• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2001 tél

Kritika

Jenei Ágnes:

Ellentmondások az olasz médiában: a törékeny rendszer

Paolo Mancini: Il sistema fragile – I mass media in Italia tra politica e mercato

Paolo Mancini a Perugiai Egyetemen oktatója, a Politikatudományi Karon kommunikáció szociológiát tanít, kutatási területe a politikai kommunikáció. A Sistema fragile – I mass media in Italia tra politica e mercato (A törékeny rendszer – Az olasz média a politika és a piac között) című könyve azoknak szól, akik szeretnének megismerkedni az olasz médiarendszer sajátosságaival.

A könyv egyik alapkérdése – amelyet a külföldiek oly gyakran tesznek fel az olasz médiakutatóknak – a következő: hogyan vált Berlusconi a jelenkori olasz történelem egyik főszereplőjévé. Mancini megvilágítja azokat az okokat, folyamatokat, amelyek a jelenlegi, kissé bizarrnak tűnő helyzet kialakulásához vezettek. Mint ismeretes, a 2001-es választások után a legjelentősebb magán médiabirodalom tulajdonosa lett a miniszterelnök, így – bár nem közvetlenül – az olasz közszolgálati rádió és televízió üzletpolitikájának fő alakítója. A helyzet ellentmondásosságát jelzi, hogy az olasz televíziós piac két legnagyobb, szinte kizárólagos versenytársa hosszú évek óta a RAI, vagyis az olasz közszolgálati televízió és Berlusconi Mediaset nevű televíziós társasága. Jellemző, hogy a köznyelvben is elterjedt a duopólium kifejezés.

A szerző a múlton keresztül értelmezi az olasz médiarendszer sajátosságait, anomáliáit. Interpretációja a könyvben nem tárgyalt legújabb olasz tömegkommunikációs jelenségekre is érvényes.

Az anomáliák prezentálásával a szerző maga utal a legkézenfekvőbbnek tűnő értelmezésre Jeffry Alexander funkcionalista elemzéséből kiindulva. E feltételezés szerint – ideáltipikus esetben – az egyre komplexebbé váló társadalmaknak egy bizonyos fejlődési szakaszukban szükségük van egy új, önálló rendszer létrehozására, amely közvetít a többi, funkcióit tekintve egyre inkább szakosodó társadalmi alrendszer között, valamint a társadalmi alrendszerek és az állampolgárok között. Az így kialakuló kommunikációs rendszer tehát teljesen független a többi rendszertől. Érdemes megjegyezni, hogy Alexander a rendszerek funkcionális szétválasztásában látja a modernitás lényegét. A tömegkommunikáció elsődleges funkciója a közvetítés, a társadalmi integritás elősegítése.
Az elmélet azonban csak részben használható. Nem képes árnyalt magyarázatot kínálni ama sajátosan olasz kontextusra, amelyben az állam és polgárai között közvetítő szervezetek (pártok, mozgalmak, érdekképviseletek stb.) túlburjánzása gátolta, lehetetlenné tette a tömegkommunikációs rendszer önállóvá válását. Az olasz médiarendszer ugyanis sohasem vált függetlenné a többi társadalmi alrendszertől. Ezért igen törékeny.
Gazdasági szempontból természetesen nem az. Azonban professzionális és funkcionális identitását tekintve nem tud a többi rendszertől függetlenül a társadalmi folyamatokra hatni, nem önálló, stabil rendszer: törékeny.

A helyzetet elemezve a szerző visszanyúl a kezdetekhez, majd bemutatja az olasz médiatörténet egyes fázisait és meghatározó szereplőit. Eközben részletesen megvizsgálja és elemzi a legelterjedtebb szakmai modellek és formanyelvek születésének kulturális összefüggéseit is.
Az olasz tömegkommunikáció hajnalát és fejlődését vizsgálva természetesen magyarázatot kapunk arra, miért nem sikerült a rendszernek szakmailag és funkcionálisan függetlenné válnia.

Mancini bemutatja a nyomtatott sajtó történetét, kiemelve két, a jelenlegi helyzet értelmezése szempontjából fontos mozzanatot. Az egyik a politika és a sajtó szinte szimbiotikus kapcsolata, és ebből fakadóan a sajtó részrehajló magatartása, ami szöges ellentétben áll az angolszász országokban kialakult, objektivitásra törekvő újságírói gyakorlattal. A másik az irodalmi szálakkal szakítani nem akaró, szubjektív, értelmező újságírói hagyomány.
Olaszországban az újságírás a kezdetektől fogva összefonódik a politikával. Ebben a tekintetben kísértetiesen hasonlít Franciaországra. A párhuzam illusztrálására a szerző – médiakutatótól szokatlan – irodalmi példákat hoz, Balzac hősét, Lucien de Rubemprét az Elveszett illúziókból és Maupassant Szépfiúját.
A 19. században a politikai lapok már az olasz reformkortól, a Risorgimentótól kezdve mindig a különféle politikai érdekcsoportok legfőbb szervezkedési eszközének számítanak. A múlt században Mussolini (aki maga is újságíróként kezdte pályafutását) diktatúrája alatt az újságírás a politikai rendszer ideológiáját közvetíti, természetszerűleg a politika szolgálatában áll. Ugyanakkor a fasizmus elleni harcban is óriási szerepet játszanak a politikai lapok: a szabadság eszményének terjesztésén kívül a küzdelem megszervezésében nyújtanak gyakorlati segítséget. A második világháború után az újságírói gyakorlat az egyes pártokhoz kötődve él tovább egészen a hetvenes évek végéig. Bár a pártok napilapjai fokozatosan eltűnnek a piacról, az olasz sajtó a politikának még mindig kitüntetett helyet tart fenn, ugyanakkor a véleménynyilvánítás gyakorlatával, az oly gyakori állásfoglalással maga is politizál. Berlusconi tehát, aki a politika és a média legszorosabb összefonódását szimbolizálja, tulajdonképpen egyszerűen hagyománykövetőnek tekinthető.

A politika és a tömegkommunikáció szoros kapcsolatától eltekintve is megállapítható, hogy Olaszországban mindig is erős volt a részrehajló, bizonyos szempontokat, érdekeket tükröző, a jelenségeket meghatározott perspektívából, ideológiai szemüvegen keresztül értelmező, azokhoz kommentárt, magyarázatot fűző újságírás hagyománya. Ez az irodalmi szalonokban meghonosodott újságírói gyakorlat folytatásaként is felfogható.
Az irodalmi gyökerekből táplálkozó, azoktól elszakadni nem tudó és nem akaró újságírás a valóság értelmezését és értékelését tűzte ki céljául. A modern újságírás alapját képező tényprezentáló attitűdnek, a száraz, de lényegretörő stílusnak ez természetesen az ellenkezője. Az olasz újságírói hagyomány az eseményeket nyelvesztétikai elvek szerint mutatja be, stílusa ezért gyakran terjengős, hosszú körmondatokkal ékelt, a művészi szépségre törekvő.
Berlusconi ezt a hagyományos, interpretáló, tényszerűséget negligáló újságírói gyakorlatot a maga hasznára fordítja. Technikai kivitelezését tekintve professzionális minőségű, de nyíltan részrehajló műsorszámokat gyárt. Kiváló példa erre három országos, általános műsorszolgáltató csatornája közül a Rete 4 tévéhíradója.

Kereskedelmi televízióinak sikerét elemezve a szerző különféle okokat tár fel. Bemutatja a hetvenes évek végére önfeledt szórakozást igénylő közönséget, amelynek szükségletét az akkori tömegkommunikációs eszközök nem tudják, illetve nem kívánják kielégíteni. A minőségi nyomtatott sajtó továbbra sem mond le az olvasói tábor neveléséről, meghatározott álláspontokról, világnézetekről való meggyőzéséről. Ez részben még ma is így van.
Ugyanakkor az angolszász országoktól eltérően az olasz napilapok piacáról a tárgyalt időszakban teljesen hiányzik – a napilapok szintjén még ma is hiányzik – a bulvársajtó. Az értelmiségi, komoly, gyakran elkötelezett lapok nevelő szándéka elől tehát sokan menekülnek, de a nyomtatott sajtó nem nyújt alternatívát. Így a közönság a – legalább – passzív időtöltést nyújtó televíziós fogyasztást preferálja. Ezzel egyidőben az olasz politikai pártok is kezdik elveszíteni szocializációs és kommunikációs funkcióikat, ezeket is egyre inkább a televízió tölti be. A monopóliumot élvező RAI azonban szintén a nevelő és ismeretterjesztő közszolgálati funkcióinak próbál eleget tenni, a nézők itt sem számíthatnak felhőtlen, öncélú szórakozásra.

Miközben tehát az olasz társadalom szekularizációja visszafordíthatatlan folyamattá válik, ezzel párhuzamosan, az új közönségigényekre válaszolva a kereskedelmi média jelenik meg a piacon. Ezt természetesen a jogi háttér megváltozása is elősegíti. A szerző ismerteti azokat a törvényeket, amelyek lehetővé teszik a piac liberalizálását, hangsúlyozva, hogy ez is rendhagyóan, olasz módra, a politika és a média összefonódását tükrözve történik. Az országos műsorszolgáltatás joga a részleges liberalizálást követően is (azaz 1976 után) állami monopóliumnak számít, ezt a problémát azonban Berlusconi szellemesen megkerüli: minimális időeltéréssel sugározza az egyes vételkörzetekben műsorszámait, így tulajdonképpen az egész országban ugyanazt az adást nézheti közönsége, de néhány percnyi eltéréssel, hogy ne minősüljön országos műsorszolgáltatásnak. Az olasz parlament pedig tizennégy éven keresztül szemet huny efölött, és hagyja, hogy az építési vállalkozóból lett médiatulajdonos kiépítse kiadóvállalatát. E ponton Mancini hosszasan és részletekbe menően elemzi Berlusconinak és Craxinak, az akkori szocialista párt vezetőjének híressé vált kapcsolatát, kiemelve az ebből származó kölcsönös előnyöket.

Berlusconi és a kereskedelmi televíziózás felemelkedését természetesen nem lehet egyszerűen politikai kapcsolataiból levezetni. Az olasz társadalom és a jogi környezet változásán, a már említett új szükségletek megjelenésén túl a siker kulcsa az akkori, meglehetősen kedvező gazdasági feltételekben keresendő.
A hetvenes évek végén az olasz kereskedelmi disztribúciós rendszer átalakul, a kiskereskedelem fokozatosan átadja helyét a nagy disztribúciós láncoknak, szupermarketeknek és hipermarketeknek. A megváltozott körülmények között a termékek minőségét, megbízhatóságát már nem a sarki boltos garantálja, hanem szimbolikus identitásuk, a márkanév. Ezt kell az akkori években megismertetni a fogyasztókkal, amire a legalkalmasabb tömegkommunikációs eszköz a televízió lenne, ha a közszolgálati televízió vállalkozna erre a szerepre. Vonakodása, korlátozásai nem tetszenek a rohamosan fejlődő gazdaság szereplőinek. Berlusconi ekkor lép színre, hogy kereskedelmi csatornáival kielégítse a nagyvállalatok, cégek reklámfelületek iránti igényét. Az ebből származó bevételekből pedig a médiamágnás kiépíti birodalmát.

A szerző hangsúlyozza, hogy a kereskedelmi televízió műsorszerkesztési stratégiája több szempontból is innovatívnak tekinthető. Megvizsgálja az Umberto Eco által neotelevíziózásnak nevezett jelenségeket (a műsorfolyam kialakulása, a reklám nyelvének más műfajokra gyakorolt hatása, a szórakoztatás, a szenzációkeltés stb.), és elemzi a kereskedelmi televíziózás céljait. Ugyanakkor feltárja, hogyan alakult át és milyen új tartalmakkal telt meg a közszolgálatiság fogalma az elmúlt évtizedek során.

A kilencvenes évekhez érve Mancini az olasz társadalmi-politikai változások tükrében elemzi a médiarendszer átalakulását. Két lényeges momentumra tér ki: az egyik az 1990-es törvény jóváhagyása, mely legalizálja a Berlusconi által teremtett duopóliumot, bár korlátozza a médiabirodalom terjedését. A másik a Tiszta Kezek nevű korrupcióellenes bírói akció. Az ezzel kapcsolatos társadalmi öntisztulás folyamatának minden hagyományos párt áldozatul esik. Berlusconi nem tudja tovább működtetni politikai kapcsolatrendszerét, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az megszűnik. Érdekei védelmében ekkor lép a politika mezejére. Egyre több hatalmat összpontosít kezében, és egyre több polémiát gerjeszt az összeférhetetlenség kérdésében. Azonban elegánsnak és arrogánsnak egyaránt ítélt bűvészmutatványokkal mindig talál valamilyen látszatmegoldást a legégetőbb kérdésekre.

Sajnos a szerző elemzéséből kimarad a Forza Italia (Berlusconi pártja) 2001-es választásokon aratott győzelme utáni helyzet elemzése. A kéziratot 2000-ben zárta le, így a legújabb jelenségeket nem, csak a hozzájuk vezető utat ismerhetjük meg.

A média világa oly mértékben változik, hogy egy bő, politikai választásokkal tarkított év eltelte után a könyvet akár elavultnak is tarthatnánk. Mancininak azonban sikerül az aktuális pillanat rögzítésén túlmutató elemzést készítenie. Az olasz médiakutatók körében természetesen ismert helyzet egyes elemeit, összefüggéseit úgy tárja fel és úgy rendszerezi, hogy az okok és következmények letisztult, kikristályosodott képét adja közre.

Távolságtartó elemzése rendkívül olvasmányos, bővelkedik konkrét példákban. Alapos, tudományos igényességgel megírt mű azok számára, akik nem ismerik az olasz tömegkommunikációs rendszert, és azoknak, akik értelmezési keretet keresnek az általuk megfigyelt jelenségeknek. Erénye, hogy minden állítását empirikus kutatások, felmérések eredményeivel, bőséges – egyébként nehezen hozzáférhető – adatokkal támasztja alá. Mivel az olasz médiarendszer alakulása sok hasonlóságot mutat a magyar média fejlődésével, a könyv a hazai médiakutatók számára rendkívül hasznos olvasmány lehet. Ugyanakkor minden olasz szakos hallgatónak és olaszul tudó, az olasz civilizáció iránt érdeklődőnek kiváló eszközt nyújthat a mai olasz társadalom alaposabb megismeréséhez.
(Il sistema fragile – I mass media in Italia tra politica e mercato. Roma: Carocci editore, 2000, ára: 14,98 Euro. A kiadó internetes elérhetősége: www.carocci.it)