• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2003 ősz

Kisebbségek

Margit Patrícia:

Megalázó szavak fogságában

Sajtódiskurzusok a prostitúcióról

2000 őszén az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a brnói Masaryk és a poznani Adam Mickiewicz Egyetem hallgatóinak és tanárainak részvételével kutatói hálózatot szerveztünk. Vizsgálatunk a Bűn és bűnhődés: hátrányos helyzetű csoportok kriminalizálása a médiában címet viselte. Az elkészített tanulmányok elsődlegesen a romák, a szegények, a globalizációellenes tüntetők, a prostituáltak és a különböző deviáns-bűnöző csoportok médiareprezentációjával foglalkoztak. Jelen dolgozat is ennek a projektnek a keretében készült azzal a céllal, hogy elemezze a türelmi zónák magyarországi sajtóvisszhangját. Arra a kérdésre keres választ, hogyan, milyen diskurzusok megválasztásával írnak a sajtómunkások a prostitúcióról, illetve a türelmi zónák kialakítása kapcsán felmerült konfliktusokról.

1. Bevezetés

A türelmi zónák kialakítása 1999 óta élénk vita tárgya a sajtóban. A prostitúció „határterületként” a tűrés és a tiltás nehezen megfogható mezsgyéjén mozog. A köztudat a „legősibb mesterségként”, azaz szükséges rosszként tartja számon, de az 1957-ben elfogadott New York-i Egyezmény egyértelműen megtiltotta a prostituáltak tevékenységét. Az egyezmény Magyarországon is zsinórmértékül szolgált egészen a türelmi zónák létrehozását előíró törvény életbe lépéséig. A jog azonban nem rendezte megnyugtatóan a kérdést. Engedélyezte ugyan a prostitúciót, de nem gondoskodott a területek biztosításáról. Így mind a mai napig a 22-es csapdájának foglyai a prostituáltak. A zónákon kívül illegális a tevékenységük, annak ellenére, hogy a jogalkotó – a nemzetközi egyezménnyel szemben – zöld utat biztosított a számukra.

2. A módszerről

A kutatás során arra törekedtem, hogy a feldolgozott sajtótermékek lehetőleg „változatosak” legyenek – a bennük megjelenő vélemények és az általuk képviselt műfaj tekintetében egyaránt. Két politikai napilap mellett helyet kapott a két legolvasottabb bulvárnapilap, két hetilap, valamint a magyar rendőrség hivatalos sajtókiadványa is. A Magyar Nemzet, a Népszabadság, a Blikk, a Mai Nap, a HVG, a MaNcs és a Zsaru magazin 1999 novembere és 2001 márciusa közötti lapszámait vizsgáltam. A kérdéses időszakban a türelmi zónákkal kapcsolatban összesen 113 cikk jelent meg, de nem törekedtem teljes körű tartalomelemzésre. Tematikai változatosságuk és információs értékük alapján 74 írást választottam ki, és ezeket dolgoztam fel.

3. Kutatási eredmények

Az írásokban három alapvetően meghatározó fogalmi keretben jelent meg a prostitúció és a türelmi zónák problémája:

(1) elsősorban a politikai lapokra jellemző, hogy a kérdést a szabályozás/törvényhozás szempontjából tárgyalják;

(2) minden kiadványban fellelhető a prostitúció és a deviáns viselkedés (perverzió, erkölcstelenség, tisztátalanság) társítása, és a társadalmi kirekesztés (szegregáció és gettósítás) egyedüli és optimális megoldásként való feltüntetése;

(3) főképp a bulvárlapokban érhető tetten az a törekvés, hogy a prostituáltakat az alvilághoz, a különböző bűnöző csoportokhoz kapcsolják.

3.1. A szabályozás diskurzusa

Ugyan a társadalmi normák kialakításában a törvényhozás befolyása általában igencsak kérdéses, mégis úgy vélem, hogy a jog megerősíti és legitimálja a prostitúció megítélésére vonatkozó normákat és ítéleteket. Az a tény, hogy a prostitúció szabályozása az 1999-es úgynevezett „maffiatörvény” része, már önmagában is kijelöli a prostitúció helyét az igazságszolgáltatásban. A jogalkotók szerepe meghatározó abban, hogy a közvélemény a prostituáltakat nem „szexipari dolgozóknak”, hanem sokkal inkább deviánsoknak, esetleg bűnözőknek tekinti. Ezt a szemléletet – a mintában szereplő cikkek alapján – a sajtó munkatársai is osztják, és írásaikkal tovább erősítik. Érdemes megfigyelni például a Mai Nap patriarchális szóhasználatát: „A városatyák áldásukat adták a lányokra”. (Mai Nap, 2000. február 24.) A cím megválasztása jól illusztrálja a törvény és az államigazgatás képviselői és a prostituáltak közötti egyenlőtlen, feudális viszonyt. A prostituáltak nem egyenrangú felekként, teljes értékű állampolgárokként jelennek meg az effajta beszédben, hanem komolytalan és infantilizált lényekként. Ez a kifejezetten degradáló nyelvezet a feldolgozott újságcikkek háromnegyedét jellemzi.

