• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2002 ősz

Választás

Angelusz Róbert:

Közvéleménykutatások és a pluralizmus ignoranciája

Miért mondtak kudarcot a különböző közvélemény-kutató intézetek a 2002-es parlamenti választások előrejelzésénél? Miként fordulhatott elő, hogy valamennyien egy irányban tévedtek? Mi okozta a hibák egyirányúságát? Miért nem működött a nevezetes Bandwagon-effektus? A szerző ezeket a kérdéseket állítja tanulmányának középpontjába, és a látens közvélemény sajátosságainak elemzésével tesz kísérletet megválaszolásukra.¹

A hőskorszaktól a Bandwagon-effektusig

A közvélemény-kutatások úttörői valószínűleg már e tanulmány címén is meglepődnének. A harmincas években az alapító atyák még magabiztosan hittek az empirikus társadalomkutatás megismerő, valóságfeltáró funkciójában. Az első jelentős sikerek nyomán a közvélemény-kutatást az optimizmus légköre vette körül. George Gallup az 1936-os elnökválasztáson sikeresen alkalmazta a reprezentatív mintaválasztás eljárását. Nagy lendülettel indultak el a módszertani kísérletek a kérdezés helyes technikájáról, a kérdések korrekt megszövegezéséről és sorrendjéről, a standardizált interjúk lehetséges torzításairól és elhárításuk lehetőségeiről.² A témakör egyik legkiválóbb kutatója szerint 1935 valóságos fordulatot hozott az empirikus kutatások területén (lásd Berelson 1956). A közvélemény titkait már nemcsak nagy ívű elméleti és történeti munkákon keresztül kísérelték a tudósok megközelíteni, hanem elkezdődött a mérés szövevényes kérdéskörének előtérbe állítása. Fokozatosan elterjedtek a közvélemény-kutatások, kialakultak a szakma alapvető intézményei és a gyors fejlődés lehetősége. Létrejöttek a Roper és a Gallup első közvélemény-kutató irodái, megjelent a szakterület azóta is kiemelkedő presztízsű, máig etalonnak számító folyóirata, a Public Opinion Quarterly (1937), sőt a közvélemény-kutatás kérdései fokozatosan az egyetemeket is meghódították.

A reprezentatív vizsgálatok és a kérdőíves interjúk összekapcsolásával és a felvételeket kivitelező intézmények térhódításával úgy tűnt, hogy megoldódik a közvélemény mérése és az addig megfoghatatlannak látszó „organikus erő”, a közvélemény egyre inkább és egyre egzaktabban mérhető lesz. E fejlemények szinte a felfedezés illúzióját keltették. A megszámlálhatatlan kommunikációs folyamatot és véleményformálódást átfogó, heterogén és már kiterjedésénél fogva is egyénileg áttekinthetetlen képződmény, a közvélemény empirikusan, megbízhatóan és – úgy tetszett – viszonylag pontosan mérhetővé vált. Megoldódni látszott az a paradoxon is, hogy az állampolgárok és a kormány egyik legfontosabb kontrolláló eszköze, a közvélemény a társadalom szereplői számára nem megfigyelhető. A társadalmi struktúrában a legkülönbözőbb pozíciót elfoglaló állampolgárok és a közhivatalnokok társadalmi beágyazottságuk, környezetük homofil jellege és a közvélemény kiterjedtsége és pluralitása következtében korábban szükségszerűen hamis mintákból alakították ki a közvéleményről alkotott képüket. Így ez a nehezen áttekinthető, de a demokrácia működése szempontjából meghatározó képződmény, amely a népfelség egyik legkézenfekvőbb megnyilatkozásának látszott, egyszerre a közvélemény-kutatások által megfigyelhetővé vált.

A közvélemény nimbusza és az új technika felfedezése mellett az önbizalom és az optimizmus részben azon alapult, hogy a közvélemény-kutatások a legkülönbözőbb témákra terjedtek ki, köztük olyanokra is, amelyeknél nehezen vagy csak nagyon hosszú távon ellenőrizhető a validitás kérdése. A választások területén viszont, ahol a szavazatok tényleges összeszámlálása után a kutatások szembesülnek az eredményekkel, az első megmérettetések során viszonylag nagy pontossággal jelezték a választások kimenetelét. Az 1930-as éveket egyértelműen az a bizakodó szemlélet jellemezte, mely szerint a kutatás egyre növekvő pontossággal ismeri meg a közvéleményt, és annak megoszlásáról egyre hitelesebben lesz képes tájékoztatni az állampolgárokat és a közhivatalokat.

A közvélemény-kutató intézetek megismerő és tájékoztató funkciójáról alkotott képet jelentősen megváltoztatta a baljós Bandwagon-effektus felfedezése, amelyet a leggyakrabban „utánfutó” vagy a „tarts a győztessel” hatásnak szokták magyarra fordítani. Az ominózus jelenségre Lazarsfeldnek és munkatársainak az 1940-es választásokról írt könyve irányította rá a figyelmet (Lazarsfeld et al. 1944). A vizsgálat többször megismételt interjúzáson, úgynevezett panel módszeren alapult. A kutatók megfigyelték, hogy a választási szándék formálódásában végül is szignifikáns szerepük volt azoknak az elképzeléseknek, amelyeket a vizsgálati személyek a választás várható kimeneteléről, a potenciális győztesről alakítottak ki. Különösen azoknál, a választási szándékukban bizonytalan személyeknél volt számottevő szerepe a győztesről alkotott képnek, akik még néhány hónappal a választások előtt sem tudták vagy nem akarták megnevezni, hogy kire fognak voksolni. A dinamikus adatfelvétel azonban egyértelművé tette, hogy azok, akik júliusban még nem nevezték meg, kit favorizálnak, októberben már számottevő mértékben a várható győztesre szavaztak. Az elemzés során felmerült az a később egyre inkább háttérbe szoruló értelmezés, hogy a válaszolók számára kevésbé veszélyes a várható győztest megnevezni, mint felfedni szavazási szándékukat. Lazarsfeldék fejtegetéseiben ugyan egyértelműen megfigyelhető egy látenciára, a szavazati szándékok kendőzésére utaló felfogás, mégis nagyobb hangsúlyt kapott az a később divatossá vált elképzelés, miszerint a véleményükben kiforratlan, a politikai kérdések iránt kevéssé érdeklődő szavazók jobban szeretnek a győztes, mint a vesztes táborhoz tartozni, és ezért végül a feltételezett győztesre adják voksukat.³ A szerzők így írnak:

„…az utánfutó-hatás kétségtelenül létezik, és a kampánymenedzserek helyesen járnak el, ha kihasználják ennek előnyeit. Tagadhatatlan, hogy vannak olyan emberek, akikre kevésbé hatnak a közvetlen érvek, mint az a benyomás, hogy egy jelöltet mindenki támogat” (Lazarsfeld et al. 1944: 108-109).

