• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2002 tavasz

Terror

Radikális tanácstalanság

Egy konferencia hozzászólásai

Az ELTE Média Tanszéke 2001 decemberében konferenciát rendezett a 2001. szeptember 11-e után kialakult helyzetről. A résztvevők a támadással kapcsolatban felmerülő kérdések közül a média és a terrorizmus viszonyára összpontosítottak, mert úgy vélték: a terroristák nemcsak az épületeket akarták lerombolni, de a média-teret is igyekeztek megszállni. Egyszerre történt tömeggyilkosság és szimbolikus agresszió, a mediális figyelem kisajátítása. Hol ér véget az eseményekről való tudósítás, és hol kezdődik az eseményekbe való mediális beavatkozás, azaz az eseményeknek a médián keresztül való alakítása? Milyen hatással volt a média „katasztrófa-maratonja” a demokráciának mint a kollektív döntéshozatal hasznos víziójának elképzelésére? Fel kell-e áldoznunk a szólásszabadságot? Hogyan látja az Egyesült Államok, az arab világ és a többi érdekelt fél egymást, illetve saját magát a szeptemberi események után? A vita résztvevői ezekre a kérdésekre kerestek választ. Az alábbiakban Monroe Price médiakutató, Csepeli György szociálpszichológus, Hammer Ferenc szociológus, Braun Róbert kommunikációs szakember, Nádori Péter újságíró, György Péter esztéta, Halmai Gábor alkotmányjogász és Sajó András alkotmányjogász hozzászólását közöljük, tömörített formában.

Monroe Price

Szeptember 11-e számos kérdést vet fel, s ezek közül talán az az egyik legfontosabb, hogy az események milyen hatással voltak a globális közbeszédre. Valóban vízválasztó-e a terrortámadás, vagy csak olyan változásokra világít rá, amelyek már hosszabb ideje, körülbelül egy évszázada zajlanak?

Az egyik legkézenfekvőbb és egyben nagyon lényeges probléma a nemzetbiztonság és a szólásszabadság kapcsolata, illetve az, hogy a 20. század során a közbeszédre, a közbeszéd és az állam viszonyára hatással volt-e a háború. Eddig keveset beszéltünk erről: a különböző beszédmódok elemzését akár egyfajta „elfelejtett történelemnek” is nevezhetjük. Ha azonban jobban belegondolunk, az első kereskedelmi rádió az I. világháború idején született, és magára a rádiózásra is óriási hatással volt az állami felügyelet. Az állam és a média kapcsolata a II. világháború alatt világszerte kitüntetett jelentősséggel bírt, és ez a helyzet a hidegháborúban sem változott. Valószínűleg eltérő következtetésre jutunk a szólásszabadság jelentését, eszközeit és módszereit illetően, ha a teljes 20. századot, illetve ha csak egy rövidebb periódust, például az 1990 és 2000 között eltelt évtizedet vizsgáljuk.

A következő kérdés kapcsolódik az eddigiekhez: milyen kapcsolat van egy állam vagy államcsoport, és a másik államba, a „célországba” eljuttatott információ között? Másképpen fogalmazva: hogyan próbálja egy állam vagy államcsoport önmagát mások számára megjeleníteni? Az 1990-es évek legfontosabb jelensége a határon túli megjelenés „privatizációja”. Sokkal inkább erről van szó, mintsem arról, hogy az egyik ország tudatosan törekedett volna más országok médiájának befolyásolására. Az amerikai, illetve a nyugati kormányzatok ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a privát vállalkozások hatékonyan terjesztik az amerikai kultúrát, és ez szükségtelenné teszi a tudatos politikai beavatkozást.

Szeptember 11-e nyomán különös jelentőséget nyert az, hogyan gondolkodnak más nemzetek az Egyesült Államokról, illetve más civilizációk a nyugati civilizációról. A szeptember 11-e után kialakult helyzet világossá tette a szövetségi kormányzat számára: Amerikának tennie kell valamit azért, hogy a világban ismét elfogadják, hogy „visszahódítsa” a szíveket. Az érzelmi befolyásolás elsődleges módja a tudatosan felépített imázs, tehát az Egyesült Államoknak gondoskodnia kell a pozitív Amerika-képről. Az alábbiakban röviden áttekintem, hogy milyen eszközökkel próbált az Egyesült Államok és általában a Nyugat más társadalmak médiájára hatást gyakorolni, és mennyiben változtak a „befolyásolás” módszerei az idő múlásával.

E kérdések kapcsán először a média és a demokratizálódási folyamat közötti kapcsolattal kell foglalkoznunk. A Szovjetunió széthullása utáni átmeneti korszakban a nyugati politika számára lényeges volt, hogy aktívan közreműködjön az új, posztszovjet média kialakításában. A demokratizálódási esélyek növelését, a nyilvánosság működésének javítását szolgálta, hogy amerikai tőkét fektettek a posztkommunista országok médiájának felépítésébe, és tanulási célból fiatal újságírókat hívtak az Egyesült Államokba, Franciaországba és Nagy-Britanniába. Ezek voltak a médiareform legfontosabb elemei az 1990 és 2000 között eltelt tíz esztendőben. Az idő múlásával azonban az eredeti cél némiképp módosult, és a hangsúly ma már a stabilitás megteremtésén van. A stabilitás megteremtése és a demokrácia terjesztése két teljesen különböző dolog. A legfontosabb kérdés tehát: milyen típusú média-szerkezetet kell kialakítania a nemzetközi közösségnek ahhoz, hogy az a stabilitást, azaz a konfliktus megelőzését szolgálja.

A következő szempont, amelyet figyelembe kell vennünk, az országok közötti információ-csere. Úgy kell erre gondolnunk, mint a hajózásban bekövetkezett forradalmi változásokra, amelyek során a konténer-hajók felváltották a korábban használt szállítási eszközöket. Ahhoz azonban, hogy ez bekövetkezhessen, olyan kikötőket kellett építeni, amelyek a világ bármely pontjáról érkező konténereket képesek fogadni. Ez tette lehetővé a globális áruszállítás megszületését. A metaforát alkalmazhatjuk az információra is. Olyan infrastuktúrát kellett létrehozni, amely lehetővé tette az országok közötti zavartalan információ-árarnlást.

Az utóbbi időben tanúi lehetünk egy új jelenségnek, amelyet a propaganda „reneszánszának” nevezhetünk. Ez szorosan összefügg a nemzetközi biztonsággal, pontosabban azzal, hogy a biztonság megteremtésének egyik lehetséges eszköze az adott országhoz tapadó érzelmek javítása. Mennyiben kapcsolódik mindez az első alkotmánymódosításhoz, illetve a szólásszabadság hagyományos értelmezéséhez? Azt hiszem, a jövőben a biztonság megteremtése nem cenzúra kérdése lesz, hanem sokkal inkább a „képekről kötött megállapodásoké”. Ezek a megállapodások részben az egyes országok között létrejövő, többoldalú egyezmények, részben pedig az állam és magánintézmények közötti szerződések. Az tehát, amit mi öncenzúrának nevezünk, gyakran megegyezés kérdése. Ilyen típusú megállapodás volt például a nemzetbiztonsági tanácsadó híres telefonhívása, amelyben arra kérte a nagy tévétársaságok vezetőit, hogy ne mutassanak nézőiknek Osama bin Ladenről készült videofelvételeket. Ezt az eljárást leginkább öncenzúrának nevezhetnénk, de én inkább a megegyezés kifejezést alkalmaznám.

Az első alkotmánymódosítás támogatói és azok között, akiket a leginkább talán az emberi jogok európai konvencióinak követőiként a tizedik cikkely híveinek nevezhetünk, történelmi vita folyik. A tizedik cikkelyre alapozott megközelítés érzékenyebb a közrendi és a nemzetbiztonsági szempontokra. A terrortámadás utáni korszak talán reflektálni fog ezekre a hosszú távú folyamatokra. Talán közelítenek majd egymáshoz a különböző felfogások, az első alkotmánymódosítás és a tizedik cikkely értelmezése.

Csepeli György

A terror nem újdonság az emberiség történelmében, miként a tömegkommunikáció sem ma született. Valamelyest is szabad nyilvánosság esetében a terror hatásainak mindig megsokszorozója volt a nyilvánosság, amely a maga működésének logikája szerint eljárva akarva-akaratlan kezére játszott a terrorcselekmények kitervelőinek és kivitelezőinek. A 2001. szeptember ll-i amerikai terrorista merényletsorozat új fejezetet nyitott a terror és a média kapcsolatában. Az egész világot behálózó kommunikációs eszközök az események bekövetkezésével egy időben adtak hírt a tragikus cselekményekről. Megtörtént eset, hogy egy neves esztéta a budapesti lakásában véletlenül nyitva hagyott televízióban a CNN adásában előbb látta az első utasszállító gép becsapódását a Világkereskedelmi Központ egyik tornyába, mint New York-i kollégája, aki csak azt követően nézett ki lakásának ablakából, hogy ugyanazt lássa, miután Budapestről telefonon erre felszólítást kapott.

A globális média teljes egészében részévé vált a terrortámadásnak, amelynek célpontja a szabad világ egésze volt. Az első pillanatokban azt lehetett hinni, hogy a támadás nemcsak anyagi, hanem lelki értelemben is elérte célját. Minden terrorcselekmény egyben kommunikáció is. A terrorcselekmények kitervelői és végrehajtói számára nem elsősorban a pusztítás fizikai tényei az érdekesek, hanem az a társadalomlélektani hatás, amelyet a cselekmény által hordozott információ célba érése révén várnak.

Egy terrorcselekmény sosem szokványos gaztett. A terrorista nem III. Richárd, aki már az előadás nyitójelenetében a nézők tudomására hozza, hogy cselszövő gazember lesz, és célja a vad gyűlöletre uszítás. A terrorista rémsége összetettebb és riasztóbb, mivel tette révén azt szeretné a nézők tudomására hozni, hogy ő jó, és célja a szeretet. A terrorista a maga által jónak gondolt világot akarja elhozni az általa rossznak bélyegzett evilágra.

A jó és a rossz fogalmainak azonban nincs kézzelfogható realitásuk. Értékekről, hitekről, világnézetekről csak beszélni, írni vagyunk képesek. Amikor a média a terrortámadásról tudósít, az első kritikus pont az, hogy hova áll abban a harcban, amely azonnal megkezdődik a cselekmény jó vagy rossz jelentéséért. A terroristák szándékai szerint a terrorcselekmény egy nem létező, de létezéséért harcoló jobb világ jegyében vállalja az iszonyatot, amelyet előidéz. Ezzel szemben áll a megtámadottak felfogása, akik szerint a terrorcselekmény a világból kiiktathatatlan Gonosz megnyilvánulása, amelyet korlátozni, visszaszorítani, s méltóan büntetni kell. A terrorcselekmény fegyver az elkövető kezében, aki figyelmeztetés nélkül, váratlanul támad. Mint a hadviselésben általában, az előnyök a támadónál vannak. Ő szabja meg a támadás idejét, helyét, ő jelöli ki a fenyegetettség fizikai és szimbolikus terét. A váratlan támadás következtében a megtámadottak zavarba jönnek, elbizonytalanodnak, félnek. Minél nagyobb a támadást övező tömegkommunikációs figyelem, annál nagyobb a hatókör. A 2001. szeptember ll-i támadás esetében az egész világ odafigyelt a terrorakcióra, és a közönség az emberiség volt.

A támadást követően azonnal megindult a védekezés is, amelynek első lépése a cselekmények minősítéséért folytatott harc. Nem volt mindegy, hogy a globális színpadra lépett szereplőt a milliárdnyi nézőközönség hány százaléka fogja gonosztevőnek, és hány százaléka fogja jótevőnek, hősnek minősíteni. A média kulcsszerepet játszott és játszik ebben a harcban, amely még nem ért véget.

Ráadásul a harc súlyos tájékoztatási dilemmákat vet föl, főként azon az oldalon, ahol a megtámadottak vannak. A szabad világ egyik tartópillére ugyanis a sajtó szabadsága. Ha a sajtó szabad, akkor a terroristának majdnem nyert ügye van. Szabadon toborozhatja a maga által értelmezett szabadság híveit, rombolhatja az ellenfél morálját, akadálytalanul növelheti a bizonytalanságot és a káoszt. Ha a megtámadott szabad világ szabadsága védelmében korlátozza a sajtószabadságot, akkor saját híveinek ellenállását kockáztatja meg. Az egyedüli lehetőség a helyzet háborúként való meghatározása, ami világossá és egyben lélektanilag átjárhatatlanná teszi a megtámadottak és támadók közötti határokat. Ezáltal helyreáll a rend, bizonyosságot nyernek az elbizonytalanítottak, mert nyilvánvalóvá válik a jó és a rossz közötti különbség. Csak két oldal van. Az egyik, ahova „mi” tartozunk, és a másik, ahol „ők” állnak.

Az amerikaiak által vezérelt globális média gyorsan felismerte, hogy nincs más alternatíva, csak a helyzet háborúként való meghatározása és a háború tájékoztatáspolitikai következményeinek elfogadtatása. Minden más alternatíva riasztóbb lett volna. Ha a tudósítások a békében elfogadott sajtószabadság eljárásait követik, akkor a támadók kezére játszottak volna, akik mérnöki módon kiszámították, hogy a terrortámadás által teremtett rettenetes jelenetek mutogatásából miféle káros tömeghatások származhatnak. Lett volna még az a lehetőség is, hogy a tömegközlési eszközök teljesen elhallgatják a történteket. Ezt a lehetőséget mind elvi, mind pedig gyakorlati okok egyaránt kizárták. A negatív hírek betiltása diktatúrák gyakorlata: ez demokratikus társadalmak esetében elképzelhetetlen. De gyakorlatilag sem vezetett volna eredményre az elhallgatás, hiszen az internet léte eleve kizárja a tömegközlés monopóliumát. Marad az a beavatkozó-ellenőrző magatartás, amely meghozta eredményét. A nagy tévétársaságok óvakodtak a véres, borzalmas jelenetek mutogatásától, amelyektől más terroresemények bemutatása kapcsán egyébként nem riadtak vissza. A tudósításokban és kommentárokban mellőzték a békében szokásos objektivitás, sokszínűség, pártatlanság kritériumait. Nem haboztak a háborús helyzetdefínició alkalmazásával, s ezzel összefüggésben nem biztosítottak teret ahhoz, hogy a másik fél, az ellenség is kifejthesse szempontjait. A meghatározó tömegközlési fórumokon nem jutottak szóhoz azok, akik a terroristák által képviselt „jó” mellett érvelhettek volna. Hamarosan elnémultak a már kezdetben defetistának bélyegzett hangok. Megindult a háború a terrorizmus ellen, amely azóta is tart, nemcsak a földön, a vízen és a levegőben, hanem a lelkekben is.

A magyarországi közszolgálati kereskedelmi média már csak anyagi eszközeinél, az ország stratégiai helyzeténél, kis méreteinél fogva sem léphetett föl az önálló állásfoglalás igényével. A magyar politikai élet egyetlen párt kivételével habozás nélkül azonnal helyet kért az amerikaiak által meghatározott „mi csoportban”. A megszólaltatott szakértők szerencsésen pozicionálták a terrorcselekményt, elzárva a „keresztes háború” irányába történő, potenciálisan végzetes következményekkel járó értelmezések útját. A közszolgálati csatornákban a belpolitikai műsorokban feltűnően önállótlan és szolgalelkű műsorvezetők erőre kaptak, és nemzetközi szinten teljesítettek. A magyarországi média állta a sarat a hazai lépfene-pánik okozta megpróbáltatásokkal szemben.

A kegyelmi pillanat azonban elmúlt. A terrorellenes háború nyomon követése láthatóan meghaladja a magyarországi média anyagi és szellemi lehetőségeit. Ha a politikai elit tudja is, hol az ország helye, a közvélemény annál bizonytalanabb. Az értékekről folyó vita elkezdődött, majd abbamaradt. A magát jónak álcázó Gonosz köztünk kísért.

Hammer Ferenc

Tamar Liebes professzor a jeruzsálemi egyetemen tanít kommunikációt, és ő alkotta meg a katasztrófa-maraton fogalmát. Amikor a buszrobbantások voltak, körülbelül öt éve Jeruzsálemben, akkor az ottani televízió 72 órára gyakorlatilag megszakította az adását, és éjjel-nappal ezzel a dologgal foglalkozott. Liebes professzor azt elemezte, hogy ez a folyamatos, élő médiakövetés – illetve már az is kérdés, hogy egyáltalán követésről beszélünk-e, vagy valamilyen kreatívabb dologról – egyrészt hogy néz ki, másrészt milyen implikációi vannak a demokráciára és a közéletre nézve.

Liebes professzor szerint az a probléma az ilyen jellegű médiareprezentációval, hogy túlságosan rossz képet ad a politika folyamat-jellegével kapcsolatban. Ugyanis – mivel katasztrófa történik – erre a katasztrófára rögtön kell valamilyen választ adni. Rögtön elő kell jönnie az elnöknek, vagy legalább a hadügyminiszternek, elmondani, hogy mi hogyan, mit fogunk ezzel kapcsolatban csinálni. Ez azért nehéz, mert a politika általában nem olyan dolog, ami rögtön instant válaszokat tud adni az emberek problémáira. Márpedig a politikával kapcsolatos rossz közérzetnek többek között éppen e folyamat-jelleg és az átláthatatlanság az oka, úgyhogy egy katasztrófa-maraton megerősíti az emberekben a politika tehetetlenségével kapcsolatos népi nézeteket.

Egy ilyen médiareprezentáció abban a hitükben is megerősíti az embereket, hogy ha van valamilyen problémájuk, akkor azt mindenképpen a kormánynak kell megoldania. Ez a hiedelem viszont elhomályosítja azt az elképzelést, hogy a közügyek intézése tökéletlen folyamat, amelynek nagyon fontos része a lemondás, a kompromisszum, a valamiféle tökéletlen középút, de amely még mindig sokkal jobb, mintha valaki egyedül döntene.

Másképpen szólva: a konfliktusoknak vagy a problémáknak a nagy kérdésekre és nagy válaszokra való felbontása elhomályosítja azt, amit deliberatív racionalitásnak szokás nevezni. A deliberációt angolul két értelemben szoktuk használni, nincs pontos magyar megfelelője. Egyszerre jelent beszélgetést és döntéshozatalt. A deliberatív racionalitás lényeges eleme, hogy a kollektív vita vagy a kollektív döntéshozatal során olyan megoldáshoz juthatunk, amely senkinek nem egyezik meg pontosan a preferenciáival, azonban a közösség vagy a köztársaság számára optimálisnak tűnik. Az ilyen jellegű médiareprezentációk nem kedveznek az ilyen jellegű tökéletlen, azonban konszenzuson alapuló megoldásoknak.

Ennek van – azt gondolom, de inkább kérdezem, ebben nem vagyok teljesen biztos – egy viszonylag szomorú konklúziója a mi témánkkal kapcsolatban. A liberális demokráciának lényegében az az egyik alapértéke, hogy az emberek mindennapi érdekeit olyan módon sikerül koordinálnia, amely folyamat révén sikerül kiküszöbölni a fogoly-dilemma jellegű társadalmi csapdákat. Létrejön egy szekuláris hit arra vonatkozólag, hogy a kizárólag az önérdekek mentén nem feltétlenül lehet elérni akár egyéni, akár közös célokat. Az ilyen médiareprezentációk pedig aláássák az effajta világlátást, aláássák a bizalmat. Az a totális, a szó szoros értelmében vett médiaesemény, amelyet a televízióban láttunk, nagyon fontos értékét kezdte ki a liberális demokráciának: azt, hogy a problémákat nem rögtön és nem feltétlen csak az érdekek szempontjából lehet megérteni.

Ez viszont azt jelenti, hogy hitelt adunk azoknak az elképzeléseknek, amelyek szerint az, ami New Yorkban és Washingtonban történt, lényegében következménye lehet annak, amit Edward Said orientalizmusnak mondott. Nevezetesen egy olyan világlátásnak, amely úgy bontja fel a világot, hogy a Nyugat ilyen, az arabok meg olyanok; totalizált világképet teremt újjá az a kép, amelyet a televízióban láthattunk. Egy önmagát újrageneráló procedúráról lehet szó, annál is inkább, mivel ezek a képek, a tökéletlen, ám konszenzuális döntéseknek a vízióját, az ebben való hitet kezdik ki, és így újratermelik ugyanazokat a problémákat, amelyeknek a révén létrejöttek a szeptember ll-én a képernyőn is látható események.

Braun Róbert

Nagyon röviden szeretnék csupán az internetről beszélni. Az interneten és az internetes hírverseny terén szeptember 11-e nagyon érdekes eredményt hozott, valószínűleg nemzetközileg is, de Magyarországon mindenképpen: egyértelmű jele volt annak, hogy az internet mint hírgyár, illetve mint hírmédium számot tart az emberek érdeklődésére. Ebből szerintem érdekes kérdések származnak

Helyi idő szerint reggel 9 óra előtt pár perccel történt az esemény, magyar idő szerint délután 3-kor. A két vezető internetes hírszolgáltatás 3 óra 1 perckor jelentette, hogy mi történt. Az RTL Klub 16.49-kor szakította meg adását, és jelentette a hírt. A TV2 18 órakor tette ugyanezt; ekkor jelentkezett Bombera Krisztina a helyszínről. Vagyis úgy tűnik, hogy – részben az internet segítségével- nagyon hamar megtudtuk, mi történt. Az én kérdésem az, hogy szükségünk van-e erre a tudásra, jó-e az nekünk, hogy ily módon” tudjuk”, mi történik a világban.

Kevés az időm, gyors állításokat szeretnék kérdések helyett megfogalmazni. Azt állítom, hogy nem jó az, ha „tudunk” ezekről a dolgokról. Ezt a meglehet ehelyütt furcsa állítást megpróbálom kontextusba helyezni. Azt gondolom ugyanis, hogy miközben azt hisszük: tudásról beszélünk, valójában nem-tudásról van szó. Az ilyen média-jelenlét részben devalválja, részben átalakítja a tudásról alkotott elképzelésünket. Az egyik oldalról úgy is meg lehet közelíteni, hogy valójában nem tudásról, hanem éppen elhallgatásról van szó, hiszen egy információ cover to cover vagy egy hírblokk keretei között kitölti a helyet, ám ezzel sok minden mást elhallgat. Az elhallgatáson túl elfojtásról is szó van, hiszen a hírré váló információ kanonizál is: a más információnál fontosabb, hitelesebb, érvényesebb benyomását kelti.

Másrészt azért nem jó az, ha tudunk ezekről a dolgokról, mert valójában a média vagy médiumok eredeti funkciója – ha hiszünk benne: a reprezentáció – helyett itt egy kép-aktus tör elő. Nem csupán arról van szó, hogy reprezentáció helyett a „valóság” egyfajta, már értelmezett újraalkotása történik, hanem ennél többről. Kép-aktusról pontosan abban az értelemben van szó, ahogyan a beszéd-aktus elméletet ismerjük, vagyis hogy hasonló beszédelemek másképpen, cselekvés-jellegűen működnek bizonyos helyzetekben. Én azt gondolom, hogy itt a médiáért való cselekvés értelmében lehet kép-aktusról beszélni, tehát nem valami megtörténőnek a re-prezentációjáról, megmutatásáról, bemutatásáról, hanem a képért, a megmutatásért valócselekvésről és az ez által való cselekvésről van szó.

Ilyen „háborús” tudósítás volt az, amikor a szomáliai partraszállás idején a CNN kicsit korábban ért a helyszínre, mert fel kellett szerelnie a kamerákat, hogy a hajnali napfényben jól látszódjanak a csapatszállító hajók, amint partra szállnak. Hasonló volt az Öböl-háború is. Ezzel szemben az afganisztáni háborúban nem nagyon voltak képek, ezért jöttek a kijelentések, hiszen a beszélő fejeknek kellett kitölteniük az időt. Egyre radikálisabb hozzászólásokat, mondásokat kellett a képek helyett prezentálniuk.

Azt gondolom tehát: lehet, hogy a média demokratikus funkciója a képtelenség és hangtalanság lehetett volna ebben az időben. Oly módon például, hogy egy teljesen más példát említsek, a bizonyos öngyilkos merénylőkét, akik egy ostoba, buta akciót hajtanak végre, nem oly szépet és látványosat – hogy Stockhausen nagy vitát kiváltó megjegyzését idézzem –, mint a WTC felrobbantása. A merénylet médiajelentősége nem az öngyilkos merénylő által megölt emberekben rejlik, hanem abban, hogy minderről itt, Magyarországon az Inforádíó vagy a „Híradó” hírt ad, elmondja, és ezzel a cselekmény média-aktussá válik. Az „egyszerű” bűncselekmény azáltal válik jelentős háborús cselekménnyé, hogy mi tudunk róla. Tudásunk „nélkül” csupán köztörvényes ügy lenne. Lehet, hogy nem történne több ilyen merénylet (másmilyen persze igen, tehát a háborúnak, a konfliktusnak nem lenne vége), ha a nemzetközi média nem adna hírt róla, mint „háborús eseményről”. Így válik – Szomália, Kuvait, New York vagy Jeruzsálem esetén – a demokratikus média a rossz ügy eszközévé vagy önkéntelen szolgájává.

És egy utolsó gondolat. Nagyon érdekes az, ahogy – ha figyelemmel kísérték – a World Trade Center elleni merénylet nyomán a Bin Laden nevű gonoszból Afganisztán a gonosz országává vált. Hogy egy kicsit a saját hivatásom értelmezési mezejében is beszéljek: ha egyszer valaki engem felhívott volna, hogy milyen válságkommunikációs tanácsot érdemes adni Bush elnöknek arról, hogy mit kezdjen Bin Ladennel, akkor azt lehetett volna mondani, hogy el kell vinni a célt egy emberről egy országra. Ugyanis egy ember ellen egy másik ország nem háborúzhat, ország ellen viszont igen. Mint kiderült, ezt ők ugyanolyan jól tudták, mint én. Ez mindenféleképp nagyon érdekes fejleménye a média kép-aktussá válásának. Az elfojtás helyére a proaktív kommunikáció kerül: Bin Laden Amerika elleni merényletéből az afganisztáni nép felszabadító háborúja kerekedik.

Ha mindez így van és valóban a tudás rossz nekünk, akkor szerintem az egyetlen kérdés, amelyet fel lehet tenni, hogy nem lehetne-e egy kicsit csendben maradni?

Nádori Péter

Arról fogok beszélni, hogy innen Budapestről nagy vonalakban, az elérhető információk és az ezekből keletkező impressziók alapján – előrebocsátom: természetesen lehet, hogy nem is helyesen – mi látszik abból, ahogyan az amerikai tömegkultúra reagált szeptember ll-ére.

Hadd kezdjem azzal, ami a korábbi panelben előkerült: sokan gondolták, várták, remélték, féltek attól, hogy szeptember ll-e valamifajta választóvonal lesz a fehér ember kultúrájában, történelmében, s hogy nem tudjuk még, hogy ez így van-e vagy így lesz-e, hogy így fogjuk-e látni, ha majd visszanézünk. A tételem az, hogy a tömegkultúrában az látszik: nem lesz választóvonal.

Két héttel a terrortámadás után az NBC szórakoztatási ügyekért felelős elnöke, Jeff Zucker azt nyilatkozta: „Mindenki választóvonalnak kívánja látni [szeptember 11-ét] a populáris kultúrát illetően, s könnyen valóban annak bizonyulhat. De túl korán van még ahhoz, hogy meg tudjuk mondani, pontosan mi is ez.” Az amerikai szórakoztatóipar, tömegkultúra meghatározó nagyvállalatai ennek a tanácstalanságnak a szellemében reagáltak az első napokban.

Az első kis színesek a terrortámadás után – találtam szeptember 12-i dátummal ilyet – arról szóltak, hogy milyen hollywoodi filmeket állítottak le, milyen filmelőzetesekből kell kivenni a World Trade Centert is mutató képeket, és így tovább. Ez egyértelműen a Csepeli György által az előző panelben említett három kommunikációs lehetőség közül a második, a szovjet típusú, miszerint azt a dolgot, amely emlékeztet minket valamire, amellyel nem tudunk mit kezdeni, amely szomorú, zavaró vagy szégyelljük, azt egyszerűen tüntessük el.

Ez a dolog odáig ment, hogy néhány héten-hónapon keresztül New York mint olyan nemkívánatos dolognak minősült a tömegkultúrában. Martin Scorsese új filmjének bemutatóját – a film címe „Gangs”, és New Yorkban játszódik a 19. század második felében – elhalasztották, a „Sidewalks of New York” című helyeske post-Woody Allen indie filmet szintén, csak azért, mert szerepel a címében, a filmben New York. Azt, hogy szegény Arnold Schwarzenegger milyen rosszul járt, mindenki tudja: a film címe „Collateral Damage” (Járulékos veszteség), s egy olyan tűzoltót játszik benne az osztrák származású filmművész, akinek a családja egy terrortámadás áldozata lesz.

A számítógépes játékok jó néhányából kiszedegették a World Trade Center tornyait, a Strokes nevű, feljövőben levő New York-i együttes visszahívta a lemezét, és néhány hétig nem játszotta koncertjein a „New York City Cops” című számát, amelynek az a refrénje, hogy „NewYork City cops / they're not very smart”. A tévésorozatok közül a „Law and Order” címűből, amely nálunk is ismert, illetve az „NYPD Blue” -ból digitális technikával eltüntették a tornyokat. Az egész viselkedésre jellemző a következő idézet, a Sony egyik képviselőjének, Molly Smith-nek a mondata: „Nagyon szenzitívek vagyunk a történtek tekintetében, s folyamatosan értékeljük a tartalmat, nem kell-e változtatásokat eszközölni.” Mindenki nagyon szenzitív volt ezekben a hetekben, anélkül, hogy bárki megfogalmazta volna, hogy a szenzitivitásnak mi az értelme. Kit és miért és mitől próbálunk megóvni azáltal, hogy az esti tévéfilmből kiszedjük a tornyokat, amelyeket egyébként az itt a konferencián is folyamatosan pörgetett filmkockákon mindenki ezerszer lát összedőlni nap mint nap?

A következő szakaszban érdemben kezdte a tömegkultúra addresszálni a problémát. Hogy nem csupán azzal lehet a hősökre és az áldozatokra emlékezni, ha úgy teszünk, mintha a tornyok sosem léteztek volna, az a „West Wing” című sorozat ötlete volt (Magyarországon „Az elnök emberei” címmel megy). A sorozat producerének eszébe jutott, hogy egy olyan sorozatban, amely a Fehér Házban játszódik, valamit kéne ezzel a dologgal kezdeni. Csináltak egy special epizódot, ami a tiszteletadás mellett azt is érzékelteti, hogy itt történelmi és kulturális tekintetben valami igen bonyolult dologról van szó.

Ez után a nálunk azt hiszem „Harmadik műszak” néven futó „Third Watch” című sorozat következett, amelynek három special epizódja készült, ami megint elég magától értetődő, lévén ez olyan sorozat, amely New York-i rendőrökről, tűzoltókról és mentősökről szól. A három epizódból az első nem játékfilm: a film szereplői interjúkat készítenek, aki rendőrt játszik, az rendőrrel, aki tűzoltót, az tűzoltóval és így tovább – érthető és értelmes módon próbálták megközelíteni a dolgot.

De ezután – miután a téma nem számított többé tabunak, feldolgozhatatlannak- mi történt? Leslie Moonves, a CBS elnöke kijelentette, hogy úgy látszik, kicsit elhamarkodták a dolgot azzal, hogy egyszerűen radírozni kezdtek, és van is itt egy producer, aki megkereste a céget egy nagyon szép, romantikus vígjáték-sorozat ötletével: egy férfi és egy nő, középkorúak, mindketten a World Trade Center-robbanásban vesztik el szeretteiket; majd egymásra találnak, és begyógyulnak a sebek. A special epizódok és a különböző ízlésseségi szintű emlékkoncertek kiemelték a tragédiát a megközelíthetetlen, feldolgozhatatlan kategóriából – és azonnal ugyanoda került, ahova a világ összes többi témája.

Visszajutottunk oda, ahol eredetileg voltunk: az egyes tisztességes értelmezéseket beszámítva sem tudott a sokknak tartalmat adni a tömegkultúra mögött álló ipar. Marad a tömegkultúra abban a párhuzamos világban, amelyben eddig is volt. Erre a legjobb példa a „Friends” (itthon „Jóbarátok”) című sorozat, amely a vágóképek ellenére készítői bevallása szerint sem New Yorkban játszódik, hanem egy másik bolygón. A „Friends2” jelen pillanatban a nyolcadik szezonjában jár, ehhez képest szokatlan módon a legnépszerűbb sorozat az Amerikai Egyesült Államokban. A „Friends” egyik epizódját is részben újra kellett forgatni, immár tornyok nélkül, s ameddig ők el tudtak menni reakcióban, az az, hogy egy New York Fire Department pólóban jelent meg az egyik szereplő egy jelenetben.

Majd' elfelejtettem: február 8-án bemutatták a Schwarzenegger-filmet. Az élet megy tovább.

György Péter

A „Radikális tanácstalanság” kifejezés Nádas Pétertől való. Azért használtuk fel, mert itt valóban érzékelhetően van egy nagyon feszítő ellentmondás, egy demokratikus kérdés. Ezt a következőkben látom.

Két élesen eltérő hipotézis van megfogalmazódóban ebben a teremben azzal kapcsolatban, hogy mindenkiről mindenkinek mindent tudnia kell-e – adandó alkalommal a tudásnak olyan silány formái között, amelyekre Braun Róbert is utalt –, és arról, hogy fönn kell-e tartani azt az elképzelést, amely szerint Norvégiától Japánig, Kisújszálláson a Móricz Zsigmond Gimnáziumtól Vancouverig mindenkinek tudnia kell ugyanazt. Az egyik hipotézis az, hogy tulajdonképpen ez egy biznisz. Van egy nagy, globális média-biznisz, amely eteti önmagát, időnként összetalálkozik politikai érdekekkel, és akkor valamilyen módon kiszolgálja azokat.

És van egy másik fontos hipotézis is. Az a fajta globalizáció, amelyről itt szó esik, univerzalizmus nélkül jött létre, de azért az univerzalizmus hipotézisét nem kellene elásni. Én azt gondolom, azért tartozik Kisújszálláson valakire, hogy mi történt Vancouverben, mert van egy fogalom, amelyet persze történetileg lehet dekonstruálni: az emberiség fogalma. Az a legkésőbb a francia forradalom által kivívott jog, hogy mindenki ugyanahhoz a családhoz tartozik, az emberiség egy. Van tehát egy olyan fogalom – ezt hívjuk univerzalizmusnak –, amiért mindenkire tartozik minden. Hogy ezért érdemes megírnia Dosztojevszkijnek, mi történik Nyecsájevvel, vagy ezért érdemes megírni, hogyan intézik el az örmény csecsemőket a törökök, és ezért érdemes megtudnia a magyar olvasónak mondjuk Kardos G. György tollából, hogy mi történik egy palesztin-izraeli konfliktusban, mondjuk negyvennyolcban, és miért éneklik a zsidó katonák azt, hogy „eljön ő és nem lesz rajta pizsama”, amelyik, ugye, egy nagyon kedves és szép katonadal.

Ha ezt a hipotézist elássuk, és azt gondoljuk, hogy ennek a hipotézisnek nincsen többé jelentése, és az egész csak egy globális média-cirkusz, akkor adtunk egyfajta választ. Én ezt ellenzem. Cinizmus ide, média-cirkusz oda, a tényleg radikális tanácstalanság ellenére, azt a kérdést, hogy van-e globalizációs válság, úgy gondolnám megválaszolhatónak, hogy a globalizációt meg kell tartani az univerzalizmussal együtt. Valóban nem sokat ér a gazdasági globalizáció úgymond kulturális – értsd: civilizációs – globalizáció nélkül, tehát az univerzalizmus valamilyen értelemben vett rehabilitációja nélkül.

Tudom, hogy ez nagyon korszerűtlen és nagyon habermasiánus, de ez nem véletlen: én nem nagyon mondanék le arról a normarendszerről, amely szerint mindenkire tartozik minden. A kérdés az, hogy ezt hogyan lehet fenntartani. Hogyan lehet fenntartani úgy, hogy egyébként állandóan azzal kelljen elfoglalva lennünk, hogy ki instrumentalizál kit, ki használ ki kit – függetlenül az olyan gyagyaságoktól, hogy Bin Laden üzen-e a kezével parancsokat (azért az tagadhatatlanul igaz, hogy Bin Ladennek az első napokban való médiareprezentációja abból a szempontból sajátos volt, hogy előtte egy hónappal szinte senki sem tudta, ki az a Bin Laden, egy hónappal később pedig pop-sztár lett a szó a leggyalázatosabb értelmében, vagyis populáris hős). Ez mindenképpen meggondolandó, és a mélyén van egy nagyon komoly, fenyegető kérdés, nevezetesen: miként állunk azzal, amit ilyenkor a katasztrófa-maratonokban bemutatnak. Emberek tényleg meghalnak, és eltűnnek örök időkre ebből a világból, s ez medializálódik. A kérdés csak az, hogy ennek a teljesen elviselhetetlen vagy nem elviselhetetlen képözönnek vagy kronológiagyártásnak a mélyén hogyan képes, és képes-e egyáltalán a média arra, hogy rekonstruáljon valamit, nevezetesen azt, hogy jóvátehetetlen emberi drámák zajlottak le. Hagyja-e a média látszani azt, hogy egyébként mi történt abban a városban; azt, hogy New Yorkban már nem lesz semmi többé ugyanaz, tudniillik ott tényleg megtörtént.

Én azt remélem, hogy a tanácstalanság mikéntje a kérdés. Van olyan tanácstalanság, amelyet lehet megfontolt tanácstalanságnak betudni, és amely azt mondja: teljesen nyilvánvaló, hogy ami történt, jóvátehetetlen bűntett, és megtörtént, ez nem vita tárgya. A kérdés az, hogyan lehet ennek a reprezentációján keresztül visszajutni addig az igazságig, hogyan lehet fenntartani a globalizációt univerzalizmus nélkül. Szerintem sehogy. És hogyan lehet az univerzalizmust fenntartani olyan keretek között, amelyekben a médiavilág nem azon a gazdaságfilozófián alapszik, amelyre egyébként az univerzalizmust kitalálták.

Halmai Gábor

Amikor azon gondolkodtam, hogy a programban megadott cím pontosan mit takar, miről beszéljek, akkor az jutott eszembe, hogy a szólásszabadság ennek a konferenciának fontos témája, de általában is, a szólás- és véleményszabadság kitüntetett alkotmányos jog. Ugyanakkor azok a jelenségek, amelyekről szeptember 11-e és a szólásszabadság kapcsán beszélünk, nem kizárólag a szólásszabadságról szólnak, hanem emellett más alkotmányos jogok korlátozásával is együtt járnak. Az Egyesült Államok ellen intézett terrortámadás általánosságban is elindította a szabadságjogok megnyirbálásának tendenciáját. Amikor John Ashcroft igazságügyminiszter azt mondja, hogy az alkotmányos jogok negativista libertáriánus felfogása egyfajta siránkozás, vagy amikor azt próbálja megmagyarázni, hogy miért van szükség titkos katonai törvényszékek felállítására, akkor nyilvánvalóan nemcsak a szólásszabadság korlátozására gondol. Ez a jelenség tetten érhető a közvéleményben is. Egy, az ABC és a Washington Post által közösen, kevéssel a terrorakció után készített felmérés szerint a megkérdezettek 66 százaléka az adott politikai helyzetben helyeselte a szabadságjogok korlátozását. Ugyanakkor a tudomány felkent képviselői is beálltak a korlátozók sorába. Alan Dershowitz, aki a Harvard egyetem professzora, egyik írásában azt fejtegeti, hogy miért célszerű bevezetni a terroristák megtörése érdekében a jogilag is szabályozott kínzást. Ezzel egy olyan jognak a korlátozási lehetőségét veti fel, amelyet abszolút szabadságjogként tartunk számon.

A korlátozások gyakorlata az Egyesült Államokban is ismert, nem szeptember 11-ével kezdődött a megszorító intézkedések története. Korlátozások bevezetésére már a polgárháború alatt sor került, és mind az első, mind a második világháború idején volt példa ezekre: egyebek mellett ide tartozik a japánok internálása. Jól ismertek a vietnami háború alatt bevezetett kemény korlátozások és a tiltakozásokkal szembeni fellépések, amelyek már par excellence szólásszabadság-korlátozások voltak. Ugyanakkor hozzátartozik az igazsághoz, hogy az a fajta felfogása az alkotmány első kiegészítésének, amelyről Momoe Price beszélt, minden egyes történelmi korszakban, a korlátozások minden pontján olyan ellenállást idézett elő – elsősorban a Legfelsőbb Bíróság részéről –, amely igyekezett kordában tartani a korlátozásokat és az első kiegészítés eredeti szólásszabadság-maximája mellett kötelezte el az igazságszolgáltatást. A szólásszabadság amerikai mércéjének kell tekintenünk azt, hogy sem a nemzetbiztonság, sem az államtitok nem lehet abszolút korlátja a szólás szabadságának. Különösen vonatkozik ez politikai kérdésekre, mert a legfőbb elv az, hogy a közügyekről szabad vitát lehessen folytatni.

Vannak olyan konkrét jelenségek, amelyek szeptember 11-e után megzavarják a fent vázolt képet. Ezeket leginkább a tág értelemben vett szólásszabadság kitüntetett területein érzékelhetjük. Az egyik ilyen jelenség a freedom of information, az információs szabadság megsértése. Itt elsősorban azokra a kormányellenőrzési törekvésekre kell gondolnunk, amelyek a sajtót megakadályozzák bizonyos információkhoz való hozzáférésben. A másik nagy terület, amelyen a korlátozás érvényesül, a hagyományos szólásszabadság. Gondoljunk például a médiára! A Fehér Háznak az a kérése, hogy lehetőség szerint a nagy tévétársaságok ne mutassanak olyan felvételeket, amelyeken Osama Bin Laden beszédei is hallhatóak és láthatóak, mondván, hogy ezek kódolt üzeneteket tartalmazhatnak, a klasszikus értelemben vett szólásszabadság nyilvánvaló korlátozása. Ugyanakkor mind az öt nagy tévétársaság tiszteletben tartotta ezt a kérést, annak ellenére, hogy semmilyen bizonyíték nem volt arra, hogy a korábbi felvételek kódolt üzeneteket tartalmaztak volna.

A szólásszabadság az iskolákban és az egyetemeken sem érvényesül maradéktalanul. Nap mint nap tucatjával olvashatunk olyan esetekről, amelyek alátámasztják ezt a kijelentést. Egy általános iskolai tanárt például azért függesztettek fel az állásából, mert arra biztatta a diákjait, hogy készítsenek rajzokat szeptember 11-ével kapcsolatos élményeikről. Egy ötödikes kisiskolást kirúgtak az iskolából, mert a World Trade Center égő tornyait rajzolta le. Az egyetemeken is számos esetet regisztráltak, amikor egyetemi professzorokat azért függesztettek fel vagy bocsájtottak el az állásukból, mert olyasmit mondtak, ami a felfokozott hazafias hangulatban nem volt kívánatos. Volt olyan tiltás is, amely kifejezetten az amerikai külpolitika bírálatát tartalmazó professzori megnyilvánulásokra vonatkozott. Külön területként lehet beszélni a közszereplők, különösen a politikusok korlátozásáról. Egy Massathusetts-i demokrata képviselő az első napokban éles kritikával illette Bush elnököt, amiért az események után nem tért azonnal vissza Washingtonba. Még azt a feltételezést is megengedte magának, mely szerint az Air Force I valójában nem is volt a terrorakció célpontja, és a Fehér Ház csak azért állt elő ezzel a magyarázattal, hogy megindokolja George W. Bush késedelmes visszatérését. A képviselőnek végül nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie az elnöktől.

Vajon mire utalnak ezek jelenségek, mire számíthatunk a jövőben? Az egyik várható fejlemény, hogy a Legfelsőbb Bíróság előbb-utóbb szembesülni fog a szabadságjogok és szeptember 11-e problémájával. Nehéz megjósolni, hogy mi várható, de a Legfelsőbb Bíróság jelenlegi összetételében konzervatív többségű testület. Ha igazak azok a hírek, melyek szerint néhány bíró – köztük az elnök is – nyugdíjba készül, akkor nem sok jó várható a szabadságjogok tekintetében. Bush és Ashcroft ugyanis nem hagyott kétséget afelől, hogy még a jelenlegieknél is konzervatívabb bírákat szeretnének látni a testületben, és most már nemcsak az abortusz-ügyek, hanem szeptember 11-e miatt is. Ha ez a jelenség Magyarországra begyűrűzne, akkor a Lex Répássy ügyben a minap született alkotmánybírósági döntés nem ad okot optimizmusra: a magyar alkotmánybírák nem fogják megvédeni a szólásszabadságot.

Előadásomat én is egy kérdéssel zárom: vajon igaz-e Cicero híres mondása, mely szerint háborúban hallgat a jog? Bízzunk benne, hogy a kérdés aktualitását veszíti, de addig is, amíg nem kerülhetjük a különféle háborúskodásokat a környezetünkben, vértezzük fel magunkat a jogállamiság olyan erős fegyvereivel, amelyek az igazi fegyverek ropogása közepette sem mondanak csődöt.

Sajó András

Köszönöm a lehetőséget, hogy részt vehetek a „határrevízió” címmel szervezett kerekasztalon. Ha valóban határrevízióra kerül sor a tragikus események hatására, akkor tudnunk kell, hogy ezek a szóláshatár-revíziós törekvések régóta csak alkalomra várnak. Amennyiben szeptember 11-e kapcsán korlátozni fogják a szólásszabadságot, akkor egy általános eróziós folyamat gyorsul fel. Éppen ez az alapvetőjogi probléma: semmi olyan nem történt szeptember 11-én, ami a létező jogi normák felülvizsgálatát kívánná. A „határrevizionisták” a látható és jelenlevő fenyegetés miatt valamiféle szóláskorlátozást várnának el, de ennek a realitása jogi értelemben hiányzik. Amennyiben biztonsági okokból a korlátozás szükséglete mégis fennáll, azt a jelen szabályok és mércék szerint is biztosítani lehet. Ha mondjuk egy hír közlésére azért nem adnak lehetőséget, mert az információ alapján az afgán légvédelem majd le tudja lőni az amerikai repülőt, azt az eddig érvényben lévő szabályok szerint is meg lehetett tenni – a szólásszabadság sérelme nélkül. Ami a gyakorlatot illeti, azt mondhatjuk, hogy általános pánik van, de ez a pánik nem teljesen indokolt. A nyomtatott sajtóban – például a New York Timesbanés a Washington Postban – kifejezetten Bush mellett elkötelezett kolumnisták igen élesen bírálják a szabadság korlátozását. Nem igaz az, hogy a sajtó elvi kérdésekben szükségképpen köteles korlátozni magát, és az sem, hogy az ilyen politikai elvárások sikerrel érvényesülnek.

Attól félek, hogy a határrevízió – bár sokaknak más összefüggésben tetszetős eszme – félrevezető cím. Az igazi probléma, amint erre már Momoe Price is utalt, sokkal inkább a határok hiánya. A közlés olyan közönséghez is eljut, amelynek egyáltalán nem szánták, amely arra nincs felkészülve. A globális kommunikáció problémája, hogy hiányzik hozzá a kommunikációs közösség. A CNN amerikai vagy zanzásított világközönség számára megengedhető közlése, vagy a hirtelen világhírnévre vergődött, állítólag szabad arab televíziónak a szabad arab világnak szánt közlése a világ másik része számára elfogadhatatlan, ugyanis más normákat követ. Ez az a konfliktus, amire eddig nem volt megoldás és pillanatnyilag sincs. Úgy tűnik, a szólás szabadsági elvek csak látszólag univerzálisak. Hiába mondjuk, hogy alapvető emberi jog a szólásszabadság. Most jutottunk el oda, hogy egy univerzális rendszerben kellene bebizonyítani az univerzális jelleget, ez azonban egyelőre nem működik. Ebből adódik a zűrzavar, a tanácstalanság és a félreértés. Nem újkeletű jelenségről van szó. Angliában egy kritikai vélemény miatt egy becsületsértési perben végrehajtást rendeltek el a New York Times ellen. A New York állambeli járásbíró szemében az angol ítélet végrehajthatatlan volt, mert az amerikai szólásszabadságot sértette. Ami a méltóságot sértette Angliában, a szólásszabadság sérelme miatt végrehajthatatlan volt Amerikában.

A terrortámadás kapcsán tudatosodik a világ (egy része) számára az, ami eddig is nyilvánvaló volt azok előtt, akik közelebbről is kénytelenek voltak figyelemmel kísérni a szólásszabadság kulturális kontextusát. Az univerzalitás egyáltalán nem végiggondolt, valójában partikularitások vannak, és ezeknek a partikularitásoknak a harca éleződött ki. Nem lehet egyetlen elv, egyetlen érzékenység alapján szerkeszteni akkor, ha globális közönség van. Ha viszont globális érzékenységre van tekintettel a szerkesztő, nem lesz többé kommentár, és talán hír sem. A pillanatnyi veszély az, amit a BBC internetes híradásaiban tapasztaltam. Osama Bin Ladent, akiről nem tudhatjuk biztosan, hogy mi köze van szeptember 11-hez, a BBC dissidentnek, azaz disszidensnek minősítette. Ezzel a kifejezéssel eddig csak Szaharovot, a Szovjetunió által üldözött ellenzékit illették. Abban a világban, ahol a globális korrektség Osama Bin Ladent Szaharovval egy csoportba helyezi, nem jogi, hanem valamiféle kulturális zűrzavar uralkodik. A jogi kérdés az, hogy a szólásszabadság-felfogások közti – eddig elrejtett – konfliktusban melyik fog érvényesülni: a hallgatás (és elhallgattatás) a nyilvánvaló veszélynél kezdődik, vagy előbb, mondjuk a hallgatóság érzékenységénél. Az Európai Bíróságnak az úgynevezett tizedik szakaszra (a szólásszabadságra) vonatkozó értelmezése soha nem vállalta az amerikai álláspontot. Még akkor sem ment el a nyilvánvaló veszély vizsgálatáig, ha egyébként tartalmilag úgy akart ítélni, ahogy e szempont szerint ítélni lehetett volna. Egy félősebb világ másként értelmezi a szólásszabadságot, mint egy önbizalomteli. A határtalanság konfliktusa nemcsak a különféle kultúrák közti szenzitivitásbeli konfliktusban áll, hanem abban is, ahogyan az úgynevezett vezető kultúrák magukat meg akarják védeni. Ha szeptember 11-e az európai felfogás irányába mozdul el, az előre láthatóan a szólásszabadság további korlátozásával fog járni.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum