• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2001 ősz

Sorozatok

Antalóczy Tímea:

A szappanoperák genezise és analízise II.

Sorozatok magyar szemmel

Bevezetés

Hogyan alakult át három politikai napilap, a Magyar Hírlap, a Magyar Nemzet és a Népszabadság kulturális rovata a régi rendszer utolsó időszakától napjainkig? Az elemzés szúrópróbaszerűen három esztendő egy-egy heti anyagára, az 1987., 1997. és 2001. évi március 1–7-ei számokra támaszkodik. A rendszerváltozás óta mindegyik lap megváltoztatta politikai orientációját, s ez kulturális rovatán is nyomott hagyott. Mindhárom csökkentette a kulturális híradásra szánt terjedelmet, aminek következtében kulturális tájékoztatási feladatát nem képes maradéktalanul ellátni. Így csökkent az országos napilapoknak a kulturális hagyományok megőrzésében és megújításában betöltött szerepe is.

Népnevelés Gazdagrétről

A „Szomszédok” című sorozatot 1987-ben indították útjára. A szereplőkkel, sorsukkal és történetükkel, személyiségükkel, hétköznapi örömeikkel és gondjaikkal könnyű volt azonosulni, hiszen a nyugdíjassal, az orvossal, a kozmetikussal, a bolti eladóval, a taxissal vagy a gimnazistával akár naponta találkozhatunk. A sorozat tipizált figuráiban a társadalom többsége megtalálhatta saját mintáit, kedvenc figuráit, akik kísértetiesen emlékeztettek a tévénézőkre, hiszen ugyanolyan gondokkal küszködtek. Ha emelkedtek az árak, baj volt a közbiztonsággal, vagy összeomlófélben volt az egészségügy, a teleregény azonnal reagált a problémára. Megoldást ugyan nem kínált, de a néző számára már maga a tudat is kellemes volt, hogy nemcsak neki, de másnak sem megy jobban, másoknak is ugyanúgy rossz. A „Szomszédok” történetfolyama azért lett sikeres, mert szomorkásan, keserűen moralizált az élet gondjairól. Mindennapi közhelyeket emelt be egyes epizódjaiba. Ezáltal próbált – nem csekély sikerrel – hitelességet teremteni.

A sorozatban gyakorta jelentek meg politikai felhangok, amelyek alkalmasak lehettek akár a nézők manipulálására is. Nem véletlen, hogy az efféle sorozatokra – a nézők tömegére gyakorolt óriási hatásuk miatt – a hatalom mindig odafigyelt. Az MTA Szociológiai Intézetében végzett kérdőíves kutatásunk során a megkérdezettek 68 százaléka úgy ítélte meg, hogy a film egyfajta politikai tartalmat is hordoz (Antalóczy 2001a).
Az üzenetek sulykolását mindenesetre nyomatékosította a sorozat stílusa is. A szereplőket a kameramozgás is igyekezett minél közelebb vinni a nézőkhöz: a figurák az epizódok végén vetített közelképekkel mintegy kibeszéltek a televízióból, s a nézők felé fordulva foglalták össze mondandójukat két-három mondatban. Ez a sajátos „magyarázó”, kioktató stílus az egyes részeken belül szintén szembeötlő volt. Az idős tanár didaktikusan, szinte szótagolva magyarázta a nézőknek a Közalkalmazotti Törvény tartalmát, azt nyomatékosítva, hogy „ez nem bántja a tanárt, hanem védi”. Lenke néni arról oktatta a fél országot, hogy az állampolgárnak mit kell tudnia a privatizációról, a becsületről, a tisztességről, a közösségi együttélés szabályairól. Magenheim doktor az orvosi titoktartásról tartott kiselőadást a feleségének. Sümeghy és Kutya a magyar zászló kitisztíttatása kapcsán a „népnemzeti gerincről” és a sajtó bajkeveréséről konzultált. A film felhívta a nézők figyelmét arra, hogy tartani kell a B-vírus támadásától. S mindez egyetlen epizódon belül hangzott el.

A „Szomszédok” felfogható egyfajta kordokumentumként is. A rendszerváltást nyomon követő, a különböző politikai irányzatokat bemutató, a „néző szemével” ábrázoló, az eseményeket hétről-hétre tolmácsoló produkció megörökítette és kommentálta a szocializmus utáni, az átalakulásban meglehetősen nehezen értelmezhető világot.

A „Szomszédok” önálló kategóriának számított a sorozatok világában. Nem túlzás azt állítani, hogy a legtipikusabb és legrealistább magyar sorozat volt, amely több nagy politikai átalakulást átvészelt, és végül forráshiány miatt került le a Magyar Televízió képernyőjéről. 1998 októberében átlagosan 920 ezer ember kísérte figyelemmel a gazdagréti lakótelep lakóinak életét. A kereskedelmi csatornák által sugárzott nagyszámú külföldi sorozat azonban lassan kikezdte a „Szomszédokat”, amelynek az AGB Hungary adatai szerint 1999. április 26. és május 23. között már „csak” átlagosan 740 ezer nézője volt.

Ennek ellenére a sorozatnak rendkívül nagy maradt a befolyása. Főleg azokra hatott, akik megjelenése óta követték, és nem pártoltak el tőle a konkurrens csatornákon egyre nagyobb számban vetített külföldi sorozatok miatt sem. A „Szomszédok” népszerűsége ugyanakkor időnként felvetette a manipuláció lehetőségének problémáját is. A teleregény a politikai befolyásolástól nem mentes közszolgálati televízión futott, és észrevehető volt a sorozatot eluraló politikai felhangok hozzáigazítása a hatalmon lévők ízléséez. A „Szomszédok” ilyen értelemben nem volt más, mint a magyar társadalom tükre, értékelése és kritikája – a hatalom szemszögéből.
Ugyanakkor György Péter (1992) szerint a „Szomszédok” hősei „saját életünk forrásai”. Reálistán mutatják be a mai magyar tisztes középosztály életét. Követendő mintát, példaképet állítanak elénk, megmutatják, hogy hiába van annyi gond, azért lehet élni, főleg ha a gondokat kimondjuk, megosztjuk másokkal, közössé tesszük őket.

A politikai felhang mellett még egy nagyon tipikus jellemzője volt a „Szomszédoknak”: a sorozatot átszövő népoktató, népnevelő jelleg, amely végig jellemezte a produkciót. Mindenkinek jutott valami, amit el kellett mondani a nézőknek, elmagyarázni az átlagembernek az átlagember nyelvén. Ha például kiderült a „Híradóból”, hogy hoztak egy törvényt, a „Szomszédokban” Taki bácsi didaktikusan elmagyarázta a nézőknek, mit gondoljanak a törvényről. Ez azt eredményezhette, hogy a néző hallgatólagosan magáévá tette, elfogadta a felkínált értelmezést. Ezt a kioktatást emelte ki az egyes epizódokat lezáró, már említett pármondatos összefoglalás is, amikor a színészek a nézők felé fordulva, kikacsintva ismertettek politikai, gazdasági döntéseket, rendelkezéseket, kommentálták a közérdekű eseményeket. Az eljárás – különösen a közszolgálati televízió monopóliumának korszakában – óriási közönségmanipulációs potenciált rejtett magában. Az egyes szereplőkkel azonosuló néző azt látta, hogy a tévéfigurák elfogadnak bizonyos dolgokat, ami megelőlegezte saját attitűdjeit is. A közélet sorozatbeli „narrátorai” a fennálló politikai erők cinkosaivá tették a nézőt. Csendes Hofi Gézák voltak ők, a közhangulat levezetői, és részben ebben a közvetlenségben rejlett a sorozat sikere.

Amikor az új epizódok mellett elkezdték ismételni a sorozat régebbi részeit, érdekes dolgot vehetett észre a figyelmes néző: a sorozat az 1987-es kezdetektől szinte alig változott. A régi és új részek nagyjából felcserélhetőnek tűntek: ugyanúgy emelkedtek az árak, ugyanúgy alacsonyak voltak a tanári fizetések, ugyanúgy el kellett menni szavazni, a házasságok pedig ugyanúgy mentek tönkre. A politikai helyzet ugyan megváltozott, de a szereplők többségének életében nem történt gyökeres változás. A sorozaton kívüli, „való” világ változása mindenképp kihívást intézett a „Szomszédok” monotonitása ellen. A sorozatnak meg kellett küzdenie egy másik súlyos problémával, a generációváltással is. Az eredeti szereplők nem fiatalodtak, és a sorozat készítőinek új generációt kellett teremteniük olyan fiatal színészekből, akik majd képesek továbbvinni a produkciót. (Mindehhez olyan színészeket kellett találniuk, akik képesek vonzani a közönséget, és hajlandók nem túl nagy gázsiért szerepelni.) A jelek szerint már nem tudjuk meg, milyen megoldásokat választottak volna a „Szomszédok” készítői. Az viszont tény, hogy a hosszú éveken át sikeres teleregény kimúlása nem jelentette a hazai gyártású szappanoperák magyar televíziózásból való eltűnését, noha a jelenleg futó sorozatokban nyomuk sincs a „Szomszédok” hagyományainak.

Amerikai szappanopera magyar módra: „Barátok közt”

A magyar sorozatok újkori történetében mérföldkőnek tekinthető a „Barátok közt”, az első olyan magyar szappanopera, amely túl tudott jutni a kezdeti nehézségeken. A sorozatot 1998. október 26. és november 22. között, nem sokkal az indulása után az AGB Hungary adatai szerint átlagosan 590 ezer ember nézte, fél évvel később újabb 100 ezerrel nőtt nézőinek száma. Napjainkban a sorozat a kezdeti nézettség több mint kétszeresét tudhatja a magáénak. A „Barátok közt” a Magyarországon korábban vetített sorozatok közül inkább a „Dallashoz”, mint a „Szomszédokhoz” áll közel. Nem a magyar átlagot, a kisembereket mutatja be, hanem a gazdasági elit, a nagyvállalkozói réteg – ismeretlensége miatt érdekesebbnek vélt – életét tárja elénk. A „Barátok közt” készítői egészen más utat követtek a szereplők kiválogatásánál is: viszonylag ismeretlen színészeket szerződtettek a szerepekre. A sorozat sikerességét bizonyítja az, ahogy az eleddig ismeretlen színészek arcát és nevét megtanulta, sőt rajongásával övezi a magyar közönség. A színészeknek olyan szempontból persze könnyebb dolguk volt, hogy – a „Szomszédok” kezdeteivel szemben – a „Barátok közt” indulásakor már kiépültek a szórakoztató- és bulvármédia fórumai (show-műsorok, pletykalapok, sztármagazinok stb.), amelyek nagyban növelték a figurák ismertségét.

A „Barátok közt” epizódjaiban rendre feltűnnek a „Dallasból” ismert fordulatok, események, karakterek. Ez a tény arra utal, hogy az eltérő társadalmi és kulturális háttérben létrejött szappanoperák a különbözőségek ellenére képesek a világon mindenütt ugyanazt produkálni. Ez azért is lehetséges, mert a készítők olyannyira leegyszerűsítik, sematizálják a történetet, a jellemeket, a szituációkat, hogy több országban is eladhatók a termékek. A karakterek, a „kellékek”, a fordulatok, az érzelemkeltő elemek tehát nem véletlenül ugyanazok a „Dallasban” és a Budapesten játszódó szappanoperában. A „Barátok közt” többnyire jól bevált, nemzetközileg tesztelt sémákra, illetve ezek helyi mutációira épül. A sorozat népszerűsége arról árulkodik, hogy készítői sikeresen adaptálták az alábbiakban részletesebben is vizsgált sémákat a magyar környezetre.

A család

Mint ahogy azt már a műfaji jellemzésnél láthattuk, minden szappanopera egy család vagy közösség életét mutatja be (Antalóczy 2001b).¹ A „Barátok közt” című sorozatban egy házban élnek a családtagok, bár külön lakásokban. A családi élet központját a közös külső tér biztosítja. Itt futnak össze a családtagok, a barátok, és itt beszélik meg az éppen aktuális problémáikat. Az alapszereplők tehát nemcsak a család tagjai, hanem az egész lakóközösség, mindazok, akik az udvaron találkoznak egymással.

A család, a közösség bizonyos normákat képvisel, azonban mindig akad olyan családtag, aki ezeket semmibe veszi. A szappanopera elengedhetetlen kelléke tehát egy lázadó fekete bárány. A „Barátok köztben” Ákos az, aki tönkre akarja tenni a családját. A család, illetve a közösség tehát alapvetően egyfajta biztonságot nyújt, s a fenyegetés, hogy nem marad együtt, állandó frusztrációt kelt a szereplőkben. Igyekeznek a családi status quot fenntartani, harcolnak érte, vagy a helyreállításán fáradoznak.

A szappanoperák három szinten mutatják be a család mikrovilágát: a szülő–gyerek kapcsolatban; a férj–feleség kapcsolatban, illetve a testvér–testvér kapcsolatban. Emellett természetesen megjelennek az unokatestvérek és/vagy a féltestvérek is, de az alapvető történések ezen a három szinten mozognak. Ebből a szempontból sajátosnak tekinthető a „Barátok közt”, amelyben az alapszituáció szerint a főszereplők mindannyian állami gondozottak voltak, ott szövődött közöttük az eltéphetetlen barátság. Ennek megfelelően nagyszülők nincsenek a sorozatban, csak két generáció jelenik meg. Ez persze ugyanúgy lehetővé teszi a korábban említett viszonyok bemutatását. Minden szereplőnek van magánélete, hiszen mindenki saját családot alapított. A néző megfigyelheti ezeknek a családoknak az életét is, de az apróbb történések fölött áll az igazi „család” története. Minden új házasság, gyerekszületés vagy válás megzavarja a család életét. Felborul az állandóság, és ettől kezdve a szereplők ismét annak helyreállításán fáradoznak.

Ien Ang (1985) szerint a szappanoperákban a család az emberi boldogság bölcsője. A „Barátok köztben” kétségtelenül mindenek felett állnak a testvéri kötelékek. Bármi is történik, bárki próbál kilépni e kötelékből vagy eltávolodni a családtól, nem tudja máshol elnyerni a nyugalmát, boldogságát, csak a már megszokott, biztonságot nyújtó családi fészekben.

A sorozat férfitípusai

Az amerikai szappanoperák alapvetően maszkulin világot ábrázolnak. Nem túlzás kijelenteni, hogy a szappanoperák férfi szereplőinek sokkal több lehetőséget adnak megalkotóik, mint a nőknek. A siker és a hatalom az ő kezükben összpontosul. Vannak persze sikeres nők is a sorozatokban, de ezek a sikerek soha nem teljesek, mert magánéleti problémákkal társulnak.

Mit tartogat „szappanország” a férfiak és a nők számára? A nőket inkább családi környezetben mutatják be a szappanoperák. Lehet az szerelmes nő, anya vagy háziasszony, a lényeg, hogy mindig ott áll felette a család. Ezzel szemben a férfit munkájában, hivatásában ábrázolják. Ha egy sikeres nőt ábrázolnak, akkor annak a sikernek ára van, mégpedig a magánélet boldogsága. Ha a nő a munkájában találja meg az örömét, az azt jelenti, hogy a családtól nem kapja meg ugyanazt. Ha pedig egy nő is a férfiéhoz hasonló karriert akar befutni, akkor örök magányra ítéltetik. Ezzel szemben a férfi otthon és a munkahelyén is lehet sikeres és népszerű. Amíg a nők általában megszürkülnek a házasságban, addig a férfiak – épp ellenkezőleg – kivirágoznak benne. Számukra a házasság előrejutást jelent a karrierjükben, mert biztos hátteret ad a munkához.

A „teremtés koronája”, a hatalomimádó férfi figura magyar megfelelője a „Barátok köztben” Berényi Miklós. Ezt a típust a hatalomvágy hajtja. Keményen küzd azért, hogy minél magasabb pozícióba kerüljön, minél gazdagabb legyen, és minél több ember hajtson fejet előtte. A cél elérésért nem válogat az eszközökben, machiavellisztikus. Ha kell, bármit hajlandó feláldozni a sikerért. Berényi Miklós például saját szerelmét, Krisztinát küldte ellenfele, Nagy Ferenc karjaiba, hogy így férkőzzön Nagy közelébe.

Megszegi akár a törvényt is, ha így könnyebben elnyeri, amit akar. Nem idegen tőle a zsarolás sem, azt gondolja, hogy minden és mindenki megvehető. Rideg, kemény üzletember, méltó ellenfél. Nem bízik senkiben, még a saját családtagjaiban sem. A meseszövés közben azért kiderül, hogy a férfi is vágyik törődésre, szeretetre. Mindig van egy asszony, akit nagyon tud szeretni, akiért titokban bármit megtenne – ez az a tulajdonság, ami a szívtelen, rideg üzletembert mégis emberré teszi, így érve el azt, hogy a nézők mégis szeressék ezt a típust. A lelkiismeretes típust a másik testvér, András képviseli. Ez a szereplő látszólag teljes mértékben ellentéte a bátyjának. Alaptermészetéből adódóan hűséges, tisztességes, sportszerű, családszerető és megértő. Elveti azokat az eszközöket, amelyeket a bátyja használ, aki gyakran megpróbálja őt kihasználni. Tiszteli a törvényt és a családi értékeket, nagyon szereti feleségét és gyermekeit. Ő a jó apa, aki önfeláldozó és odafigyel másokra, ezért gyakran fordulnak hozzá segítségért. András soha nem fordul nyíltan szembe Miklós akaratával. Szófogadó testvér, aki azt teszi, amit a bátyja diktál neki. Ez valószínűleg abból adódik, hogy szülők nélkül nőttek fel, és András úgy érzi, hogy Miklós az egyetlen, akire számíthat. Ugyanúgy, mint az előző karakter esetében, neki is van másik arca: nem tűri, hogy becsapják. Ilyenkor nagyon kemény és határozott. Aki egyszer becsapja, annak nem vagy nagyon nehezen képes megbocsátani. Ez történt, amikor kiderült, hogy feleségének viszonya volt András másik bátyjával, a sorozat indulásakor már halott Zoltánnal.

A következő karakter a fekete bárány vagy tékozló fiú. A „Barátok köztben” Zoltán fia, Ákos testesíti meg ezt a szerepet. Neki nem szent sem a család, sem a barátság, sem a szerelem. Nem tiszteli a törvényt, a családi értékeket. Ez a típus a saját feje után megy, és úgy gondolja, csak az a jó, amit ő csinál. Éli a saját életét, amelybe nem nyerhet senki bepillantást. Ákos esetében a különc életmód különleges rajztehetséggel párosul. Ettől még inkább úgy érezheti, más, mint a többiek.
Az örök vesztesnek semmi nem jön össze. Szeretne olyan lenni, mint a hatalomimádó típus, de nincs meg benne az üzleti sikerhez elengedhetetlen „gyilkos ösztön” és kitartás. Hasztalan fut a siker után. Mivel sokszor felelőtlen, gyakran megüti a bokáját. Soha nem tud igazán érvényesülni. Nagy tervei vannak, amelyeket azonban csak nagyon ritkán képes valóra váltani. Ha meg is kaparint valamit, az nemsokára úgyis kicsúszik a kezéből. Ebbe a csoportba sorolható a „Barátok közt” Novák Lászlója, aki ugyan résztulajdonosa a cégnek, de közben rendre gyors meggazdagodással kecsegtető kétes üzletekbe bonyolódik. Ennek a karakternek is nagy szüksége van a szeretetre, egy erős nőre, aki a bajban mellette áll. Lacit Éva motiválja és segíti abban, hogy ne veszítse el végleg az önbecsülését, a kudarcok után újra és újra lábra állhasson.

A sorozat nőtípusai

Minden szappanoperában az első és legfontosabb női karakter az anya. Ezt képviseli a „Barátok köztben” András felesége, Zsuzsa. Olyan nő, aki mindent felad a házasságáért és a gyermekeiért. Feleségnek példás, anyának pedig kedves és odaadó – legalábbis kezdetben. Aztán egyszerre csak nyugtalanná válik és rájön, hogy beleszürkült a hétköznapokba. A férje ugyan sikeres, de ez sok munkával jár, így sokat van egyedül. Szeretne kitörni valahogy a helyzetéből, de nem tud, ezért más úton próbál megnyugvást szerezni, például úgy, hogy viszonyt kezd férje bátyjával, Zoltánnal. Megpróbál egyedül dönteni a családi kérdésekben, ezzel próbálva visszaszerezni önállóságát, de ezek a döntések vagy kudarcba fulladnak, vagy a férje akadályozza meg őket. Végső elkeseredésében elrohan, elszökik, gyermekét vagy gyermekeit is hátrahagyja. Anyai ösztöne azonban újra feltámad és visszajön értük, csakhogy addigra a gyerekek ellene fordultak. Ettől kezdve életének egyetlen célja: visszaszerezni gyermekei bizalmát.

A feleség-típus az igazi társ, – aki történjék bármi is – kiáll férje mellett. Mindenki nagyon szereti, hiszen kedves és barátságos. Ezért van az, hogy valamennyi szereplő vele szeretné megosztani örömét és bánatát, miközben ő nem szívesen terhel másokat saját gondjaival. Nagyon jó barát és természetesen nagyon jó feleség. Szerény, aki egyben alábecsüli saját képességeit. Ha valaki bántja, az előző típushoz hasonlóan hajlamos elmenekülni. Ezt a szerepet képviselte Laci élettársa, Gabi a „Barátok köztben”. Gabival előfordult, hogy elmenekült, ha baj volt, de nem érezte jól magát távol a megszokott környezetétől. Azt, hogy nem lehet gyereke, súlyos kudarcként élte meg, s kezdetben a munkahelyi sikerekkel próbálta kompenzálni magánéleti problémáit. A gyermek utáni vágyat más gyerekének szeretetével akarta pótolni, Zsuzsa és András gyermekét halmozta el szeretetével. Ez a típus akkor van igazán elemében, ha másoknak segíthet, ha éreztetik vele, hogy rendkívüli módon számítanak rá. Amikor viszont végleg kicsúszott a talaj a lába alól, egyszerűen elhagyta a közös családi fészket és a sorozatot is.

A karrierista nő nincs könnyű helyzetben, hiszen „szappanország” többnyire kegyetlenül megtorolja, ha egy nő karriert próbál építeni, és sikeres szeretne lenni. Mégis elengedhetetlen szereplője a szappanoperáknak. A „Barátok köztben” dr. Balogh Nóra és Berényi Klaudia képviselik ezt a típust. Mindketten sikeresek, önállóak, függetlenek és magabiztosak. Intelligensek, éles a nyelvük és jól vág az eszük. Talpraesett, a munkájuknak élő figurák, mígnem eljön a pillanat, amikor rádöbbennek, mennyire magányosak. Partnert azonban sokszor rendkívül rosszul választanak. Nóra például beleszeretett az egyik barátnője fiába, a nála 15 évvel fiatalabb Csabába, míg Klaudia a szélhámos Fenyvesi doktort választotta. A sikertelen kapcsolatok után újra a magány következik, és a karrierista nő ismét nyeregben érezheti magát. Nóra beleveti magát ügyvédi teendőibe, Klaudia küzd a cég irányításáért. A teleregény szerint azonban a kemény üzleti élet nem való a gyenge nőknek, akiket előbb-utóbb felőrölnek a magánéleti kudarcokkal párosuló szakmai sikerek.

A vállalkozás

A családon, közösségen túl a sorozat központi eleme a családi vállalkozás, Berényiék építőipari cége. A cég egyben a mindennapi történések, események, konfliktusok bölcsője is. Itt csapnak össze az ellentétes érdekek, ez az a kérdés, amellyel kapcsolatban még a legközelebbi családtagokban sem bízhatnak meg a szereplők. A „Barátok közt” temetéssel indult: meghalt Zoltán, a legidősebb fivér, akinek üzleteiből – az építőipari vállalkozásból, a bisztróból és a fodrászatból – nemcsak a családtagok, de a barátok is részesültek. Ezáltal sokan váltak érdekeltté, illetve résztulajdonossá, ami konfliktusokhoz vezet. A szereplők anyagi jóléte ugyanis ezektől a vállalkozásoktól függ, márpedig a műfaj törvényei szerint a szappanoperák hősei mindenáron saját szellemi vagy anyagi jólétük megteremtésén fáradoznak.
A család főszereplői vezetik a céget, ezáltal nagy a felelősségük, hiszen emberek sorsa múlik döntéseiken. Ezt a két ellentétes típusú testvér ellentétesen kezeli. Andrást érdekli munkásainak helyzete, míg Miklósnak azt diktálja alaptermészete, hogy használja ki az embereit. Bár a cég érdekeit mindenek fölé helyezi, ha saját maga kerül bajba, akkor nem sajnálja feláldozni a céget vagy annak egy részét.

A „Barátok közt” csak erre az egy vállalatra koncentrál, nem mutatja be a magyar gazdasági, illetve politikai viszonyokat. Adva van egy családi vállalkozás, tehát lennie kell olyan félnek is, aki gyűlöli a családot vagy annak valamelyik tagját, és úgy kívánja őt legyőzni, hogy mindenáron megpróbálja tönkretenni a céget. Ezt az ellenfelet képviselte például az időközben meghalt Nagy Ferenc.

Társadalomkép

A sorozat és talán minden más szappanopera egyik kulcskérdése, hogy mennyire realista az adott mű, mennyire esik egybe annak a társadalomnak a képével, amelyikben játszódik. Minden sorozat egy-egy társadalom lekicsinyített mása, a közösségen keresztül egy adott világ képviselője. A szappanopera a társadalmat az egyén szemszögéből mutatja be, vagyis a világot mindig annak a szemével látjuk, akit éppen nézünk a képernyőn. Ez pedig óhatatlanul befolyásolhatja az érzékelésünket.

A külföldről importált sorozatokkal ellentétben a „Barátok közt” esetében mind életstílusban, mind földrajzilag, mind pedig időben közelebb vagyunk saját életünkhöz. Igaz, hogy a „Barátok közt” a társadalom egy rétegére koncentrál, a vállalkozókat, a gazdasági élet szereplőit mutatja be a Berényi család életén keresztül. Mivel azonban ez a réteg egyre szélesedik, a magyar társadalmon belül sokan azonosulni tudnak az egyes szereplőkkel. A vállalkozói rétegen belül néhányan meggazdagodtak, néhányan pedig hasztalan futnak a pénz és a siker után. Megjelennek a szegényebb osztály tagjai is, akik gyakran pénzgondokkal küszködnek. Olyan problémák vetődnek fel tehát, amelyekkel a magyar társadalomban sokan kénytelenek szembenézni. A cég vezetői jómódban élnek, olyan dolgokat is megengedhetnek maguknak, amilyeneket egy takarítónő vagy a gyermekeit egyedül nevelő apa nem. A jómódért azonban keményen meg kell dolgozniuk, időnként még emberi kapcsolataikat is kockára téve vagy éppen a törvényt megkerülve, amivel a vállalkozóknak olykor a valóságban is szembe kell nézniük. A műsor számára azonban talán nem fontos, hogy a szappanopera társadalom-hű legyen. A néző célja, hogy kikapcsolódjon, szórakozzon és azonosulhasson a szereplőkkel. A néző bárkinek a bőrébe képes belebújni, ha annak karaktere megérinti őt, vagy ha bármiféle, akár egészen apró hasonlóságot felfedez saját maga, illetve kedvenc hőse/hősnője között.

Az irreális mese, amely nevelni akar²

Talán különösnek hat, de a továbbiakban amellett szeretnék érvelni, hogy a „Szomszédok” és a „Barátok közt” nem is különböznek annyira indíttatásukban, mint gondolnánk. Mindkettőnek fontos eleme ugyanis a nevelési szándék, noha a két sorozat indulása között alaposan megváltozott a világ Magyarországon, ami nagy nyomot hagy a két szappanopera képi és gondolatvilágán. A változást most egyetlen, nem politikai szempontból kívánom érzékeltetni: a fogyasztói és populáris kultúra által preferált „test-problematikán” keresztül.

A test, illetve az egyéneknek a saját testükhöz való viszonya szembeötlő változásokon ment keresztül a fogyasztói kultúrában, amely a rendszerváltást követően vált teljes jogú társadalmi és kulturális tényezővé Magyarországon. Ahogyan Mike Featherstone (1997) fogalmaz, a test „az öröm forrása” lett. De talán még annál több is: maga az ego, az érvényesülés és az önkifejezés eszköze. Az egyén akaratától függetlenül belső értékei és irányultsága lenyomatának tekintik, s a közösség számára információt hordoz arról, hogy mennyire életképes a fogyasztói társadalomban érvényes normák és elvárások között. Mindez a „megméretés” persze nem tudatos a társadalom részéről, a fogyasztói kultúra által közvetített értékek azonban általánosan elfogadottá váltak, s törvényszerűen ezek alapján ítéltetik meg mindenki.

A test a fogyasztói kultúra áldozata lett. A testalkattól független kötelessége mindenkinek, hogy legalább próbálja megközelíteni a fogyasztói kultúra által ontott vizuális képek sugallta ideált. A test a társadalmi sikeresség mércéjévé vált, amit a szépség- és fitnessipar felvirágzása is bizonyít. A rengeteg diétás étel, a – Featherstone kifejezésével élve – „testkarbantartó” és kozmetikai termékek mind-mind arról tanúskodnak, hogy a jó megjelenés, a testi erőnlét megőrzése fontos értéket képvisel.

A fogyasztói kultúra olyan közvetítői, mint a televízió, a reklámok, a filmek és a magazinok ideálisnak – így kívánatosnak és elérendőnek – kikiáltott testek képeivel bombáznak bennünket. Közben a test karbantartásának pozitív következményeit hangsúlyozzák. Teszik ezt egyrészt közvetlenül, a kozmetikai előnyökre hívva fel a figyelmet, másrészt viszont közvetetten is, életstílus-előnyök felmutatásával.

Theodore Zeldin (Featherstone et al. 1997) szerint a 20. század egyik legjellemzőbb vonása a sovány női test győzelme a kövér felett. A karcsúság kultuszára korunk megszülte a maga racionális magyarázatait is. A preventív orvoslás és az egészségnevelés – az állami egészségügyi ellátás megtakarítási szándékával megtámogatva – azt hirdeti, hogy a szigorú étrend, a testmozgás a hosszú, fiatalos élet és a jó közérzet záloga. Featherstone ezzel kapcsolatban megjegyzi: míg a tendenciának valóban célja, hogy elmélyítse az egyénekben a testükért és egészségükért való személyes felelősségvállalást, addig az egészségnevelési célokat a mai fogyasztói társadalmak nem tudják kivonni a fogyasztói kultúrában propagált szép test- és fiatalságeszmény hatása alól. A racionális érvek mellett azonban talán még nagyobb súllyal esnek latba azok a jelenségek, amelyek a jó külső elérésével izgalmasabb életstílust, újonnan feltáruló lehetőségeket ígérnek.

A fenti szempontból különösen fontos a reklám szerepe, hiszen kreált életstílusait különböző árukhoz kapcsolja, így akarván azokat vonzóbbá tenni a fogyasztók számára. Állandó, többféleképpen kombinált témái a már idézett Featherstone nyomán a következők: fiatalság, szépség, egészség, mozgás, fényűzés, élvezet, szórakozás. Már e felsorolásból sejthető, mi a reklám célja: arra törekszik, hogy az emberek folytonosan kritikusan szemléljék „testüket, énjüket, életstílusukat”, s azt vizsgálják, hogyan illeszkedik mindez a fogyasztói kultúra által megalkotott ideálishoz. Felvetődik a kérdés, hogy miért van a reklámnak akkora hatása. Többféle válasszal szolgálhatunk. Az egyik az, hogy voltaképpen valódi testi szükségleteket és vágyakat tár fel, bár ezt olyan formában teszi, amely megvalósíthatatlan. A másik: az általa kínált értékek vonzóak, mert nyomukban minden családtag független fogyasztóként jelenhet meg a piacon – ez pedig a fogyasztói szabadság illúziójában ringat. Valójában azonban újabb és újabb szükségleteket indukál, s a személyes fogyasztás által felépített kis „magánvilág” csak ezek mentén az újonnan támasztott szükségletek mentén bővül.

Nem titok, hogy az egyéneknek az sem megfelelő, ha a jobb megjelenésnek ára van: eléréséhez ugyanis komoly erőfeszítésekre (testápolás és -karbantartás) és lemondásra (diéta), vagyis egyfajta aszkézisre van szükség. Több szerző is kiemeli, hogy az aszketizmus és a hedonizmus között napjainkra egyfajta speciális viszony alakult ki. A korábbiaktól eltérően már nem összeegyeztethetetlen fogalmak: az aszketizmus a hedonizmus ígéretét hordozza magában, azonban szigorúan előfeltétele is annak, mondhatni ontológiai elsőbbséget élvez vele szemben. Ráadásul ez a modern kori aszkézis rejtőzködő, hiszen a médiában a diéta, a testedzés és a test karbantartásának egyéb eszközei úgy jelennek meg, mint „élvezetes életesemények” (Featherstone et al. 1997 ).

Featherstone arra figyelmeztet, hogy a fogyasztói kultúra térhódítása nyomán megváltozott az a társadalmi tér, amelyben az emberi interakciók zajlanak: a test bemutatását elősegítő környezetet hozott létre. És valóban, elég csak az újonnan épülő bevásárló- és szórakoztatóközpontokra gondolni, amelyek legalább annyira az én-prezentáció terepei, mint a fogyasztáséi. A társadalmi tér ilyen átalakulásának hátterében az áll, hogy az egyénről egyre inkább a külső megjelenés hordoz információt.

A szavak által közvetített kultúrát fokozatosan egy vizualitásra építő kultúra váltotta fel, s ezáltal az elvontat a konkrét – ezért helyeződött át a hangsúly a külsőre. Testünk észlelését a kulturális képek uralják. Ennek eredményeképpen az ezeken megjelenő test válik a szemünkben ideálissá, azaz a filmszínészeké, fotómodelleké és manökeneké. Korábban retusált felvételek jelentek meg a sztárokról, mára azonban e kegyes csalás szükségtelenné vált, mert többségük a valóságban is olyan, mint amilyennek a képeken látszik, hiszen nem a felvételek kegyes csalása teszi széppé testi megjelenésüket. Maga a retusált test az, amely a természetes tökély látszatát kelti a nézőben. Azt mondhatnánk, hogy „abszolút ideálokká” váltak. Egyrészt ugyanis természetes-mesterséges megjelenésük önmagában is megfelel az elvártnak. Másrészt életmódjuk, a retusálás folyamata, amivel tökéletessé váltak, szintén a fogyasztói kultúra által sulykolt – tehát nagyfokú aszketizmus jellemzi őket, és élnek minden rendelkezésre álló (például kozmetikai) lehetőséggel. Végül, de nem utolsósorban életstílusuk az eszményit mintázza: fiatalok, szépek, gazdagok, sikeresek.

Felvetődik a kérdés, hogy ők játszottak-e döntő szerepet a testhez való viszony megváltozásában, vagy épp ellenkezőleg: pusztán csak a legjellegzetesebb szimbólumai a jelenségnek. Oliviero Toscaninak (1999), a Benetton reklámfotósának véleménye inkább ez utóbbira enged következtetni. Így nyilatkozik ugyanis a manökenekről: „Ezek a lányok mind elveszítik az egyéniségüket. Még ha ugrálnak, futnak, nevetnek, akkor is hamis, mesterkélt rajtuk minden. Robottá váltak.” Retusált kirakatbabák, amelyek nemhogy a test esztétikus voltát hordozzák (ami végül is céljuk), hanem éppen az ellenkezőjét, az aszexualitást.³

Nem a természetesnek álcázott mesterkéltség az egyetlen probléma a vizuális kultúrában megjelenített testek esetében. Az a legmegdöbbentőbb, hogy azok, akiket a fogyasztói kultúra ideálisnak tart, egyre aszexuálisabbak, megfoghatatlanabbak, s az utóbbi időben már a nemek közti különbségek összemosódásának is szemtanúi lehetünk. Ezzel párhuzamosan egyre többször jelenik meg a meztelenség, amely – tekintve, hogy eszközként alkalmazva alapvetően szexuális tartalommal bír – így gyakorlatilag elveszti funkcióját. Érdekes véleményt fogalmaz meg a reklámokban és hirdetésekben ábrázolt világról Oliviero Toscani nagy vihart kavart könyvében. Ő a náci és a kommunista propaganda-hadjáratok által közvetített képhez hasonlítja azt. Ezekben is fiatal, erős és izmos, és (aszexuális) meztelen testek jelentek meg, „fiúk és lányok falkái futkostak a derűs réteken és a makulátlan városokban”. Toscani szerint mindkettőben az „egyszerű, nagy érzelmek” és a „természetes és hiteles dolgok kultusza” jelenik meg.

A „testkarbantartás” a fogyasztói életstílus részévé vált a média hatására. Maga a kifejezés is elég informatív, hiszen az egyéb árukkal szembeni magatartás analógiájára született. A fogyasztói kultúra által teremtett szükségletek nyomán a szabadidő egyre nagyobb részét karbantartással töltjük, s a fogyasztási cikkekről lassacskán a testre is kiterjedt ez a tevékenység. (Ennek oka talán az a folyamat, amelyben az emberi test – s különösen a női test – áruk értékesítésére szolgáló eszközzé vált.) Mindezek a Featherstone által „instrumentálisnak” nevezett stratégiák megkövetelik az egyéntől, hogy megjelenését állandóan ellenőrizze, továbbá kialakít egyfajta „számító hedonizmust” (Jacoby in Featherstone et al. 1997).

Azok a fent említett szerepek, amelyeket a test ma betölt, egyúttal azt is jelentik, hogy az én megőrzése megköveteli a testtel való állandó foglalkozást. Ez pedig a társadalmi kapcsolatok beszűkülését, sőt eltűnését vonja maga után, s a test és az én között egy újfajta viszony alakul ki: megjelenik a narcisztikus személyiségtípus.
E személyiségtípust Featherstone szerint a következőkkel jellemzik: „túlságosan öntudatos; állandóan az egészsége miatt aggódik; fél az öregedéstől és a haláltól; folyton szépséghibákat és a hanyatlás jeleit kutatja magán; ég a vágytól, hogy jól kijöjjön másokkal, de képtelen valódi barátságokat kötni; megpróbálja eladni magát, mintha személyisége egy árucikk lenne; érzelmi élményekre szomjazik; a mindenhatóság és az örök fiatalság látomásai kísértik”. Az önimádat és az önmegvalósítás „nemes” céljai közé nem fér igazán sem a család, sem a gyerek. Az önkiteljesítés ma elfogadott modellje az egyén életének minden egyes mozzanatára kiterjed, s mind a munka, mind a szabadidő területén olyan eszményeket mutat fel, amelyek megvalósítása teljes embert kíván.

A 19. században érvényes hagyományos értékeket tehát újabbak váltották fel, s ebben a reklám – mint a fogyasztóteremtés hatékony eszköze – komoly szerepet játszott. A puritán eszmények: a takarékosság, a türelem, az önmegtartóztatás és a mértékletesség meghaladottá váltak. Ma a hangsúly a megfelelő hangnemen és gesztusokon, a testmozgáson, az egészséges táplálkozáson, az ápolt és fiatalos külsőn van, az erkölcsök kérdése azonban háttérbe szorult. A személyiség és a megjelenés ilyen fontossá válását az interakciókban Featherstone két okkal magyarázza. Egyrészt a modern bürokrácia személytelensége váltja ki, másrészt az, hogy „az egyén teljesítményének egyetemes kritériumok szerinti precíz értékelése” lehetetlenné vált. Ha racionális ismérvek többé már nem nyújtanak fogódzót, más szempontokra van szükség az egyén megítéléséhez.

A narcisztikus személyiségtípus jellemzői között említettem az előbb az öregségtől és az ezzel járó testi változásoktól való félelmet. E félelem hívta életre Mike Hepworth és a már sokat idézett Mike Featherstone szerint a „középgenerációsság” fogalmát. Ez azt sugallja, hogy a média által népszerűsített életmód kialakításával az egyén viszonylag sokáig, akár a hatvanas éveiig is megőrizheti fiatalos külsejét és vitalitását. Az öregedés negatív hatásainak elkerüléséhez elengedhetetlen a pozitív hozzáállás, az optimizmus, a folytonos megújulásra való képesség. Valójában ez a fogyasztói társadalom céljait szolgálja, hiszen az embereket hosszú távra a tagjaivá teszi azáltal, hogy ilyen irreális követelményekhez való alkalmazkodást vár el tőlük. Az a tény, hogy az öregkor – amely a tehetetlenséggel és a testünkkel folytatott harc feladásával köszönt ránk – a társadalomból való kirekesztettséget is magával hozza, a fogyasztói kultúra korában talán még hatványozottabban érvényesül.
A „Barátok közt” ahhoz szolgál mintául, hogy hogyan is éljünk a fogyasztói kultúrában. Mintha boldog, gondtalan, sikeres élet várna ránk, ha sikerül beletanulnunk mindabba, ami körbevesz bennünket. „Új élet vár/felejts el mindent, mindent, ami fáj” – így vezeti be minden este a sorozat újabb epizódjait az énekesnő. Azután még azt is hozzáteszi: „boldog élet rád csak barátok közt vár”.

A „Barátok közt” esetében nem is maguk a szereplők a fontosak, hanem azok a karakterek, amelyeket megtestesítenek. A cselekmény is azért olyan esetlen sokszor, mert csak abból a szempontból fontos, hogy az egyes karakterek miként reagálnak a történésekre, hogyan foglalnak állást, kinek az oldalára állnak.
Az események a valóságtól elrugaszkodottnak tűnnek, még akkor is, amikor a napi aktualitásokra reflektálnak. Pedig az égető társadalmi problémák sem hiányoznak a „Barátok köztből”; a fogyasztói kultúrára való nevelés mellett szinte „direkt népnevelés” folyik a sorozatban, amely toleranciát hirdet meleg- és cigányügyben, vagy például az abortusz kapcsán.⁴ Ezek a nagy horderejű kérdések teljesen felforgatják a szereplők életét, és az adott probléma által érintett korosztály minden egyes tagja többször is előadja a maga álláspontját. A sorozat készítői igyekeznek minden lehetséges nézőpontot felmutatni, persze az ahhoz legközelebb álló karakter segítségével. Az előbb felvetett gondolatra tehát az a megoldás, hogy talán a válaszoknak, életstílusoknak, elsajátítandó személyiségtípusoknak ez a jól-rosszul titkolt sulykolása teszi „életszerűtlenné” a „Barátok köztöt”.

A cselekmény és a párbeszédek mellett érdemes megvizsgálni a sorozatbeli díszleteket is: az otthonokat és azt a tárgyi környezetet, amelyben a karakterek mozognak. Általánosságban elmondható, hogy ezek rendkívül elnagyoltak, vázlatosak, odavetettek, leginkább csak jelzésértékűek. Mindennek ellenére fontos információkat közvetítenek a nézőknek. Érezhető az az alkotói törekvés, hogy az egyes karaktereket az életstílusukkal kapcsolatban széles körben elterjedt sztereotípiákkal analóg élettérbe helyezzék, nem tévesztve azonban szem elől a sorozat célját, a „népnevelést”. Ennek nyomán, ha a társadalomban a csak nem olyan régen feltűnt „emberfajta” a szereplő, akkor a sztereotípiák megszületésének elősegítése a cél.

A háromgyerekes Berényi család otthona például olyan, mintha a Házi Praktika című havilap számára készült volna. A polcokon, különösen a konyhában hemzsegnek azok a tárgyak, amelyek a fent említett lap és a mostanában gombamód szaporodó, sajátos lakberendezési cikkeket kínáló üzletek nyomán jöttek divatba a magukra valamit is adó háziasszonyok körében. Míg Berényiék otthona a középosztálybeli lakások iskolapéldája kíván lenni, addig például Hofferék vagy Kertészék lakókörnyezete a tisztes kispolgári szegénység benyomását kelti. A kopott bútorok, a régi háztartási eszközök, a viaszosvászon asztalterítők vagy a hímzett falvédő egy egészen másfajta miliőt közvetítenek. Megint más légkört áraszt Berényi Klaudia és Balogh Nóra lakása. Ez az egyetlen olyan otthon, amelynek bútorai, tárgyai közé a néző akár valódi személyt is elképzelhet. Bármilyen valódi személyt, kivéve azt a karaktert, amelyet az ügyvédnő megtestesít. Végül, de nem utolsósorban figyelmet érdemel a fiatal, törekvő, törtető, és sikeres vállalkozónak, Berényi Miklósnak és élettársának hipermodernnek és dizájnosnak szánt, éppen ezért semmitmondóra, élettelenre sikerült otthona.

A tárgyi környezetet elég kevés tárgy képviseli. Ezúttal csak a gyerekeket körülvevő tárgyakból emelnék ki valamit, mégpedig a posztereket. A zenei paletta kiszélesedésével a poszter napjainkban az egyes stílusok és előadók iránti elkötelezettség az én-prezentáció fontos elemévé vált – különösen a fiatalok körében. Véleményünk szerint azonban a „Barátok közt” esetében egyáltalán nem vették a fáradtságot, hogy a gyerekek karakterével összhangban lévő vagy azt a legcsekélyebb mértékben is tükröző előadóművészek képeit tegyék ki a falra. Még különösebbé teszik az ellentmondást azok a jelenetek, amelyekben a gyerekek bizonyos epizódokban zenét hallgatnak. A háttérben felcsendülő dzsesszmuzsikát „Milyen szuper!” felkiáltással üdvözlik. Nem mintha a dzsesszt nem szerethetné egy középiskolás, de a sorozatbeli fiatalok ilyesmit csak sznobizmusból tehetnek, egyszerűen karakterük miatt. Ami a tárgyakat illeti, említést érdemel még a könyvek feltűnően kis száma, s a számítógép gyakori jelenléte.

Különféle értékeket mutat fel a sorozat, és a szereplőknek – pontosabban a karaktereknek – az ezekhez való érzelmi viszonyulása segíti a nézőt annak eldöntésében, hogy az adott értéket elfogadja-e vagy sem. A cselekvés és a cselekmény a legtöbb esetben ezért elnagyolt, amihez illik a szűkre szabott és sivár tér, amelyben a szereplők mozognak.

A gyerekekre kivetítve a fentieket a következőt állapíthatjuk meg: előttünk csak az érzelmi életük bonyolódik, s csupán beszélgetéseiknek, a többi szereplőhöz fűződő kapcsolatuk alakulásának lehetünk szemtanúi. Közben azonban rendszerint utalás történik arra, hogy voltaképpen mindannyian jól tanulnak, s közülük többen is a társadalom szemében szép jövővel kecsegtető felsőoktatási intézmények felé kacsintgatnak (noha az élettérnek nem részei a könyvek).
Általában is elmondható azonban, hogy néhány, elnagyoltan ábrázolt üzleti tárgyalástól eltekintve a szereplőket munka közben nemigen láthatjuk. Annál inkább a nap bármely szakában beszélgetésbe merülve, vagy a Rózsa Bisztróban üldögélve. Az ott folyó rendszeres, intenzív társadalmi élet csak nehézkesen illeszthető be a mai magyar valóság kereteibe. A figurák ettől függetlenül mindig a karakterüknek megfelelően rendelnek: Klaudia például pezsgőt, míg Hoffer Józsi sört.

Érdekes, hogy a szereplők közötti anyagi különbségeknek inkább csak a tárgyi környezetben, s kifejezetten a lakásábrázolásokban van jelük, ott is sztereotipizálva. A figurák öltözködése például a karakter kihangsúlyozását szolgálja, s szintén sztereotipikus jellegű, nem pedig az adott személy anyagi lehetőségeit tükrözi. A gyerekek esetében a cél az uniformizálás, mintha azt kívánnák hangsúlyozni, hogy átlagos magyar fiatalokról van szó. Magdi nénivel sem a szegénység hordatja a gombos nejlon otthonkát, sokkal inkább az, hogy ő a ház takarítónője, ezért neki ez dukál. Lánya, Mónika például már a legutolsó divat szerint öltözködik. Ugyancsak a szereplőtípus hangsúlyosabbá tételének vágya érhető tetten a kőműves Hoffer Józsi viseletében, akit állandóan lezser vászonnadrágban és kockás ingben láthatunk. A sorozat készítői így képzelik el a kőművest, aki – mint említettem – természetesen sört iszik. Külön szót érdemel a sorozat nőalakjainak ruhatára. A már ugyancsak említett Kertészné és a sportosan öltözködő Novák Éva üdítő kivételével ugyanis minden női szereplő ugyanannak az öltözködési stílusnak esett áldozatul. Valamilyen, a középosztályra jellemző mérsékelt jómód vonul fel előttünk nap mint nap a képernyőn. A ruhák bármelyik, a bóvlinál kicsivel jobbat kínáló üzletben elérhetők az erre a szűk rétegre szabott árakon. Ez az egyformaság már csak azért sem lehet véletlen, mert a szereplők társadalmi helyzete, foglalkozása mégiscsak különbségekre adna okot. Itt is annak a bizonyos „direkt népnevelésnek” az egyik megnyilvánulásával állunk szemben, amely a középosztálybeli fogyasztói életstílus felmutatását és elterjesztését tűzte zászlajára. Ez nyilvánvalóan csak úgy lehetséges, ha a „közép” valóságos, nem idealizált ízlésvilágára, emlékeire építkezik, mellőzve a legkíméletesebb esztétikai kritikákat is.

Felhasznált irodalom

Almási Miklós (1991): Családlátogatás gazdagéknál. Kritika, 2. sz.
Ang, Ien (1985): Watching „Dallas”: Soap Opera and the Melodramatic Imagination. London: Methuen.
Antalóczy Tímea (2001a): Preferált értékek a szappanoperákban. Pilot Study alkalmazása a soap-land vizsgálatára. Módszertani Füzetek. Budapest: MTA Szociológiai Kutatóintézet, sorozatszerkesztő: Füstös László.
Antalóczy Tímea (2001b): A szappanoperák genezise és analízise I. Médiakutató, nyár.
Featherstone, M. & Hepworth, M. & Turner S. Bryon (1997): A test – társadalmi fejlődés, kulturális teória. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó.
György Péter (1992): Finom kardigánok. Filmvilág, 2. sz.
Modleski, Tania (1996): The search for tomorrow in today’s soap operas. In: Paul Marris & Sue Thornham (eds.): Media Studies. Edinburgh University Press.
Toscani, Oliviero (1999): Reklám, Te mosolygó hulla. Budapest: Park Kiadó.