• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2001 nyár

Újságírás

Ószabó Attila – Vajda Éva:

A valóság nyomában

Az oknyomozó újságírás eszközei és módszerei

Az alábbi írás röviden áttekinti az oknyomozó újságírás társadalmi-politikai hátterét és a fogalom eredetét. A szerzők bevezetik az olvasót az oknyomozás leggyakoribb nehézségeibe, saját, magyarországi tapasztalataikkal illusztrálva azokat. Végül leírják az oknyomozó újságíró eszköztárát a forrásokkal való bánásmód alapszabályaitól a különböző trükkök alkalmazásáig.

Bevezetés

Amikor Brit Hume-ot¹ 1973 áprilisában egy interjú során megkérdezték, miért választotta hivatásául a tényfeltáró riporterséget, annak higgadt magyarázatával kezdte, hogy egy demokráciában a nyilvánosságnak joga van megismerni a tényeket. „Az újságírásban az a legfontosabb, hogy a nyilvánossághoz eljuttassuk azokat az információkat, amelyeket a kormányzat el akart titkolni” – mondta. „De hogy kissé lejjebb szálljunk az elmélet magaslatairól: én mindig meg voltam győződve arról, hogy sokkal több a korrupció és a csalás, mint a legtöbben hiszik. És természetesen több, mint a legtöbb riporter hiszi. Ez nyugtalanított engem” – Hume hangja kezdett emelkedni –, „és gyűlölöm ezt. Én egyszerűen gyűlölöm az ilyen dolgokat. A csalás és a korrupció egyszerűen beteggé tesz. Nyomasztó dolgok… És rendkívül nagy bajnak tartom, hogy ilyenek vannak. Úgy tekintek rájuk, mint olyan rothadásra, olyan mállásra, ami nem intézhető el egyszerűen azzal, hogy ocsmányságnak nevezzük, vagy azt mondjuk, hogy ez a demokrácia ára, vagy valami hasonlót. Én ezeket rendkívül veszélyes dolognak tartom.” Hume rövid szünetet tartott, mélyet lélegzett, hogy megnyugodjék. „A rothadást felszínre kell hozni, meg kell mutatni” – mondta csendesen. „Ezt diktálja az ember érdeke” (Rivers – Mathews 1993: 138).

Magyarországon már több mint tíz éve demokrácia van, ám az újságírás – és azon belül is a tényfeltáró újságírás – megítélése távolról sem egyértelmű. Még a szakma művelői között sincs egyetértés és főként érdemi vita arról, hogy pontosan mi ennek a műfajnak a funkciója egy átmeneti országban. Sokakban élnek azok a reflexek, amelyek szerint a média a mindenkori hatalom eszköze és kiszolgálója, ahelyett hogy kontrollja lenne. Ez pedig azt jelenti, hogy csak azokról a történésekről ad hírt, amiket a hatalom tudatni akar, és nem azokról, amiket el akar titkolni. Jól mutatja ezt a beidegződést az, amit a magyar újságíróképzés egyik fellegvárának számító MÚOSZ Bálint György újságíró-iskola hivatalos tankönyve ír a műfajról. „Érdemes megfigyelni, mit tartanak riportnak az angolszász nyelvterületen. Nagyrészt mást, mint nálunk: taláncsak az általuk tényfeltáró riportnak nevezett műfaj mutat hasonlóságot a mi riportunkkal. Az interjú, a tudósítás, a kommentár értelmezésében nincs vagy alig van különbség, a riport azonban más – és ez természetes. Fejlődésében, változatainak létrejöttében sokkal inkább magán viseli azokat a társadalmi-politikai körülményeket, amelyek közt megjelent, azokat a szükségleteket, amelyek kielégítésének szándéka a világra hozta és formálta. Még művelői körének műveltsége, társadalmi helyzete is számít. (Utóbbinál hangsúlyozandó, hogy Magyarországon a riport írók által is szívesen művelt műfaj volt, s ez a tény, illetve gyakorlat nemcsak a sajtóra, hanem az irodalomra is hatott.) Nálunk – több szerző állítása szerint – többnyire forradalmi szituációk hívták életre a riportot” (Bernáth 1995: 62–63).

Bár Magyarországon nincsen forradalomi helyzet, az újságírók egymástól elszigetelt csoportjai a Hume-éhoz hasonló felháborodástól vezéreltetve elszakadtak ettől a gondolkodásmódtól, és az elmúlt években számos, tényfeltárónak minősülő publikációt jelentettek meg különféle fórumokon. A publikációk jelentős része a hatalomban lévők viselt dolgairól igyekezett képet adni, több-kevesebb sikerrel.² Ezek az ellenőrzési kísérletek egyelőre nem nagyon tetszenek a hatalom mindenkori birtokosainak, akik napjainkban a média politikai és gazdasági megregulázásával igyekeznek gátolni a korszerű újságírói módszerek meghonosítására tett kísérleteket. Éppen ezért a magyar újságírókra jóval nagyobb felelősség hárul, mint külföldi kollégáikra: egy kisebb hiba nemcsak a szerző szakmai hitelét, de ad absurdum még a publikációt leközlő orgánum létezését is megkérdőjelezheti.³ Nehezíti a helyzetet, hogy a külföldi helyzettel szemben nálunk a tényfeltáró műfajnak még nincsen bevett gyakorlata, egységes módszertana és kiforrott etikai szabályai. Ezt az írást saját, az Élet és Irodalom című hetilapnál szerzett tapasztalatainkra építve iránytűnek szánjuk mindazok számára, akik valaha tényfeltárásra adják a fejüket, és „forradalmat” akarnak csinálni, vagy csak véletlenül felszínre hozzák a rothadást.

Zárt ajtók és zárt ajkak

A műfajt, amiről ebben az írásban szó lesz, számos országban – elsősorban az Egyesült Államokban, de Nyugat-Európában is – ismerik és széles körben művelik az újságírók. Magyarországon azonban – amint erre a bevezetőben már utaltunk – inkább csak kezdeményei, mint kialakult szabályai vannak az oknyomozónak vagy tényfeltárónak nevezett újságírásnak. Még abban sincs egyetértés, hogy melyik kifejezést érdemes használni az újságírásnak erre a fajtájára. Mi magunk az oknyomozó újságírás kifejezés használatával értünk inkább egyet, mert egyrészről kifejezi a munka jellegét (nyomozó), másrészről utal a sztorik sokféleségére. Nemcsak a szigorú értelemben vett tényekről⁴ lehet nyomozó cikket írni, hanem személyes viszonyokról, szándékokról, jelenségekről is.

Ezzel meg is érkeztünk az első problémához, nevezetesen ahhoz, hogy hogyan is határozzuk meg az oknyomozó újságírást. Ezt a fajta újságírást sokan sokféleképpen meghatározták már, de még a szakma külföldi művelői között sincs feltétlenül egyetértés abban, hogy mi is az oknyomozó újságírás pontos definíciója. Vannak olyan vélemények is, amelyek szerint nem érdemes különbséget tenni a napi újságírás és az oknyomozó újságírás között, mondván: olyan ez, mintha különbséget akarnánk tenni az autószerelés és a hibajavító autószerelés között (Vajda – Weyer 1998). Ez a párhuzam azonban – bár kétségtelenül látványos – nem teljesen illik a napi újságírás és az oknyomozó újságírás viszonyának leírására. Az igaz, hogy valóban minden újságíró feladata annak kiderítése, mi is történt valójában, ezt azonban különbözőféleképpen lehet megtenni. Egyik típusú újságírói munka sem értékesebb a másiknál, hiszen az alapvető feladat mindig ugyanaz: el kell mondani az olvasónak, nézőnek, hallgatónak, hogy mi történt, és nem szabad megelégedni csupán a hivatalos vélemények és álláspontok (valamint jobb esetben a szintén szót kapó ellenvélemény) ismertetésével.

A különbséget tehát nem az alapoknál kell keresni. De akkor hol? Az amerikai gyakorlatot és példákat (Rivers – Mathews 1993) kiindulópontnak tekintve azt lehet mondani, hogy egy napi tudósításokat, elemző anyagokat készítő újságírónak – és ez nemcsak az amerikai, de a magyar gyakorlatra is igaz – ritkán vannak nehézségei, mert általában közéleti eseményeket kell elmagyaráznia, és sok olyan forrást talál, aki boldogan segít neki. (A politikai tudósítóknál olykor az a veszély is fennáll, hogy túl sok a forrás, és túl sok olyan információt akarnak kiadni, amely az ő érdekeiket szolgálja.) Ezzel szemben az oknyomozó újságíró általában falakba ütközik, mert oknyomozó riporternek azt nevezzük, aki „utána megy az olyan információknak, amelyeket szándékosan eltitkolnak, mert jogilag vagy etikailag elítélhető dolgokra vonatkoznak” (Rivers – Mathews 1993). Egyes vélemények szerint az oknyomozó újságírás azzal kezdődik, amikor a riporter elkezd gondolkodni, mert nem hiszi el a hivatalos álláspontot, és elkezd utánajárni a dolgoknak. Az elemzéshez hasonlóan a tényfeltáró vagy inkább oknyomozó újságírás problémákra, napirenden lévő fontos ügyekre és ellentmondásokra összpontosít, azaz gyakran nem csupán a szigorúan értelmezett tényekre szorítkozik (amelyek igen gyakran kimerülnek az öt újságírói alapkérdésre adott válaszokban), hanem – ahogyan fentebb már említettük – személyközi viszonyokat, szándékokat, jelenségeket ír le (és ezen keresztül történeteket mesél el).

A fogalmi meghatározásba belekeveredett külföldi oknyomozó újságírókhoz hasonlóan mi magunk is szerettük volna megtalálni azt a definíciót, amely a leginkább illett az Élet és Irodalomban riporterként végzett munkánkra. Végül arra jutottunk, hogy azzal a meghatározással értünk a leginkább egyet, amely azt mondja, hogy az oknyomozó újságírás végterméke minden esetben az újságíró saját nyomozásának eredménye, nem pedig valaki másé; azaz az újságíró nem egy egyébként arra hivatott hatóság vizsgálatának eredményét ismerteti közönségével, hanem a saját munkája eredményeképpen összegyűjtött tényeket és információkat tárja az olvasó elé. Fontos további jellemző még, hogy az oknyomozó újságíró olyan eseteket próbál feltárni, amelyek valamilyen szempontból releváns információkat hordoznak a közönség, a nyilvánosság számára, mert elmondanak valami jellemzőt a korról, amelyben élünk: korrupciót, hatalommal való visszaélést vagy egyéb „hibás” működést mutatnak be átfogóan, a maguk összefüggéseiben; valami olyat, amit egyébként az érintettek el akarnak rejteni (IRE Handbook). Az oknyomozó újságírás tehát a zárt ajkak és a zárt ajtók felnyitását jelenti.

A riporter személyisége

Mielőtt arról kezdenénk beszélni, hogy milyen módszerek szerint dolgozzon egy tényfeltáró újságíró ahhoz, hogy fel tudja nyitni a zárt ajkakat és a zárt ajtókat, érdemes azt megvizsgálni, vajon milyen személyiségjegyek kellenek ahhoz, hogy valakiből jó oknyomozó riporter váljék. Az oknyomozó újságírás meghatározásához hasonlóan arról is sok vita folyik a szakmában, hogy kell-e ehhez valami több vagy más, vagy pedig bárkiből lehet oknyomozó riporter.

Az angolszász szakirodalom Brit Hume példája alapján egységes abban, hogy a felháborodás alacsony küszöbértéke alapvető követelmény ahhoz, hogy valakiből jó oknyomozó riporter váljék. Egy híres amerikai oknyomozó riporter, Jack Anderson⁵ hivatásának tekintette a közéleti szereplők idegesítését, mondván: „Jó, ha kicsit idegesek. Végtelenül egészséges lelki tornának tartom egy anonim kormányzati hivatalnok számára, ha egy kicsit nyugtalankodik. Láttam hatalmasokat a maguk elszigeteltségében annyira hasonlatossá válni Istenhez, hogy elfelejtették: rájuk ugyanazok a törvények vonatkoznak, mint mindnyájunkra… Washingtonban túl sok bürokrata beállítottsága vált elitistává. Ők a mi szolgáink, ugyanakkor a parancsolóink akarnak lenni.” A felháborodás alacsony küszöbértéke és az a fajta igény, hogy az újságíró elszámoltassa a hatalom birtokosait, különböző mértékben mindenfajta újságírói munkához szükséges; ráadásul fontos szakmai követelmény, hogy az ember tudjon távolságot tartani a saját személyes érzelmeitől, elfogultságaitól és az elemzése tárgyától is. Mégis úgy hisszük, hogy ez a fajta „felháborodó” attitűd egy bizonyos mértékben szükséges ahhoz, hogy valakiből jó oknyomozó riporter váljék. Akinek ráadásul „az erkölcs személyes és társadalmi normáinak elkötelezettjeként szüksége van ezeknek a normáknak a megerősítésére, ha nem is a nyilvánosság, de legalább a szerkesztőik részéről” (Rivers – Mathews 1993). Az pedig már az abszolút ideális eset, ha az oknyomozó riporter a szakmai közeg és a nyilvánosság részéről is megerősítést és támogatást kap.

Visszatérve az ilyen típusú riporter személyiségjegyeihez, a legtöbb oknyomozó riporter agresszív, vagy ha nem is feltétlenül és eredendően az, akkor is annak tartják, a fenti meghatározás alapján elvégzendő munka jellegénél fogva is. Ehhez a típusú munkához kitartó és elszánt emberekre van szükség, valamint arra a képességre, hogy látszólag össze nem illő dolgok és jelenségek között az újságíró képes legyen mégis meglátni az összefüggéseket, és következtetéseket tudjon levonni ezekből. Ez utóbbi képesség fejleszthető, miként az elszántság és a kitartás is olyan tulajdonságok, amelyek fokozhatók, így végső soron bárkiből lehet oknyomozó riporter – ha elég elszánt és kitartó ahhoz, hogy azzá váljon. És hogy egy olyan csattanóval zárjuk ezt a részt, ami kellőképpen rávilágít arra a dilemmára, miszerint létezik-e olyan, hogy oknyomozó riporter, a Washington Post felelős szerkesztőjét, Howard Simont idézzük, aki a Watergate-botrány idején az oknyomozó riporterpárossal, Carl Bernsteinnel és Bob Woodwarddal dolgozott együtt. Ő nemes egyszerűséggel úgy vélekedett, hogy valóban létezik olyan, akit oknyomozó riporternek hívnak, de ez „a teremtmény nem teljesen normális” (Halberstam 1988).

Az írott források feldolgozása

Ha valaki ezek után mégis oknyomozásra adja fejét, általában már az első lépések gondot okoznak. Mivel kezdjük a munkát? Hogyan válasszuk el a lényegest a lényegtelentől? Miként szelektáljunk az információk között? Tapasztalataink szerint az oknyomozás első lépéseként az újságíró sorra veszi, hogy melyek azok az írott források, amelyek segíthetik későbbi munkáját. Írott forrás bármi lehet: levél, feljegyzés, kormányzati előterjesztés, jelentés, cégbírósági dokumentum, korábbi sajtóanyag (Weyer 1999). Az igazi oknyomozás ezért többnyire az archívumokban és – újabban – az Interneten kezdődik, ahol fellelhetők a sztori szempontjából lényeges dokumentumok. Bátran állítható, hogy ezek az úgynevezett nyilvános adatbázisok meglepően bőséges tárházát jelentik azoknak az információknak, amelyek alapján első lépésként felrajzolhatóak a történet keretei.

A nyilvános adatbázisok sorában a legfontosabb a sajtóarchívum. Egy magára valamit is adó újságírónak, amikor nekikezd a munkájának, pontosan tisztában kell lennie azzal, hogy kollégái írtak-e, és ha igen, pontosan mit az ő sztorijáról. Lerágott csont-e már a téma, vagy tartalmaz olyan elemeket, amelyek miatt érdemes a hosszadalmas munkába belevágni? Sajnos az élesedő hírverseny miatt lassan az is általános gyakorlattá kezd válni, hogy az újságírók gátlás nélkül plagizálnak, azaz forrásmegjelölés nélkül vesznek át információkat valamelyik rivális sajtótermékből, főnökeik előtt saját értesülésként tüntetve fel azokat. Mi eddigi tényfeltáró munkánk során igyekeztünk a forrásmegjelölés szabályait következetesen alkalmazni, azonban az Élet és Irodalom archívumának hiánya miatt így is gyakran ért minket az a vád, hogy forrásmegjelölés nélkül vettünk át információkat. Ezen vádak elkerülésére végül azt a hüvelykujj-szabályt állítottuk fel, hogy ha egy információról nem mi értesültünk először, akkor annak forrását (sajtóorgánum neve, a megjelenés időpontja) mindig megjelöljük. A következetes archívumi munkával ráadásul nemcsak a plagizálási vádaknak lehet elejét venni, hanem számos további információhoz el lehet jutni.

A nyilvános források számbavétele során a második lépcső a szereplők és hátterük felkutatása. Ebben fontos szerepük lehet a levéltáraknak, lexikonoknak, ki kicsodáknak, amelyek révén megismerhetjük szereplőink életútját, munkahelyeit, vagyoni helyzetét, sőt: néha még a gondolkodásmódjukat is. Fontos információt tartalmazhat például egy telefonkönyv, amely nemcsak a szereplők telefonszámát, hanem a lakcímét is tartalmazza, ami alapján képet lehet alkotni az illető környezetéről.

Ezeknek az információknak az ismeretében – ha szükséges – már csak egy lépés a szereplők gazdasági érdekeltségeinek feltérképezése. Ma már számos cég forgalmaz olyan elektronikus cég-adatbázist, amelynek segítségével nemcsak cím alapján kereshetőek a vállalkozások, hanem a cég fontosabb tisztviselőinek neve szerint is. Ezek az adatbázisok ugyan csak szűkített adatokat tartalmaznak, mégis fontos kiindulópontjai lehetnek a cégbírósági kutatómunkának. A területileg illetékes fővárosi vagy megyei cégbíróságokon ugyanis megtalálható egy adott vállalkozás életére vonatkozó valamennyi fontosabb dokumentum (alapszabály, közgyűlési jegyzőkönyvek, mérlegek stb.), amiből pontos információk nyerhetők egy adott cég gazdálkodásáról, vagyoni helyzetéről, működésének kisebb-nagyobb titkairól. Bár az utóbbi időben érezhető a törekvés ezen információk hozzáférésének adminisztratív korlátozására, egyelőre a cégadatok zöme publikusnak tekinthető, és fontos támaszt jelent az adatok után kutató újságírónak.
Bonyolultabb a helyzet, ha az újságíró valamelyik közérdekű döntéssel kapcsolatban akar hivatalos dokumentumokhoz hozzáférni.

Ezen források egy része ugyanis nem hozzáférhető automatikusan mindenki számára. Ilyenek például az állami alkalmazottak fizetése, az állami vagy önkormányzati engedélyhez kötött tevékenységek dokumentációja, a közhivatalok belső utasításai, a törvénytervezetek és így tovább. Az általános szabály az, hogy „a szerveknek rendszeresen közzé kell tenniük hatáskörükre, illetékességükre, szervezeti felépítésükre, működésükre vonatkozó adatokat. Az eljáró személyek neve és beosztása – ha a törvény másként nem rendelkezik – bárki számára hozzáférhető, nyilvános adat.”⁶ Ezen túlmenően azonban már könnyen valamelyik titokvédelmi szabályba ütközhet az ember. A kormányzat az elmúlt években ugyanis olyan szabályerdővel bástyázta körbe magát, hogy inkább jogásznak, mint újságírónak kell az embernek lennie ahhoz, hogy kiismerje magát benne. Bár a törvény azt mondja: lehetővé kell tenni, hogy a közérdekű adatokat bárki megismerhesse, ez alól számos kivétel létezik. Ilyen például, ha az adatot állam- vagy szolgálati titokká nyilvánították, nemzetközi szerződésből eredő kötelezettség alapján minősített adat, vagy a nyilvánossághoz való jogot különféle (honvédelmi, nemzetbiztonsági, bűnüldözési stb.) okok miatt törvény korlátozza.

A kitartóan kutató oknyomozó újságírót azonban a jogszabályerdő sem szabad, hogy visszarettentse feladatának elvégezésétől. Még az állam- és/vagy szolgálati titokká nyilvánított dokumentumok esetében is vannak olyan információk, amelyek a nyilvánosságra tartoznak. Ilyen például a titkosítást elrendelő személy neve, a dokumentum címe, a titkosítás időtartama. Ezen információk birtokában pedig írásban lehet konkrét kérdésekkel a titkosítást elrendelő illetékeshez fordulni, sőt, indokolt esetben kérni lehet magának a titkosításnak a feloldását is. Általában a belső használatra készült vagy döntés-előkészítéssel kapcsolatos anyagok 30 évig nem nyilvánosak, de kérelemre az anyag megismerését a szerv vezetője határidőn belül is engedélyezheti. A kérelem megtagadásának határideje: 8 nap írásban, amely határozat ellen 30 napon belül a bíróságon lehet fellebbezni, vagy az adatvédelmi biztoshoz fordulni.⁷

Természetesen olyan írott források is léteznek, amelyek egyáltalán nem férhetőek hozzá mindenki számára, és az újságírók közül is csak az ügyesebbje vagy tehetségesebbje jut hozzájuk. Ilyenek lehetnek a belső feljegyzések, memorandumok, nem-hivatalos tervezetek vagy javaslatok, jegyzetek, levelek. Ezek az írott források igen gyakran valamilyen szakzsargonban készültek: leginkább a jogi vagy üzleti szövegekre igaz ez – ilyenekkel nagyon gyakran találkozik egy újságíró –, de gyakran a politikai jellegű iratok fogalmazása sem közérthető. Az ilyen iratok rendkívül alapos tanulmányázást igényelnek: fontos, hogy pontosan értelmezzük őket, mielőtt következtetéseket vonnánk le belőlük vagy értékelnénk jelentőségüket (Weyer 1999).

Az emberi források

Bár Magyarországon az utóbbi időben elharapózni látszik az a jelenség, amit mi „dokumentum-újságírásnak” nevezünk, azaz az újságíró célirányosan válogatott dokumentumokat rendez sajtó alá, kiegyensúlyozott, alapos és körültekintő oknyomozó cikk nem születhet meg kizárólag írott forrásokra alapozva. Az összefüggések és a körülmények pontos feltárásához szükség van az emberi forrásokra is. Az emberi forrásokkal való kapcsolattartás, illetve a források használata jóval bonyolultabb feladat, mint az írott dokumentumok feldolgozása, és egészen másfajta képességeket igényel. Egyaránt szükség van kapcsolatteremtő és kommunikációs készségekre, jó kérdezéstechnikára, empátiára, emlékezőtehetségre és lényeglátó képességre.
Az emberi források használata leginkább azért fontos, mert nem minden információ szerezhető meg dokumentumokból. Számos információnak nem létezik írott formája, vagy ha létezik is, az újságíró csak valamelyik forrásától szerez tudomást az adott dokumentum létezéséről. Ráadásul a teljes kép felrajzolásához mindig szükség van az emberi forrásokra, hiszen a dokumentumokat előállító emberek személyes nézőpontjának megismerése nélkül nagyon nehéz bármit is a maga valójában az olvasó elé tárni.

Az újságíró és a forrás kapcsolatában a legfontosabb a kommunikáció. A kommunikációnak négyféle formáját különböztetjük meg, amelyek a következők:

1. nyílt interjú
2. háttérbeszélgetés
3. háttérbeszélgetés forrásmegjelölés nélkül
4. off-the-record beszélgetés.

Mind a négy típusú beszélgetésre különböző szabályok érvényesek, amelyek a beszélgetésben elhangzó információk felhasználási módjára vonatkoznak. Alapszabály azonban, hogy az újságírónak és a forrásnak mindig tisztában kell lennie azzal, hogy éppen melyik típusú beszélgetésben vesz részt, és arra milyen szabályok vonatkoznak. Mindig az újságíró felelőssége, hogy tisztázza a forrással, mit szeretne tőle. Az újságíró nem várhatja el a forrásától, hogy az feltétlenül ismerje a játékszabályokat, ezért az újságíró kötelessége azokat ismertetni informátorával akkor is, ha esetleg már nem először találkoznak. Ez elejét veheti mindenfajta későbbi félreértésnek, és az olyan konfliktusoknak, amikor a forrás azt állítja: fogalma sem volt róla, hogy ő most éppen interjút ad vagy éppen háttérbeszélget. A forrásainkkal szembeni korrektség és tisztességes magatartás az alapja mindenfajta újságírói munkának, és alapvetően szükséges a bizalom megteremtéséhez. Bizalom nélkül pedig nemigen képzelhető el az újságíró és a forrás kapcsolata.
Vannak esetek, amikor az előzetes tájékoztatástól el lehet térni, így például ha a forrás és az újságíró már régóta ismerik egymást. Ilyenkor elképzelhető, hogy nem kell minden egyes alkalommal pontról pontra tisztázni, milyen játékszabályok az érvényesek. Igaz ez akkor is, ha a kamera vagy a mikrofon egyértelművé teszi, hogy éppen nyílt interjúról van szó. Ezekben az esetekben is fontos azonban, hogy ne barátkozzunk forrásunkkal vagy interjúalanyunkkal, és ne teremtsünk olyan helyzeteket, hogy valamilyen információra visszamenőleg a forrás azt mondhassa, hogy „de ezt ne írja meg”. Ma Magyarországon gyakran élnek ezzel a módszerrel a közszereplők, amikor a szájukon kicsúszó kényesebb információkat szeretnék visszavonni, illetve felhasználásukat befolyásolni. Éppen ezért fontos a szakmai játékszabályok egymás közötti – értsd: szakmán belüli – tisztázása, illetve az, hogy az újságíró mindig az elején rögzítse, milyen típusú beszélgetésről van szó. Ezzel ráadásul elejét lehet venni a próbálkozásoknak.

Ezen esetektől eltekintve is előfordulhat, hogy az újságíró egy adott szituációban nem fedi fel valóságos foglalkozását, illetve szándékait. Ezek azonban kivételes esetek. Rendszerint szélsőséges helyzetekben fordulhat elő, hogy az újságíró másnak adja ki magát, mint aki, ez pedig már az újságírói etika tárgykörébe tartozik.
A beszélgetések fajtái és a rájuk vonatkozó szabályok:

1. Nyílt interjú: ennek a szabályai a legegyszerűbbek, hiszen az ilyen beszélgetés keretében elhangzó minden információ felhasználható a forrás nevének és pozíciójának megjelölésével együtt. Fontos azonban megjegyezni, hogy az interjú szó jelentése kettős, hiszen nemcsak az információszerzés egyik módját nevezzük interjúnak, hanem egy műfajt is, ami lényegében egy emberrel készült beszélgetés megszerkesztett változata (esetleg élő rádió vagy televízió interjú).

2. Háttérbeszélgetés: ennek az a legfontosabb szabálya, hogy a beszélgetés során elhangzó információra semmilyen körülmények között nem lehet névvel hivatkozni, sem az elkészült cikkben, sem pedig más forrásokkal történő háttérbeszélgetés során. Miután a forrás nem adja nevét az információhoz, nem vállalja névvel, címmel állítását, nagyon körültekintően kell eljárni, és minden így kapott információt le kell ellenőrizni legalább még egy, de ha lehet, akkor több független forrásból. Független forrásnak tekintjük azt, aki az információt nem ugyanattól a forrástól szerezte másodkézből, ahonnan mi, hanem aki maga is az események résztvevője volt, vagy ha másodkézből származik az információja, akkor forrása eltér a miénktől. Forrásmegjelölésre nincs szükség, még körülírt formában sem, ha a közölni készült információ ellenőrzött és tényként kezelhető. Idézet esetében azonban szükség van a forrás minél pontosabb körülírására, illetve megjelölésére, a közönség minél pontosabb tájékoztatása érdekében. A hitelesség szempontjából ugyanis elengedhetetlen, hogy az olvasó tudja, milyen érdekei, elfogultságai, indítékai és szándékai vannak a névtelenül nyilatkozó személynek. Nem mindegy, hogy a forrásnak milyen a viszonya az információ tárgyához – szereti-e vagy utálja azt, amiről szó van –, mint ahogyan az sem lényegtelen, hogy az illető elsődleges forrásnak tekinthető-e – azaz az események közvetlen résztvevője volt –, vagy pedig másodkézből származnak az információi olyan személyektől, akik viszont az események közvetlen résztvevői voltak. Időnként fontosak lehetnek a forrás egyéb tulajdonságai is, például az, hogy valaki mindig roppant visszafogott és szűkszavú, most azonban dőlt belőle a szó, vagy ha egyéb szempontból különleges helyzetben volt, amikor a beszélgetésben részt vett (stresszhelyzet, betegség stb.).

3. Háttérbeszélgetés forrásmegjelölés nélkül: az angolszász szakirodalom deep background (Rivers – Mathews 1993) beszélgetésként említi ezt a típust, aminek alapszabálya, hogy az ilyen beszélgetésből származó információkat csak forrásmegjelölés nélkül lehet közölni. Ebből az is következik, hogy az ilyen beszélgetések után magát a forrást még körülírni sem szabad, idézet nem közölhető, csak a tényszerű információk használhatóak fel – természetesen körültekintő és gondos ellenőrzés után. Ugyanakkor az újságírónak egy-egy ilyen beszélgetés alkalmat ad arra, hogy maga is pontosabban értse az eseményeket, a szereplők közötti viszonyokat, esetleges érdekütközéseket és konfliktusokat, jobban megismerheti forrásai gondolkodásmódját, helyzetét, és a későbbiekben képes legyen pontosabb kérdéseket feltenni. Erről a beszélgetésfajtáról tudni kell, hogy a közszereplők szeretik, mert számukra alacsony kockázattal és kevés felelősséggel jár, ám az újságíróknak ettől még nem kell szeretniük ezt a típusú beszélgetést, sőt, ha tehetik, kerüljék el ennek használatát. Ilyen esetekben ugyanis az újságíró felelőssége még nagyobb, hogy csak a nagyon alaposan körbejárt és leellenőrzött információk lássanak napvilágot, idézni pedig – elsősorban a hitelesség miatt – szinte minden esetben tilos, hiszen forrásmegjelölés nélkül idézni egy véleményt félrevezető, illetve megtévesztő lehet.

4. Off-the-record beszélgetés: az ilyen beszélgetés alapszabálya, hogy sem a forrásra, sem pedig az elhangzó információkra semmilyen körülmények között nem lehet hivatkozni, ezért hiába kedvelik ezt a típusú beszélgetést a közszereplők, az újságírók számára jobb, ha elkerülik az ezekben való részvételt. Miután az ilyen beszélgetésben elhangzó információkat – ha az újságíró mégis belemegy – blokkolja az informátor, egyetlen értelme az lehet az újságíró számára, ha egy olyan, nehezen megközelíthető, ám az újságírót érdeklő ügyekben sok fontos ismerettel rendelkező forrással találkozik, akivel egy ilyen beszélgetés a kapcsolatépítés első állomása lehet.⁸

A forráskezelés szabályai

A négy, az angolszász gyakorlatban használt beszélgetéstípus négy különböző eszköz: azt az újságírónak kell eldöntenie, hogy egy adott helyzetben melyiket választja. Az újságírónak ugyanakkor mindig mérlegelnie kell, mekkora előnyökkel jár, ha belemegy a nyilvánosság szintjének korlátozásába. A közönség szemében ugyanis a névtelen forrásoktól származó információk kevésbé hitelesek, mivel „név nélkül mindenki azt mond, amit akar”. Olyankor érdemes belemenni a nyilvánosság szintjének ilyen korlátozásába, ha ebből egyértelmű előny származik: több, pontosabb és hitelesebb információ szerezhető meg így, mint a névvel vállalt beszélgetésekkel.

Ugyanakkor „a zárt ajtók és ajkak felnyitásához” az újságírónak gyakran kell kompromisszumot kötnie és tudomásul vennie, hogy a kényes kérdésekben információt szolgáltató források egzisztenciájukban, illetve időnként személyükben is fenyegetve érzik magukat bizonyos információk napvilágra kerülése esetén. Az újságíró felelőssége, hogy eldöntse, érdemes-e elfogadnia a források érdekeit szolgáló alkut, de ha egyszer már elfogadta, nem szegheti meg annak játékszabályait. Számtalan olyan újságíróval találkoztunk pályafutásunk során, akik szakmai körökben rendre azzal dicsekedtek, hogy ki mindenki „súg” nekik. Ez a magatartás életveszélyes, miután aláássa a források bizalmát és végső soron magának az újságíró-szakmának a hitelét is. Éppen ezért úgy gondoljuk, hogy az újságírónak tilos neve elhallgatását kérő információforrását felfedni. Egy újságíró életében előfordulhatnak esetek, amikor akár informálisan (más források, politikusok, kollegák, privát ismerősök), akár formálisan (rendőrség, ügyészség, bíróság részéről) nagy nyomás nehezedik rá, hogy felfedje informátorát. Ezt azonban semmilyen körülmények között nem teheti meg (Weyer 1999).

Azoknak a beszélgetéseknek a kilencven százaléka, amelyeket az Élet és Irodalomban megjelent cikkek megírásához folytattunk, szinte kivétel nélkül mind háttérbeszélgetés formájában zajlott le, ezen belül pedig a beszélgetéseknek körülbelül egynegyede volt olyan, ahol forrásunk azt kérte, tekintsünk el a forrásmegjelöléstől. Deep off-the-record beszélgetésre pedig ebben az időszakban összesen egyetlen emberrel vállalkoztunk. Ez a beszélgetés pontosan azt a célt szolgálta, hogy egy esetleges következő alkalommal már mint valódi forrás álljon a rendelkezésünkre. Ez tehát a gyakorlatban is azt jelentette, hogy forrásainknak ígéretet tettünk: az információk felhasználásakor nem fedjük fel kilétüket. Erre azért van szükség, mert a politikusok, szakemberek nagy része nyilvános interjúhelyzetben nem az újságíró és a nyilvánosság számára kívánatos nyíltsággal és őszinteséggel beszél a konfliktusokról. Mi viszont pontosan ezekről szerettünk volna a lehető legnagyobb részletességgel írni. Forrásaink bizalmát azonban így is csak sok-sok munkával és cikkel tudtuk elnyerni, de miután látták, hogy tőlünk nem szivárognak ki az információk, egy idő után nyitottá váltak még a „rázós témák” átbeszélésére is.

A források névtelenségében rejlő veszélyeket úgy próbáltuk kivédeni, hogy csak a több forrással való beszélgetésből nyilvánvalóan leszűrhető információkat vetettük papírra. Egy idő után ugyanis, a kellő számú forrást alkalmazva, minden történetről le lehet hántani a szubjektív elemeket és kibontakozik valamifajta valóságkép, látszani kezd a sztori valóság-magva, ami egyébként mindig sokkal érdekesebb, mint bármilyen kitalált történet.

A hitelesség megőrzése miatt viszont az újságírónak a háttérbeszélgetéseknél jóval nagyobb a felelőssége, mint nyílt interjú-helyzetben, mivel neki kell gondoskodnia arról, hogy a sztori igaz legyen. Ha ezt az újságíró eléri, akkor az olvasó nem fog kételkedni a névtelen források állításaiban sem. Az újságírás ebből a szempontból valóban olyan, mint a villanyszerelés: az emberek általában elhiszik a szerelőnek, hogy meg tudja különböztetni egymástól a piros és a kék huzalokat. Hasonló a helyzet az újságírókkal, akiknek a névtelen források használatánál ugyanúgy kell eljárniuk, mint a villanyszerelőknek, és meg kell tudniuk különböztetni az elsődleges és másodlagos információforrásokat (Weyer 1999).

Az újságíró és a forrás viszonya

Az újságíró és a forrás viszonya több nézőpontból is különleges. Mindenekelőtt azért, mert – amint arról már a fentiekben is szó volt – az újságíró és a forrás kapcsolata bizalomra épül, ám ez nem csaphat át bizalmaskodásba: nem kerülhetnek egymáshoz túl közel emberileg, bizonyos határokat pedig egyáltalán nem léphetnek át. Az újságírónak ugyanakkor úgy kell bizalmat ébresztenie a forrásában, hogy közben meg tudjon győződni annak szavahihetőségéről is.
Az oknyomozó újságíró sok forrással kénytelen dolgozni munkája során. Vannak köztük olyanok, akikkel pályafutása során csak egyszer beszél, ezek az alkalmi források, és vannak olyan forrásai, akikkel hosszú időn át kapcsolatban áll. Az alkalmi és állandó forrásokkal létesített kapcsolatnak vannak hasonlóságai, néhány ponton azonban a kapcsolat eltérést mutat (Weyer 1999).

Az alkalmi forrásoknál a legfontosabb a jó választás. Ha az újságíró olyan forrást talál, aki valóban rendelkezik a kívánt információval, rengeteg időt és energiát takarít meg. Ehhez szükség van némi tapasztalatra és a témában való jártasságra, hogy el tudja dönteni: ki az, aki jelen volt az eseménynél és valódi információi vannak az adott dologról, és ki az, aki csak másodkézből származó információkkal rendelkezik. Az alkalmi források megtalálásához szükség van némi „fifikára”, valamint arra, hogy képes legyen összefüggéseiben átlátni a problémát, amiről ír. Ebben az esetben olyan forrásokat is megtalálhat, akiket más újságírók nem. Ezután már az a legfontosabb – miután a forrás ugyanúgy nem ismeri az újságírót, ahogyan az újságíró sem a forrást –, hogy az informátor megbízzon az újságíró szakmai tudásában és tisztességében. A legtöbb forrás ugyanis retteg attól – akár névvel vállalja a beszélgetést, akár háttérbeszélgetésben hajlandó csak részt venni –, hogy az újságíró félreérti, amit ő mondott, és hogy szavai vagy a tények elferdítve kerülnek napvilágra.

Az újságíró feladata feloldani a forrás bizalmatlanságát; ha ezt nem tudja megtenni, akkor csak korlátozott nyíltságra és őszinteségre számíthat a forrás részéről. A források feloldásának, szóra bírásának nincs univerzális receptje: van, akinél az a célravezető, ha hagyjuk az illetőt beszélni, és csak azután térünk a minket érdeklő tárgyra, van azonban olyan forrás is, akinél a határozott „térjünk a tárgyra” hozzáállás a célravezető. Pontosan azért, mert a források megnyitásának nincs univerzális receptje, nagyon fontos a beleérző képesség, vagyis az, hogy az újságíró a bemutatkozást követő első pillanatokban fel tudja mérni, melyik módszer kívánatos és célravezető. Az alkalmi forrás szavahihetőségét pedig úgy lehet a legcélravezetőbb módon tesztelni, ha felteszünk néhány olyan kérdést, amire már tudjuk a választ.

Az mindenesetre általánosan igaz a források mindkét típusával való kapcsolattartásra, hogy az oknyomozó újságíró nemcsak kérdez, hanem érdeklődik, beszélget, elemez, gondolatokat oszt meg. Így ugyanis lényegesen több információhoz juthat, mint amikor célirányosan kérdez. A kétirányú kommunikáció általában is segít abban, hogy a forrás megnyíljon, és az újságíró számára kívánatos nyíltsággal és őszinteséggel beszéljen a tárgyról.

Az állandó, már „bejáratott” forrásokat nem kell tesztkérdésekkel bombázni, hiszen a forrás attól állandó, hogy megbízhatónak és szavahihetőnek bizonyult. Az ilyen forrásokkal az újságíró bátran lehet egyenes és célratörő. Ugyanakkor alkalmanként időt kell szánni arra, hogy hosszabb elemző beszélgetéseket folytasson az elsősorban a forrását érdeklő kérdésekről, különben az úgy érzi, hogy ő maga nem fontos, csak az információk, amiket szolgáltat. Ennél a típusú kapcsolatnál viszont éppen az a veszély, hogy a beszélgetések alkalmával emberileg túl közel kerülnek egymáshoz, és az állandó forrásnak egyfajta védettség-érzete támad, hogy „szolgáltatásaiért” cserében a rá nézve kellemetlen információkat az újságíró esetleg majd visszatartja. Bár a szakmában vannak viták – az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában is –, hogy élvezhet-e ilyenfajta védettséget a forrás (aki rendszerint közszereplő), és vannak, akik hajlanak ennek az álláspontnak az elfogadására, sőt, a gyakorlatban is vannak erre példák, mi magunk úgy gondoljuk: egyetlen forrás sem részesülhet különleges bánásmódban. Egyrészt az információk visszatartása mindenképpen torzítja a valóságról festett képet, másrészt árt az újságíró hitelének, akinek egyenlő fair elbánásban kell részesítenie valamennyi forrását, és senkinek a javára nem lehet elfogult. Ezért nagyon fontos, hogy az újságírónak az állandó forrásaival való viszonyában is fennmaradjon egy bizonyos távolság.

Trükkök és blöffök

A források kényes kérdésekben gyakran kényelmetlennek érzik egy-egy információ megerősítését. Ilyenkor az újságírónak az a dolga, hogy minél inkább megkönnyítse a forrás dolgát azáltal, hogy különböző közvetett megerősítési módokat ajánl fel neki. Ilyenek például a következők: „Most elmondom, én hogy tudom a történetet, kérem, szóljon közbe, ha valamit rosszul tudok…” vagy a „Megfelelne a valóságnak, ha azt írnám, hogy…” típusú kérdések, amelyek – az eldöntendő kérdésekhez hasonlóan – azt a képzetet keltik a forrásban, hogy nem ő az oka annak, hogy az információ napvilágra kerül. Ezek a típusú „trükkök” segítenek oldani a források lelkiismeret-furdalását.⁹

Az angolszász szakirodalom nagy teret szentel az oknyomozó újságírás esetében annak, hogy a megszerzendő információt tényként kell kezelni, ezért nem a klasszikus kérdezéstechnikát kell alkalmazni. Ez azt is jelenti, hogy az oknyomozó újságíró már rendelkezik valamiféle előzetes elképzeléssel arról, hogy milyen irányba halad az anyaggyűjtés, és ennek megfelelően teszi fel a kérdéseit. (Vigyázat! Ha menet közben kiderül, hogy rossz az előzetes elképzelés, akkor azt – bármilyen nehezünkre is esik – újra kell gondolni). Ezt a technikát magunk is többször alkalmaztuk. A Fidesz pénzügyeiről írott cikkünk anyagának gyűjtése során például abban nem voltunk biztosak, hogy forrásunk részt vett 1993 júniusában a Fidesz-frakció Somogyaszalón megrendezett hétvégi tanácskozásán, ahol zárt körben megtárgyalták a párt pénzügyeit. Ekkor nem az a helyes stratégia, ha úgy tesszük fel a kérdést: „Résztvett-e Ön Somogyaszalón 1993 júniusában a Fidesz-frakció hétvégéjén?” Ehelyett inkább azt kérdeztük: „Emlékszik-e arra, hogy Somogyaszalón 1993 június végén Kövér László pártelnök azt mondta, összesen 400 millió forinthoz jutott a párt a székházeladásból?” Ha erre a forrás azt mondja: nem emlékszem, hogy pontos számot mondott volna, akkor máris tudjuk, hogy ott volt, és tudjuk tovább ütni a vasat. Míg ha bizonytalanok vagyunk, hogy vajon járt-e ott, akkor nem biztos, hogy hajlandó elismerni, részt vett a frakcióhétvégén.

Ennek a trükknek a pszichológiája közismert. Amikor valakit megvádolnak azzal, amihez nincs köze, akkor a felháborodástól elismeri, ami a feltevésben igaz. Az angolszász szakirodalom újságírók esetében is tanítja a díjbeszedő ügynökségek példáját, amelyek előszeretettel alkalmazzák ezt a módszert. Ha van egy adósuk, aki tartozik 100 dollárral, akkor megvádolják, hogy a tartozás ennek a többszöröse. Ilyenkor az adós rendszerint elrohan, hogy rendezze a tartozását, különösen akkor, ha még perrel is fenyegetik. A rendőrség is alkalmazza ezt a módszert, amikor a bűnözőt súlyosabb bűncselekménnyel vádolja, mint amilyet az valójában elkövetett. Ilyenkor többnyire a bűnös hajlandó kooperálni, csakhogy elkerülje a súlyosabb büntetést.

Egy másik módszer a kérdések feltevésének sorrendjével kapcsolatos. Van olyan, aki azt mondja, mindig olyan kérdéssel kell kezdeni, amire már tudjuk a választ. Az alany ilyenkor azt hiszi, a riporter mindent tud, és elmondja azt is, amiről a riporternek fogalma sem volt. Ugyanakkor a blöffölésről megoszlanak a vélemények. Néha bejön a blöff, néha viszont a visszájára is fordulhat. Az újságíró pontosan tudja például, hogy mi történt, de nem tudja, hogy hol. Ez a hiba egy rutinos nyilatkozónak alkalmat ad arra, hogy mindent tagadjon. Saját gyakorlatunkban is volt példa erre: egyik cikkünkben azt írtuk, hogy Princz Gábor 1998 júniusában Köveskálon szűk körben ünnepelt Orbán Viktorral, ahol abban maradtak, hogy a bankvezért nem mozdítják el pozíciójából. Ebben a mondatban a helyszín téves volt, és ez alkalmat adott arra, hogy Princz Gábor az állítás érdemi részét később azzal utasítsa vissza: sohasem járt Köveskálon. Holott a találkozó ténye és az ígéret igaz volt, de a helyszín – mint utólag kiderült – nem Köveskál volt, hanem Kapolcs. A példából is kitűnik, hogy a blöff kétélű fegyver, ami néha bejön, néha nem.

Etikai szabályok

Ezen trükkök alkalmazása kapcsán szükséges egy rövid kitérőt tenni, és megnézni, hogy hol húzódnak az információszerzés morális határai. Mint már feljebb a kérdezéstechnika kapcsán utaltunk rá, vannak olyan helyzetek, amikor az újságíró nem fedi fel kilétét, hanem titokban szerez információt. Ez a Günther Walraff¹⁰ német újságíró által tökélyre fejlesztett módszer máig megosztja a szakmai közvéleményt: van, aki esküszik rá, és van, aki kategorikusan visszautasítja. Mi a munkánk során egyetlen esetben alkalmaztuk ezt a módszert, amikor szükségünk volt egy információ megerősítésére, de más módot nem láttunk rá. A későbbiekben úgy döntöttünk: nem használunk fel olyan információkat, amelyek „hagyományos” újságírói eszközökkel nem szerezhetőek meg.

Az újságírás – a jogi, orvosi pályához hasonlóan – ugyanis megítélésünk szerint olyan értelmiségi szakma, amelyben a szakmai szabályok be nem tartása súlyosan sérti a szakma ethoszát. Lehet, hogy az újságíró jó szándékkal és emberileg alapvetően tisztességesen járt el, de ha munkája nem volt elég színvonalas, és nem sikerült betartania bizonyos normákat, akkor a morális szabályok ellen is vétett. Egy újságírói munka viszont csak akkor lehet színvonalas, ha morálisan is kifogástalan és fordítva (Weyer 1999).

Mindazonáltal egyetlen újságíró sem lesz tisztességesebb pusztán attól, hogy etikai szabályokat állítunk fel. A szabályoknak csak akkor van értelmük, ha az újságíróban egyébként is megvan a szakma iránti elkötelezettség. Az újságírói kötelességek és a nyilvánosság természetének felismerése természetszerűleg maga után vonja a morálisan helyes viselkedést. Az újságírónak ezért még egy olyan cinikus és képmutató közegben is, mint amilyen jelenleg a magyar média, szem előtt kell tartania azt, amit Edward R. Murrow amerikai médiaszakértő fogalmazott meg a legpontosabban: „Hogy meggyőzőek legyünk, hihetőknek kell lennünk. Hogy hihetők legyünk, hitelt érdemlőknek kell lennünk. Hogy hitelt érdemlők legyünk, az igazat kell mondanunk” (Rivers – Mathews 1993: 1).

Írástechnika

Eme rövid kitérő után térjünk vissza az oknyomozás gyakorlatához. Ha az összes emberi és írott forrás ki lett pipálva, jön a műfaj nehezebb része: a sztori megírása. Sokan hajlamosak több hét kutatómunka után egy-két nap alatt összeütni az írást, azonban bizton állíthatjuk: a jó oknyomozó riporthoz – akárcsak a jó borhoz – érlelési idő kell. Célszerű, ha az ember első lépésben csak sorba rendezi a begyűjtött dokumentumokat és jegyzeteit, majd rápihen az írásra és hagyja ülepedni az összegyűjtött információkat. Velünk is előfordult, ha rögtön nekiültünk az írásnak, hogy a legutoljára lefolytatott interjúk mélyebb nyomot hagytak bennünk, és ezért az írást utóbb kicsit elfogultnak éreztük. Ennek kivédésében sokat segíthet, ha egy rövid – pontokból és kulcsmondatokból álló – vázlatot készítünk, amivel egyben kijelöljük a megírandó sztori kereteit is. Bonyolultabb a helyzet, ha napi frissítésű médiumnál (napilap, televízió, rádió, Internet) dolgozunk. Ebben az esetben a vázlat egyben „publikálási terv” is, amelynek pontjai azt tartalmazzák, hogy miként követi végig az újságíró a sztorit. A magyar oknyomozás legnagyobb hibája, hogy – többnyire publikálási terv hiányában – nem viszi végig a történetet, hanem feldobja azt, majd elengedi. Ezért a magyar oknyomozó írások többnyire befejezetlenek.¹¹

Ha mindez kész van, jöhet a lead megírása. Sok kollégánk csinálja azt, hogy a jegyzeteit és a dokumentumokat beömleszti a gépbe, mondván: majd később megszerkeszti, és utána ír hozzá egy leadet. Ez óriási hiba, miután az újságírók zöme nem képes a már papírra vetett történeteit átszerkeszteni. Ezért aztán a magyar oknyomozó írások lineáris vonalvezetésűek, a sorrendet nem egy esetben a háttérbeszélgetések sorrendje határozza meg. Ennek kivédésére mi azt a technikát alkalmaztuk, hogy elsőként a leadet írtuk meg, majd megpróbáltunk címet adni. A lead ugyanis egy tömör összefoglalója a történetnek, amely utóbb meghatározza a sztori vonalvezetését is. Hasonlóan segíthet összerendezni az információkat a címadás is, amely a sztori pár szavas, tömör esszenciája. Ha mindez megvan, már nyert ügyünk van: csupán a húst kell felhordani a kész csontvázra, azaz a vázlatnak megfelelő sorrendben kidolgozni a történetet. Ez segít abban is, hogy az újságíró ne lépje át a terjedelmi korlátokat, miután a vázlatnak köszönhetően pontosan tudja, hogy éppen hol tart a sztori megírásában, és nem vész el a részletekben.

Bár ez így meglehetősen egyszerűnek tűnik, bizton állíthatjuk: egy összetett sztori tökéletes megírása heteket vehet igénybe. Erre Magyarországon sajnos egyetlen médium sem nyújt lehetőséget, aminek következményeként hemzsegnek a magyar sajtóban a hevenyészve összerakott fércművek – ennek sokszor nem is az újságíró felkészületlensége, hanem a médiavezetők türelmetlensége és érdektelensége az oka. Szerintük ugyanis az angolszász típusú oknyomozó újságírás meghonosíthatatlan Magyarországon, ráadásul ellentétes a magyar sajtó porosz hagyományaival: a hazai újságíró irtózik a név nélkül nyilatkozó forrásoktól.

Utóélet

Az Élet és Irodalom munkatársaiként 1998 és 2000 között abban a kivételes szerencsében lehetett részünk, hogy bebizonyíthattuk ennek az ellenkezőjét.¹² Noha riportjaink – bármennyire is szerettük volna – nem okoztak forradalmat a magyar újságírásban, azt mindazonáltal sikerült elérni, hogy az „oknyomozó újságírás” kifejezés bekerült a köztudatba. Ennél többre azonban egyelőre nincs is mód: a közélet tisztasága felett őrködő demokratikus intézményrendszerek és a joggyakorlat még nem sietett a műfaj segítségére, sőt, nem egy ponton ellene fordult. Az Egyesült Államokban a Watergate-ügy nemcsak az újságírók miatt lett ügy, hanem azért is, mert egy ponton túl az igazságszolgáltatás és a törvényhozás a média mellé állt. Nálunk ennek a folyamatnak egyelőre pont a fordítottja zajlik: az Országgyűlés elé sorra kerülnek a nyilvánosság szintjét korlátozni akaró törvényjavaslatok,¹³ a jogot alkalmazó bíróságok pedig ebben a bénító közegben nem egy esetben egymásnak homlokegyenesen ellentmondó ítéleteket hoznak. A Legfelsőbb Bíróság ugyan több határozatában kifejtette, hogy „a tömegtájékoztatási eszközök a társadalom életében fontos szerepet töltenek be, mivel kielégítik az ember természetes érdeklődési igényeit, befolyásolják a közgondolkodást”. Rögtön hozzáfűzte ugyanakkor, hogy „társadalmi rendeltetésüket azonban csak akkor tudják betölteni, ha híven tájékoztatnak a valóságról és közléseikkel nem sértik mások személyiségi jogait és érdekeit”.¹⁴ Eközben azt is kimondta, hogy „…az informátorokra általánosságban való utalás, illetve más sajtóorgánumokra való hivatkozás nem alkalmas tény bizonyítására…”.¹⁵ Ez pedig burkoltan azt jelenti, hogy a háttérbeszélgetések során név nélkül nyilatkozó forrásokat a magyar jogalkalmazás egyelőre elutasítja, és nem magát a tényközlés tartalmát veszi figyelembe, hanem azt, hogy ki állítja.

E kedvezőtlen jelek ellenére meggyőződésünk, hogy a magyar újságírás csak akkor lábalhat ki a jelenleg tapasztalható mély szakmai és morális válságából, ha végre nem mostohagyermekének tekinti, hanem felvállalja a korszerű oknyomozást. A műfaj ugyanis visszaadhatja az olvasónak az írott szóba vetett hitét, amelyet a rendszerváltás óta folyamatosan fecsérlünk el. Ráadásul egy demokráciában a médiának olyan önálló hatalmi ággá kell válnia, amelynek nem lehet fontosabb célja, mint hogy minden rendelkezésére álló eszközzel küzdjön az állam titkolózási tébolya ellen.

Irodalom

Halberstam, David (1988): Mert övék a hatalom. Budapest: Európa.
Weyer Balázs (1999): „Bevezetés az újságírásba”. ELTE: szakdolgozat, kézirat.
Bernáth László (szerk., 1995): Műfajismeret. Budapest: MÚOSZ Sajtókönyvtár Sorozat.
Rivers, William L. – Mathews, Cleve (1993): Médiaetika. Budapest: Bagolyvár.
Vajda Éva – Weyer Balázs (1998): „Kántor nyomoz. Az oknyomozó újságírásról”. In: Halmai Gábor – Vásárhelyi Mária (szerk.): A nyilvánosság rendszerváltása. Budapest: Új Mandátum.