlegességét, az ellenzékieskedés szabadságát követelték, és szabadságot követeltek a burzsoá világnézeti talajon álló sajtónak” (Az MSZMP… 1979:195).

A sajtó központi irányításának igazolását a nyolcvanas években is még mindig a burzsoá látszatszabadságról szóló régi tételek jelentették: „A polgári kommunikáció elméletek a tömegtájékoztatás végső célját a zavartalan (szabad, demokratikus) információáramlásban jelölik. A szocialista tömegkommunikáció számára ez a cél nyilvánvalóan kevés. A mi tömegkommunikációnk számára az információáramlás eszközértékű” (Tájékoztatáspolitikai ismeretek II. 1985:35). A szellemesnek tetsző fordulat igazából csúsztatás: a jegyzet szerzői úgy tesznek, mintha a polgári demokratikus kritériumoknak is eleget téve nyújtana – állítólag – többet a létező szocializmus gyakorlata. A tájékoztatáspolitikai fölény a tananyag folytatódó gondolatmenete szerint ugyanis abból fakadna, hogy az információáramlás „a szocializmus építésének egyik sajátos eszköze, amely – s ez a célja – a közgondolkodás és a közvélemény helyes orientációjával, gazdagításával és az ismeretszintek homogenizálására való törekvéssel hozzájárul a nyugodt, alkotó munkához nélkülözhetetlen, kiegyensúlyozott közhangulat és a politika alapvető kérdéseiben létrejött egység fenntartásához” (Az MSZMP… 1979:35). Ugyanezt az állítást fogalmazza meg egy 1977-es politikai bizottsági határozat: „A tájékoztatás nem cél, hanem eszköz. Tájékoztatásunk (...) szolgálja rendszerünk érdekeit, formálja az emberek tudatát, magatartását” (Az MSZMP… 1979:547). Ráadásul – tette hozzá szóban egy vezető sajtóirányítási tisztviselő – „a tájékoztatás adott elvei és keretei között hallatlanul színes és hallatlanul gazdag lehetősége van az újságírásnak ahhoz, hogy segíteni tudja a politikát”. Ezt a hozzájárulást azonban mindenekelőtt a sajtó agitációs és propagandatevékenységének javításaként, az állampolgároknak egy-egy központi cél mögötti minél egységesebb felzárkóztatásaként értelmezte a felső vezetés. „A sajtó akkor szolgálja jól a párt politikáját, ha a rendelkezésre álló eszközökkel mozgósítja a lakosságot a kongresszusi határozatok végrehajtására”, hiszen a „szocializmus ügyét szolgáló politikai újságíró nem lehet egyszerű lapkiadói alkalmazott; agitátornak és népnevelőnek kell lennie” (Az MSZMP… 1979:73).

Igaz, e lenini meghatározás 1971-es felelevenítése után nyolc évvel az agitáció társadalmi szerepének újfajta kiterjesztését fogalmazza meg egy újabb PB-határozat: „Az agitáció segítse az érdekek sokféleségének megértését. Járuljon hozzá annak az egészséges légkörnek a továbbfejlesztéséhez, amelyben az érdek- és véleménykülönbségek nyílt megjelenése is segíti a közösségi, az össztársadalmi érdekek elsőbbségének érvényesülését” (Az MSZMP… 1979:941). Ez a megközelítés ugyan már elfogadja, hogy ne csak egyetlen, központi nézet tükröződjön a sajtóban, de ennek az engedménynek mindenekelőtt az az értelme, az a feltétele, hogy a hatalom döntéseinek prioritását ne veszélyeztethessék ellenérdekek, ellenvélemények. Ennél az 1979-es tájékoztatáspolitikai felfogásnál jóval messzebb ment a – jellemző módon – a kommunizmus éveiben teljes egészében sohasem nyilvánosságra hozott 1965 júniusi PB-határozat. A Kádár-korszak leginkább liberalizáló szakaszában úgy vélte a párt vezetése, hogy „fel kell számolni a tájékoztatást gátló előítéleteket, szemléleti korlátokat, amelyek javarészt a közvéleménytől való félelemből, illetve a közvélemény nem ismeretéből táplálkoznak. Közöljük a számunkra kedvezőtlen tényeket, s azokat a véleményeket is, amelyekkel nem értünk egyet, s ezektől ne a hallgatás, hanem a jelenségeket helyükre tevő magyarázat útján határoljuk el magunkat” (Az MSZMP… 1979:244). Ha összevetjük ezt a szöveget ugyanennek a testületnek hat évvel korábbi álláspontjával, nyilvánvalóvá válik a diszkontinuitásra való határozott törekvés: „Egy-két lapunk, különösen az Esti Hírlap és a Hétfői Hírek egyes munkatársai még mindig nem értik meg, hogy a sajtó munkájának a párt politikájának a szolgálatában kell állnia és azt, hogy nem a szenzációéhség vagy érdekesség szempontjai, hanem politikai megfontolások döntik el, hogy bizonyos fontos, főleg belpolitikai anyagok megjelenhetnek-e a lapokban vagy sem” (Az MSZMP… 1979:359).

1968-ban, különösképpen a csehszlovákiai beavatkozás után és a brezsnyevi Szovjetunió erősödő dogmatizmusa következtében, illetve itthon a reformellenes erők pozíciójának megerősödésével ismét ideológiai ellenhullám kerekedett felül a tájékoztatáspolitikában is: „Sajnos az is előfordul, hogy a sajtó munkatársai az információval visszaélnek, kifecsegnek vagy eltorzítanak dolgokat, hamis adatokra, tényekre építenek és valóság helyett vélt igazságokat hangoztatnak, félreinformálják a közvéleményt” (Az MSZMP… 1979:70). Az ellentámadás még 1977-ben sem fulladt ki: „Rendszeresen és meggyőzően le kell leplezni az ellenséges ideológiai tevékenységet, annak céljait. A tömegtájékoztatási eszközök megfelelő érvekkel, tényekkel járuljanak hozzá, hogy a lakosság felkészültebben álljon szembe az imperialista propagandával” (Az MSZMP… 1979: 547).

A nyolcvanas években visszafogottabbá vált ugyan a hatalom képviselőinek addig látszólag magabiztos dörgedelmes stílusa a tájékoztatáspolitika kérdéseiben, de még olyan óvatos fordulat sem következett be, mint amilyet a gazdasági reform alapkoncepciójához való habozó visszatérés jelentett ugyanekkor. A gyakorlatban viszont egyre több konfliktus árán lehetett csak fenntartani az addig olajozottabban működő sajtóirányítási mechanizmusokat, s ez még a teoretikus kijelentésekben is érzékelhető: „Többször hallható az az igény, hogy a tömegtájékoztatás és a politika közötti partneri viszony megteremtésére van szükség. A politikai eszközrendszer együttesen szolgálja a társadalom irányítását végző politikát. A politikai vezetés számára a sajtó nélkülözhetetlen segítőtárs. Ezt nagyra értékelve, küzdőtársnak tekinti a sajtót, bizalommal kezeli ezt a nagyon fontos intézményt, jelzéseire odafigyel, tapasztalatait igényli és hasznosítja döntéseiben. Maga a sajtó is fóruma, terepe a politika alakításának. Ez a gyakorlatban is így van, még ha időnként zökkenőkkel is” (Lakatos Ernőt idézi Fricz 1988:48). Ez az idézet ugyanakkor azt is jelzi, hogy a tájékoztatáspolitika alapelvei az ötvenes évek és a nyolcvanas évek között állandósultak. Elég egyértelműen rögzültek ennek a társadalomképnek az alapvonásai: fent, a centrumból vezérelt sikeres politika – amelynek megkérdőjelezhetősége fel sem merülhet –, illetve lent, a szélesebb néptömegek, akikre csupán a célok és az eszmék elfogadása hárulna; reagálásaik szinte kizárólag mint „visszajelzés”, „visszacsatolás” közvetítődnének a hatalom csúcsai felé. Ebben a felfogásban a felülről lefelé történő mozgást kell szolgálnia – néptanítói hatáskörben – minden egyes újságírónak. Besorolásukon az olyan paternalista engedékenységgel biztosított lehetőségek sem sokat módosítanak, mint például az, hogy „a tájékoztatáspolitika – és az egész politika – alapvető érdeke, hogy a gondokról is nyíltan írjunk. Természetesen nem hatásvadászó módon pánikot keltve, pesszimizmust árasztva, hanem elemzően, a nehéz helyzet okait, előzményeit feltárva, s a megoldás lehetőségét is vázolva” (Tájékoztatási ismeretek 1985:21).

Hogy a magyarországi alaphelyzet, a politikai közállapotok egyáltalán nem feleltek meg ennek a leírásnak, és hogy az egykor majdnem százszázalékosan gleichschaltolt újságokban sem kizárólag a tájékoztatáspolitika szája íze szerint készült cikkek jelentek meg, azt nyilvánvalóan a sajtó irányítói is jól érzékelték. Mégsem voltak hajlandók elismerni – elvileg sem – a világnézeti másként gondolkodást; vagy akárcsak engedélyezni alternatív gazdaságpolitikai elképzelések nyílt összecsapását. Az egyébként hivatalosan elfogadott érdekkülönbségek egyértelmű képviselhetőségéről nem volt szó – mintha a tájékoztatáspolitika a (minden bizonyítás nélkül hangoztatott) nemzeti egységért aggódott volna. Valójában viszont a tekintélyelvű módszerekhez ragaszkodott, éppen a hatalom biztonságának megőrzése érdekében; önálló, egymással vitázó kiadványok, irányzatok kialakulását nem tette lehetővé, attól félve, hogy akkor a lapok és az újságírók kételyeinek kifejezését, a bírálat jogának gyakorlását egyre nehezebben sikerülne megakadályozni. A valószínűleg elkerülhetetlen központi közbelépéseket ebben az új helyzetben mind körülményesebben lehetett csak indokolni, s alighanem végképp elfogadhatatlanná vált a magyarországi sajtóviszonyok olyan jellemzése, hogy „nincs direkt sajtóirányítás – az elvi keretek megjelölésén túl az irányítás indirekt; alapvetően informálást jelent”. Ez az önértékelés ekkor is csak annak volt hihető, aki a mindennapok gyakori operatív beavatkozásait, a tájékoztatáspolitikai szervek „kézi vezérlését”, az informális befolyásolást mint véletlen, egyedi eseteket fogta fel. Márpedig a háttérben meghúzódó sajtóirányítási tevékenységnek éppen ezek a módszerek és eljárások adták meg a lényegét.

Előzetes kontroll

A Kádár-korszak végén a központi tájékoztatáspolitika akkor teljesítette igazán jól és hatékonyan egyik legfontosabb feladatát, ha a hatalom szempontjából kellemetlen és nemkívánatos tények, értékelések elterjedését még idejében képes volt megakadályozni. A megelőzésben, az információ áramlásának megállításában a Magyar Távirati Iroda fontos szerepet játszott: a (legális) sajtónak továbbítható hírek kiválogatásában ekkor is szinte monopolhelyzetet élvezett. A napi eseményeket tartalmazó bizalmas kiadványai eljutottak ugyan a szerkesztőségekbe, de idézni ezekből nem volt szabad. A közlésre alkalmassá tett MTI-anyagok pedig már „olyan szűrőn mentek keresztül, amilyenről nem is mindig tudunk; az iroda tevékenységében teljesen összekeveredik, hogy mi a szolgáltatás és mi a hatósági funkció”.

Különösen a külföldi jelentések, azok közül is leginkább a Varsói Szerződés tagállamaival foglalkozó híradások eshettek a MTI cenzori tisztogatásának áldozatul. Ez a szelektálás összhangban állt azzal a sajtópolitikai elvvel, hogy „[t]ermészetszerűleg vigyázunk arra, hogy szocialista országokról szóló híreket csakis az érintett országok hírközlő szerveitől vegyünk át, s ne nyugati forrásból. A politikai mérlegelés azért is fontos, mert a velünk ideológiai, politikai harcban álló államok hírközlő eszközeinek olykor az álhírek, a tendenciózus ferdítések közreadása is érdeke lehet” (Tájékoztatási ismeretek 1985:12). Márpedig ezek közlése teljesen fölösleges, magyarázzák a jegyzet szerzői, hiszen „amikor a bécsi rádió arról beszél, hogy Svédország partjainál állítólag szovjet tengeralattjárók tartózkodnak, itthon egyesek ennek megerősítését vagy cáfolatát várják a magyar tömegtájékoztatástól. Ilyen esetben azonban mi nem egy tényleges információval állunk szemben, hanem a burzsoá propaganda tudatos manipulálásával. Erre mi nem reagálhatunk. Az pedig nem információ, hogy hol nem tartózkodnak szovjet tengeralattjárók” (Tájékoztatási ismeretek 1985:12).

Ellentmond ennek az érvelésnek, hogy a szovjet kormány később beismert egy navigációs „tévedést”; mint ahogy annak idején az is kiderült, hogy a kubai csapatok angolai jelenléte sem csupán imperialista rágalom, és a pol potisták kambodzsai népirtása sem egyszerű koholmány, sőt a szovjet kőolajforrások lassú apadása sem az amerikai hírügynökségek kacsája. A tananyag fejtegetése mindössze annyiban volt helytálló, hogy a magyar olvasó sokszor csak a cáfolatot ismerte meg, s mivel azt hosszú évekre visszanyúló rutinjával eleve fenntartásokkal fogadta, végül is így értesült az eredeti hírről is. A politikai vezetés szempontjából talán hasznosabb lett volna a teljes hallgatás.

Nem voltak írásbeli egyezségek arról, hogy a szocialista országok alapvetően egymás belső propagandáját veszik át. Ez a sajtóirányítási technika magától értetődő „kölcsönös gyakorlattá vált”, magyarázta egy vezető tájékoztatáspolitikai funkcionárius. A nyolcvanas években mégis egyre kevésbé tudta a sajtóirányítás a be nem avatkozás elvét érvényben tartani – alighanem a romló itthoni helyzetet ellensúlyozandó a tájékoztatáspolitika engedékenyebben kezelte a kedvezőtlen információk nyilvánosságra hozását. Persze „Románia esetében a hivatalos politika hosszú ideje nem is áll ezen a platformon”, magyarázta a televízió egyik munkatársa, hozzátéve, hogy „egykor a moszkvai tudósító csak úgy tudott riportot adni a várakozó sorokról, hogy a Lityeraturnaja Gazétában megjelent cikkre hivatkozott; saját kezdeményezése alapján nem mehetett volna le egy ilyen beszámoló, hiszen az akkor még sértette volna a szovjeteket”. Noha a kinti érzékenység a nyolcvanas évek végére már csökkent, „mégsem érzékelek sokat abból, hogy a sokat emlegetett glásznoszty hatására természetesebben írnánk a Szovjetunióról, az ottani sajtóanyagok jóval felszabadultabban bírálják saját viszonyaikat”, vélte egy főszerkesztő-helyettes.

Bár a „TV-Híradó” stábjában bekövetkezett vezetésváltás után megszűntek a „nem átallotta azt mondani” típusú kommentárok, s a külpolitikai műsorokban megnövekedett az önálló riportok száma, illetve némely újságban egyre több, a keleti tömbről szóló nyugati hír is megjelent, továbbra is „rendzavarásnak”, „incidensnek” nevezték a kelet–berlini tüntetéseket, ahogy „ellenforradalmároknak” a nicaraguai kontrákat, s igencsak ritkán esett szó Lech Walesa, az „egykori Szolidaritás-vezető” politikai aktivitásáról. A szóhasználatot gyakran már az MTI kiadott jelentései is behatárolták.

Az itthoni ellenzéki tevékenységekről – vagy másként gondolkodókkal szembeni fellépésekről – nagy ritkán jelentek meg MTI-közlemények. Az Írószövetség viharos közgyűléséről csak rövid hírt hoztak le a napilapok – hosszú ideig „embargó volt az egész közgyűlésre; egyáltalán, hogy volt ez a közgyűlés, nem lehetett újra szóba hozni”. Kényes politikai helyzetekben az MTI belföldi hírszolgálata lényegében a sajtóirányítás közvetlen felügyelete alá kerülhetett.

Az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztálya által összehívott főszerkesztői értekezletek egyben a sajtó pártirányításának az alapformáját is jelentették: „belső szabályozás alapján a KB-n belül minden, a sajtóval kapcsolatos üggyel az agit-prop osztály foglalkozik, tehát elvileg teljesen centralizáltan – a hierarchia csúcsán az agit-prop munkáért felelős titkár áll, aki most, ugye, a Berecz”. Havonta egyszer tartottak főszerkesztői értekezleteket. „…mindig van egy-két konkrét ügy, meghívott előadókat is hoz az agit-prop osztály; aki lehet például egy miniszterhelyettes, ezután jönnek az »egyebek«: először, hogy milyen események várhatók, majd általános elemzés következik az elmúlt periódus munkájáról, amelyben X újság megdicsértetik, hogy jól foglalkozott valamivel, míg Y újság elmarasztaltatik, hogy rosszul, szerencsétlenül, nem az irányelveknek megfelelően nyúlt egy problémához – ezek a bírálatok mindig jó fogódzók: más kárán tanul az okos” – mesélte egy főszerkesztő.

Hasonlóan történt „állami vonalon” is a meghívott lapszerkesztők háttérinformálása. Általában a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának egyik vezető funkcionáriusa kéthetente csütörtökönként, a kirakatnak szánt, de átlátszó áldemokratizmusa (előre gyártott, sorrendben feltett kérdések és – nem mellékesen – beszédhibásan felolvasott válaszok) miatt önmagát azonnal lejárató nyilvános kormányszóvivői tájékoztató után, ebben a késői korszakban már a televízió kameráinak a kirekesztésével tartotta az eligazítást. „A HVG-ben megjelent egy karikatúra, nem magyar, hanem egy angol laptól átvett rajz: benyit a kormányszóvivő, az újságírók már várják, és azt mondja: Jó napot kívánok – a többi nem publikus. Elég találó karikatúra.” A pártközpontban rendezett értekezleteken is voltak „kérések, hangsúlyozom, sohasem tiltások: az ellenzéki színezetű monori találkozó után fölolvasták a résztvevők névsorát, olyan sebességgel, hogy azt senki sem tudta követni, s amikor felállt valaki, hogy most ez annyit jelent-e, hogy rájuk szilencium van, akkor a válasz elhárító volt – azért az ott ülők körében világos lehetett, hogy a tanácskozásról nem illik írni”.

Akár mert „nem publikus” egy téma, akár mint „kérés” hangzott el a sajtóirányítás igénye, hatásuk révén mégiscsak tiltások voltak ezek a bejelentések. Néha viszont egyik pillanatról a másikra megszüntették az általános tájékoztatási zárlatot: „A kábítószer sokáig tabutéma volt Magyarországon, jó néhány kollégának maradtak dobozban anyagaik; egyszerűen struccpolitikát folytatott a hazai egészségügyi kormányzat és a sajtóirányítás, de aztán a probléma oly mértékben kiéleződött, s az egészségügy számára nyilvánosság nélkül menedzselhetetlenné vált, hogy nem is olyan régen a tilalmakat föloldották, illetve eléggé kézben tartott sajtómunka indult meg: minden itthoni kábítószerezéssel foglalkozó írást ellenőriznek; tehát ez deklaráltan kényes téma”.

Az előzetes kontroll legfontosabb eszköze a telefon volt. „Ma bárki irányíthatná a sajtót, akinek telefonja van – egyik nap is csörög a készülék: arra kér bennünket a sajtóirányítástól valaki, hogy ne írjunk semmit Raoul Wallenbergről – tudomásul vettem”. (Ez a rövid beszélgetés is érzékelteti a svéd diplomata ügyének tisztázatlanságát, a téma lényegében akkor még változatlan tabujellegét.) 1985 februárjában a CB-rádiósok egyesülete sajtótájékoztatót hívott össze, ahol kifogásolták a CB-rádió használatáért fizetendő adó emelését – a rendezvényről szóló beszámolókat a Tájékoztatási Hivatal telefonon letiltotta: így például a Heti Világgazdaságnál már elkészített rövid hír nem kerülhetett be a lapba. (Csak néhány nap múlva, a televízió „Ablak” című műsorában jutottak szóhoz az egyesület képviselői, kizárólag a CB-rádió társadalmi fontosságáról értekezve...) „Jön egy telefon a Tájékoztatási Hivatalból, hogy lehetőleg ne foglalkozzunk azzal a két amerikai katonával, akik itt a háború alatt kiugrottak ejtőernyővel egy bombázóból, és most visszatértek; mondtam, hogy nem is volt szándékunkban, de köszönöm az információt, mert nem is hallottam róluk”.

Míg a Wallenberg eltűnése és halála körüli óvatosságot az érzékeny szovjet reagálás motiválhatta, addig a CB-rádiósok közös fellépését – érdekeik védelmében – kormányellenesnek kiáltották ki. Az amerikai katonák idelátogatásának jelentőségét szándékosan aláértékelő tájékoztatáspolitikának akkor már nem volt – a hatalom logikáján belül maradva sem – ésszerű magyarázata. „A sajtóirányítás elképzelései szerint a helyi lapban jelenik meg egy anyag, egy tv- vagy rádióműsorban adnak egy rövid hírt, de valamilyen aktuális ok miatt nem akarták, hogy az esemény több sajtóorgánumban is részletesen szerepeljen”. Valószínűleg fontoskodásról, bürokratikus túlszabályozásról, az operatív beavatkozást kiváltó reflexről lehetett szó. Máskor a nyilvánosságtól való szinte már beteges félelem érződött a kihirdetett „embargókon”: „Szépségkirálynő-választás: a tragédia után eldöntetett, megfoghatatlan szinten, hogy nincs tovább. Egyszerűen nem voltak hajlandók tudomásul venni az érveket, hogy ezt be kellene jelenteni, hanem az új versenyt lényegében félbeszakították – ki, hogyan; nem is akarok belemenni”. Mivel megbízható hírforrások nem voltak, az idézett lapszerkesztő is minden bizonnyal azokra a keringő pletykákra gondolhatott, hogy legmagasabb szinten, a Politikai Bizottság valamelyik tagja rendelte el, hogy ne legyen több forduló – a sajtóirányítás pedig nem merte vállalni a döntés közzétételét.

Éles helyzetben aztán kézi vezérlésre is átkapcsolhatott a tájékoztatáspolitika, mint tette ezt a csernobili atomreaktor katasztrófája után: a miniszterelnök-helyettesi szintű válságbizottság mellett „viszonylag gyorsan létrehoztak egy tájékoztatási stábot is, az élére teljhatalommal kinevezték a Táj. Hiv. egyik főosztályvezetőjét: sajtókérdésekben élet-halál urának deklarálták; pozíciója később automatikusan elhalt”. A válság központi menedzselésének, levezénylésének a késleltetett informálás és a teljes tiltás voltak a legfőbb eszközei: „nem lehetett megírni, hogy mekkora volt a rádióaktivitás, ami a mai napig rejtély a számomra” – emlékezett vissza egy vezető újságíró. A lakosság tudatlanságban hagyása, a veszélyek elhallgatása nemcsak erkölcsi nézőpontból ítélhető el, de nem érte el a feltehetőleg kitűzött tájékoztatáspolitikai célt, vagyis a pánik megelőzését sem: az emberek nagy része alighanem egyáltalán nem hitt a lassan adagolt félinformációknak, a megnyugtatásnak szánt, néha szánalmas hivatalos közleményeknek.

A tájékoztatáspolitika szűrőrendszerének legsikeresebb eleme a főszerkesztők egyszemélyi felelősségének elve volt. Ez az irányítástechnikai megoldás a sajtó kontrolljának decentralizálását jelentette. Alacsonyabb szintre, a szerkesztőségek első embereinek kezébe kerültek a közölhetőség határát megszabó leggyakoribb döntések. A felelősség, vagyis a hatalom tekintélyes hányadának átruházása – a „bizalom megnyilvánulása” – tehermentesítette a sajtóirányítás apparátusait, így a tisztviselők a lényeges problémákra koncentrálhattak. Egyidejűleg növekedhetett az újságírói elittel való összefonódottság mértéke. A lapok élére kinevezett megbízható káderek egyben a leglátványosabb eredmény elérésében is segédkeztek: a feltűnő, s ezért kínos hatósági cenzúra kiküszöbölésében, a durva közbelépések fölöslegessé tételében, az állandó központi nyomás mérséklésében.

A főszerkesztők többoldalú függésben dolgoztak. Kinevezésüket, felmentésüket a lapot jegyző intézménytől – ez lehetett minisztérium, tanács, pártbizottság, egyetem, a Hazafias Népfront vagy a Magyar Gazdasági Kamara, de esetleg maga a kiadóvállalat – kapták. Az újságok állami felügyeleti szervével, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalával konzultálták meg előzetesen a „lapgazdák” a főszerkesztők személyét, illetve gyakran a Tájékoztatási Hivatal saját jelöltet javasolt a poszt betöltésére. A tényleges döntés előkészítése – ez leginkább a központi napilapokra állt – az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának a kezében volt, kiszemeltjeit a Központi Bizottság Titkársága fogadta vagy utasította el. Ugyanígy a főszerkesztők leváltását a legfelsőbb pártszervek, a kormány hivatala és – az elbocsátást formálisan mindig közlő – „lapgazda”, sőt a munkáltatói jogokat gyakorló kiadóvállalatok is kezdeményezhették.

„A Magyar Újságírók Országos Szövetségének az ellenforradalom előtt 2200 tagja volt. A múlt év augusztusában megkezdődött az újságírók ellenforradalom előtti és alatti magatartásának és tevékenységének felülvizsgálata. A természetes csökkenés, a sajtó területéről való eltanácsolás és a szövetségből való kizárások eredményeként a taglétszám 1957. december 20-ig kb. 800-zal csökkent. Ezenkívül csaknem 100-ra tehető a felülvizsgálat során különböző mértékű büntetésben részesített újságírók száma” (Az MSZMP… 1979:197). A párt legfelső testülete ezután még nyomatékosan megfogalmazta azt az igényét is, hogy „[m]indent el kell követni, hogy a szerkesztőségeket politikailag szilárd munkatársakkal megerősítsük. Ennek egyik feltételeként el kell érni, hogy azok az újságírók, akiket a felülvizsgáló bizottság méltatlannak talált a szövetségi tagságra, hivatalos újságíróként ne dolgozhassanak egyetlen szerkesztőségben sem” (Az MSZMP… 1979:201).

Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a főszerkesztői hatalom növekedése végül is lehetővé tette a sajtó szigorú hangvételének oldódását, a merev egység lazulását: az egyes lapok mozgásterének bővülését. Az egyszemélyi felelősség elve ugyanakkor – az eredeti szándékoknak ellentmondva – a lapszerkesztők egy részének a sajtóirányítástól függetlenedő, óvatosan politizáló, s az információk megszerzése, sőt közlése érdekében ügyesen taktikázó magatartásához vezetett.
A diplomáciai bonyodalmaktól való állandó szorongás egyrészt gyávasághoz, másrészt görcsös kapkodáshoz vezethet: „ismert történet, már az utcára is kikerült néhány példány a Históriából; a hátoldalon egy karikatúrát hoztak le a korabeli Ludas Matyiból: Tito, a láncos kutya – a folyóiratot bezúzták”. A pornográfia bizonytalan határvonalát lépte át egy hetilap a sajtóirányítás megítélése szerint: „a meztelen csajok éppen akkor meghaladták a toleranciaküszöböt, jött egy utasítás, hogy zúzzák be, de azt a megoldást választották, hogy egy tsz-melléküzemággal kis fekete csíkokat ragasztottak be, eltüntetve a meztelenséget; mert így olcsóbb volt, mint bezúzni”.

Utólagos rendteremtés és többszintű nyilvánosság

Ha a beépített megelőző módszerek ellenére a sajtóirányítási szerveket – esetleg magas rangú politikusokat – irritáló szöveg jelent meg a lapokban, hangzott el a rádióban vagy a tv-ben, akkor az érintettek valamilyen formában nemtetszésüket általában ki is fejezték. Az utólagos szemrehányásokkal, felelősségre vonásokkal persze mindenekelőtt azt akarhatták elérni, hogy a jövőben ne forduljon elő hasonló baleset, illetve tudatos fegyelemsértés: a nagyobb szabású veszekedésekből pedig más szerkesztők is megérthették, hogy meddig terjedt az önállóságuk.