A könyv számos példával érzékelteti: sok olyan szavazó volt, akik a környezetükben észlelt benyomásaik alapján vagy a közzétett survey-vizsgálatok ismertében úgy módosították szavazataikat, hogy biztosak lehessenek abban, a győztesre szavaztak.

Az utánfutó-hatás „felfedezése” mindenesetre új megvilágításba helyezte a közvélemény-kutatásokról kialakított korábbi képet, hiszen annak lehetőségét vetítette előre, hogy nemcsak körvonalazzák és hitelesítik a közvéleményt, hanem befolyásolhatják annak alakulását is. Ha a közvélemény-kutató intézetek előrejelzéseinek hatására akárcsak négy-öt százaléknyi bizonytalan szavazó a győztesseI tartás igénye alapján hozza meg szavazatát, az akár döntő jelentőségű lehet a választás kimenetelére. A kampányban nagy fontosságú médiummá válhat maga a közvélemény-kutatás, amely a tömegkommunikációs közleményeken keresztül is alakíthatja a közvélemény percepcióját. Az 1965-ös és az 1972-es NSZK-beli választások esetében például Noelle-Neumann komoly nemzetközi visszhangot kiváltott könyve is konstatálta az utánfutó-hatást, amennyiben a szavazás „utolsó pillanatában” a választók jelentős része a várható győztesre adta le szavazatát (vö. NoelleNeumann 1980: 14-24). A szerző ugyan nem állítja, hogy az utánfutó-hatás minden esetben érvényesül, mégis, a hallgatási spirál elmélete azt a szellemet árasztja, hogy nagynak kell látszani, mert mennél nagyobb egy párt kvázi-statisztikai percepciója, annál erősebb kommunikációs spirál lép működésbe, és annál valószínűbb, hogy az utolsó pillanatban a bizonytalan szavazók a várható győzteshez zárkóznak fel. Hasonló, csak ellentétes irányú folyamat figyelhető meg a hallgatás spirálja esetében, amikor a saját tábor alulbecslése a hallgatáshoz vezet, és ez a kedvezőtlen kvázi-statisztikai percepción keresztül az izolálódástól való félelmet, a párt győzelmi esélyeinek csökkenését idézi elő. A hallgatás spirálja elméletének, akárcsak a Bandwagon-effektusnak az az üzenete a kampánymenedzserek és a pártkorifeusok számára, hogy az intenzív személyes kommunikáció, illetve az olyan tömegkommunikációs üzenetek, amelyek növelik táboruk kvázi-statisztikai percepcióját, végül is a győzelem irányában hatnak. E felfogás átfogó elterjedésének valószínűleg meghatározó szerepe van a kampányok heves konfrontatív, sőt esetenként kifejezetten agresszív jellegének megerősödésében, amely az utóbbi két évtizedben számos szintéren kialakult. A politikusok és a kampányszakemberek olykor felnagyítva az utánfutó-hatás jelentőségét, egyoldalúan és eltúlzott mértékben számolnak működésével, pedig az eddigi kutatások nem bizonyították szükségszerű fellépését. Az utánfutó-hatás olykor beindul, olykor nem. A közvélemény-kutatások története számos olyan választást tart nyilván, ahol a választási eredmények kifejezetten cáfolták az utánfutó-hatás érvényesülését.

Talán a legkirívóbb eset az 1948-as amerikai elnökválasztás volt. A közvélemény-kutató intézetek eredményei egyértelműen Devey mellett szóltak. A tömegkommunikációs eszközök és a nagyközönség is úgy könyvelte el, mint a választások biztos győztesét. Az előrejelzések, a tömegkommunikáció és a véleményklíma szinte mind Devey táborát erősítette, a tényleges szavazatok azonban nem igazolták az előrejelzéseket, mert a vesztesnek látszó fél, a későbbi Truman elnök nyerte meg a választásokat. Ha ezúttal zárójelbe tesszük a választás lehetséges indokait, azt biztosan cáfolták a választási eredmények, hogy a bizonytalan szavazók a győztesnek hitt Deveyre szavaztak volna.

Hasonlóképpen híres esetnek számított az 1970-es angol parlamenti választás. A közvélemény-kutató intézetek szerint a zászló a Munkáspártnak állt. A pollok közül öt fölényes, egy kis mértékű Labour-fölényt mért, és csak egyetlen intézet jelzett egyszázaléknyi konzervatív előnyt. Valójában a leadott voksok a konzervatívok biztos győzelmét hozták (lásd Abrams 1970: 317-324). A fenti esetek, mint jónéhány későbbi, például az 1992-es brit választások is cáfolták az utánfutó-hatás tézisét. A különböző intézetek kutatásai a választás előtti periódusban hónapról hónapra rendszeresen kisebb-nagyobb munkáspárti előnyt mutattak, miközben a választási fülkék igazsága egyértelművé tette, hogy a konzervatívok csaknem nyolc százaléknyi különbséggel megnyerték a választásokat (vö. Jowell et al. 1993: 238-263). A Bandwagon-hatás tehát nem feltétlenül érvényesül, s akik rendíthetetlenül bíznak működésében, könnyen kudarcot vallhatnak. Az utánfutó-hatás feltételezése és az ezzel járó magabiztosság ráadásul a pluralizmus ignoranciája következtében kifejezetten hibás kampányakciókat válthat ki.

A közvélemény-kutatások szakemberei természetesen számos más hatást is nyilvántartanak. A választások végkimenetelét döntően befolyásolhatja a mobilizációs készség. A legtöbbször az az oldal kerül ki győztesen a választásból, amelyik jobban tudja mozgósítani potenciális szavazótáborát. Mivel rendszerint az alacsonyabb státusú választók körében nagyobb a hajlam az urnáktól való távolmaradásra, a mobilizációnak elsősorban e csoportok tagjait kell mozgósítani. Számos olyan effektus is működésbe léphet, amely hatástalanítja vagy ellensúlyozza az utánfutóhatást. Az előnytelen helyzet tudatosítása (underdog-effect) például előidézheti, hogy a vesztesnek látszó oldalt a kívülállók megtámogassák. Az utánfutó-hatást az is érvénytelenítheti, hogy a magát a közvélemény-kutatások eredményei és a kampánystábok magabiztossága következtében győztesnek tartó tábor hívei – annak biztos tudatában, hogy már megnyerték a választásokat – fölöslegesnek látják, hogy saját voksukkal is hozzájáruljanak a győzelemhez. Az „ezt már megnyertük” tudata esetenként nem mozgósítja, hanem inaktivizálja a szavazókat. Az utánfutó-hatás érvényesülését az viszont elősegíti, ha a gyengébbik oldalon elhatalmasodik a legyőzöttség érzése. Ennek megjelenése és a másik oldalon való érzékelése jó esélyt jelent az utánfutó-hatás effektívvé válásához. Váratlan, olykor meghökkentő fordulatokat, esetenként bumeráng-hatást válthatnak ki a taktikai meggondolásokból kiinduló „átszavazások”. Ilyenkor a választók egyes csoportjai különböző meggondolások alapján nem az első számú preferenciájuk irányában adják le voksukat, mert ennél erősebb motívummá válik az ellenfél legyőzése. A különböző kalkulációk alapján esetleg számottevő arányban az erősebb és a közelebb eső pártra szavaznak, hogy elkerüljék az ellenfél győzelmét. Ez a „guillotine-hatás” elsősorban a kis pártokat fenyegeti. A választási küszöb veszélyes övezetébe tartozó kis pártok átszavazása ugyanis könnyen előidézheti a párt kiesését. Például a legutóbbi magyar választáson a MIÉP kiesését az is előidézhette, hogy kampányuk során nem számoltak a guillotine-hatás lehetőségével. Valószínűleg túlbecsülték támogatóik valóságos arányát, nem figyeltek eléggé az átszavazások lehetséges következményeire. Ezzel ellentétben a kampány során érzékelhető volt, hogy az SZDSZ igen nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy hívei ne máshová adják le szavazatukat, és így sikerült a guillotine-hatást elkerülniük.

Blokkosodó pártrendszerekben a választások kimenetelét a fordított irányú, a nagy pártok felől a kis pártok felé történő átszavazások is befolyásolhatják. A nagy pártok számára ilyenkor nemcsak a győzelem számít, hanem a pártok vezetői azt is számításba veszik, hogy kis mértékű győzelem vagy esetleg veszteség esetén a potenciális koalíciós partner ereje dönti el, melyik fél képes kormányt alakítani. A szavazatok maximalizálása természetesen másképpen merül fel a felsorolt esetekben. Az alapvető stratégiai kérdés, hogy mennyiben törekednek a saját szavazatok maximalizálására, illetve mennyire tekintik feladatuknak a saját és a koalíciós párt szavazatainak együttes növelését. A racionális szavazók maguk is mérlegelhetik, hogy melyik pártra szavazzanak, hogy voksukkal a legfontosabb célt, a kormányalakítást el tudják érni. Egy ilyen logika előidézheti, hogy a nagy pártok támogatói közül egy kisebb hányad nem a saját pártjára, hanem a megcélzott koalíciós partnerre adja le a szavazatát.⁴ Az utánfutó-hatás esélyeinek túlértékelése nemcsak egyoldalú, de kockázatos is. Minden választás más. Sajátos társadalmi kontextussal, a politikai erők eltérő megoszlásával és egyedi véleményklímával jellemezhető. Konkrét feltételektől függően eltérő hatások lépnek működésbe vagy esetenként egyáltalán nem válnak effektívvé. Megítélésem szerint egy fontos distinkció hiányzik a szakirodalomból. Célszerűnek látszik ugyanis a választást és a válaszolást kiváltó utánfutó-hatás megkülönböztetése. Az előző esetben a véleményklíma megítélése alapján a bizonytalanok is a győztesre szavaznak. Az utóbbi fennállásánál arról van szó, hogy a közvélemény-kutatás során kinyilvánított vélemények igazodnak a győztesnek tartott vélemény táborhoz. Természetesen előfordulhat, hogy e két utánfutó-hatás egyaránt érvényesül. Amikor azonban csak a demoszkópiai utánfutó-hatás lép életbe, a levegőben lóg a meglepetés. Mindez átvezet a 2002-es magyarországi választások kérdéséhez.

Az előrejelzések kudarca és a látens közvélemény

A választásokhoz közeledve rendszerint felfokozódik a közvélemény-kutatások iránti érdeklődés. A finis szakaszához érve növekszik az előrejelzés tétje: a pártok és a nagyközönség egyre inkább választási szándéknak tekintik a vélemények megoszlását és a mért preferenciáknak növekvő mértékben tulajdonítanak prognosztikus jelentőséget. Sőt a leghíresebb kutatóintézetek maguk is előrejelzésként prezentálják a kampánycsend előtt közzétett utolsó mérésüket. A fordulatokkal jellemezhető hajrá, a felizzó közhangulat és az előrejelzésnek a választási eredményekkel való egybevethetősége, az „igazság pillanatának” közeledése komoly kihívás a közvélemény-kutató intézetek számára. S ha viszonylag ritkán bekövetkezik a fiaskó, meginoghat a cégek tekintélye és felvetődik a kudarc okainak találgatása, majd a kutatása. Még kirívóbb a helyzet, ha az intézetek többsége vagy esetleg valamenynyi esetében tévesnek bizonyul az előrejelzés. Az első szakmai reakciók ilyenkor leggyakrabban a közvélemény változékonyságára szoktak hivatkozni, azzal érvelve, hogy az utolsó felvétel a néhány nappal vagy héttel korábbi képet rögzítette, és az eltérés a két időpont közötti preferenciaváltozásokkal magyarázható. Így érvelnek: ez akkor volt, a közvélemény azóta megváltozott. Az okok között gyakran fordul elő a résztvevők számának váratlan alakulása, hiszen a résztvevőknek és az urnáktól távolmaradóknak gyakran eltérő a pártpreferenciájuk. A részvétel téves becslése egyike lehet a legfontosabb hibaforrásoknak. A participáció előrejelzésének pontossága kétségtelenül a választási kutatások Achilles-sarka. A pártpreferenciák rendszerint kikristályosodottabbak és jobban előrejelezhetők, mint a részvételi szándékoknak a jövőbeli részvételre vonatkozó nyilatkozatai. Ez utóbbiakat részben előre nem látható események keresztezhetik, és a választási szándék kinyilvánítása számos esetben nem a részvételi szándék eltökéltségének kifejeződése és nem a normákhoz igazodó spontán reakció. Mérésének nehézségeit mutatja, hogy 1990 óta minden hazai választáson az intézetek felülbecsülték a participáció mértékét. Mindezek után kétségtelenül magyarázatra szorul a választási eredmények és az előrejelzések közötti diszkrepancia. De lássuk a nyolcnapos moratórium előtti utolsó közzétett adatokat és az első forduló eredményeit.

1. táblázat. A közvélemény-kutató intézetek március 29-én közzétett előrejelzése és az első forduló tényleges eredményei (százalékban)

A táblázat adatai meghökkentők. Valamennyi intézet előrejelzése tévesnek bizonyult. Különös érdeklődésre tarthat számot, hogy az eltérések egy irányba mutattak.⁵ Ha igen különböző mértékben is, a tévedések valamiféle magyarázatot igénylő szisztematikus torzulásra utalnak: valamennyi intézet felülbecsülte a Fidesz-MDF voksolók arányát és rendre alulbecsülte az MSZP szavazótáborát. A meglepően egy irányba húzó hibák sajátosan összegződnek, mert ahogy az a táblázat utolsó sorából pregnánsan elénk tárul, a két párt távolságát a különböző intézetek ll, 13, 3, 6, illetve 9 százaléknyira mérték egymástól. Ennyi előnyt mutattak ki a Fidesz-MDF javára, miközben 1 százaléknyi különbséggel az MSZP nyerte meg az első fordulót. Az eltérések viszonylag nagyok, és sajátosan egy irányba húzó jellegük miatt aligha magyarázhatók a minta hibáival. Az intézetek által alkalmazott, némileg eltérő mintaválasztási technikák a korábbi méréseknél is fennálltak, mégsem rögzítettek ilyen egyirányú torzításokat. Számos esetben lényegesen kisebb szóródást mutattak, viszonylag hosszú időn keresztül jeleztek MSZP-előnyt, és a választások előtti fél évben is mértek hektikus ingadozásokat, miközben hol az egyik, hol a másik oldal előnyét jelezték.                          

A jelentékeny eltérés nem magyarázható egy utolsó pillanatban történő preferencia-módosulással sem. Több cég ugyanis még a választás előtti napokban és még a választás napján is készített felvételeket, és az eredmények akkor is a Fidesz-MDF meggyőző előnyét jelezték. Az alapvető okokat tehát nem az utolsó héten bekövetkező véleményváltozásokban kell keresni. A választások első fordulójában jelzett elmérések nem magyarázhatók a participáció szintjével sem. Az intézetek méréseik alapján igen magas részvétellel számoltak. Több intézet jelezte, hogy akár az 1994-es, 69 százalékos részvételi csúcs is megdőlhet. A Gallup „Még egyszer a választási preferenciák mérésének tanulságairól” című cikkében például így ír:

„A részvételi arányra vonatkozó előrejelzésünk is meglehetősen pontos volt. (Erre vonatkozóan már az első fordulóban is pontos előrejelzést tettünk, 70 százalékos vagy azt minimálisan meghaladó részvételi arányt prognosztizálva.)”⁶

Ez az előrejelzés szinte telibe találta a tényleges részvételi arányt, miközben az intézetnek az első forduló pártpreferenciáira irányuló mérése a már jelzett irányban erősen eltért az eredményektől. Számos jel arra utal, hogy a szavazatok és a mérések közötti eltéréseket a közvélemény látens jellege okozta. A közvéleménye különösen Kelet-Európában gyakran előforduló típusáról már több tanulmányomban írtam, és megkíséreltem különböző szindrómáit és előfordulásának okait jellemezni.⁷

A látens közvélemény legszembetűnőbb ismérve, hogy megvalósulása esetén szétválik a magán- és a nyilvános vélemény. Ilyen helyzetekben a véleménynyilvánítást erős szituációérzékenység, kontextusfüggőség és fokozott szelektivitás jellemzi. Az emberek egy része másképpen beszél szűk családi körben, barátok között, mint nyilvánosan, esetleg ismeretlen személyek előtt vagy olyan közegben, ahol feltételezhető, hogy a beszélgető partnerek a másik táborhoz tartoznak. Mennél nagyobb az adott kérdésben a kommunikáció kockázata, annál valószínűbb, hogy eltérhet a magán- és a nyilvános vélemény. A látens közvéleménynek ugyanis fontos jellegzetessége az, hogy a véleménynyilvánítás különböző kockázatokkal jellemezhető területei alakulnak ki, amelyek a tabuktól a preferált vélemények zónáin keresztül a kvázi-szabad és a szabad véleménynyilvánítás övezetéig terjednek, és amelyekben a vélemények alakulását eltérő szankciók szabályozzák. A tényleges társadalmi és politikai erőtérben a nyilvánosság graduális jelenség. Magas szintű nyilvánosság esetén kiterjedtek a nyilvánosság szabad és kvázi-szabad területei, és viszonylag keskenyek a preferált vélemények és a tabuk övezetei. A korlátozott nyilvánosság érvényesülésével, annak mértékétől függően éppen fordított irányú az egyes területek kiterjedtsége. Növekszik az olyan témák aránya, ahol a vélemények szabadságfoka alacsony és megszűnik a véleménynyilvánítás következménynélkülisége.

A közvélemény-kutatásokról folytatott vitákban sok szó esik a minta reprezentativitásának szükségességéről, a kérdőív kompozíciójáról és az interjúkészítés szabályairól, de kevesebb kritika hangzik el azzal kapcsolatban, hogy a közvélemény-kutatások rutinszerűen alkalmazott eljárásai feltételezik a véleménynyilvánitás következménynélküliségét vagy legalábbis a vélemények magas szabadságfokát. A közügyek területén a teljes következménynélküliség természetesen ritkán fordul elő, hiszen a társadalmi kontroll valamilyen formája mindig létezik. Ennek következtében még a fejlett nyilvánossággal rendelkező társadalmakban is előfordulhatnak a hallgatás, illetve a kommunikáció spiráljának szindrómái, amelyek bizonyítják, hogy a társadalmi nyomás és a véleményklímáról kialakuló percepció következtében az emberek elhallgathatják, elrejthetik véleményeiket (lásd NoelleNeumann 1980). A vélemények kendőzése más mértéket ölt, ha a kommunikációs helyzet a represszió elemeit is tartalmazza, ha az állampolgárok véleménynyilvánításuknál esetleg attól is tarthatnak, hogy egzisztenciájukat, karrierjüket, életvilágukat véleménynyilvánításuk tartalma negatívan befolyásolhatja. Ha bármely létező vagy feltételezett ok következtében a válaszolókban kérdésessé válik a véleménynyilvánítás következménynélkülisége, elhallgathatják véleményeiket, vagy esetleg valódi attitűdjeiket álcázva megváltoztatják azokat. A magán- és a nyilvános vélemény szétválása akkor is kialakulhat, ha a „következményektől való félelem” a helyzet, a kommunikációs partnerek vagy a téma szabadságfokának téves megítélésén alapul. Ha a válaszolókban felmerül a gyanú, hogy állásfoglalásaiknak lehetnek kedvezőtlen következményei, kerülik a véleménynyilvánítást, vagy félrevezető álláspontokat fogalmaznak meg. A titkos szavazás intézménye éppen azon a felismerésen alapul, hogy a nyilvános véleményt számos külső tényező befolyásolja, csak a szavazófülke magányosságában minimalizálódik a társadalmi kontroll szerepe és alakul ki annak garanciája, hogy a valódi vélemény váljon szavazattá. Látens közvélemény fennállásánál így megnő az esélye annak, hogy a magánvélemény csak a szavazófülkében jelenjen meg és esetenként eltérjen a demoszkópiai interjúk során megnyilvánuló választási preferenciáktól. Ilyen körülmények között az interjúszituációban elhangzott vélemény inkább a nyilvánoshoz áll közel. Az interjúszituáció ugyanis mindig tartalmaz olyan kockázatokat, amelyek a választási fülkében nem érvényesülnek.

Az interjú készítője és a kérdezett személy nincs egyenlő helyzetben. A kérdező egyoldalúan sok mindent megtud a kérdezettről. Az anonimitás a feldolgozás és a közlés során ugyan érvényesül, a konkrét szituációban azonban a kérdező és a kérdezett szerepe élesen elkülönül. A kérdező megismeri a kérdezett címét, életrajzának számos elemét, gondolatait és nézeteit, miközben fordítva a kérdezett a benyomásain és a kutatást végző cég nevén kívül – ha az interjúvoló személy szabályosan jár el – alig tud meg valamit a kérdezőről. A nyilvánosság korlátaitól, a demokrácia tradíciójától, a szóban forgó témát övező véleményklímától és a megkérdezett személy habitusától is függ, hogy egy-egy esetben a magánvéleménye megjelenik-e a válaszokban. Ha a szavazás és a közvélemény-kutatások eredményei szisztematikusan elválnak egymástól és az intézetek még a választás utolsónapján is rendre a vesztest mérik nyertesnek, a tévedés elsősorban a közvélemény látenciájával magyarázható. Az, hogy minden cégnél más lett a közvélemény-kutatás nyertese, mint a választásé, csak kétféleképpen történhetett meg: vagy az MSZP-szavazók egy része rejtette el az interjúk során választási szándékát, vagy a Fidesz-MDF hívei közül szavaztak néhány százalékban az MSZP-re. Az előbbinek több verziója is megvalósulhatott. Elképzelhető – és erre érdemes még visszatérni –, hogy az MSZP-szavazók egy része – feltehetően nagyobb arányban, mint a Fidesz támogatói – igyekezett elkerülni a közvélemény-kutatásokat. Egy másik részük a „nem tudom megmondani” vagy a „tudom, de nem mondom meg” típusú válaszok mögé rejtette el szavazatát. Kisebb százalékban lehettek olyan szavazók is, akik választási szándékukat álcázva egyenesen a győztesnek látszó pártot jelölték meg a kérdezőbiztosnak. Ez esetben a kérdezés során és nem a választásnál érvényesült az utánfutó-hatás. Előfordulhatott és nagy valószínűséggel előfordult a másik oldalon is rejtőzködés, amikor például a Fidesz-MDF-szimpatizánsok külső köréhez tartozó állampolgárok a standardizált interjúk során saját pártjaikra „szavaztak”, valódi voksukat azonban a másik oldalra adták. Saját, a pluralizmus ignoranciájára irányuló vizsgálódásaim ugyan rendre azt mutatták, hogya kisebbséghez, illetve az ellenzékhez való tartozás percepciója – logikus módon – gyakrabban vezet rejtőzködéshez, mint a győzteshez való tartozás tudata, az érdekek és a pártpreferencia mégis szembe kerülhet egymással. A legutóbbi szavazásnál az MSZP igen komoly és konkrét választási ígéreteket tett: egyes területeken például 50 százalékos fizetésemelést. E tekintetben a Fidesz kampánya lemaradt, és csak követni, illetve – megkésve – ellensúlyozni próbálta az MSZP ígéreteit. Lehettek tehát olyan, a Fidesz-MDF-hez lazábban kapcsolódó szimpatizánsok, akik a jelentős fizetésemelkedéssel számolva az MSZP-re voksoltak, de a közvélemény-kutatások során restellték elmondani átszavazási szándékukat, mert pártpreferenciájuk nem feltétlenül változott meg, csak érdekeiket követték. Ehhez hasonló motívumok előfordulásáról a „szégyen tényezőjének” (the shame factor) megjelenéséről, a választási szándék elkendőzéséről már az 1992-es angol választások elemzői is beszámoltak (lásd Jowell et al. 1993). A téves előrejelzésekben valószínűleg az játszotta a döntő szerepet, hogy a „nem tudom” választ adók jelentős része titkosította valódi választási szándékát, és az így rejtőzködő szavazók nagyobbik része az MSZP-re adta le szavazatát.

A tévedésekkel kapcsolatban érdemes ráirányítani a figyelmet egy, a látenciával is összefüggő, de annál lényegesen átfogóbb hibaforrásra, a potenciális választóközönség elérhetőségének növekvő akadályaira. Az erre vonatkozó adatokat rendszerint nem tartalmazzák a közvélemény-kutató intézetek sajtóban közzétett beszámolói. Pedig a közvélemény-kutatás szociológiája szempontjából talán az egyik legfontosabb tény, hogy egyre nehezebb a mintába kerülő populáció elérése, és egyes esetekben a véletlenszerűen kiválasztott személyeknek csak a felét vagy például Budapesten ennél is kisebb részét tudják a kérdezőbiztosok elérni. Az elérhetőségi arány az elmúlt években inkább kedvezőtlenül, mértéke pedig a kutatás tárgyától, az érintett települések jellegétől és a kutatást végző intézetektől függően differenciáltan alakult.

Az alacsony elérhetőségben természetesen számos tényező közrejátszhat. Ezek közül feltétlenül említést érdemel a közbiztonság romlása, az ezzel kapcsolatos szorongás, a kapuk kulcsra zárása és a kaputelefon intézménye, a címek amortizációja, változékonysága és a kutatók elkerülésének szándéka is. Jóllehet nem tudjuk biztosan, hogy a felsorolt tényezők vagy esetleg más szóba jöhető körülmények milyen mértékben járulnak hozzá az eredetileg mintába került személyek csökkenő elérhetőségéhez, az nyilvánvalónak látszik, hogy a jelenség alapos szociológiai elemzést igényelne. Lényegesen többet kellene tudnunk arról, hogy miben különbözik egymástól az „elért” és a „megközelíthetetlen” állampolgár. Nem lehet kizárni azt a lehetőséget sem, hogy a két csoport akár pártpreferenciája tekintetében is különbözik, ami ha fennáll, kétségtelenül torzítja a választási előrejelzések megbízhatóságát és érvényességét. Az is kézenfekvőnek látszik, hogy mindkettőt javíthatná, ha a kutatók megismernék a két populáció különbségeit, és ennek segítségével csökkenteni tudnák a mintába kerülő személyek körében az elérhetetlenek arányát.

Elmarasztalhatók-e a kutatóintézetek?

A választási előrejelzéseket természetesen kudarcként könyvelte el a közvélemény. Az egyik intézet egyenesen „A közvélemény-kutatás fekete napja” címen írt elemzést a sorozatos és egyirányú tévedések kapcsán.⁸ A tanulmány maga is megkísérli elemezni az egyöntetű tévedés hátterét, és megítélésem szerint utólag helyes irányban keresi a kudarc okait, miután úgy fogalmaz, hogy amikor

„…az emberek nagyobb csoportjai valamilyen okból nem vállalják nyilvános szereplésüket, akkor a közvélemény-kutatás eredményei csődöt mondanak.”

A tanulmány szerzőjének lényegében igaza van, bár hozzá kell fűznünk, hogy ilyen eset akkor áll elő, ha a közvélemény-kutató intézetek munkatársai nem veszik előzetesen észre a látencia szindrómáit, és a közvélemény-kutatás olyan normál helyzetekre kidolgozott eljárásait alkalmazzák, amelyek nem alkalmasak a látens közvélemény észlelésére. Természetesen a választásokkal kapcsolatos közvélemény-kutatás történetében vannak kivételek. T. Kuran például egyik kiváló tanulmányában részletesen elemzi a pártpreferencia leplezésének (preference falsification) jelenségét, amely sok vonatkozásban hasonlít az általam használt látens közvélemény fogalmához, bár terjedelmét tekintve szűkebb annál (vö. Kuran 1955).

Az általa említett tanulságos eset az 1990-es nicaraguai választásokhoz kapcsolódik. A különböző közvélemény-kutatások rendre az uralmon lévő sandinista elnökjelöltet, Daniel Ortegát várták győztesnek, aki tíz nappal a választások előtt egyes intézetek szerint 16 százalékkal vezetett az ellenzék jelöltje, Violetta Chamorro előtt. Valamennyi neves közvélemény-kutató cég tévedett, mert a választásokon nagy fölénnyel Chamorro aratott győzelmet. Egyedül az Ann Arbor-i kutatóintézet két invenciózus kutatójának sikerült áttörnie a rejtőzködés falait, és egy rendkívül szellemes módszerrel előrejelezni a meglepetést. K. Bischoping és H. Schuman három egybevethető mintán dolgozott, de a kérdezőbiztosok töltőtollai eltértek egymástól. Az egyik csoportnál Ortega elnök keresztneve volt olvasható a golyóstollon, a másik esetben az ellenzék színei és az UNG felirat volt a szignál, a harmadik csoportnál pedig „semleges” tollakat használtak. A szandinista toll alkalmazása esetében fölényes, a neutrálisnál jelentős Ortega-fölényt mutattak az eredmények, de az ellenzéki szimbólum „bevetésénél” a kutatók jelentős Chamorro-előnyt konstatáltak. Az így kapott 12 százalékos UNG-fölény csaknem pontosan jelezte előre a meglepetésszerű győzelem mértékét.

Visszatérve a hazai előrejelzések kudarcához, mindenekelőtt arra a kérdésre keresem a választ, hogy az intézetek miért nem számoltak előre a közvélemény látenciájával. Megítélésem szerint abból indultak ki, hogy a demokratikus rendszerekben a magánvélemény és a nyilvános vélemény lényegében egybeesik. Léteznek ugyan olyan területek – az interetnikai kérdések, a szexuális élet, a drogfogyasztás, a nemek egyenlősége és más kisebb-nagyobb mértékben tabunak számító toposzok –, amelyeknél előfordul a rejtőzködés, a pluralizmus téves becslése (pluralistic ignorance), de a közügyeket érintő kérdésekben a demoszkópiai interjúk során az emberek nyíltan felfedik nézeteiket.⁹ S miután Magyarországot valamennyien szeretnénk kifogástalanul működő demokratikus rendszerként nyilvántartani, a látens közvélemény jelensége legfeljebb a múlt vonatkozásában merül fel. A közvélemény-kutató intézeteknek a vélemények nagyfokú elrejtése miatt ugyan kétségtelenül nehezebb helyzetük volt a szokásosnál, mégis elmarasztalhatók abban, hogy megbabonázva a modern közvleménykutatások módszertani arzenáljától és a rutinszerűen bevált technikák korábbi sikereitől, egyáltalán nem számoltak a látens közvélemény létrejöttének lehetőségével. A megfelelő veszélyérzetet és a kellő intuíciót valószínűleg csökkentette, hogy az előző választások alkalmával – leszámítva egy-két kisebb tévedést – az intézetek általában jól vizsgáztak. Pedig megítélésem szerint számos körülmény és előjel utalt arra, hogy a tömegesen előforduló véleménytitkosítás, illetve -álcázás korántsem kizárható. Tekintsük át a legfontosabbakat.

A rendszerváltozás utáni választások történetében a „kettős véleménynyilvánítás”, a magán- és a nyilvános vélemény szétválása két párt esetében már előfordult. Az egyik nem is túl régen, éppen a megelőző, 1998-as választásokon. A nyolcnapos moratórium előtti utolsó előrejelzések ugyanis kivétel nélkül alulbecsülték a MIÉP várható eredményét. Az eltérések ugyan 0,6-4,6 százalék között ingadoztak, a szóródás azonban mindig egyirányú volt.¹⁰ A választásnak és a közvélemény-kutatás eredményeinek ez a szisztematikus eltérése már akkor jelezte, hogy e párt támogatóinak nem elhanyagolható része a közvélemény-kutatók előtt elrejti vagy álcázza pártpreferenciáját, de a szavazófülkében kedvelt pártjára voksol. Az eset óta joggal gondoltak az interpretátorok arra, hogy miután a közvélemény egy jelentős része nem kedveli a MIÉP-et, a párt egyes hívei tartózkodnak a valódi rokonszenvük kimondásától. A másik ominózus eset még 1990-ben történt, amikor a különböző intézetek a választás előtt három-négy százalékkal alulmérték az MSZP szavazóinak arányát. Kézenfekvőnek látszik, hogy a rendszerváltás hangulata és politikai klímája nem kedvezett az MSZP-rokonszenv nyílt vállalásának, és ebből adódott, hogy a párt választási eredménye jobb lett, mint ahogy azt a kutatások mérték.

A látens közvéleményre utaltak a közvélemény-kutató intézetek méréseinek jellegzetes eltérései is. Az olyan periódusokban, amikor az egyes intézetek mérései közötti különbség növekszik, a szóródásokban bizonyos tendenciaszerűség érzékelhető. A választások előtti fél évben a Gallupnál viszonylag nagyobb, a Tárkinál kisebb mértékben inkább a Fidesz-MDF-szavazótáborát mérték a többi céghez képest magasnak, míg a Szonda Ipsosnál és a Mediánnál inkább fordított irányú eltérést figyelhettünk meg. Az előbbi mérései nagyobb, az utóbbié kisebb mértékben becsülték szélesnek az MSZP támogatói körét.

2. táblázat. Az MSZP és Fidesz-MDF átlagos támogatottságától való eltérések a különböző közvélemény-kutató intézeteknél (2001. szeptember - 2002. március)

A táblázat egyfelől a négy intézet átlagától való eltéréseket tartalmazza külön-külön az MSZP és a Fidesz-MDF esetében, a jobb oldalon lévő adatok pedig a két mérésből adódó összes torzítást. Az utóbbi kumulált mutatónál a mínusz előjel a Fidesz-MDF, a plusz előjel az MSZP irányában mutatkozó elhajlást jelzi. Nyomatékosan kell hangsúlyozni, hogy az adatok a négy intézet átlagos mérésétől való eltéréseket regisztrálják, és az egyes hónapok mérésének validitásáról – az időpontoknak megfelelő választási eredmények hiányában – semmit sem mondhatunk. Az intézetek méréseinek bizonyos elválása azonban nyilvánvalónak látszik. Az ilyen típusú eltérések az 1998-as választásoknál is mind a négy intézetnél hasonló jellegűek voltak, sőt az eltérések relatív módon a 2002-es választásnál is anynyiban érzékelhetőek, hogy a Gallup és a Tárki nagyobbnak, a Szonda Ipsos és a Medián kisebbnek látta a Fidesz-MDF előnyét.

Az adatoknak ez a véletlennel nem magyarázható szisztematikus elmérése megint csak a rejtőzködő szavazókkal hozható összefüggésbe. A látens közvéleménynek ugyanis egyik legjellegzetesebb ismérve a fokozott mértékű szelektivitás. Az emberek ilyenkor körültekintően számításba veszik a kommunikációs partner álláspontját, és elsősorban a hasonló beállítódású személyek előtt fedik fel egyértelműen nézeteiket, míg ismeretlen vagy ellenségesnek tartott közegben kitérnek a véleménynyilvánítás elől, titkosítják vagy álcázzák nézeteiket. Az ilyen típusú magatartások eltérő árnyalataira és fokozataira már Francis Bacon zseniális esszéje is felhívta a figyelmet (Bacon 1987: 23-27). Feltételezhető, hogy a kommunikációs partner iránti szelektív magatartás a közvélemény-kutató intézetek irányában is megnyilvánul, és a szavazók egy része inkább elkerüli a kontaktus felvételét azokkal az intézetekkel, amelyekről feltételezi, hogy inkább a szemben álló táborhoz állnak közel. Ez az elkerülő, rejtőzködő vagy színlelő magatartás a véleményklíma jellegétől függően eltérő lehet. Érvényesülése feltételezi, hogy a mintába kerülő személyeknek legalább 10-15 százaléka ismeri az intézetet, sőt valamiféle ítéletet alkot beágyazódásáról is. A szelekció természetesen akkor is működésbe lép, ha a politikai közelség megítélése tévedésen alapul. Egy másik koncepció szerint elképzelhető az is, hogy a megkérdezett személyekben a kérdezőbiztosokkal folytatott kommunikáció során alakul ki egy olyan benyomás, amelynek következtében ösztönösen minősítik az intézetet vagy a kérdezőbiztost.¹¹ A látens közvélemény koncepciója egyrészt feltételezi olyan szenzitív szavazók előfordulását, akikben az intézetről kialakított kép váltja ki a szelektív válaszolói magatartást, másrészt olyan kevéssé tájékozott szavazókat is felételez, akik bármiféle közvélemény-kutatást elkerülnek. Az utóbbiak az intézet ismeretének hiánya esetén és erősen konfliktusos vagy fenyegetőnek észlelt véleményklíma esetén a kedvezőtlen következményektől tartva elleplezik vagy álcázzák pártpreferenciájukat.

Egy másik látenciára utaló, bizonyos szempontból árulkodó jel volt azoknak a válaszolói típusoknak az alakulása, amelyek állításuk szerint rendelkeztek ugyan pártpreferenciával, de az ominózus párt nevét nem akarták megnevezni az interjú során. Az ilyen személyek száma a választások első fordulója előtt több intézetnél ugrásszerűen megnőtt, és az utolsó napokban megközelítette a válaszadók számának egyötödét. Határozott választási szándékkal rendelkezni és nem felfedni a szavazás jelöltjét per definitionem rejtőzködést jelent. A rejtőzködés irányultsága sem jelent különösebb rejtélyt, hiszen ilyen esetekben az álcázás mindig erősebb az ellenzéki, mint a kormánypárti oldalon. Ennek a jelenségnek a mértéke és különösen a növekedése mindenképpen igényelte volna olyan jól végiggondolt kontrollmódszerek (például diszkriminancia-analízisek) használatát vagy más, a „hiányzó értékek” (missing values) megállapítására alkalmas módszerek bevetését, amelyek a válaszolók egyéb ismérvei segítségével becsülhetővé teszik a szavazataikat elrejtő válaszolók pártpreferenciájának becslését.¹² Ilyen típusú elemzéseket megítélésem szerint sikeresen alkalmazott a Gallup az első forduló kudarca után, de a látencia lehetséges előfordulásával előzetesen egyetlen intézet sem foglalkozott. A szavazni akaró, de a leendő választási irányokat elfedő szavazók növekedése olyan szignál volt, amely feltétlenül jelezte a bizonytalanságot, és amelynek elemzése – más attitűdökkel való összefüggéseinek vizsgálata – idejében jelezte volna a rejtőzködés irányát.

A nyilvános kommunikáció jellegzetességei is adtak okot a látencia érzékelésére. A nyilvánosság a fejlett demokratikus országokban is graduális jelenség. Az elmúlt évek magyarországi nyilvánosságáról elmondható: érvényesült ugyan a sajtószabadság, de érzékelhetőek voltak és növekedtek a nyilvánosság korlátai. A korlátozott nyilvánosság talán legfontosabb ismérve a reprezentatív nyilvánosság szimptómáinak visszatérése. Ez utóbbinak fontos ismérve az uralmi kommunikáció egyoldalúsága, ami különbséget tesz az állampolgárok, a témák kimondhatósága és kérdezhetősége tekintetében. Kétségtelen, hogy a reprezentativitás stigmái vetülnek rá a nyilvánosságra, ha a közszolgálati rádióban és televízióban jelentősen sérül a kiegyensúlyozottság, és a riporterek eltérő élességgel kérdezik a kormánypártok és az ellenzéki pártok politikusait. A tabuszemélyek és a tabukérdések rendkívül pregnáns jelei a korlátozott nyilvánosságnak. A reprezentatív, személyes státushoz kötődő, az udvari kommunikáció elemeit is felidéző nyilvános kommunikáció – különösen, ha az a tömegkommunikáció közszolgálati intézményeiben valósul meg – egyértelmű jele a polgári nyilvánosság korlátozásának. Márpedig ha a korlátozott nyilvánosság együtt jár a pluralizmus ignoranciájával, felmerül a látens közvélemény lehetősége, sőt gyanúja. Fokozott mértékben jogosult ez az észrevétel Kelet-Európában, ahol a látens közvélemény évtizedekig a politikai élet ismert kísérőjelensége volt, és ahol a titkosítás és a rejtőzködés reflexei sokkal könnyebben előhívhatók, mint a fejlett demokráciákban. Az ellenzéki válaszok fokozott tanulmányozása irányába ösztönözhetett volna az a mindenkori kormányok ígéreteivel kapcsolatban kialakult ressentiment is, amely a térség országaiban a korábbi választások során mindig a kormányok bukásához vezetett.

Összefoglalva e fejtegetések legfontosabb tanulságait, a tévedésekhez sokban hozzájárult a Bandwagon-effektus jelentőségének eltúlzása és leegyszerűsített felfogása. Ha nem is valamiféle Loch Ness-i szörnyről van szó, ahogy egyes kutatók olykor minősítik, az kétségtelen, hogy feltűnése és hatékony érvényesülése rendkívül kétséges. Fontosnak látszik azonban megkülönböztetni az utánfutó-hatás két formáját: azt, amelyik a választási magatartásban, és azt, amelyik csak a véleménynyilvánításban, illetve a közvélemény-kutatásokban érvényesül. A 2002-es választásnál kétségtelenül inkább az utóbbi verzió valósult meg. A közvélemény-kutató intézetek kudarca elsősorban a látens közvélemény jellegével magyarázható, azzal, hogy a közvélemény-kutatók nem számoltak e jelenséggel. A történtek mindenképpen megkérdőjelezik azokat a markáns felfogásokat, amelyek a közvélemény-kutató intézeteknek radikális konstrukciós jelentőséget tulajdonítanak, s amelyek szerint napjainkban elsősorban a kutatások „teremtik meg” a közvéleményt.¹³ A 2002-es választások inkább azt tanúsítják, hogy a közvélemény létezik. Ám ha a közvélemény-kutatások nem eléggé körültekintőek, nemcsak orientálói, hanem rossz értelemben vett – befolyásolói is lehetnek a közvéleménynek és a politikai erőtérnek.

Felhasznált irodalom

Abrams, M. (1970) The Opinion PoUs and the 1970 British General Election. In: Public Opinion Quarterly.

Angelusz, Róbert (2000) A láthatóság görbe tÜkrei. Budapest: Új Mandátum.

Bacon, Francis:(1987) Esszék. Budapest: Európa.

Berelson, B. (1956) The Study of Public Opinion. In: 1. D. White (ed.) TIze State of Social Sciences. Chicago & London: The University of Chicago Press.

Bourdieu, Pierre (1973) L'opinion publique n'existe ras. In: Les Temps Modemes, 1. sz. Magyarul lásd: A közvélemény nem létezik. In: Kiss Balázs (szerk.) Politikai kormnunikáció. Budapest: Rejtjel.

Cantrill, H. (1944) Gauging Public Opinion. Princeton: Princeton University Press.

Dornsbach, W. (2001) „Who's Afraid ofElection Polls”. Esomar.

Fields, L. & Schuman, H. (1976) Public Beliefes about the Beliefes of the Public. In: Public Opinion Quarterly, 77, 40, Winter issue.

Jowell, R. et al. (1993) The 1992 British Election: The Failure of the Polls. In: Public Opinion Quarterly.

Kuran, T. (1995) The Inevitibility of Future Revolutionary Surprise. In: American Journal of Sociology, 6. sz.

Lazarsfeld, P. & Berelson, B. & Gaudet, H: (1944) TIze People's Choice. New York: Columbia University Press.

Noelle-Neumann, E (1980) Die Schweigespirale. Öffentliche Meiml11g - unsere soziale Haut. München& Zürich, Piper-Verlag.

O'Gorman, H. J. (1975) Pluralistic ignorance and White Estimates of White Support for Racial Segregation. In: Public Opinion Quarterly, 3. sz.

Shamir, I. & Shamir, M. (2000) The Anatomy of Public Opinion. Ann Arbor: The University of  Michigan Press.

Sz. n.: A közvélemény-kutatás fekete napja. http://www.gallup.hu/Gallup/release/ppref020408.htn

Tóka, Gábor (1998) Választási-közvélemény-kutatások és előrejelzések 1980-ban. In: Jel-Kép, 4. sz.