• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2001 tél

Kritika

Szilágyi-Gál Mihály:

A kommunikáció mint az eltérő igények etikája

Jürgen Habermas: A kommunikatív etika

Jürgen Habermas neve még a beavatott olvasó számára is a szerző nagyhatású nyilvánosság-elméletével társul. Kétségtelen, hogy Habermas A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című, magyarul is olvasható, Németországban négy évtizede megjelent könyve a társadalomtudomány minden területén megkerülhetetlen forrásnak bizonyult. Kevésbé ismert a nyolcvanas években, nagyjából 1991-ig kidolgozott diskurzusetikája, amely részben a kommunikatív cselekvésre vonatkozó saját korábbi kutatásaira, részben pedig a Karl-Otto Apel argumentatív etikájához kapcsolódó közös kutatásukra épül. A szerző alkotói pályájának kezdetére ma már az azóta publikált művei alapján tekinthetünk vissza. Eszerint világos, hogy az európai nyilvánosság történetéről szóló korai mű előtanulmánya a huszonöt évvel későbbi diskurzusetikának. Az összekötő szál a társadalomban párhuzamosan létező eltérő igények létjogosultságának nyilvánosság előtti erkölcsi megmérettetése. A nyilvánosság kérdésköre az egész eddigi habermasi életmű hátterében megmaradt. A szakirodalom ugyanezt állítja az életmű későbbi szakaszában kibontakozó erkölcsfilozófiáról, amely már a nyilvánosság-könyvben lappang. A jelen kötet a diskurzusetika alapszövegeinek első szisztematikus magyar nyelvű összegyűjtése. Habermas erkölcsfilozófiájának vázlatos ismertetésében arra is kitérek, hogy mindez miért lehet fontos azok számára, akik a média valamilyen területén vagy médiakutatóként dolgoznak.

Habermas saját szerepe a diskurzusetika létrejöttében két egymást kiegészítő tézisnek a kidolgozása. A végső eredmény így foglalható össze: anélkül, hogy az erkölcsi jónak bármilyen konkrét elméletére támaszkodnánk, csupán a helyes érvelés szabályait betartva a különböző érdekek jogossága pártatlanul tesztelhető. Ugyanis a helyes érvelés során képesek lehetünk valakit meggyőzni anélkül, hogy konkrét érdekekhez vagy értékekhez folyamodnánk. Az érvelés, mint a meggyőzés kommunikációs közege tartalmilag független mindattól, amiről valakit meg akarunk győzni: maga az érvelés és az ezt hordozó kommunikáció csupán formája a meggyőzésnek. Viszont mint forma, mindenki által követhető, mert nem ütközik tartalmi meggyőződésekkel; továbbá követendő is, mert nélküle nem tudjuk elmondani azt, amit akarunk.

Habermas szerint a diskurzusetika jelentősége abból a problémából adódik, hogy az érdekek és értékek sokféleségének társadalmában senki sem állíthatja teljes bizonyossággal, hogy ő jobban tudja, mint bárki más, hogy „mi a jó”. Habermas rávilágít a késői modern társadalmaknak arra a szerinte erkölcsi és politikai válságtünetére, hogy különös érdekek szenvedő alanyai vagyunk anélkül, hogy ezeknek nagyobb volna a létjogosultságuk, mint saját érdekeinké. Ezért van szükség egy olyan erkölcsiszabályrendszer kidolgozására, amely által a konkrét igények létjogosultsága eldönthető, és amely ugyanakkor nem ad nagyobb súlyt semmilyen különös érdeknek. Habermas szerint egy ilyen természetű erkölcsi szabályrendszer kidolgozása leginkább az érvelés helyes szabályait betartó kommunikáció szabályaiból indulhat ki. Az értelmes beszéd puszta logikai szabályainak betartásáról van szó, vagyis az ésszerűen felépített közlés azon elemeiről, amelyek nélkül senki sem tudná még azt sem elmondani, hogy ő maga mit gondol. Ez tehát nem valamilyen konkrét érdek vagy hitrendszer elfogadása, hanem az érthető érvelés azon minimális szabályainak betartása, amelyeket ha valaki nem vállal, akkor önmaga ellen cselekszik, mert a többiek nem fogják érteni, hogy ő maga mit akar. Ez az a minimális közös talaj, amely nélkül azt sem tudnánk egymással közölni, hogy nem értünk egyet.

A formailag helyes kommunikáció ettől még nem etika és nem is erkölcsfilozófia. Habermas szerint a kommunikáció alapszabályai éppen tartalmi semlegességük és az érthető közléshez szükséges formai érvényességük miatt hasznosak erkölcsi szempontból. Ennek a gondolatnak a megértéséhez fontos megjegyezni, hogy Habermas etika és erkölcs között abban tesz különbséget, hogy míg az etika valamilyen különös értékrendszer cselekvési szabályrendszere, addig az erkölcs az a szabályrendszer, amely mindenki számára elfogadható módon rögzíteni tudja a különböző etikák közötti vita szabályait. A kommunikáció mint az egymással vitatkozó emberek alaphelyzete tehát éppen azért lehet a viták eldöntésének igazságos hordozója, mert nem azonos semmilyen konkrét etika szabályaival – ezeknek csupán a közölhetőségét teszi lehetővé.

A diskurzusetikát ért ellenvetések közül két nagyon jelentősre térek ki. Az egyik szerint a helyes érvelés formális kritériumainak eleget tett érvek végeredményeként Habermas a konszenzust jelöli meg. Márpedig ez eleve feltételezi a jobbik érv meghatározásának valamilyen további szempontrendszerét. Habermas elismeri, hogy egy megfelelő érveléselmélet teljes kifejtése még valóban várat magára. Mégis úgy véli, hogy ennek hiánya nem cáfolja a konszenzusra való törekvés általános morális követelményét. Egy másik ellenvetés azt kéri számon Apeltől és Habermastól, hogy közösen kifejtett elméleti alapvetésük csak a racionálisan artikulálható igényeket képes figyelembe venni. Kétségtelen, hogy Habermas erkölcsfilozófiája, illetve annak Apellal közösen kidolgozott elemei vállaltan racionalisták, és ez sajátosan lehatárolja a magyarázóerejüket. De figyelembe kell venni, hogy a diskurzusetika végső elméleti célja annak megalapozása, hogy a különbözőséget mindig meg lehessen vitatni. Ezt a célt nem csökkenti az a tény, hogy a különböző igények erkölcsileg mindenki számára valamilyen szinten elfogadható összehangolását a racionális érvelés szabályaira alapozzuk.

Habermas kommunikatív erkölcsfilozófiája nem tömegkommunikáció-elmélet és nem is tekinthető a médiakutatás primér elméletének. Háttérelméletként viszont megkerülhetetlen. Ennek két okát szeretném kiemelni. Először is Habermas erkölcsfilozófiája a demokrácia egyik legalapvetőbb feldolgozásából indul ki. Ennek kulcseleme a problémák folytonos megvitathatóságának elméleti megalapozása. A késő modern társadalmak gazdasági-politikai feltérképezésében Habermas elmagyarázza a legitimitás és az össztársadalmi konszenzus fejlett nyugati demokráciákban bekövetkezett válságát. Elemzése messze túllép a szigorúan vett filozófiai leírás keretein. Továbbá a kommunikációnak egy olyan általános értelmezését nyújtja, amelyből kiderül, hogy a kényszermentes, tehát szabad közlés attól függetlenül közkincs, hogy ki mit közöl. Habermas gondolatmenetében talán az a legfigyelemreméltóbb felismerés, hogy a kommunikáció az egyetlen olyan elem a plurális társadalmak mindennapjaiban, amelyben kénytelenek vagyunk közös szabályokat betartani.

Végül további néhány szót a magyar kiadásról. A fordítónak azzal a szinte lehetetlen feladattal kellett megbirkóznia, hogy németül írott társadalomtudományi szöveget olvasmányos magyar változatban közvetítsen. Ez különösen nehéz Habermas esetében, aki egyszerre több társadalomtudományi terület szaknyelvén ír. A kötetet elsősorban a terminológiailag beavatott olvasóknak ajánlom. A fordító Felkai Gábor az egész elméleti háttérhez írott nagyon alapos és áttekinthető bevezető tanulmánya hasznos kalauz, de leginkább edzett olvasóknak.
(Jürgen Habermas: A kommunikatív etika. Új Mandátum, 2001. Fordította és a bevezetőt írta Felkai Gábor)