• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2002 tél

Történelem

Sipos Balázs:

Irodalom és újságírás viszonya a 20. század első felében Magyarországon

„A hírlapok nemcsak híreket közölnek, a napi eseményeket regisztrálják, véleményt is mondanak, irányítócikkeket is közreadnak, a kultúra népszerűsítői is, a napi eseményektől elvonatkozó tudományos, ismertető, polemizáló és mulattató cikkeket is közölnek, nem ritkán elbeszéléseket, értekezéseket, költeményeket és regényeket is; a hírlap gerince, fő jellegzetessége mégis az, hogy a nap eseményeinek krónikása...” – olvasható az 1927-es Irodalmi lexikonban. Az alábbi tanulmány a magyarországi újságírói hivatás alakulásának ezzel a kérdésével foglalkozik. Bemutatja, hogy miután az aktualitás és a hír lett a zsurnaliszták munkájának központi kategóriája, az újságírói hivatás eltávolodott az irodalomtól. Tárgyalja továbbá, hogy miként reflektáltak a hírlapírók tevékenységük átalakulására, az írók-költők saját újságírói munkájukra, és azt, hogy a két szféra között milyen volt a kapcsolat.

Thienemann Tivadar Irodalomtörténeti alapfogalmak című 1931-es könyvében külön fejezetet szentelt az „idősajtónak”. Mint írta, a könyv „nem egyetlen életformája az irodalmi műnek”, hiszen létezik annak „fiatalabb testvére”, a „folyóírás”, amely „mindig befejezetlenül halad tovább az idő végtelen folyamán, megszakadhat, de elvben sohasem fejeződik be, szüntelenül lepereg, mint az idő, amellyel összefonódik”. A folyóírás másik jellegzetessége – írta Thienemann – az olvasókhoz való sajátos viszonyban ragadható meg:

„[m]indig újra szövi és szorosabbra fűzi a kapcsolatát a láthatatlan közönségéveI [...] mert folyton alakulva kerül az olvasó kezébe, az olvasó napi igényeihez alkalmazkodhatik, az olvasó maga is cselekvően befolyhat kialakításába, az Íróval együtt tovább és mindig tovább szövi a megkezdett fonalat és végül is úgy érzi, hogy az idősajtó az az irodalmi forma, amelyet maga teremtett, mely az ő gondolatait fejezi ki és az ő vágyait tolmácsolja a nagy világban”.

Az időszaki kiadványok e két tulajdonsága megnövelte ugyan a betű hatalmát, ám azt eredményezte, hogy az idő-sajtó „egyre jobban eltávolodik a könyvirodalomtól, amelyből kiszakadt”. Az idő-sajtó „különvaló természetét” mutatja a szerző „személytelenné halványítása”, „névtelenségbe rejtése” és új típusa: a szerkesztő, illetve az, hogy „ha saját természete szerint fejlődik, előbb-utóbb szükségkép újsággá, napilappá alakul”. Aminek pedig olyan sajátos irodalmi formái vannak, mint az interjú, amely „az irodalmiságtól mentes szóbeli közvetlenséget akarja megrögzíteni a betűk által”, a vezércikk, amelyben „maga az élő papír-individuummá lett lap beszél és fejezi ki véleményét”, valamint a tárca és a riport. Azaz általában a konkrétumot kereső formák, amelyek „elfakúl[nak], mihelyt az aktualitás elmúlik”, hiszen az idő-sajtó eleve „nem akar az idő örökkévalóságán át mindenkor jelenlévőkhöz szólni” (Thienemann 1931: 181-186).

A filozófus Komis Gyula – ehhez hasonlatosan – proteuszi egyéniségnek tartotta a zsumalisztát, a „jelen krónikásának”, aki „bizonyos könnyed rugalmassággal mindenről ír, ami éppen a napi kérdések pillanatnyi érdekét magasabb igény nélkül kielégíti” (Komis 1942: 56 – kiemelés tőlem: S. B.).

Babits Mihály megkerülhetetlennek is tekintette az „idő” és az „örökkévalóság”, a „korszerű mondanivaló” és az „örök emberi” közötti választást. Szerinte az az író, aki a korszerűt választja, „el van veszve”: „lemond az alkotásról a beszéd kedvéért: ezáltal újságíró lesz” (Babits 1925: 18-20).

Hír és aktualitás

Az olvasótábor tömegesedése abban az irányban hatott, hogy az irodalmi igényesség kezdett kiszorulni a lapokból. A kulturális könnyítések miatt kiszorították az iparszerűen előállított, azonos sablon szerint készített írások. Az 1910-es, 1920-as évek újságolvasó közönségén belül a polgár, a dzsentri kisebbségbe került – írta Szerb Antal. A számszerű többség, a kispolgárság lett a fontos, mert a hírlaptermelés „a nagykapitalizmus módszerével élt”, ami azt eredményezte, hogy „Korunk a filléres intelligencia kora” lett (Biro 1908: 22; Szerb [1935] 1992: 499).¹ A különböző újságírószervezetek vezető testületeiben helyet foglaló Sziklay János szerint – aki rögzítette ugyan, hogy a szépirodalmi tárcacikkek piacot jelentettek az írók számára – az ennek következtében „elharapózott rövidségi mánia már kárára van az irodalom értékének” (Sziklay 1938: 17).

Schöpflin Aladár Az irodalmi kritika a sajtóban című, 1930-as tanulmányában a tömegesedő olvasótábor érdeklődésével magyarázta azt, hogy a „sajtó elsőrendű feladata [a] világ eseményeiről való informálás”, amelyet – fontossági szempontból„az élet kritikája” követ. Ez utóbbi a lapok álláspontjának kifejtését, képviseletét jelentette „az államok kormányainak intézkedéseit, terveit, nyilatkozatait” illetően, a hozzászólást a „közigazgatás ügyeihez, a közhatóságok funkcionálásához” stb. Azaz olyan kérdésekhez, amelyeket az „aktualitás felvet”, amelyek „iránt a legtöbb ember érdeklődik”. „A legegyetemesebb érdeklődés tárgya természetesen a politika [...] – jelentette ki Schöpflin – után[a] következik terjed elemre és súlyra a gazdasági kérdések megvitatása.” E két fő témához képest pedig kevésbé jelentős az összes többi. Ráadásul a kulturális témákon belül az irodalom a harmadik helyre szorult – az újságokban és a közönség érdeklődésében egyaránt (Schöpflin 1913: 513-517; Thienemann 1931: 185-186).

