Publikációs versenyt hirdet a médiakutató

Médiakutató 2002 nyár

Politika

Szabad-e a magyar sajtó?

A Szabad Sajtó Napja közeledtével, 2002. március 12-én a Sajtószabadság Központ és a Független Médiaközpont nyilvános kerekasztal-beszélgetést rendezett, amelyen a meghívott szakemberek a kortárs magyar sajtót fenyegető veszélyeket elemezték. A beszélgetésen részt vett Sipos Balázs politológus, Vásárhelyi Mária szociológus és Vince Mátyás újságíró. A vitához hozzászólt Hammer Ferenc médiaszociológus, Haraszti Miklós közíró, Szekfű András médiaszociológus, Tímár János, az ORTT SZDSZ által jelölt tagja és Zöldi László sajtókutató. A vitát Bajomi-Lázár Péter médiakutató vezette.

Bajomi-Lázár Péter: Mai kerekasztal-beszélgetésünk címe: „Szabad-e a magyar sajtó?” Erre az egyszerű kérdésre nyilván nem fogunk egyszerű válaszokat kapni. A beszélgetés apropóját az adja, hogy március 15-e a Szabad Sajtó Napja is. Hadd mutassam be vendégeinket: Vásárhelyi Máriát, Vincze Mátyást és Sipos Balázst.

Mi az a sajtószabadság? Javaslom, abból a munkadefinícióból induljunk ki, amely szerint a sajtószabadság két dolgot jelent: egyrészt az újságírók azon jogát, hogy bármit megírhassanak, akár olyan dolgokat is, amelyek nem népszerűek az olvasók körében, másrészt pedig az olvasók azon jogát, hogy a sajtóból tájékozódjanak a közügyekről, és beszerezhessék az összes releváns információt. A Jel-Kép 2001/4-es számában jelent meg Vásárhelyi Mária tollából annak a kutatásának az összegzése, amely a magyar újságíró-társadalmat reprezentálja, és amelyben számos kérdés foglalkozott azzal, hogy az újságírók mennyire érzik szabadnak magukat, mennyire érzik a szakmát autonómnak.

Vásárhelyi Mária: Ami a jogi intézményrendszert illeti, arról első megközelítésben azt mondhatjuk, hogy legalábbis egyenlőre nincsenek olyan jogszabályok, rendeletek, intézmények, amelyek korlátoznák a sajtó szabadságát. Ugyanakkor a bírósági gyakorlat egyes elemei megkérdőjelezik ennek az állításnak a helytállóságát, mert az elmúlt négy évben nem egy olyan, precedens értékű ítélet született, amelyel bizonytalanította az újságírókat, a sajtó munkatársait és a nyilvánosság szereplőit arra vonatkozóan, hogy ők valóban mindenféle véleményt magabiztosan és következmények nélkül megfogalmazhatnak-e.

Ha túllépünk a jogi intézményrendszeren, és a sajtószabadság úgymond puha korlátait próbáljuk kitapintani, akkor azt látjuk, hogy az elmúlt négy évben számtalan olyan dolog történt, ami jelentős mértékben korlátozta a sajtó szabadságát: a sajtóstruktúra átalakítása, a sajtó – és különösen a közszolgálati média – vezető pozícióinak a hatalom általi megszállása, a sajtó szereplőinek gazdasági és időnként büntetőjogi eszközökkel történő befolyásolása, fenyegetése egyaránt a sajtó szabadságát korlátozza. A hatalomnak a sajtóval szembeni időnként rendkívül agresszív, kifejezetten megfélemlítési céllal történő fellépése ugyancsak a sajtószabadság ellen hat.

A kormány 1998-ban meghirdette a médiaegyensúly jelszavát. Ez tulajdonképpen nem jelentett mást, mint hogy a média paletta szereplőinek jelentős részét egyszerűen a saját befolyása alá kívánta vonni. A közszolgálati médiumok kormánymegszállás alatt működnek. Az elektronikus média terén a sajtószabadság legfontosabb korlátja az ORTT, amely legfőbb feladatának azt tekinti, hogy a kereskedelmi médiumokat rövid pórázon tartsa, és folyamatosan lebegtetve fölöttük a különböző bírságok és akár a szerződés felbontásának a rémét, arra kényszerítse őket, hogy parírozzanak. Erre ezek az orgánumok – érthető módon – úgy reagálnak, hogy menekülnek a politikától. Van egy kötelező hírszolgáltatási kvóta, ennek bulvárosított formában eleget tesznek a kereskedelmi médiumok, a többi politikai műsort pedig vagy eltüntették, vagy olyan időpontra tették, amikor már senki nem nézi ezeket. Ami nincs, abból nem lehet botrány – röviden ezzel lehetne a kereskedelmi médiumok politikai tájékoztatással kapcsolatos „filozófiáját” jellemezni.

Ugyanakkor más vonatkozásban az ORTT rendkívül tágan értelmezi a sajtószabadságot. Erre a Pannon Rádió esete a legjobb példa. A magyar alkotmány és jogrend szerint ennek a rádiónak a működését már réges-régen meg kellett volna szüntetni. Ám nyilvánvaló, hogy a MIÉP és a kormánypártok közötti alku fontos tényezője a Pannon Rádió, és tulajdonképpen a kormánynak rendkívül jól jön az, hogy ez a csatorna minden lehetséges ponton átlépi a törvényesség kereteit, mert folyamatosan sakkban lehet tartani a MIÉP-et azzal, hogy bármelyik nap fölbonthatják vele a szerződést. Viszont ameddig más dolgokban ezért ellenszolgáltatást nyújt a MIÉP, addig a kormánypártok fent fogják tartani ezt a rádiót, sőt, hogy valami „vigasztalót” mondjak: teljesen nyilvánvaló, hogy a MIÉP-televízió megjelenésétől is kevés választ el bennünket. A Zenit TV, amely már ma is 900 000 háztartásba juttatja el a műsorait, lényegében ugyanazzal a stábbal és ugyanazzal a szélsőjobboldali tematikával működik, és a tulajdonosok jelezték, hogy küszöbön áll az országos hálózat elindítása.

A nyomtatott sajtónál ez az átstrukturálódás nem volt ilyen hatékony, de ott is rengeteg kárt okozott a kormány, és a piaci szereplők többsége számára nyilvánvalóvá tette, hogy megvannak a megfelelő eszközei bármelyik orgánum ellehetetlenítésére. A Népszavának kevesebb mint egyharmadára estek vissza az elmúlt négy évben a reklámbevételei, és nagyjából ugyanezt lehet érzékelni a Magyar Hírlapnál is. Ehhez egyetlen külföldi tulajdonos sem fog jó képet vágni, mert ők alapvetően befektetési céllal veszik meg ezeket az orgánumokat, és a magyar sajtószabadság kérdése másodlagos a számukra. Itt van még néhány lap tönkretétele, ezek közül a leglátványosabb a Szabad Földé.

Szabadnak érzik-e magukat az újságírók, és szabadnak látja-e a közönség a sajtót? Az általam végzett kutatások azt mutatják, hogy az újságírók többsége saját állítása szerint cenzúrázza önmagát, döntő többségük nem érzi magát szabadnak munkájában. Ráadásul közismert, hogy nemcsak a politikai hatalom közvetlen nyomása érvényesül, hanem rendkívül erős gazdasági nyomás is nehezedik az újságírókra, és gyakran a politikai nyomás is gazdasági köntösben jelenik meg. A 2000-es vizsgálatban azt is megkérdeztük az újságíróktól, hogy milyennek ítélték a sajtószabadság állapotát az elmúlt tíz évben. Az derült ki, hogy bár számos problémájuk volt ezzel az 1994 és 1998 közötti periódusban is, ma mégis lényegesen rosszabbnak látják a média és az újságírók helyzetét és függetlenségét.

Hasonlóképpen vélekedik a közönség is. Az 1998-ban a megkérdezett, ezer fős reprezentatív minta tagjainak 40 százaléka gondolta úgy, hogy Magyarországon teljesen szabad a sajtó. Ma lényegesen lehangolóbb a kép; mindössze minden harmadik magyar állampolgár szerint van teljes sajtószabadság Magyarországon, ugyanakkor a közönség 57 százaléka szerint léteznek olyan témák, amelyekről egyetlen sajtóorgánum sem írja meg az igazságot. És csupán az emberek negyede vélekedik úgy, hogy nálunk éppen annyira szabad a sajtó, mint a fejlett demokráciákban.

A közönség – akárcsak más kérdések megítélésében – a sajtó helyzetének értékelésében is teljesen megosztott. Az emberek egyharmada lényegében fenntartások nélkül támogatja a kormány médiapolitikáját. Mindennel egyetért, amit a kormány a médiában csinál. Egy másik egyharmad úgy gondolja, teljes egészében elutasítja a kormány média politikáját, mindenről negatív véleményt formál, ami az elmúlt években ezen a területen történt. Semmiféle átjárás nincs a két tábor között, nem léteznek árnyaltabb véleménynyalábok. A harmadik egyharmad – hasonlóan más kérdésekhez – médiaügyekben is teljesen apatikussá vált, nem érdekli már, hogy mi történik a médiában; ez a demokráciából kiábrándulni látszó egyharmad teljes érdektelenségét fejezi ki a demokratikus értékek és ezen belül a sajtószabadság iránt. Azt gondolom, ez a legnagyobb veszteség.

A sajtószabadság további jelentős korlátjaként kell megemlítenem a szakmai szolidaritás teljes hiányát, ami azért is figyelemre méltó, mert alig néhány éve még azt tapasztalhattuk, hogy komoly szolidaritási akciókra volt kész ez a szakma. Két példát szeretnék elmondani. Amikor a Nyilvánosság Klubban meghirdettünk egy akciót, hogy tiltakozzunk a Répássy-törvény ellen kitűzőkkel és matricákkal, ami természetesen csak egy szimbolikus tett lett volna, akkor minden szerkesztőségbe elküldtük a kitűzőket és a matricákat. Az akciót azonban gyakorlatilag teljes közöny fogadta a szakmán belül. A Nyilvánosság Klub kilenc ügyvivőjén kívül jószerivel senki nem tette föl a matricát. Pedig a lex-Répássy nyilvánvalóan a sajtószabadság végét jelenti. A másik példa: a közszolgálati televízióból és most már a közszolgálati rádióból tízesével rugdossák ki a legfelkészültebb szakembereket nyilvánvalóan politikai okokból. A kereskedelmi televíziók és rádiók munkatársai pedig mindeközben úgy viselkednek, mintha nem is látnák, mi történik kollegáikkal, azzal a hazug ideológiával, hogy a média belső ügyeivel nem foglalkoznak. Holott ez nyilvánvalóan nem a média belső ügye, ez a magyar demokrácia ügye. Azok, akik ma a kereskedelmi televízióknál vannak, döntő többségükben a közszolgálati médiából kerültek oda. Pontosan tudják, hogy miről szól a történet, hogy mennyit érnek azok a kollegák, akik közül nem egy és nem kettő az ő mesterük volt, tőlük tanulták ezt a szakmát.

Vince Mátyás: Arra az egyszerű kérdésre, hogy szabad-e a magyar sajtó, az egyszerű válaszom az, hogy szabad is, meg nem is. Például a mai bírósági gyakorlat megnehezíti a sajtószabadság érvényesülését. Itt van két bírósági ítélet, amely a sajtószabadságot és a véleménynyilvánítás szabadságát veszélyezteti. Az egyik a Schmidt Mária kontra Magyar Hírlap ügy. Két, a sajtószabadság szempontjából pozitív elsőfokú ítélet után született egy negatív Legfelsőbb Bírósági ítélet. Az ítélet szerint a Magyar Hírlap 2000 januárjában megjelent cikkében valótlanul híresztelte, hogy Schmidt Mária, Orbán Viktor tanácsadója rendszeresen egyeztet az MTV „Híradó” tartalmáról a szerkesztőkkel (vagyis beleszól a szerkesztésbe). Ebben az elmarasztaló ítéletben nem Schmidt Mária az érdekes, még csak nem is a kijelentés valóságtartalma. Az elmarasztalás azért történt, mert a Magyar Hírlap nem tudta bizonyítani, hogy a Schmidt-féle beavatkozás valóban megtörtént. A legfelsőbb bírói fórum a helyreigazítást itt egy olyan ügyben rendelte el, amelyben az újságíró a közvéleményt pontosan és hitelesen tájékoztatta arról, hogy Vásárhelyi Mária mit mondott egy nyilvános rendezvényen. Tudniillik az inkriminált mondat egy nyilvános rendezvényen hangzott el, az újságíró az elhangzottakhoz semmilyen megjegyzést nem fűzött. A józan ész szabályaival ellentétes szerintem a Legfelsőbb Bíróság döntése, hiszen ez annyit jelent, hogy egy nyilvános fórumon – mondjuk a Parlamentben – elhangzott kijelentést az újságíró nem közölhet anélkül, hogy annak valóságtartalmáról meg ne győződne, illetve ha nem győződik meg a valóságtartalmáról, és kiderül, hogy az állítás nem fedi a valóságot, akkor az újság helyreigazításra kötelezhető.

A másik ügyről Halmai Gábor alkotmányjogász is írt a HVG 2002. március 9-i számában: ez a Keller kontra Demeter család történet. Keller úr, egy szocialista képviselő föltett egy kérdést a miniszterelnöknek a Parlamentben, amelyben Torgyán József külföldi szélsőjobboldali kapcsolatait firtatta, és szóvá tette, hogy nem volt vizsgálat az ügyben. Megkockáztatta azt a föltételezést, miszerint ennek az lehetett az oka, hogy Demeter Ervin titkosszolgálatokat felügyelő miniszter papája tagja a Hungarista mozgalomnak, amelyet állítólag biztattak, hogy Torgyánt támogassa. Keller úr nem bírta bebizonyítani ezt az állítását. Először a titokminiszter indított helyreigazítási-pert a Magyar Hírlap ellen, és meg is nyerte, tehát a Magyar Hírlapnak helyre kellett igazítani azt, amit egy képviselő mondott a Parlamentben, s amely kijelentést az újság híven és tényszerűen közölt... Idősebb és ifjabb Demeter emellett személyiségi jogaik megsértése miatt is keresetet indított Keller ellen. Az egyikben már jogerősen döntés is született: a képviselő megsértette a miniszter személyiségi jogait, és ezért a bíróság kötelezte Kellert, hogy a Magyar Hírlapban saját költségén tegye közzé az ítélet rendelkező részét, és fizessen a felperesnek 700 ezer forint nem vagyoni kártérítést. Szerintem ez az ítélet is ellenkezik a józan észszel, és áttételesen súlyosan korlátozza a véleményszabadságot.

Véleményem szerint az ilyen és ehhez hasonló ügyekben meg kell változnia a bírósági ítélkezési gyakorlatnak, és valószínűleg a mögöttes jogszabályok is változtatásra szorulnak annak érdekében, hogy a sajtószabadság jobban érvényesülhessen.

Az, hogy mennyire szabad a hazai sajtó, azt az újságírók munkája, annak minősége is nagymértékben befolyásolja. E tekintetben is volna még bőven javítanivaló...

Sipos Balázs: A sajtószabadság másik oldaláról szólnék. Arról, hogy az olvasók azon jogát is magában foglalja, hogy a közügyekről a sajtóból tájékozódhassanak, és onnan az összes releváns információt beszerezhessék. Ennek a „felismerése” szempontjából döntő jelentőségű volt a Commission on Freedom of the Press 1942-es felállítása az Amerikai Egyesült Államokban. A bizottság az amerikai sajtó működési feltételeit vizsgálta, konkrétan azt: hol korlátozzák és hol nem korlátozzák a szabad kifejezést, illetve hogy az előbbi esetben a tulajdonos, a kormányzat, a menedzsment vagy a hirdető játszik-e inkább szerepet. A bizottság munkájának máig ható, elméleti szempontból is jelentős eredménye a társadalmi felelősség elvének megfogalmazása (utalnék Siebert, Peterson és Schramm A sajtó négy elmélete című munkájára). A szabad és felelős sajtó című, 1947-es jelentés szerint „a felelős sajtónak gondoskodnia kell a napi események teljes, igaz, széles körű és értő beszámolójáról abban a kontextusban, amely értelmet ad azoknak” (tudniillik a napi eseményeknek). Ezt pedig nem kormányzati beavatkozás biztosíthatja, hanem a média önszabályozása.

A bizottság több kiadványnak, így William Hocking A sajtó szabadsága című könyvének megjelenését is támogatta. Hocking jelentette ki egyértelműen, hogy „a sajtó joga a szabadságra elválaszthatatlan a népnek attól a jogától, hogy szabad sajtója legyen”, ami a megfelelő, a lényeget pontosan tükröző, „adekvát” sajtóhoz való jogát jelenti.

Látszik, hogy a sajtó szabadságának ez a koncepciója szorosan kapcsolódik az objektivitás problémájához. Hiszen a professzionális újságírói szerepről alkotott domináns felfogás szerint a közzétett információnak objektívnak kell lennie többek között abban az értelemben, hogy pontos, valódi, megfelelően teljes körű és megbízható legyen.

De – és itt rátérnék a kerekasztal-beszélgetés témájának másik részére – mi van akkor, ha az újságíró szakmai hiányosságai miatt nem látja át az információforrással folytatott tranzakciókat? Ha például anélkül ír közvélemény-kutatási vizsgálatokról, hogy ismerné a minta nagysága és a mérési hiba határa közötti összefüggést? Akkor bizonyos kutatóintézetek mérését „pontatlanabbnak” mutatja. És mi történik akkor, ha úgy ír az ORTT -nek a közmédiumokban kormányzati túlsúlyt mutató tartalomelemzéséről, hogy nem tudja: mi is maga a módszer? Akkor kijelenti, hogy a média pártatlanságát őrizni hivatott intézmény nem tartalomelemzést végez. És mi van akkor, ha az újságíró nem ellenőrzi a kapott információt, és ha szerkesztőjének sincs veszélyérzete? Akkor megjelenik a lapban a következő hír: Pallag László kisgazda képviselő az Országgyűlés kapujában egy aktatáskában tízmillió forintot vett át egy elhunyt olajvállalkozó rokonától, hogy intézzen el valamit. Másnap pedig következik a helyesbítés.

A sajtószabadság érvényesülését Magyarországon nagyon kínosan érintik továbbá az összeférhetetlenségi problémák. Bal- és jobboldali lapoknál egyaránt vannak olyan újságírók, akik jövedelmet, állást, adott esetben lakást remélhetnek bizonyos párt kormányzati hatalomra kerülésétől vagy hatalmon maradásától. Az olyan újságíró azonban, akinek családi büdzséjét érzékenyen érinti egy kormányváltás, nem törekszik arra, hogy a sajtószabadságnak azt az oldalát érvényesítse, amely a közönség adekvát sajtóhoz való hozzáférésének szabadságát jelenti.

Ezen a ponton megkockáztatnék két kijelentést. Egyrészt azt, hogy a magyar sajtó nem szabad, mert a „közönség sajtószabadsága” sérül: Másrészt azt, hogy a magyar sajtó szabadságát veszélyeztetik az újságírók.

Ugyanezt vélem látni Vásárhelyi Mária kutatásait olvasva is. Eszerint a külső, bürokratikus nyomás az esetek jelentős részében eredményes, aminek azonban szerintem nemcsak az intézményi kényszer az oka (egy-egy médium rendezetlen jogi, gazdasági stb. helyzete), hanem az is, hogy a magyar újságírók másképpen is kiszolgáltatottak információforrásuknak. A Fidesz-kommunikációk sikerének okát többek között abban vélem megragadni, hogy a honi zsurnaliszták a hagyományos újságírói feladatokat se tudják vagy akarják ellátni (ami az információ gyűjtését jelenti az általuk megtalált, ebben az értelemben passzív információforrástól). Mivel „rá vannak utalva” az előre gyártott, kész vagy félkész hírekre, az aktív forrásra, hogy őt ne bántsák meg, viszont szívességet tesznek. Azaz értik a médián, a közönség jogán kívüli szempontokat.

Szerintem ezt illusztrálják azok esetek is, amikor egy-egy Fidesz-rendezvényre, sajtótájékoztatóra nem engedtek be minden megjelent újságírót. A kedvezményezettek nem vállaltak szolidaritást kollégáikkal, talán ezért sem, mert akkor egyrészt megbántották volna a velük oly készséges információforrást, másrészt nekik kellett volna aktívnak lenniük. Néhányan érveltek persze a hírverseny kíméletlenségévei („ha mi nem megyünk be, lemaradunk”), ám a közönség éppen a politikusok által aktivitásra sarkalt médiumokból jutott releváns információkhoz.

A sajtó szabadságát valamilyen mértékben elméletileg biztosíthatná persze a piac is. Csakhogy a sajtó Magyarországon nem működik az információk szabad piacaként. Arra utalnék, hogy nem minden szerkesztőség tart igényt kényesnek gondolt, „házhoz szállított” hírekre, így azokat – jó esetben – a konkurencia közli. Ami tragikomikus helyzetet is eredményezhet. Egy alkalommal például valamelyik internetes újság körkérdést intézett néhány szerkesztőhöz azt tudakolva: helyesnek gondolják-e ennek és ennek a hírnek a közzétételét. Természetesen annak alapnak a vezető munkatársa is igennel felelt, amely lemondott a publikálásról. Arra is több példa volt az elmúlt években, hogy egy lap csak akkor tett közzé valamit, ha ebben társat talált. A vezető szerkesztők ilyenfajta megegyezésének azonban annyi köze van az információk szabad piacához, mintha egy arckrémgyártó-cég minden második, frissen felfedezett hatóanyag titkát előzetesen megosztaná a konkurenciával.

Miként tud megfelelni a magyar sajtó a társadalom iránti kötelességeinek? Mit mondhatunk a „nép” azon jogáról, hogy a „lényeget pontosan tükröző sajtója legyen”? Úgy hiszem, hogy ma már nem felelhetjük azt, amit a Wall Street Journal egy 1947 előtti főszerkesztője: a sajtó magánvállalkozás, a közügyek nem érintik. Mondjuk azért nem, mert ezek a példák a fontosnak gondolt szakmai érték, az újságírói objektivitás érvényesülését, pontosabban nem érvényesülését mutatják. Illetve azt, hogy Magyarországon több értelemben se beszélhetünk a sajtó önszabályozásáról. Mintha az újságírók nem ismernék a szakmai viselkedési kódokat, és nem léteznének kölcsönösen elfogadott etika normák. Mert a példaként hozott történeteknek semmiféle következményük se volt.

Hogy egy kicsit enyhítsem mindazt, amit elmondtam, Max Webert venném elő a cilinderből. Weber 1919-ben a müncheni egyetemen „A politika mint hivatás” címmel tartott előadást, amelyben érintette azt a kérdést, hogy miért olyan rossz az újságírók társadalmi megítélése. Úgy vélte: ennek az az oka, hogy az újságírókat általában a legalacsonyabb etikai és szakmai színvonalon álló zsurnaliszták tevékenysége alapján ítélik meg. Nem kizárt, hogy megjegyzéseimmel ezt a weberi tételt illusztráltam.

Bajomi-Lázár Péter: Mit tehetnek az újságírók a sajtószabadság védelmében?

Zöldi László: Én az újságírói önkritika felől szeretném a sajtószabadság kérdését megközelíteni. Akik olvassák a Magyar Média című szakmai folyóiratot, talán tudják: évek óta szakmai repertóriumot csinálok arról, hogy a magyar nyelvű sajtóban milyen cikkek jelennek meg a médiáról. Most már a kétezren is túl van az itt kigyűjtött cikkek száma. Mielőtt idejöttem volna, beütöttem azt a számítógépbe, hogy „szabad”, és megnéztem, hogy a több mint kétezer címben hányszor szerepel a sajtószabadság valamilyen összefüggésben. Kiderült, hogy 95-ször. Aztán megnéztem azokat a címeket, a hozzájuk tartozó annotációval együtt, amelyeknek a címében nem szerepel a „szabad” vagy a „sajtószabadság”, viszont – más cím alatt a szerző a sajtószabadsággal foglalkozik. Ez újabb száz cikk. És szúrópróbaszerűen belenéztem különböző évekbe 1989-től napjainkig, hogy még hány cikk foglalkozhat a sajtószabadsággal; hozzávetőlegesen százat találtam. Ha tehát körülbelül kétezer médiavonatkozású írásból háromszáz témája a sajtószabadság, akkor ez azt jelenti, hogy minden száz médiatémájú cikkből tizenöt szerzője aggódik a sajtó szabadságáért. Az is kiderült egyébként, hogy mikor sűrűsödik ez a téma: március 15-e táján és politikai válságok idején, amikor az éppen regnáló végrehajtó hatalom támadja a médiát vagy a médiumok valamelyikét.

Ami azt a kérdést illeti, hogy szabad-e a sajtó, én inkább úgy kérdeznék: mitől kell megszabadítani a magyarországi sajtót, hogy szabadnak érezhesse magát. Az a tapasztalatom, hogy elsősorban az újságíróktól kellene megszabadítani a sajtót, hogy szabadnak érezhesse magát. Egészen pontosan a magyar újságírók politikai beidegződéseitől. A magyar újságírók egy része ugyanis hagyományosan úgy képzeli el a pályafutását, hogy az egy politikai párt uszályában teljen el. Nemrégiben az egyik politikai párt kommunikációjáról írtam egy könyvet. Ezért meg kellett néznem, hogy 2002 januárjában és februárjában a magyar újságírók közül kik vállaltak a pártok választási kampányában aktív szerepet – ami nem biztos, hogy újságírói feladat.

Maradjunk annál a tábornál, amelynek a hívei közül itt, ebben a teremben elég sokan vagyunk. Albert Györgyi újságírónő négy szabaddemokrata képviselő-jelöltnővel társalgott Miskolcon. Ugyancsak ő beszélgetett Pető Iván SZDSZ-politikussal Zalaegerszegen. Szegvári Katalin Lendvai Ildikóval, az MSZP alelnökével Sárvárott társalgott, a Nádasdy-vár házasságkötő termében. Ugyancsak ő beszélgetett Doszpot Péter szocialista képviselőjelölttel Egerben. Havas Henrik elkísérte Kovács László szocialista pártelnököt, és egy sor magyar nagyváros plazájában ő vezette a politikus fórumát. Juszt László Alattyánban Szekeres Imre szocialista képviselő talk show-jában lépett fel; az újságírót kérdezte a politikus. Vágó István Balmazújvárosban Kuncze Gábor talk show-jában lépett föl. Az információk szerint először a politikus kérdezte őt, a műsor második részében viszont ő kérdezte a politikust. Médiaszemélyiségek kölcsönözték a hitelüket politikusoknak. Ez sokkal inkább politikai szerepvállalásnak minősíthető, mintha az újságíró pénzért vagy rokonszenvből faggatná a politikust.

Egyébként sem árt differenciálni. Átböngésztem a Heves Megyei Hírlap 2002. március 9-i számát, ebben jelent meg Szegvári Katalin egész oldalnyi beszélgetése Doszpot Péterrel. A kopfból kiderül, hogy Katinak van egy „Élvonalban” című sorozata Egerben. A Művészetek Házában zajló beszélgetéseken vendégeskedett a színpadon Janikovszky Éva, Petschnig Mária Zita, Ráday Mihály és Bródy János. Miért ne ülhetne be a faggatószékbe Doszpot Péter, az egykori sztárrendőr is? Különösen akkor, ha a szocialista képviselőjelöltségről nem is kérdezte őt az újságíró, csupán a gyilkossági esetekről. Ez még belefér egy újságíró illetékességi körébe. Az viszont már nem nagyon, ha Sárvár ott haknizik Lendvai Ildikóval. Kedvelem mindkét hölgyet, de kampányidőszakban az újságíró talán mégse játsszon alá egy politikusnak.

Hasonló munkamegosztás rajzolódik ki a jobboldali újságírók és a jobboldali politikusok között. Pilhál György, a Magyar Nemzet gonoszkodó glosszistája például Jászapátiban játszott alá a Fidesz-MDF közös képviselőjelöltjének. Bencsik András, a Magyar Demokrata főszerkesztője és helyettese, Seszták Ágnes Szőnyben járt, Bayer Zsolt, a Duna Televízió kulturális igazgatóhelyettese Dunaújvárosban és Tatabányán járt, mindhárman a Fidesz-MDF közös képviselőjelöltjével mutatkoztak. A Magyar Televízió képernyőjéről ismert Chrudinák Alajos Hatvanban MIÉP-nagygyűlésen szónokolt. Vödrös Attila Bujákon, Varga Imre Miskolcon, Sajószentpéteren és Mályiban, Hering László pedig Ercsiben szintén a MIÉP-nek kampányolt. És akkor még nem is említettem az egész országot végighaknizó Franka Tibort. Vagy a Bocskai Szabadegyetemen előadó Szentmihályi Szabó Pétert. Ők már nem annyira újságírók-publicisták, elvégre MIÉP-képviselőjelölek. Lakatos Pál pedig, a „Vasárnapi Újság” volt főszerkesztője a Torgyán-kisgazdák képviselőjelöltjeként az FKGP-hez édesgeti a szavazókat. Vajon az újságírók mit keresnek a választási kampányrendezvényeken, a politikusok mellett? Miért kölcsönzik a hitelüket országgyűlési képviselőjelölteknek?

A vizsgált 59 nap alatt a szociálliberális táborhoz tartozó újságírók közül 28-an vállaltak direkt politikai szerepet a választási kampányban. A másik oldalon 59 nap alatt 62 konzervatív újságíró vállalt ugyancsak aktív szerepet. Az arányok azt sejtetik, hogy a konzervatív újságírók például öntudatosan fölvállalták egy vagy két politikai párt képviseletét. Nem akarok ítélkezni, tehát nem azt mondom, hogy ez helytelen. Nem tudom, hogy mi a helyes. A kérdés számomra az, hogy mi az, ami már veszélyezteti az újságíró szellemi függetlenségét, és mi az, ami még nem veszélyezteti? Nem azt mondom, hogy az újságíró szakítsa meg a kapcsolatot a politikussal, végtére is egymásból élnek. Az újságírónak információkra van szüksége, tehát meg kell keresnie a politikust. A politikus pedig nem érheti el minden választóját, következésképpen keresi az újságíró társaságát, hogy üzenetei eljussanak a médiafogyasztókhoz. Arról beszélek, hogy az a bizonyos egy lépés vajon közelség-e vagy távolság.

Vince Mátyás: Nagyon tetszetős Zöldi László megközelítése, de azért nem mindegy, hogy az újságíró mit kérdez, mennyire őrzi meg a szakmai integritását, s tényleg újságíróként kérdez-e, vagy pedig pártpropagandistaként, mikrofonállványként. Másrészt az említettek jelentős része volt újságíró. Nehezen tudnám mondjuk Szegvárit ma már tévés újságíróként definiálni, és Havas Henriket sem gondolom gyakorló újságírónak.

Az viszont jogos felvetés, hogy hihetetlenül problematikus ma Magyarországon az újságírói összeférhetetlenség. Összeférhetetlennek érzem például Kondor Katalin ismert ügyét, mert a közszolgálati rádió vezetője szerintem korlátozva van nyilvános szerepléseiben, és ezeken a nyilvános szerepléseken belül különösen korlátozva van a pártokhoz köthető szerepléseiben. Valószínűleg egy korábbi történelmi időszakból levezethető sajátosság, hogy a pártokhoz való kötődést a magyar újságíró-társadalom jelentős része a világ legtermészetesebb dolgának tartja. Igaz, az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején még Nyugat-Németország is tele volt pártújságokkal, aztán az 1960-as, 1970-es évek hozták azt a fordulatot a német és általánosságban a nyugat-európai sajtóban, hogy a pártújságok elvesztették a talajt a lábuk alól, mert elvesztették közönségüket. Ez egyben attitűdváltozást is okozott, felértékelvén a független, a pártoktól távolságot tartó újságírói magatartást.

Bajomi-Lázár Péter: Lehet, hogy Magyarországon is valami hasonló történik majd. Nyugat-Európában a kereskedelmi tévék és rádiók megjelenésével is összefüggött az, hogy a korábban pártos újságok egy idő után belső sokszínűségre törekedtek. Csökkentek a nyomtatott sajtó reklámbevételei, így csak a szélesebb közönséget megszólító lapok maradhattak fenn. Most Magyarországon is megszületett a kereskedelmi televíziózás, és azt látjuk, hogy például a markáns irányvonalat képviselő és már a beszélgetés során is említett Népszava és Magyar Hírlap fennmaradása veszélybe került.

Szekfű András: Ha a sajtószabadság problémájáról beszélünk, akkor azt is érdemes fölvetni kérdésként, hogy mitől vált sebezhetővé a sajtószabadság Magyarországon. Ez különösen akkor érdekes, ha a mai helyzetet azzal hasonlítjuk össze, hogy a rendszerváltás idején már és még szabad volt a sajtó, olyan állapotok voltak, amelyekre ma nosztalgiával gondolnak vissza. Nem árt, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Magyarország kis piac, és egy kis piacon eleve nehezebb olyan koncentrációknak létrejönniük, amelyek tőkével, olvasottsággal, hirdetésbevétellel életképesek, és kibírják a különböző viszontagságokat. Vannak kis országok, ahol ezt a hiányosságot még a nyomtatott sajtóban is a közszolgálatiság elvével tudják korrigálni, tehát a nyomtatott sajtó állami támogatást kap. Ez viszont Magyarországon azért nem működik, mert nálunk a közszolgálattal kapcsolatos politikai konszenzus még azelőtt szétesett, hogy megszületett volna: a politikai elit nem tud egy olyan közszolgálati minimumot megfogalmazni, amelyben meg tudnának egyezni, és amelyre alapozva a közszolgálat működőképessé válhatna. Ez mindkét oldalra érvényes, mert a szocialista-liberális koalíció idején sikerült a Magyar Televíziónak olyan elnököt választani, aki a köztévé átalakítását gyakorlatilag lehetetlenné tette, és ami átalakítás címén ment, az végül is a tönkretételévé vált. A jobboldali pártoknál szintén látjuk, hogy a közszolgálatiság eszméjének enyhén szólva szabad, szabados értelmezése folyik. A közszolgálati médiát más országokban is át kellett szervezni, „karcsúsítani” kellett például a BBC-t is. Nálunk ezt a karcsúsítást politikai előjelű metszés ekkel valósították meg, miközben – különösen a Magyar Televízióban- változatlan maradt a pazarlás, a költségérzéketlenség. Nehéz lenne azt mondani, hogy csak a fölösleges újságírókat küldték el a közszolgálatból. A közszolgálati média soványítása akkor is fájdalmas feladat, ha demokratikus körülmények között és pártsemlegesen végzik. Erről itt ugyebár szó sem volt.

Végül még egy gondolat a sajtószabadság kapcsán: az internetes sajtószabadság kérdése. Aki belenéz azokba az internetes fórumokba, ahol politikai vita folyik, ott tulajdonképpen nem a túl kevés sajtószabadság problémájával találkozik, hanem a „túl sok” sajtószabadság problémájával. Vajon a politikai sajtó hangnemének eldurvulása nem mélyebb okok miatt következik-e be, tehát nem arról van-e szó, hogy ezt érdemeljük, mert ilyenek vagyunk? Hogyha a tudattalanunkat szabadon engedjük, akkor ez jön ki belőlünk mint országból, mint politikai kultúrából? Ha a sajtószabadságot már a jó ízlés, az emberi becsület sem korlátozza, amint ezeken az internetes fórumokon naponta többször, tízszer, húszszor, százszor olvasható, akkor az ember kicsit elszomorodik a sajtószabadsággal kapcsolatban. Ezeknek az internetes fórumoknak az olvasottsága ezrekben, tízezrekben, néha százezrekben mérhető, tehát ne gondoljuk azt, hogy csak valamiféle ezoterikus és kis olvasótábort érintő excesszusokról van szó.

Sipos Balázs: Nem az a probléma – és elnézést a végtelenül olcsó poénért –, hogy a tudattalanunkat szabadjára engedjük, hanem az, hogy a tudatlanokat engedjük szabadjára. Komolyra fordítva a szót: nem gondolom érvényesnek az olyan magyarázatokat, amelyek szerint valami azért alacsony színvonalú, mert ezt érdemeljük. A sajtó problémái miatt sem a közönség okolható, hanem a sajtómunkás. Felelős média nem létezik önszabályozás nélkül. Magyarországon azonban nincsenek meg azok az intézmények, amelyek az önszabályozást valamilyen módon biztosítanák, tehát valamilyen módon fenntartanák a felelős médiát. Fontos probléma, hogy nem létezik az újságírók tevékenységét bemutató tényfeltáró újságírás, hogy nincs rendszeres, nem az esztétikai kérdésekre koncentráló médiakritikai tevékenység.

Vásárhelyi Mária: Visszakanyarodnék az internethez. Számomra például az is nehezen megfejthető, hogy Uj Péter, aki a Népszabadságban magasra állítva az etikai-erkölcsi mércét mond kíméletlen ítéletet művészekről, közéleti szereplőkről, az Index egyik vezető munkatársaként lényegében tétlenül asszisztál ahhoz, hogy az általa vezetett internetes fórumon a politikai alvilág vegye át a hatalmat. Én is a sajtó- és véleményszabadság híve vagyok, de azt gondolom, hogy ami az Index fórumain folyik, az sérti az emberi méltóságot, a kisebbségek jogait és egyáltalán mindazt, amit a demokrácia és a humanizmus alapvető normáinak nevezünk. Biztos vagyok benne, hogy megfelelő normák és alkalmas moderátorok segítségével kézben lehetne tartani ezeket a fórumokat, és nem kellene hagyni, hogy minden elindított vitában a politikai alvilág vegye kezébe a vezérfonalat.

Haraszti Miklós: Gyakorlatiasnak kell lenni abban, hogy mi az, amitől meg kell, és mi az, amitől meg lehet szabadítani a sajtót. Hiszen itt három különböző nem-akarás okoz szabadsághiányt. Az egyik a politika nem-akarása, ez Vásárhelyi Mária előadásából vált világossá. Vincze Mátyás előadásából a jogalkalmazás reticenciája derült ki, Sipos Balázséból az újságírók nem-akarására is kaptunk bizonyítékot... Lehetséges, hogy a szabadsághiány, amelyet észlelünk, tulajdonképpen az általános nem-akarásnak a lenyomata. Talán ebben a három nem-akarásban, a politikáéban, az igazságszolgáltatáséban és a sajtóéban maga a társadalom nyilvánul meg. Talán a 13 évvel ezelőtti politikai megegyezés és az általa kialakított jogrend kissé megelőzte a szabadság iránti tudatosságot...

Mégis hol van áttörési pont? Szerintem a szabadságot elsősorban ott kellene a lehető legnagyobbra növelni, ahol a társadalmi kényszerekre és partnerekre való mutogatás nélkül önálló cselekvésre van mód. Szerencsére van itt néhány olyan hardverszerű pont, ahol például a politika bebizonyíthatja, hogy akar változtatni. Vegyük például azt a két bírósági ítéletet, amelyeket Vince Mátyás felhozott. Az előrelépés érdekében kettéválasztanám azt, hogy mi a rossz bennük.

Az egyik az, hogy változatlanul a pártállami sajtótörvény egyik paragrafusát alkalmazzák, amely szerint az újság „kötelessége igazat mondani”. Gyakorlatilag megszüntette Magyarországon az idézés jogát az a két legfelsőbb bírósági határozat, amelyben két Fidesz-politikus, Schmidt Mária és Demeter Ervin perindítása nyomán az újságot kötelezték bizonyításra, holott az csupán közszereplők nyilvános állításairól tudósított, elismerten tényszerűen. Ha ez így maradhat, akkor a szabad sajtó első lépésénél sem vagyunk még, hiszen a szabad tájékozódás a tudósítás jogával kezdődik. Szinte parodisztikus, hogy a Demeter indította perben megbüntették a parlamentben elhangzott Keller-felszólalás Magyar Hírlap-beli közlését is, hiszen ezzel a precedenssel gyakorlatilag ma már a parlamenti tévéközvetítés is illegális Magyarországon, csak még nem aktualizálták a tiltását. A feladat nagyon egyszerű: egyszerűen ki kell iktatni az 1986-os sajtótörvénynek azt a pontját, amely a mások állításáról tudósító újságot kötelezi az állítások ellenőrzésére.

A másik eleme ugyanennek a két ítéletnek, és sajnos még számos másiknak az, hogy bennük köznapi személyiségi jogi kérdésként kezeltek köz szereplőkről szóló színtisztán politikai állításokat (Schmidt beavatkozik a tévében, Demeter édesapja kedvéért nem indítottak vizsgálatot). Vagyis nem ment még át a jogrendszeren az, amit a szabad szólás garanciái közé a New York Times kontra Sullivan-ügyben hozott amerikai legfelsőbb bírósági ítélet iktatott be: a közszereplők magasabb bírálhatósága. Elképesztő, hogy hiába dolgozta ki ennek magyar megfelelőjét 1992-ben a Sólyom-féle Alkotmánybíróság. A jogállam csődje, hogy nem megy keresztül sem a magyar Parlamenten, sem a jogalkalmazáson, sem a bíróságokon, holott elismerten ez az alapja annak, hogy meg tudjunk különböztetni egy többségista, autoritáriánus, csupán technikai értelemben vett demokráciát egy liberális demokráciától. Nincs liberális demokrácia, szabad közéleti szólás ott, ahol a közszereplők erősebb bírálhatósága nincs keresztülvezetve a jogrendszeren.

Az áttörési pontokat keresve utoljára, de nem utolsósorban említeném a sajtó mint önálló aktív elem lehetséges szerepét. A kezdeményező minőségnek és a jogok tudatosítójának a szerepét a nem-akarásokkal szemben leginkább az újságírók játszhatják el. Ezt Kossuth már művelte és Petőfi megénekelte, és, ha szabad hazabeszélnem, az én élettapasztalatom is azt mondja, hogy minden valahai demokratikus előrelépésnek ebben az országban a szabad sajtó volt az élcsapata, a politikára való várakozás nélkül.

Ezt a Bermuda-háromszöget, a politika, az igazságszolgáltatás és a sajtó nem-akarását tehát nemcsak bátor politikusok, hanem bátor újságírók is segíthetnek megtörni. Először a meglevő törvények alkalmazását kellene elérni, a szabad tudósítást megvédeni, a politikusok bírálhatóságát kikényszeríteni, akár az újságok, szerkesztőségek jogi akciójával, akár olyan módon, hogy valamelyik újságíró-szervezet tervezi, kezdeményezi és szervezi a sajtójogokért folytatott küzdelmet. Megdöbbentő például, hogy Majtényi ombudsman szerint a felvilágosítási jogokkal nem éltek az újságírók, és nem is fordultak hozzá, pedig ez az egyetlen, amelyben intézkedési joga volt.

Tímár János: Többen beszéltek a sajtó felelősségéről. Azt gondolom, nagyon jó lenne, ha tudnánk kezelni a közszolgálat és nem közszolgálat közötti különbséget. A felelős sajtó a maga logikájávalott jelenik meg, ahol a közszolgálat működik És másfajta szabadság az, amikor a szólásszabadság mint személyiségi jog jelenik meg, azaz valaki el akarja mondani, hogy mit gondol a világról.

Hammer Ferenc: Elmondok egy rövid történetet, egy barátommal esett meg, analitikus filozófus, és a szakterülete az agy a tartályban. Azt kutatja, hogy működik a tudat, milyen módon jön létre a tudatunkban az, amit valóságnak nevezünk Kapott egy telefont egy rádiós kolleginától, hogy menjen már be a Magyar Rádióba egy műsorba, ahol az ő szakterületéről lesz szó. A folyosón összetalálkozik Vizi E. Szilveszter agykutatóval. Maga is? – mondták. Utána jön a kollegina, és mondja, hogy hát az agyelszívásról lesz a műsor. (Derültség.) És mindenki néz a másikra, hogy itt most mi a bánat van? Amikor azon siránkozunk, hogy az újságírók 20 forintért elvágják egymás torkát, annak tulajdonképpen az egyik oka az, hogy szakmailag nem állnak a helyzet magaslatán. A kérdés az, hogy kinek lenne a feladata ezt megoldani? Az újságíró-szövetségnek vagy a szerkesztőségeknek kellene házi tréningeket csinálniuk?

Zöldi László: Újra és újra szóba került ebben a vitában, hogy az oknyomozó újságírás hiánya jelentős mértékben gátolja a sajtószabadság kibontakozását Magyarországon. Ez így van. Elég nehéz azonban elvárni egy baloldali újságírótól, hogy feltárja az MSZP körüli disznóságokat. Elég nehéz elvárni egy liberális újságírótól, hogy feltárja az SZDSZ körüli disznóságokat. Elég nehéz elvárni Lakatos Páltól, hogy föltárja a Kisgazdapárt körüli disznóságokat. Elég nehéz elvárni Franka Tibortól, hogy feltárja a MIÉP körüli disznóságokat. „Keresztben” azért mégis föl lehet tárni a pártok körüli disznóságokat.

Hadd emlékeztessek arra a szinte napra pontosan százéves anekdotára, hogy Molnár Ferenc lement a „mélyvízbe”, a New York-kávéház alagsorába, és helyet foglalt egy akkori konzervatív újságíró asztalánál. Az akkori liberális újságírók egyik vezérképviselője ezzel fordult konzervatív kollégájához: „Öregem, egyezzünk meg! Ti ütitek Károlyi Miskát, mi ütjük Tisza Pistát, de azért egymást ne üssük” Na, ez a szakmai szolidaritás bomlott föl a legutóbbi évtizedben; a törzsi háborúskodás megosztja a magyar újságíró társadalmat. Azért, persze, mégsem annyira rossz a helyzet. A szakmai igénytelenség ugyanis újra egyesíti a magyar újságíró-társadalmat.

A beszélgetést hangfelvételről Bankó Ágnes jegyezte le

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink