• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2001 ősz

Kultúra

Csepeli György – Mátay Mónika:

A Magyar betyár életei a médiában

Bevezetés

A magyar köztudatban a betyár megítélése az 1830-as években radikálisan megváltozott. Míg a 18. században és a 19. század első évtizedeiben a sajtó és a ponyvakiadványok egyértelműen negatív szerepben tüntették fel az országutak rablólovagjait – közönséges bűnözőknek állítva be őket –, a reformkorban a korábbi megjelenítésekkel szemben a betyárok szinte nemzeti hősökké magasztosultak. Vajon miért? Milyen okai lehettek ennek a jelentős változásnak? Kérdés továbbá az is, mivel magyarázható, hogy a pozitív imázs tartósnak bizonyult, hiszen még a közelmúltban is közönségsikert arathatott Sobri Jóska, Angyal Bandi és Rózsa Sándor modernkori reinkarnációja, a magyar és nemzetközi sajtóban egyaránt elhíresült Ambrus Attila, aki éveken át kijátszotta a bankok védelmi rendszerét, a rendőrséget és az ország legbiztonságosabbnak tartott börtönének őreit. Az alábbi tanulmány arra keresi a választ, milyen sajátos körülmények játszottak szerepet a szemléletváltásban, hogyan született meg a „jó betyár” közkedvelt alakja és hogyan őrizhette meg népszerűségét a különböző politikai rendszerekben.¹

A betyár mint nemzetközi hős

A betyár pozitív, sőt sok esetben nemzeti hősként való ábrázolása korántsem magyar sajátosság; ezt meggyőzően bizonyítják a társadalom- és kultúrtörténeti kutatások. Az elmúlt évtizedekben a történetírás területei fokozatosan kitágultak, számos olyan téma került a történetírói érdeklődés homlokterébe, amelyet korábban elhanyagoltak a tudósok. Ezek közé tartozik a bűnözés társadalomtörténete. A történészek egyre többet tudnak a bűn koronként változó értelmezéséről, a deviánsnak tartott viselkedés megítéléséről és természetesen magukról a bűnözőkről is. Eric Hobsbawm angol történész az ötvenes és a hatvanas években úttörőnek számító, mára azonban klasszikusnak tekintett műveiben, A primitív lázadókban és a Banditákban a betyárok társadalmi és politikai szerepét, továbbá az irántuk megnyilvánuló általános szimpátia okait vizsgálta. Hobsbawm társadalmi banditáknak nevezte azokat a rablókból hősökké avanzsált betyárokat, akik nem pusztán a javak igazságosabb újraelosztásán fáradoztak, de ténykedésük politikai színezetet is kapott, amikor spontán parasztmozgalmak élére állva küzdöttek az elnyomás ellen. Hobsbawm szerint politikai aktivitásuk kezdetleges volt, hiszen nem konzisztens ideológiát követve cselekedtek, csupán a hagyományos közösségi értékek védelmében álltak csatasorba. A brit történész programjukat igen lakonikusan összegezte: megpróbálták helyreállítani az igazságosságot egy igazságtalan társadalomban. Ilyen értelemben tehát a betyárok reformerek voltak, de Hobsbawm fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy különleges feltételek mellett a reformerek könnyen válhattak valódi forradalmárokká. A testvériség, egyenlőség és szabadság mint alapvető értékek hatására szélesebb társadalmi mozgalom támogatói, sőt vezetői lehettek (Hobsbawm 1969: 23).

Hobsbawm élesen elkülöníti egymástól a társadalmi bandita és a hétköznapi bűnöző fogalmát. Az előbbi a törvényen kívül élő paraszt sajátos kategóriájába tartozik, akit az állam, illetve az aktuális törvények bűnözőként bélyegeznek meg, de eredeti társadalmi közegében, a paraszti világban az igazság bajnokaként ünneplik (Hobsbawm 1969: 13). A köznép hőssé transzformálta a betyárt, s cserébe a „betyár próbál azonosulni a ráruházott szereppel akkor is, ha ő maga nem öntudatos lázadó” (Hobsbawm 1959: 13). A társadalmi bandita életútja sajátos, de jellemző mintát követ. Parasztivadék, aki általában jelentéktelen kihágás miatt kerül összeütközésbe a hatóságokkal, de ahelyett, hogy alávetné magát a törvényes eljárásnak, elbujdosik és csatlakozik egy már működő bandához, vagy maga szervez ilyet. A betyármítosz is azonos elemekből építkezik; a betyár sérthetetlen, jó humorú, ravasz, és ami a legfontosabb: a szegények rendíthetetlen támasza. Hobsbawm szerint a társadalmi betyárság az agrártársadalmak legegyetemesebb és a leghomogénebb jelensége nemcsak a nyugati hagyományban, de Ázsiában és Ausztráliában is (Hobsbawm 1959: 13). A társadalmi bandita a prekapitalista világ jellemző figurája, aki kiszolgáltatott és tanácstalan a modern társadalom kihívásaival szemben; ezek előtt értetlenül áll.

Ezt a sematikus és helyenként kissé édeskés, giccsbe hajló betyárfelfogást élénken bírálták a társadalomtudósok, egyebek mellett a holland antropológus, Anton Blok, aki – a fentiekkel szemben – elsősorban a betyárság társadalomtörténeti vizsgálatára törekedett. Hobsbawm műveiről írott recenziójában arra hívja fel a figyelmet, hogy a betyárban helytelen a szegények megmentőjét látni. Sokkal inkább arról van szó, hogy az erdők rablólovagjai megfélemlítették és terrorizálták a népet, és ily módon korántsem felszabadítói, hanem sokkal inkább elnyomói voltak annak a társadalmi rétegnek, amelyből származtak (Blok 1972). A betyárokat tágabb és komplexebb társadalmi közegbe ágyazva Blok feltérképezte szociális kapcsolataikat, barátaikat, rokonságukat, a földesurakhoz és a hatóságokhoz fűződő viszonyaikat. Arra a megállapításra jutott, hogy nem csak hogy nem voltak társadalmi mozgalmak aktív elindítói, hanem éppen ellenkezőleg, ők maguk szorultak mások segítségére.² Másképpen szólva az antropológus határozottan elutasítja az idealizált „szabadságharcos” imázst és amellett érvel, hogy a történészek feladata a közhelyekből építkező betyárromantika leleplezése, minél több életrajzi, társadalmi kapcsolatokat feltáró és pszichológiai részlet felderítése.

A nyolcvanas és kilencvenes évek bőséges szakirodalmi termésének ismertetésére jelen tanulmányban nincs módunk, csupán egyetlen kiváló dolgozat megállapításait szeretnénk idézni. A közelmúltban a dél-itáliai maffiáról írott cikkében Marta Petrusewicz figyelmeztet a betyárság túlpolitizálásának veszélyeire (Petrusewicz 1987: 1–2). Hobsbawmmal vitatkozva kétségbe vonja, hogy volt-e egyáltalán bármiféle koherens ideológia vagy konzisztens politikai-társadalmi program, amely a betyárok számára követendő és meghatározó volt. Bár okfejtésében helyenként összemosódnak a saját és a brit társadalomtörténész érvei, de helyesen állapítja meg, hogy a maffiózók politikai és ideológiai nézetei zavarosak voltak, mély vallásossággal átitatott retorikájukban sajátosan keveredtek a royalista és republikánus alapelvek. Szociologikus megközelítésében Petrusewicz mindenféle politikai-ideológiai magyarázatot elutasít; a betyárság kialakulását egyértelműen a szegénység és a tudatlanság következményének tekinti. A betyárok célja a hagyományos értékek védelme a modernizálódó olasz állam szabályozó intervenciós törekvéseivel szemben. A nép bajnokának, a szegények védelmezőjének mítosza az illúzióit vesztett, a csendőrségnek kiszolgáltatott parasztság teremtménye. „A 19. századi betyárság virágkora nem két különböző ideológia közötti ütközés eredménye […] A maffiózók számára az állam absztrakt felfogása ismeretlen és érdektelen volt. Soha nem próbáltak alternatív állami ideológiát alkotni vagy kormányzati intézményeket létrehozni” (Petrusewicz 1987: 10–11). Mindehhez talán csak annyit érdemes hozzáfűzni, hogy igaz: Hobsbawm idealizálta és túlértékelte a betyárok politikai és társadalmi szerepét, legalábbis pozitivista értelemben. Ha azonban a képzelet segítségével „feldúsított” betyár-figurákat vonjuk górcső alá, azaz a reprezentációkat elemezzük, a brit történész értelmezése teljesen helytálló. Az általa kidolgozott betyár-tipológia, amelyben a „jó rabló” legjellemzőbb és egyetemes tulajdonságait gyűjtötte össze, pontos és alapos.³

Az első magyar betyár híresség

A 19. századi „valós” magyar betyártörténetek adatai visszahozhatatlanul elvesztek. Szinte lehetetlen rekonstruálnunk a betyárok életútjának részleteit, a bűnöző karrier egyes állomásait, bravúros rablásaikat és meneküléseiket; az ilyesfajta vállalkozás – források hiányában – lehetetlen. A betyárok életrajza hézagos, a valós elemek kibogozhatatlanul összekeveredtek legendáik csodás részleteivel. Gamini Salgadonak Ratseyról, a 16. században élt angol betyárról adott jellemzése érvényesnek tűnik a későbbi magyar sorstársak életrajzára is: „Életútja olyan mélyen összefonódik legendájával, hogy képtelenség elválasztani a tényt a fikciótól, de úgy tűnik, Ratsey Robin Hood-szerű figura volt, aki megkurtította a gazdagokat és gyakran segítette a rászorultakat” (Salgado 1977: 120–121). Ezért a magyar betyártörténeteket kutató történész számára megvalósíthatatlan Anton Blok programja. A rendelkezésünkre álló források nagyon töredékesek és jórészt fiktívek. Az alábbiakban tehát a tények felderítése helyett elsősorban a reprezentációk értelmezésére törekszünk. Előtte azonban megpróbáljuk sorba rendezni azt a kevés adatot, aminek mégis birtokában vagyunk.

Sobri Jóskát eredetileg Pap Józsefnek hívták. A Vas megyei Baltaváron született, pásztorcsaládból származott, de elég eszesnek és vállalkozó kedvűnek bizonyult ahhoz, hogy megtalálja a nyomorúságos életből kivezető legcélszerűbb utat (Békés 1966). A beszámolók szerint disznólopáson érték és két év börtönre ítélték. Büntetését Zircen kellett letöltenie, de néhány hónappal a szabadulása előtt megszökött. Betyárbandát szervezett, és rövid idő elteltével a legvakmerőbb rablótámadások vezetőjeként országos hírnévre tett szert. Sobri rövid, de hirhedt pályafutása a Veszprém megyei Hunkár kastély kirablásával 1836 végén érte el csúcspontját. Az akcióban egyébként Sobri személyesen nem vett részt, de a rablást mégis az ő „számlájára írták”, ugyanis a támadást az egyik alvezére vezette. A betyárok Hunkár Antalt, a feleségét és a személyzetet a pincébe zárták és teljesen kifosztották a nemesi rezidenciát. Hunkárt nemcsak az anyagi veszteség dühítette, de a nemesi felkelők egykori ezredese személyes megaláztatásként élte meg a rablótámadást. Ugyanakkor eléggé elszánt és befolyásos volt ahhoz, hogy megtorlást követeljen. Pestre utazott, felkereste József nádort és előadta sérelmeit. A látogatást azonban nem tartotta eredményesnek, így átutazott a császárvárosba és személyesen V. Ferdinándtól követelt elégtételt.

A Sobri banda elleni fellépéshez Sopron vármegye már hónapokkal korábban katonai segítséget kért, de ekkor még eredménytelenül. Hunkár közbenjárása és a korabeli sajtóban egyre szaporodó botrányos híradások hatására azonban a hatóságok végre elszánták magukat a végső leszámolásra.⁴ A betyárok fejére vérdíjat tűztek ki, statáriális bíróságokat állítottak fel és kilenc vármegye összefogásával több száz fegyverest vezényeltek Sobriék ellen. A banda létszáma fokozatosan csökkent, a végső összecsapásban már csak tíz-tizenegyen vettek részt. Erre 1837-ben a lápafői erdőben egy bizonyos gróf Kesselstadt kapitány vezetésével került sor. A szolgabírói jelentés szerint a bekerített rablók a végsőkig küzdöttek, órákig elhúzódott az egyenlőtlen harc. A betyárok többségét megölték, a többiek elmenekültek. Minden bizonnyal Sobri volt az, akiről Kelemen Mihály szakcsi jegyző – az összecsapás szemtanújaként – a következőket írta: „…midőn Sobri látta már, hogy elfogják, először a hozzá közeledő kapitányra szegezte pisztolyát, s mielőtt elsütné, visszaforditván, úgy meglőtte magát, hogy a golyóbis szivén is keresztül hatván, azonnal kimult a világból” (Békés 1966: 99).

Meghal Sobri, feltámad a Bakony Párduca⁵

Minden okunk megvan arra, hogy azt higgyük, valóban Pap Jószef alias Sobri Jóska volt az öngyilkos betyár, akit még a csata napján két, szintén az ütközetben elhunyt katona társaságában elhantoltak a lápafői erdőben. Minderre azonban nincs bizonyítékunk az egyetlen, fent idézett visszaemlékezésen kívül. Az elfogott betyárok egymásnak ellentmondó vallomásokat tettek, volt olyan, aki határozottan állította, hogy Sobri öngyilkosságot követett el, de olyan társa is akadt, aki elfogása után ennek éppen az ellenkezőjét vallotta.⁶ Holttestét nem azonosították, boncolási jegyzőkönyv, halottkémi jelentés, halotti anyakönyvi bejegyzés nem készült. A halálát övező bizonytalanságnak köszönhetően a kortársak és a későbbi sobriádák szerzői egyaránt fenntartással fogadták az öngyilkosságáról szóló híreszteléseket.

Sobri állítólagos utóéletének részletei már néhány évvel a lápafői csata után napvilágot láttak, és bőséges adalékul szolgáltak a lehető legképtelenebb életrajzi változatokhoz. Egy élelmes ponyvakiadó szellemes módját választotta a legenda életben tartásának. 1843-ban megjelent kiadványának szerzőjeként magát Sobrit tüntette fel. A füzet sokatmondó címe: „Sobri Józsi, betyárok kapitánya, mint szatócs, könyvnyomtató, kalapos és gyógyszerárús ugyszinte mostani sorsa Amerikában. Irta ő maga”.⁷

Vahot Imre, az ismert reformkori újságíró-publicista az 1840-es években állítólag személyesen kereste fel Sobri édesapját és interjút készített vele. Az akkor már 75 éves Pap István tagadta, hogy felismerte volna fia holttestét abban a rablóban, akit a hatóságok mutattak neki. Vahot maga sem hitte, hogy Sobri valóban meghalt: valószínűbbnek tartotta azt a verziót, mely szerint szakított betyár múltjával és Szlavóniába szökött, ahol a későbbiekben, álnéven, békés és becsületes kanászként élt (Vahot 1848: 16).

Az a vágy, hogy a Sobri történeteit elbeszélő szerzők minél színesebbé tegyék, a betyár utóéletét, egészen abszurd megoldásokhoz vezetett. Tóth Béla állítása szerint az 1850-es években emigráns amerikai magyarok azt terjesztették, hogy Sobri kivándorolt az Újvilágba és a New York-i Broadway-en elegáns patikát nyitott. Ugyanezt a történetet erősítette meg a szerző apja, a költő Tóth Kálmán, aki 1862-ben Londonban találkozott Rónay Jácinttal és Kmetty tábornokkal, akik részletesen beszámoltak a betyár-patikus fényes keleti parti karrierjéről (Tóth 1896: 125–130).⁸ A Sobri legenda még az 1880-as években is élénken foglalkoztatta a közvéleményt. Egy felsőpatányi paraszt azt nyilatkozta az őt kérdező újságírónak, hogy Sobri közelmúltjáról ugyan nem tud semmit, de mintegy harminc évvel korábban, 1860-ban saját szemével látta egy lókereskedő társaságában és igen kitűnő egészségnek örvendett.⁹

A Sobri történet valós és mitikus elemei már a betyár életében reménytelen összevisszaságban láttak napvilágot. Mind az éppen csak születőfélben lévő magyar, mind pedig a nemzetközi, botrányokra fogékony, korabeli sajtót élénken foglalkoztatták Sobri bravúros kalandjai. Neve olyan tekintélyes lapokban bukkant fel, mint a Köllner Zeitung és a Pennsylvania Inquirer and Daily Courier. Az 1840-es évek elejétől a sobriádák a legváltozatosabb formában jelentek meg: a kiadók ponyvákkal, népszínművekkel és komédiákkal bombázták a közönséget. 1858-ban a Sobri anekdoták még egy zeneszerzőt is megihlettek; a Vasárnapi Újság szerint nagy sikert aratott a Sobri életét feldolgozó balett előadás.¹⁰ Később, a 19. század utolsó évtizedeiben, majd a 20. században valóságos nemzetközi Sobri-kultusz alakult ki. Tucatszám születtek a regények, elbeszélések, balladák, folytatásokban közölt novellák, sőt musicalek, melyek főhőse az 1830-as évek hírhedt haramiája volt.

Az egyes műfajok természetesen eltérő terjedelemben tárgyalták Sobri Jóska történetét, de mindegyikre jellemző volt a cselekmény panelszerű felépítése: a jól ismert elemek újra és újra előbukkantak a különböző feldolgozásokban. Sobri származásával kapcsolatban három elképzelés között ingadoztak a szerzők. Az egyik változat szerint egyszerű család fiaként született, apja foglalkozására nézve kovács, juhászbojtár vagy kanász volt. A Hazai’s Külföldi Tudósítások szerkesztője még azt is tudni véli, hogy Pap István istenfélő emberként élt, aki a baltavári templomban naponta imádkozott és fiát is erre nevelte.¹¹ Ezzel merőben ellentétes a nemes, sőt arisztokrata családi hátteret ismerő változat, mely szerint Sobri valójában előkelő ivadék. Általában Vay Ábrahám máramarosi főispán, vagy a grófi Csuzi (Csuzy, Csüzy) család elzüllött fiaként emlegették. A harmadik variáció romantikus szerelmi történetről számol be. Eszerint a mágnás apa elcsábított egy gyönyörű zsellér- vagy cigánylányt, s ebből a kapcsolatból származott Sobri Jóska.

A különböző családi háttér interpretációk nagymértékben meghatározták az egyes Sobri típusok jellemző tulajdonságait és a törvényes élettel való szakítás motivációit. Szinte kivétel nélkül minden sobriáda részletes személyleírást ad és felsorolja a betyár legfontosabb tulajdonságait.¹² Azok a szerzők, akik Sobrit egyszerű népi ivadékkként ábrázolták hősükből acélos izmú, ügyes, rettenthetetlen, agyafúrt, szép szál embert, „hatalmas legényt” faragtak, aki jó lövő és kiváló lovas, az „erdők hőse”, a „puszták született fia” (Reim 1906: 1). A népies Sobri leírások határozottan rájátszanak a 18–19. századi európai irodalomban is gyakran felbukkanó toposzra, a tréfás és ravasz, a hatalmasságokat és a hatóságokat könnyedén kijátszó, őket folytonosan kigúnyoló figurára, aki természetes eszével és bátorságával éles ellentétben állt a kissé elpuhult és züllött úri világgal. „Az igazi magyar betyár tipikus alakja marad mindvégig a magyar nemzetnek. […] Jellemében több nemes vonás volt, mint máma egy félszeg gigerliben” (Patakfalvy é.n.: 4–5).

A szerzők ügyelnek arra, hogy pontosan elmagyarázzák, hősük miért szakított a törvényes élettel; a népi Sobri mindig valamilyen apró kihágást követ el. A leggyakrabban megjelölt motivációk között szerepel a provokáció, amikor barátai „gyáva vénasszonynak” titulálják, mert vonakodik elhajtani a szomszédos uradalom kondáját; végül virtusból, büszkeségből mégis megteszi (Sárosy 1903). Szintén jellemző motiváció a társadalmi igazságtalanság, a szegénység reménytelensége, amelyből egyetlen lehetséges kivezető útnak a szabályok megszegése tűnik. Illés Sándor Bakonyi legények című ifjúsági regényében jóindulatú megértéssel kezeli a főhős ballépését: „Ő is vad és komor, de ez nem az igazi énje, mert tele van gyöngédséggel, szeretettel. Finomsággal. El tud nézni egy-egy mászó hangyát, vergődő lepkét vagy csivitelő madarat órák hosszat. […] Talán festő lett volna belőle, ha valahol máshol születik. Költő vagy író. […] De haramia vált belőle mert lopott egy disznót. Lopott, mert szeretett volna úgy öltözni, mint a gazdag legények” (Illés 1975: 125).

Műfajtól és terjedelemtől függetlenül a Sobri-feldolgozások vakmerő és tréfás elemekkel tarkított anekdoták ismételgetéséből állnak. A magyar Robin Hood – más nemzetből származó társaihoz hasonlóan – a nép rendíthetetlen barátja, aki a szegények között osztja szét, amit a kiváltságosoktól szerez. „A szegénységet valóságosan érdemnek tekintette, melyet jutalmazni kell. […] Hanem a gazdagot, a dúst a jólétben duskálkodót nem állhatta. […] Valósággal csapra ütötte ezek zsirját; maga is, betyárjai is jóllaktak belőle” (Vajdai 1902: 1–2). „Sobri Jóska sohasem bántotta a szegényt. Mindig csak papokat meg zsidókat rabolt ki. Szerette is a nép, de nagyon” (Vajdai 1902: 51). Az egyes akciókban a szereplők változnak, de a főhős mozgásterét alapvetően a társadalmi igazságtalanság elleni folyamatos harc határozza meg. A népi betyár gyakran álruhában tréfálja meg az ellenfeleit. Tudós papnak, francia főúrnak, csodadoktornak, hercegnek, vagy éppen öreg házalónak adja ki magát. A szerepeit váltogató rabló a jól ismert „igazságos Mátyás király” reinkarnációja.

Az arisztokrata Sobri, bár kalandjai hasonló elemekből épülnek, mint a nép hősének bravúros vállalkozásai, de tulajdonságaiban és motivációiban mégis eltér népi változatától. A kutyabőr kötelez, s ezt a szabályt a szerzők mindig figyelembe vették. Először is kifinomultabb és lovagiasabb a szegényebb sorsú alteregóinál; társadalmi rangjának megfelelően vakmerő, de ugyanakkor disztingvált, művelt és elegáns. A legabszurdabb verzió egy német szerző tollából származik, aki még azt is tudni véli, hogy magyarországi botrányos karrierjének megkezdése előtt apja, bizonyos Schubry Ferenc Gothába, Hannoverbe, Lübeckbe és Upsalába küldte egyetemre, ahol természettudományt és bölcsészeti tárgyakat hallgatott. Tehetséges, művész volt, balládákat írt, sőt kórusban is énekelt.¹³ Sobri tehát az előkelő származásra hivatkozó ábrázolásokban deviáns nemes, aki puszta kalandvágyból, unalomból, pénzügyi csőd, kártyaadósság, esetleg egy nem kívánatos házasság elől menekülve betyáréletre adta a fejét. Mindez persze mit sem változtatott valódi jellemén. A kékvérű betyár mindig lovagias: „mint született főúr […] kalandjaiban soha le nem vetkőzte a gavallérságot, sem vér, sem piszok nem szennyezte be azt a kilenczágu koronát, mely őt és családját illeti” (Patakfalvy é.n.: 6).

A mágnás rablót természetesen kevésbé kínozta a társadalmi elnyomás és kizsákmányolás gondolata, mint a kanászbojtárból betyárrá avanzsált Sobri figurát. Ezek a történetek sokkal inkább kalandregényekre jellemző forgatókönyvet követnek, amelyben a hős erkölcsi kódexe a nemes viselkedés szabályainak betartására szorítkozik, s szinte teljesen hiányoznak az igazságosztó bandita emberbaráti megfontolásai.

Röviden érdemes kitérni arra, hogy a fentieken kívül milyen más állandósult elemek voltak a Sobri feldolgozások nélkülözhetetlen kellékei. Ma azt mondanánk, származásától függetlenül, valamennyi „életrajzírója” valóságos divatdiktátort kreált Sobri Jóskából: a kiadványok első lapjain mindig részletes leírást találunk a főhős öltözködéséről, a bevetések előtt néha „órákig cicomázta magát”. Ez természetesen változhat aszerint, hogy mágnásból vagy kanászból változott legendás rablóvá, de minden esetben kiemelt gondot fordított a ruházatára. Sőt, a szegénységből menekülő Sobrit sokszor éppen a drága mente csábította bűnre, és első, lopásból szerzett pénzén új öltözetet és fegyvert vásárolt. Ahogyan ezt azt egyik szerző, Vajdai Elek találóan megjegyzi: „Sobri Jóska valóságos velszi hercege volt a maga kora és köre divatjának” (Vajdai 1902: 55). A betyár disztingvált ruházata több célt is szolgált a történetekben. Egyrészt megkülönböztette a vezért társaitól, másrészt hitelessé tette a hangsúlyozottan vonzó és férfias imázst. Ez pedig nélkülözhetetlen volt egy másik állandó elem szerepeltetéséhez, a szerelmi szál beemeléséhez. Függetlenül attól, milyen vakmerő vállalkozásokba kezdett vagy mennyire szorult körülötte a hurok, mindig talált időt és alkalmat romantikus kalandjai lebonyolítására. Akár szegény, akár gazdag, de a betyár mindenképpen igazi ladies’ manként jelenik meg a történetekben. Ábrázolják hűséges szeretőként vagy Casanovaként, de a nőkkel való kapcsolata kitüntetett helyet kap. A cselédlányokkal és a nemes hölgyekkel egyaránt udvarias és figyelmes, az első kibuggyanó könny hatására – és persze némi ellenszolgáltatás fejében – nagyvonalúan visszaadja a rabolt ékszert, az ezüstöt, vagy a család porcelán étkészletét.
Sobri Jóska jó barátok és ellenségek népes táborától övezve bonyolítja lélegzetelállító akcióit. Származása ugyan befolyásolja azt, hogy puszta kalandvágy vagy igazságkeresés voltak-e a legfőbb motivációi, de segítőinek, áldozatainak és üldözőinek személye független attól, hogy a betyár milyen családba született. Ezen a ponton némi logikai csúsztatás kerül az elbeszélésekbe: az „úri betyár” ugyanolyan „keményen megsarcolta a magyar nép vérszopóit”, úgy mint a „basáskodó földesurakat és az uzsorás zsidóságot”, mint a nép barátja (Patakfalvy é.n.: 5). Abban természetesen semmi meglepő nincs, hogy a betyár azokat rabolja ki, akiktől van mit zsákmányolni, inkább a szerzők retorikájának és érvelésének hasonlósága feltűnő a nemes, illetve nem nemes eredet esetében. Sobri ellenségei tehát, bármely alakjában bukkanjanak is fel, a nép természetes ellenségei: az „ingyenélő” papság, a feudális struktúrán kívül rekedt, de annak fogyatékosságaiból hasznot hajtó zsidóság, a „dologtalan” földesurak, és az „idegenlelkű” németek. Sobri legfőbb támogatója mindenek előtt „a nép”, különösen igaz ez a szegény sorból szabadult Sobrira. Üldözője pedig a fineszes betyárral örök harcban álló „zsandár az ostoba, az aljas fogdmeg” (Tóth 1896: 125).

A szerzők gyakori technikája a csodálatos elemek, de legalábbis túlzások szerepeltetése az elbeszélésekben. Először is, Sobri személye sérthetetlen. „A kapitányt azonban a rálőtt számtalan golyó közül egy sem találta” (Vajdai 1902: 106). Képes magát láthatatlanná tenni, olyan fegyvere van, amellyel mindig célba talál (Mihályi é.n.: 62). Kiszabadulása után hihetetlen gyorsasággal szervezi meg csapatát, amely egyetlen hét leforgása alatt rettegett, országos hírnévre tesz szert (Dienes 1924). Bizonyos elbeszélések szerint csapata több egyszerű zsiványbandánál, valóságos, több száz főből álló, jól szervezett hadsereg, ahol még orvosi ellátás is van.¹⁴
Egyes kiadványok hasábjain Sobri kilép a megszokott „nép barátja”, illetve gáláns arisztokrata szerepkörből, és valóságos western-hősként bonyolítja pénzszerző akcióit.¹⁵ Több szempontból is kilóg a sobriádák özönéből Mihályi Elek gigantikus vállalkozása, egy 1500 oldalas, folytatásokban közölt ponyvasorozat, amely leginkább egy mai, horrorisztikus betétekkel dúsított szappanopera forgatókönyvére emlékezteti az olvasót. Mihályi igyekezett megfelelni a 19. század végi új közönségigényeknek, Sobrija több ponton eltér is a megszokottól. Főhőse sokkal összetettebb figura, mint ahogyan ezt más szerzőktől megszokhattuk. Korántsem a jól ismert, nagyvonalú gavallér, hanem a romantikus hősszerelmes, kegyetlen harcos és igaz magyar hazafi sajátosan összegyúrt keveréke, aki sokkal veszélyesebb és fantasztikusabb kalandokat él át, mint békésebb lelkületű változatai; valóságos 19. század végi magyar James Bond. A szerző hol egy napok óta a bitófán rohadozó hullával, máskor vajúdó asszonyt rugdosó kíméletlen számtartóval örvendezteti meg olvasóit. A történet horizontja is kitágul, Sobri egzotikus helyszíneken portyázik. Beutazza a Kárpát-medencét, a bécsi Práterben mulatozik, majd barátaival és szerelmével áthajózik Amerikába, ahol először ültetvényes lesz, később rabszolgafelszabadító, végül az indiánok elleni állóháború ünnepelt fehér hőse.

Amint azt már említettük, a Sobri-kultusz egyik legfontosabb eleme a betyár rejtélyes halála, illetve titokzatos „eltűnése”. Az egyes feldolgozások szerzői változatos megoldásokat találtak ki főhősük történetének lezárására. Néhányan elfogadták az öngyilkosság verziót, hangsúlyozva, hogy a betyárt senki nem ölhette meg, csak önkezével vethetett véget az életének. Ügyeltek arra, hogy a vesztes csatát árulással magyarázzák, az öngyilkosságot pedig hősies és tragikus cselekedetnek állítsák be. Mások Sobri „eltűntetésével” próbálták felcsigázni olvasóik fantáziáját. Ez különösen akkor volt jellemző, ha Sobri mágnás kalandorként szerepelt a történetben. Az ilyen esetekben könnyen el lehetett hitetni, hogy a renitenskedő nemesúr felhagyott zaklatott életmódjával és minden különösebb akadály nélkül visszatért az előkelők világába. A harmadik változat a már fent idézett Miháhyi Elek-féle megoldás, aki külföldre „száműzte” a hírhedt haramiavezért.

A mítosz háttere

A Sobri-adaptációk hosszú idősávja, amely az 1830-as évektől a 20. század végéig terjed, lehetővé tette, hogy a betyárfigura és vakmerő akciói korszakonként egymástól némiképp eltérő ideológiai funkciókat szolgáljanak. A 19. század első felében a haramia nemzeti hős, aki ugyan ellentmondásos, „féllegális” szerepben, de mégis az idegen és ellenséges Habsburg birodalom intézményeivel áll harcban. A kiegyezés után készült feldolgozások szerzői Sobrit inkább „időn és téren kívül álló” nemzeti hőssé gyúrják át, aki mind személyében, mind pedig tetteiben ősi nemzeti értékek hordozója. A kor konszenzusra épülő politikai hangulatának megfelelően ekkor kevésbé hangsúlyos a Habsburg-ellenesség, inkább Sobri hazafiságát emelik ki a szerzők. Sőt, az állami szervekkel folytatott ádáz küzdelme ellenére magyarsága mellett királyhűsége is szót érdemel: „Élteti a hazát, a királyt, a népet” (Mihályi é.n.: 194). Ugyanakkor a 19. század vége felé egyre markánsabban megjelenik a sobriádákban a közbeszédből átvett antiszemitizmus: az árendás zsidó alakja ekkor már nélkülözhetetlen kelléke a kiadványoknak. A szocialista korszakban született ifjúsági regény szerzője a forradalom ígéretét látja Sobri rablóakcióiban: „Mi lenne, ha ez a Sobri egyszer ezer és ezer betyárral a háta megett támadást vezetne ellenük? […] Ha sarokba állítaná a sok piperkőc osztrák főurat? Ha bezúzná a paloták nagy tükrét?” (Illés 1975: 204).

A szerzők Sobri morális felelősségre vonását kétféleképpen kerülték meg. Egyrészt elismerték, hogy tettei törvénytelenek voltak, de hát milyen törvényekről beszélhetünk egy olyan államhatalmi konstrukcióban, amikor Magyarország nem szuverén állam. Sobri bűnlajstromát tehát semlegesítette az a tény, hogy az ő ellenségei – legalábbis részben – a magyar nép ellenségei. Sobrira nem bűnözőként kell emlékeznünk, hanem sokkal inkább be kell emelnünk a magyar panteonba, hiszen a maga sajátos módján és eszközeivel, de mégiscsak a nemzeti szabadság és függetlenség ügyét szolgálta. Másrészt, s ez különösen figyelemre méltó, amellett, hogy nemzeti hőssé magasztosult, Sobri az elnyomás és kizsákmányolás elleni osztályharc – hol tudatos, hol kevésbé öntudatos – prominens képviselője. Természetesen a magyar szerzők ebben a magyarázatban nem térnek el a külföldi irodalomban megszokott retorikától. Szembetűnő, hogy Sobri tetteinek ez az interpretációja szinte egyáltalán nem változott a több mint másfél évszázad során. Az antiszemitizmusra fogékony és egyértelműen konzervatív szöveg szerzője ugyanúgy alkalmazta, mint a szocializmus korának osztályharcos regényírója.

Végül szót kell ejtenünk arról, hogy mivel magyarázhatjuk a markáns, pozitív betyár-imázs megjelenését az 1830-as években. Miért éppen a reformkorban vált Sobri Jóskából nemzeti hős? Először is, a korabeli elbeszélések romantikus szerepben ábrázolták. Tulajdonságai és küldetése egyaránt alkalmassá tették arra, hogy a romantikus elbeszélési mód kedvelt figurája legyen. Kalandjai, élettörténete és a tetteit magyarázó nemzeti ideológia lehetőséget adott a teljes romantikus arzenál felvonultatására. A szenvedélyes és cizellált nyelv, a felfokozott érzelmek, jó és rossz hangsúlyozott szembeállítása mint stiláris és nyelvi eszközök az 1820-as és 1830-as években a korabeli szépirodalmi folyóiratokban, a divatlapokban és a ponyvákban egyaránt meghatározóak voltak. Másrészt ezekben az évtizedekben „vulgarizálódott” a nacionalista ideológia, a politikusok és a magas irodalom képviselői mellett az újságírók és a ponyvaszerzők is a nemzeti ébredés élharcosaivá váltak. Társadalmi státusától függetlenül a formálódó magyar közvélemény Sobrit a nemzet hőseinek sorába emelte. Ezt az előkelő szerepet, paradox módon, éppen az idegen és elnyomó államhatalmat reprezentáló törvényekkel folytatott küzdelmeinek köszönhette. Végül, a külföldi közönség szemében – s ez nem utolsó sorban éppen a magyarellenes Habsburg-propaganda következménye volt – a félelmetes betyár a barbár hun vezér, a vérszomjas Attila késői leszármazottja. Az európai sajtóban folyamatosan rémhírek jelentek meg a Magyarországra látogató külföldieket ért atrocitásokról és rablógyilkosságokról. A „jól informált” nyugati újságírók azt tanácsolták olvasóiknak, hogy lehetőség szerint kerüljék el a veszélyes magyar pusztát.

Ami Sobri alakját igazán érdekessé teszi számunkra, az a számtalan lehetséges reprezentáció, amely a magyar és nemzetközi sajtóban és a róla megjelent szépirodalmi művekben egyaránt felbukkant: egyszerre volt mágnás rablólovag és eszes pásztorivadék, nemzeti szabadsághős, igazságkereső osztályharcos és barbár bűnöző. Ugyanakkor többféle funkciót is kielégítettek a Sobri-feldolgozások: a nemzeti és a vulgármarxista ideológiát egyaránt szolgálhatták. Ráadásul a szerzők többsége olyan „puha” műfajokhoz folyamodott, amelyben az olvasók nem vártak feltétlen konzisztenciát, sem a főhős jellemét, sem tetteinek motivációit illetően. Sobri Jóska, sok más egykori hírességgel ellentétben, sikeresen megőrizte helyét a hősök csarnokában.¹⁶ Sőt, amellett, hogy ő maga a nemzeti panteon kiváltságos tagja lett, késői utódainak is lehetőséget adott arra, hogy az általa megformált szereppel azonosuljanak, hogy a betyár legendáját új életre keltsék. A következőkben azt vizsgáljuk, hogyan és miért volt ez lehetséges a 20. század végi Magyarországon. Amint látni fogjuk, az eredeti betyártörténet számtalan motívuma szinte hajszálpontosan megismétlődött. A reinkarnációban jelentős szerepet játszott az, hogy volt valaki, aki tudatosan, elődje alakját magára öltve építette fel imázsát, de ez csak azért állt módjában, mert a poszt-szocialista Magyarország hiteles helyszínül szolgált a mítosz újraélesztéséhez.

A betyár mint „whiskys rabló”

160 évvel Sobri elhíresült kalandjai után felderítetlen bankrablások sorozata tartotta lázban a magyar közvéleményt. 1993 és 1999 között összesen huszonhétszer csapott le az egyelőre ismeretlen bűnöző, akit akkoriban csak „a whiskysként” emlegettek. A rendőrség és a közvélemény mindössze annyit tudott róla, hogy „bevetései” előtt felhajtott egy adag italt. Viselkedése egyaránt különleges volt a bűntény elkövetését megelőzően és az akció lebonyolítása után. Nyilvánvaló, hogy a bankrabló nem volt tisztában a Kelley által 1967-ben kidolgozott kovariációs attribúciós modell szabályaival, ennek ellenére nagyon sikeresen alkalmazta a modell elveit. Viselkedése elütött az elvárt rabló szereptől (disztinktivitás), minden alkalommal valami eredetit és személyest csempészett a rablás aktusába (konzisztencia), így összetéveszthetetlenné vált. Ugyanakkor viselkedése összességében megfelelt a betyár szerepre vonatkozó közvélekedéseknek (konszenzus). Másképpen szólva meggyőzően alakította annak a gentlemannek a szerepét, aki történetesen bankrabló, de cselekedeteit nem egy közönséges rablótól megszokott rejtett motivációk vezérlik. Határozottan kifinomultabban viselkedett, mint az átlagos bűnöző. Sokkal elegánsabb és gálánsabb volt, például a pénz megszerzése után virágcsokrot nyújtott át a kasszában ülő hölgyeknek. Volt ugyan fegyvere, de sosem volt brutális vagy agresszív. Udvariasságával és szofisztikált beszédmódjával rácáfolt az általánosan elfogadott rabló-szerepre. Az első évben egyedül dolgozott, majd társául szegődött egy barátja. Amint ez a későbbiekből kiderült, ez a bizonyos barát nem volt éppen szerencsés választás.

A whiskys nagyon okos volt és kiváló humorérzékkel rendelkezett. Egyik betörésekor a Budapesti Rendőr-főkapitányság Rablási osztálya vezetőjének álcázta magát. Úgy követte el a rablásokat, ahogyan a mérnök hidat épít: körültekintően megtervezte a támadásokat, minden részletet másodpercnyi pontossággal előre kidolgozott. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a színielőadás, amelynek főszereplőjéül szegődött, mindössze három perces. A negyedik percben megszólalnak a riasztók és pillanatokon belül a helyszínre érkezik a rendőrség. A rend őrei kötelességtudóan meg is jelentek, de teljesen hiába. Egészen 1999-ig, amikor a sikerszéria hirtelen véget ért. Egy borongós délutánon, újabb sikeres akció után a kint várakozó taxisofőr hibájából társát elfogták, és a whiskys is éppen csak, hogy megmenekült.

A célszerűség szabályainak engedelmeskedve azonnal külföldre kellett volna szöknie. Tisztában volt azzal, hogy az elszegényedett poszt-szocialista rendőrség kommunikációs hálózatában csigalassúsággal terjednek az információk. A szenvedély azonban győzedelmeskedett a józan megfontolás felett. Volt egy kutyája, amihez jobban kötődött, mint bármely más élőlényhez, beleértve az embereket is. Mielőtt átkelt volna a határon, a lágyszívű bűnöző visszafordult, hogy gondoskodjon kedvencéről. Időt vesztett. Ráadásul a barátja elárulta, így a rendőrség értesítette a határőröket. Ezzel azonban a rabló szappanoperája még nem ért véget.

A következő felvonásban a bűnöző úgy állította be magát, mint a nemes betyártradíció modern kori örököse és feltámasztója. A különcségéről és a szerepétől elütő viselkedéséről szállingózó híresztelések miatt a média ünnepelt sztárt csinált belőle. Mindenki előtt ismertté vált a neve. Ennél is fontosabb azonban, hogy a közvélemény előtt feltárultak életrajzának gondosan szelektált részletei. A tv2 külön műsorban foglalkozott a bűnözővel, aki hozzájárult egy interjúkötet megjelentetéséhez, amelyben kizárólag a személyről és tetteiről számolt be az újságírónak. Még egy, az interjúkra épülő film elkészítésének ötlete is felmerült. Minden készen állt tehát arra, hogy a média előállítsa új hősét, egy valódi hírességet.

Ki volt a whiskys rabló?

Ambrus Attilának hívták. Volt két olyan tulajdonsága, amelynek semmi köze sem volt bravúros rablásaihoz, de szimbolikus jelentésével mégis hozzájárult a körülötte kialakuló mítosz megszületéséhez. Ambrus Erdélyben született, 1967. október 6-án. Mind a helyszín, mind pedig az időpont kitüntetett helyet foglalnak el a magyar történelmi emlékezetben. Október 6-a a Habsburgok által 1849-ben kivégeztetett aradi mártírtábornokok emléknapja. Ráadásul az Attila név szabad lehetőséget adott az egykori hun vezérrel való képzettársításokra, akit egyébként, eléggé különös módon, a közvélemény még mindig a nemzeti hős ideáltípusaként tisztelt.¹⁷
Attilát, a későbbi whyskist a nagyanyja nevelte, majd nagynénjéhez költözött. Még a román forradalom előtt áttelepült Magyarországra, az újpesti sportklub hokicsapatának egyik csillaga lett. Vicces módon éppen abban a csapatban játszott, amelyet a Belügyminisztérium szponzorált. Eleinte visszafogottan élt, később azonban kényelmes lakást és drága autót vásárolt. Pletykák keringtek szerencsejáték szenvedélyéről, ami magyarázatul szolgált hirtelen meggazdagodására.
A láncba vert hős érdekes, de Attila mindent elkövetett, hogy a személyével kapcsolatos érdeklődést tovább csigázza. Mindenki legnagyobb meglepetésére megszökött a börtönből. Nem is egy átlagos börtönből, hanem onnét, ahol egykor Nagy Imrét tartották fogva, sőt ott ítélték halálra, és onnan vitték át a vesztőhelyre. Amint az Ambrus szökéséről szóló és első hallásra hihetetlen részletek napvilágra kerültek, legendája tökéletessé magasztosult. A folyamatosan figyelő biztonsági kamera ellenére átmászott egy négyméteres kőfalon; a csodával határos módon mindezt észrevétlenül tette, és lejutott a szomszédos hivatali épület harmadik emeletére. Ettől kezdve nem sok dolga akadt: az ablakon át kiugrott az utcára és egyszerűen elszaladt.

A szökésre adott hivatalos reakció nem volt különösebben meglepő. Pintér Sándor belügyminiszter drámai hangvételű nyilatkozatában arra kérte a sajtó képviselőit, hogy kérdezzék meg a rablások áldozatait. Azokat az embereket, akiket Ambrus a pisztolyával fenyegetett, akik jelen voltak, amikor a fülük mellett elsüvítő lövedékek fúródtak a falba, azokat, akiknek a pénzét magával vitte.¹⁸ Pintér szavait azonban nem méltányolta a közönség. Az újságírók és az olvasók még jól emlékeztek arra, hogy kevéssel azelőtt a belügyminisztert a maffiával fenntartott kapcsolatai miatt vádolták, ráadásul a neve felmerült annak a bombatámadásos merényletsorozatnak a kapcsán, amelyre az 1998-as parlamenti választások előtt került sor. A miniszternek senki sem hitt, mert a közönség már megalkotta új hősének mítoszát.

Az Ambrus iránt megnyilvánuló szimpátia kirobbanó erejű volt. Ügyvédje, aki whiskyst a médiában képviselte, maga is híressé vált. Magyar György állítása szerint Ambrus beismerte a rablásokat, de elkeserítette, hogy gyilkossággal és illegális fegyverhasználattal is vádolták. Azt is hozzátette, hogy a rendőrség eredetileg jobb szállást ígért, továbbá azt, hogy megírhatja önéletrajzát, de egyik sem teljesült. Magyar György a szökés elsődleges okaként az Ambrus ellen elkövetett igazságtalanságokat nevezte meg; a közvélemény a rablóban áldozatot látott.

1999 nyarán a whiskys hírneve egyre nőtt. A közvélemény-kutatási adatok szerint népszerűségi indexe kis híján elérte a legkedveltebb magyar politikus, Göncz Árpád akkori köztársasági elnök népszerűségét. A sikertelen elfogási kísérletek miatt mindenki gúnyolta a rendőrséget. A közvélemény-kutatási eredmények egyértelműen azt jelezték, hogy az emberek a rabló oldalán álltak. Egy 1999 augusztusában végzett telefonos felmérés során a megkérdezettek háromnegyede azt mondta, szurkol Ambrus Attilának.

A kereskedők „Ambrus Attila” feliratú pólókat és bögréket árultak, a rajongók külön website-ot építettek a whiskysnek. Míg szökésben volt, Ambrus publikálta az emlékiratait, amelyek hatalmas sikert arattak. Időközben a kormány felállította az Országimázs Központot abból a célból, hogy a prosperáló poszt-szocialista Magyarországnak, mint a volt szovjet blokk országai közül az államszocializmusból a politikai demokráciába és a piacgazdaságba való átmenet legsikeresebb államának nemzetközi reputációjat fokozza és csiszolja. Mindez azonban sokkal kevésbé foglalkoztatta a nemzetközi sajtót, mint Ambrus Attila esete. Egy amerikai médiabefektető a whiskys kalandos élettörténetétének filmjogait szándékozott megvásárolni, egy német cég pedig Ambrussal akarta reklámoztatni új energiaitalát.¹⁹
Miért ragaszkodott a magyar közvélemény egy olyan hőshöz, akit 28 bankrablással vádoltak? A bűnöző iránt megnyilvánuló általános szimpátia magyarázataként három tényezőt szeretnénk kiemelni.

Elsőként egy történelmi interpretációt vegyünk számba. A 19. századból áthagyományozott betyármítosz jelentősen hozzájárult Ambrus Attila népszerűségéhez. Amint azt Sobri Jóska esetében láthattuk, a betyárnak kiemelkedő szerepe volt a politikai hatalom delegitimációjában. Ambrus Attila pedig képes volt arra, hogy kiaknázza ennek a mítosznak az örökségét. Fennkölt gondolkodású, nagyvonalú és bátor ember benyomását keltette, aki az állam és nem annak polgárai ellen szállt harcba. 1526 és 1918 között nem volt független magyar állam. A két világháború közötti időszak és az utána következő szocializmus politikai kultúrája mélyen autoriter volt. Az emberek sokkal inkább alattvalói, mintsem polgárai voltak annak az országnak, ahol éltek. A poszt-szocializmus időszaka túlságosan rövid volt ahhoz, hogy az államra vonatkozó, mélyen beágyazódott negatív érzelmeket megváltoztassa.

Az Ambrus irányában megnyilvánuló pozitív attitűd szociálpszichológiai magyarázataként a kognitív egyensúly elméletét alkalmazhatjuk. Fritz Heider szerint kognitív egyensúlyi állapotról akkor beszélhetünk, ha P nem szereti O-t, és X iránti érzelmeik diszharmóniában vannak egymással. Jelen esetben P = Közvélemny, O = Rendőrség és X = Ambrus Attila. A szocializmus évtizedei alatt a rendőrség hírhedt volt könyörtelenségéről és ostobaságáról. Az emberek egyszerre rettegtek a rendőröktől és gúnyolták őket. A poszt-szocialista rendőrség megpróbálta megváltoztatni ezt a negatív attitűdöt, amikor kijelentette, hogy „szolgálni és védeni” fogja az állampolgárokat. A szándék és a valóság közötti szakadék azonban nyilvánvaló volt. A szociálpszichológiai teória értelmében Ambrust gyűlölte a rendőrség, ami automatikusan a rabló népszerűségéhez vezetett az állampolgárok körében, akik viszont a rendőrséggel szemben tápláltak negatív érzelmeket.

A jelenkori Magyarországon a rendőrség után a bankokat övezi a legnagyobb közmegvetés. A bankok és a bankigazgatók a poszt-szocialista átmenet legrosszabb hozadékait szimbolizálják. A gazdagságnak tulajdonított okokról végzett reprezentatív szociológia felmérések azt mutatják, hogy a válaszadók Kelet-Európa-szerte gyanakvóak a gazdagokkal szemben.²⁰ Míg a gazdagság elsődleges okai között a kemény munka és az intelligencia csak nagyon kis értékkel szerepeltek, a becstelenséget és a kapcsolathálózat szerepét kiemelkedőnek tartották a megkérdezettek. A bankigazgatókról pedig azt gondolták, hogy ők az egykori nomenklatúra kiváltságos tagjai közül kerültek ki. Az 1989 előtti kapcsolatok 1999 után is meghatározóak maradtak az ország gazdasági életében. A privatizációt az emberek egyre inkább a rablás egy sajátos formájának tekintették. 1999-ben az új kormány támogatásával a rendőrség bűnügyi eljárást indított Princz Gábor, a második legnagyobb magyar bank, a Postabank korábbi elnöke ellen. A kormány állítása szerint Princz hatalmi visszaélései 158 milliárd forint kárt okoztak a magyar államkasszának. 1999 júliusában a Világgazdaság leleplezte, hogy a Postabank kiemelten fontos személyeknek kedvezményes kamatú kölcsönöket adott és magas kamatozású befektetéseket fogadott el. Az a közhiedelem, hogy a politikai, gazdasági és kulturális elit tagjai csak éppen egy hajszálnyival jobbak, mint az elítélt bűnözők, nagymértékben közrejátszott Ambrus Attila példátlan népszerűségében. Bertold Brechtet minden bizonnyal nem lepte volna meg az Ambrus iránt megnyilvánuló általános szimpátia. Ő mondta ugyanis: mi egy bank kirablása egy bank alapításához képest!

Epilógus

1999. október 28-án a rendőrség rejtekhelyén elfogta a whiskyst, és ezzel véget vetett a szökése óta eltelt három hónapos szabadságának. Az utolsó bankrablást október 18-án követte el, amikor egy OTP fiókból 47 millió forintot vitt el. Az akció során elvesztette a fejét és ezzel mintegy visszaminősítette magát közönséges bűnözővé. Lövöldözött és ő maga is megsérült. Korábban a rendőrség forródrótot létesített és ötmillió forint jutalmat ígért a nyomravezetőnek. Ismét elárulták. A különleges kommandó este hét és nyolc között csapott le Ambrusra a barátjától kölcsönkapott lakásban.

Utolsó rablásainak kegyetlensége aláásta a whiskys népszerűségét. Abban a pillanatban, amikor hős betyárból egyszerű bűnöző lett, elvesztette a hírnevét és a presztízsét. Ezzel eljátszotta azt az esélyét, hogy ő legyen a 20. század végének Sobri Jóskája. 2000 májusában 15 év börtönre ítélték.
Mégis, az a tény, hogy ha csak rövid időre is, de Ambrus feltámasztotta a betyármítoszt, a betyár figurájának időtlenségére utal. Amíg a mítosz él, a magyar állam és polgárai közti szakadékot jelzi. Példázza továbbá annak a politikai kultúrába beépült történelmi mintának az állandóságát, amely nem képes feloldani a jelen konfliktusait és feszültségeit. Sobri és Ambrus ilyen értelemben tehát egyaránt kortársaink, és nehéz volna eldönteni, melyikük élt előbb, s melyikük később.

Irodalom

Békés István (1966): Magyar ponyva Pitaval. Budapest: Minerva.
Blok, Anton (1972a): The Mafia of a Sicilian Village (1860–1960): An Anthropological Study. New York: Harper & Row.
Blok, Anton (1972b): „The Peasant and the Brigand: Social Banditry Reconsidered.” Comparative Studies in Society and History (14), 494–503.
Csepeli György (1997): Szociálpszichológia. Budapest: Osiris.
Csepeli, György & German, Dan (2000) „Applying the Concept of Political Culture to Political Realities in the US and East/Central Europe.” In Farnen, et. al. (Ed.) Democracies in Transition. Culture and Socialization Transformed in West and East. Oldenburg: BIS. 15–32.
Csomori Béla (1907~): Sobri Jóska a Bakony királya. Regény a betyárvilágból. Budapest: Érdekes Könyvtár Kiadó.
Dienes István (1924): A betyárbecsület vagy Sobri Jóska a Bakonyerdő királya. Budapest: Salgó, Mezőfi ny.
Domokos Sámuel (1959): Betyárok tüzénél. Kelet-Európai népek betyárballadái. Budapest: Európa.
Dömötör Sádor (1930): „Betyárromantika”, Ethnographia, XLI. 5–24, 91–103.
Eötvös Károly (1887): „A bakony rossz híre”. Budapesti Hírlap, VII. évf., 287–295.
Eötvös Károly (1903): Utazás a Balaton körül. 1–2. Kötet. Budapest: Révai.
Gönczi Ferenc (1944): A somogyi betyárvilág. Kaposvár: Új-Somogy nyomda és lapkiadó Rt.
„Gyuri Bandi és Sobri Jósi nótáji négy más igen szép nótával”. (184?).
Gyuricza Péter & Kardos Ernő (2000): Ambrus Attila a whyskis szökésben avagy a szabadság fogságában. Budapest: Arabeszk.
Heider, Fritz (1946): „Attitudes and cognitive organization,” Journal of Social Psychology, (21) 107–112.
Hildebrand. K.R. (1999): ‘”Whisky Robber” drunk in public support’. The Budapest Sun, July 29.
Hobsbawm, Eric (1969): Bandits. London: Wielefeld & Nicolson.
Hobsbawm, Eric (1959): Primitive Rebels. Studies in Archaic Forms of Social Movement in the 19th and 20th Centuries. New York & London: W. W. Norton & Company. Magyarul: (1974) Primitív lázadók – Vázlatok a társadalmi mozgalmak archaikus formáiról a XIX. és XX. században. Budapest: Kossuth.
Hobsbawm, Eric (1972): „Social Bandits: Reply.” Comparative Studies in Society and History, (14), 503–505.
Holics-Szekely, Ladislas (1839): Schobri, chef de brigands, d’après les Mémoires hongrois de son compatriote. Paris & Leipzig.
Illés Sándor (1975): Bakonyi legények. Sobri Jóska regényes élete. Budapest: Móra.
Jordan, M. (1999): „Hungary’s Robin Hood: more hoodlum than hero?” Christian Science Monitor, August 10.
Kaszás Máté (1875): Sobri Jóska hírhedt haramia viselt dolgai az 1836. és 1837. években. Budapest: Bartalits.
Kelley, H.H. (1967): „Attribution theory in social psychology.” In Levine, D. (Ed.): Nebraska symposium on motivation. Lincoln: University of Nebraska Press.
Kosztolanyi, G. (1999): „The Great Escape. The Public’s View of Attila Ambrus’s Prison Breakout.” Central European Review, (1) 9.
Küllős Imola (1982): A magyar betyárfolklórról. Debrecen: Hajdú-Bihar M. Múz. Ig.
Le Bor, A. (1999): „Hungary’s Gentleman Bandit.” http: www.salon.com/news/feature
Mihályi Elek (é.n.): Sobri Jóska a híres rablóvezér élete és kalandjai. Bécs: Rubinstein testvérek kiadása.
örkény Antal (1996): Hétköznapok igazsága. Budapest: Új Mandátum Kiadó.
Patakfalvy Elek (é.n.): Az úri betyár Sobri Jóska élete és merész kalandjai. Budapest: Bartalits.
Petrusewicz, Marta (1987): „Society against the State: Peasant Brigandage in Southern Italy.” Criminal Justice History, vol. VIII, 1–20.
Pogány Péter (1978): A magyar ponyva tüköre. Budapest: Magyar Helikon.
Reim Lajos (1906): Sobri Jóska a hires és rettegett bakonyi betyár élete és kalandjai. Budapest: Bálint, Kálmán.
Salgado, Gamini (1977): The Elizabethan Underworld. London: Aldine House.
Sárosy Imre (1903): Sobri Jóska a bakonyi rablóvezér. Budapest: Vass.
Sobri Jóska, a hires uri betyár kalandjai, vagy a magyar Rinaldo Rinaldini. (1905)
Budapest: Biró, Gelléri és Székely.
Szigligeti Ede (1848): Két pisztoly. Eredeti szinmű 3 szakaszban. Pest: Geibel.
Tóth Béla (1896): Mendemondák. A világtörténet furcsaságai. Budapest: Atheneum.
Vajdai Elek (1902): Sobri Jóska. A bakonyi betyár élete és kalandjai. Budapest-Szeged: Gönczi.
Vahot Imre (1846): „Sobricsalád Vasmegyében. Népismertetés”. In uő. (szerk.): Magyarföld és népei eredeti képekben. Föld- és népismei, statistikai és történeti folyóirat. Pest: Beimel.