Az irodalom és az újságírás szétválásának, illetve annak, hogy a hír és az aktualitás lett az újságírói munka két központi kategóriája, másik oka a távközlési forradalom volt (például a hírügynökségi rendszer kiépülése). Emiatt lehetett a „sajtólegelső szükséglete” a „gyors hírszolgálat”, és ezért igaz az az állítás, hogy „a hírszolgálati eszközök – a távíró és a telefon – azok a hatalmas erők, amelyek a sajtó feladatainak teljesítését főképpen és elsősorban biztosíthatják” (Dániel 1927: 1-2). Miként Aigner Dezső, a posta műszaki igazgatója írta: a sajtó „rohamos fejlődését, nagy hatalmát, óriási elterjedtségét a hírszolgáltató eszközök nagyszerű fejlődésének köszönheti” (Aigner 1927: 6).

Az, hogy az újságírás lényege a hírgyártás, a századfordulótól számított közhelynek a zsurnaliszták között. Sajó Aladár és Róna Lajos (két szerkesztő) közös munkájukban az újság legfontosabb funkciójának az „események leírását” nevezte, amelytől azt várták, hogy „világos és hű információkat” tartalmazzon. Ebből számukra az következett, hogy csak és kizárólag abból lehet jó újságíró, aki korrekt, alapos híreket tud írni. A riporternek sok adatot kell szereznie, s kvalitásaitól függ, miként dolgozza fel azokat. Feladata ugyanis „kikeresni a forrásokat, amelyekből a legbővebb, de egyszersmind legmegbízhatóbb értesüléseket szerezhet. Amit megtudott, azt hamar, érdekesen és a lehető legpontosabban kell földolgoznia...” (Sajó & Róna 1902: 82, 127-129). Mivel a hírközpontú újság feltétele a hírszolgálat és a hírszolgálati eszközök fejlődése, nem meglepő, hogy a zsurnalisztával szembeni követelményeket Radó Sámuel úgy foglalta össze, hogy van egy minimális hírlapírói szaktudomány – ennek pedig hangsúlyos részét jelentik a „technikai kérdések” (Radó 1909: 9-10).

Az újságírói-szerkesztői pályáját még a 19. század végén kezdő, s lényegében haláláig, 1941-ig aktív Szabó László a Sajó Aladár és Róna Lajos könyvében felvázolt újságíró-koncepciót képviselte. A leginkább Az Estről szóló, A modern újság című könyvében a következőket „írta elő” kollégáinak:

„Az élet eseményekből áll; események mindig vannak, csak érteni kell a módját, hogy tudomást szerezzünk róluk. Az a tudás, vagy ügyesség, vagy érzék (mindegy, akárminek nevezzük), amellyel az újságíró megtudja, meglátja, észreveszi vagy megérzi a történéseket, még fontosabb annál, hogy tudja ezeket leírni; és éppen ez a megtudás, az erre való képesség különbözteti meg az újságírót a nem újságírótól.”

Az információgyűjtés és -feldolgozás másik problémájáról, a tempóról pedig azt írta, hogy

„[a]z az újságíró [...] aki információinak összegyűjtésében kényelmes, nem maradhat meg ezen a pályán, mert munkája az újság szempontjából érdektelen” (Szabó 1916: 36, Szabó 1929: 36, 94-95 – kiemelés tőlem: S. B.).

Szabó László felfogását újságírók visszaemlékezései, beszámolói is megerősítik. A későbbi miniszter, a Gyáriparosok Országos Szövetségének igazgatója stb., Gratz Gusztáv például 1928-ban úgy és arra emlékezett, hogy a bécsi Zeitnél és

„a Pester Lloydnál megtanultam, hogyan kell gyorsan dolgozni [...] Akárhányszor előfordult, hogy éjjel telefonon felhívtak és minden előkészület nélkül azonnal cikket kellett diktálnom...” ²

Írók a redakciókban

Mi lehet annak az oka, hogy mindezek ellenére ma is vita tárgya: vajon az újságírás nem szépirodalmi tevékenység-e? Az első sajtótörténeti monográfiáról, Ferenczy László könyvéről szólva többen annak hibájául rótták fel az irodalom és a zsurnalizmus között kimutatott szoros kapcsolatot (Ferenczy 1887). Gombó Pál egyenesen ama „téves” felfogás első megformálásának tartotta Ferenczy könyvét, amely szerint „A sajtó az irodalom iparművészete”, „Az újságírás – legalábbis lényegét tekintve – az irodalomnak szerves része” (Gombó 1967: 8, Szerb [1935] 1991, Thienemann 1931: 181-186).

Az irodalom és az újságírás közötti „rokonság”, „azonosság” feltételezése (amely elsősorban a kérdéssel foglalkozó irodalomtörténészek munkáiban volt elterjedt, és így egyszerre volt ok és okozat) sajtótörténeti tényekkel is magyarázható. Az „irodalompárti” nézetek egyik oka a sajtó szabályozásában keresendő. Abban, hogy a sajtó hosszú évtizedekig nem láthatta el szabadon politikai funkcióit, viszont – például a külföldi eseményekről való beszámolókon túl – „maradt tér” az irodalomnak.³ Ez azonban nemcsak a két világháború közötti újságírásra lehetett (áttételes módon) hatással, hanem (szintén indirekt módon) az elmúlt évtizedek sajtótörténet-írására is. Az előbbi esetben arról volt szó, hogy a magyar zsurnaliszták „példaképei” azok a 19. század közepén, 1849 után is tevékenykedőújságírók voltak, akik tevékenységének az irodalmi és politikai témák összefonódásával leírható társadalmi nyilvánosság volt a kerete. Aminek átalakulását túlélte a szép írói és a újságírói funkció „összekeveredése”, hiszen a szerkesztőségek munkatársai a 1920-as, 1930-as években nagy számban folytattak irodalmi tevékenységet. Ám nem olyan arányban, mint a 19. században, amikor – miként Rákosi Jenő írta – ráadásul „zsurnalisztika a szó mai értelmében alig volt. [...] volt igen nevezetes és nagy publicisztika, de zsurnalisztika nem volt” – arról csak az 1880-as évektől lehet beszélni (Rákosi 1926: 3. k. 36-37).

