• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2002 tél

Térkép

Törőcsik Ferenc:

Szerbiai sajtópropaganda az 1990-es évek elején és közepén

„Tudják, amikor Hitler csapatai bevonultak Belgrádba, először a Rádiót foglalták el, és csak utána a Beli Dvort [királyi palotát].”

Mihalj Kertesz¹

Az alábbi tanulmány Szerbia közelmúltjának politikai és sajtóbeli viszonyait vizsgálja. Az 1980-as évek második felétől fokozódott a médiára nehezedő politikai nyomás. A kormányzat egyre inkább a „negyedik hatalmi ágnak” köszönhette létét, a politikailag független médiumok pedig gazdasági és jogi nehézségekkel találták szembe magukat. A propaganda módszerei, sikerének lehetséges okai egyaránt a tanulmány tárgyát képezik.

1. Bevezető

Szerbiában az 1987-97 közötti időszakban a politikai vezetés által irányított propaganda kétségtelenül sikerrel járt.² A média segédletével befolyásolt közvélemény a hatalom elvárásai szerint gondolkodott és cselekedett. Erre a legjobb péllákat a választási eredmények szolgáltatják. 1993-ban köztársasági választásokat artottak Szerbiában, s ekkor Szerbia Szocialista Pártja (SZSZP) a korábbi 30 százalékról 37 százalékra növelte szavazati arányát.³ Történt ez annak ellenére, hogy a gazdaság romokban hevert, az infláció havi mértéke elérte az 50 000 százalékot. A hatalmon lévő párt ekkor arra építette kampányát, hogy Szerbia gazdasági problémáinak oka a nyugati világ stratégiája, amelynek célja a köztársaság gazdasági fejlődésének ENSZ-szankciók által való elfojtása (Markotié 1994). Az 1996-os szövetségi választásokon az SZSZP megőrizte parlamenti többségét, pedig az ország három értelmetlen háborún volt túl, amelyeket sorra el is veszített (a Szlovénia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina elleni harcokról van szó). A korabeli propaganda szerint a szerb elnök a „béke embere”, aki már nemcsak a szerbek, hanem a békefolyamatban résztvevő nemzetközi szervezetek tekintélyének a megmentője is. A háborús uszítók pedig az ellenzék és a horvátországi, valamint a boszniai szerbek körében keresendők. Felmerül a kérdés: miért lehetett ilyen sikeres a propaganda?

2. A sajtópropaganda megalapozása – átmenet választásokkal és törvényekkel

Az 1990-es év folyamán sorra lezajlottak a többpárti választások az egykori Jugoszláviát alkotó hat köztársaságban. Utolsóként Szerbiában is sor került rájuk, de mint másutt, itt is nacionalista és önkényes vezetők kerültek hatalomra, illetve maradtak hatalmon. A választási rendszer aránytalanul kedvezett az első helyen szereplő pártoknak. Szerbiában például a szocialista párt 48 százalékos szavazati aránnyal a mandátumok 77 százalékát nyerte el, vagyis a 250 mandátumból 194-et. A köztársaság elnökévé pedig már az első fordulóban Milosevicet választották meg 64,8 százalékkal (Juhász 2000:208-210).⁴ Annak ellenére, hogy a pártprogramokból kimaradt a média szabályozása, a gyakorlat azt mutatta, hogy a pártok nagy figyelmet szenteltek a hírközlésnek. Erre utal az 1991. március 9-i belgrádi ellenzéki tüntetés, ahol az elnök a hadsereget is bevetette a felvonulók ellen. Ugyanakkor a tévé épületét is katonák védték, míg a tüntetők nagyobb erőfeszítés nélkül bejutottak a parlamentbe (Markovic 1996). Az inkább csak a fővárosban sugárzó, politikailag független Studio B TV és a szintén független Radio B-92 adását pedig betiltották. A stúdióért folytatott harc felváltotta a parlament épületéért való küzdelmet. Ezek az események arra is utalnak, hogy Szerbiában – eltérően a többi köztársaságtól – ekkor még nem zárult le a rendszerváltás első szakasza, ami természetesen hatással volt a média világára.

„Az olyan társadalmakban, ahol hosszú ideig érvényesült a média feletti egypárti ellenőrzés – hasonlóan a miénkhez –, a média helyzete mindig inkább politikai, mint szakmai kérdés volt. [...] Az ilyen társadalmakban nagyobb érdeklődés kíséri a média feletti ellenőrzés mikéntjéről folyó tárgyalásokat, mint a professzionális újságírói szabályok felállítására vonatkozóelképzeléseket.” (Milivojevic & Matic 1993: 5).

A többpártrendszer bevezetését tehát sem formálisan, sem tartalmilag, de még csak szervezeti szinten sem követte médiapluralizmus. A centralizáció elve továbbra is áthatotta a médiát, sőt eltérően a többi rendszerváltó országtól, a központi irányítás tovább erősödött. A szerbiai újságirásra közvetlenül a rendszerváltás előtt és után jellemző állapotot idézi a következő megállapítás is, amely valószínűleg nem csupán erre a köztársaságra érvényes:

„A szerbiai újságírás 1985-tól 1994-ig egymással párhuzamos és ugyanakkor ellentmondó folyamatok sorozatán ment át: erősödött az újságírás pártszerepe, ezt követte a tájékoztatás liberalizálás a, a médiaháború, független médiumok alapítása, majd pedig a médiumokra nehezedő nyomás. [...] Ezekből a változásokból következett két, az újságírásra jellemző örökség: a rendszerbeli szabályozottság, a tájékoztatás egypárti modellje, és az ellenállás jeleként a szólásszabadságért folytatott, szakaszosan ismétlődő küzdelem. Az 1980-as évek közepétől ez utóbbi jegyében megjelent az az igény, hogy az újságírói szakma felszabaduljon a pártellenőrzés és a cenzúra alól. Ez a két örökség az 1990-es évek elején a politikai pluralizmussal tetőzött, amely által megtörtént a média politikai rétegződése „rezsimhű”, illetve „független” médiumokra. A média említett két változata sokkal inkább ösztönözte és újratermelte a „nyilvánosság” refeudalizálását, mint amennyire hozzájárult annak kialakításához és működéséhez.” (Milivojevic 1995: 365).

Tekintettel azokra a bonyolult körülményekre, amelyek közepette Szerbia belépett a változások folyamatába, lehetetlen a kommunikáció területének önálló elemzése. Azok a folyamatok, melyeken a média keresztülment, közvetlenül kapcsolódnak a társadalom egészében végbement eseményekhez. A politikai célok médiára gyakorolt hatását mutatja Stjepan Gredelj megállapítása a „médiaharc fázisairól”:

,,1. A média elleni küzdelem - a kései kommunista rendszer koncentrált erőfeszítése, hogy béklyóba verje a nyilvános szféra autonómiája felé ható irányzatokat.

2. A médiáért folytatott küzdelem - amely a Szerb KSZ KB VIII. plénuma⁵ előestéjén bontakozott ki, és a tömegkommunikáció legjelentősebb eszközeinek meghódítását eredményezte.

3. A média előkészítése a háborúra - a médiatermékek telítve voltak historizáló politikával és átpolitizált történelemmel.

4. A médiaháború - amelyet a nemzeti mitológia hiperprodukciója, a nemzeti előítéletek és sztereotípiák erősítése, illetve a nemzetek közötti türelmetlenség és gyűlölet szítása jellemzett.

5. Harc a média feletti befolyásért - a hatalmi és az ellenzéki pártok egymással való küzdelme.” (Gredelj 1993: 8).

Ebbe a küzdelembe a törvényi szabályozás is beleszólt. A régi/új vezetés demokratikus retorikája ellenére ellentmondásos törvényeket hozott a tájékoztatással kapcsolatban. A Szerb Köztársaság 1990 szeptemberében elfogadott alkotmányának 46. paragrafusa megerősíti a polgárok azon jogát, hogy a médián keresztül kifejezzék és megjelentessék gondolataikat. Ugyancsak itt olvasható, hogy a nyilvánosság tájékoztatásának eszközei, melyeket közpénzekből finanszíroznak, kötelesek időben és elfogulatlanul tájékoztatni. Külön jelentősége van annak az alkotmányos rendelkezésnek, amely az újságok és egyéb, a nyilvánosságot tájékoztató médiumok kiadása esetében nem teszi kötelezővé a külön jóváhagyást, elegendő csupán az illetékes szervnél történő bejegyzés és regisztráció. Az alkotmány kifejezetten tiltja a sajtócenzúrát, ami összhangban van a demokratikus megoldásokkal. A 45. paragrafus pedig garantálja a lelkiismereti és a szólásszabadságot (Vucetic 1996: 144-145).

Ugyanakkor a szerbiai BTK 98. paragrafusa három évig terjedő börtönbüntetést szab ki arra, aki a köztársaság, a kormány vagy a nemzetgyűlés elnökét hivatali funkciója végzésével kapcsolatban „kigúnyolja”. Lényeges megemlíteni a törvényi rendelkezések kapcsán azt a hiányosságot, hogy nincs garancia a demokratikusan releváns társadalmi tényezőknek, szerveknek és szervezeteknek, mindenekelőtt a parlamenti pártoknak a közszolgálati médiumokban való egyenjogú szereplésére. Az előző rendelkezés kétségtelenül ellentétes a korábban említett polgári jogokkal, hiszen általánosságban fogalmaz, de drákói módon büntet olyan bírálatokért, amelyek a demokratikus országokban a rendszer alapvető tartozékai. A demokratikusan releváns társadalmi tényezők médiumokból való kizárása pedig jelentős rétegeket foszt meg a nyilvánosságtól. Eltér az európai szabályozástól a köztársasági BTK 218. paragrafusa is, amely szintén általánosan fogalmaz, de megszegése esetén szigorú szankciókat helyez kilátásba:

„Aki hamis híreket terjeszt azzal a szándékkal, hogy rossz hangulatot vagy békétlenséget keltsen a polgárokban, hogy veszélyeztesse a közrendet és a békét, vagy ezt azzal a szándékkal teszi, hogy megakadályozza az állami szervek és intézmények döntéseinek megvalósítását, illetve csökkentse a polgárok bizalmát ezen döntésekben, három évig terjedő börtönbüntetésre ítélhető.” (idézi Vucetic 1996: 148).

Az információs monopólium kialakulását elősegítette a szerb kormánynak a közintézmények igazgatóinak kinevezésére szóló törvényi felhatalmazása, amelyet a nemzetgyűlés ellenőrzése nélkül végzett, és amely formálisan nem is volt alkotmányellenes. A köztársasági kormányt illette meg az állami tévé alapítói és az igazgatási joga is. A frekvenciák feletti rendelkezést szintén szavatolta számára a törvény (a rádiónál is). Mivel az országon belül három kormány működött (a két köztársaságé, Szerbiáé és Montenegróé, valamint a szövetségi), a helyzetet tovább bonyolította, hogy ezek a felhatalmazások a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (JSZK) alkotmánya szerint szövetségi hatáskörbe tartoztak. Erre az alkotmánysértésre már a korábbi Jugoszlávia alkotmánybírósága is felhívta a figyelmet 1991 októberében, azonban döntését nem (ez esetben sem) hajtotta végre a köztársasági vezetés (Vucetic 1996: 124-125, 146).

3. Tisztogatás a médiában

A politikai életben bekövetkezett változásokkal párhuzamosan már 1987-ben megkezdődtek a tisztogatások. A vezetés elsöpörte a Mladost és a Student című lapokat, a Szerbiai Újságírók Egyesületét (DNS) pedig a kormányhoz közel álló Szocialista Szövetség által a hatalmába kerítette (Djukic 2001: 76). Ezután következtek a legtekintélyesebb médiumok, a Politika⁶ és a Belgrádi TV. A Politika című napilap a későbbiekben is szálka volt a rezsim szemében. 1992 júliusában a kormány megpróbálta érvényre juttatni azt az újonnan elfogadott törvényt, amely által a napilap kiadója állami intézménnyé vált volna. Vagyis az újság dolgozóit a kormányzat alkalmazta volna (Markotic 1994).⁷ Hatalmas sztrájk tört ki a Politika Kiadóházban, a kormányzat pedig elállt próbálkozásától. Talán azért, mert az újság nem jelentett komoly fenyegetést a rezsimmel szemben (Markotic 1994).⁸ A másként gondolkodók az állami hírügynökségben sem maradhattak sokáig. A Tanjug 1991 novemberéig függetlennek tekinthető, ezt követően viszont megvált azon személyektől, akiknek a felfogása eltért a szerbiai vezetésétől. Az elkövetkező közel egy évtizedben a hírügynökség a tényeket torzan ábrázoló jelentései és befolyásolt kommentárjai által vált közismertté. 1991 augusztusának végén a tévénél is megtörtént a tisztogatás, az intézmény élére új elnök került. Erre válaszul esténként 19 óra 30 perckor Belgrád központi negyedében alternatív „Híradóval” jelentkeztek élőben az intézmény Független Újságíró Szakszervezetének tagjai. A helyszínen több ezer fővárosi hallgatta a híreket és a felszólaló neves személyiségeket, a Radio B-92 pedig mindezt élőben közvetítette (Mladenovic 1991).

A köztársaság újságíróit összefogó UNS-ből 1992 júniusában kivált a Szerbiai Újságírók Független Egyesülete (NUNS), amikor a főváros közel ezer legtekintélyesebb újságírója az Egyesület rendkívüli gyűlésének összehívását kezdeményezte. Ezen a gyűlésen került sor a szakadásra, mivel ezek az újságírók nem értettek egyet a folyamatban lévő változások irányával, sem azzal, hogy „az igazság mindenekelőtt patrióta”.⁹ 1990-93 között az állam által ellenőrzött médiumoknál napirenden maradtak a tisztogatások. A szakma sok vezető egyéniségét mozdították el ebben az időszakban. A Politika elleni csatában ekkor a kormányzat veszített, azonban ez nem vette el kedvét a független sajtó elleni további támadásoktól. Sok esetben a hatalom kényszerítő lépései kívül estek a törvényes kereteken. Neves újságírók zaklatására, heves nacionalistáktól kapott fenyegetésekre került sor, néhány szakmabelit pedig egyenesen elraboltak. A megfélemlítés, bántalmazás még a külföldi újságírókat sem kerülte el.¹⁰

4. A propaganda célja: a háború igazolása...

A tisztogatásokat nem csupán a háború indokolta. Ez az eljárás korábban és a daytoni békeegyezményt (1995. november 21.) követően is – mint majd látni fogjuk – a rendszer alapvető jellemzője maradt. A „megtisztított” médiumok megfelelő hátteret jelentettek a kormányzatnak a „külső és a belső ellenség” megfékezésére. A hatalom által kijelölt politikai irányt pedig mintegy legitimálták. Az 1980-as évek második felében a politikai elit legitimitásához járultak hozzá a nacionalista érzelmek szításával. Az úgynevezett koszovói mítosz megteremtésével a média százezreket hívott az utcákra, akik a vezetés óhajának eleget téve követelték az alkotmány megváltoztatását.¹¹ 1991-től pedig azért volt rá szükség, mert a több évtizedes együttélést máról holnapra fel kellett borítani a vezetés sugallta nemzeti ambíciók érdekében. A kormány nyíltan nem vállalta a háborúban való részvételt, megfogalmazása szerint „polgárháború” dúlt. Ez az álláspont a külföldnek szólt, belföldön viszont továbbra is érvényben maradt Nagy-Szerbia létrehozásának programja, amelyhez a „szerb területek felszabadításán” keresztül vezetett az út. A lakosság erre vevő volt, de a média aktív közreműködésére is szükség volt. A propaganda során az állami tévének három feladat jutott: (1) támogassa a horvátországi és a boszniai szerb lakosság azon igényét, hogy elszakadhassanak köztársaságaiktól, (2) győzze meg Jugoszlávia közvéleményét a háború igazságosságáról, és (3) nyerje meg Szerbia céljainak a nemzetközi közvélemény támogatását (Simic 1994). Az első feladat teljesítése során a média úgy festette le a háborút, mint a szerb lakosság felszabadítását, mert máskülönben a kisebbségbe jutott nemzettársak a népirtás veszélyével szembesülnének. A média elvben nem vitatta a közös államtól való elszakadás lehetőségét, mégis megkérdőjelezte az említett köztársaságoknak a szerbek által lakott területekre támasztott igényét. Tehát azonosult a szerb vezetés „föderációt vagy határrevíziós szétválást” elvével, szemben Horvátország és Szlovénia „konföderációt vagy szétválást a jelenlegi határokkal” elképzelésével.¹²

A szerb nép”veszélyeztetettségének” hangoztatása, valamint az, hogy a sajtó és a napi politika a történelmi példákra hivatkozott, hamarosan más „ellenségeket” is teremtett. A média megalkotta az „ártatlan szerb nép” képét, amely külföldi hatalmak (például Németország), a titói Jugoszlávia „destruktív elemei” (a szerb vezetéssel nem egyező pártok, vagy egyszerűen másként gondolkodók), valamint a „feléledt horvátországi usztasa mozgalom” és a „boszniai muzulmán fundamentalizmus” áldozata lett. Franjo Tudjman rezsimjét úgy ábrázolták, mint egy új usztasa államot, amely ellen a szerb lakosságnak védekeznie kell, különben fennáll a népirtás lehetősége, mint a II. világháború idején.

4.1. ...és a választások befolyásolása

1992 decemberében általános választásokat tartottak Kis-Jugoszláviában. Ekkor Milosevic szerb elnöknek jelöltette magát, legkomolyabb kihívója pedig Milan Panic volt, aki szerb származású amerikai üzletemberként az előző fél évben a köztársaság kormányfői tisztségét töltötte be. A Belgrádi TV hajlamos volt hallgatni Panic kampányairól. Esetleg a híradások végén tett említést a politikusról, kihangsúlyozván amerikai akcentusát, arra célozva, hogy felelős az ENSZ-szankciókért, azaz nem lojális szerb. Milosevic köré viszont személyi kultuszt épített a kampány során: mint a valaha élt legnagyobb szerb vezetőt dicsőítette. Ezek után nem okozott meglepetést 57 százalékos győzelme, szemben Panic 34 százalékával (Markotic 1994). Egy évvel később ugyancsak választásokat tartottak, de csak szerbiai szinten.¹³ Ekkor többen szavaztak a hatalmon pártra mint 1992-ben, annak ellenére, hogy a gazdaság összeomlott. Mandátumainak számát az SZSZP 22-vel növelte, s így abszolút többséghez jutott. A gazdasági összeomlást a hatalmon lévők és a hozzájuk lojális médiumok az ENSZ-szankciókkal magyarázták, amit egy felmérés szerint a szavazók jó része el is hitt. A személyi kultusz építése ugyancsak bevált, pedig ezúttal Milosevic nem indult tisztségért, viszont pártját ő fémjelezte (Markotic 1994).

4.2. A propaganda következő célja: békét bármi áron

Egészen 1993 elejéig a szerb elnök szemben állt az ENSZ által javasolt boszniai béke tervekkel. A Borba című napilap¹⁴ május 7-i számában közzétett egy április 27-én készített közvélemény-kutatást, amelyben a válaszolók 39,4 százaléka támogatta a Vance-Owen-féle béketervet, míg 37,5 százalékuk elutasította azt, 23 százalékuk pedig nem tudott választani. Április folyamán Milosevic – tartván a teljes gazdasági és politikai elszigetelődéstől – összetűzésbe került a háború mellett kitartó boszniai szerb vezetőkkel, és hirtelen támogatni kezdte az ENSZ-féle béketerveket. A Belgrádi TV igazodott a változáshoz, tudósításaiban a határon túli szerb vezetőket és az ellenzéket okolta az elmérgesedett helyzetért. A szerb elnök ekkortól vált „békeharcossá”, legalábbis a hozzá közel álló médiumokban. A május 6-i felmérések már a közhangulat erőteljes megváltozására hívták fel a figyelmet: a megkérdezettek 61,7 százaléka támogatta a boszniai béketerv elképzelését, és csupán 18,3 százalékuk nem, a tanácstalanok aránya pedig 20 százalék volt. Ez utóbbi felmérést szintén a Borba május 7-i száma közölte (Markotic 1994).

A hatalmi párt tehát gyakorlatilag elállt a „minden szerb egy államban” elképzelésétől, eddigi fő szövetségesük, a Szerb Radikális Párt viszont továbbra is Nagy-Szerbia létrehozásáért szállt síkra. Nem is lehetett ennek más következménye, mint a radikálisoknak a tévé képernyőjéről való száműzése. Soha nem látott propagandahadjárat indult ellenük mint „újfasiszta és háborús uszító part” ellen. Ráadásul mindez a törvények megkerülésével történt, mivel a JSZK alkotmánya (37. §) biztosítja a válaszadás jogát abban az esetben, ha a nyilvánosság tájékoztatása során elhangzottak sértik valakinek a jogát vagy érdekét. Ebben az esetben viszont a radikális párt nem élhetett ezzel a joggal (Vucetic 1996: 153). A radikálisokra korábban azért volt szüksége a szocialista pártnak, mert élen jártak a nyers politikai támadásokban a „hazafiatlan és áruló” ellenzékkel szemben. Az SZSZP-hez lojális médiumokban pedig korlátlan megjelenési lehetőséghez jutottak (Vucetic 1996: 152).

Az éles politikai fordulatot igazán jól tükrözte az állami tévé (és rádió) korabeli hírszelekciója, a fontos hírek „egypercessé” minősítése. 1994 augusztusától, amikor Belgrád lezárta a Boszniával érintkező határait, az állami tévé nem tájékoztatott a boszniai szerbek harcairól és szenvedéseiről. 1995. május 1-én a tévéhíradó első 20 perce a szerbiai „május elsejei kirándulásokról” szólt. Csak ezután következett egy rövid és nem teljes hír a horvát hadsereg horvátországi szerbek elleni offenzívájáról (Vucetic 1996: 154). Néhány hónappal később újabb horvát offenzíva történt. A korábban Belgrád által feltüzelt horvátországi szerbek ezúttal – ismét magukra hagyatva – Knin városát és környékét kényszerültek feladni, több százezer menekült pedig Szerbia felé indult. A város elestét követően Milosevic elnök egymás után három ülést tartott: a katonai vezetéssel, a bizalmas főszerkesztőkkel és az SZSZP elöljáróival. A média ismét igazodott a politikai vezetéshez. A helyi rádiókat arra utasították, hogy ha majd a menekültekkel készítenek riportot, abból ki kell csengenie Milan Martic és Radovan Karadzic kizárólagos felelősségének (Djukic 2001: 185).¹⁵

A fordulat reprezentálása céljából a szocialista párt elnöke óriási tisztogatásba kezdett magán a párton belül. Minderre közvetlenül Daytonból való megérkezése után került sor.¹⁶ A folyamat során a tartományi vezetés mellett leváltották az újvidéki és a belgrádi SZSZP-vezetőket is. A legszűkebb belső körből szintén zártak ki tagokat. Aki pedig témánk szempontjából igazán fontos, az nem más, mint Milorad Vucetic, akit a párt végrehajtó tanácsából távolítottak el, de egyben a köztársasági parlamentben betöltött frakcióvezetői posztjától is búcsúznia kellett. Azért érdemel külön figyelmet, mert az említett tisztogatás ig frakcióvezetői tisztsége mellett az állami tévé főigazgatói posztján is ő állt. Vezetése alatt végezték a legnagyobb tisztogatást a televízióban (Djukic 2001: 216-217).

A szocialista párt 1995 telén a békekötéssei egy időben már megkezdte a következő évi választásokra való felkészülést. Ugyanúgy jártak el, mint az 1992-es választások előtt, azaz nagy kádercserébe kezdtek (NIN 1995. december 1.).¹⁷ A dolog súlyát jelezte, hogy maga a szerb elnök olvasta fel az új káderhatározatot, amelyet meglehetősen jól időzített, hiszen a daytoni egyezményt követően népszerűsége megnőtt, a média nagyobb részénél pedig már korábban (a tévénél például a nyár folyamán) leváltották a vezetőket. A hír közlésére ugyancsak a megfelelő pillanatban került sor. A Belgrádi Rádió november 28-án délután közölte a felmentésekről szóló hírt, amikor a napilapok már kinyomtatták ünnepi, több napra szóló számukat, és két hetilap is elkészült már (NIN 1995. december 1.).¹⁸ A menesztett párttagok pedig anélkül utaztak el szabadságra, hogy tudtak volna leváltásukról. Vagyis az azonnali reagálásra semmi esély sem volt.

4.3. Dayton a Politikában és a Nasa Borbában

Míg a világ Tudjman és Izetbegovic győzelmeként értékelte Daytont, addig a belgrádi rezsim a szerb elnököt éltette. Aki, mint tudjuk, egyáltalán nem volt következetes, és a tárgyalásokon – távol országától – komoly engedményekre kényszerült. A béke propagálása és a fényes jövő ígérete mégis mindent elöntött a szocialisták és a média segédletével.

A Politika november 23-i számában a címek valóban nélkülöznek mindenféle kritikus megjegyzést. Az első oldal két politikai témájának címe:

„A Biztonsági Tanács egyetértésre jutott a szankciók felfüggesztéséről”;

„Milosevic: Igazságos béke jött el mindazon népek számára, akik ezen a területen élnek”.

Alatta ugyancsak nagy betűkkel kiemelve:

„Gazdasági fellendülés, az életszínvonal emelkedése, kulturális fejlődés, nyitás és integráció Európába és a világba”.

A további oldalakon hasonló hangulatú címek sorjáznak:

„Peking: Áttörés a válság megoldásában”;

„Athén kész támogatni”;

„Chirac: Csak az első lépés a béke felé vezető úton”;

„Szlovéniai reagálás: A szerbek nyertek”;

„Macedóniai vélekedés: Bátor és bölcs tett”.

A gazdasággal foglalkozó címek hangulata sem tér el az említettekétől:

„A rend, a munka és a szakszerűség ideje következik”;

„A kormány mindent megtesz, hogy a termelők minél jobban feltalálják magukat az új helyzetben”.

A lakosság körében népszerű, reformelképzeléseiről híres bankkormányzó programja elé számos akadályt állított a hatalmi párt, a cím mégis:

„Energikus támogatás a Kettes Programnak”¹⁹

A 12. oldalon elismerő elemző írást és a baloldali pártok, illetve szervezetek gratulációit olvashatjuk, ugyancsak optimista címekkel. De a „Köszönet a legfiatalabbak nevében” című írásban a Szerb Köztársaság Tanítóinak Szövetsége is háláját fejezte ki. A sportrovatot szintén áthatja az optimizmus:

„A daytoni egyezmény ösztönzi sportolóinkat”;

„Sportéletünk teljes mértékű reintegrációja következik”.

Még néhány jellegzetes cím:

„Tiszteletre méltó küzdelem a JSZK és Szerbia valós érdekeiért”;

„Nyílt perspektívák a gyors fejlődésre”;

„Diplomáciai hőstett”;

„Sikeres békemisszió”.

A Politika vezércikk-írója a „belgrádi küldöttség békepolitikájának kiemelkedő jelentőségét és nemzetközi szinten való érvényesülését” emelte ki, valamint azt, hogy a szerb elnök Boszniával kapcsolatban „maximálisan érvényesítette” a szerb érdekeket. A cikkben csupán a szerb elnököt említi név szerint, és őt is kizárólag pozitív kontextusban (Petrovic 1995).

A Politikával ellentétben kritikus hangnem jellemzi a Nasa Borba november 23-i számát. A címek, valamint a cikkek tartalma inkább tükrözi a valóságot, szerzőik elemzésekre vállalkoznak. A címoldalon az egyezményről szóló értékelés olvasható. Az elnök beszédét nem szó szerint, teljes terjedelmében idézte a lap (ellentétben a Politikával), csupán tartalmi összefoglalót közölt idézetekkel. Ráadásul a címoldalon az elnöki beszédnél nagyobb terjedelemben számoltak be az egyik boszniai szerb vezető kijelentéséről, miszerint „a daytoni megegyezés semmit sem jelent”. A címek hangvétele kevésbé szárnyaló:

„Európai reagálás: A béke ölelésében a végsőkig óvatosnak kell lenni”;

„Nem engedhetjük meg, hogy emberek kis csoportja folytassa a háborút” (egy nyugati diplomata véleménye);

„Lépés a béke felé, de mégsem béke” (Chirac);

„Az aláírás önmagában nem elegendő a békéhez” (olasz vélemény);

„A tartós békére még várni kell” (tudósítás Szlovéniából, vö. Politika);

„Jelentős esemény az egész régió számára” (tudósítás Macedóniából, vö. Politika).

A gazdasági rovatban pedig arról olvashatunk, hogy a bankkormányzó és a miniszterelnök egyetértése a „Kettes Program” körül csupán elvi jellegű. A vezércikk szerzője próbál a felszín mögé hatolni, szélesebb szemszögből vizsgálódni, mind a szereplőket, mind pedig az időt és az eseményeket tekintve. Hiszen a boszniai szerbek képviselői nem értettek egyet az egyezménnyel, illetve ha már békeegyezményről van szó, érdemes számba venni, minek a végére szándékoznak pontot tenni. Itt már mindhárom elnök szerepel egy cikken belül, ami nem is a tény, hanem a véleményközlő műfajok sorába tartozik. Sikerpropagandának nyoma sincs, inkább önkritikára szólít fel (Klarin 1995).

4.4. Újabb választások

A vezetés Daytonban komoly engedményekre kényszerült (ezért a boszniai szerbekkel való ellentét megmaradt), a több mint fél évtizedes háborús uszító politika kudarcot vallott. Horvátországból és Boszniából több százezer szerb nemzetiségű lakos menekült az anyaországba, amely különben is súlyos helyzetben volt az elszigeteltség következtében. A JSZK GDP-je már az embargó bevezetése (1992. május 30.) utáni évben a felére csökkent, a gazdaság színvonala a hadigazdálkodás szintjére süllyedt, a munkanélküliség aránya elérte a 30 százalékot. A szerb elnök Daytonban megnyilvánuló rugalmassága eredményeként Belgrád diplomáciai kapcsolatai nagyjából rendeződtek. A gazdasági zárlatot pedig a következő év őszén feloldották Juhász 2000: 285).

Azonban a lakosság egy része, főként az északi országrészben és a városokban az éveken át tartó félelem és nélkülözés után érthető módon – többet várt. Az sem kétséges, hogy a négyéves háborúskodás lezárása – bár a lelkekben otthagyta nyomát – nagy megkönnyebbülést jelentett az emberek számára. A vezetés viszont megőrizte pozícióját, ráadásul mint a béketeremtés aktív részese, növelte is népszerűségét. Ez az óriási politikai változás ugyanazon párton és annak képviseIóin belül, a média hathatós támogatása nélkül elképzelhetetlen lett volna. Márpedig a szocialista párt népszerűségét az 1996 novemberében megtartott szövetségi választások jól mutatják. A jugoszláv parlament alsó házában az SZSZP és szövetségesei abszolút többséget értek el. Nem így alakult a helyzet az ugyancsak novemberben megtartott helyhatósági választásokon. A városok lakossága – a független médiumoknak is köszönhetően – ki merte nyilvánítani a szocialista vezetéstől eltérő véleményét. A Belgrád körzetében elérhető 110 mandátumból az ellenzéki Együtt (Zajedno) koalíció 60-at szerzett meg. Ebből 34-et a bíróság elvett az ellenzéktől, amelynek tagjai a már elnyert mandátumokért nem voltak hajlandók újra versenybe szállni. A többi nagyvárosban is hasonló volt a helyzet. Az Együtt koalíció az újbóli megmérettetés helyett az utcára vonulást választotta, ami három hónapig tartott, megdöntvén Prága 37 napos, a rendszerváltás idején született rekordját (HVG 1996. november 30.). Az EBESZ december 27-i jelentése szerint kilenc belgrádi választási kerületben, valamint 13 nagyvárosban az ellenzék lett a helyhatósági választások győztese (HVG 1997. január 4.).

A válság elhúzódásában több tényező játszott szerepet. Egyrészt Szerbia elnöke Daytont követően egy ideig élvezte a Nyugat támogatását, mivel a békefolyamat aktív részese volt (ennek okairól már volt szó). Másrészt újra meg kell említeni a média – főként az állami tévé²⁰ – szerepét, amely a vidék lakosságának nagy részét továbbra is a vezetés mellett sorakoztatta fel.

5. A propaganda sikerének lehetséges okai

A közvélemény befolyásolásának ekkora mértékű hatékonyságához mindenképpen hozzájárult az ország oktatási és kulturális helyzete, amely nem volt éppen irigylésre méltó. A statisztikák szerint Szerbiában az 1990-es években 9,5 százalékos volt az írástudatlanok aránya, és 26 százalékos azoké, akik ugyan ismerték a betűket, de tudásukat nem használták fel előmenetelük érdekében. Az analfabéták aránya a déli országrészben kiemelkedően magas, az északi területeken és a városokban jelenlétük nem jellemző (Dimic 1998: 89-90). A lakosság 70 százaléka csak általános iskolát végzett (Djukic 2001: 130). Ebből pedig az következik, hogy az elektronikus médiumok léptek elő fő információforrássá.

Az elektronikus médiumok előretörését más körülmények is segítették. A rádió és a tévékészülékek a relatíve sikeresen fejlődő gazdaságnak köszönhetően már az 1960-as években elterjedtek (Simic 1994). A rádióadók száma 1962 és 1966 között 21-ről 77-re nőtt. A rádiókészülékek száma a másfélszeresére növekedett, a tévékészülékeké megötszöröződött, megközelítvén a 800 ezret (Lampe 1996: 287). Az 1990-es évek elején ugyancsak a gazdasági körülmények hatására – bár itt már korántsem fejlődésről volt szó – a tévé további térnyerése figyelhető meg. A gazdasági zárlat bevezetése és a hadigazdálkodás következményeként óriásit esett az életszínvonal, így a lapok szinte luxuscikké váltak, példányszámuk csökkent (Markotic 1994).²¹ De a tévé a kulturális és gazdasági körülményektől függetlenül is előnyben van a nyomtatott sajtóval szemben. Információbősége és rendszeressége, valamint az, hogy gyakorlatilag egy nappal korábban képes hírt adni az eseményekről és mindezt élő szóval, illetve képpel kombinálva, messze a lapok föléemelte a tájékoztatás területén (Vucetic 1996: 140).

A társadalom folyamatos válsága is hozzájárult a manipulatív műsorok hatékonyságának növekedéséhez. Az 1980-as évek gazdasági, majd politikai megrázkódtatásait 1991-ben a háború kitörése fokozta. Ilyenkor, a rendkívüli körülmények közepette az emberek – a megnövekedett információigény miatt – jobban ki vannak szolgáltatva a média politikai hatásának, mint általában. Szerbia lakosai mintegy fél évtizeden át éltek háborús körülmények között, ahol a politikai feszültségek állandóan nőttek, többségük a létbizonytalanság határán tengődött. Mindez növelte a jövővel kapcsolatos félelmüket, bizonytalanságukat. Ezekben a helyzetekben az átlagembert szinte maga alá temeti az események, jelenségek sokasága, amelyekre hiányos műveltsége miatt nem talál magyarázatot (Vucetic 1996: 142). Egyes kutatások szerint a médiából érkező információk nagyobb hatással bírnak, amennyiben új események, ismeretlen problémák és politikai jelenségek átadása és értelmezése történik, mint amikor megszokott, ismert társadalmi témák szerepelnek műsoron (Vucetic 1996: 143).

6. A politikai vezetés lehetőségei

Arról már volt szó, hogy az állami tévé alapítói és felügyeleti joga az alkotmány szerint a kormányt illette meg. A rádió- és tévéfrekvenciák felett szintén a köztársasági kormány rendelkezett, itt már figyelmen kívül hagyva az alkotmányt, amely szövetségi hatáskörbe utalta ezt a jogkört. Ugyancsak mellőzték a törvény által biztosított válaszadási jog megadását. Ehhez hozzá kell még tenni, hogy a köztársaság területén az állami tévének monopóliuma volt a politikai műsorok sugárzása terén (Vucetic 1996: 155). A helyi tévéadók a fentiekből következően szintén az SZSZP-JUL koalíció befolyása alatt jöttek létre. ²²

Az elektronikus média kapcsán szólnunk kell a független adókról is. Ezek többnyire csak a fővárosban működtek, amit az 1991. március 9-i ellenzéki tüntetés és az 1996-os – helyhatósági választási csalások miatti – három hónapon át tartó felvonulások is igazoltak. Közéjük tartozott a Radio Index nevű egyetemi adó, a Radio B-92, a Studio B TV. Azon túl, hogy ki voltak téve a rendszeres zaklatásnak, képtelenek voltak megfizetni felszerelésük átalakítását. Szolgáltatásuk így Belgrád városára korlátozódott. Néhány tévés felszerelésre nem vonatkozott a gazdasági zárlat. 1992 végén az ENSZ Biztonsági Tanácsa például beleegyezését adta ahhoz, hogy a Studio B TV 238 000 dollár értékű felszerelést kapjon adományként. A fővárosi független adók vételkörzete körülbelül 40 mérföldre korlátozódott, legfeljebb kétmillió embert tudtak elérni. A lakosság egészének elérése a technikai eszközöket tekintetbe véve 12-14 millió amerikai dollárba került volna (Markotic 1994).

A rezsim nem fojtotta el teljesen a független médiát. A fentiek tükrében ez érthető is, hiszen sem a lapok, sem az elektronikus médiumok nem jelentettek komoly fenyegetést a hatalomra, kiterjedtségük korlátozott volt. A népszerű, tekintélyes lapok felett a kormány átvette az ellenőrzést, amit a hatalom kontinuitása is elősegített, hiszen 1990-ben nem történt valódi rendszerváltás. Másrészt a szerb elnök tudatában volt annak, hogy az európai és a világszervezetek figyelik Szerbiát, s azt remélte, hogy kedvező benyomást kelt a szabad, bár erőtlen sajtó maradványainak meghagyásával (Markotic 1994). Ugyanakkor napirenden maradtak a zaklatások, frekvenciamegvonások. A lapok esetében például az állam kategóriákat állított fel a papírellátásra vonatkozóan. Az első kategóriába tartozó lapkiadók a JSZK területén (Politika, Dnevnik, Forum, Vecernje novosti, Pobjeda) kedvezményes áron juthattak papírhoz, ami tonnánként 1 000 dinárt jelentett. Az összes többi kiadó viszont 1 200 dináros áron juthatott papírhoz 1995 őszén (Ikonic 1995).²³

A kommunizmus bukása és a nacionalizmus térhódítása ugyancsak az utódpártnak kedvezett, amely ügyesen épített a tömeg hangulatára. A háborús helyzetet és a gazdasági zárlatot a hatalmi központok információs monopóliumuk révén magyarázatként használták fel a politikai szabadságjogok korlátozására, illetve a parlament marginalizálására és a politikai pluralizmus megcsonkítás ára. Ehhez természetesen hozzájárult az ország demokratikus hagyományainak hiánya is (Vucetic 1996: 159).

7. Összegzés

A fentiek tükrében nem meglepő a nemzetközi szervezetek korabeli megállapítása, miszerint a sajtószabadság terén Jugoszláviánál rosszabb helyzet csak Észak- Koreában, Tádzsikisztánban, Kubában, Türkmenisztánban és Kínában tapasztalható (Djukic 2001: 205).²⁴ Így a független média támogatásában ebben az országban is nagy szerep hárult a külföldről érkező segítségre, mindenekelőtt a Soros Alapítványra (Djukic 2001: 205).

A kulturális szféra támogatásának terén ugyanis komoly visszalépés történt a szocialista korszakhoz képest. Posztkommunista nemzetállami törekvések jelentek meg, amelyek keretében a kulturális politikát a totalitárius állam alapelvei határozták meg (Losoncz 1992). Ezáltal a hatalmat birtokló többség alárendelte magának a politikai kisebbségeket (beleértve a nemzeti kisebbségeket is). Nemzetállami célkitűzésekrőllévén szó, a kultúra területét is áthatotta a központosítás. Visszalépés pedig azért történt, mert a titói Jugoszláviában valóban egy decentralizáltabb berendezkedés létezett, ahol az alsóbb szintű közigazgatási egységek is részt vehettek a kulturális politika irányításában (Losoncz 1992). Az ilyen típusú állam viszont a kultúra részterületeiről annyiban visel gondot, amennyiben azok hozzájárulhatnak a nemzetállami valóság megteremtéséhez (Losoncz 1992).

A leírtak alapján látható, hogy a médiára különösen nagy felelősség hárult a háború kitörésekor. Ez a háború talán annyiban különbözött az előzőektől, hogy a stratégiai tervek között nem csupán a katonai győzelem kivívása szerepelt, hanem – nyelvi, vallási vagy etnikai alapon – az etnikai tisztogatás is. Talán ezért volt szükség a média politikai célokra való felhasználására, hiszen kézzelfogható célokat a vezetés nem tudott felmutatni. Így kerülhetett sor a múlt eseményeinek sulykolására, időnként a középkorig visszamenően. Azonban nem szabad megfeledkeznünk „Szerbia másik arcáról” sem, a másként gondolkodók sokaságáról. Hogy nem voltak kevesen, azt jelzi a NIN népszerűsége²⁵ , valamint igazolhatják a Nasa Borba és a Republika színvonalas cikkei, tanulmányai. Az elektronikus médiumok a rendszer ellen tiltakozók bátorításából is kivették részüket.

Felhasznált irodalom

Dimic, Ljubodrag (1998) Srbi i Jugoslavija. Beograd: Stubovi kulture.

Djukic, Slavoljub (2001) A Milosevics-klán. Budapest: Athenaeum 2000 Kiadó.

Izvestaj guda casti NUNS-a (1997) Republika, 167-168. szám.

Juhász József (2000) Volt egyszer egy Jugoszlávia. Budapest: AULA Kiadó.

Lampe, John R. (1996) Yugoslavia as History (Twice there was a country). Cambridge: University Press Cambridge.

Losoncz Alpár (1992) Folyóiratkultúra és posztkomrnunizmus. Kézirat; az előadás szövege elhangzott 1992. december 18-án a Fidesz által szervezett „PRO MINORITATE”-napokon, „Kisebbségek és media” témában.

Markotic, Stan (1994) Government Control over Serbia's Media. Research Report, February 4.

Markovic, Stan (1996) Uspon ipad Studija B. Republika, szeptember 1-15.

Milivojevic, Snjezana & Matic, Jovanka (1993) Ekranizacija izbora. Beograd: Vreme knjige. Milivojevié, Zdenka (1995) Mediji u Srbiji od 1985 do 1994. In: Srbija izmedju proslosti i buduiEnosti. Beograd: NIP „Radnicka stampa”, IDN, Forum za etnicke odnose.

Markó László (szerk. 1992) Alta/ános történelmi fogalomgyújtemény. Budapest: Holnap Kiadó, 224. oldal.

Gredelj, Stjepan (1993) El6szó. In: Plavsié, Prvoslav – Radojkovié, Miroljub – Veljanocski, Rade: Ka demokratskoj radio-difuziji. Beograd: Mediji – 01.

Simic, Predrag (1994) The Former Yugoslavia – The Media and Violence. Research Report, February4.

Vucetic, Slobodan (1996) Privatizovana drzava. Beograd: Stubovi kulture.

Újságcikkek

Megsemmisítő győzelem; HVG 1996. november 30.

Utcafelnőttek; HVG 1997. január 4.

Klarin, Mirko (1995) Kad je dovoljno? Nasa Borba, november 23.

Mladenovié, Filip (1991) Novinari protiv „jamara” NIN, szeptember 6. Po cickovom spisku; NIN, 1995. december 1.

NIN-u se vernje; NIN, 1997. november 13.

Petrovic, Radivoje (1995) Najzad mir! Politika, november 23.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum