• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2002 ősz

Választás

Választási kampány a magyar sajtóban

2002. június ll-én a Sajtószabadság Központ és a Független Médiaközpont nyilvános kerekasztal-beszélgetést rendezett, amelyen a meghívott vendégek azt vizsgálták: milyen szerepet töltött be a magyar sajtó és média az országgyűlési választásokat megelőző kampányban. A beszélgetésen részt vett Dési János, a Népszava munkatársa, Mádl András, az ORTT Műsorfigyelő és -elemző Szolgálatának vezetője és Szerető Szabolcs, a Magyar Nemzet munkatársa. A vitához hozzászólt Zöldi László sajtókutató és Szente Péter, a Magyar Rádió kuratóriumának elnökségi tagja. A vitát Bajomi-Lázár Péter médiakutató vezette.

Bajomi-Lázár Péter: Mai beszélgetésünk témája a közelmúltban véget ért választási kampány, amelyről az a vélemény alakult ki a magyar sajtóban, hogy durvább volt, mint a korábbiak. Pontosan miben rejlik ennek a kampánynak a durvasága? Valóban lényegesen különbözött-e például az 1994-es választásokat megelőző kampánytól, amelyet akkoriban sokan ugyancsak durvának láttak? Ezekre a kérdésekre keresünk választ mai beszélgetésünkön.

Az, hogy a kampány durvább volt a korábbiaknál, talán úgy is megfogalmazható, hogy a magyar sajtó a szokottnál is polarizáltabb volt ebben az időszakban. Pártosabb, mint „békeidőben”, tehát olyankor, amikor a következő választások még messze vannak. Három olyan tünetet különböztetnék meg a kampány kapcsán, amely arra utal, hogy a magyar sajtó teljesítménye vitatható volt. Az első ilyen tünet az, hogy a racionális vita helyett emocionális diskurzus hódított teret. A másik az, hogy a sajtó gyakran tényként közölt véleményeket, vagyis feltevéseket állításként fogalmazott meg. A harmadik pedig az, hogy olyan témák is politikai kontextusban jelentek meg a magyar sajtóban, amelyeknek egyébként nincsen politikai vonatkozásuk. Ti hogyan láttátok a kampányt, egyetértetek-e azzal a felvetésseI, hogy a kampány durvasága káros jelenség?

Mádl András: Az ORTT-ben, azon belül a Műsorfigyelő és -elemző Szolgálatnál nem foglalkozunk az általad felvetett kérdésekkel. Gyárként működünk, csak a választások miatt közel 20 ezer műsorórát kellett különböző szempontok alapján ellenőriznünk 2002. január l-től április 21-ig. Ezen belül legalább tíz komolyabb felmérés, kutatás indult el, közéjük tartozott a hír- és politikai magazinműsorok tartalomelemzése. Készül egy „kapuőr” -vizsgálat is, arról, hogy a szerkesztőségek a naponta keletkező több tucat hírből mit emelnek be a műsorukba, miképpen szelektálnak. Vannak-e olyan események, pártok, politikusok, amelyeket és akiket hosszabb időszakot figyelembe véve – esetleg szánt szándékkal mellőznek, illetve vannak-e olyan pártok, eszmék, ideológiák, politikai aktorok, amelyeket és akiket viszont rangjukon felül kezelnek. Emellett készül egy vizsgálat a két nagy párt miniszterelnök-jelöltjének médiaképéről, illetve a politikai hirdetésekről is.

Bajomi-Lázár Péter: Mennyiben különböztek ezek az eredmények a máskor mért eredményektől? Valóban több szokatlan jelenséget találtak az ORTT elemzői, mint mondjuk egy fél évvel ezelőtt?

Mádl András: A Monitoring Szolgálat elsősorban nyers számokkal dolgozik, ritkán kerül reflektorfénybe kirívó vagy nagyon gyanús eset. Erre külön szervezete van az ORTT-nek, a Panaszbizottság. A számok alapján nehéz bármiféle olyan következtetést levonni, hogy a mostani kampány nagyon eltért volna a négy évvel ezelőttitől; az adatok szerint nem volt nagy különbség. A Magyar Televíziót az jellemzi, hogy a hatalmon lévők mindannyiszor túlsúlyban vannak minden más politikai erőhöz képest. Ez ugyanígy volt négy évvel ezelőtt is. Jelenleg is folyik az a felmérés, amelynek keretében az 1990-es és az 1994-es választási kampány tévében és rádióban való megjelenését dolgozzuk fel ugyanilyen szempontok alapján, ezután majd meglátjuk, ki lehet-e mutatni hosszabb távon bármiféle trendet, vagyis igaz-e az az állítás, hogy a közszolgálati médiumok hírszerkesztőségei valóban elfogultak a mindenkori hatalom iránt.

Bajomi-Lázár Péter: Szabolcs, egy napilapon belülről hogyan látod a választási kampányt?

Szerető Szabolcs: Azzal kezdeném, hogy kicsit szkeptikus vagyok az ilyen viták haszna vagy értelme tekintetében. Jánossal egyszer-kétszer részt vettünk hasonló témájú beszélgetéseken, és én ott azt tapasztaltam, hogy a vitázó felek gyakran és ez szerintem most is ki fog derülni – sokszor a premisszákban, kiinduló pontokban, fogalmakban sem tudnak megegyezni. Ez választ ad arra a felvetésre is amellyel részben egyetértek –, hogy a politikai szférában és a sajtóban a racionális vitát olykor háttérbe szorították az emocionális elemek. Ha alapfogalmakban sincs egyetértés, akkor elég nehéz tárgyszerű és racionális vitát folytatni.

Nem hiszem, hogy a sajtó a választási kampány során radikálisan másképp viselkedett volna, mint kampányidőszakon kívül. Nyilván a kampányidőszak pontos meghatározása is nehézségekbe ütközik, hiszen egy közkeletű elmélet szerint a következő választási kampány mindig az adott választás utáni napon kezdődik, és sok jel utal arra, hogy most is egy folyamatos választási kampány időszakában élünk, amit megmagyaráz az, hogy önkormányzati választások lesznek ősszel. Ugyanakkor tény, hogy a politikai világ hangneme durvább, érdesebb volt ennek a kampánynak az időszakában. Hozzáteszem, hogy mindig a legfrissebb élmény gyakorolja a legerősebb hatást az emberre, tehát lehet, hogy ez is csak szubjektív és múló benyomás.

A sajtó, azt hiszem, hozta a formáját ebben a kampányban, tehát a megszokott elfogultság most, egy nyilvánvalóan kiélezett helyzetben sokkal erőteljesebben jelent meg. Az ezzel kapcsolatos jelenségek sokkal jobban láthatóvá váltak, de valójában nem arról van szó, hogy a választási kampány hívta volna életre őket. Ezek meglévő, a sajtóban folyamatosan nyomon követhető trendek, amelyek most, egy ilyen szituációban határozottabban megjelentek.

A köztársasági elnöknek volt egy nyilatkozata, amikor a pártokat egyeztetni hívta a kampány eldurvulásának megakadályozása érdekében, hogy a durva kampány azért nem jó, mert elriasztja a választókat. Ez a mostani kampány pont az ellenkezőjét bizonyította: soha nem látott mértékben fokozta a választók aktivitását, és ez jó dolog. A demokráciát mégiscsak az szolgálja inkább, ha jó magas, 70 százalék fölötti a részvétel, függetlenül attól, hogy mi az a motiváció, amiért az emberek elmennek szavazni.

Nyilvánvalóan azt kellene tisztázni, hogy ha valami probléma volt a sajtó viselkedésében, akkor mi volt az. Nem azt érdemes megvizsgálni, hogy a sajtó elfogult-e vagy sem, mert azt tényként kell kezelnünk, hogy ma a különböző sajtóorgánumok között szinte alig találunk olyat – a közszolgálati médiát persze vegyük ki ebből –, amelyikre azt lehetne mondani, hogy pusztán egyetlenegy funkciója van, a korrekt és tényszerű tájékoztatás. A kampányidőszakon kívül is meg lehet figyelni, a kampányban pedig nyilván sokkal erőteljesebben jelentkezett, hogy véleményformáló funkciója is van a sajtónak, legalábbis így gondolkodnak maguk a különböző szerkesztőségek erről. Akkor itt a kérdés az, hogy ez baj-e vagy sem. Kétségtelenül probléma viszont a vélemény és a kommentár elválasztása. Biztos, hogy minden sajtóorgánumnál voltak olyan pillanatok, amikor összecsúszott ez a kettő, és ez nem üdvözlendő jelenség.

Bajomi-Lázár Péter: Azt mondtad, hogy a sajtó a szokottnál is jobban igyekszik formálni a véleményeket. A kérdésem az, hogy ez segítette-e egyáltalán az emberek tájékozódását – nem a részvételt –, vagyis megkönnyítette-e, hogy a döntéshozáshoz szükséges információkat begyűjtsék? Könnyebb volt-e úgy tájékozódni, hogy a sajtó ennyire vehemensen igyekezett valamiről meggyőzni az embereket, vagy pedig akkor lenne könnyebb informálódni, hogyha távolságtartó lenne, igyekezne sokszínűen beszámolni az eseményekről, és minél objektívebben leírni a valóságot?

Szerető Szabolcs: Nagyjából-egészében azért a legtöbb sajtótermék tájékoztatott a választásokkal kapcsolatos alapvető tudnivalókról, a pártok programja a választók többsége számára megismerhetővé, megfoghatóvá, világossá vált. A sajtó egyébként nem arról győzte meg az embereket, hogy egy adott pártra szavazzanak, hanem inkább a bennük meglévő pártpreferenciákat erősítette meg. Szerintem ennek a kampánynak ez volt a hatása. A meggyőzés nem ilyen szinten jelentkezik, hanem úgy, hogy aktivizálja a potenciális szavazótáborokat.

Dési János: A politikusok szeretnek túl nagy jelentőséget tulajdonítani a sajtónak. Egyetértek azzal, amit a Szabolcs mond: mutassanak nekem egy embert, aki azért szavazott ide vagy oda, mert olvasott egy frappáns cikket ebben vagy abban az újságban. Ugyanakkor a sajtó szerintem le is mondott erről a szerepéről, szinte minden politikai újság valójában csak a saját táborának szólt, azt próbálta megerősíteni, az összetartás érzését növelni, illetve azokra próbált hatni, akik bizonytalanok voltak. Nyilvánvalóan volt olyan lap, amelyik ezt inkább tette, volt, amelyik kevésbé, de a politikai lapok így vagy úgy elkötelezték magukat – és ez a világon sokfelé van így.

Ugyanakkor a sajtónak volt egy olyan szerepe is, hogy feldobott bizonyos témákat, amelyekről később beszéltek az emberek, amelyek bekerültek a televízióba, hoszszabb távon tényleg hatottak a világról kialakított nézeteikre. Azt, hogy Orbán Viktor vagy Medgyessy Péter milyen ember, a legtöbben nem személyes tapasztalatból tudjuk. Az a kép, amely kialakul róluk, a sajtón keresztül alakul ki (és nyilván a szomszédokkal, a munkahelyen való beszélgetésekből is).

Kérdezted, hogy tudatos döntésről vagy inkább érzelmiről van-e szó. Ezek a kampányok mindenütt nagy ígérgetési versenyek. Szerintem itt csak azt lehet eldönteni, hogy kinek hiszel jobban, vagy ki hazudik kevesebbet. Attól még lehet valaki MTK-drukker, hogy mondjuk a tavaszi idényben az összes meccsét elveszíti az MTK, nem kell feltétlenül átállnia a Fradihoz. Önmagában tehát még a teljesítmény sem feltétlenül dönt; ez érzelmi döntés. És elvileg természetes, hogy a sajtó is próbálkozott az érzelmekkel, mert azok ugye sokkal egyszerűbbek, mint a tények. Ráadásul a tények néha bonyolult dolgok, sokszor nem értik őket az emberek. Az egy utazásra elköltött 32 millió forint különösebb magyarázat nélkül is elképzelhető, de azt, hogy bonyolult cégeken keresztül hogyan vándorolnak ide-oda százmilliárdok, már nehéz elmagyarázni. Tehát a kampány szükségképpen tolódik el az érzelmek irányába. A döntés nagyrészt érzelmi. Kevesen döntenek úgy egy párt mellett, hogy előveszik a pártprogramokat, a GDP-t, osztanak-szoroznak, és azt mondják, hogy hát akkor nekem családilag így sokkal jobb lesz.

Hogy a kampány durva volt-e vagy sem? Én ma már, június ll-én egyáltalán nem hiszem, hogy olyan durva lett volna. Egy kampány volt, ahol persze adtak is és kaptak is. És azt gondolom, hogy ez a durvulás nem a sajtóból indult. A politikusok egy része úgy vélte, hogy ezzel valamiféle eredményt lehet elérni. Nem is tudom, mi a csodát jelent az, hogy durvulás, mert a nagy része azért verbális durvulás volt, nem verték egymást. A sajtónak meg az a dolga, hogy ezekre a történetekre lecsapjon. Ha egy politikus mond egy durvát, akkor meg kell írni, hogy durvát mondott.

Bajomi-Lázár Péter: Ketten is azt mondtátok, hogy a magyar sajtó megosztott, polarizálódott, és ezt el kell fogadni tényként, adottságként. Ehhez hozzátennérn, hogy ez a nyomtatott sajtó mellett az elektronikus médiára is igaz. Valóban törvényszerű, szükségszerű-e ez a megosztottság? Hiszen vannak olyan országok a világon, ahol ez legalábbis nem jellemző olyan mértékben, mint Magyarországon. Valóban el kell-e ezt fogadnunk tényként, vagy érdemes elgondolkoznunk azon, hogy másként is lehetne csinálni? A kérdésemet az is indokolja, hogy a médiatörvény is előír egyfajta objektivitást és kiegyensúlyozottságot, vagy legalábbis belső pluralizmust. Az általam ismert szakmai-etikai kódexek is egy ilyen eszményi világot tűznek ki célul az újságíró-társadalom elé.

Mádl András: Az adatok szerint idén is, de négy évvel ezelőtt is a közszolgálati médiumok automatikusan a regnáló hatalomhoz húztak, vagyis bármilyen kormány van hatalmon, ők mindig annak kedveznek. Az aktuális kormánynak kicsit több időt adnak, több szereplővel, érdekesebb témákkal, tehát egyszerűen jobb megjelenést, médialehetőséget biztosítanak. A négy évvel ezelőtti kampányhoz képest most az jelentett izgalmat, hogy akadt egy-egy kereskedelemi televízió, illetve kereskedelmi rádió, amelyik a semlegességét – az adatok szerint – igencsak fölrúgta, és valamelyik politikai tömb mellé állt.

A fejlett médiapiaccal rendelkező országok jelentős részében törvény, szabályzat ír elő valamiféle normatívát arról, hogy a politikai erőknek milyen megjelenést kell biztosítani. Jó pár éve kurrens téma az ORTT-n belül is, hogy helyes lenne, ha valamilyen viszonyítási pontot lehetne kialakítani, mert az mindenki számára egyértelmű helyzetet teremtene. Lennének sarokpontok, amelyekhez köthetnék a szerkesztőségek, hogy miféle megjelenési arányokat biztosítsanak a különböző politikai erőknek. Franciaországban a törvény szigorúan előírja, hogy – a mindenkori köztársasági elnököt nem beleszámítva – a kormánynak, a kormánypártoknak, illetve a parlamenti ellenzéknek egyaránt egyharmados szereplési lehetőséget kell adni. Angliában pedig a megelőző parlamenti választásokon elért arányokat követik. Ezzel szemben a magyar médiatörvény csupán annyit mond: legyen kiegyensúlyozott, tárgyszerű, tényszerű, időszerű a hírszolgáltatás. Ezek nehezen definiálható, számon kérhető fogalmak. Korrekt helyzet az, amikor az elektronikus médiában a különböző műsorok így vagy úgy elfogultak? Mint például a Magyar ATV-n a „Sajtóklub” és az „Újságíróklub”, vagy a Kossuth Rádión a ”16 Óra”, illetve a „Vasárnapi Újság”, avagy régebben a Magyar Televízió esti „Híradója” és az „Esti Egyenleg”. Nem gondolom, hogy ez egészséges állapot, de azt sem, hogy kifejezetten rossz. A törvény azt írja elő, hogy a műsorszámok összességének kell kiegyensúlyozottnak lennie.

Dési János: Persze sok abban az igazság, hogy mindenféle szempontból tájékozódjon az állampolgár. Emlékeim szerint még a Fidesz találta ki, hogy nem áll szóba akárkivel. Ami bizonyos szempontból rendben van, egy idő után viszont kétségtelenül eltorzítja a megjelenési arányokat. Én egy ideig gyűjtöttem ezeket a visszautasításakat, amiknek különböző szintjeik vannak, az ember megkapja írásban, telefonon, szóval szép nagy gyűjteményem van ebből, nyugdíjas napjaimban kiadom.

Szerető Szabolcs: A múltkor voltunk egy sajtóattasékkal folytatott beszélgetésen, és ott az egyik jelenlévő – nagyon helyesen – azt a kérdést tette föl, hogy lám, abból is látszik, hogy mennyire elfogult ez a Magyar Nemzet, hogy nem nagyon szólaltatja meg az MSZP vezetőit. Akkor én azt mondtam neki, hogy tudom, szokott az MSZP vezetőivel beszélni, ezt a problémát nekik vesse föl, merthogy nem a mi szándékainkon múlik. Az ő számukra a lehetőségek adottak, csak egyszerűen nem hajlandóak élni velük, illetve folyamatosan visszautasítják az újságot. Meg kell jegyeznem, persze nem lehet általánosítani, tehát az új kormány tagjai közül már három-négy ember adott nagy interjút a lapnak. Mondjuk Medgyessy Péter és Kovács László meglehetősen elzárkózó e tekintetben. Mi faxokkal bombázzuk a Miniszterelnöki Hivatalt, és időről időre majd közzé fogjuk tenni a lapban, hogy ki az, aki gyakorlatilag nem hajlandó interjút adni, és ki az, aki igen, illetve milyen kérdéseink maradtak megválaszolatlanul. Azt gondolom, hogy a tájékozódási jognak ez is a része.

Dési János: Van egy határ, amit már nem lehet túllépni. Akadnak olyan sajtótermékek, műsorok, amelyeknek már biztosan nem kell interjút adni. Kérdés persze az, hogy kinek hol van ez a határ.

Bajomi-Lázár Péter: A magyar nyilvánosság mestere, Torgyán József a manipulált interjúk problémáját úgy oldotta meg, hogy azokban a műsorokban, ahol roszszul vágták meg azt, amit mondott, csak élő szóban volt hajlandó nyilatkozni...

Dési János: És hol van most Torgyán József? Kibukott mindenhonnan. Ez nagy tanulság szerintem azoknak a politikusoknak, akik azt hiszik, ha odamennek minden műsorba és ott édesen mosolyogva mondanak megvágatlanul mindenfélét, akkor bekerülnek a hatalomba. Nem. Szerintem azért is van nagy nyomás a sajtón, és egy csomó gondnak az az eredője, hogy a politikusok túl nagy jelentőséget tulajdonítanak neki, azt gondolják, hogy ha elég sokat szerepelnek, elég jó szögból fényképezik őket, akkor minden meg van oldva. Pont Torgyán vagy Csurka a példa erre, pedig ők aztán elég sokat szerepeltek. Ha az emberek ilyen könnyedén hinnének a sajtónak, még mindig állna a Szovjet Birodalom, hiszen a Pravda a legutolsó percig megírta, hogy a Szovjet Birodalom minden világok legjobbika, és amikor a pasinak odaadták a Pravdába csomagolva a heringet kétórás sorban állás után, azért elkezdett egy kicsit gyanakodni, hogy talán ez mégsem teljesen így van. Szóval azért a nézők, a hallgatók, az olvasók nem tök hülyék, bár sokan szeretik azt gondolni, hogy azok. Egyáltalán nem tök hülyék, hanem megvan a maguk egészséges véleménye. Biztos vagyok benne, hogy egy csomó politikus szereplése kifejezetten ártott neki is, meg a pártjának is. Csak ezt nem tudták.

Mádl András: 1990-ben a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban dolgoztam, éppen a választások idején. Hasonlóan a mostani helyzethez, vizsgálnunk kellett valamennyi televíziós és rádiós műsort. Érdekes volt, hogy akkoriban a Kossuth Rádió az egyik héten Darvas Ivánnal mondatta az „Esti mesét”, a másik héten pedig Bánffy Györggyel. Egyikük SZDSZ-es képviselőjelölt volt, míg másikuk MDF-es. Mindez azt bizonyítja, ha akarnak, a műsorszolgáltatók nagyon oda tudnak figyelni a kiegyensúlyozottságra, még az „Esti mesénél” is. Idén is előfordult, hogy politikus a legváratlanabb műsorban és időpontban jelent meg.

Bajomi-Lázár Péter: Még szeretnék visszatérni arra, hogy a pártoknak milyen arányban kell megjelenniük. Nem tudom, valóban jó ötlet-e, ha a törvény valamilyen kvótát szab erre, mert akkor a pártok szempontjai érvényesülnek a hírműsorokban. Jobb volna, ha ahhoz tartaná magát a magyar média, ami a mostani médiatörvényben is szerepel, és ami tulajdonképpen nem más, mint a hírérték definíciója, és mégiscsak valamilyen szakmai szempontot látszik képviselni, így áttételesen a nézők szempontjait is. A kérdés tehát az, hogy ha valóban kvótát szabunk a pártoknak, akkor nem engedi-e át ezáltal az újságíró-társadalom a közbeszéd tematizálásának a lehetőségét a politikusoknak, és nem mond-e így le a politikai hatalom ellenőrzéséről?

Szerető Szabolcs: Önmagában az, hogy valaki hol és hányszor szólal meg, fontos adat, de arra nézvést nem mond igazából semmit, hogy az adott sajtótermék milyen irányban elfogult. Korántsem mindegy, hogy valakit milyen ügyben szólaltatnak meg folyamatosan. Ha valaki egy korrupciós botrány kapcsán szerepel a televízióban, akkor megjelenhet úgy, hogy milyen sokat szerepel, és lám, milyen elfogult irányában a sajtó. De adott esetben ez pont az ellenkezőjét is jelentheti.

Mádl András: Olyan párt még nem volt, amelyik a saját médiaszereplését ne kevesellte és az ellenfeléét ne sokallta volna. Magyarországon persze nincs olyan tiszta képlet, mint Angliában, ahol három párt kerül be a parlamentbe. Nálunk koalíciós kormányok alakulnak. Ráadásul Magyarországon annyiban is eltér a helyzet sok nyugati országétól, hogy itt olyan személy is lehet kormánytag, aki nem parlamenti képviselő. Miként kezeljük magát a kormányt, amelyben vannak pártonkívüliek is, és mit csináljunk azzal a kormány taggal, aki egyúttal valamelyik pártnak a prominens szereplője. Azt is tudomásul kell venni, hogy a kormány, illetve a kabinet tagjai, néhány közjogi méltóság – ők a hírcsinálók. Bármit tesznek, mondanak, automatikusan bekerül a hírek közé. Számomra azért szimpatikus valamiféle kvóta kialakítása, mert a hírérték eléggé képlékeny fogalom. Nem más, mint egy újságírói attitűd: amit az újságíró fontosnak tart, amiről ő azt gondolja, hogy nélkülözhetetlen, azt nevezi ki hírré.

A kvóta bevezetése nem rázná meg a hírszerkesztőségeket. Nagy általánosságban 15-20 százalék közé esik a híradásokban a politikusok előfordulása. Tehát a kifejezetten pártpolitikai vagy konnányzati hírek aránya nem éri el a műsoridő egynegyedét sem. Sok helyen nemcsak azt veszik figyelembe, hogya parlamentben milyen erőviszonyok alakultak ki, hanem azt is, éppen milyen támogatottsága van a pártoknak.

Dési János: Vannak olyan kormánypártok, amelyek a kormányzati propagandát nagyszerűen tudják pártpropagandára is használni. Ezért kétségek vannak bennem a kvóta alkalmazhatóságával kapcsolatban. Ezt kívülről rákényszeríteni a sajtóra reménytelen vállalkozás, mert még azok a képviselők is, akik egyébként majd megszavazzák a parlamentben, a saját szereplésüket persze kevesellni fogják. Mindent meg fognak tenni azért, hogy kijátsszák ezt, és a sajtóban erre ugyanúgy fognak partnert találni, mint eddig. Tehát szerintem a dolog elvi, és nincs gyakorlati jelentősége. Jobb megoldásnak tartanám a sajtó önkorlátozását.

Szente Péter: Visszatérve a vita kiindulópontjához: minden attól függ, hogy mit értünk durvaságon. Az általam látott angol politikai választási kampányokat öszszehasonlítva a magyarral, az angolok olyan értelemben mindig sokkal durvábbak voltak, hogy a választási plakátokon összehasonlíthatatlanul erősebb volt a másik oldalt csúnyán kritizáló, megjelenítő anyag. Hadd illusztráljam, milyen a durvaság az angol parlamentben. Menjünk vissza Churchillhez. Egy este Churchill részegen – előfordult az öregúrral – az ellenzéknek nem túl kedves dolgokat mondott, amire az egyik ellenzéki női képviselő fölugrott, és azt mondta: „Uram, ha az én férjem lenne, mérget tennék a teájába.” Mire Churchill: „Asszonyom, ha Ön lenne a feleségem, meg is innám.” A képviselőnő: „Uram, ön részeg.” Churchill: „Asszonyom, ön ronda. De holnap reggel én már nem leszek részeg, maga még akkor is ronda lesz.” Ennyit az angol parlamentben dúló udvariaskodásról.

Az újságoknak, különösen a Sunhoz, a Mirrorhoz hasonló újságoknak az elfogultsága és az az egyszerű, primitív propaganda, amivel ők nyomták a saját álláspontjukat, sokkal keményebb és egyoldalúbb volt, mint bármi, amit akár az általam nem kedvelt magyar sajtó is produkált. A magyar kampány abban volt durvább, hogy Angliában elképzelhetetlen volna annak a megkérdőjelezése, hogy az ellenfelek angolok.

Ugyanakkor meg kell különböztetni a sajtót a közszolgálati médiától. Murdoch úr a saját gazdasági érdekeitől teszi függővé, hogy melyik pártot fogja éppen támogatni. Attól teszi függővé, hogy a Sun melyik oldalon teszi le a voksot, hogy neki melyik párt győzelme biztosít majd nagyobb befolyást. Jó, rendben van, a demokrácia ilyen. A közszolgálati média teljesen más szabályok szerint működik. Bár Angliában nincs olyan, törvény által meghatározott kvóta, mint a franciáknál, napi szinten a hírérték számít, csak nagy összevetésben veszik figyelembe, hogy nagyon ne térjenek el az előző választások eredményétől.

Érdemes lenne beszélgetni a Mádl András által elmondottakról is. Ezek szerintem azt jelzik, hogy az egész monitoring munka és a Panaszbizottság tevékenysége mennyire képtelen az igazi jelenségek kimutatására. Mindkettő más és más okból. A monitoring azért, mert nagy számokat követ, és természeténél fogva nem tud fókuszálni olyan kulcseseményekre, amelyeknek a politikai hatása sokkal erősebb, mint ami a nagy számokban megnyilvánul. András, azt mondod, hogy 1998-ban és 2002-ben lényegében ugyanúgy a kormányoldal kapott többséget, ami így általánosságban véve bizonyára így is van. De az, ami 2002-ben előfordult, hogy a Kossuth Lajos téri demonstrációt, beszédet a közszolgálati televízió háromszor hozta le, mármint az MTV és a Duna külön, 1998-ban nem fordult elő. Az sem, hogy azt az Ezüsthajó produkciójában hozták volna le, és az sem, hogy „A Hét” lényegében megismételte volna.

Mádl András: Kétségtelenül nem mondhatjuk azt, hogy a közszolgálati médiumok lennének a legnagyobb kritikusai a regnáló hatalomnak. Abban viszont bizonytalan vagyok, hogy bárhol a világon visszautasíthatták volna-e egy ekkora jelentőségű esemény sugárzását – nemcsak azért, mert éppen választási kampány volt, hanem méretei miatt is. Csak kiegészítésként: az ATV, a Filmmúzeum és az Info Rádió is leadta ugyanezt a műsort.

Dési János: Hogy a kampány durva volt-e... Itt nagyon sokan a Hazafias Népfront kampányához voltunk szocializálódva. Olyan nagy izgalmak ott nem voltak, hogy akkor befut-e a Népfront jelöltje vagy sem, mert általában 99 százalékban befutott. Vita igazából az 1990-es évek eleje óta van, mert addig nem volt miről nagyon vitatkozni. Tehát egyrészt nagyon rövid a tanulási szakasz. Másrészt sokakban kétségtelenül élt valamiféle túlzottan idealista kép arról, hogy milyen lesz a demokrácia. Lovagiasabbnak gondoltuk, nagyvonalúbbnak, azt hittük, hogy itt valóban az érvek jönnek, és majd a jobbik győz. Kiderült, hogy ez úgy butaság, ahogy van.

Zöldi László: Bajomi-Lázár Péter úgy fogalmazott az elején: a magyar sajtóban az az álláspont alakult ki, hogy soha ennyire nem polarizálódott a magyar sajtó. Két okból sem tudom, hogy ez igaz-e. Nemrégiben átolvastam öt napilap legutóbbi 13 évfolyamát, és magam is meglepődtem azon, hogy 1990-ben, 1994-ben és 1998-ban milyen durvák voltak az országgyűlési és önkormányzati kampányok. Aztán, persze, normalizálódott a stílus, valószínűleg ezzel magyarázható, hogy újabb négy év múlva a lehető legdurvábbnak érezzük a következő választások kampányát. Másrészt viszont a helyi médiumok kutatójaként úgy látom, hogy az országos lapok mellett van Magyarországon egy teljesen más sajtó is, körülbelül 900 ezer példányban, amelyik nem polarizálódott, nem polarizálódik, nem is akar polarizálódni. Az a 23 napilap, amely a vidéki Magyarországon jelenik meg, nemhogy arra esküdött föl, hogy megpróbál egyenlő távolságot tartani a különféle politikai pártoktól, hanem pragmatikus módon a szerkesztő tart egy liberális publicistát, tart egy jobboldali publicistát, ha kicsi az újság, mondjuk 20-30 ezer példányban jelenik meg. Ha több mint 40 ezer példányban jelenik meg, akkor már négy olyan munkatársa van, akik közül az egyik közel áll a MIÉP-hez és a Kisgazdapárthoz, a másik közel áll a Fidesz-MPP-hez és az MDF-hez, a harmadik közel áll az MSZP-hez, a negyedik pedig a liberálisokhoz. Ez az, ami a megyei napilapokat leginkább megkülönbözteti az országos napilapoktól. Másként fogalmazva: a megyei napilapok nem tömbösödtek politikailag, mert ezt nem engedhetik meg maguknak. Egy-két kivételtől eltekintve ugyanis egy megyében egy napilap van, ennek plurálisnak kell lennie. Merőben más a helyzet Budapesten, ahol több napilap található, következésképpen akár világnézet alapján is el lehet könyvelni az országos napilapokat. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy helytelen, ha egy szerkesztőség politikailag tömbösödik. Csupán azt állítom, hogy választások idején az országos napilapok gyakorlatából nem lehet általánosító kampány tanulságokat levonni.

A második megjegyzésem arra vonatkozik, hogy a vidéki sajtóban milyen önkormányzati kampányra számíthatunk. Az országgyűlési választások kampányában akadtak már árulkodó jelek. Hadd említsek egy példát. A politikai pártok az egyik külföldi sajtóbefektető folyószámlájára januárban, februárban, márciusban és áprilisban 128,5 millió forintot utaltak át. Ezért az összegért a cég öt napilapjában hirdették politikai üzeneteiket. Ugyanennek a külföldi sajtóbefektetőnek van tíz városi újságja is. Olyan lapok, amelyek hetenként jelennek meg. Nos, ugyanezen négy hónap alatt a tíz hetilap kampánybevétele politikai hirdetésekből 442 ezer forint volt. Kísérletet sem teszek arra, hogy a csaknem 130 milliót elosszam a nem egészen félmillióval, de az arányok elég jól érzékelhetőek. Nem kell jóstehetségnek lennem, hogy megkockáztathassam: ősszel, az önkormányzati választások kampányában a hangsúly a megyei lapokról áttevődik a városi és községi lapokra. Ha ugyanis egy politikai tömörül és révbe akarja juttatni a saját polgármesterjelöltjét, akkor a ki tudja honnan előteremtett pénzét nem elsősorban az országos lapok kiadóhivatalaiba utalja majd át, hanem a helyiekébe, ezen belül sem föltétlenül csak a megyei szerkesztőségékébe. Márpedig ha így lesz, akkor a választási kampánygyakorlat óhatatlanul felértékeli a helyi sajtó jelentőségét.

S végezetül egy harmadik megjegyzés, amelyet talán az elején kellett volna elmondanom. A vidéki sajtó tanulmányozása közben fölfigyeltem arra, hogy milyen érdekes meghatározások jelentek meg a választási kampányról. Egy pszichiáter szerint a kampány „múló rosszullét”. Egy író szerint a kampány „pártválasztási tanácsadás”. Egy politikus szerint a kampány „a politika izgalmi állapota”. Egy újságíró szerint a kampány „nagy társadalmi orgazmus”. Az én meghatározásom szerint pedig a kampány „a közéleti izélgetés intézményesítése”. A kérdés ezek után az, hogy vajon Magyarországon a kampányt miért lengi körül a szexuális túlfűtöttség hangulata?

A beszélgetést hangfelvételről Bankó Ágnes jegyezte le