• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2004 tavasz

Piac

Juhász Gábor:

A jobboldali hetilapok piaca 1989-2003

A politikai-közéleti hetilapok piacára nem igaz az a gyakran felbukkanó állítás, hogy a „balliberális” sajtó 80–90 százalékos túlsúlyban van – derül ki az olvasottsági-terjesztési adatokból. A jobboldali – polgári, konzervatív – lapok anyagi gondjai jelentős részben belviszályaikra vezethetők vissza.

A Kádár-rendszerben szerzett előnyök és a multik hirdetési támogatása – némi egyszerűsítéssel így foglalható össze az a magyarázatrendszer, amellyel a magyar politikai élet jobboldalán1 érvelnek, ha az úgynevezett balliberális sajtó túlsúlyáról értekeznek.2 Kétségtelen, példáik többségét a napilappiacról,* illetve a televíziók világából hozzák – korábban, mielőtt Kondor Katalin a Magyar Rádió Rt. elnöke lett, a rádiózás is ide tartozott –, de gyakran emlegetik a hetilapok versenyét is.3 Az utóbbinál azonban – az olvasottsági, a példányszám-adatokat, valamint a megjelenő lapok számát tekintve – nem mutatható ki az ellentábornak nevezhető lapok nyomasztó túlsúlya.4 Egyedül a hirdetési piaci versenyben nyilvánvaló az összesen közel 300 ezer példányban értékesített négy nagy (a Heti Válasz, a Magyar Demokrata, a Magyar Fórum, a 2003 novemberéig ide számítható Szabad Föld) és számos kisebb lapból álló jobboldali hetilapsajtó lemaradása.5

Magyar Fórum – az úttörő

A jobboldali hetilapok vezérhajója sokáig Csurka István lapja, a Magyar Fórum volt. Az 1989-ben az MDF kiadványaként indult újság első számait még a Hitel Kft. adta ki, majd létrejött a Fórum Rt., amelynek legfontosabb feladata a hetilap megjelentetése volt.6 A cég tervei még 1989 nyarán formálódtak, s úgy volt, hogy elsősorban MDF-esek adják össze az alaptőkére valót, ám végül többnyire cégek (például a Széles Gábor-féle Műszertechnika Rt.) és bankok (köztük a Princz Gábor irányította Postabank Rt.) pénzéből kerekedett ki az indulóvagyon.7 A cég és a lap azonban már 1990 nyarán szakított: az rt. a veszteségekre hivatkozva leállította a kiadást (az induló 30 ezres példányszám 15 ezerre esett, de csak 4–5 ezer példány fogyott el), míg az e mögött politikai okokat sejtő Csurka újraindította a saját szellemi tulajdonának tekintett lapot. Ehhez az ugyancsak MDF-közeliként indult Fórum Alapítványt használta fel, amely segített egy új kiadóvállalat, a Magyar Fórum Kft. létrehozásában. E cégben már Csurka maga is – igaz, kisebbségi – tulajdonos volt, s az ügyvezetői tisztséget is ellátta, biztosítva ezzel a teljes kontrollt a lap felett, amelynek szerkesztőbizottsági elnöke lett (éppen ezért nem volt, s ma sincs annak jelentősége, hogy éppen ki a lap felelős szerkesztője). Az író-politikus 1993–1994-re gyakorlatilag kiszorította a közben a Deák Ferenc nevét felvevő alapítványt a kft. irányításából (noha az volt a többségi tulajdonos), ami aztán hosszas pereskedéshez vezetett.

Az 1990-es évek elején alakította ki Csurka azt a támogatási rendszert is, amely pénzhez juttatta lapját, mintegy cáfolataként azoknak a legendáknak, amelyek szerint a jobboldali lapok – legyen bármilyen kormány – szinte csak magukra és olvasóikra számíthatnak. Egy időben például a Magyar Fórum (akkori) főszerkesztője, Kósa Csaba volt a képviselője annak az 1990 decemberében bejegyzett Ady Endre Sajtóalapítványnak, amely – egyes hírek szerint állami bankoktól származó pénzből – segített finanszírozni a hetilap veszteségeit (az 1990-es mérlegben mutatkozó 859 ezer forint deficitet már e támogatásból fedezték). A kft. vette fel azt a 28 millió forintos előleget is, amelyet tulajdonképpen Csurka kapott az Állami Vagyonügynökségtől egy privatizációs propagandafilm forgatókönyvének megírására, ám a műből – a hivatalos indoklás szerint Csurka késett a teljesítéssel – nem lett semmi, pontosabban csak pereskedés. Ennek oka minden bizonnyal az volt, hogy a politikus – s vele a lap – egyre távolodott az MDF antalli vonalától, majd 1993-ban létrehozta a MIÉP-et, s így kiesett a kormányzati támogatásra érdemesítettek köréből.

Csurka ekkor is tudott újítani: a pénzügyi nehézségek mérséklődtek, hiszen a feljövőben lévő MIÉP az 1994-es választáson jogot nyert az állami támogatásra, ráadásul a lap is viszonylag jól ment (nem hivatalos adatok szerint mintegy 45 ezer példányban kelt el fénykorában). A maga mögé szervezethálót ügyesen szövő Csurka vészhelyzetben újra meg tudta menteni lapját, amikor 1995-ben a forgatókönyv-előleg miatt indult perben vesztésre állt, s lefoglalás fenyegette a Magyar Fórumot: az újságot átvitte a Magyar Út Alapítványba, amely még 1993-ban jött létre, a kft. pedig vagyontalan üres cég maradt, így a korábbi pereknek se maradt sok értelmük (a lapra addig mintegy 5,5 millió forintot költő Deák Ferenc Alapítvány beleegyezése nélkül történt a kiadóváltás). Az 1998-ban parlamenti mandátumokhoz jutó MIÉP aztán a pártnak járó állami támogatás jelentős részét átfolyatta az alapítványba, így biztosítva a lap hátterét.8 A következő fordulat már a 2002-es választási bukáshoz köthető, hiszen az alapítvány továbbadta a lapot, amely a Magyar Út Körök nevű – ugyancsak 1993-as keltezésű – egyesülethez került, ám természetesen maradt Csurka irányítása alatt.

A fénykorát az 1990-es évek közepétől az ezredfordulóig élő Magyar Fórum eddigi sorsa szorosan kötődött az író-pártvezér közéleti pályafutásához (itt jelent meg nevezetes 1992-es „dolgozata” is), s nincs ok feltételezni, hogy ez a jövőben másképp lenne. A MIÉP – amelyet olyan ismert politikusok hagytak el az elmúlt években, mint Szabó Lukács, majd Csurka (hirtelen, a 2002-es választási kudarc után lett) pártbeli ellenfelei, így Rozgonyi Ernő (aki a Magyar Út Alapítvány képviselője is volt), valamint Bognár László, akik létrehozták a Magyar Nemzeti Front nevű konkurens szervezetet – anyagi helyzete legfeljebb azt engedi meg, hogy életben tartsa a csökkenő példányszámú Magyar Fórumot.9 Ugyanakkor nem lehet leírni a lapot: felmérhetetlen, hogy milyen pénzügyi tartalékokkal rendelkezik Csurka, s nem lehetetlen, hogy politikai mozgalma – s vele az újság – ismét felszálló ágba kerül. E kézirat lezártakor azonban inkább válságjelek mutatkoztak: belviszályok miatt 2003 végén lemondott a lap főszerkesztője, Zsilka László, és távozott a szerkesztőség egyik oszlopos tagja, harcos publicistája, Hering József. A lap irányítását így formailag is Csurka vette át, mint a szerkesztőbizottság elnöke.

2004 februárjában a Csurka által létrehozott Bocskai Szabadegyetemért Alapítvány résztulajdonában álló B-média Kft. lett a Magyar Fórum kiadója.

Heti Válasz – az állami segítség

A tisztán állami pénzből indított hetilap-próbálkozás mintapéldája a 2001-ben alapított Heti Válasz. Az előzmény még 1998–1999-re vezethető vissza, amikor az Orbán-kormány meghirdette a „médiaegyensúly” megteremtésének politikáját. A hetilappiacon azt a megoldást választották, hogy a költségvetési törvényben megszavaztatták egy új, kormányalapítású közalapítvány támogatását, amelynek – bár erre a neve közvetlenül nem utalt – fő feladata egy új politikai hetilap megjelentetése volt, és rögtön, még a 2000. évi költségvetés terhére 1,5 milliárd forintot különítettek el a számára.10 Az Elek István miniszterelnöki főtanácsadó által vezetett Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány eleinte maga adta ki a lapot, majd 2001 májusában céget alapított erre, Heti Válasz Kft. néven. A színes, 84 oldalas lap 2001 áprilisában került az utcára 60 ezres induló példányszámmal, s azzal hirdette magát, hogy „az új évezred hetilapja”, s „mértéktartó, szélsőségektől mentes értékrendet kívánunk érvényesíteni a lapkészítés során”. Az induláskor úgy számoltak, hogy hét-nyolc oldalnyi hirdetés kell a nullszaldóhoz (akkor nettó 640 ezer forintot kértek egy egész oldalas színes hirdetésért, 2003 októberére ez mintegy a felére csökkent, s 350 ezer forintért már egyoldalas pr-cikket is vállalt a lap), aminek elérésére egy évet szántak. A próbálkozás azonban nem hozott sikert: a Magyar Terjesztés-Ellenőrző Szövetség (Matesz) auditált adatai szerint 2001 második felében átlagosan 8,2 ezer, 2002 első hat hónapjában 13,4 ezer példányt adtak el hetente.

A lap sorsában fordulatot a Fidesz-MPP 2002-es választási veresége hozott. Egyrészt nyilvánvalóvá vált, hogy tartósan nem számolhatnak jelentős állami támogatással (a kormány által létrehozott közalapítvány értelemszerűen a Medgyessy-kabinet alá került). Másrészt viszont az ellenzéki vezérré lett Orbán Viktor 2002 nyarán elhangzott felhívására – amelyben e lap mellett a Magyar Nemzet és a Magyar Demokrata olvasására-előfizetésére szólította fel a híveit – jelentősen nőtt az érdeklődés a magazin iránt. Biztató jelnek tűnt, hogy 2002 harmadik negyedévében már 35,2 ezer példány fogyott, ám a tendencia nem bizonyult tartósnak. A választási év végére kiderült, hogy a magát már a „polgári összefogás lapja”-ként hirdető Heti Válasz iránt lanyhult a kereslet: 2003 negyedik negyedévében már csak 17,3 ezer lappéldányt adtak el hetente, s ebből mindössze 7,9 ezer kelt el előfizetésben. A kormányváltás mindezzel tetézve nyilvánvalóvá tette, hogy a lapnak sürgősen új támogató után kell néznie.

Martonyi János exkülügyminiszter vezetésével ezért létrehozták a Heti Válasz Alapítványt, amely még 2003 elején azt tűzte ki célul, hogy negyed év alatt közadakozásból összegyűjtse a lap megvásárlásához és fenntartásához szükséges pénzt11 (ám ez még 2004 elejére sem sikerült). „Hozzon még egy vásárlót” – így kérlelte Elek István – ekkor már a Heti Válasz főszerkesztője is – az olvasókat, hiszen már tudott volt, hogy a 2002-es 500 millió forinttal szemben 2003-ra csak 50 milliót kap a költségvetésből a közalapítvány (2004-re 20 millió forintot „utaltak ki”). Az állami támogatás adta védettség megszűntével a mérsékelt jobboldalinak tartott, 68 oldalasra csökkentett terjedelmű, kétharmadrészt diplomások által olvasott lap tartós fennmaradása elsősorban attól függ, képes-e a közeljövőben jelentősen növelni olvasótáborát, hiszen jelenlegi állapotában lehet, hogy átmeneti időre talál támogatót, ám hosszú távra tervező befektetőt aligha. Ezt jelzi, hogy a lap átvételéről folyó tárgyalások elhúzódtak: 2003 októberének végén az tűnt valószínűnek, hogy a Heti Válasz Alapítvány mellé beszáll egy befektetőtárs.12 A 100 millió forint törzstőkéjű kiadóvállalat sorsa a támogatóktól függ: 2002-es mérlege szerint értékesítési árbevétele mindössze 308 millió forint volt, s csak az egyéb bevételek között elszámolt 436 millió forint mentette meg a veszteségességtől. A lap valójában persze veszteséges, ezért 2003 októberében új ügyvezető került a kiadó élére, s azt a feladatot kapta, hogy egy reorganizációs programot vezényeljen le a küszöbön álló lapeladás előtt.

Magyar Demokrata – a meg-megújuló

A talpra állás sikerült a másik Orbán-kedvenc hetilapnak, a Bencsik András-féle Magyar Demokratának, amely – bár jóval szerényebb a kivitele, mint a Heti Válasznak – az exminiszterelnök 2002-es felhívása nyomán 60 ezer eladott példány körülire ugrott fel. A stabilizálódás tényét az is jelzi, hogy a radikális hangvételű lapot kiadó Magyar Ház Alapítvány 2003 szeptemberében – amikor közlemény tudatta az olvasókkal, hogy 10 ezer új előfizetőt szereztek az előző hónapban zárult akcióval – belépett a Mateszba, így ettől kezdve külső ellenőr is vizsgálhatja a Magyar Demokrata példányszámadatait. Ennek alapján 2003 negyedik negyedévben a 64,3 ezer nyomtatott lappéldányból 46,7 ezret adtak el hetente. Az 1994-ben, a Bencsik főszerkesztette Pesti Hírlap kimúlása után indult lap (eleinte Új Demokrata, majd Demokrata néven jelent meg, de valójában – ha jogilag nem is – ugyanazon lapról van szó) hosszú küzdelem után jutott idáig. Első kiadója, a Nemzeti Korona Kft. tönkre is ment. Az 1994 júniusában létrehozott társaság – amelynek alapítói között volt Bencsik mellett Földesi József és Seszták Ágnes – 1997 szeptemberében átadta a kiadást a Magyar Ház Alapítványnak, majd kiüresedett cégként fizetésképtelenné vált. Az alapítók 1998-ban megváltak a cégtől, amely ellen 1999-ben felszámolási eljárás indult, majd ennek végén 2001-ben törölték a cégnyilvántartásból.

