• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2001 ősz

Politika

Kaposi Ildikó:

Napi Magyar Nemzet

Bevezetés¹

A Magyar Nemzet és a Napi Magyarország 2000 áprilisi egyesítése olyan pillanat a magyar sajtó történetében, amelyben megjelenik a kortárs magyar demokrácia és média szinte minden problémája, erénye és vitatott kérdése. Az egyesítés éppen ezért nem elemezhető a politikai környezet, a globális és hazai sajtópiaci változások, illetve a magyar nyilvános szféra sajátosságainak figyelembe vétele nélkül. A két lap összeolvadása ugyanakkor élesen vetette fel a kérdést, hogy mi a sajtó lényege: a demokrácia fontos szereplőit vagy piaci normák szerint értékelhető cégeket kell-e látnunk a napilapokban? A kérdés ugyan nem szerencsés, hiszen a kialakult, stabil szerkezetű sajtóban többnyire egyesül a két szempont, ám kétségtelenül igaz, hogy a Magyar Nemzet és a Napi Magyarország összeolvadásának megítélése sokban múlhat azon, hogy melyik szempontból vizsgáljuk az esetet. Az alábbi írás kísérletet tesz arra, hogy az említett tényezők adta összefüggések hálójában értelmezze az egyesülést, a 2000-es év kétségkívül egyik legfontosabb sajtópiaci eseményét.²

Az új tulajdonos

A Napi Magyarország–Magyar Nemzet összevonás híre negatív reakciókat váltott ki a sajtópiac többi szereplőjéből. A kritikus hangok egyfelől nem jósoltak piaci sikert az összevonással egyedüli konzervatív napilapként fennmaradó Magyar Nemzetnek: „Sokak szerint kétséges, hogy az „új” Magyar Nemzet valóban megerősödne a Napi Magyarországgal egyesülve” – írta a HVG (2000/10), míg a Népszabadság a „jobboldali sajtó tovább gyengülés[éről], vagy – ahogy ezt könnyen meg lehet jósolni – láncreakciószerű önfelszámolásá[ról]” írt (2000. április 17.). Másfelől fájlalták a Magyar Nemzet hagyományainak, így a sajtópaletta önálló színfoltjának eltűnését: „nemcsak a jövő, de maga a műhely is veszendőbe megy, [a Magyar Nemzet] újságíróinak közössége” (Magyar Hírlap, 2000. április 10.). A Magyar Hírlap meg is nyitotta véleményoldalát az összevonás következtében hontalanná vált konzervatív szerzők publicisztikái előtt, míg a Népszabadság újságírója hasonló gesztust sürgetett saját szerkesztőségétől. Megjelent az áthallásos újságírás jegyében vont párhuzam is a harmincas évek és a 2000. év lappiaci fordulata között: „Kormányközeli napilapok összeolvasztására tett kísérlet volt az az 1936-os, a Gömbös-kormányzat által vezényelt akció is, amely a több mint fél évszázados múltú, konzervatívként emlegetett Budapesti Hírlap és a szélsőjobboldali eszmeiségű Új Magyarság egybegyúrására irányult” (HVG, 2000/11).

A sajtó tulajdonosváltozásairól általában szűkszavúan tudósító lapok reakciói is rávilágítanak arra, hogy a Magyar Nemzet esetében a lappiac többi szereplője úgy ítélte meg: az eseményben nem a piaci megfontolások játszották a döntő szerepet. Elemzők is arról írnak, hogy a kormány egyesítette a két lapot, sőt, a Fidesz-kormány regnálása alatt kiújult médiaháború részének tekintik az egyesülést (Bajomi-Lázár 2001: 132, 142). Ennek a vélekedésnek kétségtelenül van alapja, amennyiben úgy értelmezzük, hogy a postabankos médiaportfólió megmaradt részét képező Magyar Nemzet állami tulajdonú lapból változott magántulajdonban lévő újsággá, ily módon tehát a tulajdonosváltásba döntő beleszólása volt a kormánynak.

Ismeretes, hogy a kormány először a magyarországi sajtóprivatizáció jellemző gyakorlatának szellemében megpróbált külföldi szakmai befektetőt találni a Magyar Nemzetnek (a brit Telegraph konzervatív lapok kiadójával folytattak tárgyalásokat). Amikor azonban ez a kísérlet meghiúsult, a Magyar Nemzetet a Napi Magyarországot is kiadó Mahir Lapkiadó Kft. vásárolhatta meg. Nyilvánvaló, hogy a Magyar Nemzet konzervatív jellegének megőrzése fontos szempont volt az eladásban, amely végül a Fidesz közeliként ismert Mahir tulajdonába juttatta a lapot. Ugyanakkor 2000. március 24-én a Mahir Lapkiadó Kft. tulajdonjogát átruházták Liszkay Gábor ügyvédre és a Delaware-ban bejegyzett offshore cégre, az AAB Marketing Services LLC-re, és 2000. június 20-tól a Mahir Lapkiadó Kft. Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft-re változtatta nevét. Jelenleg tehát a Magyar Nemzet tulajdonosa 80 százalékban a lap főszerkesztője, Liszkay Gábor, míg 20 százalékban az offshore céget jegyző két ciprusi görög férfi, Nico és Christodoulos Chrysanthou. Formálisan a Magyar Nemzetnek immár nincs köze korábbi tulajdonosához, az államhoz, és a legnagyobb kormánypárthoz közeli cégként ismert Mahir sem tulajdonolja, noha a kapcsolat annyiban fennmaradt, hogy a lap hirdetésszervezését a Mahir Press intézi. Ennek ellenére a Magyar Nemzet, formálisan legalábbis mindenképp, a sajtópiac önálló szereplőjeként áll helyt nap mint nap.

A Magyar Nemzet privatizációja sok más napilapéval szemben nem azt jelentette, hogy egy tőkeerős (nyugati), a médiában több érdekeltséggel rendelkező szakmai befektető vásárolta meg a lapot. Így nem történt meg a lap feltőkésítése, a géppark lecserélése, az ingatlan felújítása sem. A Magyar Nemzetet (a Szabad Földdel és a Sportfogadással egyetemben) a volt Kilián laktanya épületében, a Napi Magyarország korábbi székhelyén szerkesztik. Az ingatlan állapota siralmas, de egyelőre nem szándékoznak felújításra fordítani a lap(ok) anyagi forrásaiból. Nagyobb gondot jelent, hogy a számítógépeket is csak lassan, fokozatosan cserélik le. Az egyik volt szerkesztő elmondása szerint az egyesítés során nem kötöttek új szerződést a Magyar Nemzet régi rendszergazdáival, akik „kibelezték” a Napi Magyarországénál korszerűbb számítógépeket, amelyek használhatatlan állapotban kerültek át az új szerkesztőségbe. Jelenleg egy teljesen elavult, 1991-es fejlesztésű szövegszerkesztő programmal kénytelenek dolgozni az újságírók, miközben a szerkesztőség bútorainak egy része még a Magyar Nemzet első privatizálásának korából, az Hersant befektetéséből származik.

A költségkímélő lapigazgatás további jele, hogy az egyesítés utáni Magyar Nemzetnél megszűntek a státuszos pozíciók, a lap minden alkalmazottja számlára kapja fizetését. Ez a magyar sajtóban elterjedt gyakorlat egyébként etikai problémákat is felvet, hiszen a számlázás azt jelenti, hogy az adózás terheit a munkáltató helyett az újságíró vállalja. Az egyéni lelkiismeret függvényévé váló adózás esetében pedig a kísértésnek ellenállni nem tudó újságíró sebezhetővé válik egy esetleges adóellenőrzés során, és elveszítheti a hatalom szemmel tartásának, ennek a fontos újságírói funkciónak az erkölcsi alapját (Vajda & Kaposi 2001: 33). Az egyesítést követően egyébként nem került rögtön sor a – magasnak nem mondható – újságírói fizetések emelésére sem. Ez év februárjában kerültek egy szintre a korábbi napi magyarországos újságírók 1999 őszétől változatlan fizetései az egyesítés pillanatában jobban javadalmazott régi magyar nemzetes munkatársakéival. (Kivételt csak néhány húzóerőként számon tartott, illetve újonnan szerződtetett újságíró jelentett.)
A jelek szerint tehát az egyesítés a szigorú költségkímélés jegyében zajlott, noha a megszorításokat nyilvánvalóan a sikeres jövőbe történő befektetés szándéka motiválta. A következőkben azt vizsgálom meg, hogy az eddigi fejlemények alapján eredményesnek mondható-e az új tulajdonos stratégiája.

A Magyar Nemzet piaci helyzete az egyesülés után

A lapok piaci helyzetét több tényező határozza meg. A példányszám, az olvasótábor, az olvasótábor összetétele, a hirdetési bevételek együttesen jelzik, milyen pozíciót foglal el egy adott lap a piacon. Noha az egyesítés előtt sem a Magyar Nemzet, sem a Napi Magyarország nem auditáltatta magát, azt biztosan lehetett tudni, hogy egyik lap példányszáma sem magas (30 ezres nagyságrendű), egyikben sincs sok hirdetés, és mindkettő komoly veszteséget termel. A napilap-paletta konzervatív-jobboldali szegmensén osztozó két újság ugyan markánsan különböző hangot képviselt, de ugyanazt, a konzervatív napilapot igénylő közönséget célozták meg, így egymás konkurrenciájaként működtek. Ilyen szempontból mindenképpen logikus piaci lépésnek tűnt a két lap egyesítése, mert többé nem állította választási kényszer elé a konzervatív lapot vásárló olvasókat a kínálat bősége.
A pesszimista várakozásokkal szemben több mutató alapján elmondható, hogy az egyesítés piaci szempontból az eddigiek alapján sikeresnek bizonyult. A Magyar Nemzet 2000 végére a második legnagyobb országos politikai napilappá vált mind a példányszám, mind az olvasótábor nagysága és a hirdetési bevételek szempontjából.

A második legnagyobb politikai napilap – a szerkesztőséget megelégedéssel eltöltő – pozíciójának hátterében az egyesítéssel történt piacszerzés mellett ott vannak a napilappiac alakulásának egyéb tényezői is. A Magyar Hírlap példányszámának és olvasótáborának fogyatkozása, illetve a Népszava gyenge piaci szereplése is szükséges volt az eredmény eléréséhez. A bulvár- és sportlappiacon tapasztalható növekedéssel szemben azonban a minőségi, politikai napilapok folyamatos piaci térvesztéssel szembesülnek, ami baljós előjel a Magyar Nemzet további megerősödése szempontjából. A hirdetési bevételek terén pedig az adhat okot aggodalomra, hogy a Magyar Nemzetben megjelenő reklámok között komoly súllyal szerepelnek az állami (állami tulajdonban lévő cégek, minisztériumok stb. által közzétett) hirdetések.

A hirdetési piacon történő térhódítás alapfeltétele, hogy egy lap garantálni tudja a megbízhatóságot, állandóságot, a megjelenés folytonosságát, és mindezt átlátható, auditált számokkal tudja bizonyítani. A Napi Magyarország esetében például a hirdetők esetleges politikai fenntartásai mellett az tette szinte lehetetlenné a hirdetési felületek értékesítését, hogy a lap nagyon alacsony példányszámban jelent meg, túl rövid ideig létezett ahhoz, hogy az ügynökségek alkalmazottai megszokják és számoljanak vele, és általános volt a bizonytalanság, hogy egyáltalán megmarad-e az erősen veszteséges lap, ami egy hosszabb távra tervezett kampány esetében kizáró tényező lehet. A Magyar Nemzet postabankos időszakáról szintén nem álltak rendelkezésre auditált adatok, a Postabank mint tulajdonos számára nem volt lényeges, hogy jól működő, nyereséges napilapot csináljon a Nemzetből. Az egyesítést követően viszont az új tulajdonos-főszerkesztő beléptette a lapot minden olyan szakmai szervezetbe, amely a hiteles adatszolgáltatás biztosításához szükséges, és immár rendelkezésre állnak auditált információk a lapról. Ez mindenképpen arról árulkodik, hogy a hosszú távú piaci siker érdekében elengedhetetlen transzparencia felé mozdult el a Magyar Nemzet.

A hirdetési piacon történő térhódítás, a magánhirdetések arányának növekedése az állami hirdetésekkel szemben fontos a Magyar Nemzet megerősödése és függetlenedése szempontjából. A lapvezetés elmondása szerint a hirdetők kivárták, milyen tartalommal jelenik meg az új Magyar Nemzet. A magánhirdetők észlelték, hogy stabil a lap, és nagyjából fél évvel az egyesítés után maguktól, „spontán” módon kezdtek beáramlani a hirdetések. A spontán mód itt azt jelenti, hogy a Magyar Nemzet nem kezdett marketingkampányba a hirdetők meggyőzésének érdekében; a tulajdonos „defenzív” stratégiát követett, amelynek értelmében először magával az újsággal kívánt bizonyítani.

A Magyar Nemzet hirdetésszervezését végző Mahir Press egyik munkatársa szerint ugyanakkor akadt olyan hirdető, aki az egyesülés utáni Magyar Nemzetben elvi okokból nem volt hajlandó hirdetni. A szerkesztőség munkatársai szerint az elvi, politikai megfontolások mellett azonban a hirdetési piacon nagy szerepe van annak a szoftvernek is, amelyet az ügynökségek használnak. A magáncégek az ügynökségi szoftver segítségével terveztetik meg kampányaikat, és az újságírók úgy vélik, hogy a szoftver készítői/kezelői lassan reagálnak a lappiaci változásokra. Ha a Magyar Nemzetet egyszer (nem feltétlenül ok nélkül) érdemtelennek ítélték, nem fognak vele számolni a hirdetések eladásánál, és csak lassan győzhetők meg a javuló eredményekkel.
Ezzel szemben egy volt ügynökségi médiatervező szakember szerint egyszerűen túlkínálat van a hirdetési pénzekre pályázó sajtótermékek piacán. A politikai napilapok olvasóközönsége többségében férfiakból áll, akik eleve nem jönnek számításba célközönségként a mosószer- vagy üdítőgyártó multinacionális vállalatoknál. A politikai napilapok olvasóira célcsoportként tekintő bankok, pénzügyi szolgáltatók, autógyártók és -forgalmazók vagy mobiltelefon-szolgáltatók hirdetési kampányait is az ügynökségek tervezik meg, de az ő figyelmüket külön marketinggel kell felhívni például a Magyar Nemzet pozitív változásaira. A Magyar Nemzet az imént ismertetett tulajdonosi elhatározásnak megfelelően még nem élt ilyen marketingstratégiával, tehát még nem merítette ki lehetőségeit. Ugyanakkor a megfelelő célcsoportokhoz szóló (például számítástechnikai) mellékleteiben már jelen vannak a magánhirdetők.

A jelek szerint a Magyar Nemzetnél megvan a tulajdonosi akarat azon lépések megtételére, amelyek szükségesek a lap térhódításához a sajtópiacon. A példányszám és az olvasói tábor növekedése kétségtelen eredmények, amelyeket a lapvezetés szándéka szerint további terjeszkedésnek kell követnie a hirdetési piacon. A tulajdonos és az újságírók is tisztában vannak vele: a Magyar Nemzetet nyereséges üzleti vállalkozássá kell tenni ahhoz, hogy a mindenkori magyar kormánytól függetlenül talpon tudjon maradni.

Írásom elején, a bevezetőben utaltam rá, hogy az egyesülés megítélését nagyban befolyásolja, miben látjuk a sajtó lényegét. Az eddigiek alapján elmondható, hogy amennyiben a piaci normák szerint értékelendő cégeket látunk a napilapokban, a Magyar Nemzet története a problémás pontok ellenére egyelőre sikeresnek mondható. Mindez erős optimizmusra hangolja a szerkesztőséget: „Lubickolunk a hetvenezres példányszámunkban, dolgozunk mint állat, semmi meg nem állít” – mondta az egyik főszerkesztő-helyettes.

Volt egyszer egy Magyar Nemzet?

A sajtópiacon eddig elért sikerek az optimista szerkesztőségi vélekedéseket igazolják. Továbbra is kérdés azonban, hogy miként befolyásolta az egyesítés a nyilvánosság sokszínűségét. A sokszínűség a sajtóban a működő demokráciák erénye és érdeke. A demokrácia szempontjából fontos, hogy az állampolgárok minél több forrásból tudjanak tájékozódni, minél több politikai és világnézeti hang, hír- és véleményforrás legyen számukra elérhető. A sokszínűség kialakulására végzetes hatással voltak a szocializmus évtizedei, mert nem alakulhatott ki a sajtó modern konzervatív szegmense. A hiányt 1989 után több kísérlettel igyekeztek pótolni, de egyetlen, a rendszerváltás után alapított konzervatív napilap sem tudott gyökeret ereszteni a sajtópiacon.

A kilencvenes évek második felében a konzervatív napilapok piacán két veszteséges újság, a Napi Magyarország és a Magyar Nemzet osztozott. A két lap markánsan különböző hangot képviselt, más közönséget vett célba, ily módon párhuzamos létezésük a sokszínűséget szolgálta. A két lap egyesítésével a fennmaradó Magyar Nemzet egyeduralkodóvá vált a konzervatív napilapok piacán, ami a jelek szerint valóban szükséges feltétele az üzleti sikernek. A Magyar Nemzet hosszú távú sikere bizonyíthatja, hogy a tulajdon koncentrációja nem feltétlenül káros folyamat, amennyiben az eredmény egy megerősödött, a túlélés helyett a szakmai minőségre koncentrálni képes sajtótermék. A Magyar Nemzet esetében azonban az egyesítés nem azt jelentette, hogy mind a Napi Magyarország, mind a régi Magyar Nemzet hangja egyenlő súllyal jelenik meg az immár egyeduralkodó konzervatív lapban. Gyakorlatilag a Napi Magyarország gárdája csinálja a néha „Napi Maó Light” néven emlegetett jelenlegi Magyar Nemzetet, miután a 49 (mások szerint 32) magyar nemzetes újságíró közül, akiknek szerződést ajánlott az új tulajdonos, 28–30-an éltek a lehetőséggel (a későbbiekben további régi nemzetes újságírók hagyták el a lapot).

A szerkesztőség régi és új tagjaival készített interjúkból az derül ki, hogy a Magyar Nemzet egyesítés utáni sorsa egy tulajdonképpeni informális versenyben dőlt el. A verseny során a Napi Magyarországnak és a Magyar Nemzetnek bizonyítania kellett rátermettségét a túlélésre a sajtópiacon. A Napi Magyarország mahíros gazdái meg akarták mutatni, hogy igenis tudnak lapot csinálni. Ennek érdekében 1999-től megpróbálták fokozatosan átpozicionálni a legszélsőbb jobbosként ismert lapot: jó főszerkesztő-helyettest szerződtettek, aki lételemének tekinti a hírversenyt. A szabad kezet kapott főszerkesztő-helyettes a magyar média különböző orgánumaiból (Magyar Hírlap, Népszabadság, Magyar Narancs, RTL Klub stb.) elcsábított újságírókból egységes, fiatal csapatot hozott létre, különösen a húzóágazatnak tekintett belpolitikai rovatban, ahol az átlagéletkor 25–30 év között mozgott (és mozog ma is, mivel a rovat munkatársainak összetétele nagyjából változatlan maradt a Magyar Nemzetben). A Napi Magyarország lendületes új munkatársai elmondásuk szerint idővel rákényszerítették a magyar média többi orgánumát, hogy forrásként hivatkozzanak rájuk, ha tőlük eredő sztorit dolgoznak fel. Ily módon enyhítették a szélsőjobbosként megismert, a sajtóban uralkodó közmegegyezésen kívül, a periférián működő napilap elszigeteltségét. Az egyesítést közvetlenül megelőző időkre a szerkesztőség a munkatársak közlése szerint elérte, hogy nagyjából ugyanannyian olvassák a két lapot, bár továbbra is veszteségesek maradtak. A versenyt illetően a Napi Magyarország nem hagyott kétséget szándékai felől: felajánlotta a Magyar Nemzetnek, hogy közösen lobbizzanak az egyesítés érdekében, de amikor a Nemzet ezt visszautasította, kijelentették: „akkor felfalunk titeket”.

Eközben a Magyar Nemzet egészen más úton próbálta alakítani jövőjét a sajtópiacon. A Postabank mint tulajdonos olyan körülményeket teremtett, hogy a portfóliójába tartozó kiadványok nem érezték bőrükön a napi verseny nyomását (ez az összes postabankos sajtótermékre érvényes volt). A Magyar Nemzet 1994 és 1998 között ellenzéki napilapként jelenhetett meg anélkül, hogy piaci teljesítményét számon kérték volna. Ez egyfelől értékelhető úgy, mint nagyvonalú gesztus a Horn-kormány, illetve Princz Gábor részéről, másfelől azonban a piaci nyomástól való mesterséges elszigeteltség végzetesen kényelmessé tette a lapot, amely ráadásul sem fejlesztéseket, sem befektetéseket nem várhatott.

A Magyar Nemzet tehát sajátos körülményei miatt nem tudott olyan hírérzékenységet kifejleszteni, amely a Napi Magyarország lételemévé vált. Őrizte viszont a hatvan éves történetéből (is) eredő patináját, tiszteletreméltóságát. Az egyesítés valódi veszteségét a régi magyar nemzetes újságírók szemében a patina letéteményeseinek tartott régi publicisták, illetve a lapban publikáló konzervatív értelmiségi kör cikkeinek eltűnése jelenti. Márpedig az egyesítés előtti Magyar Nemzet karakterét elsősorban ezek határozták meg, ily módon tehát valóban szegényebb lett a sajtópaletta egy hanggal. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy mára világossá vált: a régi Magyar Nemzet képviselte „eredeti szellemiség és polgári stílus” (a Nemzeti Kör megfogalmazása) nem ítéltetett örökös száműzetésre a nyilvános szférából: a Heti Válasz című, komoly kormányzati pénzügyi segítséggel induló hetilapban talált otthont és megjelenési lehetőséget. Van racionalitás abban, hogy a hosszabb elemzések, háttéranyagok, igényes alapossággal kifejtett gondolatok, esszék – a világ eseményeinek konzervatív szempontú értékelése – hetilapban jelenjenek meg. Kevésbé szerencsés azonban a konzervatív sajtóról hozott döntések informális módja, amely óhatatlanul eredményezi a vádat, hogy a Magyar Nemzet a politika játékszere. Az egyesítés politikai dimenzióival részletesebben foglalkozom a későbbiekben, most azonban a történtek más szempontú értelmezésére teszek kísérletet.

Rendkívül árulkodó, ahogy az egyesítés előtti Magyar Nemzet és a Napi Magyarország újságírói vélekedtek egymás munkájáról. A Napi Magyarország újságírói szerint a Magyar Nemzetet „korszerűtlen struktúra és külalak, botrányos, nagy szakmai hibákat vétő belpolitikai rovat” jellemezte. A publicisztika rovatnak ugyan „komoly és exkluzív szerzőgárdája” volt, de a „konzervatív nívó” ezzel járó képviselete a magyar sajtóban sokszor „lufinak” bizonyult, mert a nagy nevű szerzők nem feltétlenül jelentettek meg minden alkalommal valóban tartalmas írásokat. Ezzel szemben a Napi Magyarország – csapnivaló gazdasági és kulturális rovata ellenére – figyelemfelkeltő, informatív, „húzós” belpolitikai rovatot hozott létre. A Napi Magyarország mind témaválasztásában, mind jegyzeteiben más volt, szókimondóbb, radikálisabb a „lagymatag” Magyar Nemzetnél. A Magyar Nemzet inkább kulturális napilap volt, „avíttas és érzéketlen a hírekre”, szemben a „radikálisabb és bulvárosabb, harcosabb”, „offenzív hírújságírást” folytató, friss, és tényfeltáró cikkeket közlő Napi Magyarországgal. A Magyar Nemzet csak „vegetált, a túlélésre játszott”, nem jelent meg benne határozott szerkesztőségi vélemény és álláspont. A Magyar Nemzet „egy állami bank kitartottjaként” működött, és meg is látszottak rajta az ezzel járó kompromisszumok (példaként egyik interjúalanyom itt a Médiahajót említette: míg a Napi Magyarország semmi szín alatt nem képviseltette volna magát az általuk méltatlannak ítélt rendezvényen, a Magyar Nemzet szerkesztőségének nem volt választása: a tulajdonosi akarat miatt el kellett mennie).

A régi magyar nemzetes újságírók viszont úgy értékelték az egyesítés előtti helyzetet, hogy a Magyar Nemzet mind módszereiben, mind stílusában más úton járt. Mindig is újságíró-iskolaként működött, a mai magyar sajtó „tele van régi nemzetes újságírókkal”. A postabankos időszak sajátosságai miatt a „lap irányultságával ellentétes” meggyőződésű, baloldali és liberális újságíróknak nem kellett elhagyniuk a szerkesztőséget, ami viszont azt eredményezte, hogy „jobbról nézve se hús, se hal” nem volt a Magyar Nemzet. Hagyományaiból és szerkesztőségi gárdájából következően a lap eleve mérsékeltebb volt, gyakran közölt nagyobb elemzéseket, publicisztikákat, de „a hírérzékenység nehezen alakult” a lapban. A Napi Magyarország azért is tudott keményebb és markánsabb lenni, mert olyanokkal dolgozott, akik nemcsak ottragadtak, hanem pontosan azt akarták csinálni, amit a szerkesztőség a zászlajára tűzött. A lapot egy „jól összekovácsolódott, lelkes szabadcsapat” csinálta, így néhány területen képes volt gyorsan, ügyesen dolgozni, és politikailag is keményebb hangot megütni. Ugyanakkor viszont a Napi Magyarország publicisztikája kevéssé volt „stilárisan megalapozott”.

Egy másik megfogalmazás szerint a Magyar Nemzetnek volt egyfajta szemlélete, nívója, amely elveszett az egyesítéssel. A véleményoldalakat a „hallgattassék meg a másik fél is” elve alapján szerkesztették, sokszínűségre és az ezt garantálni képes párbeszédre törekedtek a magyar közélet nem konzervatív szereplőivel. A Magyar Nemzet a konzervatív értelmiségnek szólt, nyelvileg és témaválasztásában igényesebb volt, zömmel „diplomás embereket, jól képzett, művelt, olvasott és kulturált megjelenésű” munkatársakat foglalkoztatott. A régi Magyar Nemzet „értelmiségi, igényes” lap volt, ma viszont olyan, mint egy „vörös nyakú, vasvillás paraszt”. A régi szerkesztőségben jól öltözött emberek dolgoztak, szellemi partnerek, akikkel beszélgetni lehetett; a kulturális nívó azt is jelentette, hogy „műhelyként” működött a lap. Régen úriemberek dolgoztak itt, most viszont „mindenki úgy beszél, mint egy kocsis”. Eltűnt a szakmai igényesség, a mai munkatársak „nem tudnak címet adni”, „igénytelen, hányaveti stílusban” írnak. A „lezüllés” persze várható is volt, hiszen „lehetett tudni, hogy rettenetesen kulturálatlan társaság” a Napi Magyarország gárdája. Ugyanakkor az imént idézett újságíró hozzátette, hogy véleményében van „régi Magyar Nemzet-sovinizmus” is. Ugyanezt erősítette meg egy másik újságíró, aki arról beszélt, hogy a Magyar Nemzet „lenézte a Napi Magyarországot stílusa miatt”, amely például a „szenzációhajhász címekben” mutatkozott meg.

A régi magyar nemzetes újságírók nézetei olyan kulturális és szellemi arisztokratizmust tükröznek, amely a közszolgálati műsorszolgáltatás korai időszakát jellemezteNyugat-Európában. A törekvés a véleményoldalakon megjelenő kiegyensúlyozottságra, a nyilvánosság biztosítására többféle nézet számára éppúgy a BBC misszióját idézi, mint a közízlés és közerkölcs nevelésének a lap kulturális nívójáról alkotott nézetekben burkolt formában megjelenő ideálja (Bajomi-Lázár 2000: 21). Az ideált képviselni hivatott újságírók kulturáltsága és műveltsége ugyanolyan követelmény, mint a BBC esetében volt. A hozzáállás azonossága kiterjed a munkatársak megjelenésével szemben támasztott elvárásokra is: a BBC rádióbemondói szmokingban ültek a mikrofon előtt, a régi Magyar Nemzet szerkesztőségét a kulturált ruházat, a szakadt újságíró figurája keltette felháborodás jellemezte. Bizonyos szempontból tehát a Napi Magyarország és a Magyar Nemzet egyesítése olvasható úgy is, mint a média közszolgálati és piaci szempontú felfogásának összeütközése. Eszerint a feltörekvő, a nemes hagyományokat nem tisztelő, vulgáris Napi Magyarország rohamot intézett a közszolgálati szellemiségét őrző Magyar Nemzet ellen, az üzleti siker kergetése közben nem törődve a veszendőbe menő értékekkel. A közszolgálati szellemiség őrzésének azonban az volt a feltétele, hogy a Magyar Nemzet ne érezze a sajtópiac sürgető nyomását.

Korábban már említettem, hogy a Postabank valójában mesterségesen szigetelte el a Magyar Nemzetet a piaci versenytől. Állami bankról lévén szó, tulajdonképpen ugyanúgy közpénzen biztosította a Magyar Nemzet státusát, ahogy az a közszolgálati műsorszolgáltatás esetében valósul meg. A közszolgálati média működésének hátterében is megjelenik az a gondolat, hogy a közpénzekből biztosított fennmaradás garantálja: a közszolgálati média nem kényszerül a piaci verseny hatására feladni azt az esetleg piacképtelen, igényes színvonalat, amely működését ideálisan jellemzi. Másrészt a tömegigények kielégítése az egyik legfontosabb mozgatórugója a piaci sikerre vágyó médiumoknak, amelyek minél szélesebb közönségréteg meghódításával (a sajtó esetében minél nagyobb példányszámmal, olvasótáborral) képesek vonzó felületet biztosítani a hirdetők számára.

A közszolgálati műsorszolgáltatás és a postabankos Magyar Nemzet helyzete között azonban van egy kritikus különbség. Míg a közszolgálati média fenntartását társadalmi közmegegyezés igazolja és finanszírozása transzparens, a Postabank sajtóportfóliójának fenntartása a bank vezetésének döntésein alapult. Princz Gábor nem a saját pénzén tartotta fenn a Magyar Nemzet eszmeiségét, és noha a lap sorsának alakulásában fontos szerepet játszott a politikai pártok közötti megegyezés, mindez a nyilvánosság kizárásával történt. Másként fogalmazva: a fennálló helyzet nem demokratikus módon alakult ki, és törékenységét mutatja a sajtóportfólió 1998-as kormányváltást követő sorsa. A Magyar Nemzet ugyan nem szűnt meg, mint a Kurír, és nem is hagyták hirtelen sorsára az állami támogatás megvonásával, mint a Magyar Narancsot, de elkerülhetetlenné vált helyzetének megváltozása. Az informális, a nyilvánosság kizárásával indított versenyben alulmaradt a Napi Magyarországgal szemben, azaz a versenybírák szemében bebizonyította, hogy radikális változtatások nélkül életképtelen a sajtópiacon. A magyar sajtónak valóban szüksége van egy konzervatív napilapra. A nyilvánosság érdeke viszont azt kívánja, hogy ez a napilap önálló piaci szereplő legyen, mert – a sajtóalaphoz hasonló demokratikus laptámogatási rendszerek hiányában – csak így biztosítható a túlélése függetlenül attól, hogy milyen kormánya van az országnak.

Az egyesítés politikai dimenziói

„Én pénzember vagyok” – mondja magáról Liszkay Gábor, a Magyar Nemzet tulajdonos-főszerkesztője. E kijelentés alapján a lap üzleti sikere elsőbbséget élvez a politikai érdekek érvényesítésével szemben. A Magyar Nemzetről azonban nem ilyen kép él a nyilvános szféra többi szereplőjében: leginkább a kormány szócsövének vagy a Fidesz-MPP pártlapjának tartják. A vélekedés alapja a Magyar Nemzet pártossága, amely erősödött az egyesítés után, amikor a Napi Magyarország harcos publicisztikája és offenzív hírstratégiája megjelent a lapban. A Magyar Nemzet kétségtelenül támogatja a jelenlegi kormányt, ami egy konzervatív lap esetében nem meglepő. A támogatás azonban nem egyforma mértékben jut ki minden koalíciós pártnak. Sem a Kisgazdapárt, sem az MDF nem élvezi a Magyar Nemzet támogatását olyan mértékben, mint a Fidesz-MPP. A kormánylap vádja tehát csak megszorításokkal lehet igaz, annak felismerésével, hogy a Magyar Nemzet elsősorban a legnagyobb koalíciós párt szempontjait érvényesíti, és ha ezek úgy kívánják, akkor a lap nem habozik kedvezőtlen írásokat megjelentetni a kisebb koalíciós partnerekről.

Az általam megkérdezett újságírók tisztában vannak helyzetük fonákságával. Mindannyian tagadták, hogy kormánylap lenne a Magyar Nemzet, ami arra utal, hogy az újságírásról alkotott szakmai felfogásukkal ellenkezik a kormánylap munkatársának szerepe. Az egyik vezető beosztásban dolgozó munkatárs úgy vélte, hogy akkor lenne kormánylap a Nemzet, ha szó szerint közölné a kormánypolitikusok nyilvánosan elhangzott beszédeit, amiről viszont szó sincs: „írjon nekünk a miniszter cikket” – mondta. Az egyik szerkesztő a professzionalizmus ideáljával érvelt a kormánylap-vád ellen. Szerinte a Magyar Nemzetben ugyanazok a hírek jelennek meg, amelyeket bármely más szerkesztőségben is használna, hiszen a napilap arra való, hogy híreket írjanak bele: „[a Magyar Nemzet elsősorban] hírlap, csak jobban tudható belőle, hogy mit gondol Orbán Viktor arról, hogy támadják Torgyánt”. Egy másik szerkesztő kategorikusan cáfolta, hogy a lap szerkesztésébe közvetlen beleszólása lenne a kormánynak: „Itt nincs kézivezérlés, telefonálgatás a Fidesztől; kérni kérnek, és vagy lesz belőle valami, vagy sem”.

„Nagyon nehéz a kormány, a hatalom oldaláról újságot írni, hálásabb, könnyebb ellenzéki újságot írni” – mondta az egyik munkatárs. „Mi nem írhatunk ugyanolyan hangnemben a koalíciós vitákról, mint például a bulvárlapok; a Magyar Nemzetnek politikai felelőssége van a koalíció iránt” – foglalta össze a lap helyzetét ugyanő. Egy régi magyar nemzetes szerkesztő viszont mély elégedetlenséggel értékelte az újság teljesítményét, az egyesítés óta jelentősen megnőtt politikai híraktivitását: „Nem fegyvert kellene csinálni, hanem lapot”.

Az újságírók elismerték, hogy „valószínűleg nem mi írjuk meg először a kormánybotrányokat”. Igazolásként többen emlegették viszont a magyar sajtó egészének magatartását. Szerintük a Népszabadság vagy a Népszava ugyanúgy hűséges a jelenlegi ellenzéki pártokhoz, mint a Magyar Nemzet a kormányhoz. A hűség jelen esetben azt jelenti, hogy a napilapok ugyanolyan értékeket vallanak magukénak, mint az egyes pártok. Ha az adott értékrend megtestesítői éppen kormányon vannak, akkor óvatos lavírozásra kényszerül az újságíró szakmai hitvallása és politikai meggyőződése között. Azt viszont határozott képmutatásnak értékelték az újságírók, hogy a sajtó más orgánumai azért támadják őket, amit maguk is gyakorolnak. Többször használták a politikai életből is ismert érvelést, amely kétségbe vonja a másik oldal erkölcsi alapját az ítélkezésre, mert senki sem makulátlan, legfeljebb lehetőségeinek skálája bővülhet a kormányzással.

A Napi Magyarország küldetésének megfogalmazásában meghatározó elem volt a nyugati sajtóból ismert „demokrácia őrkutyája” (watchdog) funkció, amelyet a jelenlegi Magyar Nemzet is vall. Az éber őrzés tárgya azonban nem általában a hatalom, hanem az egyes politikai erőcsoportok, pártok. A Magyar Nemzet az MSZP és az SZDSZ piszkos ügyeinek felderítésére törekszik, míg a Népszabadság, a Népszava és a Magyar Hírlap a Fidesz-MPP és koalíciós partnerei hatalmi visszaéléseit tárják a nyilvánosság elé. Noha erről nem állnak rendelkezésre adatok, valószínű, hogy a politikai ellenfeleket leleplező írások forrásai az esetek túlnyomó többségében a baráti politikai erőkközül kerülnek ki, azaz a leleplező cikkek alapötletét politikai szereplők szivárogtatják ki a sajtónak. Ez olyan szempontból természetes, hogy ők férnek hozzá a közérdeklődésre számot tartó információkhoz. Gondot jelent viszont, hogy ily módon a politikai napirend kijelölése, más megfogalmazásban a közbeszéd tematizálása a politikusok kezében marad. Anyagi források vagy szerkesztőségi igény hiányában a lapok nem foglalkoztatnak valódi tényfeltáró újságírókat, akik saját ötleteik alapján, nem szivárogtatott információkból dolgozhatnának. Ilyen értelemben valóban fegyverré válik a sajtó a politikai erők, pártok kezében. A viszony ráadásul kölcsönös előnyökkel jár: a lapok exkluzív, robbanékony sztorik által – ily módon a hírversenyben – előnyhöz jutnak, a forrásként szolgáló politikai párt pedig számára kedvező információkat hoz nyilvánosságra oly módon, hogy az nem tűnik puszta politikai pengeváltásnak, hiszen nem a politikus, hanem a napilap fogja bedobni a köztudatba az információt.

A sajtó fenti értelemben vett pártossága nem kedvez az önálló demokratikus tényezővé válásnak, ami pedig a magukat sokszor a „negyedik hatalmi ág” képviselőiként emlegető újságírók vágya. Vitatható, hogy mennyiben posztkommunista sajátosság ez a probléma, és mennyiben következik törvényszerűen a modern politikai kommunikáció intézményes szerkezetéből. Mindenesetre Slavko Splichal szerint a posztkommunista országok demokratikus nyilvánossága különösképp szenved attól, hogy a média által alkotott valóság nem képes versenyezni a politikai pártokéval (Splichal 1994: 147).

A nyugat-európai média-szakirodalom nem ad egyértelmű eligazítást a pártos magyar sajtó demokráciában betöltött szerepének értékeléséhez. Egyfelől létezik a nézet, hogy a médiában növekvő verseny negatívabbá és agresszívebbé teszi a politikai hírszolgáltatást, és a sajtóban egyszerre jelenik meg a kiélezett piaci verseny és a megnövekedő pártosság (Tunstall 1996). Mások szerint az európai tendenciák a lapok politikamentesítését, a pártosság visszaszorulását mutatják, sokszor a piaci megfontolások egyenes következményeként (De Bens & Ostbye 1998). (Az utóbbi fejleménnyel kapcsolatban azonban mindenképp meg kell említeni, hogy a tendencia elsősorban a baloldali irányultságú, a kapitalizmussal és a piacgazdasággal szemben kritikus lapokra érvényes.) Elképzelhető, hogy hiba a magyar sajtó jelenségeinek értelmezésében szigorúan ragaszkodni a nyugat- és észak-európai normatív kijelentésekhez a demokrácia és média kapcsolatáról. A magyar politikai örökség és a hazai nyilvános szféra sok szempontból megkülönböztet minket az Európai Unió tagállamainak egy részétől.

Ugyanez a felismerés vezérli Paolo Mancinit, amikor megkísérli meghatározni az olaszországi nyilvános szféra sajátosságait. Mancini az angolszász országok kétpólusú politikai pártrendszerével szemben a koalíciós kormányzásra berendezkedett olasz rendszer nyilvános szférájának négy alapvető sajátosságát írja le (Mancini 1991: 139):

• a médiában erős állami befolyás van (állami tulajdonban lévő televízió, illetve állami tulajdonban lévő vagy állami forrásokból támogatott sajtó formájában);
• a média erősen pártos;
• a média- és a politikai elitek erősen kapcsolódnak egymáshoz (azonos értékeket vallanak és egyetlen szimbolikus univerzumban léteznek);
• a médiában nem létezik kialakult, mindenki által osztott, független szakmai etika.

Splichal is azon a véleményen van, hogy a posztkommunista országok helyzete pontosabban meghatározható Mancini kategorizálása alapján. A megállapítások valóban érvényesnek tűnnek Magyarországra. Az MTV léte és az állami hirdetések szerepe a sajtóban jelzik az első pont érvényességét, a Magyar Nemzet újságíróival készített interjúk igazolják a második és a harmadik pont relevanciáját a magyarországi körülményekre, míg az egységes, független szakmai etika hiányáról egy egész könyv jelent meg nemrégiben (Sükösd & Csermely 2001). Mancini a modelljéből azt vezeti le, hogy a politikai kommunikáció ilyen feltételek mellett eszközzé válik a politikai rendszer szereplőinek interakcióiban. Splichal ugyanakkor – 1994-ben – arról ír, hogy a posztkommunista sajtó csak a horizontális, felülről lefelé történő kommunikációt biztosítja, és nem él azzal a lehetőséggel, hogy a politikai szereplők között közvetítsen. A Magyar Nemzetnek a koalíció pártjaihoz és a többi napilaphoz való viszonya viszont azt mutatja, hogy az 1994 óta eltelt időben a sajtó megtanulta és vállalja ezt a szerepet.
A Magyar Nemzet pártlap-mivoltát tehát a magyar nyilvános szféra sajátosságainak fényében érdemes értelmezni. Tény, hogy egyik interjúalanyom úgy jellemezte a Napi Magyarország indulása előtti helyzetet, hogy „a Fidesznek nem volt lapja”. Ez a megjegyzés arról árulkodik, hogy a Napi Magyarországgal egyesült Magyar Nemzetet a Fidesz-MPP politikai irányultságához igen közeli lapnak tekinti. Ugyanakkor azonban mégsem beszélhetünk pártlapról, mert a Fidesz-MPP nem tulajdonosa a Magyar Nemzetnek, és tudomásom szerint nem is finanszírozzák a lapot pártpénzekből. A politikamentesítés folyamata azt jelenti, hogy miközben egy lap hű marad egy bizonyos politikai ideológiához, megszűnnek formális kötelékei az adott ideológiát megtestesítő párttal (De Bens & Ostbye 1998). Ilyen értelemben tehát a magyar sajtóban nincsenek pártlapok. (Kivételt jelent a Magyar Fórum, a Kis Újság és a Szabadság, azonban az összes politikai sajtótermék számát és példányszámát figyelembe véve ezek elenyésző kisebbséget alkotnak.) A pártokhoz való ideológiai, szemléleti, politikai kötődés viszont erősen kihat a lapok alakulására, ami érdekes következményekkel járhat a jövőben.

A jövő

A Magyar Nemzet határozott álláspontja szerint arra törekszik, hogy egy esetleges kormányváltás esetén se kerüljön nehéz helyzetbe. Bár a szerkesztőség nem kíván szocialista győzelmet a következő választásokon, tisztában van azzal, hogy helyzetükön a kormányváltás valószínűleg csak javítana, hiszen ellenzéki újságként könnyebben végezhetnék munkájukat. A politikai jövő kiszámíthatatlansága azonban mindenképpen arra ösztönzi a lapot, hogy minél szilárdabban megvesse lábát a sajtópiacon.

A lapvezetés tisztában van azzal, hogy a világszerte tapasztalható újságfogyasztási tendenciák nem kedveznek a minőségi napilapoknak. Tudja azt is, hogy Magyarország kis piac, ahol csak kevés napilap tud hosszú távon megélni. A folyamat egyik várható nyerteseként a lap munkatársainak nincsenek aggályaik a sajtópiacon várható tulajdonkoncentráció miatt. Többen elmondták ugyan, hogy sajnálják a sajtó sokszínűségének várható erózióját, de nem látnak lehetőséget arra, hogy a (hír)források, az olvasói tábor, a reklámpiac stb. szűkössége mellett a maihoz hasonló számú napilap maradjon fenn. Várakozásaik szerint hosszú távon Magyarországon két minőségi-politikai napilap fog működni, a baloldali Népszabadság és a konzervatív Magyar Nemzet, valamint bulvárlapok és optimális esetben egy erős gazdasági napilap. Ebben a forgatókönyvben a Magyar Nemzet még remélheti példányszámának növekedését, a piaci második pozíciójának megszilárdulását.
A piaci térhódítás azonban megköveteli, hogy minél szélesebb olvasóréteget tudjon vonzani a lap. Jelenleg a Magyar Nemzetet a Szonda Ipsos felmérése szerint elsősorban középkorú, jó anyagi helyzetben lévő, városban élő, diplomás, döntéshozói pozíciót betöltő férfiak olvassák. A potenciális hirdetők szempontjából ez nem rossz összetételű olvasótábor, de a bővítés lehetőségét jelzi a nők és a fiatalok irányában. Ezeket az olvasói rétegeket azonban feltehetően nem a harcos politikai cikkek vonzzák, ami viszont elkerülhetetlenül azt eredményezi, hogy a harcos, erősen pártos hangvételt felváltja egy visszafogottabb, a szélsőségeket nem kedvelő olvasóknak is tetsző stílus.

A jelenség a politikatudományban is ismert: adott feltételek mellett, mivel a választói preferenciák túlnyomórészt a bal-jobb skála közepe köré rendeződnek, a szavazatmaximálás érdekében a politikai pártok álláspontjai is hajlamosak a centrista pozíció körül konvergálódni (vö. Downs 1957). A mérsékeltebb, minél szélesebb szavazói réteg számára elfogadható hanggal ráadásul a modell szerint a pártok nem veszítik el a szélsőségesebb igényű szavazókat sem, akik a centrista helyezkedés ellenére pontosan érzékelik, hogy a párt jobbra vagy balra áll a középponttól. A kétpólusú pártrendszert leíró modell alapján vont párhuzam szépséghibája, hogy a magyar politikai életben léteznek olyan pártok, amelyek pontosan a skála szélén található szavazói preferenciáknak próbálnak megfelelni. Ezzel együtt a nagy pártoktól racionális lépésnek számítana és nem lenne meglepő a centristább álláspontok megfogalmazása a választások közeledtével.

A Magyar Nemzet helyzetére mindez olyan szempontból lehet hatással, hogy a politikai harcosság enyhülésével változó konzervatív pártstratégiák szerencsésen egybeeshetnek a lap azon törekvésével, hogy minél szélesebb olvasói réteget tudjon vonzani. A politikai élettel vont párhuzam talán nem tűnik erőltetettnek annak fényében, hogy maguk a Magyar Nemzet munkatársai is többször hasonlították a sajtópiac alakulását a politikai piacéhoz, amikor a kétpólusú rendszer (MSZP kontra Fidesz, illetve Népszabadság kontra Magyar Nemzet) ésszerűségéről beszéltek az interjúk során. Az újságírók szerint az egyesítést követően a szerkesztőséget így is elárasztották a jobboldali olvasók panaszai, akik nem érzik kellően radikálisnak a lapot. A pártkínálattal szemben azonban a Magyar Nemzetnek nincs vetélytársa a palettán: aki konzervatív napilapot akar vásárolni, csak őket választhatja.

A Magyar Nemzet visszafogottabb stílusa mellett szól a professzionalizmus érve is. Az interjúkból kiderült, hogy a lap munkatársai elsősorban hírlapíróknak tartják magukat, azaz hírek, információk szállítóinak. Az információk megszerzésében azonban saját bevallásuk szerint is hátráltathatja az újságírókat, ha a lap éles hangvételű publicisztikái miatt megsértődő források nem hajlandóak szóba állni velük. Az újságíró maga is kényelmetlennek érezheti, hogy az előző nap a véleményoldalon durván támadott politikustól kérjen háttérinformációkat. Egy ponton túl a politikai harciasság a szakmai munkát nehezítő tényezővé válhat, és nehezen egyeztethető össze a mértékadó konzervatív politikai napilap célkitűzésével.

A Magyar Nemzet offenzív pártosságának enyhülése mellett tehát több, a napilap hosszú távú talpon maradását szem előtt tartó érv is szól. Más kérdés, hogy mi történne, ha a sajtópiac nyomásával szemben a Fidesz-MPP offenzív hangra szeretné ösztönözni a Magyar Nemzetet. Ha minden a szerkesztőség reményei szerint alakul, akkor a lap oly mértékben megerősödhet, hogy – amennyiben szükségesnek látja – képes lesz ellenállni az érdekeit sértő politikai nyomásnak.

összefoglalás

A Magyar Nemzetet és rajta keresztül a konzervatív sajtót egyedülálló lehetőséghez juttatta a kormány 2000-ben. A lehetőség biztosításának kevéssé transzparens módja és kizárólagossága (hiszen a nem konzervatív postabankos lapok nem részesültek benne) jogos aggályokat vetett fel a Magyar Nemzet privatizálásával kapcsolatban. Szeretném azonban azt hinni, hogy a jövő igazolja majd a sajtópiacba történt határozott állami beavatkozás megalapozottságát. Egy megerősödött, az államtól függetlenné váló konzervatív napilapra valóban szüksége van a magyar nyilvános szférának. Ha az írásomban vázolt pozitív folyamatok folytatódnak, illetve egyáltalán elindulnak, esély nyílik arra, hogy Magyarország EU-csatlakozásának idejére véget érjen a magyar konzervatív sajtó rendszerváltás óta tartó kálváriája.

Irodalom

Bajomi-Lázár Péter (2000): Közszolgálati rádiózás Nyugat-Európában. Budapest: Új Mandátum.
Bajomi-Lázár Péter (2001): A magyarországi médiaháború. Budapest: Új Mandátum.
De Bens, Els & Ostbye, Helge (1998): The European Newspaper Market. In: McQuail, Denis & Siune, Karen (eds.): Media Policy. London: Sage.
Downs, Anthony (1957). An Economic Theory of Democracy. New York: Harper&Row.
Mancini, Paolo (1991): The public sphere and the use of news in a ’coalition’ system of government. In: Dahlgren, Peter & Sparks, Colin (eds.): Communication and Citizenship. London: Routledge.
Splichal, Slavko (1994): Media Beyond Socialism. Boulder: Westview Press.
Sükösd Miklós & Csermely Ákos (szerk., 2001): A hír értékei. Etika és professzionalizmus a mai magyar médiában. Budapest: Média Hungária Könyvek 2.
Vajda Éva & Kaposi Ildikó (2001): Etikai dilemmák a magyar újságírásban. In: Sükösd Miklós & Csermely Ákos (szerk.): A hír értékei. Budapest: Média Hungária Könyvek 2.