A legenyhébb negatív visszajelzések közé tartozott, amikor a kifogásolt anyag készítője szinte véletlenül értesült egy bosszús megjegyzésről, például amikor olyan helyzet állt elő, hogy egy első számú politikai vezető „dünnyögése, véleményének ahangulata jut el hozzám; az eredeti opponenst nem is ismerem, csak magánalapon tudhatom meg az üzenet küldőjének személyét”. „Kis rosszpontnak” számított – egy rovatvezető fogalmazott így – az olyan telefonhívás is, hogy „itt a »Házban« nagy visszatetszést keltett a múltkori anyagotok, mert kicsit sértő volt és sokan úgy értékelték, hogy túlment bizonyos határokon; most ezt nem tesszük le írásban, de nagyon kérünk, hogy legközelebb jobban figyeljetek oda, hiszen nem érdeke senkinek sem, hogy ezt az érzékenységet mesterségesen fokozzuk”. Nyilvánvaló, hogy a sajtóirányítási szervek az együttműködés számára akarták ilyen hangnem használatával a fontosabb újságírókat megnyerni.

A legtöbbször azonban, amikor a tájékoztatáspolitikai szervek vezetői megrökönyödve észleltek egy súlyosabb kihágást – vagy teljesen azonosultak egy befolyásos személyiség dühkitörésével –, akkor nagy erővel láttak hozzá a rendcsináláshoz. A telefonon érkező durva leszúrás, az igazoló jelentés követelése, az azonnal berendelést követő fejmosás, szakmai nyilvánosság előtti leteremtés, a lapszerkesztők prémiummegvonása, végső esetben a leváltásuk tartoztak legfőbb eszközeik közé. Súlyosabb helyzetben, illetve ismétlődő ellentéteik esetén ezek a büntetőeljárások a megtorlás összefüggő láncszemeivé válhattak.

Akkoriban nem ugyanazt a kritikai merészséget engedhette meg ma magának minden sajtótermék. Sokkal inkább hallgatólagos szokás, mint meghirdetett elv alapján a csak szűkebb (szakmai-értelmiségi) körökhöz eljutó lapok, folyóiratok jóval szókimondóbbak lehettek, mint a valódi tömegtájékoztatás eszközei. Erről, a nyilvánosság többszintűségéről nyilatkozta Vince Mátyás, a Heti Világgazdaság főszerkesztője, hogy „találó a Jupiter-ökör példabeszéd, hiszen mást lehetett közölni a hétszázezer példányos lapban és mást a harmincezresben; más mehetett a tévé második műsorán huszonhárom órakor, és más a fél nyolcas híradóban. Tény, hogy élünk e hazai gyakorlatból fakadó lehetőséggel, azonban megvallom, nagyon nem értek egyet ezzel a »munkamegosztással«. A lehető legteljesebb nyilvánosság híve vagyok” (idézi Nádor 1986:100).

Másképpen értékelte a sajtó szabadságának belső strukturáltságát Pálfy József, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke, a Magyarország főszerkesztője: „Csakugyan baj ez? Hiszen ha így van, nem is olyan szürke és egyforma a sajtó. Ha az egyiknek szabad megírni valamit, a másik meg nem meri megírni, már nem biztos, hogy az irányítószerven múlik, hol a határ. Nagyon sok múlik a főszerkesztőn, sőt az újságírón: derék dolog, ha valaki mer harcolni valamiért” (Magyar Hírlap, 1987. július 4.). A hajdani állapotoknak ez a megideologizálása elfedte, hogy a sokféleség valójában az újságok lehetőségei közötti kényszerű esélyegyenlőtlenség volt, amelyből aligha lehetett volna ilyen egyszerűen kitörni. Az újságírók maguk is tisztában voltak azzal, hogy „ugyanazért a közlésért a sajtóirányító szerv felelősségre vonja az egyik lapszerkesztőt, akit szorosabb irányítás alatt tart, míg a másik lap szerkesztőjét ugyanazért a közlésért nem vonja felelősségre”, mint azt – Pálfyval vitázva – Bihari Mihály politológus a Magyar Hírlapban közölt vitában megállapította (1987. július 4.). Ezt az érvelést éppen az egyébként bátor hangvételűnek számító HVG kemény önkontrollja támasztotta alá: a hetilap a Közgazdásztól, tehát egy utcai forgalomba nem kerülő egyetemi újságtól átvett riport esetében – közvetlen felső utasítás nélkül is – határozott öncenzúrát gyakorolt.

A kiemelt kategóriájú „tömegkommunikációs orgánumok” közé tartozó televízió egyes főszerkesztőségeinek vezetői önállóságukat és hatalmukat tekintve a hierarchiában nagyjából az újságok rovatvezetői és főszerkesztői között helyezkedtek el. Az MTV mindenkori elnökének (és helyetteseinek) a hatásköre ugyanis a főszerkesztői egyszemélyi felelősség és a sajtóirányítási eljárások legfontosabb elemeire terjedt ki; ők tehát a lapok főszerkesztőinél némileg feljebb álltak a ranglétrán. „A híradó előzetes tükrét minden délután be kell mutatni az elnökségnek, s annak tagjai bármilyen anyagot letilthatnak. Az egyik szombaton az ötórás, úgynevezett nulladik adásban még lement egy riport arról, hogy ki lehet-e venni a pénzt a Nemzeti Színház javára befizetett számláról – a következő híradóban már nem engedélyezték az újraközlést. Bereczky személyesen vetette ki Pozsgay beszédéből a »válságjelek« kifejezést – ami másnap a sajtóban megjelent”. Önmagában is elképesztő politikai jelenség volt, hogy a pártnomenklatúrában előkelőbb helyet elfoglaló KB-tag nyilvánosan elhangzott gondolatmenetét is cenzúrázzák. Ha viszont az MTV elnöki posztján történt feltűnően gyakori személycserékre gondolunk, akkor alighanem érthetővé válik a politikai tévedésektől való állandó szorongás.

A lapszerkesztők típusai

A sztálinista újságírás klasszikus éveiben az ideális lapszerkesztő saját feladatát a rendszer szolgálataként fogta fel, alapvető értéknek a politikai vezetés iránti feltétlen hűséget tartotta, s egyetértett azzal, szükségesnek találta, igényelte, hogy felülről irányítsák.
Bár ebben a vegytiszta formájában a nyolcvanas évek vége felé már régóta nem létezett ez a típus, helyzetük, érdekük, ideológiájuk, politikai múltjuk és/vagy emberi gyengeségük még a rendszernek ebben az késői szakaszában is sokakat mindenekelőtt a hatalomhoz kötött. Így magatartásukban fellelhetők voltak az elkötelezettség hagyományos – és elvileg még később is megkívánt – ismérvei. Ezek a vezető újságírók nem a sajtóirányítás felszólítására fogtak vissza információkat, hanem mert a nyilvánosság reformját ellenezve, szorosan összefonódtak a felettes szervekkel. „Részt vettem egy főszerkesztői értekezleten, ahol Karvalics elvtárs tartott eligazítást; kérdéseket és hozzászólásokat is kapott – egyre furcsábban éreztem magam; olyan volt számomra a jelenet, mintha víznélküli úszómedencében lusta vízilovak dagonyáztak volna, akik valahonnan régről ismerték egymást (pártiskoláról, vagy közösen vadásztak), s noha formailag tartják a hierarchiabeli különbségeket, de igazából haverok. Szóval ez egy brancs”. Egy másik interjúalany kevésbé szatírikus megfogalmazása szerint „a szerkesztőség elég élesen két részre szakadt – még életkor szerint is –, a sajtóirányítással szoros kapcsolatot kiépítő csoportba a főszerkesztő és más erősen öncenzúrás, önfeljelentő újságírók tartoztak”. Jellemző ezeknek az embereknek a felfogására az is, hogy a sajtóirányítás tisztségviselőit saját kollégáiknak tekintették, s legfeljebb csak annyi változtatást szerettek volna a tájékoztatáspolitika működésében, hogy a követendő irányvonal egyértelmű legyen.

Az összefűző kötelékeket erősítette az a tény, hogy a nyolcvanas évek közepén a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának és a KB Agitációs és Propaganda Osztályának néhány funkcionáriusát főszerkesztői székbe helyezték. Ez az átcsoportosítás ugyanakkor már annak a folyamatnak a hatása volt, amely során a legális sajtó szerkesztőinek viselkedésében egészen másfajta magatartásminta jellegzetességei is kezdtek megjelenni. Az új szerepvállalásnak az volt a legfontosabb ideáltipikus jegye, hogy az újságírói munka lényegét az érdeklődő, újságolvasó embereknek nyújtott szolgáltatásként fogta fel. Ez a kör kritikusan kezelte a legmagasabb szinteken megszületett döntéseket is, s nehezen, csak kényszerűségből tűrte a központi ellenőrzést.

A tájékoztatáspolitika korlátozásaival elégedetlenkedő kollégák fokozódó nyomása még a hatalomhoz kötődő főszerkesztőket is két tűz közé szorította. Egyre észrevehetőbben elszakadva a 30-40 éve kialakult normáktól, az addigi reformkonzervatívok jelentős része ekkor már a nyilvánosság kérdéseiben a fontolva haladás álláspontjára helyezkedtek. Ennek a platformnak volt sajátos képviselője „A Hét” című műsor főszerkesztője, Hajdú János, aki megkísérelte a politikai rendszer iránti teljes lojalitást a megszokottnál nyíltabb tájékoztatással ötvözni – hosszabb távon sikertelenül. Ennek a köztes csoportnak a többsége azonban – kerülve a sajtóirányítással való összetűzést – kizárólag a túlélésre játszott. Egymás között szkeptikusan vagy cinikusan követték a nagypolitikai fejleményeket – félve azért az 1956-ot idéző analógiáktól. Ahogy akkor is elkapkodták az Irodalmi Újság izgalmas számait, akárcsak azt az 1987 őszén megjelent Élet és Irodalmat, amelyikben Galgóczy Erzsébetnek a szakszervezeti funkciójáról lemondó nyilatkozata jelent meg –, főleg mérsékelt hangvételű írásokat közöltek az ország állapotáról. Legfontosabb kívánságuk a sajtóirányítással szemben az volt, hogy őket, az újságírókat is „avassák be” a politikai döntések hátterébe. „Persze mindegyikük arra büszke, ha egyszer az életben egy cikk miatt botránya lett valamelyik Gugyeráknál odafent; aztán amikor egy új Gugyerák jön, az már csak legyint az egészre”.

Talán megkülönböztethető egy további különálló csoportosulás a vezető újságírók között: egyes főszerkesztők megpróbáltak szövetséget kötni a legfelső vezetésen belüli – elsősorban a kultúr- és tájékoztatáspolitikára befolyást gyakorló, úgy-ahogy megformálódó – irányzattal, leginkább magával Aczél Györggyel, a kulturális életet és a sajtópolitikát közel három évtizedig irányító KB-titkárral. Bár így is a meghatározott központi vonalat követték, sikerült egyéni arcvonásokkal rendelkező lapot kialakítaniuk – mint a Kritikának Pándi Pál, illetve az Új Tükörnek Fekete Sándor politikai törekvései nyomán. Mivel az egyes lapszámok tartalmának egyeztetése magasabb szintre csúszott, ezek az újságok bizonyos mértékig kikerültek a szokásos sajtóirányítási ellenőrzés alól – s így számukra tágabbá váltak a nyilvánosság határai –, ugyanúgy, ahogy a kiemelt kategóriájúak között is különleges helyzetű Népszabadság szerkesztői már eleve elsősorban a hatalom csúcsain állókkal tartották a közvetlen kapcsolatot. „(…) a lap nem tartozik a Tájékoztatási Hivatal kötelékébe, sőt, a pártközpont alá sem – ha ez nincs is formálisan deklarálva –, hanem gyakorlatilag maga a Politikai Bizottság felügyeli”.

Öncenzúra és taktikázás

„Agyamban kopasz cenzor ül”
(Európa Kiadó)

Minden újságnál működött az a belső szűrőmechanizmus, amelyen a cikkek egy része fönnakadt. Ennek megfelelően az újságírók már fogalmazás közben is úgy kalkuláltak, mint ahogy még a HVG-nél is előfordulhatott: „érezni lehet, hogy Vince mit tekintene problematikusnak; igyekszem elébe menni”.

A belső ellenőrzés megítélésénél az tűnt a legalkalmasabb nézőpontnak, hogy milyen indítékok alapján gyakorolták egy újság szerkesztői az öncenzúrát. Ahol a lap irányítói egyértelműen a tájékoztatáspolitika gondolkodásmódját követték, ott már a szerkesztőségen belül taktikázásra kényszerítették a kritikus írást megjelentetni akaró újságírókat. „A főszerkesztőnk sem szereti az állandó botrányokat – ha lapzárta előtt közvetlenül adok oda neki egy cikket, az könnyebben átcsúszhat, de ha bedühödik, akkor egész bekezdést is kihúz, vagy elteszi a kéziratot, hogy majd később alkudozzunk”. Ugyanígy, a megfelelő pillanatot próbálta elkapni még a Népszabadságnál, a párt központi lapjánál is a helyzetet a szerkesztőséget belülről jól áttekintő újságíró. „A négy főszerkesztő-helyettes négy különböző látásmódot – talán négy frakciót is – képvisel: ők hetenkénti rotációban szerkesztik az újságot. Számtalanszor megtörténik, hogy megírok valamit, de mert olyan a főszerkesztő-helyettes, hogy azon a héten nem mehetne le, akkor inkább várok a következő váltásig; ugyanígy tesznek a többi vonalhoz tartozók. A közvélemény még ma is azt hiszi, hogy minden, ami a Népszabadságban megjelenik, az a párt hivatalos álláspontja, pedig egy ideje az a felfogás érvényes, hogy csak a lap egészének kell a pártvezetés véleményét sugallnia. Ezt a liberalizálódást a kényszer, az elbizonytalanodás szülte, s ebben az eklektikus formájában nem orientál többé a lap. A sztálinista-dogmatikus Szabó László vezette belpolitikai rovatban lehoznak egy cikket, amely a gazdasági rendőrségért kiált, míg a gazdaságpolitikai rovatban éppen aznap a VGMK-kat védő írás jelenik meg”.

