• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2003 tél

Történelem

Szajda Szilárd:

Fordulat vagy a fejlődés betetőzése?

A tanulmány a Magyarországon az 1945 utáni néhány évben végbement politikai változások: az egypártrendszerre való áttérés sajtóbeli reprezentációját vizsgálja. Azt elemzi, hogy a konfliktusos politikai kultúra, illetve annak „elfedése” milyen módon hatott a lapok működésére a koalíciós időszakban, valamint hogy a politikai közbeszédben miként váltak le bizonyos értékek a megváltoztatni kívánt többpártrendszerről. Azonosít továbbá néhány, a valóság értelmezésére-leírására szolgáló sémát. Az írás végén választ kapunk arra: miként lehet Szent István és a Tanácsköztársaság között kapcsolatot konstruálni.¹

Magyarország politikai rendszere jelentősen megváltozott 1945 után: az autoritárius-átmeneti modellből hirtelen demokratikus-ipari modellé alakult át (Almond & Powell, 1996: 63), a lakosság politikailag inaktív többsége hirtelen politikailag aktív lett. A lakosság mozgósításának, érdeklődése felkeltésének, orientálásának feladata nagyrészt a sajtóra hárult.

A helyzetet bonyolította, hogy a négypárti koalíció olyan erők kényszerházassága volt, amelyek ideológialag nagyon különböztek egymástól. A külső elvárások és a belső, valóban nemzeti egységet követelő feladatok miatt azonban a politikai közösség számára nem derülhetett ki, hogy Magyarországon a politikai kultúra konfliktusos.

Azt, hogy a politikai kultúra konfliktusos volt, 1945-ben csupán egy, a lapokban egyre-másra felbukkanó csoport szerepeltetésében, illetve a vele szembeni fellépésben érhető tetten. Mivel a pártpropagandákban és így a napilapokban „reakciósok” gyűjtőnévvel illetett csoport nem létezett, a hatalmon lévők egy egységes, inkább kitalált és a politikai kommunikációban diabolizált csoporttal szemben használták a konfliktusos politikai kultúra kommunikációs eszköztárát. A politikai kommunikációban a reakciós vált a gonosz és a rossz szinonimájává.

A politikai nyilvánosságban leplezetlen módon 1946-tól jelentek meg a (valódi) politikai konfliktusok, és ezzel párhuzamosan egyre többször tűnt fel a sajtóban a rendszerváltozás gondolata. Utóbbi sajtóbeli megjelenése annál markánsabb volt, minél mélyebb volt a politikai konfliktus.

Amikor 1948-ban a fordulat következményeként „rendeződött a helyzet”, a konfliktusos politikai kultúra ismét konszenzusossá vált, és így a rendszerváltozás kérdése – bár maga a folyamat éppen ezekben az időkben zajlott – lekerült a napirendről. Azt fokozatosan a permanens társadalmi fejlődés ideológiája váltotta fel.

A kommunista diktatúra kiépítése, a „rendszerváltozás” elindítása a többpártrendszerből az állampárti diktatúra irányában 1946 végén kezdődött, és 1949-ig tartott. Míg a demokratikus sajtóstruktúrából állampárti sajtóstruktúra lett, természetes módon a sajtó, a nyilvánosság szerkezete és az újságírás is folyamatos változáson ment keresztül. A folyamat csak 1951-ben, az utolsó pártlapok működésének beszüntetésével ért véget.

A nyilvánosság, a média szférájában sokkal óvatosabb és lassabb volt a változás, mint a gazdaság, a hatalom, a politika terén. Kalmár Melinda szerint mindennek oka a kommunista vezetés taktikája volt, amely nem tartotta elsődleges célpontnak a sajtó feletti teljes uralom megszerzését, mert az „érveléssel szemben [...] előnyben részesítette az adminisztratív módszereket, az ellenfelek kiszorítását a politikai életből” (Kalmár, 1998: 1603).

A 1946-os „kis alkotmánynak”² része volt a szólás- és a sajtószabadság biztosítása. Ugyanakkor az 1946/VII. törvény büntette a „demokratikus államrend és annak alapintézményei” elleni lázítást, a valótlan hírek terjesztőit. Visszaélésekre az adott okot, hogy sem az államrendet, sem annak intézményeit nem definiálták. A baloldal – Pasalik Mária szerint – fokozatosan terjesztette ki az alapintézmények fogalmát a főként baloldaliak által vezetett különböző szervezetekre, így például a Gazdasági Főtanácsra, a Földbirtokrendező Tanácsra (Palasik, 1998: 588).

A vizsgált korszak első felében a sajtó befolyásolásának legfőbb eszköze a papírelosztás volt.

„A sajtóval kapcsolatban a párt [a Magyar Kommunista Párt (MKP) – Sz. Sz.] taktikája 1947 őszéig az volt, hogy szovjet segítséggel ellenőrzése alatt tartotta a papírgazdálkodást, és papírhiányra hivatkozva a lapkiadás struktúráját oly módon alakította, hogy korlátozta általában a reggeli politikai napilapok, főképpen az ellenzékiek megjelenési lehetőségeit, míg a sajtószabadság látszatát fenntartva hozzájárult ahhoz, hogy bőségesen jelenjenek meg nem (párt)politikus, olvasmányos, színes magazinok és bulvárlapok”. (Kalmár, 1998: 1604)

A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) megalakulása után pedig kialakult a centralizált sajtóstruktúra.

Más kutatók véleménye is összecseng az előzőekben megállapítottakkal. Vass Henrik és Zalai Karvalics László szerint a hatalomért folytatott harc három periódusra osztható. Az első, féléves időszakban az együttműködés volt a jellemző, köszönhetően a frontállapotoknak, az infrastrukturális állapotoknak, valamint az új belpolitikai helyzetnek. Az ezt követő másfél esztendő a nyílt pártharcoké volt, amelyek „lényegében elfogadható mederben” zajlottak, bár az írott és íratlan normákat gyakran megsértették (Vas & Zalai, 1991: 28). A hatalmi harc harmadik szakasza részben még a demokratikus látszatot megtartó időszak volt, amely az 1947-es választások után kezdődött, és amely időszakban az MKP, később az MDP egyeduralma egyértelmű lett, a politikai ellenfeleknek esélyük sem volt a hatalom megszerzésére.

A nyomtatott sajtó szerkezete is tükrözte a fenti politikai szakaszokat. Az első néhány hónapban a sajtó is népfrontos jellegű volt. 1945 márciusának végétől sorra jelentek meg a pártok napilapjai Budapesten. Ezek a lapok kezdetben visszafogottak voltak egymással szemben, csak az 1945 nyarán kezdődő pártellentétek idején kezdtek támadásba a többi párt káderei ellen (Vas & Zalai, 1991: 3). A harc, amelyből külső segítséggel a kommunisták kerültek ki győztesen a lapelőállításhoz szükséges készletekért (papírért, nyomdákért, gépekért) folyt. Ezért mondhatta Rákosi 1945 májusában:

„Meg kell szerezni a sajtó irányítását. A harc most a sajtó területére tevődik át. Jó fegyver van a kezünkben: a papírkiutalás. A reakciós lapokat ki kell éheztetni” (idézi: Vas & Zalai, 1991: 33).

Mindez már felvezetése volt egy következő időszaknak, amely 1945 közepétől 1947 közepéig tartott, és amelyet a szerzők a „frontharcos sajtó” korszakának neveztek el. A kommunista sajtó ekkor kiszemelte a soros politikai ellenfelet, akiről/amelyről leleplező cikkek jelentek meg.

Azt, hogy ekkor mennyire kiszolgáltatott volt a pártlapokban megtestesülő szólásszabadság és ezzel a lassan széteső demokrácia, jól illusztrálta a Kis Újság 1947. március 4-i vezércikke. A kisgazda napilap – a párt szétverésére tett első kísérlet után néhány nappal – a következőt volt kénytelen közölni olvasóival:

„Két oldalon jelenik meg ma a Kis Újság […] úgy véljük, ez a tény nem alkalmas a közhangulat egyébként jogosult optimizmusának a növelésére sem.”³

A cikkíró értetlenségét fejezte ki, hogy miért pont a legnagyobb párt legnagyobb példányszámú újságjának kell a hivatalosan 20 tonnás papírhiányból 13 tonnát megspórolnia. (A sajtószabadság korlátozásának – természetesen – más módszerei is voltak: a Szabadság Párt napilapjának, a Holnapnak a kinyomtatását például a munkáspártok „közbenjárására” megtagadták a szakszervezetek. Az újság így csak tíz számot élt meg.)

A Magyar Függetlenségi Párt (MFP) napilapja az 1947-es választások után hasonló helyzetbe került. Lapja, az Ellenzék azért támadta a radikálispárti Haladást, mert az nemhogy nem állt ki az MFP mellett, hanem támadta annak vezérét, Pfeiffer Zoltánt. Az Ellenzék újságírója így jellemezte a két párt és sajtóorgánumaik közötti különbséget, illetve annak következményeit: „Zsolt lapján ez áll: Haladás 16 oldal! Az Ellenzék fejlécén viszont: Nincs elég papírunk! Add tovább lapunkat!”⁴

A következő szakasz az úgynevezett „ítéletvégrehajtó sajtó” korszaka volt 1947 közepétől 1948 elejéig, amelyet a Magyar Közösség-ügy⁵ vezetett fel. Ekkor „a döntés egy másik szférában születik meg, s a sajtóra már csak a beteljesítés dicstelen szerepe vár”. Vizsgálatunk szempontjából nagyon fontos, hogy ekkor, azaz „az ellenfél szétzúzásával egyidőben még az a politikai cél, hogy a lakosság mind kevesebbet vegyen észre belőle, s úgy tűnjön, hogy minden a hagyományos mederben folyik tovább”. Ráadásul a látszat fenntartásában a politikai áldozatok (a pártok) is közreműködtek. Vezetőik nem vették észre, hogy a végső cél a többpártrendszer felszámolása: önmagukat „továbbra is komoly ellenfélnek tartva” küzdöttek „az egyre erősödő, de nem legyőzhetetlennek tartott munkáspárti – főleg kommunista – hatalmi törekvésekkel” szemben (Vas & Zalai, 1991: 37).

A közvélemény manipulációja egyébként tökéletesnek bizonyult, a politikai fordulat (a kékcédulás választások tétje) szinte észrevétlen maradt. Egy közvélemény-kutatás azt mérte az 1948-as május elsejei felvonuló tömegben, hogy

„[v]éleménye szerint az eltelt évben (1947. május 1. óta) mely belpolitikai események voltak a legdöntőbb hatással Magyarországon a népi demokrácia fejlődésére?”

Az élen az államosítás és a (még csak folyamatban lévő) pártegyesülés végzett 36–36 százalékkal, míg az 1947-es választások kimenetele csupán a megkérdezettek 3 százaléka szerint volt meghatározó. Meglepő, hogy Nagy Ferenc miniszterelnök emigrációja vagy a Pfeiffer-párt feloszlatása se hagyott mély nyomot a közvéleményben (Gyarmati, 2002: 122). A kommunista tömegkommunikációs stratégia tehát eredményesnek mondható: a politikai közösség tagjai semmit nem éreztek abból, hogy rendszerváltozás folyik az országban. Ezt megkönnyítette, hogy a társadalom nem volt elégedetlen az életszínvonallal (a mérések minden évben javulást regisztráltak), így könnyebb volt elrejteni a rendszerváltozás tényét, mert az új hatalom gazdasági legitimációja erős volt.

A demokráciakép alakulása a demokratikus pártrendszer felbomlása idején

A demokráciáról vallott és hirdetett elgondolások, a politikai közösség számára közvetített demokráciakép fokozatosan alakult át 1947 elejétől, tehát attól kezdve, hogy egyre közelebb került a rendszerváltozás lehetősége.

Az 1945-ös pártrendszer bomlása 1947 elején kezdődött.⁶ A kisgazdák 1946-ban tapasztalt hatalmi törekvéseire a kommunisták a Magyar Közösség-ügyet felhasználva a kisgazda jobboldal és centrum gyengítésével, a politikai életből való kizárásukkal válaszoltak. Februárban a főtitkárt, Kovács Bélát elhurcolták a Szovjetunióba, május végén pedig Nagy Ferenc miniszterelnök kényszerült emigrációba.⁷

Révai József Kovács Béla megbüntetését követelő vezércikkében tartott alapos demokráciaértelmezést az olvasóknak. Révai kifejtette, hogy

„egyesek szerint a demokrácia és különösképpen a koalíciós kormányzási forma: kompromisszumokból áll. Ez persze igen egyoldalú és igen korlátolt igazság, de mi sem tagadjuk, hogy ez – bár egyoldalúan és korlátozottan – de igaz. Tegyük azonban hozzá: a demokrácia nemcsak kompromisszumokból áll. […] A koalíció van a demokráciáért, nem a demokrácia a koalícióért.”⁸

Ez a későbbiekre nézve annak a lehetőségét is felvethette: hogy lehetséges demokráciának nevezni egy kormányzati formát, amelyet nem pártkoalíció vezet. A kommunista demokráciaértelmezés tehát nem a pártok általi képviseleti, parlamentáris formához kötődött.

A kommunista párt kommunikációjának egyik legjellemzőbb technikája a demokrácia nevében való fellépés volt, az, hogy retorikájukban megkülönböztették a koalíciós kormányzást a demokráciától. A legfurcsább példája ennek az, amikor a demokratikus intézményekkel szembeni sajtóhadjárata közepén Rákosi Mátyás a választások kiírásával, vagyis a demokrácia alapcselekményével fenyegette meg a koalíciós partner kisgazdákat:

„Ha nem sikerül a kérdést a koalíció módszerével elintézni, megkérdezzük a magyar népet, új választásokat fogunk követelni. Semmi kétség, hogy a nép azok mellé fog állni, akik itt demokratikus rendet, biztonságot, nyugalmat akarnak.”⁹

Rákosi itt a demokratikus szisztémáról egy újabb értéket „választott le” (a rendet, bármilyen jelzővel látta is el), hiszen a választás célja a kisgazdapárt gyengítése: „a rend helyreállítása” volt, és nem a politikai helyzet tisztázása. A rend és a nyugalom a cikk szerint a demokrácia legfőbb jegye, ám ennek egy demokratikus választás pont az ellentéte: nyugtalanság, a politikai erők egymással való küzdelme jellemzi, amely küzdelemnek a végkimenetelét nem lehet tudni. Mintha arról lenne itt szó, hogy a konfliktusos politikai kultúra csak és kizárólag az antidemokratikus rendszerek sajátja.

A Nagy Ferenc miniszterelnök elleni támadások idején a Kis Újságban is megjelentek a demokrácia jövőjével kapcsolatos írások. Z. Nagy Ferenc országgyűlési képviselő például „A koalíció válsága és a kivezető út” című cikkében egy esetleges diktatórikus hatalomátvételről értekezett.

„Tisztáznunk kell végre, tovább akarjuk-e építeni a demokráciát s ha igen, akkor meg kell egyeznünk, mert különben menthetetlenül a diktatúra felé haladunk”

– írta a honatya, némiképpen összhangban Rákosi rendről, politikai konfliktusokról és demokráciáról kifejtett gondolataival.¹⁰

A kisgazda lap a „Veszélyek és remények” című cikkében szintén a magyar demokrácia értékeire mutatott rá. A cikkíró kiemelte, hogy Kelet-Európában csak hazánkban voltak tiszta választások, az ország a térség államai közül a legmesszebbre jutott az újjáépítésben, sőt „ellentétben Görögországgal, még az árnyéka se vetődött ránk polgárháborús veszélyeknek”.¹¹ A szerző szerint a belpolitikai válságok nem szükségesek, és elkerülhetőek lennének. Ez nem azt jelenti, hogy az emberek ne politizáljanak: „igenis, politizáljon mindenki, de ne igyekezzék akaratát másokra rákényszeríteni”.

A külföldi, polgárháborús vagy „csak” jelentős konfliktusokkal terhelt helyzet szembeállítása a magyar demokrácia békebeli nyugalmával nem volt egyedi újságírói fogás a kisgazda napilapban. Egy másik írás szerzője rámutatott, hogy

„[a] weimari Németország könnyelműsége s e könnyelműséget a demokrácia ellen kihasználó német náci párt parlamentáris képmutatások közt történt szörnyű hatalom szerzése példa és okulás kell légyen örökidőkre”

– majd elsősorban a Szabadságpártot támadta mint olyan ellenzéki pártot, amely nem építő kritikusa a demokráciának.¹²

A fent idézett mondatok igencsak kétértelműek, egy kétértelmű politikai időszak lenyomatai. Elégé értehetetlen a weimari hasonlat, ha a diktatúra létrehozására törekvő erőként a kicsi Szabadságpártot jelölik meg, amely ténylegesen nem is létezett. Kérdéses persze, hogy vajon a Szabadságpártnak szólt-e az az üzenet, hogy a koalíciós kormányzati formát fenn kell tartani, vagy esetleg egy olyan politikai erőnek, amely a demokráciára hivatkozva más uralmi formát favorizál, és akkora az ereje, hogy tőle függ a koalíciós kormányzási forma megtartása.

A weimarizálódás szimbóluma a Szabad Népben is felbukkant. „A magyar köztársaság védelmében” című cikk ilyen módon adott útmutatást a demokrácia értelmezésében az olvasóknak. A szerkesztők ebben kikeltek a „puha demokrácia” ellen, hiszen úgy vélték, hogy „a magyar demokrácia nem lesz pipogya demokrácia, önvédelemre, erélyre képtelen demokrácia, nem lesz weimari demokrácia”.¹³ A weimari „kép” használata ellentétes a Kis Újságéval. Az utóbbi esetben Weimar a diktatúrához vezető út jelképe, míg a kommunista lapban látszólag csupán a gyenge, kaotikus és konfiktusokkal erősen megterhelt szisztémáé. A kommunista sajtó azt sugallta, hogy az 1947 februárjáig tartó időszak a gyenge demokrácia időszaka volt, de ennek vége: elkezdik kiépíteni az „erős demokráciát”. Megkezdődött tehát a diktatúra (mint az erős kezű demokrácia) legitimizálása.

A Szabad Nép március 11-én élesen reagált az Egyesült Államok diplomáciai jegyzékére, amelyben Washington rosszallását fejezte ki a kisgazdák ellen indított baloldali támadás miatt. A cikk kifogásolta, hogy az amerikaiak szerint a kisebbség (a baloldali pártok) akarja befolyásolni a többséget (a kisgazdákat). A jegyzék léte a magyar olvasóközönség előtt bizonyíthatta, hogy az amerikai politika nem tartotta a magyarországi folyamatokat demokratikusnak. A Szabad Nép természetesen ennek ellenkezőjét bizonygatta: „Sajnáljuk, hogy az Egyesült Államok kormánya ilyen helytelenül informált és ilyen kevés megértést tanúsít fiatal demokráciánk élet-halál kérdései iránt” – írta.¹⁴ A cikkíró célja az volt, hogy a magyar helyzetet és a kommunisták helyzetét az amerikai ellenzéki pártokéhoz hasonlítsa, valamint hogy a magyar rendszert az amerikai demokráciához hasonló, csak fiatalabb rendszerként definiálja, amelyet a nyugati demokráciáknak támogatniuk és nem bírálniuk kellene.

A második amerikai jegyzékre is válaszolt a Szabad Nép. Ez a jegyzék egyértelműen antidemokratikus törekvésekkel vádolta a kommunistákat:

„Az amerikai jegyzék azt állítja, hogy a Magyar Kommunista Párt vezetése alatt álló kisebbségi csoportok alkotmányos eljárás keretén kívüli taktikázással kísérlik meg a hatalom átvételét.”

A lap az olvasóknak ésszerű magyarázatot nyújtott:

„Talán azzal követtük el mi és a Baloldali Blokk ezt a bűnt, hogy mikor a válság békés megegyezés útján megoldhatatlannak látszott, az egyetlen alkotmányos megoldást, t.i. új választásokat követeltünk.”¹⁵

A Szabad Nép szembeállította továbbá a jegyzék állítását, miszerint a kommunisták „a magyarországi demokrácia fennmaradásának veszélyeztetői”, azzal, hogy pontosan ők védték meg az összeesküvőktől a demokráciát.

Az amerikai jegyzék, illetve annak közlése két dologra hívja fel a figyelmet. Egyrészt arra, hogy a kommunista párt annyira bízott kommunikációja hatékonyságában, hogy szembesíteni merte az amerikai váddal az olvasókat. Másrészt arra, hogy a Szabad Népnek egyre gyakrabban kellett magyaráznia: a magyarországi események nem valamiféle (rendszer)változás, hanem a demokratikus fejlődés egyes állomásai. Az 1945-ös nemzetgyűlés feloszlatásakor megjelentetett írás például bemutatta ugyan a változás folyamatát, de azt szerves fejlődésként, továbblépésként értékelte. Így lehetett eljutni mindenféle megrázkódtatás nélkül az ideiglenes nemzetgyűléstől, amely „a nép demokratikus egységének nemzetgyűlése volt”, az 1945–1947-es nemzetgyűlésen át, amelybe „betörtek a nép ellenségei, és sikerült megbontaniok a demokratikus erők összhangját”, az országgyűlésig, amely „mint már a neve is jelzi, az ideiglenes állapot végérvényes felszámolására, a demokrácia teljes politikai konszolidációjára hivatott”.¹⁶

A demokrácia és a rendszerváltozás megjelenése a választások során

Az 1947-es választási kampány során már a sajtóban is többször szóba került a szocializmus kérdése. A kisgazdák napilapjával vitázva Révai József kifejtette:

„Az augusztus 31-iki választáson természetesen nem arról dönt a magyar nép, hogy polgári vagy szocialista életformában akar-e élni, hanem arról, hogy akarja-e a hároméves terv energikus végrehajtását, a magyar demokrácia békés fejlődését, akarja-e a belső nyugalmat és az építő munkát veszélyeztető reakciósok, gyújtogatók, összeesküvők és harácsolók ráncbaszedését.”¹⁷

Ezután Révai egy jóléti szocialista programot ismertetett – azt sugallva, hogy nem az elérendő rend elnevezése a fontos, hanem a nép általa és benne biztosítható jóléte (és lényeges még a leszámolás mindazokkal, akik az új rend születését akadályozzák). Ezzel Révai lényegében bejelentette, hogy a cél egy másfajta rendszer felépítése, ám ezt szemérmesen nem nevezte szocializmusnak.

A Révai mellett másik sokat szerepeltett kommunista publicista-politikus, Horváth Márton ugyanekkor visszatért a „rend” régi témájához, ám ezt Révai üzenetével összhangba próbálta hozni. Az fejtegette, hogy a „[m]agyar jólét és magyar függetlenség megvalósíthatatlan rend nélkül”, és ez az oka annak, hogy „a kommunisták a demokratikus rend leghűbb őrzői és építői”. Fontos továbbá, hogy hangsúlyozta: a forradalom, amely szétzúzta a régi rendet, vértelen volt.¹⁸ Vagyis a jólétért cserében rendnek kell lennie, ennek megteremtése pedig egy szerves fejlődés eredménye (lesz).

Az „erős kezű demokrácia” és a „formális demokrácia” közötti különbséget, valójában tehát a hazai demokrácia hiányosságait a választási küzdelem során a Szabad Nép többször is magyarázni próbálta. Horváth Márton a „Tiszta demokrácia” című írásában elsősorban a nyugati újságírókkal hadakozott. A kritikát, miszerint nincsen az országban tiszta demokrácia, azzal utasította vissza, hogy csupán a fasisztáknak nem adtak választójogot. Szavai a proletárdiktatúrát vetítették előre:

„Nálunk nincs tiszta demokrácia, mert ha szívünk szerint történnék, akkor a demokrácia minden jogából, a jólétből, szabadságból és hatalomból mindössze a dolgozó nép millióit részeltetnők, s nem az elnyomókat, s nem a nép javíthatatlan ellenségeit, akiknek lételeme a tömegek nyomorúsága, a felfordulás, összeesküvés és gyujtogatás.” (kiemelés az eredetiben – Sz.Sz.)¹⁹

Ez egy olyan többségi diktatúra vágyképe, ahol az osztályhatalom birtokosain kívül a többi társadalmi réteg jogfosztottnak nevezhető.

A választási kampányban a Magyar Nemzet a polgári réteg képviselete mellett állt ki. „A polgár Monroe-elve” című cikkben azt éreztették az olvasókkal, hogy a demokráciával együtt ennek a rétegnek a képviselete is veszélyeztetett. A demokrácia életképességében való hitet jelzi, hogy a szavazási részvétellel kiküszöbölhetőnek tartották a válságot:

„A polgár a választáson nem árulhatja el, nem támadhatja hátba a demokráciát és a maga osztályát. Nem kacérkodhatik, nem szövetkezhetik a demokrácia ellenségeivel, de nem támogathatja szavazataival azokat sem, akik a polgárságot már csak antropológiai múzeumba való leltári tárgynak tekintik.”²⁰

Parragi György ugyanitt „Szavazni, szavazni, szavazni…” című írásában buzdította részvételre a polgári szavazókat. A választás szerinte „nagy szociális és világnézeti kérdésekkel” kapcsolatban hoz majd döntéseket, és ezért az, aki nem marxista és mégis marxista pártra szavaz, az opportunista. Ő is szükségét érezte 1947 nyarán, hogy legitimizálja a nem marxista pártok létjogosultságát: „A marxizmus és a marxizmust elutasító ideológia Sztálin miniszterelnök híres szavai szerint megfér egymással” – írta.²¹

Augusztusban a (korábban kisgazda irányultságú, azelőtt meg független) Magyar Nemzet a Független Magyar Demokrata Párthoz közelálló sajtóorgánumként definiálható. A párt egyértelműen a polgári rétegeket akarta képviselni, derült ki a Balogh István egyik beszédéről készített tudósításból. Balogh páter és a Magyar Nemzet tudósítása egyaránt azt emelte ki, hogy egyes pártok gondolkodásában megbúvik a rendszerváltozás igenlése: „A demokrácia számukra tehát csak átmeneti állapot. Osztályharcot hirdetnek azok ellen is, akik annakidején jobb híján soraikba álltak.” Balogh rámutatott, hogy új pártja mindig is a demokráciát hirdeti majd.²²

A rendszerváltozás reprezentációja a 47-es választások után

A választás nem hozott teljes baloldali sikert. A koalíció ugyan többségbe került, de felmerült a megerősödött parasztpártiakban, a meggyengült kisgazdákban és a kisgazdáktól kizárt Pfeiffer Zoltán vezette legnagyobb ellenzéki pártban, a Magyar Függetlenségi Pártban is egy esetleges kommunisták nélküli koalíció gondolata. Ezek a puhatolózások nem vezettek sikerre. Miután pedig az Ellenzék, az MFP sajtóorgánuma támadást indított az MKP ellen a „kékcédulás” választás miatt, a kommunisták eldöntötték, hogy elérik az MFP mandátumainak megsemmisítését. Az úgynevezett petíciós per sikerre is vezetett, így 700 ezer szavazót fosztottak meg képviseleti jogától.²³ Ebben a helyzetben kellett működnie az MFP hetilapjának, az Ellenzéknek, amely nyíltan szembe szállt a kommunista törekvésekkel.

Az 1947-es választási kampányban Moór Gyula burkolt módon felvetette egy esetleges rendszerváltozás esélyét abban az esetben, ha a közelgő választásokon a kommunisták megerősödnének:

„Ha az ekként túlsúlyba jutott marxisták a kollektivista rend bevezetésére határozzák el magukat, a Kisgazda párt előtt a választás fog állni, hogy segédkezik-e ebben neki, vagy a polgári ellenzék mellé áll.”²⁴

Moór szerint tehát nagy esély volt egy gyökeres politikai fordulatra, rendszerváltozásra, de ezt a kisgazdák megakadályozhatják, ha csatlakoznak a jobboldali tömbhöz. Ez a cikk arra a már említett furcsa ellentmondásra hívja fel a figyelmet, hogy a jobboldali erők rosszul mérték fel a demokrácia életképességét, a rendszerváltozás esélyét, és ezzel akaratukon kívül legalább részben hozzájárultak ahhoz, hogy sikerüljön elfedni a fordulat valódi folyamatát.

Az Ellenzék a pártját ért támadások ellenére kiállt a demokratikus értékek mellett, és fellépett a rendszerváltó törekvések ellen. Cikkeiben logikusan rámutatott a tényekre:

„nyilvánvaló, hogy a kommunista párt végeredményben nem akarhat mást, mint kommunizmust és végső célkitűzése sem más, mint az, hogy a tömegekkel, amelyekkel a magántulajdon védelmén keresztül barátkozott meg, megértesse azt, hogy a kommunista, tehát a kollektivista rend jobb és helyesebb, mint a kapitalista”.²⁵

A Szabad Nép egészen másként mutatta a politikai helyzet alakulását. November végén a „Demokrácia menetel” címen jelent meg ott egy vezércikk, amely szerint a demokrácia menetelése a kisgazda összeesküvők országból való „kisöprésével” kezdődött, és (1947 novemberében) a bankok állomosításánál tartott. A cikkíró szerint: „Világosan áll előttünk a cél: a magyar népi demokrácia beteljesülése”.²⁶ Ez a cikk és ez a mondat, valamint az ezt néhány nappal követő Révai-cikk jelezte a közönségnek, hogy változások következnek, sőt azt is: milyen konszolidációra lehet számítani.

Révai József „Előre megyünk” című írása – amelynek címe ismét a haladást hangsúlyozta – a Pfeiffer-párt eltűnését a magyar demokrácia konszolidációjának nevezte. Révai ismét a később megvalósuló eseményekről elterjedt híreket volt kénytelen cáfolni:

„Akik arról fecsegnek, hogy a Pfeiffer-párt után sor kerül a többire, hogy a kommunista párt elnyeli szövetségeseit, a francia forradalom analógiájával szoktak példálózni. De csak a bolond indul történelmi analógiák után. A kommunisták: kommunisták és nem kispolgári jakobinusok.”²⁷

Révai szerint ugyanis azok a nem kommunisták, akik a dolgozók érdekeit képviselik, szövetségesek, mert a célokban egyetértenek velük.

A rendszerváltozás gondolata a rendszerváltozás utolsó szakaszában

A magyar demokrácia 1949-ben végnapjait élte. A többpártrendszer már 1949 elején is csonka volt, a Magyar Dolgozók Pártján és két meggyengített koalíciós partnerén kívül Balogh páter pártja és a lassan eggyé váló két liberális párt volt jelen a közéletben.²⁸

Még 1948 decemberében megindult a támadás az egyetlen valódi demokratikus ellenzéki párt, a Demokrata Néppárt ellen. 1949. február elsején megalakult a Népfront („vezető ereje” az MDP), amelybe belépett az összes még működő párt. 1949 májusában már csak a Népfront listájára lehetett szavazni. Február elejéig a radikálisok ellenzékben voltak, de mindent megtettek, hogy részesei lehessenek a Függetlenségi Népfrontnak.

Az 1949-es esztendő a szocialista népköztársaság első éve volt, egy olyan esztendő, amelynek az elején még köztársasági, a végén pedig népköztársasági volt az államforma. A rendszerváltozás tehát egész esztendőben napirenden volt.

A radikálisok hetilapja, a Haladás 1949-ben továbbra is zavartalanul megjelent. Kende Zsigmond „A karaván halad” című vezércikkében a felszabadulás óta eltelt időszak három „csodá”-ját említette meg: az „újjáépítés csodáját”, a négy esztendő alatt

„vértelenül, alkotmányos formák között végrehajtott […] mélyreható gazdasági és kulturális forradalmat, amellyel évszázados mulasztásokat pótolt, s országunkat a feudális állapotból a szocializmus megvalósulásának küszöbéig jutatta. S a harmadik csoda most az lesz, hogy a szocializmus országába az egész népet fogja eljuttatni.”²⁹

Eszerint a többpártrendszer, az alkotmányos köztársaság évei az állandó fejlődés: a forradalom fejlődésének évei voltak, amelyek a szocializmushoz vezettek. A Haladás olvasóközönségében olyan képet próbáltak kialakítani, amely szerint a szocialista berendezkedés kialakítása nem jelent megrázkódtatás jellegű változást, rendszerváltozást. Ezzel azt a célt is elérték, hogy demonstrálják a kommunistáknak: a szocialista berendezkedésben is létezhet többpártrendszer.

Ugyancsak Kende Zsigmond írt cikket a Radikális Párt Népfrontba való belépéséről. Ismét cáfolta a radikálisok korábbi politikai céljait, amikor elavultnak nevezte azt a polgári demokráciát, amely mellett a Haladás 1945-től kiállt:

„A polgári demokráciának évtizedes problémája a parlamentarizmus válsága. E válság lényege az, hogy a modern állami élet a maga sokrétűségével túlnőtt a parlamenti képviseleti alkotmány keretein. Ha ez a hiány már a polgári demokráciákban is érezhető, még inkább érezhető a népi demokráciákban, amelyek a polgári demokráciától eltérő, azok céljain messze túlmutató célokat tűztek maguk elé. Nem köztársaságot akarnak, hanem Népköztársaságot.”³⁰

Ez a néhány mondat persze propagandisztikus meghamisítása az 1945 utáni esztendők történéseinek. Kende olyan dolgokat akart elhitetni az olvasókkal, amelyeket 1947-ben még a kommunista sajtó se mert volna leírni. A radikálisok vezető publicistája azonban immár a Népfront oldaláról szemlélte a polgárságnak az új rendszerben betöltött szerepét. A szerző szerint a polgárok eddig is együtt meneteltek a proletárokkal, és az együttműködéstől az se riasztja vissza őket, „hogy a közös út most már a szocializmus felé vezet”.³¹ Azaz a polgári gondolkodástól vezet út a szocializmusig: a polgárság szülötte a haladó értelmiség, amely – látva a proletáriátus szenvedéseit – összefogott a munkássággal, és együtt megalkották a szocialista gondolatot.

A választások után ismét Kende Zsigmond ragadott tollat. „Új fejezet” című írásában már a megelőző négy esztendő alatt lezajlott „átnevelődés”, a „lelkek átépítése” jegyében írt arról, hogy a könyvek, a rádió, az újságok, a gyűlések, a szemináriumok, az előadások feladata valósággá tenni az embereknek az „átélt demokráciá”-t. Mindennek a célja „a szocializmusnak mindenkit befogadó szilárd” épületének megépítése.³² (A szocialista „demokrácia” „átélt demokráciá”-ra való átkeresztelésének célja az volt, hogy a liberális közönséggel, pontosabban maradékával elfogadtassa a fordulatot és ezen keresztül az új rendszert.)

A fordulatot és a rendszerváltozást ehhez hasonlóan reprezentálta a Polgári Demokraták lapja, a Világ is. Supka Géza 1949 februárjában „Mi, a nép…” című írásából rövid áttekintést kaphatott az olvasó a magyar történelem elnyomatással teli évszázadairól. A cikkíró szerint a magyar nép csak néhány esztendővel azelőtt vette kezébe sorsát:

„A köztársaság igaz, csupán politikai forma, amelyet a világ különböző pontjain más-más tartalommal tölt meg a rohanó élet. Lehet kapitalista köztársaság, burzsoá köztársaság, kantonális köztársaság, lehet fezőrök és tábornokok köztársasága. A miénk a nép köztársasága, minden szépségével és minden hibájával egyetemben a mi népünk lelkének kifejezője, vágyainak kiteljesítője. Lángoló élet és békés munka hazája. Mindannyiónknak egyformán hazája.”³³

A Világ kommentálta a Népfront újjáalakítását is. A lap szerint 1945 után sok energiát kellett pazarolni a felvilágosításra, miközben építeni kellett az új társadalmi rendszert. A Népfront megalakulásakor azonban megváltozott a helyzet, hiszen a „Függetlenségi Népfront megalakulása végét jelenti ennek az átmenetnek”.³⁴ Azaz a korábbi pár év csupán átmeneti időszak volt egy jobb, stabilabb rendszer elérése érdekében: mivel az 1945 és 1949 közötti rend(szer) ideiglenes volt, nem egy önálló típusa a politikai rendszereknek, nem történhetett rendszerváltozás sem.

A Szabad Nép a Népfront megalakítása előtt „A demokratikus egység” címmel jelentetett meg vezércikket. Magából a címből és a további cikkekből kitűnik, hogy az MDP újságíróinak elsőszámú üzenete az volt: az egységfront létrehozása nem érinti a demokrácia létét. A cikkíró hangsúlyozta azt is, hogy a Népfront a köztársaság évfordulóján alakul meg, ezzel is mutatva a folytonosságot, a törésmentességet, egyben csökkentve az 1946-os, második köztársaság évfordulójának jelentőségét. A változások élét tompítandó az is szerepelt az írásban, hogy a politikai színtéren maradó pártok támogatják a fordulat módját:

„Új az, hogy a ma szövetséges pártok, önként elismerik a munkásosztály vezetését, saját ügyük, saját tömegeik győzelmét látják a munkásosztály vezető szerepének megvalósulásában.”

A cikk kiemelte továbbá: vége a pártok öncélú versengésének, amely csak az ellenséget erősítette; természetes, hogy a „vezető erő” a munkásosztály pártja, mert korábban nehéz volt úgy építkezni, hogy közben a pártnak fél kézzel harcolnia kellett a „hegemóniá”-ért.³⁵

Az 1949-es választások után a Szabad Nép „Győzött a Népfront, éljen a párt!” főcímmel jelentkezett, publicisztikájukban pedig „A nép diadaláról” írtak. A cikkíró szerint „ha a múlt év a fordulat éve volt a demokratikus politikai és gazdasági fejlődésünk terén, akkor ez az év a fordulat éve a tömegek magatartásában!”; és úgy vélte, hogy „a demokratikus nemzeti egység élő valóság lett Magyarországon”.³⁶ Mert a Szabad Nép ekkor is úgy jelenítette meg a „fordulat”-ot, tehát a változást, mint ami a demokratikus fejlődés része: a folytonosság „elhitetése” volt a cél az érezhető változások közepette is. Ezért sugallták azt az olvasóközönségnek, hogy a politikai erők egységesítése a demokrácia magasabb foka, mint a versengő pártrendszer.

A Kis Újság irányítói is úgy vélték: a lap olvasóit szintén fel kell készíteni a népfronttal beköszöntő változásokra. Gyöngyösi János arról írt, hogy „[a]z új Függetlenségi Népfront feladata lesz, hogy a magyar köztársaságot igazi népköztársasággá építse ki”, olyan népköztársasággá, amelynek alkotmánya minden, a demokráciákra jellemző szabadságjogot garantálni fog. Továbbá új, szebb és boldogabb Magyarországot ígért híveiknek.³⁷

A Népfront megalakulásának kommunikációja szorosan összefüggött az 1946-os köztársaság kikiáltásának ünnepével.

A Szabad Nép, bár nem a címoldalon, de megemlékezett erről. „A negyedik köztársaság” című írás szerzője – a kommunista népköztársaság megalkotása előtt fél évvel – harmadik köztársaságnak a Tanácsköztársaságot, e baloldali diktatúrát tartotta. A cikk idézte Rákosi Mátyás 1946-os mondatait, miszerint a köztársaságot tartalommal kell megtölteni az elkövetkező esztendőkben. E tartalommal való feltöltés vezetett el a népköztársasághoz, amely ekkor, 1949 februárjában megvalósult, bár az elnevezés még nem követte a változásokat. „Negyedik köztársaságunk tehát azért válhatott népköztársasággá – olvasható az újságban –, azért győzhetett ellenségei felett, mert e köztársaság vezetése a munkásosztály kezében van” – és természetesen az MDP kezében.³⁸

Ezzel teljesen összhangban tükrözi a változásokat a Kis Újság „A nép köztársasága” című cikke, Antalffy Gyula tollából. Maga a cím is jellegzetes: a szociáldemokrata Népszava 1946-os publicisztikáit idézi, amelyek a köztársasági államformát már ekkor a „nép köztársasága”-ként jellemezték. Jellemző a politikai és a sajtóhelyzetre, hogy a lap az 1946-ban kikiáltott köztársaság történelmi előzményei között 1849-et, 1918-ot és 1919-et említette – azaz már a kisgazdák is bevették a magyar történelem nagy eseményei sorába a Tanácsköztársaságot. A cikkíró kitért a Népfront megalakulására is, amely szerinte új korszakot nyit a köztársaság megerősítése terén.³⁹ A köztársaság megerősítése jelentheti azt az olvasók számára, hogy létre fog jönni a népköztársaság.

Az 1946-os köztársaság évfordulójának és 1949. augusztus 20-ának, a népköztársasági alkotmány napjának sajtóbeli ünneplése között – nem meglepő módon – csak apró különbségeket találunk.

A parasztpárti Szabad Szó „Jogunk és kenyerünk” című írásában megemlítette, hogy nemcsak az új alkotmányt, hanem Szent Istvánt és az új kenyeret is ünneplik augusztus 20-án. A cikk 1848-at és 1919-et tekintette az 1949-es augusztus 20-a történelmi előképének, tehát két forradalmi eseményt⁴⁰ – akkor, amikor a propaganda azt hirdette: nincs forradalmi helyzet az országban, csak az apró változások folyamata létezik.

A Kis Újság „Közelebb a szocializmushoz” címmel közölt cikket. Eszerint az ország az új alaptörvénnyel nagyot lép előre a szocializmushoz vezető úton, az elmúlt időszak pedig a szocializmus alapjai lerakásának ideje volt.⁴¹

A Magyar Nemzet „Hármas ünnep” címmel közölt vezércikket. A cikkíró megpróbálta összekötni a történelmi múltat a jelen eseményeivel:

„A haladás tradíciójának ünnepe Szent István napja és a haladás tradícióját nem ünnepelheti szebben és méltóbban a mai magyarság, mint azzal, hogy most is hű marad Szent István útmutatásához és most is a haladás útján keresi jelenének és jövőjének biztosítását.”⁴²

A haladás pedig azt jelentette, hogy Magyarország

„kikerül az idejétmúlt kapitalista gazdasági és társadalmi rendszerből és a világ leghaladóbb, legfejlettebb, győzedelmes világáramlatához, a szocializmushoz köti sorsát”.⁴³

Mint látjuk, 1949-ben minden megmaradt párt elfogadta, minden megmaradt pártlap hirdette: az ország a szocializmus felé halad. Mindezt úgy interpretálták, mintha ez egy szerves demokratikus fejlődés része lett volna, amelyben egy lépcsőfok volt a köztársaság, a következő pedig a népköztársaság.

Epilógus: a rendszerváltozás reprezentációja a kommunista diktatúra első éveiben

A Népfront MDP-n kívüli pártjainak sajtója 1949 után rövid ideig tovább működhetett.⁴⁴ E lapok és más újságok oldalain időnként visszatekintettek a megelőző rendszerre, megemlékeztek a köztársaságról. A diktatúra viszonyai között a már bevált receptet követték: úgy reprezentálták a köztársaságot, mintha a népköztársasággá való átalakítása semmiféle cezúrát sem jelentett volna. Így tett a Szabad Nép is 1950 februárjában: az alkalmi írás tartalma egyértelmű folytatása volt annak a köztársasággal kapcsolatos ideológiai eszmefutatásnak, amely már 1946-ban jellemezte a lapot. A köztársaság eszerint záróaktusa és egyben kezdete volt a rendszerváltozásnak. Mint ahogy a lap fogalmazott: „Négy esztendeje annak, hogy formálisan is lezártuk a királyság rosszemlékű és népellenes évszázadait: Magyarország köztársaság lett.” ⁴⁵ Ez azonban közel sem volt tökéletes megoldás, hiszen „Még a királyság eltörlésének kimondásakor is ott ültek a parlamenti padsorokban a nép legmegátalkodottabb ellenségei is” – azaz a dolgozók ellenségei, akik a dolgozó nép érdekei ellen küzdöttek. A velük való politikai leszámolás „tehát” nem egy újabb rendszerváltozást szolgált, hanem a köztársasági rendszer védelmét. Miként az 1949-es népköztársasági alkotmánynak és azt megelőzően a hatalom monopolizációjára való kommunista törekvésnek is egyetlen egy célja volt: a nép hatalmának biztosítása.

A köztársaság kikiáltása és a népköztársasági államforma bevezetése közötti időszak a Szabad Nép szerint a párt vezetésével a „felfelé vezető út” volt. Az út kezdete 1946. február 1-e volt, amikor

„ezt a felfelé vezető utat jelölte meg [...] Rákosi elvtárs: »A köztársaság megalkotása – mondta – csak az első lépés. A munka neheze az, hogy a fiatal magyar köztársaság formáját valóban demokratikus, valóban népi tartalommal töltsük meg.Ť”

A magyar köztársaság létrejötte tehát

„a magyar demokrácia óriási sikere, de mégis csak első lépése annak a fejlődésnek, amely a népi tartalmú, valóban demokratikus köztársasághoz, a népköztársasághoz vezet”.⁴⁶

Azaz a köztársaság megszüntetése nem váltás volt, hanem továbbfejlesztés, egy zökkenőmentes folyamat egyik állomása.

A Kis Újság „Négy esztendeje” címmel emlékezett meg 1950-ben a második magyar köztársaságról. A cikk a történelmi hagyományokra hivatkozott: 1948–49-re és 1919-re. Feltűnő, hogy nem 1848-ra és 1918-ra, tehát nem az áprilisi alkotmányosságra és az első köztársaságra. Ebben a cikkben a második köztársaság kikiáltása szintén egy folyamat első lépése, amely folyamat végén, „a fejlődés betetőzéseként, valóban a nép állama, a legteljesebb értelemben vett demokratikus állam, népköztársaság lehettünk”.⁴⁷ Itt is egy korábban már használt érvelési móddal találkozunk: a köztársasági államformát fejletlenebbnek, kevésbé demokratikusnak próbálták mutatni a népköztársaságnál.

Az 1949-es alkotmány egyéves évfordulóján Dobi István „Az alkotmány ünnepe” című írását jelentette meg a Kis Újság.⁴⁸ Dobi cikkében a népi demokrácia nem a korábbi köztársasági államrendre vonatkozott – mint a megelőző évek kommunikációjában. A népi demokrácia szerinte egy út, amely a szocializmus felé vezet, a népi demokrácia államformája pedig a népköztársaság. Eszerint a népi demokrácia útján egy állomás volt a köztársaság és egy állomás a népköztársaság is, vagyis Magyarország állandó változásban van, amelyben nem törések, rendszerváltozások vannak, hanem szerves fejlődés.

A Kis Újság 1951-ben is megemlékezett a „Magyar Köztársaság ünnepé”-ről. A kisgazda sajtóorgánum szerint a köztársaság az egyedül lehetséges politikai forma, amely a modern nemzethez, a szabad emberekhez méltó. E kijelentés némileg ellentétes a záró gondolattal, miszerint az „egyedül lehetséges politikai formán” is túl lehetett lépni: „A köztársaság az első lépés azon az úton, amely a népi demokrácia, a népi demokrácián át pedig a szocializmus felé vezet bennünket.”⁴⁹

Ezek az írások annak a teremtésmítosznak a megjelenései tehát, amely szerint a köztársaságon és a népi demokrácián át egyenes út vezet a szocializmusig. Ez a mítosz már 1949-ben kialakulóban volt, 1951-re kiforrott egységes dogmává, kánonná vált.

Dobi István, a minisztertanács elnöke 1951-ben „Az alkotmány ünnepén” címmel közölt írást a Kis Újságban.⁵⁰ A szocializmus nem a demokráciától különböző politikai berendezkedés, hanem Dobi szerint a demokrácia egyik, igen fejlett változata, amely különbözik a nyugati demokráciáktól, mivel

„ez a demokrácia: következetes demokrácia, amely nem elégszik meg azzal, hogy ünnepélyesen kinyilatkoztatja a jogokat, azután pedig – ahogy a nyugati úgynevezett demokráciák teszik – rábízza az állam polgáraira, hogy aki bírja közülük az marja…”

A szocialista demokrácia viszont nemcsak elméletben biztosítja a jogokat, hanem az ehhez szükséges anyagi feltételeket is szavatolja. A szocializmus tehát nem politikailag más, hanem gazdaságilag különbözik a nyugati demokráciáktól.

Irodalom

Almond, Gabriel A. & Powell, G. Bingham (1996) Összehasonlító politológia. Budapest: Osiris.

Gergely Jenő (1977) A politikai katolicizmus Magyarországon 1890–1950. Budapest: Kossuth.

Gyarmati György (2002) A társadalom közérzete a fordulat évében. In: Feitl István & Izsák Lajos & Székely Gábor (szerk.) Fordulat a világban és Magyarországon, 1947–1949. Budapest: Napvilág.

Izsák Lajos (1986) A koalíció évei Magyarországon 1944–1948. Budapest.

Izsák Lajos (1992) A polgári pártok felszámolása és az egypártrendszer létrehozása Magyarországon. Történelmi Szemle, 1–2. sz.

Izsák Lajos (1994) Polgári pártok és programjaik Magyarországon 1944–1956. Pécs: Pannónia Könyvek.

Kalmár Melinda (1998) Az ideológiaközvetítő nyilvánosság szerkezetváltozása (1948–1958). Századok, 3. sz.

Palasik Mária (1998) A szólásszabadság deklarálása és korlátozásának kezdetei Magyarországon (1945–1949). Századok, 3. sz.

Palasik Mária (2000) A jogállamiság megteremtésének kísérlete és kudarca Magyarországon 1944–1949. Budapest: Napvilág.

Tóth István (1972) A Nemzeti Parasztpárt története 1944–1948. Budapest: Kossuth

Vass Henrik & Zalai K. György (1991) A tájékoztatás intézményrendszere és a munkásmozgalom elitje 1944–1948. Budapest: Triffer.

Vida István (1970) A Magyar Közösség és a Kisgazdapárt. Történelmi Szemle, 1. sz.

Vida István (1976) A Független Kisgazdapárt politikája 1944–1947. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Vida István (1985) A magyar népi demokrácia pártpolitikai struktúrája (1944–1948). Történelmi Szemle, 1. sz.

Vida István (1986) Koalíció és pártharcok 1944–1948. Budapest: Magvető.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum