• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2001 tél

Térkép

Marius Dragomir:

Jogi szájkosár a román sajtón

Oknyomozó riporternek lenni kockázatos vállalkozás a román sajtóban, hiszen az elmúlt tíz évben több mint 300 újságírót citáltak bíróság elé rágalmazásért, legtöbbjüket korrupciós ügyek feltárása miatt. Romániában a rágalmazási és becsületsértési törvények nagyon szigorúak, pénzbírságot vagy akár börtönbüntetést kaphat az az újságíró, akit ilyen ügyben ítélnek el. Az újságírók ellen folyó perek részben az újságíróképzés hiányosságaira vezethetőek vissza.

A román üzletemberek és köztisztviselők nemzeti sportja: perbe fogni az újságírót

Notórius mohósággal fogják perbe az újságírókat Romániában, elsősorban a politikai és az üzleti körök tagjai, akik a büntető törvénykönyvet (amelynek 204–205-ös cikkelye foglalkozik a rágalmazás és becsületsértés büntetésével) legális eszközként használják arra, hogy elnémítsák a sajtót, és meggátolják az újságírókat munkájuk végzésében. „Újságírót perelni egyre népszerűbb sport a román üzletemberek és köztisztviselők között” – mondta Alexandru-Bradut Ulmanu, az Annenberg Kommunikációs Iskola Fulbright-ösztöndíjasa.
Az Evenimentul Zilei című napilap szerkesztője, Cornel Nistorescu elmondta, hogy körülbelül száz tárgyaláson vett részt, míg a megszállott lugoji regionális újságírót, Toma Trifon Nicolaet negyvenszer perelték be, és nagyjából 120 bírósági tárgyaláson kellett megjelennie.
Ulmanu írt az utóbbi idők legszigorúbb, újságírókat elítélő bírósági döntéséről. A két elítélt riporter az Academia Catavencu, egy szatirikus társadalmi-politikai hetilap munkatársa. Felix Rachet és Sorin Ozont, a két oknyomozó újságírót bűnösnek találták Petre Badea becsületének megsértésében, aki az Aedificia Carpati építővállalat vezetője. Az újságírókat arra kötelezték, hogy fizessenek 100 millió lej (akkori árfolyamon 4 000 dollár) kártérítést Badeának, aki eleinte egymilliárd lejt (40 ezer dollárt) követelt. Az újságírók azt írták, hogy Badea „tisztességtelenül szerezte meg a korábban állami tulajdonban lévő Carpati épülettervező intézet archívumát, illetve az STS, a Speciális Telekommunikációs Szolgáltató székházára és az elnöki rezidencia építésére szóló szerződést”.
A két idézés nem volt jogszerű, mivel azokat a munkahelyre, és nem az állandó lakcímre küldték. „Mi több, Doru Costea, a lap ügyvédje levélben kérte a tárgyalás elhalasztását, mert időre volt szüksége, hogy felkészüljön a védelemre, de a levél elkallódott a bíróságon” – mondta Ulmanu. Az újságírókat távollétükben bűnösnek találták. Ráadásul a bíró nem kérte Petre Badeától, hogy mutasson fel bizonyítékokat állítólagos pénzügyi veszteségeiről, mert úgy döntött, hogy „az erkölcsi sérelem ténye már magával a cikk elolvasásával bebizonyosodott”.

A politikusok és üzletemberek által zaklatott újságírók helyzete közvetlen összefüggésben áll az igazságszolgáltatás sok szempontból roppant elavult rendszerével, amely még nem szabadult meg a kommunista rezsimtől örökölt bürokráciától, és a politikai és gazdasági erők kedvenc eszköze lett az újságírók elhallgattatásában. A tipikus román sajtópernek nemcsak a hosszan elhúzódó jogi eljárás, hanem a nehézkes iratkezelés és a bürokratikus kihallgatás is része.
A sajtóperek során nemcsak az igazságszolgáltatás hiányosságai zavarják a jogi eljárás igazságosságát és zökkenőmentességét, hanem azok a „láthatatlan kezek” is, amelyek arra szakosodnak, hogy iratokat rejtsenek és veszítsenek el. Az idézések vagy levelek kiküldése során gyakran megesik, hogy néhány okmány elkallódik vagy későn jut el a címzetthez. A „szándékos iratkésleltetésnek” is nevezett módszer elsősorban azt a célt szolgálja, hogy megakadályozza a bűnösnek mondott újságírók fellebbezését. A fellebbezés törvényileg meghatározott határideje 30 nap bármelyik olyan félnek, aki nem elégedett az ítélettel. A fellebbezés előtt azonban meg kell várni a végső ítéletről szóló értesítést. A szabály hasznavehetetlen, mivel az emberek a fellebbezési határidő lejárta után kapják meg az értesítéseket. Ha pedig az ítéletről szóló hivatalos értesítést egy hónappal a levél keltezése után kézbesítik, elvész a fellebbezés joga, ezért el kell fogadni az ítéletet.

Küzdelem a bírókkal

A bírósági tárgyalás jellemző – és legfontosabb – része a meghallgatások sorozata. A fenti példa, az Academia Catavencunak dolgozó újságírók esete jellemző arra, ahogy a bírók a meghallgatás során viselkednek. Általában makacsul elutasítják, hogy az újságírók ügyvédje ismertesse a védelem álláspontját, nyilvánosan vádolják őket, és meggátolják őket abban, hogy bizonyíthassák állításaikat.

Az Adevarul országos napilapnak dolgozó Loreta Budin hasonló tapasztalatokat szerzett, amikor 1997-ben Nica Leon beperelte. Leon azon szervezetek egyikének vezetője, amelyek az úgynevezett „antikommunista forradalmárok” ügyeivel foglalkoznak. Budin dokumentumokkal alátámasztott riportja szerint Leon csak azért alapította az említett szövetséget, hogy megtarthassa a bukaresti Kogalniceanu utca 25. szám alatti épületet, amely valójában pártjának, a Szabad Demokratikus Pártnak a székháza. Az épületet jogellenesen szerezték meg, mivel Nica Leon nem jegyeztette be pártját a bíróságon 1996-ban, pedig ezt a politikai pártokra vonatkozó törvény (27/1996) előírja. Kötelessége lett volna visszaszolgáltatni az épületet az államnak, de ezt nem tette meg.

Bukarest egyes körzetének bíróságán tartották az első meghallgatást. „Mivel tudtam, hogy dokumentumokkal támasztom alá írásomat, nem fogadtam ügyvédet a perre” – mondta Budin. Leon nem jelent meg az első meghallgatáson. A második meghallgatás során az újságírónőt rendszeresen félbeszakították, ha kérdést próbált intézni Leonhoz. „Ioana Mincu, a bírónő vagy azt mondta, hogy a kérdést rosszul fogalmaztam meg, vagy azt, hogy nem tartozik a tárgyhoz” – mesélte Budin. „Egyszer csak elkezdett kioktatni, hogy nem vagyok tisztában a jogi szaknyelvvel, és javasolta, hogy fogadjak ügyvédet.” Az újságírónő egyébként a jogi ügyek szakértője, az Adevarul jogi rovatának munkatársa.
„Nyilvánvaló volt a rosszindulat” – mondta Budin. „De azt hittem, ez csak az én véleményem. Akkor még hittem a bírói pártatlanságban.” Miután sokszor megpróbált kérdést feltenni, de nem hagyták, az újságírónő tiltakozott. Emiatt viszont rendreutasították, és bírsággal fenyegették, ha továbbra is tiltakozik.
„Amikor Leonon volt a sor, a bírónő megengedte neki, hogy becsmérelje az újságot és az »ostoba« újságírókat, akik megszállták a román sajtót” – mesélte Budin. „A bírónő elfogultsága nyilvánvaló volt. Nem akartam elhinni. Nem tiltakozhattam, mert folyton bírsággal fenyegettek.” Aztán a bíróra jutott a kérdezés sora. „A célpontja lettem” – mondta Budin. „Körülöttem mindenki hallgatott. Még sohasem éreztem magam ennyire megalázva. Kihallgatott, bántó kérdéseket tett föl. Azt is megkérdezte, hogy van-e felsőfokú végzettségem. Mondtam neki, hogy két karon diplomáztam” – mondta Budin.
Az egész jogi show két órán át tartott. Utóbb Budin rájött, hogy a bírónő volt a „rosszfiú” az Adevarulban megjelent egyik cikkben, amelyben azzal vádolták, hogy segített Zaher Iskandaraninak kiszabadulni a börtönből. Iskandarani üzletember, akit törvénytelen ügyletek vádjával ítélt el a román bíróság. „Tulajdonképpen én voltam az Adevarul első olyan újságírója, akin bosszút állhatott” – mondta Budin.
A meghallgatás után az újságírónő kérelmezte, hogy jelöljenek ki új bírót, de addigra már Mincu kiszállt. A tárgyalás 2000 tavaszán ért véget, hosszan elnyújtott, traumatikus belső harcok és havonkénti meghallgatások után. Az újságírónő megnyerte a pert, miközben Leon többször indítványozta Budin bebörtönzését. Leon fellebbezett ugyan, de megint veszített.

Ítéletek

Az ítéletek szintén jellemzők a román bíróságokra. Az egyik leghírhedtebb eset a Buna Ziua Brasov helyi napilap főszerkesztője, Marius Stoinovici elleni ítélet. Miután 1997-ben az újonnan megválasztott elnök, Emil Constantinescu megkérte az újságírókat, hogy tárják fel az összes korrupciós esetet, Stoinovici lapja indított egy kampányt, amelynek a „Korrupciós akták” nevet adták. Hónapokon keresztül az újság minden számában megjelent egy folyamatban lévő korrupciós eset. A Postavarul cég néhány alkalmazottja nyílt levelet küldött az újságnak és a korrupciós ügyekért felelős megyei bizottságnak. A levélben leírták a cégüknél történő visszaéléseket és szabálytalanságokat. Miután a lap publikálta a levelet, a cég igazgatója, Vian Bobocea beperelte Stoianovicit rágalmazásért. A per két évig tartott, az újság és a főszerkesztő elvesztették első- és másodfokon is. Pusztán azért, mert a lap közölt egy nyílt levelet, Stoianovicinek kétmillió lej (akkori árfolyamon 200 dollár) kártérítést kellett fizetnie a Postavarul igazgatójának, valamint 500 ezer lej (50 dollár) büntetést.

A bírság az egyik lehetséges ítélet az ilyen perekben, és bár az összeg sokszor nem nagy, az újságírókat rendőrségi nyilvántartásba veszik. Így történt ebben az esetben is, ám Stoianovici mégis szerencsésnek tarthatta magát, mivel az újságírókat perbe fogó üzletemberek és politikusok legtöbbje a két és fél millió lej sokszorosát kéri kártérítésként.

Ez történt a 26 éves Simona Stedanescuval, aki jelenleg a constantai Cuget Liber című helyi napilapnál dolgozik. Stedanescu elveszített egy sajtópert, és még mindig óriási összegű kártérítéssel tartozik egy 1995-ben publikált oknyomozó cikk miatt. Egy kollégájával, Bogdan Robert Costescuval együtt leleplező cikket írt a Constanta megyei egészségügyi tanács igazgatójának, Victoria Stroianak a tevékenységéről. Stroiat 1995-ben nevezték ki az intézmény élére. „Rájöttem, hogy nagyon ellentmondásos személyiség volt 1989 előtt és után” – mondta Stefanescu. „Magatartása és a korábbi munkahelyein alkalmazott vezetési stílusa vitatható volt. Szemtanúk szerint 1989 decemberében Stroiat az alkalmazottak kövekkel kergették el.”
Habár Stroia többször kijelentette, hogy többé nem hatnak rá a lapokban megjelentetett cikkek, 1995 októberében rágalmazásért beperelte az újságírókat, 80 millió lej (akkori értékén 40 ezer dollár) kárpótlást kért, és megfogadta, hogy a pénzt egy új kórház építésére ajánlja fel. A per 2000 februárjában ért véget a 345-ös számú ítélettel, amely kimondja, hogy „a per a büntetőjogi felelősség különleges meghatározásának következtében zárul le”. Azt hihetnénk, hogy ez jó hír az újságíróknak. De nem így történt. Az alpereseket a Stroianak juttatandó 45 millió lej (több mint 20 ezer dollár) kártérítés megfizetésére ítélték. Stefanescu ismételten fellebbezett, de közben a céget, ahol jelenleg dolgozik, arról értesítették, hogy a munkabér egy részét levonják, amíg ki nem fizeti a kártérítést. „Nincs semmi vagyonom, a szüleimmel élek az ő lakásukban, és a fizetésemen kívül nincs semmi jövedelmem” – mondta Stefanescu. „Szerintem az ítélet abszurd.”
„Nem hiszem, hogy hiba volt az olvasókat tájékoztatni egy olyan köztisztviselő viselt dolgairól, aki az egész közösséget érintő döntések meghozataláért felel” – tette hozzá Stefanescu. „Csak a munkámat akarom végezni anélkül, hogy ilyen nyomás alatt éljek, és folyton arra kelljen gondolnom, hogyan fizetem ki a kártérítést a fizetésemből.”

A bírók részrehajlása minden egyes sajtóperből kutyakomédiát csinál. A román bírák elfogultságának egyik oka az igazságügyben dolgozók alacsony fizetése. A legtöbb állami alkalmazotthoz hasonlóan az igazságszolgáltatás emberei is inkább az újságírók, mintsem a bíróság előtt megjelenő, pénzügyi hatalommal rendelkező üzletemberek vagy politikusok ellenében fognak ítélkezni. Ez azt eredményezi, hogy a bírósági tudósítók félnek.
Mariana Gavrilanak, a Ziua de Ardeal című napilap riporterének volt mersze írni két nagyváradi bíróról, Mariana Roscaról és Elena Pop Blagaról, akiket azzal vádoltak, hogy pénzt kértek a jogi eljárás felgyorsításáért. Az újságírónőt beperelték, és egy szebeni bíróság pénzbírságra ítélte.
Az újságírók zaklatásának másik lehetséges módszere a megfélemlítés és a fenyegetés, de ezeket ritkán használják, mivel létezik a sajtó elhallgatatásának jogszerű, „bársonyos” módja is. Egy másik helyi napilap, a Vest munkatársa, Florin Cuc pert nyert Ioan és Viorel Micula ellen, akik a Transilvania General és a European Drinks cégek tulajdonosai. A Micula testvérek a jelenleg a Ziua de Ardealnál dolgozó Cucot megfenyegették, hogy megcsonkítják, levágják kezét-lábát.

Erőegyesítés

A román újságírók komoly problémaként szembesülnek azzal a ténnyel, hogy az őket beperlők semmit sem kockáztatnak. Bár az 1996-ban megválasztott kormány megígérte, hogy felveszi a harcot a korrupció ellen, és arra kérte az újságírókat, hogy írják meg a korrupciós eseteket, ezzel is segítve a hatóságok küzdelmét a korrupció-járvány ellen, végül mégis az újságírók ellen dolgozott. Ennek csúcsaként egy évvel az 1996-os választások után az Igazságügyi Minisztérium megsemmisítette a felperesek által fizetendő illetékről szóló döntést, amely a kártérítésért perelő panaszosokat előzetes fizetésre kötelezte. Ily módon az üzletemberek és a közhivatalnokok bármikor perelhetnek, amikor csak kedvük tartja, mert nem kockáztatnak semmit, és bármekkora kártérítést követelhetnek, mivel nem kell illetéket fizetniük.

A román újságírók szakmai egyesülete azt követeli, hogy a becsületsértés és a rágalmazás ne számítson olyan vétségnek, amely pénzbüntetéssel vagy szabadságvesztéssel büntethető. Kitartanak amellett, hogy ezek a legtöbb demokráciához hasonlóan ne a büntető, hanem a polgári törvénykönyv hatálya alá essenek. Mi több, a román gyakorlatban nincs egyértelmű különbség a tényeken, illetve az „értékítéleten” alapuló vádaskodás között, mely utóbbit jogilag „sértésnek” nevezik.

A román lapkiadók szövetsége, a Nemzeti Sajtó Klub tiltakozott a sajtóperek számának radikális növekedése ellen. Nyilvános közleményük szerint „[e]gyértelmű, hogy az újságírók zaklatása a bíróságon, és az, hogy a felperesek a józan észnek ellentmondó összegű kártérítést igényelnek, azt a célt szolgálja, hogy megfélemlítsék az újságírókat és a lapokat, rádió- és tévéállomásokat, és elhallgattassák azokat, akik kritikus véleményt mernek hangoztatni, vagy visszaéléseket és rendellenségeket tárnak fel”.
Az újságírók szerint a zaklatások oka részben az, hogy nincs érdekvédő szakmai képviseletük. Romániában körülbelül 20 szakmai egyesület működik, például az Egyesület a Transzparenciáért és Szabad Kifejezésért, a Román Újságírók Társasága, a Fotóriporterek Egyesülete, a Független Rádiók Alapítványa és más kis helyi szervezetek. De egyikük sem állítja működésének középpontjába azt, hogy az újságíróknak jogi védelmet nyújtson, valamint segítse eligazodásukat az igazságszolgáltatás útvesztőjében.

Ebből a szempontból előrelépést jelentett a FreeEx (Szólásszabadság) egyesület programja, amelyet 1999-ben indított el az amerikai Freedom House a USAID anyagi támogatásával. A program célja, hogy kifejlesszen egy regionális hálózatot, amely figyeli az újságírók megfélemlítésére vagy megbüntetésére irányuló kísérleteket, és küzdjön az újságírók szólásszabadságának korlátozása ellen. Tavaly óta az egyesület támogatói közé tartozik a Romániai Nyílt Társadalom Alapítvány és a Világbank romániai hivatala. A FreeEx egyik legfontosabb tevékenysége, hogy lobbizik a beperelt és megtámadott újságírókért, ami azt jelenti, hogy folyamatosan javaslatokat tesz a média szabályozásának módosítására.

Tavaly márciusban a szövetség ennél is messzebb ment: felállította a Szólásszabadságot Védő és Támogató Egyesületet (APPLE), amelynek elnöke, Mircea Toma kijelentette, hogy az új szervezet ezentúl a bírósági tárgyalások során is segíti az újságírókat.
Mindazonáltal a leglényegesebb kérdés a jogrendszer korszerűsítése, hogy az megfeleljen az európai normáknak. Közben azonban a hatóságok felfedezték, hogy az egyetlen hatályos román sajtótörvény a kommunisták által a hetvenes években elfogadott törvény, amelyet az összes posztkommunista kormány elfelejtett eltörölni. Az újságírók viszont nem feltétlenül ragaszkodnak egy új sajtótörvényhez, mivel attól tartanak, hogy ez több megszorítást, mint kiváltságot jelentene. Az általános nézet az, hogy elég lenne, ha néhány kitétellel bővítenék a polgári törvénykönyvet. Ezek a kitételek állítanák fel a bírságolás rendszerét olyan újságírók esetében, akikről kiderül, hogy valóban félretájékoztatták az olvasókat és megrágalmaztak másokat. Egyúttal a kért kártérítéssel arányos kötelező illetéket róna a felperesekre. Az újságírók azzal érvelnek, hogy ez oltaná a perindítási szomjat.

A kormány ugyan megvitatta azt a kérdést, hogy a jövőben a rágalmazás és a becsületsértés a büntető törvénykönyv helyett tartozzon a polgári hatálya alá, de lényegi előrelépés nem történt ez ügyben. Habár a letöltendő börtönbüntetés alól általában felmentik az újságírókat, a pénzbírság érvényes marad, és az újságírók bekerülnek a bűnügyi nyilvántartásba, illetve anyagilag tönkremennek. „A strasbourgi Európai Bíróságig kell elmenniük, hogy tisztázzák magukat” – mondta Ulmanu, az Annenberg Kommunikációs Iskola a cikk elején már idézett Fulbright ösztöndíjasa.
Amíg jelentős és lényegi változások nem történnek a jogrendszerben, addig az oknyomozó újságírás kockázatos munka marad a román újságíróknak, akiknek az a nehéz küldetésük, hogy tájékoztassák a közvéleményt a gyanús ügyletekről, a korrupcióról és egyéb gazdasági vagy politikai visszaélésekről.

Képzés

Az idejétmúlt jogi rendszer gyenge pontjai és a politikai hatalom által gerjesztett ellenséges környezet mellett egy másik tényező is kedvezőtlenül befolyásolja a román média szabaddá és cenzúramentessé válását: a megfelelő képzés hiánya. Ez néha ahhoz vezet, hogy az újságírók nem professzionális módon közelítenek azokhoz a témákhoz, amelyekről írnak. Habár a jelenleg működő román médiatanszékek (Bukarest, Temesvár, Szeben) sokat fejlődtek, és ma már lényegesen közelebb állnak a modern, nyugati stílusú oktatáshoz, az újságíró-iskoláknak ötven év elnyomás után kell magukhoz térniük, ha a nyugati demokratikus normáknak megfelelő újságírókat akarnak képezni. A megfelelő hátteret biztosító oktatás elterjedéséig az újságíróknak a gyakorlatban, az ellenséges politikai és gazdasági környezetben kell megtanulniuk a szakmát.

Az első lépéseket épp most láttuk. Ulmanu az oknyomozó újságírás technikáiról tart kurzust a Bukaresti Egyetem médiaszakán és a bukaresti Médiaegyetemen. Előadásai az ilyen újságírás jellemzőivel foglalkoznak, olyan klasszikus példákkal kezdve, mint a Watergate-ügy. Beszél arról is, hogy milyen módszerekkel lehet megtalálni és kiválasztani az oknyomozás témáját, azután minden hallgató választ egy témát, és a félév végére feldolgozza azt. A diákok megtanulják, hogyan lehet jól szervezetten dolgozni, kezdve onnan, hogyan válasszák ki a témát, majd azt milyen módszertan szerint dolgozzák fel, és hogyan bírják szólásra a forrásokat.
„Az eredmények tényleg hihetetlenek voltak” – mondta Ulmanu. „Kaptam néhány remek sztorit, közülük sok publikálható.” A legnagyobb problémát a meg nem erősített tények felhasználása jelentette. A kurzus célja, hogy bevezesse a diákokat az oknyomozó újságírás alapjaiba, és felvértezze őket az ehhez szükséges tudással és készségekkel. A román oknyomozó újságírók az érdekcsoportok által gyakorolt politikai és gazdasági nyomással, illetve a cenzúra ezen keresztül kialakított új rendszerével szembesülnek. Ezért van szükség a „gyökerek” megszilárdítására, azaz a professzionális újságírás megalapozására. Szilárd alapok hiányában az újságírók jobban ki vannak téve a nyomásnak. Ha megtanulják, miként építsenek fel egy tényfeltáró riportot anélkül, hogy támadási felületet hagynának, fontos lépést tettek az erős, szabad sajtó felé.

„Jelenleg Romániában nem beszélhetünk jó tényfeltáró újságírásról, mert az újságírók vagy nem tudják, hogyan kell csinálni, vagy túl hanyagok, vagy mert a lapok, a rádiók és a televíziók nem engedhetik meg maguknak, hogy felmentsenek egy riportert mindennapi teendői alól és igazi, több időt és pénz igényelő oknyomozó riport írására használják” – mondta Ulmanu. Van azért néhány kivétel: az oknyomozó riportercsapat az Academia Catavencu című hetilapnál, vagy a Dana Deac vezette csapat a bukaresti Tele7ABC televíziónál.

„Azok az újságírók azonban, akik Romániában oknyomozó riportot írnak (vagy azt hiszik, hogy azt írnak), sokszor elfelejtik vagy egyáltalán nem is tudják, hogy az ügy minden oldalát be kell mutatniuk, az információkat ellenőrizniük kell, és nem szabad a személyes véleményüket a sztoriba fűzniük” – mondta Ulmanu. Ez az egyik gyenge pontja a romániai tényfeltáró újságírásnak, és ez az egyik oka annak, hogy az újságírókat könnyű beperelni.
Néhány szakmai szervezet elkezdett beszélni arról, hogy fontos lenne javítani a román tényfeltáró újságírás színvonalán. Az APPLE elnöke, Toma kijelentette, hogy az egyesület megpróbálja felszámolni a hozzá nem értést az újságírásban, ami „gyakran korlátot szab annak, hogy milyen információkhoz férnek hozzá végsősoron az újságírók”.

Fordította: Tumpek András