(Ami a sajtószabályozás későbbi, a sajtótörténet-írásra gyakorolt hatását illeti, itt csupán utalnék arra, hogy az 1956 utáni, folyamatosan változó és folyamatosan enyhülő cenzúra-rendszer miatt az irodalmi riport, a publicisztika lett a sajtóműfajok legfontosabbika, az ezeket írók pedig a szerkesztőségi hierarchiában feljebb helyezkedtek el. Illetve arra, hogy a folyóiratokban megjelent tanulmányok, hosszabb dolgozatok biztosítottak nagyobb nyilvánosságot egy-egy témának. Ez a sajátos értékrendszer pedig a magyar sajtónak előbb kifejtett hagyományával találkozott – alkalmanként a sajtótörténeti művekben is.)⁴

Az újságírók pályafutását elemezve úgy látszik továbbá, mintha a 20. század első felében karriergeneráló tényező lett volna egy-egy színdarab valamelyik fővárosi teátrumban való bemutatása, egy-egy novelláskötet vagy regény megjelenése, illetve valamilyen irodalmi elismerés, lett légyen az akár pályadíj, akár olyan szervezet tagsága, mint mondjuk a Petőfi Társaságé.⁵ Ebből viszont az következik, hogy a szépírás és az újságírás között értékbeli különbséget láttak a kortársak, mégpedig az előbbi javára, és emiatt törekedtek arra, hogy a zsurnalizmus határait elmossák, bizonytalanná és átjárhatóvá tegyék. Jól mutatja az újságírói és a szépírói szerepek keveredését egy Beöthy Lászlóról fennmaradt történet. Beöthy egy kollégájával tudósítani ment a Kén utcában üzemelő petróleumgyárhoz, amely kigyulladt. Információgyűjtés közben egyszer csak odafordult munkatársához, és így szólt: „A jövő héten egy darabom megy a Népszínházban” (Faragó 1940: 9).

Ezt erősítette minden olyan leírás is, amely a lapok szerkesztőségét irodalmi-művészeti körként ábrázolta. A főszerkesztő Vészi József – aki maga is verselt 1928-as újságírói jubileumára írt cikkében Kosztolányi Dezső például a következőképpen mutatta be a század eleji Budapesti Naplót:

„költők, regényírók és novellisták dolgoztak itt... Egyik asztalnál Csáth Géza Wagnert és Puccinit fütyörészte, a másiknál tudósok vitatkoztak Herbert Spencerről és Nietzschéről. [Vészi] nem sokban különbözik tőlünk. Versekről beszélt, Dantét idézte olaszul, Shakespeare-t angolul, és megértette munkatársaival, hogy a legbecsesebb kincs az egyéniség...” (Kosztolányi 1958: 2. k. 275-276).

Az irodalom és az újságírás azonosságának-hasonlóságának hite alapvetően éppen arra vezethető vissza, hogy – sok íróhoz, például Márai Sándorhoz, Krúdy Gyulához⁶ hasonlóan – Kosztolányi Dezső vagy éppen Rákosi Jenő is újságok szerkesztőségében dolgozott. Arról van szó ugyanis, hogy például 1930-ban a professzió egy fontos kellékével, jellemzőjével, a szakmai szervezet tagságával bíró újságírók körülbelül 37 százaléka fejtett ki valamilyen szépírói tevékenységet: írt verset, novellát, regényt vagy színdarabot, esetleg operettlibrettót és/vagy műfordító volt.⁷

Ráadásul azoknak a szépíróknak, akik újságot is írtak, jelentős része – mint Fráter Zoltán megjegyezte Karinthy Frigyes publicisztikái kapcsán – „az irodalmi formát, a széptani kifejezés lehetséges módját kereste a vezércikkben”, az „újságcikk álarcában írói alkotásokat jelentetett meg” – miként Illyés Gyula jellemezte Kosztolányi Dezső hírlapírói munkásságát. Ez azonban csak annyit jelent, hogy volt egy-két sajtóműfaj (ilyen volt például az esszé), amelyet a jelesebb írók irodalmi rangra igyekeztek emelni, ezt az igyekezetüket pedig tehetségük és/vagy kivételezett helyzetük a szerkesztőségben lehetővé tette. Márai Sándor franciaországi levelei amelyeket 1925-től (Az) Újság közölt – például nemcsak tudósítások voltak, hanem novellisztikus írások. (Újság)írói módszere Karinthy és Kosztolányi módszerével volt rokon abban a tekintetben is, hogy az ábrázolt eseményt, személyt „kiragadta” az „egyedi összefüggésekből” (Fráter 1998: 59; Rónay 1990: 40-47; Lányi 1988: 18).

Őket azonban inkább kivételként kell megemlíteni, olyan kivételként, akiknek irodalmi működésük miatt a valósnál fontosabb szerepet tulajdonítunk az újságíró-társadalomban, a lapok előállításában. Ezt az irodalom felől közelítve lehet a leginkább látni: például Az Est Hármaskönyvének 1923. évi kötetében szereplő, a nagyvárosi olvasóközönség által „igazi” írónak és költőnek tartott 128 személy majdnem fele volt egyszersmind zsurnaliszta is, és vélhetőleg az írói honoráriumból éltek 12 fős csoportjába tartozók egy részének jövedelmét (kisebb-nagyobb arányban) szintén az újságokban való publikálás biztosította (Lengyel 1990: 30-31). A legjelentősebb 128-ak közé nem tartozók ráadásul sokkal kedvezőtlenebb helyzetben voltak a szerkesztőségekben. Palásthy Marcell, a kor egyik (kevéssé, de) ismert írója például a 8 Órai Újság lóverseny-tudósítójaként tudott csak elhelyezkedni (korábban jórészt az Újságírók Kórház- és Szanatórium Egyesületének segélyeiből élt), a novellista Varannai Aurél Az Újság közgazdasági rovatában dolgozott (alkalmanként jelentek meg novellái és színikritikái a lapban), a három regényt és több kötetnyi karcolatot publikáló Balázs Ignác törvényszéki tudósító, majd rovatvezető volt, míg a szintén író Marschalkó Teofil sportújságíróként kapott állást elóbb a Pesti Hírlapnál, késoob a Nemzeti Újságnál.

Abban persze, hogy szépírók lóversenyről, futballmeccsről, bírósági tárgyalásról vagy éppen a tőzsdei árfolyamok állásáról tudósítottak, hogy hírfejeket írtak, semmi meglepő sincs, hiszen nem volt annyi publicisztika- vagy tárcaírói, kritikusi állás a lapoknál, amennyi felszívta volna a szépírói babérokra törőket. Ezek a pozíciók természetesen nem avatták automatikusan íróvá a zsurnalisztát, részben azért sem, mert az újságírói túltermelés következtében és tömegsajtó igényei miatt maguk a műfajok értéke csökkent.

Ennek az állapotnak volt sajátos következménye például az, hogy első világháborús haditudósítások kevéssé voltak informatívak. Mint Elek Artúr a Nyugatban megjegyezte:

„Minthogy a magyar újságirodalom magában foglalja a magyar irodalom java részét is, ennélfogva többnyire íróemberek képviselik a fóhadiszálláson a magyar újságírást [...] a magyar haditudósítások erősen irodalmi jellegűek [. ..] tehetséges meg nem tehetséges emberek egyforma mohósággal a festői mozzanatokat jegyezgetik fel, kirajzolják, kifestegetik őket, többnyire pompázatos módon, képeket, hasonlatokat szórva és minden közvetett vagy közvetlen tapasztalatukat megnagyítva, széjjeltúlozva” (Elek 1915: 88-92).

Annak tehát, hogy „Csaknem lehetetlen úgy beszélni a hírlapirodalom történetéről, hogy ne tévedjünk minduntalan az irodalomtörténet területére”, egy optikai csalódás, másként fogalmazva, egy sajátos nézőpont az oka (Dezsényi & Nemes 1954: 250). Ha azt vizsgáljuk, hogy milyen szerepe volt a hírlapírásnak a költők és írók életében, akkor szinte törvényszerűen jutunk arra a következtetésre: az újságírás irodalmi tevékenység. Ha ellenben éppen fordítva, azt a kérdést tesszük föl: milyen és mekkora szerepet vittek a szépírók a lapkészítésben, akkor jobban látszik a két szféra közötti lényeges különbség.

A leköpni való hírlapírói munka

A 20. század első felének közönsége azonban (szintén) a sajtó egy korábbi állapotát tartotta realitásnak – azt, amelyet Rákosi Jenő az 1920-as években leírt, és amelyre még az irodalmi újságírás volt jellemző.⁸ A Világ, majd a Friss Újság, ekkor a Népszava újságírója, Pogány József már 1912-ben rögzítette ezt az eltérést az újságírás „mai állapota”, illetve az újságírói munkának az 1870-es évekre igaz megítélése között. Rákosihoz hasonlóan fogalmazott, ám máshonnan szemlélte a változást: szerinte zsurnalisztika létezett három évtizeddel korábban is, ám az még „szinte művészi munka volt”. Pogány úgy látta: időközben

„az újságírás arisztokratikus passzióból demokratikus foglalkozássá lett, de az újságírómunka megítélése nem tudta követni a valóság megváltozását” (lásd Süle 1911: 74-75).

Ő elsősorban arra figyelt fel, hogy míg korábban az írók nemcsak írtak a lapokba, hanem maguk is csinálták azokat, a századelőn már „kapitalista vállalatok” lettek a szerkesztőségek. Azzal, hogy hangsúlyozta az erős munkamegosztás kialakulását, ráirányította a figyelmet az újságírói tevékenység bürokratizálódására. Arra, hogy már nem egy zsurnaliszta munkájának eredménye volt egy cikk a téma megtalálásától a nyomdába adásig, hanem az övé, a szerkesztőségi titkáré, a rovatvezetőé és az ügyeletes szerkesztőé együtt. Mindez azért fontos, mert Rákosi Jenő szövege alapján úgy vélhetnénk, hogy a változás lényege abban ragadható meg, hogy a 19. században még eltartotta a társadalom az írókat (mindenféle, így újságírói, állásokat jutatva nekik), a 20. században azonban már nem.⁹ Azt, hogy nem erről van szó, Mikes Lajos 1923-as programadó cikkében is mutatja, amelyben Miklós Andor lapjainak irodalmi szerkesztője így írt:

„Az Est-lapok segítségére siet a nehéz helyzetben lévő magyar irodalomnak, és újra megnyitja tárcarovatát.”¹⁰

A lap előállítás differenciálódását (például a munkamegosztást) az újságírók bürokratizálódásként, mechanizálódásként élték meg. A hírlapíró, főleg külföldi tudósítóként dolgozó Motkó Géza egy egész tanulmányt szentelt ennek a kérdésnek. Ebben – összhangban a német Ernst Wallenberg nézetével, amely szerint „az újságírók részére nem marad más hátra, mint hogy munkájukkal az üzemi lehetőségekhez hozzásimuljanak” – azt írta, hogy „az újságírás szinte mindent a technikának köszönhet, de ugyanakkor van is miért okolnia a technikát: a mechanizálódásért”.