Bár az országgyűlés 1999 óta tárgyalja a türelmi zónák ügyét, eddig csak Miskolcon és Újpesten jelöltek ki ilyen területeket. Az elemzett írások tanúsága szerint a történet már régen nem a prostitúció legalizálásáról szól. A téma egyúttal okot adott politikai pártok csatározására is, mert az Orbán-kormány idején erőteljesen támadták Demszky Gábor budapesti főpolgármestert. A támadásokra a zónák kijelölésének halogatása és a helyszínek megjelölése szolgáltatott ürügyet. Az ügy arra is alkalmasnak bizonyult, hogy erkölcsi magaslatokra emelje azokat a politikusokat, akik mereven elzárkóztak a prostitúció kérdésétől – mintegy megőrizve erkölcsi tisztaságukat és fölényüket. A „jó polgárok” szerepében tetszelgő, erkölcsi piedesztálról prédikálók számára az elzárkózás kiváló stratégia volt, hiszen mindazon politikai ellenfeleiket, akik bármilyen kapcsolatba kerültek a prostitúció rendezésével, azt sugalmazva keverhették gyanúba, hogy közük van a „mocskos üzelmekhez”.

„Nevetséges, amit Demszky Gáborék csinálnak. Nyílt ajánlati felhívást adtak közre az alvilág számára. A maffia egyezkedni fog Budapest vezetőivel […] a Belügyminisztériumnak kellene kijelölnie a zónákat, mert ha nem, akkor a korrupció gyanúját soha sem tudják lemosni magukról a főváros vezetői” (Juharos József a Fidesz parlamenti képviselője, Mai Nap, 2000. április 4.).

„Zónapörköltre várják az örömlányok a főpolgármestert” (Blikk, 2001. január 6.).

A férfi politikusok által elfoglalt morális magaslat arra is kiválóan alkalmas, hogy a prostituáltakat deviánsnak címkézzék, és ily módon jogot formáljanak a testük feletti ellenőrzés gyakorlására: megtilthatják fizikai jelenlétüket bizonyos helyszíneken, csakúgy, mint a testük áruba bocsátását. A szabályozás önmagában elkerülhetetlen és szükséges is, de Magyarországon erőteljes férfiszolidaritás érvényesül, és ez határozza meg a prostituáltakról folyó társadalmi diskurzust. A sajtóelemzés szerint a politikusok sokkal cinkosabban elnézőek férfitársaik, a kliensek vagy a futtatók megítélésében. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy időnként maguk a „politikusok” is érintettek, kliensekként ők is felkeresik a prostituáltakat.

„A lányok úgy érzik, kibabrálnak velük a politikusok, noha többen is igénybe veszik a szolgáltatásaikat: Van egy kuncsaftom, egy államtitkár – meséli Krisztina (21). A kocsiban szólt a magnó, de nem zenét, hanem az ő beszédeit hallgattuk. Az akció után adott egy névjegykártyát. Adott egy névjegykártyát, azt mondta: hívjam nyugodtan, ha újra ilyen katartikus élményre vágyom. Persze ingyen” (Blikk, 2001. január 6.).

„Egész tisztességes gyűjteményem van arról, hogy hány politikus járt a régi kocsisoron. És az hagyján, hogy járt, de volt olyan naiv, hogy névjegykártyát is osztogatott.” (Földi Ágnes, a Siva Alapítvány vezetője, MaNcs, 2000. április 3.).

A férfiak hatalmi helyzetét erősíti, hogy a törvényalkotók csak a szexuális szolgáltatások eladóját büntetik, a vásárlót nem. A férfiakat nem teszik felelőssé, sőt a klienseket még védi is a törvény azzal, hogy ellenőrizhetik a prostituáltak egészségügyi igazolásait és bárcáját.

„Nem lehet őket komolyan venni” – mondja a türelmi zónák létrehozásáért kijelölt önkormányzati bizottság vezetője – az a céljuk, hogy botrányt keltsenek.” (Népszabadság, 2001. április 14.).

„Eléggé fura lelke van annak, aki válogatás nélkül el tud fogadni szexuális partnereket, anélkül, hogy a higiénés szokásaival tisztában lenne. Ehhez bátornak kell lenni kemény lélekkel és gyomorral” (Csécsei Béla VIII. kerületi polgármester, MaNcs, 2000. március 3.).

A Népszabadság, a HVG és a MaNcs kivételével a többi lap nem említette a politikusoknak a prostitúcióval kapcsolatos kaotikus helyzet létrejöttében és fenntartásában viselt felelősségét. A törvényes garancia ellenére Miskolc és Újpest kivételével a prostituáltaknak az ország minden területén tilos tevékenykedniük, tehát a norma és a gyakorlat szöges ellentétben állnak egymással. Ugyanakkor a sajtó az okokról egyáltalán nem beszél.

„A szervezett bűnözés ellen létrehozott Maffia törvény tönkretette a prostituáltakat. A paradox szituáció azért állt elő, mert a világ legősibb foglalkozását akkor kriminalizálták, amikor a törvény legalizálta” (HVG, 1999. szeptember 25.).

A prostituáltak érdekvédelmi szervezete, a Siva Alapítvány egyre aktívabb részvétele és a Legfelsőbb Bírósághoz benyújtott fellebbezése ellenére a törvényhozásig még mindig nem jutott el a „nők hangja”. Az általam feldolgozott újságok közül is csak a MaNcs, a HVG és a Népszabadság készített interjút Földi Ágnessel, a Siva Alapítvány vezetőjével. Az Alapítvány azért harcol, hogy a közvéleményben ne keveredjenek össze egymással a prostituáltak különböző csoportjai. Azt próbálják elérni, hogy „érzékenyebbé” váljon a megkülönböztetés; a szexuálisan kizsákmányolt áldozatok és azok, akik foglalkozásként választják a prostitúciót, ne kerüljenek egy kategóriába. Nem jut el az illetékesekhez az az igény sem, hogy a prostituáltak új jogi és társadalmi definíciót követelnek: azt szeretnék, ha szexuális munkásokként tartanák őket számon, munkakörülményeiket pedig törvény szabályozná. A sajtóban annak sincs nyoma, hogy a prostituáltak a közbeszédet is meg akarják reformálni. Arra törekszenek, hogy a szexualitás és a bűnözés összekapcsolását felváltsa egy új értelmezési keret, amely a prostitúciót a munkavállalás és az emberi jogok kontextusába helyezi.

3.1.1. Deviancia: nemek közti hatalmi viszonyok

A prostitúciót a magyar sajtó kizárólag női tevékenységként tartja számon. Míg a döntéshozók, a rendőrök, a kliensek és a futtatók szerepében férfiak jelennek meg, a prostituáltak mindig nők. A magyar sajtó egyszerűen nem vesz tudomást arról, hogy a valóságban a szerepek nemi megoszlása korántsem ilyen kategorikus.

A „legősibb mesterség” kifejezés évezredek óta stigma. Arra utal, hogy a prostitúció elkerülhetetlen dolog, amellyel minden társadalomnak meg kell tanulnia együtt élni. Amint ez más kisebbségi csoportokra is áll, a nyelvi jelölés magát a tartalmat, a probléma súlyát is meghatározza. Ma már mindenki tudja Magyarországon, hogy nem korrekt „négerekről” beszélni, mert a kifejezés faji előítéleteket hordoz, és ily módon erősen stigmatizál egy társadalmi csoportot. A prostituáltakkal kapcsolatban ez a figyelem mintha egyáltalán nem létezne. A sajtóban is elterjedt megalázó címkék, a „kurva”, „rossz lány”, „kurtizán” vagy éppen a „mindenre képes cseléd” megnevezés értékítéletet közvetít anélkül, hogy a szerző részletezné a prostitúcióval kapcsolatos vélekedését. Pedig, most, amikor a számítógépbe írom a dolgozatot, a „kurva” szónál a helyesírás-ellenőrző program feddőn figyelmeztet: ilyesmit nem illik bepötyögni.

A magyar sajtóban – még a legszínvonalasabb politikai és gazdasági szaklapokban is –, kifogyhatatlan az ironikus jelölések tárháza. Az örömre és önkéntességre utaló elnevezések és eufemizmusok azt a látszatot keltik, hogy a prostitúció mindkét fél számára örömteli és kielégítő szexuális együttlét: „örömlányok”, „Pál utcai lányok”, „éjszakai pillangók”, „szexpillangók”, „könnyűvérű lányok”. Mintha a prostituáltak élete szakadatlan vidámságban telne. Az olyan megnevezések, mint „vénuszi biznisz” azt sugallják, hogy minden prostituált önkéntes alapon, tehát nem a stricik és kliensek vagy a rendőri agresszió áldozataként űzi mesterségét. Ezek a címkék egyben mentesítik a döntéshozókat a prostitúcióból fakadó társadalmi problémákkal kapcsolatos felelőségük alól is. A kiközösítetteken büntetlenül lehet gúnyolódni, nyelvet élesíteni. Az olyan csúfnevek, mint „a hölgyek”, „bájaikat áruló hölgyek”, „luxusnők” a MaNcs kivételével az összes feldolgozott sajtóorgánumban előfordultak akkor is, ha egyébként tekintélyes lapról vagy komoly elemzésről volt szó.

Patriarchális szemlélet és feltétlen férfiszolidaritás jellemzi a kliensek és stricik ábrázolásmódját is. Míg a prostituáltakra a szerzők ironikusan utalnak, addig a futtatókat kevésbé degradáló terminusokkal illetik: „munkafelügyelő”, „szervező”, „üzletember”, „bordellotulajdonos”. Emellett az újságírók mindig pontosan megnevezik őket, így anonim csoporttagok helyett személyiségként jelennek meg a sajtóban. A kliensek általában hiányoznak a történetekből. A 74 elemzett írásból összesen öt cikkben szerepelnek: háromszor turistákként, egyszer középkorú úriemberként, egyszer pedig pszichiátriai betegként. Míg Svédországban például a jogalkotó bünteti a prostituáltak szolgáltatásait igénybe vevőket, a magyar sajtó szimpatizál a kliensekkel, sőt, többnyire kiszolgáltatott áldozatot lát bennük.

„Sok zsebtolvaj érkezett Mogyoródra. A lányok zaklatták a külföldi vendégeket” (Népszabadság, 2001. augusztus 5.).

„Német és finn autóverseny szurkolók meglátták a Pokol magyar változatát” (MaNcs, 2000. augusztus 15.).

A prostituálót középkorú úrnak titulálja a Magyar Nemzet egyik írása. A kliens nem önmagát, hanem a feleségét hibáztatja, mondván, az asszony nem elégíti ki a vágyait. A cikk természetes reakciónak tünteti fel azt, hogy ha egy férfi házasélete boldogtalan, akkor prostituáltnál keres kielégülést.

„Sikerült szót váltanunk egy szemlátomást fesztelen, középkorú úrral: otthon nem igazán találom meg a számításomat – mondja nevetve. Itt legalább megkapom, amire vágyom” (Magyar Nemzet, 2001. március 3.).

A szexuális szolgáltatások csak a nők oldaláról elítélendők, a férfiak szempontjából elfogadottak. Az újságok hasábjain többnyire a férfiak kapnak szót, és nekik nyílik lehetőségük a véleményük kifejtésére. Rendőrként és politikusként idézik őket, és gyakran szerepelnek interjúalanyokként. A mintában szereplő cikkek szerzői között is csak két nő akadt, tehát a prostitúcióról szinte kizárólag férfiak értekeznek.

3.1.2. A szegénység és a test áruba bocsátása

Köztudott, hogy a nők alacsonyabb bért kapnak, a munkaerőpiacon hátrányosabb a helyzetük, ezért őket a férfiaknál nagyobb mértékben sújtja a szegénység. A feminista szociológusok szoros összefüggést látnak a szegénység, a nők hátrányos társadalmi helyzete és a prostitúció között. Maggie O’Neill, a Staffordshire-i Egyetem oktatója Feminizmus és Prostitúció (2001) című művében azt állítja, hogy a prostitúció mint megélhetési forrás a kapitalizmus patriarchális alapokra épülő rendszerére adott válasz.

Az általam vizsgált írásokból egyáltalán nem derül ki, hogy prostitúcióra különböző okokból vállalkoznak-kényszerülnek a nők, a prostituáltak csoportja pedig rétegzett és változatos: a határokon átcsempészett szexrabszolgáktól egészen a luxus-prostituáltakig terjed. Bár sokféle út vezet a prostitúcióig, Chris Ryan és Michael Hall szexturizmust elemző monográfiájukban egyértelműen úgy fogalmaznak, hogy mindig valamilyen kényszer áll a háttérben: senki sem lesz önként prostituált (Ryan & Hall, 2001: 93). Általában a szegénység a legfőbb motiváció, mert sok egyedülálló nőnek ez az egyetlen lehetősége arra, hogy ételt, otthont és ruházkodást biztosítson a családja számára. Mások anyagi biztonságot vagy jobb egzisztenciát próbálnak teremteni. A liberális beállítottságú, fiataloknak szóló MaNcs az egyetlen az elemzett lapok között, amely árnyaltabb képet ad az okokról, itt alternatív hangok is megszólalhatnak:

„Ha a férfi idegen nő testében akar maszturbálni, vagy azt birtokolni, megalázni, netán a férfi pénzért kíván a gyereken (korábban mások által) elkövetett erőszakot venni, akkor a törvényhozás haptákba vágja magát és megregulázza az áldozatot, az alávetett, al- és főmaffiózóktól sújtott nőt, lánygyermeket” (Juhász Géza, MaNcs, 2001. augusztus 29.).

„Néhányukat elrabolják az otthonaikból, és fogva tartják. Mások kalandot keresnek, megint mások hagyományos családanyák. Az árvák gyakran a stricik szeretetéért csinálják” (Földi Ágnes, MaNcs, 2000. március 3.).

A szerzők a prostituáltakat a társadalom perifériáján tengődő számkivetteknek tekintik: a megvásárolható nő elítélendő, az ő hibája, ha tisztes munkából képtelen megélni. Ugyanakkor a „prostitútorokat”, a megrendelőket, a gyakran magasabb társadalmi státusú férfiakat nem tartják bűnösöknek, és csak akkor büntetik 50 ezer forintra őket, ha kiskorúval hálnak.

3.1.3. A tisztátalanság diskurzusa

A szerzők többsége szoros kapcsolatba hozza a prostitúciót a mocsokkal, a nemi betegségekkel és a perverzióval. Az írások nagy része a térbeli elkülönítés mellett kardoskodik. A türelmi zónákat nem a nőket védő övezetnek tekinti, hanem olyan gettóknak, ahová nem kívánatos egyedeket zárhatnak. A szegregáció tehát az „egészséges társadalom” védelmét szolgáló eszköz.

Az újságok a „mocskos életű nőket” fizikailag és metaforikusan is mocsokban, a társadalom szemeteként ábrázolják: ezzel megerősítik a negatív attitűdöket. Egy nő „tisztességének elvesztése” után csupán hulladék:

„A Józsefváros első látásra tisztának tűnik, egyetlen pillangó sem tárulkozik ki az utcasarkon” (Zsaru magazin, 2000. szeptember 7.).

„Szemétdombra a lányokkal!” (Mai Nap, 2000. február 24.).

„Azok a disznóólak szomorú látványt nyújtottak” (Népszabadság, 2000. szeptember 27.).

Empátia és bűntudat helyett férfiszolidaritás, sőt gúny jellemzi a konzervatív szellemiségű Magyar Nemzet cikkeit is:

„De van ennél cifrább is. Utunk egy csaknem mocsaras területen át egy szántó szélére vezet. Megszokott magyar tájkép: mindenhol szétdobált szemét, roncsautó […] Attila sztorizik: Egy traktoros ismerősöm itt szántott, mikor látja, hogy a mező szélén, a motorháztetőn űzik az ipart – derülünk a lehangoló miskolci ugarban” (Magyar Nemzet, 2001. március 3.).

Minthogy deviánsnak, erkölcsileg züllöttnek és betegnek ábrázolják a prostituáltakat, nem meglepő, hogy a lapok többsége a szexualitással kapcsolatos veszélyekért, elsődlegesen a perverzióért és a nemi betegségek terjesztéséért is a nőket teszi felelőssé. Azért lehet legitim ez a viselkedés, mert – és itt megint csak a MaNcs jelent kivételt – a szerzők szerint a prostituáltak és nem a kliensek, illetve a stricik a deviánsok. Míg a perverz szolgáltatásokat gyakran kiskorúaktól megrendelő férfiak viselkedése sosem minősül abnormálisnak, sőt magatartásuk természetes, egészséges nemi igényük következménye, a prostituáltak bűnbakokká válnak.

„Egyikük árulta magát annak ellenére, hogy szülés előtt állt” (Zsaru magazin, 2001. április 12.).

Az áldozatok degradálása tipikus eljárás a bűnbakképzés során. Könnyebb a védekezés jogát megtagadva a gyengébb és kiszolgáltatott helyzetben lévő felet okolni, mint körültekintő-tényfeltáró elemzést készíteni a valós – társadalmi, pszichológiai vagy individuális – okokról.

A norvég szerzőpáros, Cecile Hoigard és Liv Finstad tíz éves kutatómunkája során több száz interjút készített a szexipar különböző résztvevőivel: prostituáltakkal, futtatókkal és kliensekkel (Hoigard & Finstad, 1992). Egyebek mellett arra a kérdésre keresték a választ, miért prostituálják magukat a nők. Felméréseik szerint a többség a családtagok, később a futtatók és a kliensek szexuális zaklatásának, szexuális erőszaknak esik áldozatul.

A feldolgozott lapok közül csak a MaNcsban, Juhász Géza dolgozatában esik szó erről az összefüggésről. Juhász szerint a nők 75–80 százaléka azért lesz prostituált, mert képtelen túltenni magát valamilyen gyermekkori szexuális traumán – többnyire nemi erőszakon.

A tényfeltárás és alapos elemzés helyett a sajtó válasza a büntetés. A megszégyenítés, a kirekesztés, végül az elzárás – „türelmi” zónákba vagy börtönökbe. A zónák fizikailag, térben is határt vonnak a társadalmilag szankcionált és a normális közé: kihalt vidékre, a város szélére helyezték az eddig kijelölt két területet, és ha nem a megfelelő helyen áll a prostituált, akár 800 ezer forintra is büntethető.

„Egy kihalt, bozótos mezőn dolgoznak, ami tele van szeméttel” (Mai Nap, 2000. február 24.).

„A megoldás a teljes száműzetés. Egy olyan terület, melynek fizikai határai vannak – egy gettó” (Csécsei Béla, MaNcs, 2000. március 3.).

A törvény úgy intézkedik, hogy a zónáknak 300 méteres távolságban kell lenniük a templomoktól, az iskoláktól, az óvodáktól, a közintézményektől, sőt még a főutaktól is. Ezzel gyakorlatilag száműzi a prostituáltakat a sűrűn lakott városi negyedekből.

3.2. Bűn és bűnhődés

A prostitúciót a „maffiatörvény” keretében szabályozták, így a két terület, a prostitúció és a szervezett bűnözés elkerülhetetlenül összemosódott a köztudatban. A sajtó ezt a szemléletet tovább erősíti: a feldolgozott cikkek fele összekapcsolja a két tevékenységet.

Amint említettem, a szerzők arctalan tömeget kreálnak a névtelenül megjelenő prostituáltakból, megközelítésük tehát kizárja az empátiát. Sőt, az újságírók a deviáns nőkből kifejezetten bűnözőket faragnak. A cikkek tanúsága szerint többségük a „keményvonalas” rendőri fellépés mellett kardoskodik: a rendőrségnek az a feladata, hogy fenntartsa a rendet akkor is, ha a törvény betűjét nem tudja betartatni.

„Információink szerint a türelmi zónák kijelölése nem csak a prostitúcióból élő bűnözők között okoz feszültségeket, hanem rendőri körökben is. A leányfuttatók és a bájaikat áruló hölgyek ugyanis nem mennek el dolgozni, pénzszerzési lehetőségük csak bűncselekmények elkövetésével képzelhető el a jövőben is.” […] „A Pál utcai lányokkal már évekkel ezelőtt leszámolt a siófoki rendőrség.” […] Volt olyan nap, amikor egy időben hat prostituált ismerkedett meg a fogda belső építészetével” (Magyar Nemzet, 2000. május 19.).

Arról nem szólnak a cikkek, hogy a prostituáltak többségét azért börtönzik be, mert a zónák kijelölésének késlekedése miatt nincs hol állniuk, s ha tiltott helyen bukkannak rájuk a rendőrök, magas pénzbírság vagy börtön a büntetésük. A cikkekben nem esik szó a rendőri brutalitásról sem, arról, hogy a rendőrség gyakran megsérti a prostituáltak emberi jogait. Arról is hallgat a sajtó, hogy a rendőrök szolidárisak a stricikkel és a kliensekkel.

„A régi szép időkben, ha a lányok ingyen szaxiztak, a rendőrök nem vitték be őket. De ma már ez nem így van” (Blikk, 2001. február 13.).

A cikkírók gyakran más bűnözési formákat és bűnözői köröket is a prostitúcióhoz kapcsolnak. A bűn bűnnel jár. A prostitúció így mosódik össze konkrét bűntényekkel: így válik eggyé a maffiával, a zsebtolvajlással, a rablással és az autólopással. A sajtóban egy-egy példa alapján általánosítanak.

„Az alezredes cáfolta, hogy néhány bőrfejű verekedésbe keveredett volna a prostituáltakkal. A türelmi zónán belül összesen két bűncselekményt követtek el: két lány a kuncsaftja zsebéből kilopta az értékeket. […] A prostitúció a világon mindenütt vonzza a bűnözőket” (Népszabadság, 2000. augusztus 15.).

„Ragadós kezű lányok” (Zsaru magazin, 2001. március 7.).

A MaNcs és a Népszabadság kivételével politikai beállítottságtól és műfajtól függetlenül a lapok együtt emlegetik a prostituáltakat és futtatóikat, akik a bűnözői körök aktív és önkéntes tagjaiként jelennek meg.

„A stricik szakmát váltanak, azaz más bűncselekményekből jutnak pénzhez: rablás, autólopás” (Blikk, 2001. február 13.).

Ugyan a kliensek is megszegik a törvényt, amikor a türelmi zónákon kívül kötnek üzletet, őket egyáltalán nem hibáztatja a sajtó. Az újságírók inkább azt az érzetet erősítik, hogy a deviáns prostituáltakkal szemben a vendégek képviselik a „normalitást”. A tudományos kutatások eredményei szöges ellentétben állnak ezekkel a vélekedésekkel. Chris Ryan és Michael Hall fent idézett monográfiája szerint olyan frusztrált férfiak járnak prostituáltakhoz, akik gyöngének, feleslegesnek vagy visszautasítottnak érzik magukat, ezért nők megszégyenítésével próbálják a magabiztosságukat növelni (Ryan & Hall, 2001).

A prostituáltak nyilatkozataiból és a statisztikákból is kiderül: a futtatók, időnként prostituáltak segítségével, valóban elkövetnek bűncselekményeket. Ez azonban még nem indokolja, hogy a sajtó a szexmunkásokat bűnözőkként kezelje. A prostituáltak valójában jóval gyakrabban áldozatai az agressziónak, mintsem agresszorok.

„A prostituáltakat rendszeresen megerőszakolják, megalázzák, megszégyenítik, néha meg is gyilkolják. Sokan megfertőződnek. Reménytelen azoknak a helyzete, akiket külföldről raboltak el. […] Ha a prostitúcióhoz tényleg kötődik a bűnözés, miért nem történt semmi Mogyoródon? Sajnos azt sugallja a televízió és a sajtó, hogy kábítószerek, rablás, lopás kapcsolódik a prostitúcióhoz” (Földi Ágnes, HVG, 2000. szeptember 30.).

A MaNcs kivételével a többi elemzett lapban a nők elleni erőszak és a rendőri brutalitás egyáltalán nem szerepelt témaként. Ennek feltehetően az az oka, hogy a „kurvákat” a „normális”, a férfidominanciájú társadalom által elfogadott nőiesség szabályainak áthágóiként tartják számon. Akár erkölcsi, akár büntetőjogi normákról van szó, bármilyen súlyos is legyen a „törvényszegők” büntetése, a közvélemény mégis legitimnek tartja azt. A sajtó munkatársai ezt a szemléletet erősítik akkor, amikor érdemtelennek tartják a prostituáltakat a „tisztességes” nőket és állampolgárokat megillető objektív reprezentációra. Ebben a tekintetben nagy különbség figyelhető meg a konzervatív lapok, illetve a baloldali és a liberális sajtó között: az erkölcs-rendész-hangvétel és -stílus az előbbieket még a többi újságnál is nagyobb mértékben jellemzi. Elgondolkodtató, hogy az összes újság közül éppen a Zsaru magazin, a rendőrség hivatalos lapja a legellenségesebb a prostituáltakkal szemben.

„Hogy a lányok nem kurvák, hanem áldozatok? Akkor én is áldozatot hozok, amikor a Merdzsómmal szállítom őket” (Nagy Bandó András humoreszkje, Zsaru magazin, 2000. január 13.).

A sajtóban tetten érhető nőellenes nézeteket a férfiak képviselik a férfiak érdekében. A prostituált rémképe – a férfidominancia hatalmi mechanizmusának eszközeként – riasztó képet mutat a többi nő számára is. Aki nem illik a „tisztességes nő” kategóriájába, automatikusan kurvának minősül, az pedig már kiderült az eddigiekből, hogy az effajta kategorizáció milyen következményekkel jár. Áttételesen nemcsak a prostituáltakat érinti a szélsőséges és ellenséges attitűd, hanem a női nem egészét. A magyarországi közbeszédben elterjedt prostituáltdefiníció és a prostituáltakra vonatkozó sztereotípiák és előítéletek befolyásolják a nőkről való gondolkodást, a női szexualitással kapcsolatos nézeteket, mert ehhez a csoporthoz képest jelölik meg a „tisztességes és normális” asszonyoktól elvárt viselkedéseket.

„Gyakran olyan nőket is bevisz a börtönbe a rendőrség, akik váltig bizonygatják, hogy nem prostituáltak” (Szikinger István alkotmányjogász, MaNcs, 2000. május 3.).

„A lányok, a törzsgárdisták ott vannak a régi törzshelyeiken, kutyát sétáltató, telefonáló, gyerekkocsit tologató, bolt előtt trécselő, kapualj alatt kulcsot kereső vagy éppen délutáni kocogó álcájában” (Zsaru magazin, 2000. március 16.).

„A lakók félnek attól, hogy a kliensek zaklatni fogják a környéken lakó lányokat és fiatal asszonyokat” (Magyar Nemzet, 2001. február 5.).

A megoldás felé vezető út egyik állomása lehetne, ha a sajtóban változna a diskurzus, vagy legalábbis új szempontokat is figyelembe vennének az újságírók akkor, amikor a prostituáltakról beszélnek. Gondolok az emberi jogokra, a nők elleni erőszakra, a nők testének kizsákmányolására, a törvényhozók tétlenkedésére, a stricik és kliensek férfiszolidaritására – és a sort folytathatnám.

4. Következtetések

Bár a sajtóban egyre kevesebbet írnak a türelmi zónákról, a probléma korántsem megoldott, hiszen az országban eddig mindössze két területet jelöltek ki az erre illetékesek. Ugyanakkor csak a fővárosban négyezer prostituált dolgozik. A Józsefvárosban 2002-ben hat hónap alatt 1791 prostituáltat tartóztattak le, és összesen 47 millió forintra büntették őket.

A nyelvezet, a közbeszéd változatlan a prostitúcióból közismerten hasznot húzó dualizmus kori budapesti rendőrfőkapitány, Thaisz Elek korában használthoz képest. Mind a mai napig senki sem tiltakozik az olyan kifejezések miatt, mint az „éjszakai kéj pillangó” vagy az olyasfajta eufemizmusok hallatán, mint a „pásztoróra”. A prostituáltak nyelvi degradálása az újságírók, a törvényhozók és az olvasók szemében egyaránt elfogadott és természetes. Ez arra utal, hogy a férfiak cinkosan hallgatnak saját felelősségükről.

Sajtóperek sorát lehetne és kellene indítani azért, hogy ez a kirekesztő és megalázó gyűlöletbeszéd eltűnjön a magyar sajtóból, hiszen az újság nyelve meghatározza azokat a szavakat, amelyeket kimondunk, a szavak pedig meghatározzák azokat, akiket megjelölünk általuk.

Irodalom

Carter, Cynthia & Branston, Bill & Stuart, Allen ed. (1998) News, gender and power. London: Routledge.

Crowell, Nancy A. & Burgess Ann W., eds (1996) Understanding violence against women. Washington DC.: National Academy Press.

Epstein, Laurily Keril, ed. (1978) Women and the news. New York: Hastings House.

Hoigard, Cecile & Finstad, Liv (1992) Backstreets: Prostitution, Money and Love. Polity Press: Cambridge.

Meyers, Marian (1997) News Coverage of Violence Against Women: Engendering blame. Thousand Oaks & London: Sage Publication.

O’Neill, Maggie (2001) Prostitution and Feminism: Towards a Politics of Feelings. London: Polity Press.

Pateman, Carole (1988) The sexual contract. Stanford, Calif.: The Stanford University Press.

Ryan, Chris & Hall, Michael (2001) Sex Tourism: Marginal People and Liminalities. London & New York: Routledge.

Van Dijk, Tenn A. (1995) „Editorial: The violence of text and talk.” In: Discourse and Society 6 (3), 307–308.

Wodak, Ruth (1997) Gender and Discourse. London: Sage Publication.

Young, Alison (1991) Femininity in Dissent. London: Routledge.

Zoonen, Liesbet van (1994) Feminist media studies. London & Thousand Oaks: Sage Publication.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum