• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2001 tél

Politika

Szente Péter:

Médiapolitikai vázlat

Bevezetés

Az 1996-os médiatörvény nem teremtette meg azokat az intézményi struktúrákat és finanszírozási módokat, amelyek biztosíthatnák az elektronikus média, s különösen a közszolgálati média függetlenségét és működőképességét. A törvény ráadásul nincs összhangban sem az európai uniós csatlakozás, sem a technológiai fejlődés követelményeivel. Magyarországon még ma sincsenek meg a médiapolitika kialakításának Nyugaton természetesnek tekintett feltételei. Az alábbi, vitairatnak szánt írás azt vizsgálja, mi adaptálható a nyugat-európai, s különösen az angol médiarendszer bevált technikáiból és mechanizmusaiból, s megkíséreli felvázolni egy koherens, új médiapolitika körvonalait.

A feladat

Jelen dolgozat kísérlet egy működőképes, civilizált európai értékeken nyugvó médiapolitika felvázolására. A médiapolitika egyszerre jelenti az értékpreferenciák kiválasztását és a technikai részletek kidolgozását. Feladata olyan intézményi struktúra kialakítása, ami számításba veszi a külföldön és Magyarországon kialakult-kialakuló média-technológiai, gazdasági és szabályozási trendeket, alkotórészeiben koherens, finanszírozható és alkalmas az értékpreferenciák alapján kiválasztott célok elérésére.

Jó esetben egy médiatörvény az ilyen értelemben vett médiapolitikát önti jogilag koherens formába, elkerülve az olyan hibákat, mint például a közalapítványi és a részvénytársasági formák keveredése. Rossz esetben vagy más szempontok dominálnak, vagy egyszerűen a kérdést vetik fel rosszul, például úgy, hogy milyen lenne egy, az európai normáknak megfelelő médiatörvény. Az 1996-os médiatörvényt megalkotó hatpárti tanácskozás mindkét hibát elkövette. Először is: a politikai feladat megoldásának kényszere maga alá gyűrte a szakmai szempontokat, de ne felejtsük el, hogy a hatpárti tárgyalások legfőbb prioritása egy újabb médiaháború elkerülése volt. Ebben az összefüggésben a fele részben kormánypárti, fele részben ellenzéki jelöltekből álló kuratóriumok tisztességes kísérletnek tűnnek az egyoldalú befolyás megakadályozására. A rendszer nem vált be, és a probléma most is aktuális, hiszen nem egyértelmű, mi is a legjobb jelölési mód arra, hogy a felügyeletekben elkerülhető legyen az egyik vagy a másik oldal dominanciája.

Másrészt viszont nem politikai okkal, hanem a médiapolitikai kidolgozás hiányával magyarázható, hogy a törvény sok esetben gépiesen átvett a hazai körülményekre nem alkalmazható külföldi modelleket. A szakmai megalapozatlanság annyiban érthető, hogy 1995-ben nem voltak meg – mint ahogy sajnos ma sincsenek meg – a médiapolitika kialakításának Nyugaton természetesnek tartott feltételei. Angliában például, amikor tíz évenként eljön a BBC Charta felújításának az ideje, a kormány kinevez egy független szakértőkből álló bizottságot, Royal Commissiont, hogy mondjon véleményt a közszolgálat kívánatos fejlődési irányairól. Ugyanakkor saját változatának elkészítésére a BBC megalakítja belső, menedzserekből és szerkesztőkből álló csapatát. Mindkét fél bevon szakértőket és kutatóintézeteket a szociológiai trendek (szabadidős tevékenységek, kulturális érdeklődés, információs igények stb.), a várható technológiai fejlődés (digitalizáció, interaktivitás, internet stb.), valamint nemcsak a létező, hanem a folyamatban levő európai uniós szabályozás feltérképezésére. Mind a kormány, mind pedig a BBC megjelenteti javaslatait a szükségesnek látott feladatokról, s az azokhoz kapcsolódó szervezeti, finanszírozási és felügyeleti rendről.

Nemcsak a kormány és a BBC áll elő alapos elemzésekkel és javaslatokkal, hanem a médiapiac egyéb szereplői is, továbbá a nézői-hallgatói lobbik és az ellenzéki pártok politikusai. Fontos a médiakutatók és a szakújságírók tevékenysége, akik a törvény-előkészítés egész folyamata alatt elemzik és megvitatják a javaslatokat. Ez persze időigényes és költséges folyamat, de garantálja a szakmai színvonalat és a demokratikus vita feltételeit, ami a legitim végeredmény előfeltétele.
Sajnos aligha számíthatunk arra, hogy a mostani kormány kinevez egy, a függetlenséget és a pártatlan működést a politikai elkötelezettséggel szemben előnyben részesítő médiaügyi „kvázi-Royal Commissiont”. A Magyar Televízió és a Magyar Rádió jelenlegi vezetésétől sem remélhető, hogy a BBC mintájára elkészítse a közszolgálat újrateremtésének szakmai javaslatait. Ugyancsak hiányoznak a komoly nézői-hallgatói szervezetek, s zömében azok a médiára szakosodott újságírók is, akik képesek lennének a különböző megoldási javaslatok összefüggéseit, előnyeit és hátrányait érthetően megjeleníteni és elemezni.

Ez súlyos problémát jelent, mert a szakmai megalapozottság szükséglete még akutabb lesz a következő média-törvénykezéskor. A közszolgálat rendbetétele vagy újrateremtése – ha ez a közszolgálati célok eléréséhez még mindig a legcélravezetőbb módnak ígérkezik – egy, az 1996-osnál jóval alacsonyabb szakmai és gazdasági, valamint nem utolsó sorban morális szintről kell, hogy végbemenjen. Mi több, nincs idő kivárni, hogy egy következő kormány nevezze ki a megfelelő bizottságot, amely vizsgál és javasol. Amint láttuk, egy ilyen bizottság munkája időigényes, és a jelentések elkészülte még nem a törvénykezési folyamat vége. Ha csak az MTV jelenlegi és különösen előre megjósolható helyzetét vesszük figyelembe, ennyi idő aligha áll majd a választások után a rendelkezésünkre.
A jelen dolgozat abból indul ki, hogy a problémák, amelyekre megoldást kell találni, a következő három állítás köré csoportosíthatók:

(1) az 1996-os törvény nem teremtette meg azokat az intézményi struktúrákat és finanszírozási módokat, amelyek biztosíthatnák az elektronikus média s különösen a közszolgálati média függetlenségét és működőképességét;
(2) a törvény annyira nem vesz tudomást a média területén már 1996-ban is létező, s azóta fokozottan felgyorsuló technológiai fejlődésről, hogy a „digitalizáció” szó nem is szerepel a szövegben, és
(3) olyannyira nem eurokonform, hogy egyes kitételei, mint például a hazai iparnak adott kvantitatív preferenciák, nem egyeztethetők össze az EU tagsággal.
A dolgozat a továbbiakban ezeket a kérdéseket elemzi, s ezekre próbál megoldásokat javasolni, abban a tudatban természetesen, hogy egy ilyen vázlat úgy aránylik egy, a különböző szakterületek művelői által részleteiben kidolgozott médiapolitikai koncepcióhoz, mint egy boríték hátára rajzolt házterv egy építészeti iroda végső tervrajzához.

A médiapolitika kontextusa: globalizáció, konvergencia, európai szabályozás

Egy ország médiája nemcsak önmagában működik: komplex hatások érik, amelyek meghatározzák a médiapolitika mozgásterét. Mielőtt rátérnénk a magyar média lehetséges fejlődési irányainak elemzésére, fel kell térképeznünk azt az erőteret, amelyben elhelyezkedik.

Globalizáció

Amíg – legalábbis Európában – csak állami-közszolgálati médiumok voltak, a médiapolitika akár úgy is működhetett, mint egy korabeli iskolai menza: mi tudjuk, mi jó a gyerekeknek, eszik, nem eszik, nem kapnak mást. Vagy, kissé szofisztikáltabban fogalmazva: két szórakoztató műsorszám közé beteszünk egy kis magaskultúrát, s ráneveljük a nézőket az igényesebb műsorok szeretetére. S miként az Olcsó Könyvtár, amíg nem jelentek meg a kommersz alternatívák, a dolog működött.
Sőt, egy ideig azután is. A kereskedelmi televíziók kezdetben nem voltak multinacionális cégek és nem globális piacon működtek. S mert sok igazság volt Lord Thomson híres kijelentésében, hogy egy televízió-frekvencia olyan, mintha az embernek engedélye lenne pénzt nyomtatni, a frekvencia-engedélyekbe be lehetett építeni egy sor közszolgálati elvárást: változatos műsorstruktúrát, főműsoridőben sugárzott híradót, a hazai produkciók magas arányát stb. A közszolgálati adóknak ezen túl persze versenyezniük kellett a közönségért. Amíg a kereskedelmi adók a társadalmi „felelősség modellen” belül működtek, ez a verseny inkább jót tett, mintsem ártott a kínálatnak. (Mindez persze Európa északibb régióira igaz: az olaszoknál a kereskedelmi tévézés eleinte non-stop sztriptíz műsorokat jelentett, s az olasz közszolgálat ma is a tökéletes bornírtság állapotában leledzik.)

1997-re azonban, amikor – fáziskéséssel ugyan – de Magyarországon is beindult a kereskedelmi televíziózás, a média fejlődése világszerte már egy harmadik, globalizálódó szakaszba lépett. Itt már a multinacionális cégek dominálnak és a globális piacra gyártanak műsorokat. A gyártók akkor tudják maximalizálni eladásaikat, ha országtól és társadalmi helyzettől függetlenül, mindenki által érthető és élvezhető árucikket produkálnak. Az akciófilm a tökéletes megoldás erre, és ráadásul, mivel nincs benne sok dialógus, még a szinkronizálás sem kerül sokba. Tipikus esetben egy amerikai akciófilm vagy sorozat behozza az önköltségét a hazai piacon, s aztán világszerte potom pénzért árulják, hogy minél szélesebb körben el tudják adni. (A marginális költség a nulla felé tendál, tehát minden extra vevő, bármilyen alacsony áron vásárol is, extra profitot jelent.)

Manapság a kereskedelmi televíziók világszerte nagyrészt a globális piacra gyártott filmekből és sorozatokból, valamint a televíziós játékok licenc alapján készített hazai változataiból építik műsorstruktúrájukat. A helyi követelményektől függően ehhez hozzátesznek valamilyen közszolgálati tartalmat – minimum egy híradót –, de ennek is alkalmazkodnia kell a műsor többi részének stílusához és nyelvezetéhez. Ebből következően a politikát megszemélyesíthető konfliktusként mutatják be, s abból lesz hír, ami átlépi a vizuális ingerküszöböt.

Ezek a fejlemények egyrészt nyilvánvalóan felértékelik a – jó esetben ezeket ellensúlyozó – közszolgálati média fontosságát, ugyanakkor igen problematikussá teszik a működését. Ha elitista módon reagál a kihívásra, felmerül a kérdés, miért fizessen az állampolgár a fenntartásáért, amikor csak egy kis réteg nézi. Ha elmegy populista irányba, a kérdés úgy merül fel, miért fizessen az állampolgár, amikor a közszolgálati csatornán is többé-kevésbé ugyanazt kapja, mint a kereskedelmieken, amelyekért nem kell közvetlenül fizetnie. (Közvetve persze kell: a hirdetési költség beépül a megvásárolt termékek árba.)

A BBC válasza erre a kihívásra az volt, hogy két országos televíziós csatornát működtet. A BBC-1-en versenybe száll a nézettségért, míg a BBC-2-n a műveltebb közönség igényeit elégíti ki. Ugyanakkor a műsorpolitika fontos része, hogy minden műsortípusban az abban a műfajban legmagasabb színvonalat kell nyújtani. Sem a BBC, sem a hasonló modellt működtető skandináv államok közszolgálati csatornái nem estek áldozatául a globalizációs trendeknek. Sőt, fontos megjegyezni, Közép-Európában sem jellemző a magyarországi közszolgálat krízisállapota. A lengyel televízió első csatornája 51 százalékos, a kettes 15 százalékos nézettséget élvez, s a tetszési mutatók is igen magasak. S a Cseh Televízió, melyet kezdetben a Nova a padlóra küldött, ugyancsak a nézők egyharmadát tudhatja már magáénak. Mi több, a nézők az utcára mentek a Cseh Televízió függetlenségének védelmében.

Magyarországon azonban, ahol a kereskedelmi televíziózás nagyon későn indulhatott csak el, az MTV-nek nem a korábbi, a társadalmi felelősség modell keretein belül működő, hanem rögtön a médiapiac globalizált formájával kellett ringbe szállnia. Igaz, a médiatörvény megalkotói nem így gondolták: az új kereskedelmi tévéknek, különösen a TV2-nek komoly közszolgálati vállalásaik vannak. De ezek gyaníthatóan úgy jöttek létre, hogy a törvényhozók nem voltak tisztában azzal, milyen műsorstruktúrával mennyi nyereséget lehet elérni a magyar piacon. Mint ismeretes, még egy szerény hazai kulturális műsor vagy dokumentumfilm elkészítése is jóval többe kerül, mint egy globális szappanopera. Ha a cél valóban az volt, hogy az MTV is jelentős mértékben reklámbevételekből finanszírozza magát, s a kereskedelmi oldal is rendszeresen produkáljon magas színvonalú közszolgálati műsorokat, akkor két feltételnek kellett volna teljesülnie. Egyrészt biztosítani kellett volna az MTV átalakulásához szükséges feltételeket (meghatározott célok, kiszámított, elégséges eszközök és megfelelő felügyelet), másrészt csak egyetlen országos, földfelszíni kereskedelmi televíziót lett volna szabad beindítani, azt viszont nagyon pontosan megszövegezett tartalmi követelményekkel, valamint a megfelelő ellenőrzéssel és szankcionálással.

A frekvenciapályázók vélhetően tisztában voltak ezzel, de vállalásaikat nem gondolták komolyan. Abban viszont – úgy tűnik – ők kalkuláltak rosszul, hogy még a jelenlegi, olcsó, de népszerű műsorkínálatukkal sem képesek nyereségesen működni. Részben a túl magas frekvenciadíj miatt: ez nemcsak azért baj, mert nyereség nélkül nehéz igényes műsorokba pénzt fektetni, hanem azért is, mert egy nem nyereséges adó, amelyiknek az ORTT szankcióitól is tartania kell, nemigen vállal politikai kockázatokat, különösen egy olyan agresszív kormánnyal szemben, mint a jelenlegi.

Konvergencia

Konvergencián a hagyományos hírközlés, az informatika, a média és a szórakoztató- elektronikai eszközök egyre nagyobb fokú és mind kölcsönösebb átjárhatóságát értjük. A konvergencia várható formáját és az elterjedéséhez szükséges időt illetően a szakemberek véleménye világszerte megosztott. Mégis egyetértés van az alábbiakban:

• sok új csatorna lesz;
• sok új műsorszolgáltató lesz (legalábbis azok szerint, akik kétlik, hogy az előre strukturált műsorokat adó csatornák hosszútávon fennmaradhatnak);
• a szolgáltatások, a rendszerek és a készülékek között korábban meglévő különbségek elmosódnak annak arányában, ahogy ezek kiváltják egymást, multifunkcionálissá válnak;
• az interaktivitás, amely a konvergencia egyik fő jellemzője, megváltoztatja a felhasználó és a szolgáltató közötti viszonyt: a néző-hallgató aktivizálódik, a lineáris tartalom-befogadástól elmozdul a nem-lineáris tartalom-felhasználás felé.

A folyamat Angliában kezdődött el, s ott a legelőrehaladottabb: ma körülbelül hétmillió lakásban, az otthonok egyharmadában működik digitális televízió vagy olyan analóg tévé, amelyhez a digitális vételt biztosító szerkezetet csatoltak. öt millió háztartásban Rupert Murdoch Sky műholdas szolgáltatására fizettek elő; itt az előfizető majdnem 150 tévécsatornát kap, 70 rádió és audiócsatornát, valamint száz pay-per-view sport- és filmcsatornát, továbbá használhatja a Sky elektronikus kereskedelmi szolgáltatásait. Több mint egymillió háztartás a földfelszíni digitális televízió, az Ondigital előfizetője. Ők jóval kevesebb csatornát kapnak, de ezt kompenzálja számukra az internet-hozzáférés, amely a televízión keresztül az elektronikus levelezést is lehetővé tesz. Végül több mint félmillió család a két legnagyobb angol kábeltévé-társaság digitális szolgáltatásait veszi igénybe, amelyek az interneten túl video-on-demandot is tartalmaznak. Ez esetben a néző azért fizet, hogy megnézhesse az általa kiválasztott filmet, amelyet ugyanúgy meg tud állítani, előre- és visszatekerni, mint egy közönséges videón.

A legtöbb digitális televíziós csatornáért fizetni kell, ez azonban nem vonatkozik a BBC három digitális csatornájára: a News 24-ra, a BBC Choice-ra és a BBC Knowledge-re, amelyek mellett még további tematikus csatornákat is terveznek felállítani. A kormány tervei között szerepel, hogy 2006 és 2010 között megszünteti az analóg televíziós sugárzást, és az analóg frekvenciákat elárverezi a mobil telefontársaságok között.

Magyarországon a konvergenciából eddig csak a UPC multimédiás kábelszolgálata valósult meg, valamint az, hogy a rádiók és a tévék egy része hallható és nézhető az interneten, illetve a MATÁV beszállt a tartalomiparba is (Axelero), a WESTEL mobilszolgáltató pedig hírügynökséget és telefon-hírszolgálatot üzemeltet.
Az Antenna Hungária 2004–2005-ben tervezi beindítani a földfelszíni digitális televíziós szolgáltatást – azért csak akkor, mert úgy véli, addigra várható stabil fizetőképes kereslet. Ez az időpont azon a feltételezésen alapul, hogy a bevezetésről szóló kormánydöntés 2002-ben megszületik, az ORTT 2003-ban megpályáztatja a frekvenciákat, 2004-ben kiépítik a hálózatot, s ezután beindulhat a kereskedelmi szolgáltatás. Jelenleg három multiplex (12 csatorna) frekvenciakészletének nemzetközi koordinációja van folyamatban. A jelenlegi analóg csatornákból még három multiplexet lehet kialakítani, ez összesen hat multiplexre, azaz 24 csatornára ad hosszú távon lehetőséget.

Amint ez a fentiekből is látható, a digitális, interaktív szolgáltatások bevezetésének legfontosabb gátja már ma sem a technológia kiforratlansága, hanem a fizetőképes kereslet hiánya. A földfelszíni digitális televíziózáshoz vagy egy digitális készüléket, vagy pedig egy, a digitális jelet az analóg tévé számára értelmezhetővé tevő úgynevezett set-top boxot kell beszerezni. Ez még sokáig nem lesz olcsó, habár idővel nyilvánvalóan egyre olcsóbbá válik. Emellett a legnagyobb nézettséggel bíró magyar adók, a TV2 és az RTL Klub reklámbevételből tartják fenn magukat, míg a földfelszíni digitális televíziók világszerte kódoltak, tehát előfizetői díjat kell fizetni értük. Annak fényében, hogy az internet magas költsége miatt a hazai felhasználók száma európai viszonylatban rendkívül alacsony, és hogy a már működő adók túlnyomó többsége sem képes nyereséget elérni, a földfelszíni digitális televíziózás 2004–2005-ös bevezetése irreálisan korainak tűnik.
A konvergáló területeknek eltérő szabályozási módjaik vannak, amelyek eltérő szabályozási hagyományokra épülnek. A hírközlés területének szabályozása gyakorlatilag mindenütt a piaci túlsúllyal rendelkező szolgáltató(k) korlátozását előíró aszimmetrikus szabályozás. Ez a magyar Hírközlési törvény esetében is így van. Ez olyan kerettörvény, amely lehetővé teszi a szabályozónak, hogy gyorsan, rendeletekkel reagáljon a piaci változásokra. A lényegi kérdések a végrehajtási utasításokban dőlnek el, amelyek most készülnek a MEH-IKB-HIF háromszögben. Úgy tűnik, hogy a Hírközlési törvény megfelel a jelenlegi európai uniós szabályoknak, ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az EU a piac további – gyakorlatilag teljes – liberalizációját készíti elő.

A média szabályozásánál az előző területtől eltérően direkt politikai és értékracionális szempontok érvényesülnek, amelyeknek a hírközlés és informatika célracionálisan szabályozott területén való megjelenése piaci zavarok forrása lehet.

Mivel az informatika általában nem felülről szabályozott, már a hírközlés és informatika szabályozásának elsietett egységesítése is felveti azt a veszélyt, hogy vagy a hírközlés területén alakul ki nem kívánatos monopolhelyzet, vagy az informatika túlszabályozása hozza az iparágat hátrányos helyzetbe. A médiaszabályozással való konvergálás pedig olyan mértékű túlszabályozást eredményezhet, ami a befektetési tőkét akár a terület elhagyására is ösztönözheti. Ugyanakkor a technikai szabályozásnak a tartalomszabályozástól való elkülönítése az eurokonformitás szempontjából is fontos.

A tartalomszabályozásban a legtöbb vitát kiváltó kérdés mindenütt az internet szabályozása: ez leggyakrabban a gyermekpornográfia kapcsán merül fel. Az angol megoldás többé-kevésbé ugyanaz, mint a legtöbb nyugat-európai országban: a szabályozás abból indul ki, hogy egy televízióműsor sugárzójának a felelőssége független a platformtól, legyen az kábel, műhold vagy az internet. Ez a felelősség kiterjed az interaktivitásra is, amennyiben a műsorszóró azt kontrollálni tudja. Az ITC-nek, az angol kereskedelmi tévék felügyeleti szervének viszont nincs felügyeleti szerepe olyan tartalmak felett, amelyeket kifejezetten az internetre szántak. Ebben az esetben a rendszer az internetes tartalomszolgáltatók önkéntes együttműködésére és a telefonon érkező panaszokra épül. Az internetes tartalomszolgáltatók önkéntes szervezetének van egy kódexe, amely kimondja, hogy telefonos panasz esetén (amelyre külön forródrót működik) a szolgáltatók maguk vizsgálják a kifogást, felmérik, hogy az adott helyzetben az információ szabadságának joga vagy a kérdéses anyag tiltásának szükséglete a meghatározó, s az utóbbi esetben leveszik a portálról. A pedofília Európában mindenütt üldözendő bűncselekmény, s ilyen esetekben nincs kétség a döntést illetően. Az Egyesült Királyságban egy neo-náci szervezet propagandaanyagát is levennék a netről, mert az sérti a jó ízlést. (Erre a franciák is kényesek. Nemrégiben egy francia bíróság megtiltotta a Yahoonak, hogy náci emléktárgyakat árusítson a portálján.) Ezzel szemben – s ez persze az internet-szabályozás Achilles-sarka –, ha ugyanazt az anyagot az Egyesült Államokban tették az internetre, semmit sem lehet tenni, hacsak az nem vét az amerikai törvények ellen. Vannak olyan országok, ahol bármilyen tartalom feltehető az internetre, úgyhogy a tiltott anyagok kizárása végül is megoldhatatlan. Ezért Angliában, ha pedofíliáról van szó, a portálon tett látogatásokat regisztrálják, és felhívják rájuk a bűnüldöző szervek figyelmét.

2000 decemberében az angol kormány megjelentetett egy konzultációs dokumentumot, egy úgynevezett Fehér Könyvet (White Paper), amelyben egy új médiaszabályozás alapjait fektette le. Amint ezt a dolgozat első részében láttuk, ez egy többéves folyamat része: a további konzultációk, nyilvános viták most folynak, s a törvényt talán 2002–2003-ban szavazzák meg. A Fehér Könyv megerősíti az új média-felügyeleti szerv, az Ofcom szerepét az interneten megjelenő illegális tartalmak elleni küzdelemben, s ebben a műsorok osztályozásával (ratings) és a szűrő-rendszerek (filtering software) használatával elérhető szülői kontrollra is támaszkodni akar. Ugyanakkor a fő eszköz továbbra is az önszabályozás marad.

A Fehér Könyv követi az EU 1997-es konzultációs dokumentumának, Zöld Könyvének (Green Paper) ajánlásait. A Zöld Könyv a kiskorúak és az emberi méltóság védelmét részben a tartalomszolgáltatók önszabályozásával, részben a technológiai szűrőrendszerek használatával és a médiahasználat tanításával (media education) látja megvalósíthatónak. A hivatalból üldözendő, törvényellenes tartalmak elleni küzdelemben a Zöld Könyv nagy jelentőséget tulajdonít a tagállamok belügyi és igazságügyi együttműködésének.

Ezek tehát azok a kérdések, amelyekről az interneten megjelenő tartalmak szabályozásakor Magyarországon is dönteni kell. A Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesülete elfogadott egy önkéntes kódexet, amelyben a tagok többek között vállalják, hogy mind a szerkesztett, mind a felhasználói tartalmak esetében a szerzői jogokhoz kötődő jogszabályi előírásokat érvényesítik. Kiemelt feladatnak tekintik azt is, hogy „az általuk biztosított felületeken megjelenő egyértelműen jogsértő tartalmakat – amint azokról pozitív tudomást szereznek – eltávolítsák”. Úgy tűnik, ez Magyarországon is megteremti az alapot ahhoz, hogy Angliához és más európai országokhoz hasonlóan az önkéntes együttműködés legyen az internet ellenőrzésének fő eszköze.

Európai szabályozás

Az európai médiaszabályozás két alapdokumentuma az EU Televíziózás Határok Nélkül Direktívája és az Európa Tanács Határokon Átnyúló Televíziózás Konvenciója. Az utóbbit Magyarország ratifikálta és kihirdette – csak éppen nem tartotta be, mert a Konvenció alapelvei ütköznek a médiatörvény több előírásával. Emiatt Magyarország nem tudott bejutni az EU Média-2 programjába, s így a magyar audiovizuális ágazat komoly előnyöktől esett el. Ennél is súlyosabb probléma a médiatörvény és az EU Direktíva összeegyeztethetetlensége; a médiatörvény módosítása nélkül az Európai Unióba sem juthatunk be.

Az EU szabályozás két alapvető célja az egységes piac megteremtése – tehát a műsorszolgáltatás szabad áramlása –, valamint az európai produkciók előnyben részesítése a kontinens országaiban. Ezek az elvek, alapszabályként szerepelnek úgy a Direktívában, mint a Konvencióban.
Az Unió jelenleg öt további, a médiát érintő területen alakít ki olyan szabályozást, amelyhez idővel a tagállamoknak majd alkalmazkodniuk kell. Általánosságban elmondható, hogy míg infrastrukturális kérdésekben a tagállamok nemzeti felügyeleti szerveinek a brüsszeli előírásokat kell követniük, az EU-előírások nem vonatkoznak tartalmi kérdésekre. Ugyanakkor természetesen elkerülhetetlen az átjárás a kettő között, mint például olyan döntésekben, hogy legyen-e egy általános „must carry” szabály – amely azt írná elő, hogy a közszolgálati adásokat minden platformon továbbítani kell –, vagy hogy kötelező legyen-e a közszolgálatnak prominenciát biztosítani az „elektronikus műsorajánlókon”.

A Direktíva mellett leginkább a konvergencia Zöld Könyvvel kezdődött szabályozási folyamatára kell már most odafigyelnünk. Itt négy alapelv rajzolódott ki: (1) az audiovizuális tartalmak és az infrastruktúra szabályozásának szétválasztása; (2) a technológiai semlegesség elve; (3) a közérdek védelme (ide tartozik a kiskorúak és a fogyasztók védelme, valamint a nyelvi kisebbségek támogatása); és (4) a szabályozás szükségessége és arányossága.

Az uniós szabályozás alakulását nem mindig könnyű előre látni, elsősorban azért, mert a piaci szempontok gyakran ütköznek a társadalmi-kulturális érdekekkel, s a kiterjedt brüsszeli apparátus egyszer az előbbit, máskor az utóbbit részesíti előnyben. Jó példa erre Karel van Miertnek, az Unió korábbi, gazdasági versenyért felelős vezetőjének tervezete. Ebben Van Miert azt javasolta, hogy a közszolgálati adók bizonyos műsortípusok – így a drága sportesemények, valamint a filmek – sugárzásának finanszírozására ne kapjanak központi támogatást. Érvelését arra alapozta, hogy az e célra költött közpénz tisztességtelen versenyhátrányt jelent a kereskedelmi adóknak, mellesleg pazarló is, mivel ez utóbbiak közpénz felhasználása nélkül is sugároznák ezeket a műsorokat. A tervezet elfogadása persze lényegesen gyengítette volna a közszolgálati adók nézettségét, s ezért nem nyerte el az uniós kormányok támogatását.

Van Miert utódja, Mario Monti most arra ösztönzi a tagállamokat, hogy létesítsenek a közszolgálati média munkáját ellenőrző, független testületeket, abból a célból, hogy kiderítsék, vajon megérdemli-e a közszolgálat azt a különleges bánásmódot, amelyben magánszektorbeli riválisaival szemben részesül. A javaslat azon a véleményen alapul, hogy nem elég közszolgálatinak nevezni az államilag támogatott tévécsatornákat: megfelelő ellenőrzési mechanizmusokkal meg is kell bizonyosodni arról, hogy az adott médium valóban eleget tesz-e a megbízatás kritériumainak.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az EU közszolgálati média-ellenes volna. Ellenkezőleg, az 1997. októberi Amszterdami Protokoll hangsúlyozza, hogy a közszolgálati médiát támogatni kell, mert az „közvetlenül érinti a különböző társadalmak demokratikus, társadalmi és kulturális szükségleteit és a médiapluralizmus megőrzésének a szükségességét”. Az azóta eltelt három és fél évben ez a szempont egyre hangsúlyosabban jelent meg az uniós folyamatokban.
Szakmai szempontból most nyilvánvalóan azzal kellene lezárni a dolgozatnak ezt a részét, hogy minél hamarabb meg kellene teremteni a magyar médiatörvény és az EU Direktíva összhangját. Ez automatikusan szinkronba hozná a médiatörvényt az Európa Tanács konvenciójával is. A legutóbbi kormány-előterjesztés a médiatörvény ilyen vonatkozású módosításának kérdését szakmailag jól oldja meg, de további mérlegelést kíván a tekintetben, hogy a reklámszabályok és a kiskorúak védelmének terén szigorúbb, mint amit az EU feltétlen megkövetel. Az már politikai megítélés kérdése, hogy ez kívánatos-e vagy sem.
Természetesen az is politikai mérlegelés kérdése, hogy a közszolgálati média egyoldalú kuratóriumok által szentesített megszállása lehetővé teszi-e az ellenzéki pártoknak a törvénymódosítás megszavazását.

Az új médiapolitika vázlata: problémák és megoldások

Miután feltérképeztük azt az erőteret, amelyben a médiapolitikának működnie kell, következő feladatunk, hogy megvizsgáljuk egy új és jobb médiatérkép kialakításának lehetőségeit és elemezzük a különböző alternatívákat.
Az új médiapolitika tervezését a közszolgálati médiával kell kezdeni. Részben azért, mert a kereskedelmi oldalon a csak évek múlva lejáró szerződések eleve kevesebb mozgásteret biztosítanak, részben pedig azért, mert az igazi baj a közszolgálati oldalon van. Itt viszont óriási hiba lenne gondolkodásunkat olyan kérdésekre leszűkíteni, mint például az, hogy mi legyen kuratóriumokkal, s hogyan lehet feloldani az alapítványi és részvénytársasági forma közötti ellentéteket. Az igazi kérdések szerintem a következők:

(1) A rohamos technológiai fejlődés mennyi időre teszi lehetővé a médiapolitika kialakítását? Hány évre szólhat a következő médiatörvény?
(2) Ahogy egyre több audiovizuális tartalom jelenik meg egyre változatosabb fórumokon, van-e még létjogosultsága a közszolgálati csatornák közpénzen való fenntartásának?
(3) Ha még mindig szükség van közszolgálati rádió- és televíziócsatornákra, a jelenlegieket kell-e megtartani és megreformálni, vagy szerencsésebb volna új intézményeket felállítani? Bármely változat valósuljon is meg a kettő közül, mi a kereskedelmi szféra kívánatos fejlődési iránya, s hogyan lehet azt elérni?
(4) Milyen felügyeleti rendszer lenne a legalkalmasabb a média függetlenségének és működőképességének biztosítására?
Hány évre tervezhetünk médiapolitikát?

Véleményem szerint a most kialakítandó médiapolitika szavatossági ideje nem lehet több öt-hét évnél. Azért ennyi, mert a technológiai szempontból már most lehetséges és jövendölt robbanás gazdasági (fizetőképes kereslet) és társadalmi (a különböző korosztályok új médiumok iránti eltérő érdeklődése) okokból feltehetően csak később fog bekövetkezni. Bölcsebbnek tűnik tehát eleve egy előre meghatározott időtartamra tervezni. A kereskedelmi rádiók és televíziók engedélye határozott időre szól; a közszolgálati intézmények formáját is elég lenne néhány évre előre megszabni, s azt egy BBC Charter and Agreement típusú, érvényességi dátummal ellátott alapító dokumentumban és Egyezményben rögzíteni. (Ebből az Egyezmény lenne az igazán fontos rész.) Ez a hozzáállás lényegesen megkönnyítené a racionális médiapolitika kidolgozását, mert azt még csak el lehet dönteni, hogy mi lenne a legcélravezetőbb szerkezet a következő öt évben, de csak egy nagyon bátor (vagy botor) ember tervezne e téren az örökkévalóságnak.

Szükség van-e egyáltalán közszolgálati médiára?

A közszolgálati tartalmak – magas színvonalú, kiegyensúlyozott tájékoztatás és kreatív kultúra közvetítése – nemcsak közpénzből, hanem közpénzen fenntartott intézmények útján való előteremtése még ott is támadások célpontja lett, ahol amúgy magas szinten művelik a tájékoztatásnak ezt a formáját. A BBC esetében már régóta elismerik, hogy ha a nézettség-hallgatottság a közönségpiac egyharmada alá esik, akkor az előfizetői díj elveszti létjogosultságát. Ettől egyelőre azonban nem kell tartani, pillanatnyilag bőven meghaladja a negyven százalékot. Eddig annak a bírálatnak a cáfolata sem jelentett túl nagy problémát, amely szerint politikai okokból kell az előfizetői díjat magas nézettségi mutatókkal igazolni még azoknak a reklámot nem sugárzó közszolgálati adóknak az esetében is, amelyek kínálatának tekintélyes része a kereskedelmi csatornák által amúgy is közvetített műsorokból áll. Másképpen szólva ésszerűbb lenne a kívánatosnak ítélt műsorok – bárhol sugározzák is őket – közvetlen finanszírozása. A szokásos válasz erre az, hogy míg a kereskedelmi adók célja a nyereségtermelés, a BBC-é az információk közvetítése, a tanítás és szórakoztatás. A BBC profi módon vegyíti egymással a különböző részeket, úgy, hogy még legigénytelenebb fogyasztó is megeszi azt, amit kap.

Most viszont a tekintélyes lap, a The Economist 2001. augusztus 18-i számában a BBC privatizálását javasolja azon az alapon, hogy Angliában a távvezérlők és különösen a kereskedelmi forgalomban lévő, személyre programozott műsorkeresők és videók átformálják a nézői szokásokat. Az emberek nem egy bizonyos csatornát néznek, hanem valamely műsorfolyam valamely szegmensét, függetlenül attól, hogy az földfelszíni, kábeles vagy éppen digitális műholdas csatornáról jön. Amikor a néző nem egy bizonyos csatorna ajánlatát, hanem a saját preferenciái alapján kiválasztott műsorstruktúrát nézi, a közszolgálati csatornák melletti egyik fő érv elveszti erejét.

Ráadásul, amint azt a The Economist megállapítja, a digitális technológia mára megváltoztatta a televíziós műsorkészítés gazdasági paramétereit: független műsorkészítők nyereségesen, de magas színvonalon képesek viszonylag kis piaci szegmensek igényeit kielégíteni. A lap Sir Jeremy Isaacs példáját hozza fel. Ez az úr, aki egykor a Channel 4 igazgatója, később a Covent Garden operaház intendánsa volt, jelenleg egy angol rétegcsatorna, az Artsworld vezetőjeként vitathatatlanul magas kultúrát sugároz – igaz, csak előfizetők részére.

A fent elmondottakat fontos hangsúlyozni, mert részei annak a keretnek, amelyben a magyar közszolgálati média hosszabb távú jövőjéről is gondolkodni kell. Ugyanakkor természetesen a hazai helyzet teljesen más, s így az érvek is mások. Magyarországon a személyre programozott műsorkeresők elterjedése még várat magára. Azt sem nehéz megjósolni, hogy a lakosság jelentős része még évekkel a digitális csatornák megjelenése után is csak azt fogja (tudni) nézni, ami földfelszíni sugárzással jut el az otthonába. Ez pedig jelenleg az m1, a tv2 és az RTL Klub.

Ezen jó lenne változtatni, s feltehetőleg gyorsabb fejlődést eredményezne a műholdas sugárzás és helyi kábelezés kombinációja, valamint az állami támogatás. Azonban még optimális esetben is számítani kell arra, hogy a technológiai fejlődés legfrissebb vívmányai csak jóval később jutnak el az átlagfogyasztóhoz – a lemaradt rétegekről nem is beszélve –, mint ahogy a jómódú elit életformájának részévé válnak. Mi több, pont ezek az emberek azok, akik az egyéb kulturális javakhoz – színház, koncert, kiállítások, jó könyvek, folyóiratok – is sokkal kevésbé jutnak hozzá. Amellett, hogy minden lehetőt meg kell tenni az olyan, valóban fontos eszköz, mint például a számítógép elérhetőségének kiterjesztése érdekében, azt is biztosítani kell, hogy bárki, akinek televíziója van, részesülhessen jó minőségű, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásban, komoly tényfeltáró műsorokban, eredeti tévéjátékokban és színvonalas szórakoztatásban. Ennek Magyarországon van egy további aspektusa is: a kulturális globalizáció elsősorban kulturális amerikanizálódást jelent. Egy kis nyelvi kulturális közösségben, ha az meg akarja őrizni az identitását, elengedhetetlen, hogy legyen olyan televíziócsatorna is, amely feladatának tekinti a magyar kultúra kreatív művelését (és nem pusztán ápolását). Még akkor is, ha az átlagos tévénéző, vevőként a szappanoperákat és akciófilmeket kedveli, állampolgárként pedig azt szeretné, ha egy kulturális értelemben vett szélesebb választék is a rendelkezésére állna.

Felvethető persze, hogy a közszolgálati tartalmak széles körben való elérhetősége valóban fontos cél, de ehhez nem kell közszolgálati csatornákat közpénzen fenntartani. Elég egy erre a célra felállított testület, amely a rendelkezésére álló közpénzből pályázatok útján finanszírozza a kívánatosnak ítélt műsorok elkészítését és a kereskedelmi adókon való sugárzását. Ezt több okból nem tartom kielégítő megoldásnak. Egyrészt még ha fel is tételezzük, hogy a testület egyenként kitűnő pályázatokat részesítene támogatásban, ezek összességükben csak akkor képviselnének koherens és kiegyensúlyozott választékot, ha a testület a csatorna-igazgató szerepét is átvenné. Másrészt a közszolgálatiság egyik központi eleme a színvonalas tájékoztatás. Kívánatos-e, hogy egy külső testület befolyásolhassa a magáncsatornák hír- és közéleti műsorait? Végül, amint már a globalizációval kapcsolatban is említettük, a kereskedelmi adók nyelve és stílusa egészen más, mint a közszolgálati adóké. Ki akar igényes tévéjátékot két dél-amerikai szappanopera között? A közszolgálati híradót a kereskedelmi híradó előtt vagy után sugározzák? A kereskedelmi és közszolgálati követelményeket csak ott lehet valamelyest összhangba hozni, ahol a reklámtorta olyan nagy, hogy – ha a médiahatóság ezt írja elő – még így is megéri kereskedelmi csatornát üzemeltetni. Nálunk nem ez a helyzet.

Még egy érvet szeretnék felhozni a közszolgálati csatornák működtetése mellett. Mint tudjuk, az EU szabályok nem teszik lehetővé, hogy a törvény általános preferenciát biztosítson a hazai iparnak. Ez viszont nem gátja annak, hogy a közszolgálati médiában elvárjuk az eredetileg magyar nyelven készült műsorok magas arányát. Ez, gondolom, nem elhanyagolható tényező. Közszolgálati média Magyarországon
Jelen dolgozatnak nem feladata a közszolgálati média utolsó tíz évének részletes elemzése, de a mai helyzet okaival mégis foglalkozni kell, mert ezek behatárolják a lehetséges megoldásokat.

Azzal kell kezdeni, hogy sem a Magyar Rádió, sem az MTV nem volt soha közszolgálati intézmény. A Kádár-korszakban pártállami propaganda-eszközök voltak, bár el kell ismernünk, hogy magas színvonalú kulturális kínálatukkal nemzetközi mércével mérve is megállták a helyüket. A rendszerváltás éveiben a szólásszabadság maximális kihasználásával a rádió munkatársai komoly tekintélyt vívtak ki. Valószínűleg az éppen kivívott újságírói szabadság élménye lehetett az, ami a rádiós és televíziós újságírókat szkeptikussá tette az úgynevezett BBC etikai kódexszel szemben. A dokumentumot Hankiss Elemér és Gombár Csaba – akiknek hősies harca a rádió és a televízió integritásáért mintául szolgálhatott volna utódaiknak – magyar változatban kiadták munkatársaik számára, de nem ragaszkodtak a betartásához. Talán a belső ellenállás vagy a média törvényre való hosszadalmas várakozás volt az oka, de lehet, hogy egyszerűen ők sem látták tisztán: nem elég kiadni egy szabálygyűjteményt, azt be is kell vezetni, a munkatársaknak meg kell tanítani a használatát, biztosítani kell a szabályok működését és betartásuk ellenőrzését, s szankciókat kell bevezetni azok ellen, akik nem hajlandóak betartani azokat. A kódex alapelve, hogy a függetlenség csak a pártatlanság fenntartásával védhető meg, amelynek biztosítására szakmai szabályokat kell kidolgozni és alkalmazni. Igaz, még ha mindez meg is történik, a Csúcs- és a Náhlik-korszak feltehetően elkerülhetetlen volt –, de utána legalább vissza lehetett volna térni az egyszer már bevezetett elvekhez és eszközökhöz. Ehelyett kialakultak a jobb-, a baloldali és a liberális szerkesztőségek; a televízióban a „Pálffy-Híradót” a „Bánó-Egyenleg”, a rádióban a „Vasárnapi Újságot” a „168 Óra” ellensúlyozta. Kiépült a klientúra-rendszer, amelyben az egyes szereplők a pártokkal és nem az intézményekkel azonosultak, és politikai kapcsolataik révén juthattak fontos pozíciókhoz.

A kilencvenes évek elején a televíziónál mindez a szabad rablás lehetőségével társult. Mint annyi más rémséget, ezt is a jó szándék szülte. A televízió akkori vezetői a túlméretezett bürokratikus belső apparátus által gyártott műsorok külső versenyeztetésének feltételeit akarták megteremteni. A BBC-nél az egyes műsorokat és sorozatokat megpályáztatják a belső szerkesztőségek és a külső gyártók között. Ez egy jól átlátható és ellenőrizhető megrendelési rendszert teremt: az kapja a szerződést, aki valamely megszabott műsortípusra a legkedvezőbb áron a legnívósabb produkciót kínálja. A verseny a belső és a külső gyártókat egyaránt gazdaságosságra készteti. Csakhogy Magyarországon, érthető módon, hiányzott a külső kapacitás. Ezt helyrehozandó, az MTV lehetővé tette, hogy külső vállalkozók – akik különben gyakran belső tévések voltak – sok esetben belső eszközöket használva készítsenek külső műsorokat. Ezzel sem lett volna baj, ha lett volna valamilyen kontrollja a kialkudott árnak. Az MTV-nél azonban a produkciók árát sohasem lehetett pontosan megállapítani, mivel az intézmény fenntartásának költségét, az összköltség körülbelül kétharmadát sohasem bontották le az egyes produkciókra. A belső költségekkel kapcsolatos összehasonlítás hiányában – s mert a pályázati rendszert sem vezették be – a műsorok ára a belső szerkesztők és a külső műsorkészítők közötti alku során dőlt el. Egy ennyire átláthatatlan rendszer tökéletes talaja a korrupciónak, s mert a legnagyobb szerződések a klientúra alapján szerveződtek, a pártbefolyás és a korrupció óhatatlanul együtt jártak. Mára mindkettő keresztül-kasul átszövi az MTV-t, s még ha igaz is, hogy ezek együttesen kevesebb pénzbe kerülnek, mint a túlméretezett intézményi struktúra működtetése, kedvezőtlen morális hatásuk mégis vitathatatlan. Ezért az MTV ma már akkor sem lenne képes igazi közszolgálati adóként működni, ha szanálnák, és biztosítanák a racionális működés éves fedezetét.

Hány és milyen közszolgálati adó legyen?

Kérdés az is, hogy a jelenlegi közszolgálati adókat kell-e megtartani, esetleg megreformálni, vagy radikálisabb lépésekre van-e szükség.
Véleményem szerint a Magyar Rádió alapvető reformra szorul, de megreformálható, tehát mint intézmény megtartandó. Az MTV-t megreformálni viszont olyan volna, mint egy kórház intenzív osztályáról kihozni egy beteget, hogy felkészítsük a közeljövőben megtartandó ökölvívó bajnokságra. Közszolgálati televízióra szükség van, de ezt a funkciót az MTV képtelen jelenlegi formájában betölteni. Először is szükség volna egy olyan ügyvezető elnökre vagy csődbiztosra, aki a jelenlegi intézményt mondjuk hat hónap alatt felszámolná. Ezalatt másvalaki a nulláról felépíthetne egy új intézményt, felhasználva hozzá mindazt az emberi erőforrást és tárgyi értéket, ami a régi intézményből megmenthető.

A Duna Televízió alapvetően rokonszenves, jó filmkínálattal rendelkező televízió. Sok szempontból olyan, mint a régi időkben egy jó közszolgálati adó kettes csatornája volt. Közben azonban a világ és a média megváltozott, az „eszi, nem eszi, nem kap mást” típusú televíziózás már nem megy, mert a néző nem „eszi”. Ha azt akarjuk, hogy a határon túli magyarság magyarul (is) nézzen televíziót, akkor a televíziós műsortípusoknak ugyanazt a széles kínálatát kell biztosítani számukra, amit a hazai nézők is megkapnak. Azt kell elérni, hogy a tv2-höz és az RTL Klub-hoz hasonlóan a környező országokban az új közszolgálati tévét is fogni lehessen műholdon keresztül. Az ugyanis, aki Erdélyben a „Baywatch-ot” akarja nézni, inkább megnézi azt a román televízión, mint hogy a Duna kínálatát válassza. Különben is, rossz szolgálatot teszünk a határon túli magyaroknak azzal, hogy külön adót tartunk fenn számukra, mert ezzel kulturális rezervátumba kényszerítjük őket. Folytatjuk a pártállami idők „kisebbségi kultúra ápolási” politikáját. Ha a nézők magyar nyelven is válogathatnak a közszolgálati és a kereskedelmi adók műsorai között, nem lehet vitás, hogy ezt a nézettségi mutatók is tükrözni fogják. Arról persze gondoskodni kell, hogy a közszolgálati televízió érdemben foglalkozzon azokkal a kérdésekkel, amelyek különösen fontosak a határon túli magyarság számára.

A fentiektől függetlenül: két közszolgálati televíziós intézmény fenntartása egy olyan kis országban, mint Magyarország, körülbelül olyan, mint Budapest és Debrecen között különböző sínpárokon két független vasút működtetése volna. Elkerülendő a pazarlást (két adminisztráció, két hírszolgálat, két közvetítő stáb az egyes eseményeken stb.), a jövőben jobb lenne csak egy közpénzből finanszírozott televíziót fenntartani. Hangsúlyozni kell: ideális esetben nem a jelenlegi MTV olvasztaná magába a Dunát, hanem egy teljesen új intézmény épülne ki, és az új közszolgálati adó vezetője ugyanúgy meríthetne a Duna, mint az MTV állományából.
Egy adó persze nem feltétlenül jelent egy csatornát. Sőt, amikor a tendencia a tematikus csatornák előretörése, nyilvánvaló, hogy minél több csatornája van egy adónak, annál jobban képes kiszolgálni a közönség igényeit. Egy gazdagabb és már digitalizált országban erős érveket lehetne felhozni legalább fél tucat közszolgálati csatorna mellett. Magyarországon a jelen körülmények között is szükség van két csatornára. Különösen azért, mert – mint fent már szó volt róla – még jó ideig lesznek olyanok, akik úgy az elérhető csatornákat illetően, mint a kulturális hozzáférés terén hátrányos helyzetben vannak. Fontos, hogy legyen egy olyan, mindenki számára elérhető csatorna, amely nem kereskedelmi (nem szappan-akció-sorozatos) alternatívát kínál a lakosság széles rétegeinek. Ehhez a közszolgálatiság híres, rövid megfogalmazásának a sorrendjét meg kell fordítani: szórakoztatni, informálni és tanítani kell, ebben a sorrendben, de mindegyiket magas szakmai szinten, színesen, közérthetően és főleg hazai gyártmányú műsorokkal. Emellett a rétegműsorok, a kisebbségek és a „vájtfülűek” számára fenn kell tartani egy második csatornát. Fontos, hogy mind a két csatorna műholdon is jelen legyen azért, hogy a határon túli magyarság mindkettőt nézhesse. Azt is fontolóra kell venni, hogyan lehetne mindkét közszolgálati csatornát földfelszíni sugárzással is elérhetővé tenni.

A következő kérdés természetesen az, hogy mi legyen az új közszolgálati média struktúrája, finanszírozási módja és felügyeleti rendszere. Itt két lehetőséget szeretnék részletesen kifejteni.

Bárhogyan képzeljük is el az új közszolgálati média működését, abból kell kiindulni – és ez véleményem szerint a televízióra és a rádióra egyaránt vonatkozik –, hogy szükség van a társadalmi igények pontos és részletes megfogalmazására.

A vendég nem azt mondja a pincérnek, hogy hozzon egy jó ebédet, hanem (az árak ismeretében) pontosan a kívánt menüsort rendeli meg. A mostani médiatörvény a kulturális elvárások terén úgy fogalmaz, hogy a műsorszolgáltató fordítson különös figyelmet „az egyetemes és a nemzeti kulturális örökség értékeinek ápolására, a kulturális sokszínűség érvényesülésére”. A televízió elnökére és beosztottjaira bízza a megrendelés értelmezését, ezért ennek teljesítését is csak szubjektíven lehet megítélni és ellenőrizni. Mivel az 1996-os médiatörvény tiltja a kurátoroknak, hogy a műsorstruktúrába beleszóljanak – ez az elnökök kizárólagos kompetenciájába tartozik – ők még elméletben sem közvetíthetik a társadalom igényeit.

Angliában ezt a feladatot egy többrétű mechanizmus segítségével oldják meg. A fenti példánál maradva, a BBC Chartához fűződő – a kormány és a BBC közötti – Egyezményben többek között az áll, hogy a közmédia „ösztönözze, támogassa és tükrözze az angol kulturális élet sokszínűségét a dráma, a vígjáték, a zene, a vizuális és az előadói műfajok terén”. A következő médiatörvény készítőinek a figyelmébe ajánlom a megfogalmazás néhány sajátosságát. Az 1996-os törvény a kultúra „ápolását” tűzi ki célul; mennyivel jobb az „ösztönözze, támogassa és tükrözze” fordulat mint követelmény. Az „egyetemes és a nemzeti kulturális örökség” múltba néző semmitmondásánál sokkal jobb „az angol kulturális élet” megfogalmazás, amely az élő kultúra sokszínűségének bemutatására utal.

A szöveg azonban önmagában még nem elég: legalább ennyire lényeges a társadalmi elvárások pontos meghatározása és teljesítésük tételes elszámoltatása. Ez egy jól felépített kiértékelési és ellenőrzési rendszer fenntartásával valósítható meg.

A legfontosabb az éves programme review, amely során a BBC vezetése és a kormányzótanács közösen értékeli az előző év műsorait, és megállapodnak a következő év műsorstruktúrájában. Ehhez rendelkezésükre áll egy több hónapos munka során elkészített, minden műsorrészlegre kiterjedő előterjesztés, valamint egy olyan táblázat, amely 80 műsortípus és altípus alsó és felső költséghatárát tartalmazza. Ennek segítségével a kormányzótanács tagjai – egy vidéki kastélyszálló nyugodt körülményei között – körülbelül egy hetet töltenek azzal, hogy egyenként foglalkozzanak a vezetés által javasolt éves műsorstruktúra részleteivel. Ily módon úgy tudnak módosításokat elrendelni és az egyes műsortípusok arányain változtatni, hogy mindig összevetik a kívánatos célokat az ezekhez szükséges költségekkel, illetve a teljes évi költségvetéssel. Az így kialakított éves műsorterv tükrözi a társadalmi megrendelést. (Ez a módszer mellesleg azt is biztosítja, hogy pontosan annyi műsor készüljön, amennyire műsorhely van, s nem – amint az az MTV-nél szokásos – másfélszer annyi.)

Mi az, ami ebből nálunk is megvalósítható? Először is az, hogy a közszolgálati intézmények meghatározott időre – öt-hét évre – kapják alapító dokumentumukat, már csak azért is kívánatos volna, mert ennél hosszabb időre nem lehet megjósolni a média helyzetének alakulását. Ugyancsak természetes követelmény az, hogy egy ilyen dokumentum rögzítse az intézményekkel kapcsolatos elvárásokat. Ezt, bár nagyon alacsony szakmai szinten, az 1996-os médiatörvény is megteszi. De éppen azért, mert a benne olvasható megfogalmazás általában semmitmondó, nem képes egy elfogadható társadalmi megrendelés feladatát betölteni. Logikusabbnak tűnik az alapvető elvárásokat az intézmények alapító dokumentumaiban, mint a médiatörvényben rögzíteni.

Nem tekintem a jelen dolgozat céljának a közszolgálati médiumok feladatait előíró társadalmi megrendelés szövegének részletes megfogalmazását. Ha elkészül majd egyszer, nyilvánvalóan tartalmaznia kell egy átfogó és pártatlan hírszolgálatot és közéleti műsorokat, amelyek helyi és országos szinten egyaránt biztosítják a nézők pontos és alapos tájékoztatását. A kulturális követelményeket illetően a megrendelés majdani megszövegezőinek figyelmébe ajánlom a BBC Egyezmény fentebb idézett megfogalmazását. A dokumentumnak tartalmaznia kell gyerekműsorokat és a legszélesebb rétegeket megcélzó oktatási-, vallási- és sportműsorokat. A megrendelés részévé kell tenni az olyan társadalmi csoportok életének dokumentációs és fikciós bemutatását is, mint a parasztság és munkásság, amelyek mára kiestek az elektronikus média látóköréből. Oda kell figyelni a roma szerepmodellek kialakítására is. A jövőben a magyar közszolgálati televíziónak meg kell találnia a módját annak, hogy szociográfiai jellegű műsorok, szappanoperák és tévéjátékok egyaránt tükrözzék az országban élő, perifériára szorult emberek életét úgy, hogy a nézők szembesüljenek a hétköznapi élet tipikus konfliktusaival és ezek lehetséges kezelési módjaival. Ugyancsak fontosnak tartom, hogy legyen olyan hírműsor vagy kulturális műsor, amelynek cigány a műsorvezetője vagy a vezető riportere; a közszolgálati média társadalmi felelősségének ki kell terjednie arra is, hogy szakmai lehetőséget nyújtson tehetséges roma fiataloknak. Ezt is az elvárások részévé kell tenni.

A társadalmi megrendelés persze nem állhat csak a fenti, az intézmény működési engedélyének a teljes időtartamára vonatkozó követelményekből. Ezeket kell kiegészíteni sokkal részletesebb, a következő évre szóló műsorpolitikai elvárásokkal. Mint láttuk, a BBC-nél ez a kormányzótanács feladata. Úgy gondolom azonban, hogy a kormányzótanács intézményét sajnos – azért sajnos, mert ez komoly problémákat vet fel számunkra – nem lehet a magyar viszonyok között adoptálni. Ennek két alapvető oka van: egyrészt a tagok kiválasztása és kinevezése. Angliában van egy lista az úgynevezett „the great and the good”-ról, a nagyszerű és jó emberekről, akiket fel lehet kérni egy Royal Commissionben vagy a BBC kormányzótanácsában való részvételre. A listára általában valamelyik szakmai vagy civil szervezet javaslatára kerül fel valaki, s a kormány e lista alapján választja ki, hogy kit terjeszt fel kinevezésre a királynőnek. A másik ok a működésben rejlik: a kormányzótanácsnak egyszerre kell a társadalom érdekeit képviselnie a BBC vezetésével szemben, s a BBC mint intézmény érdekeit a politikával szemben. Ez még nekik sem sikerül mindig. Időnként azért támadják őket, mert az elnökük történetesen jóban van a miniszterelnökkel, máskor azért, mert sokak megítélése szerint túlzottan is idomulnak az intézményhez, mintegy BBC-emberekké válnak.

Nálunk más megoldást kell találni. A lényeg az, hogy szükség van egy olyan bizottságra, amely évente kiértékeli a vezetés által előterjesztett műsorstruktúrát, és a döntés anyagi következményeinek ismeretében meghatározza, hogy miből kell több, miből kevesebb. Félreértések elkerülése végett: itt nem arról van szó, hogy több legyen XY műsorából és kevesebb valaki máséból. Műsortípusokról és témákról kell dönteni. Tehát a bizottság eldönti, hogy több tévéjátékot szeretne – ha a költségvonzatok ismeretében ezt bele tudja illeszteni az éves költségvetésbe –, de arról már nem dönt, hogy ki írja a forgatókönyvet és ki rendezze az egyes epizódokat. A bizottság azt is mondhatja, hogy több figyelmet kell fordítani például a közel-keleti események elemző bemutatására, de a tudósító személyére már nem tehet javaslatot.

A pártatlanság garanciái

A fentiekben az Egyezmény műsorpolitikai részéről volt szó. Ugyanilyen fontos azonban az Egyezmény részeként a pártatlanságot garantáló mechanizmusok pontos meghatározása, mert ezek nélkül az új intézmények függetlensége nem lehet tartós.
Az angol kormány és a BBC közötti Egyezmény előírja, hogy a BBC köteles minden egyes műsoron belül – habár egy műsorsorozat ilyen értelemben egy műsorként értelmezhető – a társadalmilag vitatott kérdéseket pontosan és pártatlanul kezelni. Megszabja, hogy a BBC-nek időről időre szerkesztési irányelveket kell készítenie, amelyekben lefekteti, hogy különböző esetekben és különböző körülmények között hogyan lehet a pontosságot és a pártatlanságot megvalósítani. Az Egyezmény kilenc passzusban részletezi, hogy az irányelveknek mire kell kiterjedniük, végül megállapítja, hogy a pártatlanság nem jelent abszolút semlegességet minden kérdésben, például az alapvető demokratikus elveket illetően.

Ez nagyon fontos téma, ami alapos elemzésre szorul, ezért most elnézést kell kérnem azoktól, akik már eddig is bosszúsan olvasták a BBC működésére tett számtalan utalást. Kénytelen vagyok próbára tenni a türelmüket annak részletezésével, hogy mi teszi lehetővé a BBC munkatársai számára a pártatlanságába vetett hit megőrzését.
Megelőzendő az ismert ellenvetést, hogy az angol példa nem releváns Magyarországon, kérdezem: mi az, ami az angol közszolgálat alapelveiből, az univerzális hozzáférésből, a politikai és üzleti befolyástól való függetlenségből, a pártatlanság elvéből, az élő kultúra bemutatásából, s a mindehhez elengedhetetlen technikák és mechanizmusok működtetéséből és állandó továbbfejlesztéséből nálunk, legalábbis célként megfogalmazva, nem releváns? Vagy ha ezek nem relevánsak, akkor mik volnának az alternatívák?

Az természetesen igaz, hogy a BBC az angol nyelv, egy hanyatló birodalom, a relatív gazdagság és egy liberális politikai kultúra egyedi és lemásolhatatlan terméke. Mindezek azonban csak mellékes körülmények. A BBC legfőbb értéke az évtizedeken át internalizált közszolgálati ethosz, ami gondosan kimunkált technikák és mechanizmusok következménye. A pártatlanság például nem egyszerűen jó akarat vagy belső utasítás kérdése. A BBC műsorai azért pártatlanok, mert a szerkesztési irányelvek, a munkatársak képzése, valamint az ellenőrzési rendszerek olyan szerkesztőségeket alakítanak ki, amelyekben a pártatlanság a professzionális működés természetes része. Ebből kell kiindulnunk ahhoz, hogy létrehozhassuk a magyar közszolgálati média demokratikus és hatékony működését biztosító mechanizmusokat.
Az irányelvek vaskos kötetre rúgó tanácsgyűjteményt tartalmaznak arról, hogy a gyakorlatban hogyan kell érvényt szerezni a BBC szakmai értékeinek. Ez az értékek áttekintésével kezdődik. Az első közöttük a pártatlanságé, amely megköveteli, hogy minden műsor nyitott szellemű és „fair” legyen, tisztelje az igazságot, valamint hogy minden irányzat kellő súllyal jelenjen meg. De nem az értékek deklarálása a fontos ebben a dokumentumban, hanem megvalósításuk szakmai szempontjainak – ha úgy tetszik, trükkjeinek – részletes és pontos elemzése. 1996-os médiatörvényünk egyszerűen pártatlanságot ír elő alapvető követelményként, és az ORTT Panaszbizottsága mind a mai napig rendszeresen vitatkozik arról, hogyan is kell ezt értelmezni; döntései pedig azon múlnak, hogy éppen ki vesz részt egy-egy eljáró tanács munkájában. A BBC irányelvei adekvát (due) pártatlanságról beszélnek. Itt az adekvát szó azt jelenti, hogy az adott témához és a műsortípushoz szükséges megfelelő pártatlanság. A hírműsorokban a követelmény az, hogy a társadalmilag vitatott kérdésekben az ellentétes nézetek megfelelő súllyal jelenjenek meg mindaddig, amíg a vitatott kérdés el nem dől. (Például egy törvénykezési aktus keretében addig, amíg a Parlament nem hoz döntést.) Az már szerkesztői mérlegelés kérdése, hogy a különböző nézeteket egy műsorszámon belül szükséges-e megjeleníteni vagy sem. A szerkesztőnek azonban gondoskodnia kell arról, hogy a vitatott kérdés lezárásáig a lényeges nézetek és szempontok hiánytalanul megjelenjenek. Egy-egy műsor adott esetben lehet teljesen egyoldalú, akár személyes álláspontot is megjeleníthet, de ilyenkor jelezni kell, hogy más álláspontok is léteznek az adott kérdéssel kapcsolatban, és azt is, hogy ezeket mikor fogja bemutatni a televízió.

A hírműsorok a vitatott kérdéseket kontextusba ágyazottan tárgyalják, úgy, hogy a nézők-hallgatók kialakíthassák önálló nézeteiket. A tudósító kifejtheti szakmai véleményét, mi több, ez fontos része a közönség szolgálatának; a véleménynek mindig jól informáltságot kell tükröznie és „fairnek” kell lennie. Alapvető szabály az is, hogy a közönség számára soha nem derülhet ki a tudósító személyes politikai meggyőződése.

Interjúban pedig azokat a kérdéseket kell feltennie, amelyeket a jól informált néző vagy hallgató is feltenne; vitás kérdésekben a távollévő fél szempontjait is meg kell jelenítenie. Bármely vitatott nézetet, amelyet egy interjúalany kifejt, kemény vizsgálatnak kell alávetni. Egyazon tónust kell használni azokkal szemben, akik hatalmon vannak, és azokkal, akik hatalomra törnek; azokkal szemben, akik egy nézetet kifejtenek, és azokkal szemben is, akik támadják azt.
Ha egy interjúalany megkerüli a kérdést, ezt nyilvánvalóvá kell tenni – ha kell, a kérdést megismételve és elmagyarázva azt is, hogy az előző válasz miért nem foglalkozott vele érdemben. Az interjúalanyok, különösen a politikusok, időnként megpróbálják megfélemlíteni a műsorkészítőt, aki teljes joggal reagálhat keményen az ilyen kísérletekre, és mindig számíthat a BBC támogatására.

A kódex ugyanakkor nagy óvatosságot, körültekintést követel meg a különféle kisebbségekkel kapcsolatos témákban. A kisebbségek helyzetüknél fogva könnyen sebezhetőek, a szavak is fájni tudnak. Egy ártatlannak tűnő vicc, ha felsőbbrendűségi érzést vagy előítéletet sugall, máris túlságosan messze ment.
Ezek nemcsak bölcs intelmek, de a gyakorlatban is megvalósulnak. Az a félórás interjú, amelyben Jeremy Paxman az akkor hivatalban levő belügyminiszternek tizennégyszer tette fel más és más formában ugyanazt a kérdést azért, hogy elfogadható válaszra kényszerítse, legendává vált, és a BBC újságíró kurzusain a tananyag szerves része lett. Ugyanez történt Brian Redhead frappáns válaszával. Egy interjú során egy kormánypárti képviselő megvádolta, hogy azért szorongatja a kérdéseivel, mert az ellenzékhez húz. Erre a riporter azt mondta: „Most tartsunk egy perc szünetet, ami alatt elgondolkodhat, hogy miként kérjen bocsánatot azért, mert tudni véli, hogy én mit teszek a választófülke magányában”.

Egy szabály csak akkor ér valamit, ha be is tartják – azaz, ha be is tartatják. A BBC-ben a szerkesztői függetlenség annyit jelent, hogy az újságírók és szerkesztők mindaddig önállóan hozhatják meg döntéseiket, amíg azok összhangban vannak az irányelvekkel. Ennyit és nem többet: a szerkesztői függetlenség nem jogosít fel senkit arra, hogy a BBC szerkesztési elveivel ellentétes műsort készítsen. Ha egy újságíró vagy szerkesztő egy adott kérdésben nem biztos abban, hogy mi a helyes eljárás, kötelessége tanácsot kérni a főnökeitől. Ekkor a felelősség már azé, aki a döntést végül meghozza.

Az ellenőrzés különböző szinteken történik. A felelős szerkesztők hetente más-más műsortípusra ügyelnek, többen megnézik ugyanazokat a műsorokat, és egy héten egyszer összejönnek megbeszélni őket. A kérdés ilyenkor mindig az, hogy azok megfeleltek-e a legjobb szakmai gyakorlat követelményeinek. Minden rendszeresen megjelenő műsort évente egyszer-kétszer felvesznek és kiosztanak az egyéb műsorokért felelős szerkesztők között, majd egy több órás tanácskozás során szerkesztőtársaikkal a legapróbb részletekig végigelemznek. Tapasztalatból mondom: nem elhanyagolható tényező, ha az ember sohasem tudhatja, hogy az a műsor, amelyet éppen készít, nem lesz-e ilyen utólagos elemzés tárgya. Félreértések elkerülése végett: nem elég pontosnak és pártatlannak lenni. Az a műsor, amely felületesen kezeli a témáját és megkerüli a nehéz kérdéseket, ugyancsak kemény kritikát kap.
A pártatlanságot ki lehet váltani a belső pluralizmussal – ez esetben a „16 Óra” és a „Beszéljük meg” című műsorok ellensúlyozzák a „Vasárnapi Újságot”. Vagy beszélhetünk a különböző adók pluralizmusáról: azt is megtehetjük, hogy a mindenkori kormánypártok uralják a tévé egyes csatornáját, az ellenzék pedig a kettest – legfeljebb a jelenlegi felállásban az MSZP és az SZDSZ osztozkodni kényszerül a MIÉP-pel. Azt el tudom fogadni, hogyha valaki azt mondja, inkább választja az utóbbi két lehetőség egyikét, mint a pártatlanság állandó betartatásával járó kényelmetlenségeket. Ám elfogadhatatlannak találom a pártatlansági követelmény elméleti elfogadását gyakorlati megvalósítás nélkül.

Milyen intézményi struktúrára van szükség?

A közszolgálat hazai felügyeletének legnehezebb problémája a politikához való viszony. Ami a fejlett politikai kultúrával bíró országokban aránylag könnyen megvalósítható, tehát hogy végső soron államilag kinevezett alkalmazottak (BBC kormányzótanács stb.) felügyelik a közmédia pártatlanságát és védik függetlenségét, az nálunk eddig megoldhatatlannak bizonyult. A nem állami, de politikai alapon kinevezettek többségükben pártkatonák, s amikor nem, akkor is érvényesül Gresham törvénye: ha egy párt pártkatonát küld, aki azért van a kuratóriumban, hogy a pártja érdekeit képviselje, támogatóinak a karrierjét előmozdítsa, akkor a többi kurátor már csak védekezésből sem maradhat ki a játékból. A társadalmi szervezetek küldöttei ugyancsak pártalapon szerveződnek, és az ő esetükben még a párt általi delegáció adta elméleti egyensúlyt sem lehet biztosítani. Tekintve, hogy a szakma mára teljesen átpolitizálódott, nyilvánvalóan nem jelent megoldást az újságírókra bízni az intézmények függetlenségét s pártatlanságát.

Gyakran felmerül a gondolat: ne kurátorok legyenek a felügyelők, hanem igazgatótanácsi tagok, jogászok, gazdasági és médiaszakemberek, akiket saját szakmai szervezeteik javasolnak. Ennek valóban lennének előnyei. Elsősorban az, hogy a kuratóriumokkal ellentétben teljes beleszólási joggal ellenőrizhetnék a vezérigazgató munkáját, és nem arról folyna a vita, hogy engedélyezni kell-e három, egyenként százmilliós szerződést, amikor azért van belőlük három, mert a törvény szerint egy háromszáz milliós szerződést már engedélyeztetni kell. Amikor a tévé kuratórium elnökségében ültem, gyakran éreztem: ilyen lehet sötétben, bokszkesztyűvel a kézen operálni. Ez az áldatlan helyzet a fent vázolt feltételek érvényesülése mellett biztosan megszűnne. Ugyanakkor az igazgatósági tagok beleszólási joga sem túlságosan megnyugtató. Dönthetnek műsorpolitikáról, kinevezésekről, leváltásokról és szerkesztői gyakorlatról, méghozzá anélkül a távolság nélkül, amely a BBC kormányzótanácsa és a menedzsment között fennáll. Attól tartok, hogy függetlenül attól, melyik szakmai szerv javasol, delegál és nevez ki valakit igazgatótanácsi tagnak, az illető előbb-utóbb szívességet fog tenni valamelyik politikusnak. Mondjuk, támogat egy szerkesztői kinevezést vagy egy külső szállítót. S itt jön be Gresham logikája: ha egy tag így tesz, éppen az egyensúly megőrzése miatt kell a többinek is követnie őt. Ráadásul, s talán ez ennek a megoldásnak a legfőbb fogyatékossága, az igazgatóság esetében elmosódnának a legitim és illegitim befolyásolás közötti határok.

Tegyünk egy gondolatkísérletet. Mi lenne, ha egy pályázat keretében egy külön erre a célra megalakuló, kereskedelmi alapon működő cég kapna közszolgálati műsor készítésére megbízást?

A pusztán szerződéses viszonynak megvan az az előnye, hogy egyáltalán nem kell kinevezni sem kurátort, sem igazgatótanácsi tagot. A szerződésben pontosan rögzítik a felek, hogy mire és mennyiért vállalkozik a cég, és csak azt kell ellenőrizni, hogy a kész műsorok megfelelnek-e a szerződésben vállaltaknak. Természetesen szükség van olyan emberekre, akik mindezt eldöntik. Így azonban legalább a felügyelet nem épül be a műsorszolgáltató saját szervezetébe, és nem magát a műsorkészítési folyamatot ellenőrzi, csak a végeredményt. A felügyeletnek nem kell véleményt mondania arról, hogy hány embert foglalkoztasson a műsorszolgáltató, milyen legyen a belső gyártású és a kint vásárolt műsorok közötti arány, és nem kell (sőt, nem is szabad!) állandó tárgyalásban állnia a műsorszolgáltató elnök-vezérigazgatójával – annak beosztottjairól nem is beszélve. Így tehát kisebb a beavatkozási felület és világosabbak a szerepek.
Ugyancsak fontos szempont, hogy könnyebb méretre szabott szervezetet működtetni, mint egy olyat, amely a hátán hordozza az MTV egész múltját-jelenét. Különösen könnyebb egy olyan szerződés alapján, amely kijelöli a megoldandó feladatot és a rendelkezésre álló összeget. A feladat ettől kezdve merőben szakmai, a vezetés pedig megszabadul a célok és források bizonytalansága jelentette nehéz tehertételtől. A szerződés tartalmazhatja a célok alulteljesítéséért kiróható büntetést és a kiváló munkáért adható jutalmat. A vállalkozót a teljes periódusra kiterjedő, öt-hét évig tartó munkában lehet érdekeltté tenni. Egy kereskedelmi alapon működő cégben a vezetőket más kapcsolat fűzi alkalmazottaikhoz, mint a közalkalmazotti tradícióval és politikai kapcsolatokkal terhelt köztévében. Végül azok, akik az ötletet azért találják abszurdnak, mert szerintük nem lehet közszolgálati műsorokat kereskedelmi alapon csinálni, gondolják végig: a világon többé-kevésbé mindenütt a közszolgálati műsorok számottevő részét (a BBC-nél körülbelül 25 százalékát) kívülről, a piaci szektortól rendelik meg. Tudom, a válasz erre az: igaz, de ez a kulturális-szórakoztató műsorokra vonatkozik és nem a hírekre, a közéleti műsorokra. Nos, a Channel-4, amely Angliában a kereskedelmi és a közszolgálati televíziózást ötvözi, egyáltalán nem készít saját műsorokat. Kizárólag mint kiadó működik, s – különben kitűnő – híradóját az ITN (Independent Television News, azaz Független Televíziós Hírszolgálat) szervezettől rendeli meg.

Itt egy pillanatra eljátszhatunk a gondolattal: a fenti ötlet egy variációjaként felállíthatnánk egy új közszolgálati intézményt, elnök-vezérigazgatóval, titkársággal, gazdasági igazgatóval, két csatorna-igazgatóval, s alattuk megrendelő szerkesztőkkel. Kellene még egy stúdió bemondókkal és egy PR szekció. A többit a piacról lehetne beszerezni. De vajon képes lenne-e a magyarországi piac rövid időn belül kialakítani azt a gyártóbázist, amely magas színvonalon tudná előállítani az általam elképzelt két közszolgálati televíziós csatorna műsorkínálatát? (Természetesen ebben az összefüggésben csak a televízióról beszélünk, a rádióról már elmondtuk, hogy mint intézmény, megreformálandó, de fenntartandó.) Ez a kérdés alapos vizsgálatot igényel, és ha a válasz az, hogy egyelőre nem, akkor a piaci megoldás minden fentebb részletezett előnye dacára is a közvetlen felügyeleti megoldások közül kell a legjobbat, vagy legalábbis a legkevésbé rosszat megtalálni.

Javaslatok a média struktúrájára, finanszírozására és felügyeletére

Kíséreljük meg tehát összeállítani az ellátandó feladatok listáját. A közszolgálattal kezdve:

• el kell dönteni, hogy milyen közszolgálati adók legyenek, hány csatornán, milyen frekvenciákon stb.;
• a fenti döntésekkel párhuzamosan s azok részeként meg kell fogalmazni a hosszú távú társadalmi elvárást, valamint a közszolgálat finanszírozásának módját, s kiszámítani (1) a felállításához és (2) az éves működtetéséhez (a) szükséges és (b) rendelkezésre álló összeget. Ha a célok és a rendelkezésre álló pénz nincsenek összhangban, mindaddig módosítani kell az egyiken vagy a másikon, amíg összeegyeztethetőkké nem válnak;
• miután az elvárások és a finanszírozás módja és mértéke ismertté vált, pályázatot kell hirdetni a két intézmény vezetésére, kiválasztani a vezetőket, és velük együtt megfogalmazni az Egyezményt, amelyet
• egy politikai felhatalmazással rendelkező testület fogad el. Ez Angliában a kormány, de Magyarországon, különösen az egyoldalú kuratóriumok után, nem lehet a média felügyelete kormányfeladat;
• ezután, és a későbbiekben évente, meg kell határozni a következő évre vonatkozó műsorpolitikai prioritásokat;
• végül az intézményeket felügyelni kell (1) a műsorpolitikai elvárások teljesítését illetően, ami természetesen magában foglalja a műsorok pártatlanságát is, és (2) a gazdálkodás és a szervezeti struktúra kialakítása tekintetében, aminek persze a pártatlanság biztosítását szolgáló mechanizmusok is részét alkotják.

Hogyan lehetne mindezt megvalósítani? Először is egyetlen közszolgálati televízióra van szükség, amely nem az MTV és nem a Duna Televízió, hanem egy – mindkettő humán és tárgyi erőforrásait szükség szerint felhasználó – új intézmény. Az, hogy a Magyar Rádió esetében hány csatorna és milyen műsorstruktúra volna optimális, hosszú, a jelen dolgozat keretein túlmutató kifejtést igényelne. Az új közszolgálati televíziónak két csatornán kellene működnie – az okokat már korábban részleteztem. Fontos lenne, hogy mind a két csatorna földfelszíni sugárzással (a társadalom jelentős része) és műholdon (a határon túli magyarrok) egyaránt elérhető legyen.

A közmédia finanszírozása

A közszolgálati média finanszírozásának jelen rendszere nemcsak gyakorlati, hanem elméleti-elvi szempontból is megbukott. A három legfontosabb cél közül – hogy kiszámítható legyen, elégséges legyen, és ne adjon lehetőséget a külső beavatkozásra – egyiket sem valósítja meg. Az előfizetési díj vagy „készülék üzemben tartási díj” jó módszer a közszolgálat finanszírozására, ha az ebből befolyó pénz elég az intézmények célszerű és racionális működtetéséhez. Ez esetben a bevétel a beszedési ráta kisebb-nagyobb változásaitól eltekintve kiszámítható és nem ad lehetőséget külső beavatkozásra – különösen akkor, ha – mint Angliában – több évre előre meghatározott.

Ha viszont az üzemben tartási díj önmagában elégtelen, és ezért – mint nálunk – a több lábon álló finanszírozási rendszernek csak az egyik összetevőjét képezi, a működés akkor megbízható, ha a rendszer többi eleme stabil és kiszámítható bevételt produkál, és a díjjal együtt az összbevétel elég a közszolgálati intézmények működtetéséhez. Ha ez nem valósul meg, például azért, mert a reklámbevétel túlságosan széles határok között mozog és nem tervezhető pontosan, akkor az érintett intézmény kénytelen költségvetési pénzt kéregetni. Ez esetben az üzemben tartási díj sem a műsorpolitika pénzügyi tervezhetőségét, sem az intézmény függetlenségét nem képes biztosítani, és csupán egy meglehetősen alacsony hatékonyságú és népszerűtlen adóként működik. Ráadásul a mai magyarországi helyzetben igazságtalan is: azoknak is fizetniük kell, akik sem az m2-t, sem a Duna Televíziót nem tudják fogni, s persze azoknak is, akik egyik „közszolgálati” adót sem nézik, márpedig ők jelentik a népesség nagy többségét. Az üzemben tartási díjat tehát el kell törölni.

Nehezebb kérdés, hogy mi legyen a másik fő bevételi forrás, a reklám- és szponzorációs bevétel sorsa. A reklámbevétel előnye egyrészt az, hogy folyamatosan emlékezteti a szerkesztőket műsoraik népszerűségére, másrészt az, hogy kiegészíti a szűkre szabott állami dotációt. Ugyanakkor a hátránya az, hogy kommersz prioritás-rendszert produkál, másrészt pedig éppen a kiszámíthatatlansága miatt nem teszi lehetővé, hogy az éves műsorterv a rendelkezésre álló összeg ismeretében szülessen meg. (Ráadásul a reklámból elérhető bevétel gondolata a pénzügyet még inkább a bőkezűség ellen hangolja.) Mindent összevetve, úgy gondolom, jobb lenne, ha a közszolgálati média (legalábbis a televízió) nem sugározna reklámot. Előnyös volna továbbá, ha meg lehetne állapodni a két nagy kereskedelmi televízióval valamilyen quid pro quo-ról, esetleg egy olyan csomag keretében, amely – tiszta profilokat teremtve – a közszolgálati kötelezettségeket is levenné a vállukról.
Ebben az esetben természetesen a közmédia finanszírozása a költségvetés felelősségévé válna. Nem hiszem, hogy ez a közszolgálati médiát kiszolgáltatná az államnak, feltéve, hogy az itt javasoltak szerint a társadalmi megrendelés ismeretében előre felmérik a racionális működés anyagi feltételeit, s ha ennek biztosítását (a média-infláció rátájával évente emelve) a költségvetés több évre előre biztosítja.

Mindenesetre kevesebb beavatkozási felületet látok az így megvalósuló állami kötelezettségvállalásban, mint a több lábon álló modell esetében, amelyben a díjbevétel a fizetési hajlandóság, a reklámbevétel a nézettségi mutatók és a kereskedelmi tevékenység, míg a közvetlen költségvetési támogatás (például az ÁPV Rt. vagy a leépítések finanszírozása útján) a politikai számítások függvényében változik. Ráadásul az általam javasolt módon a hallgatottság-nézettség fontossága nemcsak a reklám révén tudatosítható a szerkesztőkben. A műsorpolitika és a műsorstruktúra kialakításánál helyes megszabni, hogy az egyes műsortípusoknál mi a célközönség. Azt, hogy a műsor valóban elérte-e a megfelelő nézőket, folyamatosan ellenőrizni kell, és a műsorok kiértékelésekor számításba kell venni. Előnyös, ha egy közszolgálati csatorna nincs olyan nyomás alatt, amely arra ösztönzi, hogy – főleg főműsoridőben – mindig a legnagyobb közönséget vonzó műsortípust sugározza. A reklámbevétel kényszere azonban pontosan ezt a helyzetet eredményezi. Ráadásul az MTV jelenlegi éves reklámbevétele a kétmilliárd forintot sem éri el: így a reklámokból befolyó összeg nem járul olyan mértékben hozzá a költségek finanszírozásához, hogy a reklám fenntartása megérné a vele együtt járó hátrányokat.
A reklámsugárzásra vonatkozó döntés majd csak az átalakulási és működtetési költségek és az ezek fedezésére a pénzügyi tárcából kicsikarható legnagyobb összeg ismeretében hozható meg. Ez egy olyan egyenlet azonban, amelynek jelenleg egyik oldalát sem ismerjük. Mivel a finanszírozási szükséglet egyes változatainak felmérése komoly előtanulmányokat igényel, ezeket már jóval a majdani rendezés előtt el kell kezdeni.

Végül érdemes néhány szót szólni arról, hogy miért nem a Channel 4 modell adaptációjában gondolkodunk. Mint ismeretes, a Channel 4 kitűnő televíziós csatorna, amely kevesebb mint ezer alkalmazottat foglalkoztat. Főleg közszolgálati műsorokat sugároz és megél a reklámbevételekből. A válasz igen egyszerű: egyrészt a Channel 4 rétegműsoraival elsősorban az angol intellektuális középosztályt célozza, másrészt, de ettől nem függetlenül, annak dacára képes a működési költségeit fedező reklámbevételt elérni, hogy a nézettsége sohasem haladta meg jelentősebben a tíz százalékot. Ez nem jelenthet megoldást a magyar közmédia számára.

A felügyeleti rendszer kérdései

A fentiekben azzal foglalkoztunk, hogy milyen közszolgálati adókra lenne szükség, és ezeket hogyan kellene finanszírozni. Most ahhoz a ponthoz érkeztünk, ahol szembe kell néznünk a felügyeleti rendszer problematikájával. A jelenlegi struktúra diszfunkcionális; ez nem szorul különösebb bizonyításra. Sem a frekvenciaelosztásban, sem a közmédiumok felügyeletében nem jeleskedett. A megoldást nem a reform, hanem csakis egy jobb rendszer kidolgozása jelenthetné.A szabályozás és a felügyelet
• ne legyen fékje az új technológiák magyarországi bevezetésének, s az ehhez szükséges tőkekoncentrációnak, vagyis ne legyen sem alul-, sem túlszabályozott, s ne tartalmazzon diszfunkcionális összehangolatlanságokat;
• biztosítsa, hogy ott, ahol kívánatos – tehát a műsorprioritások (társadalmi megrendelés) és a kiegyensúlyozott és civilizált (tehát úgy a rasszizmust, mint az erőszak és a pornográfia legdurvább formáit kiszűrő és az enyhébbeket korlátok közé szorító) működés biztosításában – a szabályozás és az ellenőrzés hatékonyan működjön,
• anélkül, hogy a rendszer teret engedne a külső – állami, pártpolitikai vagy üzleti – beavatkozásnak.
Az alábbi javaslatok azt feltételezik, hogy a most kialakítandó médiapolitika csak öt-hét éves távlatra készül, s hogy az új eszközök tömeges hazai térhódítása legfeljebb ennek a periódusnak a végére várható. Elgondolásom szerint a jelenlegi felügyeleti rendszert – az ORTT-t, az ahhoz tartozó Panaszbizottságot, valamint az egyes közszolgálati intézmények élén álló kuratóriumokat – három új testület váltaná fel:

(1) A frekvenciákat – a jövőben a digitális frekvenciákat is – elosztó testület, amelynek felügyeleti tevékenysége a frekvenciaelosztáson túl kizárólag azok szerződés szerinti felhasználásának az ellenőrzéséből állna. Ide tartozna a sugárzási idő, a hirdetési időkorlátozások és a frekvenciadíj szabályszerű fizetésének betartatása, s általában a pusztán technikai jellegű ellenőrzés. Ennek a testületnek tartalmi kérdésekre nem terjedne ki a hatásköre.
(2) Egy, a közszolgálati média szervezeti és gazdasági felügyeletét ellátó testület, amelynek hatásköre a hatékony működés ellenőrzésén túl kiterjedne a pártatlanság biztosítását szolgáló mechanizmusok (megfelelő szabályzat, képzés, ellenőrzés és szankciók) működtetésének ellenőrzésére is. Ez a testület sem lenne feljogosítva arra, hogy tartalmi kérdésekkel foglalkozzon. Ha olyan döntés születik, hogy a közszolgálati televízió működtetését a legjobb egy kereskedelmi cégre bízni, akkor a fenti testület tevékenysége csak a rádióra korlátozódna – de még ebben az esetben sem kvázi-rádiókuratóriumként, hanem a távolból működő felügyeleti rendszer részeként működne.
(3) Egy kizárólag tartalmi felügyelettel, azaz műsorellenőrzéssel és panaszokkal foglalkozó testület, amelynek hatásköre a tartalomközvetítők teljes területére kiterjedne. Ez utóbbi testület egy szakmai és egy nézői-hallgatói tanács vagy panel segítségével működne.
A frekvenciaelosztás elkülönítésének egyik célja annak az elkerülése, hogy a hírközlés, az informatika és a szórakoztatóelektronikai eszközök technikai-gazdasági szabályozása konvergáljon a média technikai-gazdasági szabályozásával. Ugyanakkor az új rendszeren belül meg kell gátolni egy túlzottan nagy hatalommal rendelkező felügyeleti szerv létrejöttét. Mint minden megoldásnak, természetesen ennek is vannak hátrányai: könnyen kialakulhatnak diszfunkcionális összehangolatlanságok. Ezeknek a kiküszöbölése érdekében koordinálni kell a különböző szabályozási területeket.
További problémát jelenthet, hogy a már kiadott frekvenciaengedélyek tartalmi követelményeket, illetve vállalásokat is tartalmaznak. A két nagy kereskedelmi televízióval kapcsolatban érdemes lenne megvizsgálni egy olyan egyezség lehetőségét, amely megszabadítaná őket ezektől a kötelezettségektől, s ugyanakkor a közszolgálati televíziót reklámmentes övezetté tenné valamilyen quid pro quo ellenében. Ez utóbbi hozzájárulás lehetne a továbbra is szükséges Műsorszolgáltatási Alaphoz.

A kereskedelmi tévéknek a közszolgálati műsorkötelezettségtől való megszabadítását azért tartom – legalábbis megfelelő egyezség esetén – indokoltnak, mert biztos vagyok abban, hogy ez az alapvető szolgáltatásokat, így elsősorban a híradót nem befolyásolná. Ami a többi műsort illeti, azok úgyis olyan idősávokban, s jórészt olyan minőségben jelennek meg, hogy elvesztésük nem jelentene tragédiát. A tiszta profilok kialakulása pedig valószínűleg inkább segítene, mint ártana a közszolgálati szférának.

A kuratóriumi rendszert meg kell szüntetni. Távolságot kell teremteni a felügyelő testületek és a felügyelt intézmények között. El kell választani a szervezeti-gazdasági felügyeletet a tartalmi felügyelettől; mindkét téren pontosan meg kell határozni a feladatokat, hogy meg lehessen húzni a legitim és az illegitim beavatkozás közötti határvonalat.

A szervezeti és gazdasági felügyelet egyik feladata azt biztosítani, hogy a vezetés megtegye azokat a lépéseket, amelyek a hatékony és racionális működéshez szükségesek. Ennek a testületnek a dolga az is, hogy ellenőrizze, hogyan működnek a pártatlanság biztosítását szolgáló mechanizmusok. Tehát nem az, hogy működtesse ezeket vagy beleszóljon a működésükbe, hanem csak az, hogy ellenőrizze: a célnak megfelelően működnek-e. A különbséget talán úgy a legegyszerűbb megragadni, hogy ennek a testületnek nincs tartalom-felügyeleti jogköre. Ha azonban a tartalom felügyelettel megbízott testület megkeresi a szervezeti és gazdasági felügyeletet gyakorló szervet azzal, hogy megsértették a szabályokat, akkor ez a testület kéri fel az intézmény vezetőjét annak kivizsgálására, hogyan történhetett ez meg. Emellett az igazgatót arra is felszólíthatja a testület, hogy ismertesse, milyen lépéseket tett a hasonló esetek kiküszöbölésére. A hangsúly persze nemcsak az ellenőrzésen van. Ugyanilyen fontos az Irányelvekhez hasonló, részletes szakmai szabályzat és ennek elméleti és gyakorlati oktatása; a testületnek ugyanakkor meg kell győződnie ezek rendeltetésszerű működéséről is.

A tartalom-felügyeletnek minden fórumra ki kell terjednie – még akkor is, ha amúgy erős érveket lehet felhozni amellett, hogy az internetet például ne szabályozzuk. Nemrég beszélgettem az angol médiát (is) felügyelő minisztérium egyik magas rangú tisztségviselőjével, aki arra a kérdésemre, hogy a Fehér Könyvben miért változtattak egyes jól bevált mechanizmusokon, mosolyogva válaszolt: nem hagyhatjuk Brüsszelt figyelmen kívül. Lévén, hogy ez ránk nem lehet kevésbé igaz, nem érdemes azon vitatkozni, hogy ez szükséges-e vagy sem. Azt ellenben fontosnak tartom, hogy a konvergáló területek tartalomszabályozásánál figyelembe kell venni az azokhoz fűződő eltérő nézői-hallgatói elvárásokat. (Ez különbözik Körmendy-Ékes Judit ORTT-elnök megközelítésétől, aki azt hangsúlyozza, hogy meg kell határozni a jog által védendő értékeket, és azokat a tartalomszolgáltatás minden területén alkalmazni kell.) Az internet szabályozásánál elsősorban – de nem kizárólagosan – a tartalomszolgáltatók önszabályozására kell építeni.

A tartalomszabályozásnak és felügyeletnek hangsúlyosabban kell érvényesülnie a közszolgálat területén. A fenti testület az, amelyik az adók menedzsmentjével és a szakmai, valamint nézői-hallgatói panelekkel együttműködve kialakítja az éves műsorpolitikai elvárásokat és ellenőrzi azok teljesülését. Ugyancsak ez a testület ellenőrzi a törvényben vagy a működési engedély részét képező Egyezményben lefektetett, a tartalomra vonatkozó szabályok betartását, úgy a rendszeres monitoring, mint egy – nem a maihoz hasonló! – panaszeljárás működtetésével. Munkájának fontos részét képezné, hogy szakértőkkel gyűjtesse egybe és elemeztesse az erőszak, a szexualitás stb. megjelenítésével és egyéb fontos témákkal kapcsolatos nemzetközi kutatások eredményeit. Ennek alapján adjon szakmai tréninget saját munkatársainak és útmutatást a médiának. A testület tagjai természetesen nem avatkozhatnak be a szervezeti struktúra kérdéseibe.

Minden, a fentieket érintő kritikát és ellenvetést kész vagyok nagyon komolyan venni, kivéve azt, hogy nincs szükség külső szabályozásra és ellenőrzésre – elég kinevezni a megfelelő embert, biztosítani számára pénzt, paripát, fegyvert, s a többit bízzuk rá. Ez a stratégia a politikában sem szokott beválni. Az más kérdés, hogy az igazi garanciát végül is nem a szabályozás és az ellenőrzés, hanem az ethosz jelenti.Olyan intézményeket kell kiépíteni, amelyekben az emberek büszkék a saját munkájukra és büszkék magára az intézményre is. Az ethosz azonban csak akkor alakulhat ki, ha a szabályok már internalizálódtak. Hogy ne mindig csak a BBC-re hivatkozzam, szeretném idézni Karl Huebsert, az Audi magyarországi főnökét, aki a Népszabadságban közölt interjújában a korrupcióval kapcsolatban ezt mondta: „A konszernnél alkalmazott beszerzési eljárások önmagukban garanciát jelentettek számunkra a korrupció ellen. […] Lassan épültek fel a belső erkölcsi korlátok.” Ez a dolog lényege: a megfelelő mechanizmusok – amelyek nemcsak az ellenőrzésre, hanem például a belső kommunikáció csatornáinak megteremtésére is alkalmasak – vezetnek a helyes működéshez, azután annak internalizálásához, s végül ahhoz a bizonyos ethoszhoz.

A megvalósítás metodikája

Egy új médiatörvény nélkül hozzá sem lehet kezdeni a megvalósításhoz; ettől azonban még nagyon fontos a koncepció kidolgozása annak érdekében, hogy készen legyen, amikor egy új médiatörvény megalkotására lehetőség nyílik. Nem vagyok túlságosan pesszimista. A választások után – ha azok kimenetele a reményeim szerint alakul –, talán azok is érdekeltek lesznek egy átlátható és tisztességes rendszer megteremtésében, akik eddig nem lelkesedtek az ötletért. Ők tudják a legjobban, hogy milyen egyszerű egy kormányzatnak, ha úgy akarja, „kiegyensúlyozni” a közszolgálatot.

Az új médiatörvény megalkotásának részeként a parlament egy külön erre a célra felállított bizottsága kétharmados alapon kiválasztja és létrehozza a különböző szakmai és társadalmi szervezetek által javasoltak közül azt a szakértői csoportot, amely megfogalmazza a hosszú távú társadalmi elvárásokat, a megrendelést. Ennek a költségét ki kell számítani, a pénzügyi tárcával egyeztetni, s addig dolgozni, míg a célok és a rendelkezésre álló pénz összhangba nem kerülnek egymással. Ezután a fenti csoport meghirdeti a két intézmény vezetői posztjait, egyeztet a jelöltekkel a célok és az eszközök tekintetében, és azt a két embert, aki a legmeggyőzőbb szervezeti és műsorstruktúrát javasolja, felterjeszti. Ugyancsak elküldi a bizottságnak az Egyezmény szövegét. A parlamenti bizottság vagy elfogadja – kétharmados többséggel –, vagy visszaküldi, de nem módosíthatja a tervezetet. A jelölteket szintén támogathatja vagy elutasíthatja, de nem tehet javaslatot más személyekre. A kétharmados követelmény remélhetőleg úgy a szakértői csoport kiválasztásakor, mint később segít a kompromisszumos, tehát a politikai paletta extrémitásait kiszűrő megoldások megtalálásában. Ha a bizottság elutasítja – akár többszöri felterjesztés után – a csoport jelöltjeit vagy az Egyezményt, akkor kénytelen új szakértői csoportot kinevezni. Amikor végül megvan a kétharmados többséggel elfogadott elnök, az elvárásrendszer és a megfelelő pénzügyi garancia, akkor el kell kezdeni az MTV és Duna Televízió lebontásának és az új tévé megteremtésének több hónapos munkáját, méghozzá úgy, hogy az új televízió beindulásáig biztosítani kell a régiek működését. A rádiónál természetesen az új vezető az átszervezést működés közben oldja meg.

A három felügyeleti testület tagjait – a szakmai vagy társadalmi testületek jelöltjei közül – kétharmados többséggel szintén a parlamenti bizottság választaná ki. Alternatív lehetőségként ezek a szakértői posztok is meghirdethetők; ebben az esetben a pályázatok alapján kell választani a jelöltek közül. Annak sincs akadálya, hogy valaki először a szakértői csoportban, majd később az egyik felügyeleti szervezetben tevékenykedjen.
Ami a kereskedelmi oldalt illeti: a már sugárzó adóknak jónéhány évre érvényes szerződésük van, és ez a dolgozat nem foglalkozik hosszabb időtávval. Ugyanakkor megfontolandónak tartom a jelenlegi szerződések felülvizsgálatát. Természetesen feltételezem, hogy az erre a célra létrehozott testület digitális sugárzási engedélyeket is kiad majd, de ennek körülményeit nem lehet elég pontosan előre látni még. Annyit azért érdemes megjegyezni: európai elvárás – az erre vonatkozó 1994-es prágai deklarációt Magyarország is elfogadta –, hogy a közmédiának is meg kell adni a digitális sugárzás lehetőségét.
Végül egy gondolat a 400 éve vágott fű paradoxonjáról: valóban, 400 év után sűrűbb és selymesebb, de ha gondozzák, a gyep minősége többet javul az első öt-tíz évben, mint a tizedik évtől a négyszázadikig.