A kiadócserére már hónapokkal korábban készültek, hiszen az 1997 januárjában alapított, majd februárjában bejegyzett Magyar Ház egyik célja éppen a „progresszív nemzeti sajtó támogatása”. Az önállósodást egyebek mellett az tette szükségessé, hogy vitába keveredtek a lapot – s több más újságot is – támogató vállalkozóval, Ács Lászlóval,13 aki 1997 szeptemberében be is jelentette: szünetelteti a kiadást (noha ő nem volt a kiadó tulajdonosa). Az alapítványi forma több előnnyel is járt a lap számára: egyrészt a kiadó gazdasági adatait nem kell nyilvánosságra hoznia, mintha cég lenne, másrészt lehetővé vált, hogy a Magyar Ház kérje az adófizetők egy százalékos adófelajánlását a maga számára14 (a 2004 elején közzétett adatok szerint az előző évben több mint 18 millió forint folyt be így az alapítványhoz). A Magyar Demokrata 2002–2003-as sikereihez nagyban hozzájárult radikalizmusa, ám ez lehet a veszte is. Több támadás érte például a történelmi keresztény egyházak (elsősorban a katolikusok) részéről a lap bizonyos „újpogány” írásait, másrészt 2004 januárjában – igaz, első fokon – kemény büntetést szabott ki a bíróság a főszerkesztőre: Mécs Imre SZDSZ-politikus megrágalmazása miatt tíz hónap letöltendő szabadságvesztésre ítélték Bencsik Andrást, miután lapja – még évekkel korábban – tényként állította, hogy 1956 után több embert Mécs vallomása alapján végeztek ki.

Szabad Föld – az örök tartozék

A legkülönösebb szerepet a Szabad Föld töltötte be a hetilappiac jobboldalán. Az 1945-ben kommunista pártlapként indult újság, a vidék hetilapja vágyott privatizációs célpont volt, hiszen bőven félmillió fölötti példányszámmal érte meg 1989–1990 fordulóját. A valaha a szövetkezeti parasztságnak szánt, sokáig a Hazafias Népfronthoz tartozó kiadvány sorsa ezért igen kacskaringós, így nem is köthető egy személyhez, ahogy a Magyar Fórum Csurka Istvánhoz, a Magyar Demokrata Bencsik Andráshoz vagy a Heti Válasz Elek Istvánhoz (bár Eck Gyula 1971-től 1994-ben bekövetkezett haláláig állt a lap élén). A lapot 1990 januárjában a Demján Sándor által képviselt kanadai CEIC Holding vette meg, amely aztán bevitte egy új cégbe, a Szabad Föld Rt.-be (korábban a Hírlapkiadó Vállalat jelentette meg az újságot). A következő évben – részben egy leányvállalatán keresztül – a Magyar Hitel Bank Rt. (MHB) vette át a céget többségi tulajdonosként, ám garantálta „a lap szellemi és anyagi értékeit”. Volt is mit: az 1992-es átlagpéldányszám 568 ezer volt (az előző évi 675 ezer!), s 543 ezer példány el is fogyott, a cég nyereséget hozott: 1991-ben 31 millió, 1992-ben 39 millió forintot. Ezt követően szétvált a Szabad Föld tulajdonosi (alapítói) és kiadói joga: az előbbi maradt az rt.-nél, míg az utóbbi az ugyancsak MHB-érdekeltségű Mai Nap Rt.-hez került bérleti díj (1994-ben 175 millió forint) ellenében.

Ettől kezdve tulajdonképpen minden gazda pénzcsináló gépnek használta a Szabad Földet. 1995 elején az Állami Vagyonkezelő Rt. vette meg az MHB-lapokat (a Szabad Földnél az rt. részvénytöbbségét), majd miután visszavették a kiadói jogot is, eladásra hirdették meg. A nyertes – ugyancsak még 1995-ben – a Postabank-csoport lett (ekkor a példányszám mintegy 440 ezer volt). A Postabank mellé a következő évben az MSZP-által létrehozott József Attila Alapítvány került, amely az egyik alapító részvényes, a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége (MOSZ) részét vette meg (s Annus József szocialista parlamenti képviselő került a lap élére). A következő kanyar az 1998-as kormányváltás következménye: a József Attila Alapítvány 1999-ben a svájci Ringier-csoportnak adta el a részét, s ezt követően az új részvényes és a csőd szélére került, állami irányítású Postabank-csoport küzdött-pereskedett a lapért. Jellemző a Szabad Föld iránti vágyakra, hogy a Fidesz-MPP 1999. májusi kongresszusán is szóba került a lap: Homa János képviselő a baloldali érdekkörből való „kiemelését” javasolta. Ez sikerült is: a lap kiadói jogát áttették egy Postabank-cégbe, kicselezve így a Ringier-t is. A következő lépés már a Magyar Nemzet kiadójának, a Nemzet Kft.-nek juttatta a kiadói jogot: egy 2000-ben kelt bérleti szerződés alapján 11 évre, mintegy évi 150 millió forintért.

Az új, a Magyar Nemzet főszerkesztője, Liszkay Gábor által vezetett kiadó 2001 elején átalakította a lapot (keddről péntekre került a megjelenés, s a vidéki hetilap jelzőjét „független”-ről „családi”-ra változtatták), amelyet hozzáillesztettek a napilaphoz, például közös műsorújságot adnak ki. 2003 őszére egyébként maga a Szabad Föld Rt. az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. tulajdonába került, miután az 2006-ig halasztott fizetéssel átvette a részvényeket a Magyar Fejlesztési Bank Rt.-től, amelynek cége, a Bodrogköz Kft. 2000-ben szerezte meg azokat a civakodó Postabank–Ringier párostól. Ez a helyzet azt jelentette, hogy a lap 2002 tavaszától úgy volt ellenzéki, hogy közben állami tulajdonban volt (ahogy 1994 után a Magyar Nemzettel is megtörtént), más kérdés, hogy az Orbán-kormány idején kötött szerződés miatt az új kabinet könnyen nem „férhetett hozzá” a 2003 negyedik negyedévében már csak 151,7 ezer példányban fogyó, a Magyar Nemzetből is ismert Gajdics Ottó felelős szerkesztésében megjelenő laphoz.

Sajtókörökben 2003 nyarán-őszén azonban már híre ment, hogy a kormányzat mindenképpen szeretné „kiszabadítani” a Szabad Földet. Erre novemberben sor is került: ekkor a Geoholding-cégcsoporthoz tartozó Szabad Lap Kft. vette át az újság megjelentetését, sajtópiaci hírek szerint mintegy 250 millió forintos lelépti díjat fizetve a Liszkay-féle Nemzet Kft.-nek (ami jól jöhetett a kiadónak a Magyar Nemzet megjelentetéséhez). Ez irányváltással is járt: a vezetőket lecserélték, illetve menesztették, s Tamás Gábor személyében új főszerkesztőt hoztak a Népszabadságtól.

A kicsik – az üzletrontók?

A „nagyoknak” nemcsak a balliberálisnak nevezett konkurensekkel kell megbirkózniuk, de jobboldali versenytársakkal is. Az utóbbi ütközetek ráadásul politikai, személyi konfliktusokkal is terheltek, s sokszor igen kemény cikkpárbajban fejeződnek ki. A Magyar Demokratában 2003 októberében Lovas István például nyílt levelet intézett Rozgics Máriához, a mintegy 10–15 ezer példányos Magyar Világ főszerkesztőjéhez,15 amelyben lényegében azt állítja, hogy Rozgics „alkalmatlansági bajok” miatt kopott ki „a nagyobb példányszámú jobboldali lapokból” (itt a Magyar Nemzetet, a Magyar Demokratát és a Magyar Fórumot említi, illetve még a Magyar Rádiót, amely valószínűleg a „Vasárnapi Újság”-ot takarja). A levél kiváltó oka az volt, hogy a magát „nemzeti hetilap”-nak nevező Magyar Világot vezető Rozgics rendszeresen szerepelteti újságjában „az egykori MSZMP egyik kedvenc újságíróját, Lakatos Pált”, az egykor „az MSZMP akkori rádiójában a jeles pártvonal vitelével foglalkozó” újságírót, akiről Lovas azt állítja, „szakmányban ír olyan cikkeket és könyveket, amelyekben a jobboldal vezető egyéniségeivel kapcsolatban igyekszik kételyt ébreszteni”. A „Vasárnapi Újság” egykor a jobboldalon ünnepelt felelős szerkesztőjének „leleplezése” persze csak egy – bár igen jellemző – a sok éles és kölcsönös vádaskodásból. A radikális és mérsékelt jobboldali újságírók közötti véleménykülönbségeket sokkal finomabban kirajzolja a Heti Válaszban 2003 augusztusában indult vita.16

Ez a harc gyakran egzisztenciális küzdelem. Jól példázza ezt a polgári körök lapja címért folytatott viaskodás. Az egykori énekessztár, Dobos Attila 2002-ben politikai hetilapot alapított erre Magyar Nemzetőr (eleinte csak Nemzetőr) néven, mintegy 30 ezer példányt nyomtatva. Ám hamarosan vetélytársa támadt: egyik szerzője, Malgot István önállósodott, s létrehozta a magát „a polgári körök fóruma” szlogennel hirdető Szövetség című újságot, amely eleinte hetilapként, majd 2003 őszétől – pénz hiányában – kéthetente jelenik meg (az Orbán Viktort is tagjai között tudó Szövetség a Nemzetért polgári kör lapjaként). Dobos nyilvánvalóan üzleti vállalkozásként kezeli a lapkiadást, amit az is jelez, hogy a fogászati cégből névváltoztatással létrehozott Nemzetőr Kft. később egy színes bulvárhetilapot is piacra dobott, Családi Vasárnapi Újság néven (a fejlécen kicsivel írva a „családi” szót, hogy a rádióműsor címe legyen kiugrasztva), de indult „Nemzetóra” című Dobos-műsor a Budapest TV-n, és létrehozták a Nemzetőr Ismerkedők Klubját is.

A vetélytársak sora ezzel nem ért véget: a standokon van „a magyarság szolgálatában” Vödrös Attila kéthetilapja, a nyolcadik évfolyamánál tartó Új Idők, amelynek indulása sokban idézi a Bencsik-lapét. Az egyetlen nem privatizált megyei lapot, a Vödrös vezette Pest Megyei Hírlapot a kereszténydemokraták kezére próbálták játszani 1993–1994 fordulóján, létre is hozták a Magyar Penna Kft.-t Giczy György vezetésével, ám ez nem volt képes finanszírozni a lapot. Ez a feladat a cégben résztulajdonos régi gazdára, az állami Hírlapkiadó Vállalatra (a későbbi Hírlapkiadó Rt.-re) maradt. Már az MSZP–SZDSZ kabinet idején, 1995 februárjában azonban leállították a napilapot. Búcsúközleményében ezt Vödrös Attila főszerkesztő „politikai tevékenységgel” magyarázta, utalva a Horn-kormányra, azonban kárhoztatta a konzervatív pártokat is.17 Miután a Szörényi Levente nevével fémjelzett Parázs Alapítvány sem tudta összeszedni a pénzt a 20–24 ezer példányban fogyó lap megmentésére, az újság végleg bezárt, Vödrös pedig – Pongrácz Gergely és az 1956-os Pesti Srác Alapítvány segítségével – 1996-ban elindította az Új Időket.

Könnyen lehet azonban, hogy nem e kis – általában heti 4–8, esetleg 16 oldalnyi olvasnivalót kínáló – lapok okozzák majd a legtöbb fejfájást a „négy nagynak”, hanem egy külföldről érkező újság, a Magyar Jelen. „Az egyesülő magyar nemzet hetilapja” a negyedik évfolyamánál tart, ám csak 2003-tól kapható szinte minden nagyobb újságosnál Magyarországon. A torontói Hungarian Times Inc. által kiadott lapot egy hódmezővásárhelyi cégnél nyomják, s sokkal jobb technikával, mint a kis jobboldali lapokat általában, ami a biztosabb anyagi hátteret jelzi. Az általában 20 oldalon megjelelő Magyar Jelen elfogadottságára utal, hogy hirdet benne például a HírTV (egy oldal ára nettó 100 ezer forint). Ugyanakkor ebben az esetben is törést okozhat a radikalizmus, hiszen a lap igazán csak 2004 elején lett széles körben ismert, éppen egy olyan cikk miatt, amely helyeselte Hegedűs Loránt MIÉP-politikusnak a „galíciai jöttmentek” kirekesztésére felszólító gondolatait, s ami miatt – közösség elleni izgatás gyanújával – nyomozás indult.

Könnyen lehet, hogy hamarosan újabb vetélytárs is akad: a Fidelitas hírleveléből kinőtt, feljövőben lévő Ufi (Utolsó figyelmeztetés) magazin, amely még havonta jelenik meg (egy magáncég kiadásában), ám növekvő példányszáma alapján elképzelhető, hogy megpróbálkoznak hetilappá alakításával. Ez az „elaprózottság” a sajtószabadságnak ugyan jót tehet, ám korántsem biztos, hogy az efféle lapokra vágyó közönség képes ennyi hetilapot eltartani. Sőt, a korábbi tapasztalatok azt mutatják, hogy biztosan nem, így az újságok egy része megszűnik, vagy néhány oldalnyi terjedelmű, néhány ezerpéldányos lapocskává zsugorodik. Jelentős részben attól is függ e lapok sorsa, hogy miként alakul olvasóik politikai szimpátiája. A Magyar Demokrata felfutásában nagy szerepet játszott, hogy egymásra találtak a Fidesz-MPP híveivel: a lap saját felmérése szerint olvasóik 90 százaléka stabil Fidesz-szavazó volt 2003 nyarán, míg 1996-ban csak 10 százalékuk mondta ezt (akkor még a MIÉP-esek voltak többségben, sőt ők még 2001 végén is 51 százalékot tettek ki).18 Egy-egy új párt, mozgalom felbukkanása erős hatással lehet a sajtóra is. Jól jelzi ezt az ifjúsági mozgalomból kinőtt és párttá alakult Jobbik esete, amely egyre jobb hadállásokkal rendelkezik a jobboldali sajtóban, így esetleges „felfutásuk” is közös lehet: a párt magával húzhatja azt a lapot, amelyik egyértelműen mellé áll.

A múlt – figyelmeztető példák

Az nyilvánvaló, hogy a jobboldali hetilapok, sőt az egész „polgári sajtó” örökös anyagi gondjait nem egyedül az okozza, hogy bevezetett, vagyis 1989 előtt született lapokkal kell megküzdeniük az olvasókért, a hirdetőkért. A Szabad Föld éppúgy „bevezetetten” került a jobboldalra a Fidesz-kormány idején, mint ahogy az Antall-kabinet alatt a – bár akkor már kétségtelenül lecsúszóban lévő – Magyarország (1993-ban Speidl Zoltán személyében egyenesen egy MDF-es képviselőt ültettek a főszerkesztői székbe). A Horn-kormány idején privatizálták a nagynevű, ám ekkor már csak 8–12 ezer példányban fogyó lapot (mindössze 700 ezer forintot fizetve érte), ám veszteségei miatt 1995 decemberében főszerkesztőt cseréltek. Ekkor visszatértek az évtizedes „kinézethez” (a lap ekkor a XXXII. évfolyamánál tartott), majd 1996 júniusában felfüggesztették a kiadást, mert az IBUSZ-csoporthoz tartozó Exkluzív Kft. nem talált rá befektetőt (a cég kisebbségi tulajdonosa, az Eastern Bridge Kft. volt a vevő a privatizációkor). A lapot 1997 márciusában Földesi Margit történész-újságíró vezetésével még megpróbálták feltámasztani (ekkor már az IBUSZ-csoport nélkül, s 1861-ig vezetve vissza a gyökereket), ám csak átmeneti sikerrel: a nagy múltú lap 1998 februárjában megszűnt. Eltűnésében fontos szerepet játszott az is, hogy 1991 és 1994 között Heti Magyarországként jelent meg, mert az Antall-kormány által a Hírlapkiadó Vállalaton keresztül indított napilap az Új Magyarország nevet választotta.

Más lapok gyorsabban kimúltak, részint azért, mert az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején szinte minden új párt, mozgalom megteremtette a saját orgánumát. Az említett lapokon kívül olyan kiadványokat kínáltak a standokon, mint például a „jurtás” Szent Korona, a Magyar Rádió „Vasárnapi Újság”-jának szövegét is közlő Ring, a kisgazda (Heti) Kis Újság, Lezsák Sándor Heti Nemzeti Újságja (Heti Újságja) vagy a Pálfy G. István vezette Ez a Hét. A párt- vagy pártközeli lapok sorsa szorosan kapcsolódott a mögöttük álló politikai erőkéhez: a Kis Újság (máskor Heti Kis Újság) többször leállt és újraindult, irányt és kiadót váltott, 2002-ben – a Torgyán József vezette FKGP parlamentből való kiesése után – havilappá alakult, majd megszűnt. Később kiderült: az újságot a Torgyán Józsefné által vezetett Független Női Szövetségre íratták, így az új – Torgyán nélküli – FKGP-nek küzdenie kell a visszaszerzéséért. Lezsák lapja is rövid életű volt, hiába állt mögötte a Lakitelek Alapítvány és a Postabank Rt.

Történt ez annak ellenére, hogy már az Antall–Boross-kormány idején is százmilliókat költött az állam – többnyire a kezében lévő kiadókon, illetve bankokon, így a jobboldalon mostanában csak szidott Princz-féle Postabankon keresztül – jobboldali lapok alapítására, támogatására. Kétségtelen, e summa zömét a napilap-próbálkozások vitték el: a legnagyobb – több százmillió forintos – tételeket az Új Magyarország 1991-es létrehozása (s vidéki társa, az Új Hírek elindítása), a Magyar Nemzetnek az Hersant-csoporttól való 1994-es visszavásárlása, majd támogatása jelentette, vagyis a pénzkeret elaprózódott. Tény azonban az is, hogy az akkori sajtópiaci „áldozatok„ között nem csupán jobboldali újságok voltak: elég talán a Világ/A Világ (1989–1991), a Köztársaság/Respublika (1992–1993, illetve 1994–1995), az Új Ludas (1990–1992) megszűnésére, a hetilap Beszélő 1995–1996-os folyóirattá alakulására vagy a Kurír bulvárnapilap 1998-as bezárására gondolni. A Kurír és az Új Ludas esete egyébként azt is bizonyítja, hogy kockázatos vállalkozás „önerős” újraindítással próbálkozni: a bulvárlap esetében csak néhány próbaszámra futotta (nem sikerült befektetőt találni a tényleges újraindításhoz), míg a régi Ludas Matyi utódlapja a harmadik évfolyamában múlt ki.

A valós piaci helyzet felmérését gátolja, hogy a jobboldali hetilapok kiadója gyakran nem cég, hanem alapítvány vagy egyesület, s ezek pénzügyei nehezebben láthatók át. Ráadásul a Heti Válasz és a Szabad Föld – illetve 2003 őszétől a Magyar Demokrata – kivételével nem auditáltatják példányszámukat a Matesszel, ami megnehezíti a reklámszakma bizalmának elnyerését. De aligha ez az egyedüli gond: számos jel utal arra, hogy a hirdetők távol tartják magukat a radikálisnak, netán szélsőségesnek tartott kiadványoktól (aligha véletlen, hogy a munkáspárti A Szabadság sem a hirdetők kedvence). Jól jelzi ezt Borókai Gábornak, a HírTV elnökének nyilatkozata, aki a Magyar Ház Alapítvány által 2003 októberéig fenntartott televíziós „Sajtóklub” kapcsán fejtette ki, hogy szóba sem jöhet annak átvétele, mert a hirdetési piacon olyan vélemény alakult ki róla, amely lehetetlenné teszi a kereskedelmi értékesítést, s a műsor közvetítése a HírTV létét fenyegetné (ugyanakkor a HírTv és a Magyar Demokrata – illetve emblematikus képviselőik – közös akciókban vesznek részt, például együtt lépnek fel rendezvényeken). Borókai szerint elveszítenék hirdetőiket, igaz – például a „Heti Hetes” „bornírt kiszólásait” említve – szóvá tette, hogy itt tetten érhető a kettős mérce.19

Ugyanakkor az is tény, hogy a nyomasztó balliberális médiatúlsúly elméletének hívei elsősorban a példányszámadatokból indulnak ki a hirdetési összeesküvés létének bizonyítására, sokkal kevesebb figyelmet fordítanak az olvasótábor összetételének vizsgálatára (a Szabad Föld idős, vidéki vásárlói például nyilvánvalóan nem számítanak vágyott célközönségnek, listaáron számolva mégis többet kér a lap egy oldalért, mint a HVG), s arra, hogy egy-egy fogyasztó elérésének mekkora a költsége.20

Függelék

1. tábla: A jobboldali hetilapok tulajdonviszonyai

A listán olyan politikai-társadalmi heti- és kétheti lapok szerepelnek, amelyek – akár csak egy időszakukban – valamely jobboldali párthoz, mozgalomhoz közel álltak

1 Megszűnt lapoknál az utolsó fő- vagy felelős szerkesztő, illetve kiadó

2 Társfőszerkesztő

3 Kárpát-medencei főszerkesztő

4 2003. november 1-ig Fábián Gyula (Gajdics Ottó)

5 2003. november 1-ig a Nemzet Kft.

6 Az impresszum szerint felelős kiadó, ott nincs fő- vagy felelős szerkesztő feltüntetve

# 2003 végig, ettől kezdve nincs főszerkesztő feltüntetve

n.a. nincs adat

2. tábla: A hetilapok olvasottsága