Ha viszont egy lapon belül viszonylag szilárd egység jött létre és sikerült egy kvázi-irányvonalat kialakítani, akkor a hierarchia különböző fokán álló újságírók szerkesztőségi munkáját inkább az együttműködés jellemezte; az öncenzúra első számú célja a sajtóirányítással való konfliktusok elkerülése lett. „A legritkább eset a HVG-nél, hogy egy munkatárs ne egyeztetne már az indulás fázisában a rovatvezetővel, aki ötleteket ad, esetleges tilalmakat vagy érzékenységeket előre elmagyaráz”. „A megírás módjában fejeződik ki legjobban az öncenzúra. Abban, ha »egyrészt-másrészt« alapon áll össze a cikk: a kritika lehetőségét az eredmények bemutatásával vásárolta meg. Aztán az eufémizmusokban – nemrég még csőd helyett »felszámolást«, munkanélküliség helyett »a teljes foglalkoztatottság hiányát« írtunk –, a kategorikus megfogalmazásokat enyhítő jelzők használatában: a főszerkesztő beleszúrja a kéziratba, hogy »csaknem« elviselhetetlen eladósodás, ami gyengíti a markáns szóhasználatot, viszont eladhatóvá teszi – csak fáj érte az ember szíve”.

Az öncenzúra másik, talán súlyosabb esete az volt, amikor az újságíróknak már eszükbe sem jutott, hogy tabunak tekintett kérdéseket feszegessenek: „nehéz belőni, hogy mi az, ami nem mehet, hogyha megpróbálnánk a magyar uránbányászatról írni, akkor kiderülne, hogy szabad-e, de egyes témák eleve kívül esnek a horizonton. Meglehetősen fejlett az öncenzúránk, ha valami eleve reménytelennek tűnik, akkor kevesen harcolnának érte – az újságíró általában nem forradalmár, és szeretné látni a cikkeit nyomtatásban. Ami nem jelenti azt, hogy elvtelenül csak azzal foglalkozna, amivel megbízzák, de ennyi befektetett munka, idő, energia felhasználásával nem lelkesítő az asztalfióknak írni”.

A tudatos öncenzúra kétélű fegyverén kívül más taktikai fogásokkal is éltek a lapszerkesztők, hogy a nagy nyilvánosság elé vigyenek a sajtóirányítási szervek felfogása szerint nem mindenkire tartozó híreket, véleményeket. Ha nem volt teljesen egyértelmű, hogy egy kritikus anyag megjelenését nem követné-e szankció, akkor a főszerkesztők megpróbálhattak informálódni. Különleges trükkel kísérletezett a csernobili szerencsétlenség után a televízió „Hírháttér” című műsora: „kínjukban, lévén, hogy nem akartak konfrontációba keveredni a sajtóirányítással, azt csinálták, hogy ugyan nem hangzott el a sugárzás mértékének nagysága, de mutattak egy műszert a Lánchídnál, amit alig lehetett leolvasni, meg hát az ember, ha nincs összehasonlítási alapja, akkor nem is igen tud mit kezdeni az adattal”. Ötletesebbnek tűnt az a módszer, amikor egy radikális nyilatkozó gondolatait úgy adta el egy újság, mint sok interjúalany közül az egyik véleményt.

Ha egy újság vezetése, mint a Heti Világgazdaság szerkesztőségének a magja, nemcsak ösztönösen, hanem átgondoltan igyekezett a nyilvánosság határain tágítani, akkor már pozitív stratégiát is fel tudott állítani: „Ez egy örökös játék, amellyel az is együtt jár, hogy az ember néha minden kedvét elveszíti. Meg kell próbálni a lábunkat bedugni az ajtórésen, s várni, hogy rácsapják-e. Ha igen, akkor kicsit vissza kell húzni, majd újból be kell tenni a nyílásba”.

Aczél-korszak és erózió
A nyolcvanas évekre a magyar sajtó központi irányításának alapvető mechanizmusai már húsz-harminc éve hasonlóképpen működtek. 1956 után, a megtorlás és a konszolidálás időszakában a kádári vezetés fokozatos törekvésévé vált, hogy kiegyezést keressen a társadalom különböző rétegeivel és csoportjaival. Bár a közmegegyezés, mint a hatvanas évek második felének országos hangulatát tükrözni akaró fogalom, nagyon is apologetikus. A rendszernek sikerült a sajtóban dolgozó és a kulturális életben résztvevő értelmiségiek jelentős részével az együttélés szabályait kialakítania: a sztálinista parancsuralom helyébe a felvilágosult paternalizmus lépett.

A jelentősebb egyéniségekkel személyes kapcsolatokat kialakítva és fenntartva egészen a nyolcvanas évek közepéig Aczél György irányította a kultúra, az ideológia, a tájékoztatás szinte minden területét. Kényszerű – és részleges – visszavonulása után, hetvenedik születésnapja alkalmából „a kultúra szabadságának bajnokaként ünnepelte minden köszöntő” – ironizált egy lapszerkesztő. „Aczél György a kádári politika alkalmazója- és alakítójaként a kultúrában: a lehetőségek továbbtágítója azokban az évtizedekben, amikor ez a feladat döntően reábízatik” – írta az Élet és Irodalomban Bodor Pál (1987. augusztus 28.).

Ugyanennyire igaz lehetne az a megállapítás is, hogy Aczél a kultúra szabadságának az ellensége – folytatta az előbb idézett újságíró. A hatvanas évek elején „Vajda Miklós „Nadrágfesték” címmel írt cikket az ÉS-be a szexuális álszemérmesség ellen, a megjelenést oroszlánüvöltés követte: az írás óhatatlanul célozgatott a kulturális irányításra, de senki sem gondolta volna, hogy Aczél ennyire magára veszi. Fegyelmi, igazoló jelentés, berendelés, rettenetes letolás: olyan ordítozás, hogy Garai Gábor, aki akkor főszerkesztő-helyettes volt, sírógörcsöt kapott. Az ordítozás artikulálatlan, de annyit ki lehetett venni belőle, hogy „ezt a rohadt burzsoá szexuális hullámot mi nem engedjük be az országba. Műfelháborodás volt, nem is az Aczélé, valakié, aki fölötte áll, annak a kívánsága szerinti ordítozás. Majd hamarosan bezúdul ez az egész, sőt, éppen a párt kultúrpolitikájának egyik kedvence, Jancsó Miklós vezeti föl a meztelen lányokat a nézőknek, s aztán a legócskább magazin-meztelenségekkel lesz tele az újságosstand. Vajda Miklós mégis megszenvedte: egy darabig vörös posztó volt a neve”. Ugyanez az irányítási stílus húsz évvel később is fennmaradt: „Berkes Erzsébet írt egy cikket az ÉS-be az irodalmi életről, és a művelődéspolitikát a »nyomorító tényezők« egyikeként sorolja fel: újabb ordítozás. Volt, aki lojálisabban és türelmesebben fogta föl; hogy »már az apja is kiabált vele fiatal korában«”.

Aczél György háttérbe szorulása után is úgy lehetett jellemezni a tájékoztatáspolitikát, hogy „se nem diktatúra igazán, se nem természetes liberális irányítási kapcsolat”. Annak következtében ugyanakkor, hogy többé nem egyetlen erőskezű személyiség áll az apparátusok élén, lazábbá vált az irányítószervek és a lapok közötti kapcsolat. Főleg a kulturális kiadványoknál „nem olyan szoros a gyeplő”.

Egyre több ismert újságíróval támadt konfliktusa a tájékoztatáspolitikának, s bár hivatalosan minden egyes ügyet különbözőnek tekintettek, egyértelműnek látszott, hogy az önálló egyéniségekkel nagyon rosszul jönnek ki a funkcionáriusok. „Féléves csendet róttak ki rám. Elkeseredett voltam természetesen. Meg dühös. És úgy éreztem, hogy igazságtalanság történt velem” – nyilatkozta eltiltásáról Mester Ákos (idézi Müller 1987:24). A rendszer korábbi megbízható támaszai közül a sajtó számára elveszítették Hajdú Jánost, akinek – ahogyan azt a televízióban magyarázták –, „elege lett a baszogatásokból, hogy a televízió a Politikai Bizottság macskája; mindig csak belerúgnak – nem lehetett partner, hanem majdnem csak kiszolgáló”. A kapkodást és a rossz káderpolitikát jelzi „A Hét” Hajdút követő főszerkesztőjének jelölése körüli cirkusz: „Baló György 48 órája már ki volt nevezve, amikor felülbírálták az agit-prop osztály választását, felrúgva a hierarchikus lépcsőt, hiszen az agit-prop osztály jogköre a kinevezés, s akkor »van jobb döntés« alapon lett Sugár András az utód. Szakmai rosszkedvet okozott; nem a személy, hanem az eljárás módja. Állítólag Kádár János közbelépése miatt történt a csere”.

A nyolcvanas években felülről alighanem egyre gyakrabban érkeztek letolások a sajtóirányítási funkcionáriusokhoz. „Nyilván olyan a mechanizmus, hogy egy PB-tag leszól a Lakatosnak, hogy te, szólj már ezeknek a hülyéknek, hát mit szórakoznak ezek, s akkor a Lakatoson múlik, hogy telefonál-e – a saját szempontrendszere alapján –, vagy pedig lenyeli és megtartja magának; nem irigylem az ő helyzetüket sem”. Alulról viszont a megújuló reformtörekvések idegesíthették az apparátus vezetőit.

1988 januárjában az Egyetemi Lapok Szakosztálya mégis megrendezhetett egy délelőtti vitát, amelynek hivatalosan az újságíró-szövetség választmányának felkérésére kidolgozott ellenprogram lett volna a témája. A felszólaló újságírók többsége azonban kifogásolta, hogy nem ismerhették meg az alternatív javaslatokat, és egyben bírálta a MÚOSZ-anyag bátortalanságát: „a dokumentum olvastán inkább a Kriterion Kiadó által megjelentetett, »Erdélyi jobbágyok panaszlevelei« című kis könyvecske jut az ember eszébe” – mondta például Langmár Ferenc (idézi Mélykuti 1988:42).

A mindennapok gyakorlatában a május végi pártértekezletig kevés érzékelhető változás következett be. Halay Editet, a Közgazdász főszerkesztőjét megrótták azért, hogy a pártból éppen akkor kizárt Király Zoltán képviselővel, szerkesztő-riporterrel készített interjút az egyetemi lap. A Fiatal Demokraták Szövetségének megalakításáról közölt Magyar Hírlap-kommentárra 1987 decemberében érkezett feleletet, a kormány lapjaként jegyzett újság a korszak végéig nem hozta le. A sajtó nem vett tudomást a Szabad Kezdeményezések Hálózatáról, illetve a Magyar Demokrata Fórumról. Az utóbbi mozgalom 1988. május 15-i rendezvényén jelentette ki Halmai Gábor jogász, hogy „a sajtószabadságot jogellenesen korlátozó minden magatartást bűncselekménnyé kell nyilvánítani”, majd követelte, hogy „ne csak a hatalomnak legyen sajtója, hanem a sajtónak is hatalma” (Túlélés 1988:1-2).

A párttagság és a pártapparátus győzelmes lázadását hozó MSZMP-értekezlet után tovább lazult a tájékoztatáspolitika mindenható ellenőrzése: a katonai költségvetés csökkentésének hangoztatása, vagy a parlamenti ügyrend antidemokratizmusának bírálata is szalonképessé vált. A Nagy Imre és társai kivégzésének harmincadik évfordulóján Párizsban rendezett sírkőavatásról nem írhatott a magyar sajtó – igaz, ezt a hallgatást megglosszázta az Élet és Irodalomban Ludassy Mária: „a tévé elnöke úgy döntött, hogy tekintettel a Pčre Lachaise temetőben történtekre, a magyar televízió nem kíván megemlékezni a francia forradalomról. És különben is: mi történt a Pčre Lachaise temetőben?” (Ludassy 1988:8). A televízió műsorpolitikájában egyébként sem volt érzékelhető még a legkisebb nyíltságra való törekvés sem: Bereczky Gyula, a Központi Bizottság új tagjának szerepét „reakciósnak” nevezte egy radikális reformer újságíró. Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya sajtóalosztályának vezetője, Csikós József viszont a távozó, de még hivatalban lévő Bányász Rezsőt bírálta a Mozgó Világ júliusi számában.

Ebben a bizonytalan helyzetben, ebben „a hatalmi vákuumban az újságírók többsége várakozó álláspontra helyezkedik, tájékozódik: eltűnt ugyan a görcsös félelem a retorzióktól, de a mechanizmus él tovább, hiszen ugyanazok a főszerkesztők, akik korábban. Nincsenek új újságok, s a kormányt és Grósz Károlyt ugyanúgy nem lehet bírálni, mint elődjeiket” – értékelte az 1988 nyarát jellemző állapotokat egy újságíró. A lapszerkesztők igyekeztek beállni a sorba: a papírhiány miatti félelemben – a megszüntetésétől rettegve – még az Ország-Világ is létjogosultságát akarta igazolni azzal, hogy a szovjet sajtó leleplező írásait kezdte el közölni. Szakmai körökben az is elterjedt, hogy a politikai vezetés elvileg egyetért az apparátus reformer erői által kidolgozott koncepcióval, s nemsokára természetes személyek is alapíthatnak majd lapot.

Márpedig a világtól való leszakadás megakadályozása: az ország modernizációja aligha volt elképzelhető a szabad vállalkozás és más szabadságjogok, így a gondolat- és sajtószabadság kibontakozása és garantálása nélkül. Természetesen az élet más területein is végrehajtott liberalizálás – szabadelvű gyülekezési jog, új egyesületi törvény – csak előkészíthette a társadalom tagjai által beindított spontán demokratizálási folyamatokat. A jogállamiság megteremtésétől pedig már csak egy lépés volt a végső cél: a többpártrendszeren – és a nyilvánosságon – alapuló politikai demokrácia.

Irodalom

Fricz Tamás (1988): Az MSZMP és a tömegkommunikáció. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont. Belső kiadvány.
Ludassy Mária (1988): Betiltva: a Nagy Francia Forradalom. Élet és Irodalom, július 8.
A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai, 1956–62. (1979): Budapest: Kossuth.
Mélykuti Attila (1988): Sajtószabadság vagy van, vagy nincs. Tudósítás az újságíró-szövetségben január 14-én lezajlott nyilvánosságvitáról. Mozgó Világ, 7. sz.
Müller Tibor: (1987) Mesterlövés. Képes 7, 8. sz.
Nádor Tamás (1986) Vince Mátyással beszélget. Jel–kép, 4.sz.
Pro és kontra. Sajtó és tömegtájékoztatás. A Magyar Hírlap melléklete, 1987. július 4.
Tájékoztatási ismeretek (1985). Budapest: MÚOSZ Oktatási Igazgatóság. (Belső használatra).
Túlélés. Alternatív és környezetvédő csoportok hálózata (1988). május 25.