A technikai fejlődés az oka ugyanis annak, hogy háttérbe szorultak a „riporterszemélyiségek”, hogy az újságírás elgépiesedett, szemben azzal, hogy régebben „egyénibb munka volt” (Kertész 1927: 18-19; Motkó 1931: 236,239).

Ennek csak látszólag – vagy úgy se – mond ellent Biro Lajos 1908-ban megjelent munkája, A sajtó lélektanához című könyvecske, amelyben a szerző szintén az uniformizálódásről írt. A látszólagos ellentmondás alapja az lehet, hogy Motkó 1931ben vélhetőleg a századforduló sajtójára gondolt nosztalgiával. Biro azonban nem a riporterek, hanem a publicisták tevékenységéről írt hasonlóan. Mivel a szépírók lassan eltünedeznek a szerkesztőségekből – írta –,

„csak kétféle ember marad benn: a riporter és az újságszerkesztő, rovatszerkesztő hivatalnok. Még a nagy publicisták, a költő-vezércikkírók is kiszorulnak a napisajtóból. [Ennek oka az, hogy a] legtöbb lap egyenesen arra törekszik, hogy ítéletet mondó cikkeit [...] uniformizálja [...] Négy-öt ember írja a vezércikkeket és a világért sem lehet őket egymástól megkülönböztetni” (Biro 1908: 11, 21-22).

Az újságíró-szépírók – még akkor is, ha verseket, tárcacikkeket írtak és, esetleg, versrovatot szerkesztettek – maguk szintén különbséget tettek két tevékenységük eltérő nyelvhasználata között. A ma már kevésbé ismert, saját korában azonban ünnepelt író, költő, Harsányi Zsolt (a Petőfi, illetve a Kisfaludy Társaság rendes tagja, a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének elnöke, a Magyar Pen Club főtitkára) két évtizedes újságírói pályával a háta mögött, 1930-ban azt írta például:

„...a hírlapíró munkája nélkülözni kénytelen a gondosan pepecselő, szavakat százszor latolgató részletességet, amely a szépírót sok tévedéstől megmenti: a hírlapíró nem ér rá a kifejezés formáján tűnődni, mondanivalóját villámsebesen kell papírra vetnie, vagy éppen írógépbe mondania, mert a rotációs gép nem vár. A szépíró otthon éldegélhet könyvei között és őrködhetik nyelvének választékos tisztaságán, a hírlapírót a pesti nyelven beszélő tömeg hétköznapi életébe sodorja mestersége” (Harsányi 1930: 290).

Meg kell ugyanakkor azt is említeni, hogy a szerkesztők egy része az 1920-as években a sajtó színvonalának jelentős csökkenését vélte látni – és éppen a nyelvhasználat kapcsán. Ők ugyanis a zsurnalisztákkal szembeni alapkövetelményként határozták meg, hogy gyorsan és helyesen tudjanak írni, és ennek a képességnek a hiányát állapították meg. Mások az irodalmi műfajok értéktelenedését rögzítették. Ezek pedig fontos érvek az irodalom és az újságírás különbözősége mellett (Szabó 1929: 109).

Azt, hogy az újságírás nem a szépirodalom része, természetesen le lehet vezetni abból, hogy maga az újságírói tevékenység a hírek előállítása köré szerveződött. De ugyanezt mutatják azok az íróktól és zsurnalisztáktól származó szövegek is, amelyek kifejezetten az újságírás és a szépírás kapcsolatáról, a kettő közötti értékkülönbségekről szóltak. Erdős Renée e két, általa is űzött tevékenységhez fűződő viszonyáról tanúskodik például egy olaszországi levele, amelyben így írt:

„dolgozom igazában. Azon a bizonyos nagy munkán, amit minden évben szeretek megírni a sok flingflang és leköpni való hírlapírói munka mellett”.

Amikor pedig Lázár Miklós 1922-ben saját lap kiadására szánta rá magát, abban a szerkesztő intellektusának megalázását látta.¹¹

Márkus Miksa, a Magyar Újságírók Egyesületének elnöke is nagyon határozottan fejtette ki egy 1930-as előadásában:

„...a költő íróasztalát a szerkesztőségi szobától sokkal nagyobb távolság választja el, mint a békés polgár nyugodt munkahelyét a barikádoktól.

    Mert a polgár, ha egy nagy eszme kedvéért elhagyja műhelyét, hogy harcolni menjen a barikádokra, csupán életét teszi kockára.

Az író, ha elhatározza, hogy egy nagy eszme szolgálatában ezentúl minden tehetségével csupán újságíró író lesz, halhatatlanságát áldozza fel” (Márkus 1930: 31-32).

Márkushoz hasonlóan látta ezt Rákosi Jenő, Kosztolányi Dezső és Szomory Emil is, ráadásul mind a hárman kényszerként élték meg szerkesztőségi alkalmazásukat.¹² A Budapesti Hírlap tulajdonos-főszerkesztője – visszaemlékezése szerint családja rossz anyagi helyzete miatt választotta ezt a pályát. Az újságírást csak egy mesterségnek tekintette, de egyáltalán nem irodalomnak. Szomory Dezső öccse, Az Újság színházi rovatának vezetője, Szomory Emil is arra panaszkodott az 1920-as évek elején, hogy az „újságírói robot” miatt nem tudja megírni valamelyik operettjét – az ő írói tehetségének megítélése persze egy másik kérdés.¹³ Kosztolányi pedig, amikor belépett a Budapesti Napló kötelékébe, több levelében is elpanaszolta:

„Testemet, lelkemet megvették. A szerkesztőségben be vagyok kötve. Minden tollvonásomat megfizetik” (Rákosi 1926: 3. k. 158-159; Kosztolányi 1996: 113-114, 120,452; Kosztolányi 1990: 203-205, 218-227; Rónay 1977: 106).¹⁴

Az újságírást mindezek miatt nem az „irodalom iparművészetének”, nem szépirodalmi tevékenységnek tekintem, hanem az arra való törekvésnek, hogy

„az idő eseményeit (innen a Zeitung kifejezés) lehetőleg gyorsan (innen a Weekly és Journal kifejezések) és rendszeresen (innen a coranto, courant kifejezések) továbbítsák az érdeklődőknek” (Czakó 1923: IV).

Ebből következően a személy, az újságíró pedig „az, aki a napi kérdésekkel s eseményekkel a sajtó terén élethivatásból foglalkozik”.¹⁵

Az életmódközösség

A zsurnaliszták (akiket neveztek ekkor tintakulinak, szerkesztőségi hivatalnoknak, sajtómunkásnak is) és az írók, művészek sajátos életmód-közösséget alkottak, például azért, mert mind a két csoport életének kitüntetett helyszíne volt a kávéház, ahol jellemzően napközben vagy éjjel tűntek fel. Olyan időpontokban tehát, amikor az alkalmazott szellemi munkás nem (mert mondjuk dolgozott). Ezt a közösséget értelemszerűen az író-, költő-hírlapírók szimbolizálták. Ugyanakkor az író-hírlapíró és kabarészerző Kellér Andor visszaemlékezése alapján a schluss után a kávéházakban feltűnő újságírók között kevés volt a „pénzszóró”, a „részeges bohém”. Kellér ennek illusztrálására Molnár Ferenc meghatározását idézte:

„Az igazi újságíró a nap és éj minden órájában tud tejeskávét inni” (Kellér 1954: 5).

Ennek a jelenségnek azonban az oka az újságírás mint foglalkozás időstruktúrája. Ez a tevékenység, pontosabban ennek „termelési ciklusa” sajátos napirendet: a hírlapüzem követelményeihez való alkalmazkodást követelt meg. A reggeli lap készítőjétől délutáni és esti-éjszakai munkavégzést; a délutáni hírlap előállításában résztvevőtől korai kelést és kezdést¹⁶ kívánt. Az utóbbi csoportnál mindez lényegében az előbb említett életmódközösség végét eredményezte (ami az egy reggeli és egy esti lapnál egyaránt dolgozók nagyobb csoportjára fokozottan volt jellemző).

A látszólag hasonló időkezelés eltérő oka¹⁷ azért lényeges, mert a szerkesztőségek üzemszerű működésére és annak következményére: a „szakmai idő felépülésére” világít rá (Bergmann 1990: 157-159). Többek között Kosztolányi Dezső példája mutatja, hogy ez utóbbi miként alakítja át „a művész” napirendjét: Kosztolányinak mint elismert írónak az időbeosztása lényegesen eltért Kosztolányinak mint az Új Nemzedék szerkesztőjének napirendjétől (Kosztolányi 1990: 218-227; Kosztolányi 1996: 452).

A zsurnaliszták kávéházba járásának van egy olyan indoka, magyarázata, amely egy további, az újságírói munkából fakadó sajátosságra hívja fel figyelmet. A kávéház legalább annyira az információszerzés egy lehetséges helyszíne volt, mint a pihenésé. Mégpedig két értelemben is. Egyrészt az ott olvasható lapok miatt: tudjuk például, hogy a jó újságírónak „minden” újságot el kellett olvasnia, mert aki a szerkesztő előtt elárulta tájékozatlanságát, azt „több esetben azonnal elbocsátották” (Rákosi Jenőnek és Miklós Andornak is referáltak munkatársaik a külföldi lapok anyagáról). Másrészt a kávéházak vendégei, alkalmanként a pincérek is, fontos információkat adtak-adhattak. Előfordult, hogy véletlenszerűen tudott meg ott egy szerkesztő lényeges hírt (mint például Tápay-Szabó László a New York kenyeresfiújától azt, hogy Szarajevóban lelőtték a trónörökös párt), ám a zsurnaliszták egy része kifejezetten ezzel a céllal – vagy ürüggyel – jelent meg ezeken a helyszíneken (is). Ritter Aladár visszaemlékezése szerint például Szép Ernő így magyarázta a fiatal hírlap íróknak életmódját:

„…a hírlapíró legyen nagyon jól tájékozott. Járjon kávéházba, lóversenyre, éjszakai lokálba, klubba […] A fontos, hogy rengeteg ismerőse legyen. Miért? Ugyan kinek adjon valaki bizalmas hírt, tippet, interjút, ha nem kávéházi vagy lokálbeli cimborájának?” (Ritter 1991: 5).

Ez a kijelentés ugyan túlzónak tűnik, olyannak, amely idealizálja a lumpnak tartott életmódot, annyi azonban bizonyos, hogy az esetleg teljesen véletlenül kapott értesülés azonnal „aktivizálta” az újságírókat. (Igaz, ebben az esetben a helyszínnek nincs is különösebb jelentősége.)

Ez az életmódközösség – amely több regény mellett Balás Béla és Kelen László A szerkesztő kalandja című művében is szerepel – ugyanakkor ismételten arra hívja fel a figyelmet, hogy a hivatásos hírlapírók a szerkesztőségen, azaz munkahelyükön kívül tudtak azonosulni a művész-szereppel. Lakatos László, Az Est vezércikkírója például éjjelente a Magyarországon és Európában nagy sikerrel játszott színdarabjait írta, reggel 8-9 körül pedig Miklós Andor (majd Salusinszky Imre) megrendelésére és iránymutatásának megfelelően publicisztikáit (Paizs, 2. k. 108, 116).

Erról, és ezzel összefüggésben az író-hírlapíró kérdéséről mondta Kellér Andor 1921-es pályakezdésére visszaemlékezve, hogy

„...az újságírás romantikus mesterségnek számított és maguk a hírlapírók is erőteljesen akcentuálták regényes jellegzetességeiket. A pályára fiatalon, többnyire írói hajlamaik miatt sodródtak. Az első törést az okozta, hogy megette őket az újságírás, nem mindet, de igen sokat”.¹⁸

Az újságíró Bihari Mihály Kellér előadásához hozzászólva azt mondta, hogy minden kezdő újságíró írónak indult, azaz „íróból lett újságíró”. Bihari ezzel öszszefüggésben azt is elmondta, hogy például a Pesti Hírlapnál a versek megjelenése nem a szerkesztőn, hanem a tördelőn múlott: ha egy hasábon maradt pár sornyi hely, akkor oda költeményt helyezett. A költő és hírlapíró ezzel kapcsolatban azt az ironikus megjegyzést tette:

„két versem nem ütötte meg a nyomdai mértéket” (Kellér 1954: 8, 19).

Az ilyen típusú pályaív könnyen magyarázható azzal, hogy a korabeli közfelfogás szerint az újságíráshoz csupán hajlam, adottság, készség szükségeltetik, azt tanulni nem lehet. Emiatt a rokonság miatt a kortársak a szintén a polgári pályákon kívülálló, szabadfoglalkozás-jellegű írói „foglalkozással” azonosították a lapkészítést, amelyet hasonló, „bohémes külsőségekkel ruháztak fel”. Ezt a „koncepciót” magatartásukkal, az életmódközösség vállalásával az újságírók maguk is erősítették (Nemes 1947: 139-140). És más módon is. Jóléti szervezeteikben ugyanis a kiemelkedő írókkal-költőkkel gyakran kivételeztek: olyan előnyöket is biztosítottak nekik, amelyek őket a szabályok szerint nem illették meg. Azután például, hogy az Újságírók Kórház- és Szanatórium-Egyesületének vezetői 1922-ben úgy döntöttek: ezentúl csak azt fogadják az egyesület tagjai sorába, aki „három éve hivatásos újságíró”, elfogadták a Nyugat szerkesztője, Babits Mihály jelentkezését – viszont a vidéki lapok kötelékében múködő Kolozsváry-Borcsa Mihályt arra kérték: igazolja, hogy hírlapíró. Krúdy Gyula gyógykezelését – éppen irodalmi jelentőségére hivatkozva – az alapszabállyal ellentétesen is finanszírozták.¹⁹

Összegzés

A magyar sajtó történetével foglalkozók között mindenkor voltak, akik amellett érveltek, hogy már a sajtó létrejötte is azt mutatja: semmi kapcsolata sincs az irodalommal. Működésében ugyanis nem az irodalolmnak, hanem már kezdettől a tájékoztatásnak, a befolyásolásnak az igénye ragadható meg (Dezsény 1946). Ez persze igaz, hiszen már az első magyarországi újságlevél készítője is tájékoztatni kívánt (egy Konstantinápoly felett feltűnt üstökösről), Rákóczi udvari újságja pedig valóban befolyásolni akart. A folyó-írás azonban csak a tömegsajtó korában „szakadt el” a könyvtől, akkor, amikor a történeteket már iparszerűen állították elő.

Az irodalom és az újságírás kapcsolata, kapcsolatának változása nem csupán elméleti problémaként lényeges. Mert amennyiben azt gondoljuk: e két tevékenység valójában egy, akkor az újságírás professzionalizálódását másként kell elképzelnünk, mint akkor, ha elfogadjuk Thienemann Tivadar álláspontját az idő-sajtó„különvaló természetét” -éről.

Miről is van szó? Egy-egy tevékenység űzőinek laikusból profivá válása egy olyan történeti folyamat, amelynek során különböző és egyre több jellegzetesség „rakódik rá” az adott szakmára. A kiindulópont a munkavégzés valamilyen differenciálódása, például az a pillanat, amikor a nyomdászok, a postamesterek „elkülönülnek” azoktól, akik a tartalmat előállítják. A professzionalizálódás folyamata során kialakul a tevékenységet űzők csoporttudata, felismerik, hogy (szakmai) érdekeik és problémáik közösek, megalakítják érdekvédelmi szervezeteiket. Ennek, illetve a képzésért felelős intézménynek két alapvető funkciója is lesz: kialakítják a szakmai viselkedési kódokat és – ezek alapján – minőségi szűrőként múködnek (Lauk & Hoyer 1995).

Az újságírás professzionalizálódása annyiban tűnik sajátosnak, hogy van két olyan tevékenység, amelytől csak későn különült el: a politizálástól és a prózaírástól. Az újságírás határai ebben a két irányban sokáig elmosódottak voltak. Magyarországon nagyjából egy időben, a századfordulón-századelőn történt meg a változás, amikor a lapkiadás üzleti szempontjai miatt elvált egymástól a politika, az irodalom és az újságírás. Igaz, csak ideiglenesen…

Irodalom

99 életrajz. Magyar selfmademanek. Pesti Futár, 1928.

A budapesti napilapok és napilapjellegú hétfői lapok fószerkesztóinek és felelős szerkesztőinek életrajza. In: Sziklay János & Szász Menyhért (szerk.) A magyar sajtó évkönyve, 1937. Hungária Lloyd Lapkiadó Vállalat R. T.

Aigner Dezső (1927) Az európai távbeszélóhálózat és a magyar kábel. A Sajtó, 6. sz.

Babits Mihály (1925) Új klasszicizmus felé. Mai író töprengése valami oltáránál. Nyugat, október 1. Balás Béla & Kelen László (1931) A szerkesztő kalandja. Hajnal Pál kiadása.

Biro Lajos (1908) A sajtó lélektanához. A Huszadik Század Könyvtára, 31. k.

Czakó István (1923) A világsajtó múltja és jelene. Külügyi Könyvtár, VII. k. Magyar Külügyi Társaság. Dániel István (1927) A hírlaptáviratok. A Sajtó, 3. sz.

Dersi Tamás (1965/1966) A két világháború közötti polgári sajtó. 1. rész. Magyar Újságírók Országos Szövetségének Újságíró Iskolája. Kézirat.

Dezsényi Béla (1946) Sajtó és irodalom. Budapest.

Dezsényi Béla & Nemes György (1954) A magyar sajtó 250 éve. Művelt Nép Könyvkiadó.

Downing, John (1996) Internationalizing Media Theory. Transition, Power, Culture. London, Sage.

Elek Artúr (1915) Haditudósítás. Nyugat, január 16.

Faragó Jenő (1940) 50 év az íróasztalnál. Budapest.

Ferenczy József (1887) A magyar hírlapirodalom története 1780-tól 1867-ig. Budapest.

Fráter Zoltán (1998) A Karinthy-életmű. Fekete Sas Kiadó.

Gombó Pál (1967) Bevezetés a sajtóismeretbe. A magyar sajtó kiskönyvtára. Tankönyvkiadó.

Habermas, Jürgen (1971) A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Vizsgálódások a polgári társadalom egy kategóriájával kapcsolatban. Gondolat Könyvkiadó.

Harsányi Zsolt (1930) A sajtó magyarsága. A Sajtó, 6. sz.

Kellér Andor (1954) Az újságírás inasévei egykor. Újságírók szakmai előadásai és vitái a Magyar Újságírók Országos Szövetségében, 38. k. Kézirat.

Kellér Andor (1964) Író a toronyban. Szépirodalmi Könyvkiadó.

Kertész Árpád (1927) A modem újságkészítés lendülete. Dr. Ernst Wallenberg dolgozata alapján közli: A Sajtó, 5. sz.

Komis Gyula (1942) Tudós fejek. Franklin Társulat.

Kosztolányi Dezső (1958) irók, festők, tudósok. Tanulmányok magyar kortársakról. Sajtó alá rendezte: Réz Pál. Szépirodalmi Könyvkiadó.

Kosztolányi Dezső (1996) Levelek - Naplók. Szerkesztette: Réz Pál. Osiris Kiadó.

Kosztolányi Dezsőné (1990) Kosztolányi Dezső. Életrajzi regény. Holnap Kiadó.

Lányi András (1988) Az írástudók áru(vá vá)lása. Az irodalmi tömegkultúra a két világháború közötti Magyarországon. Magvető Kiadó.

Lauk, Epp & Hoyer, Svennik (1995) A hivatásos újságírás és a civil társadalom. Jel-Kép, 1. sz.

Lengyel András (1990) A magyar „írói rend” összetétele 1922-ben. Kísérlet egy forrástípus irodalomszociológiai értelmezésére. In: Lengyel András: Útkeresések. Irodalom- és művelódéstörténeti tanulmányok. Magvető Könyvkiadó.

Lengyel András (2000) Maszk és (költő)szerep. Kosztolányi Dezső szerepértelmezéséról. In: Lengyel András: Játék és valóság közt. Kosztolányi-tanulmányok. Szeged, Tiszatáj-könyvek.

Márkus Miksa Rákosi Jenőről. Elóadás a Cobden Szövetségben 1930. február 7-én. Cobden könyvtár, 44. füzet

Megyeri Sári (1977) Én is voltam jávorfácska. Életregény, 2. kiadás, Párizs.

Motkó Géza (1931) A mechanizálódó újságírás. A Sajtó, 5. sz.

Nemes György (1947) A sajtó műhelytitkai. Budapest.

Noariel, Gérard (2001) A történetírás „válsága”. Elméletet, irányzatok és viták a történelemról tudománnyá válásától napjainkig. Napvilág Kiadó.

Paizs Ödön (é. n.) Franzstadt - Bécs - Cleveland. 80 év újságírás állomásai. MUOSZ Levéltára.

Radó Sámuel (1909) Hírlapírók iskolája. Budapest.

Rákosi Jenő (1926) Emlékezések. Franklin Kiadó.

Révai Nagy Lexikona. (1914) Budapest, 10. k

Ritter Aladár (1991) Szép Ernő – tanár úr. Magyar Sajtó, 10. sz.

Rónay György (1977) Kosztolányi Dezső. Gondolat Kiadó.

Rónay László (1990) Márai Sándor. Magvető Könyvkiadó.

Rubinyi Mózes (1931) írók a hírlapirodalomban. A Sajtó, 2. sz.

Sajó Aladár & Róna Lajos (1902) Az újság. Újságírás - Újságkiadás. Budapest.

Schöpflin Aladár (1930) Az irodalmi kritika a sajtóban. A Sajtó, 10. sz.

Süle Antal (1911) A sajtó demokráciája. In: A Budapest Újságírók Egyesülete Almanachja. Budapest.

Szabó László (1916) A modern újságírás. Dick Manó.

Szabó László (1929) Az újságírás erkölcstana. Előadások a Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemen [Pécs].

Szerb Antal (1992) Magyar irodalom története. Magvető Könyvkiadó. [Az 1935-ös, második kiadás reprintje].

Sziklay János (1938) Hogyan keletkeztek és fejlődtek a ma fennálló budapesti napilapok In: A magyar sajtó évkönyve, 1938. Szerk: Szász Menyhért, Sziklay János. Hungária Lloyd LapkiadóVállalat.

Thienemann Tivadar (1931) Irodalomtörténeti alapfogalmak. Minerva-könyvtár, XXV. k, Pécs.

Vágó Mária (1954) A sajtó helyzete és jellege Magyarországon a XX. század elején. ELTE Nyelvés Irodalomtudományi Kar, Kézirat.

Werner Bergmann (1990) Az id6 a szociológiában. Szakirodalmi áttekintés az „időszociológiai” elmélet és kutatás helyzetéről. In: Gellériné Lázár Márta (szerk) Időben élni. Történeti-szociológiai tanulmányok. Akadémiai Kiadó.

Zirkuli Péter (1985) A világfi. Vázlat a fiatal Kosztolányi egyik szerepéről. In: Fráter Zoltán (szerk) „Számadás”. Kosztolányi Dezső születésének 100. évfordulójára. ELTE BTK XX. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum