• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2002 ősz

Terror

Rita D. Jacobs:

Szüntelen zaj

EGY AMERIKAI MÉDIAMÁN VALLOMÁSAI EGY ÉVVEL SZEPTEMBER 11-EUTÁN

Az alábbi írás áttekinti a kortárs amerikai médiát bíráló újságírók és társadalomkritikusok legfontosabb állításait, és felidézi a média hétköznapjainak valóságát. Ezután azt vizsgálja meg: hogyan reagáltak a 2001. szeptember ll-én adódó válsághelyzetre az egyébként mind felszínesebbé váló televíziós hírműsorok.

Michel de Certeau 1974-ben azt írta The Establishment of the Real (A valóság teremtése) című művében, hogy

„a média a dolgok nagy csendjét az ellenkezőjére alakítja át. A valóság, amely egykor titokzatos volt, ma szakadatlanul fecseg. Mindenütt hírek, információk, statisztikák és felmérések vannak.”

Jean Baudrillard, aki közvetve szintén a médiát bírálta, ugyanezt ismételte meg 1987-ben, a Cool Memories (Hűvös emlékek) című könyvében:

„Mindazon dolgok hiábavalósága, amelyek a médiából jutnak el hozzánk, szükségszerű következménye annak, hogy a szóban forgó színpad [azaz a média – a szerk] képtelen csendben maradni. Zene, reklámszünet, hírpercek, hirdetések, hírműsorok, filmek, bemondók – ezek jelentik a képernyő betöltésének egyetlen lehetőségét; különben a gyógyíthatatlan ürességgel szembesülnénk [...] Ez az oka annak, hogy a legapróbb technikai baki, a bemondó legkisebb nyelvbotlása is olyan izgalmassá válik, mert feltárja annak az ürességnek a mélységét, amely e kicsiny ablakon át kikacsint ránk.”

Az alábbiakban azt kísérem nyomon, hogyan lesz a csendből zaj. Helyzetem kétszeresen is előnyös. Egyrészt újságíróként és kultúrakutatóként közelítem meg a témát, másrészt van egy személyesebb szempontom. Mint őslakos New York-i, abban a városban nőttem fel és élek, amely az emberek többsége szerint Amerika média-fővárosa. Ezt a nézetet mindenki osztja, kivéve talán azokat, akik a CNN-nek dolgoznak Atlantában.

Mivel az amerikai média hatalmas téma, tanulmányom elsősorban személyes és egyedi megfigyelésekre korlátozódik – afféle „életem egy napja” -stílusban, különös tekintettel a hírműsorokra. Kíváncsi vagyok, hogy a személyes látásmód milyen megvilágításba helyezheti az amerikai „média-zaj” jelenlegi minőségét.

2001 májusában a kirovográdi Állami Pedagógiai Egyetemen ukrán diákoknak tartottam előadást az amerikai médiáról. Be kell vallanom, meglepett, hogy az egyik legalantasabb amerikai média-találmány is ismert Ukrajnában: a sokkzsokék (shock jocks) rádiós műsorai, amelyekben többnyire fiatal férfiak órákon át szórakoznak szexuális utalásokra, altesti neszekre építő vaskos tréfákkal.

Az Egyesült Államokban manapság hemzsegnek a sokkzsokék. Howard Stern műsorát, amely talán minden ilyesfajta produkció őse, több rádió is átveszi és sugározza reggelenként. Emellett esténként feltűnik a tévében is, ahol Stern arra biztalja a nőket, hogy vetkőzzenek le a stúdióban. A szintén naponta, délutánonként sugárzott „Opie and Anthony” című rádióműsorban egy héten egyszer, az úgynevezett „WOW” idején (Whip Em aut Wednesdays, azaz Rántsd elő szerdán) arra buzdítják a nőket, hogy villantsák ki keblüket az elhaladó autósoknak. Vannak WOW feliratú matricák is, amelyeket a fiatalemberek azért ragasztanak a kocsijukra, hogy a nőket ilyen viselkedésre ösztönözzék. Emellett a betelefonáló fiatal férfiak szexuális fantáziáit is megtárgyalják – sőt, egy alkalommal, amikor anyaggyűjtés miatt hallgattam az adást (be kell valljam, nehezemre esik, úgyhogy ritkán teszem), a nők azért jelentkeztek, hogy részt vegyenek egy versenyben. Megjátszott szexuális kielégülésük hangjait osztályozták a műsorvezetők aszerint, hogy azok mennyire hitelesek és izgatóak. Egy másik cikk témája lehetne az, hogy vajon miért vettek mindebben részt a nők – most elégedjünk meg annyival, hogy ezeknek a műsoroknak szinte minden esetben ugyanaz a témája: a férfiak vagy megalázzák, vagy tisztán szexuális jellemzők mentén dicsőítik a nőket.

A sokkzsokék esetében a zaj túlnyomórészt szexista módon vált harsogóvá és nyíltan szexuális jellegűvé. Ahogy az elhunyt médiakritikus, a beszélgetős műsorok szakértője, Ruth Bayard Smith 2000 júliusában megjegyezte a New York Times vélemény-oldalán:

„A betelefonálós műsorok ideális esetben a hal1gatók képzeletéhez szólnak, és azt az érzetet keltik bennük, hogy intim közösséget alkotnak a műsorvezetőkkel. Rosszabb esetben viszont nyilvános kontrollvesztésre buzdítanak, vagy legalábbis olyan nyitott kol1égiumi kanbulira invitálnak, ahol bárki kiveheti a részét a mulatságosnak kikiáltott eseményekből. Különösképp igaz ez a sokkoló rádióműsorok új nemzedékére, amelyek országszerte virágoznak – azért, hogy odacsalogassák az egyes hirdetők által áhított, elsősorban fiatal férfiakból álló közönséget.”

A kirovográdi egyetemisták szerint az effajta műsorokat felettébb szívesen fogadja be az ukrán rádiózás. Mivel egy szót sem tudok ukránul, az adásokat nem hallgathattam meg, és nem tudom összehasonlítani őket, így a diákok beszámolóira kellett hagyatkoznom. Az ukrán kultúra jövőjének érdekében csak remélhetem, hogy ezek a műsorok kevésbé terjedtek el és kevésbé offenzívak, mint Amerikában. Ám maga a tény, hogy a jelenség létezik, csak újabb apró példája az amerikai média világméretű hatásának, és korai jele a média valamennyi részét elöntő „szórakoztatás” jellegzetes fajtájának.

A rádió, a televízió, a napilapok és a magazinok ugyan egyaránt beletartoznak a média fogalmába, én azonban – a rádióra és az újságokra tett néhány megjegyzésen kívül – a televízióra szeretnék koncentrálni. Arra, hogy mi megy végbe manapság az amerikai hírműsorokban, és hogyan törnek utat a szórakoztatás „értékei” olyan fórumokon, amelyeket egykor „kemény” híradásoknak tarthattunk. Baudrillard nyomán azt kutatom: a bakik és más döccenések miként nyűgöznek le minket. Hiszen egyedül a hibákat (vagy a látszólagos hibákat) érezzük megíratlannak, „ilyenformán” „valódibbnak”. Mégis előfordulhat, hogy a zaj, amelyre felkapjuk a fejünket és odafigyelünk, nem autentikus, az igazgatók, a producerek és a hirdetők azonban úgy állították elő, mintha valódi lenne.

A TV Guide műsorújság korabeli számának tanúsága szerint a televíziózás hajnalán, 1955-ben hét tévécsatorna volt New Yorkban. Csakugyan: jól emlékszem, ahogy gyerekként egy Dumont készülék apró képernyője előtt ülve kerestem a „Farmer Gray” rajzfilmsorozatot a 13-as csatornán, amely akkortájt független és meglehetősen gyenge adó volt. Ma a Channel 13 a közszolgálati Public Broadcasting System zászlóshajója, a „Sesame Street” otthona, márpedig ez a műsor sokak szerint alig 33 év alatt megváltoztatta a gyerekműsorok világát. Televíziós viszonylatban persze 33 év már örökkévalóságnak számít, vagy legalábbis kétharmada az egész történetének. Ha ma megnézzük a New York Times tévémellékletét, 16 nem kábeles, azaz szinte minden háztartásban fogható csatornát találunk, mellette 48 kábeles és hat fizetős kábelcsatornát. A fizetős csatorna csak a kábeltévés alapcsomag árán felül fizetett díjért nézhető. Az alapdíj jelenleg kicsit több mint 40 dollár (ami a világ legtöbb országában borsosnak tűnhet, és még itt, New Yorkban is drágának számít). További lehetőséget jelent a műhold, amellyel akár 500 csatorna is fogható. Sokat viccelődünk azon, hogy ennyi csatornán sincs soha elég anyag, lezért versenyt kellene hirdetni új tévék számára. Kedvencem az Elvis összes, éjjelnappal, illetve az Idő, amelyen csak azt mutatnák, hány óra van a világ különbözőpontjain. Az efféle élcelődések furcsamód nem állnak távol a valóságtól: elég, ha csak az ESPNés a sportadók, vagy az MTV különböző változataira gondolunk a VH-l-től a countryzenét sugárzó csatornáig, esetleg az evilági gyönyörök netovábbjára, a Soap Opera Channelre (Szappanopera-csatorna), amely a nappal vetített sorozatokat ismétli, és csak az elképzelt Idő TV múlja fölül.

A zavarba ejtően bőséges kínálat tökéletes összhangban áll az amerikai otthonok média-telítettségével. Todd Gitlin (2001) szerint

„az átlagos amerikai gyerek olyan háztartásban él, amelyben 2,9 tévé, 1,8 videó, 3,1 rádió, 2,6 kazettás magnó, 2,1 CD-lejátszó, 1,4 videojáték és 1 számítógép van”.

Az otthonok 99 százalékában van legalább egy tévé, 74 százalékában pedig kábeltévét vagy műholdas adást is tudnak nézni. Ráadásul ezek az adatok függetlenek a jövedelemtől. Egy átlagos gyerek napi hat órát és 32 percet tölt valamiféle médium közelében, és ebből az időből a könyvek és magazinok olvasása – nem számítva az iskolai házi feladatot – 45 percet tesz ki. Ugyanez az idő korcsoportokra bontva: a 2-7 éveseknél 4 óra 17 perc; a 8-13 éveseknél 8 óra 8 perc; a 14-18 éveseknél pedig 7 óra és 35 perc (Gitlin 2001: 17-18).

A műsorkészítést a számtalan tévécsatorna megtöltése és a médiára éhes társadalom ellátásának nyilvánvaló igénye irányítja. Az Elvis összes éjjel-nappal ötlete azzal a jelenséggel játszik, hogy az alapanyag után ácsingózó média belecsimpaszkodik egy-egy ötletbe, közéleti eseménybe, személyiségbe, és – nézőponttól függően – kihoz belőle mindent, vagy végletesen ellaposítja a témát.

Néhány évvel ezelőtt az ismert futballjátékosból színésszé vált O. J. Simpsont azzal a váddal állították bíróság elé, hogy megölte a feleségét és annak szeretőjét. A média az esetből nagy cirkuszt csinált: nemcsak azt közvetítették élőben, ahogy a sztár fehér Bronco gépkocsin menekült a dél-kaliforniai autópályán, hanem a bírósági tárgyalást is. Nap nap után O.J.-jel bombáztak minket, míg az egyik közszolgálati csatorna (amely nem reklámbevételekből, hanem hallgatói, nézői, alapítványi és állami hozzájárulásokból tartja fenn magát) elhatározta, hogy tiltakozásként nemet mond az állandó O. J.-közvetítésre. Ahogy azonban Howard Kurtz, a Washington Post tévékritikusa rámutatott 2002 márciusában:

„1993 és 1996 között, részben az O. J. sztorinak köszönhetően, a bűnügyi hírek aránya 721 százalékkal emelkedett. Tavaly júniusra a Kiváló Újságírásért Projekt [Project for Excellence in Journalism] szerint az országos tévéhálózatok hírműsorainak harmadát tette ki az életmód, portré és bűnügyi tematika.”

A botrány és hírnév izgató keverékéről szóló tudósítás persze nem új jelenség, és a fontossága sem halványul – gondoljunk csak a Monica Lewinskyre pazarolt nyomdafestékre és videoszalagra. Épp ez a fajta média-tevékenység inspirálta Ed Turner tévé igazgatót, amikor azt mondta:

„Ha akkoriban rendelkeztünk volna a megfelelő technikával, a közönség a Donahue show-ban láthatta volna Eva Braunt, Adolf Hitlert pedig a Meet the Press reggeli hírmagazinban”.¹

Turnernek igaza van abban, hogy a technológia robbanásszerű fejlődésének is szerepe van a kialakult helyzetben, bár ez nem az egyedüli, sőt nem is a legfontosabb tényezője a „kemény”, minőségi hírműsorok hanyatlásának.

Gyakran felteszik a kérdést, hogy a média befolyásolja-e azt, ahogyan a világot látjuk, vagy pusztán tükörképe a bennünket körülvevő eseményeknek. Természetesen mindkét állítás igaz. Ez nem azt jelenti, hogy a bűnügyi tudósítások bűncselekményeket idéznek elő, de azt igen, hogy a róluk szóló beszámolók felerősítik érdeklődésünket az efféle történetek iránt. Titokban mindannyian kukkolók vagyunk, és a média úgy használja ki alantas ösztöneinket, hogy közben még aktívabb kukkolót farag belőlünk. Azonkívül sajnálatos, de nem meglepő módon a kutatások szerint minél több időt töltenek az emberek a tévé előtt (azaz minél többet kukkolnak), annál kevésbé valószínű, hogy elmennek szavazni a választásokon, vagy más módon vesznek részt a közéletben (Gitlin 2001: 166).

Egyelőre térjünk vissza az én napi média-adagomhoz, illetve az átlagos New York-i számára hozzáférhető lehetőségekhez – így talán könnyebb megérteni azt a hanyatlást, amely a kemény híreket közvetítő hagyományos csatornáikat sújtja. Rádiós ébresztőórámat a National Public Radiora állítottam be – ez az egyik nem kereskedelmi adó, amely javarészt híreket, elemzéseket és beszélgetős műsorokat sugároz. A reggel hétkor kezdődő „Morning Edition” hírösszefoglalóval, jónéhány elmélyült (politikusokkal, művészekkel készített) interjúval, BBC-hírblokkal és a „Marketplace” című gazdasági műsorral szolgál. Ám számtalan egyéb műsort is választhatnék: ébredhetnék sportcsatornára (ESPN vagy WFAN), vagy a New York Times klasszikus zenei adójára (WQXR), esetleg a húsz popzenei rádió valamelyikére, a hip-hoptól a klasszikus rockon át a lágy dzsesszig. Hallgathatnám a kereskedelmi adók beszélgetős műsorait, amelyeket a sarkos politikai nézetek uralnak. Ébredhetnék például Rush Limbaugh-ra, aki Amerika aktuális jobboldali megszállottja (becslések szerint 20 millióan hallgatják a politikai rádiókat), vagy Dr. Laurára, aki a betelefonálók lelki problémáit feketén-fehéren jóra és rosszra osztott forgatókönyvek alapján akarja megoldani, de hallgathatnék éppen vallásos beszélgetőműsorokat sugárzó rádiót is. Választékból nincs hiány – 51 középhullámú és 62 ultrarövid-hullámú állomás van New York körzetében, amelyek híreket, beszélgetős-vallási műsorokat és mindenféle zenét sugároznak. Az utóbbi években New York klasszikus zenei csatornáinak száma háromról másfélre apadt, és ez nemcsak a hallgatók (különösen a hirdetők által megcélzott korosztály) ízléséről árul el sokat, de a hirdetők és a nézők/hallgatók kapcsolatáról is, amelyről később szólok bővebben.

Térjünk vissza a reggelhez. Félálomban kitámolygok a nappaliba, és bekapcsolom a tévét. Mivel állomásaink többsége napi 24 órán át sugároz, itt is temérdek csatorna közt válogathatok. A kora reggeli műsorsáv általában a híreké és beszélgetéseké. Az országos ABC, NBC és CBS csatornákon a „Today show”, a „Good Morning America” és a „The Morning Show” megy, ezeket helyi hírek szakítják meg minden egész óra harminckor. A kábelen érkező CNN-en jön az „American Morning with Paula Zahn”, illetve vannak még a kevésbé csillogó kivitelezésű, de szűkebb földrajzi egységre koncentráló helyi műsorok, mint a „Good Day New York”. Ezeken kívül többféle gyerekműsor és rajzfilm fut, kiegészülve a régi klaszszikusok (például a „Murder, She Wrote” vagy a „Columbo”) ismétléseivel, és ne feledkezzünk meg a tévéshop vásárló-csatornáiról sem.

Ha otthon maradnék és menne a tévé, különféle talk show-kon kellene átverekednem magam, valamint a legújabb őrületen, a tárgyalótermi műsorokon. Nem az olyan sorozatokra gondolok, mint a „LA Law” vagy a „Law and Order”, amelyek – a nemzetközi forgalmazásnak köszönhetően – talán külföldön is ismertek. Inkább azokra a műsorokra utalok, amelyekben van egy bíró (aki gyakran csakugyan bíró volt valamikor, de ma már televíziós személyiség), mint Judge Judy (Judy bíró), vagy a műfaj őséből, a „People' s Court” -ból ismert Judge B vagy Judge Wapner. A bíró a nézők valódi panaszos ügyeit tárgyalja meg, akik aztán elvben megfizetik a tévés bíró által kiszabott büntetést. Miért fordulnak az emberek tévébíróhoz az igazi bíróság helyett? Azért, mert itt „előadók” kiélhetik exhibicionista késztetéseiket, a közönség szórakozhat, és mindez a hirdetőknek is jó, mert a hangos és „forgatókönyv nélküli” érzelmeket elég magas hőfokra hevíti ahhoz, hogy a műsor felkeltse a nézők figyelmét.

Ha belekukkantunk Jerry Springer, Ricki Lake, Maury, Sally Jessy vagy Montel valamelyik műsorába (a talk show-k házigazdái gyakran csak keresztnévvel szerepelnek, talán azért, hogy a néző úgy érezhesse, bizalmas viszonyban van velük), láthatunk lányokat, akik szerint anyjuk túl kihívóan öltözködik; legjobb barátnőket, akik egyike azt állítja, hogy a másik elcsábította az apját; esetleg fiúkat, akik rajtakapták barátnőjüket egy másik férfival az ágyban. A listát hosszan folytathatnánk, s könnyű elképzelnünk, hogyan fest a többi – már ha készek vagyunk belegondolni az emberi kapcsolatok legalantasabb megjelenési formáiba.

Még olyan műsor is létezik – a címe „Talk Soup”, és a Comedy Central kábelcsatornán fut –, amelyik épp ezeket a talk show-kat parodizálja. Eljátszik egy jelenetet, majd részletet mutat be a kigúnyolt műsorból.

A bírósági és talk show-k lélektani és érzelmi alapja azonos: az emberek mindkettőben a stúdió és a tévénézők széles közönsége előtt öntik ki érzelmeiket, gyakran haragjukat. Épp az ilyen műsorok miatt mondta Philip Roth, hogy

„a média az emberi érzelmek fafejű hamisítványaival áraszt el bennünket” (Roth 2001: 53).

Ez visszavezet minket Baudrillard gondolatához, miszerint csak a baki ragadja meg figyelmünket, vagy az a valódi ember, aki a baki miatt villan elő az előre megírt álca mögül vagy alól. Így ezek a talk show-k megpróbálják felülmúlni a bakikat, szeretnék elhitetni a közönséggel, hogy a képernyőn látott emberek hitelesek, nem forgatókönyv alapján cselekednek, és ilyenformán érdemesek a figyelemre. Az, hogy az eseményeket előre megírták-e vagy sem, gondosan őrzött titok bár nehéz elhinni, hogya producerek és a műsorvezetők ne tudnák, mi fog történni. Mégis akadnak esetek, amikor a vendégek csakugyan meglepődnek, és az eredmény tragikus. Évekkel ezelőtt egy Jenny Jones show-ban az egyik férfi vendéggel vitatkozott egy hímnemű rajongója, aki szerelmes volt belé. A vendég később agyonlőtte hódolóját. (2002 augusztusában, amikor e sorokat írom, a legújabb, talán még kártékonyabb talk show-fogás az, hogy DNS-teszttel derítik ki az apa kilétét. A férfi korábban esetleg tagadta az apaságot, de valahogy beleegyezett abba, hogy a televízió nyilvánossága előtt tudja meg a DNS-teszt eredményét. A gyerek is jelen van, a stúdióban vagy a színfalak mögött. Lehet, hogy a felnőttek azt tesznek az őket érintő adatokkal, amit akarnak, de az a büntetőjog hatáskörébe tartozó felelőtlenségnek tűnik, hogy egy öt-hat éves gyerekkel meglepetésszerűen közlik, ki az apja. Különösen azért, mert mindez pusztán a nézettségi mutatók növelésének érdekében történik.)

Napjaink másik, roppant sikeres műsortípusa szintén kiveszi a részét a hamis „valóság” -alkotásból, hogy áttörjön a nézők unott, üveges tekintetén. A „Survivor” típusú, állítólag forgatókönyv nélkül készülő (bár szalagra vagy filmre vett) vetélkedőkben valódi emberek próbálnak talpon maradni. A „valódi” embereket olyan helyzetekbe hozzák, amelyekben próbára teszik türelmüket, bátorságukat, s igyekeznek spontán reakciókat kicsiholni belőlük. Ugyanezt alkalmazzák a randevú-műsorokra, ahol ismeretleneket hoznak össze, hajóutakon szövődött románcokra, vagy bármi másra, amit egy eszes producer kifundálhat, hogy meglepje a közönséget és kielégítse a nézők kukkolási hajlamát.

Jómagam nem nézem sokat ezeket a műsorokat, és így a kisebbséghez tartozom. A nézettségi mutatók tanúsága szerint ugyanis az ország jó része, sok-sok millió ember viszont nézi őket. Gondolatmenetem érdekében összevetem a tévéhíradó nézőinek számát azokéval, akik a vezető napilapokat olvassák. A legmagasabb példányszámú amerikai újság, a Wall Street Journal naponta 1,75 millió emberhez jut el, ezt követi csökkenő sorrendben a USA Today (1653487), a Los Angeles Times (1067540), a New York Times (1066658), végül a Wasington Post (759122).²

Vessük össze ezeket az adatokat azoknak a számával, akik a három országos tévéhálózatot nézik: egyenként tízmillió nézőt vonzanak a csatornák esti híradói. Az ABC, az NBC és a CBS együttesen 28,25 millióval több emberhez jut el, mint a legnagyobb példányszámú napilap. Az esti híradók ennek ellenére az amerikai televíziózás egyik ostromlott területének számítanak, legfőképp a tévénézők változó demográfiai jellemzői miatt.

Az országos televízió-hálózatok hírműsorait húsz éve három férfi műsorvezető határozza meg: a 62 éves Tom Brokaw, a 64 éves Peter Jennings és a 70 éves Dan Rather, akik valamennyien meglehetősen hasonló adásokat vezetnek. Ezeknek a műsoroknak, amelyek valaha mindhárom csatorna hírrészlegének a gerincét alkották, napjainkban folyamatosan csökken a nézettségük. Részben azért, mert a fiatalabbak többnyire nincsenek a tévé közelében fél 7-kor, amikor a híradó kezdődik. Ugyanakkor egyre többen vannak azok is, akik más forrásokból tájékozódnak – az autórádióból, miközben hazafelé hajtanak, az internetről a munkahelyükön és otthon, vagy este ll-kor, amikor a helyi hírek következnek. Sok kritikus, köztük a Northwestern University Medill School of Journalism tanára, Ken Bode, véli úgy, hogy

”[m]ikor Brokaw, Jennings és Rather nyugdíjba megy, kiváló alkalom kínálkozik e cégek számára, hogy kimondják: nem éri meg többé hírműsort készíteni. Hacsak valami drámai esemény nem történik, az országos földi sugárzású hírműsoroknak elkerülhetetlenül befellegzett” (idézi Kurtz 2002).

Howard Kurtz szavaival:

„Ha ez megtörténik, ez lenne a hírfogyasztásban beállt legnagyobb változás a televízió fél évszázados történelmében, olyan erózió, amelyet részben az okozott, hogy ezek a műsorok – meglepő módon – képtelenek 50 éven aluli nézőket vonzani.”

Az ifjabb nézők meghódításának egyik lehetséges módja az, hogy minél több színes hírt illesztenek a műsorba – például a baby-boom nemzedék betegségeiről, a helyes életmódról, az öregedést gátló szerekről vagy az új, egészséges készítményekről. Emellett sikerre tarthat számot a pénzügyi tanácsadás, és az sem árt, ha több emberi drámáról tudósítanak. Pár hónappal ezelőtt este 10-kor néztem a helyi híradót, amely beszámolt a Világkereskedelmi Központ elleni, hat hónappal azelőtti támadást követő megemlékezésről. A romok előtt álló helyszíni tudósító éppen arról beszélt, hogy az egyik tűzoltó, aki túlélte az esetet, nem volt hajlandó interjút adni, arra hivatkozva, hogy undorítónak tartja az esemény elüzletiesítését, a pólókat és FDNY feliratú sapkákat árusító embereket. Közvetlenül azután, hogy ez elhangzott – a reklám előtt –, az újságíró felkonferálta a következő témát: egy riportot az egyik gyászoló család nem múló fájdalmáról. Mindezt irónia nélkül tette, és természetesen nem utalt a tűzoltóra sem, aki pont az efféle, a fájdalmat üzleti szempontból kiaknázó tudósításokra panaszkodott. Ám a híradók a leggyakrabban épp erről szólnak – színes és szenzációs anyagokról, amelyeknek sokszor kétes a hír- és információ-értékük, és megkérdőjelezhető a tálalás ízlésessége is.

Ezzel pedig elérkeztünk az amerikai média motorjához, a reklámhoz. A nézettségért folyó versengést az gerjeszti, hogy ki tudja megfogni a legfontosabb vásárlóközönséget, a 18-49 éveseket, akikről a leginkább feltételezhető, hogy megveszik a képernyőn reklámozott termékeket. Ehhez persze azt is hozzá kell tennünk, hogy ez a korosztály már a talk show-kon felnőtt nemzedék. Ne feledjük! A Wall Street Journalt naponta 1,75 millióan olvassák, míg a három vezető tévéhálózat híradói 31 millió otthonba jutnak el. Ez azt jelenti, hogy sokkal több kocsit, mosóport és dezodort lehet eladni, ha a megfelelő tévéközönséget csábítjuk el, és azt adjuk nekik, amit látni kívánnak.

2002 márciusában tökéletes példáját láthattuk a kibontakozó folyamatnak. Ted Koppel, egy jó nevű, megbecsült újságíró műsora, a „Nightline” minden este fél tizenkettőkor jelentkezik. A másfél órás adás mindig csak egy témával foglalkozik, és a témától függően mindkét oldal szakértőit megszólaltatja. Az eredetileg „America Held Hostage” (Túszul ejtett Amerika) című műsor 1979-ben indult az iráni túszdrámával, és mind a mai napig komoly presztízsnek örvend. A „Nightline” azon kevés műsorok egyike, amelyek az elmélyültebb elemzésre vágyó nézőkhöz szólnak, azokhoz, akik nem elégednek meg az egyperces vagy annál is rövidebb összefoglalóval. A tévéhíradók az évek során egyre rövidebb „hangharapásokra” (soundbite) redukálták beszámolóikat, még olyan döntő fontosságú dolgokkal kapcsolatban is, mint az elnökválasztás.

„Kiku Adatto 1989-es tanulmánya szerint egy átlagos, hétköznapi tévéhíradós hangharapás egy elnökjelölttól 1968 és 1988 között 42,3 másodpercról 9,8 másodpercre zsugorodott. 2000-ben az átlagos idótartamuk 7,8 másodperc volt” (idézi Gitlin 2001: 96).

Ugyan mit tudhatunk meg egy elnökjelölt programjáról vagy egyéniségéről 9,8 másodperc alatt?

A helyzet a kábeles hírtévék elszaporodása és a híreknek szentelt, elvileg több műsoridő ellenére sem javult. Amint azt a New York Times tévékritikusa, Caryn James nemrégiben megjegyezte:

„A jelentős különbség nem a földi sugárzású hálózatok és a kábeltévék között, hanem a valódi hírek és az azokat körülvevő hírszerű anyag, a töltelék között van, amely olyan, mint az igazira csak távolról emlékeztető sajtkészítmény.”

Ezután arról beszél, hogy a „kábelcsatornákon hírként tálalják a futóbolondokat és az üvöltöző összeakaszkodásokat”. James jellemzése a kábeltévés hírműsorokról erősen emlékeztet arra, amit a „szórakoztató” talk show-k körében láttunk: szándékolt bakik, szélsőséges érzelmek, harciasság és zaj. Miért is ne? Hisz bizonyossá vált, hogy ezek emelik a nézettséget, ezek ragadják meg a nézők tekintetét és vonzzák a hirdetők dollárjait.

Nem meglepő tehát, hogy míg a „Nightline” tíz évvel ezelőtt a 18-49 éves korosztály 46 százalékát ültette a képernyő elé, ma ez az arány mindössze 29 százalékos. Mint ahogy az sem meglepő, hogy az ABC társaság március elején megpróbálta átcsábítani Koppel helyére David Lettermant, akinek ugyanabban a késő esti időpontban vetíti humoros talk show-ját a CBS csatorna. Az eset vihart kavart, a kritikusok a hírek és a komoly műsorok hanyatlásáról siránkoztak. Az újságok hetekig cikkeztek róla, kongatták az (egyébként évek óta kongatott) vészharangot a televíziós kultúra hanyatlásáról beszélve (Wolff 2002).

Alex Jones, a Harvard Egyetem Shorenstein Újságírás-kutató Központjának vezetője szavaival:

„Az éterben sugárzott hírműsorokat, különösen a komoly híradókat úgy emlegetik, ahogy sohase vártam volna. Úgy tűnik, egyedül az üzleti érvelés számít: ha 6:30 és 7:00 között több pénzt hoz a Seinfeld [egy félórás vígjátéksorozat], akkor menjen az” (idézi Kurtz 2002).

Az efféle érvelés mögöttes filozófiáját világosan fogalmazta meg egy, a televíziókutatásért felelős névtelen CBS-alelnök, amikor azt mondta:

„Engem nem érdekel a kultúra. Engem nem érdekelnek a társadalombarát értékek. Engem csak egyvalami érdekel. Az, hogy az emberek nézik-e a műsort. Én ennek alapján ítélek valamit jónak vagy rossznak” (idézi Gitlin 2001: 204).

A nyereségesség igénye persze nem eleve rossz dolog – a médiának meg kell élnie –, ám a legkisebb közös nevezőre apellálás veszélyezteti az újságírók munkáját és a komoly nézők elméjét. Bizonyára képesek vagyunk fenntartani az egyensúlyt, mondhatná erre az ember. Kultúránk egyes jeles képviselői azonban kételkednek ebben. Philip Roth 1990-ben ezt írta Ivan Klima cseh írónak az amerikai médiáról (az írás Roth új kötetében, a Shop Talkban jelent meg újra):

„Ahogy Csehszlovákia szabad, demokratikus fogyasztói társadalommá válik, ti írók számos olyan új ellenféllel lesztek kénytelenek megküzdeni, akiktől az elnyomó, steril totalitarianizmus furcsamód megóvott benneteket. Különösen zavaró ellenfél lesz az irodalom, az írástudás és a nyelv hatalmas, mindent átitató ősellensége. Biztosíthatlak, hogy nem fognak dacos tömegek tüntetni a Vencel téren azért, hogy zsarnokságát megdöntsék. Nem akad majd drámaíró-értelmiségi, akit a meggyalázott tömeg a vállára emel, hogy a nemzet lelkét megmentse abból az ostobaságból, amellyé ez az ellenfél jószerivel minden emberi eszmecserét lealacsonyít. Minden dolgok elcséplőjéről, a kereskedelmi televízióról beszélek – nem egy-két csatornáról, amiket a kutya se néz, mert fafejű állami cenzor őrködik felettük, hanem több tucatnyi unalmas, közhelyes csatornáról, amelyeket szinte mindenki folyamatosan bámul, mert szórakoztatóak. Te és írótársaid végre-valahára kitörtetek a kommunista totalitarianizmus szellemi börtönéből. Legyetek üdvözölve a totális szórakoztatás világában!” (Roth 2001: 75).

Ahogy Ellen Hume mondta:

„Úgy tűnik, mi, amerikaiak – Neil Postman fordulatával szólva – a halálba szórakozzuk magunkat ahelyett, hogy mint nemzet szembenéznénk közös kihívásainkkal. A fogyasztóknak mint polgároknak kenyér kell és cirkusz. Demokráciánk épsége múlik ezen.”

Szeptember ll-e után azonban a híradások egy rövid időre mégis felvillantottak valamit abból az erőből, értelemből és együttérzésből, amelyet sokan látnánk szívesen. Meglehet, hogy az események a kenyér és cirkusz felettébb bizarr elegyét alkották – szinte mindenki szóvá tette az ikertornyok összedőléséről készült képsorok és a katasztrófafilmek speciális effektusai közti hasonlóságot –, de még a legszélsőségesebb pillanatban is jelen volt az igazság, az a fajta igazság, amely igenis áttör a dobozon – legyen az rádió vagy tévé – és amely összekapcsol bennünket azzal, ami történik.

Azon a reggelen New Yorkban voltam. Az autómban ültem és a rádiót hallgattam, amikor befutottak az első híradások az épületbe csapódó repülőgépről. Eleinte még azt hittem, hogy csak egy eltévedt kisrepülőről van szó, aztán rádöbbentem: terrorista-támadás történt. Ezután következett a második becsapódás, végül a Pentagon elleni támadás. És mindvégig tagadhatatlan volt a média hatalmas gyorsasága és súlya, amely furcsamód nagyon vigasztalónak bizonyult. Talán csak arról volt szó, hogy tudtam: a rádióriporter, aki alsó-manhattani ablakából szemlélte a helyszínt, küzd az összefüggéstelen és felfoghatatlan látvány leírásával, és ez nekem is segített feldolgozni az eseményeket. Ez persze a kezdet kezdete volt, szeptember ll-ének reggele, de a híradásért felelős újságírók többsége a rákövetkező négy-öt napban felelősségteljes, alapos, korpoly és többnyire elfogulatlan maradt. Nem a nézettség/hallgatottság érdekelte őket, hanem az, hogy megpróbáljanak értelmezni egy olyan világot, amely egy csapásra értelmetlenné vált. A valóság pedig annyira valóságos volt, hogy nem volt szükség vagy idő a hamis „valóságra” vagy a szórakoztatásra – a hírek elemzéséért és meggyőző kommentárért azokhoz a megbízható híradósokhoz fordultunk, akiknek a nézettségi mutatók fényében talán már leáldozóban van a csillaguk. És ők megadták azt, amit kívántunk.

A nemzet megrendülve állt, és nagyon is valóságos vigaszt jelentett, hogy a híreket ismerősök közvetítették – sokuk olyan ismerős volt a televíziózásban eltöltött évei miatt, hogy úgy érezhettük, egyazon gyászoló családhoz tartozunk, csak a képernyő más-más oldalán vagyunk. Michael Massing mesélte azt a történetet, amelyben egy barátnője azt álmodta, hogy Dan Rathert lelőtték, a tévé képernyője elsötétült, ő pedig kétségbeesve riadt fel. Ez nem áll túlságosan távol attól, ahogyan az amerikaiak többsége megélte a szeptember ll-e utáni napokat. Osztoztunk a gyászban és a megrendülésben, és még azok is részesei akartak lenni a televízió nyújtotta közösségi élménynek, akik kimehettek az utcára, hogy maguk szemléljék meg a roncsokat, vagy érezhették a repülők üzemanyagának szagát.

A sokkot és a valódi információkat azonban valahogy kimerítették, és azután a híradók zöme szabad folyást engedett a zajnak, és hátat fordított a tartalmasságnak. A híradások ismét politizáltak és elfogultak lettek, és – függetlenül attól, hogy az „előadók” előre gyártott szövegből dolgoztak-e – egyértelműen megvolt öröklött forgatókönyvük. Ahogy Massing megjegyezte, egy híradóstól vett idézetre hivatkozva:

„»A mi szakmánkban elvben objektívnek kell lennünk« – mondja John King, a CNN munkatársa –, »de ha körbenézünk az országban, láthatjuk, hogy ez egy nagyon pártos hely«. A lobogó zászlók alatt és a temérdek többes szám első személyű névmás közt bajosan lehetett megmondani, hol végződik a hírközlés, és hol kezdődnek a kormányközlemények” (Massing 2001).

Később Massing így folytatja:

„Sajnos kevés tévéhíradót érdekeltek az eltérő vélemények vagy akár a valódi vita [...] A tévés talk show-k valamennyi, az elmúlt években kialakult rossz szokása – az arrogáns felszínesség, a hamis perlekedés, az órákon át tartó üres elemezgetés és semmitmondó vélemények – átkerültek a mostani válságba” (Massing 2001).

S hogy a helyzet még rosszabb legyen, ugyanazok az emberek, vagyis „szakértők” bukkannak fel újra és újra valamennyi hírműsorban és talk show-ban. Arra is számíthatunk, hogy minden alkalommal ugyanazt a véleményt hangoztatják majd, így nem marad hely az új vagy friss párbeszédnek.

Ha akadtak a szeptember ll-e utáni napokban fényes pillanatok, ezeknek időnként valóban a tévé képcsövének izzása volt a forrásuk. Meglehet, csupán a váratlanul valós „valóságnak” köszönhető, hogy a média híradásai figyelemreméltó hatékonysággal tudtak működni a Világkereskedelmi Központ elleni támadást követően. Nemcsak a zaj, hanem a kritikus pillanatokból sarjadó információ is megragadott minket. A híradók beszámolói bátor férfiakról és asszonyokról, az életüket tovább élő családokról, a megválaszolhatatlan kérdésekre válaszokat kereső vezetőkről szóltak. Az objektivitás nem mindig volt jelen – elvégre a New York Times szeptember 12-i számának szalagcíme szerint

„AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKAT MEGTÁMADTÁK!!!”

Ezt sokan cselekvésre és védekezésre való buzdításként értelmezték, de a híradó riporterei mindent megtettek azért, hogy értelmesen és visszafogottan tudósítsanak mindarról, amit láttak, hallottak és gondoltak. Csak napokkal később került arra sor, amikor a napi 24 órában működő tévé-szörnyeteget állandóan táplálni kellett, hogy a lármás és gyakorta tájékozatlan vélemények felváltották a híreket. És azóta is ez folyik. Ahogy Massing oly találóan összefoglalja:

„Szeptember ll-én Amerika örökre megváltozott. A tévés beszéd világának szívében azonban még mindig szeptember 10-ét írnak” (Massing 2001).

Abban a pár napban mégis megtudtuk, milyen lehet a jó televíziós hírközlés és elemzés ereje, és mindig fennáll annak a lehetősége, hogy ha az országos hálózatok és a kábelcsatornák következetesebben tartják magukat ehhez a minőséghez, a nézőközönség is megtanul különbséget tenni a hírek és a szórakoztatás között. A tévés hírműsorok manapság sajnos jobban hasonlítanak a talk show-hoz, mint ahhoz a fajta híradáshoz, amelyet érdemes nézni és lehet becsülni. Talán túl sokat kívánok, amikor azt szeretném, hogy a tévéhíradósok és a műsorstruktúra meghatározói vegyék figyelembe egy helyzet árnyalatait – az árnyaltság végtére is nem tartozik a televízió erősségei közé. Ám a média szeptember ll-e után bizonyságot adott érdemeiről, képességeiről és hatékonyságáról. A válság felfokozott valósága nélkül is tanulhat a televíziós hírközlés saját viselkedéséből, ragaszkodhat az objektivitás, elemzés és értelem azon színvonalához, amelynek egyszer már megfelelt. Az Egyesült Államok polgárai jelenleg a legkisebb közös nevezőt célzó igénytelenséget kapják, mind a hírműsorokban, mind pedig a szórakoztatás megannyi formájában. És miután az amerikai média hatással van a világ többi részére is, Roth intéséhez híven mindannyiunknak résen kell lennünk.

Felhasznált irodalom

Baudrillard, Jean (1990) Cool Memories. London & New York: Verso Books.

Certeau, Michel de (1974) The Practice of Everyday Life. Berkeley & Los Angeles: University of California Press.

Gitlin, Todd (2001) Media Unlimited: How the Torrent of Images and Sounds Overwhelms Our Lives.New York: Metropolitan Books, Henry Holt.

Hume, Ellen: „Tabloids, Talk Radio, and the Future of News: Technology's Impact on Journalism.” http://www.annenberg.nwu.edu./pubs/tabloids/default.htm

James, Caryn (2002) „The Hard News Smackdown: It's Network vs. Cable,” The New York Titnes, April 4.

Howard Kurtz (2002) „Troubled Times for Network Evening News,” Washington Post, March 10.

Massing, Michael (2001) „Talking Heads Go to War,” Columbia Journalism Review, November/December.

Roth, Philip (2001) Shop Talk: A Writer and His Colleagues and Their Work. Boston: Houghton Mifflin Company.

Smith, Ruth Bayard (2000) „Listen to the Radio and Get an Earful.” The New York Times Op-Ed, July 22.   .

Wolff, Michael (2002) „The Koppel Topple.” New York Magazine, March 25.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum