• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2004 tavasz

Európa

Hegedűs István:

Csatlakozás, népszavazás, alkotmányozás, európai választások

Az európai uniós csatlakozás magyarországi kommunikációját az jellemezte, hogy a média nem tudta elmagyarázni az európai intézmények működését, nem ragadta meg az integrációs folyamat természetét, és nem volt képes az események árnyalt értelmezésére. Az ország belépéséről folytatott tárgyalások során a média nem megfigyelőként viselkedett: többnyire a feltételezett magyar érdekeket képviselve a jelenlegi tagállamokat és az európai politikusokat nem vitapartnerként, hanem ellenérdekű félként ábrázolta. Ezzel párhuzamosan növekedett az europesszimizmus a magyar közvéleményben. A magyar lakosság ismeretei az Európai Unió intézményeiről és működéséről továbbra is hiányosak. Miközben Magyarország belép a 25 tagúra bővülő európai politikai-kulturális térségbe, az első itthoni európai parlamenti választásokat várhatóan döntően belpolitikai kérdések uralják majd a jól ismert belső politikai törésvonalak mentén.

Európa nyugati felének politikai viszonyai és kultúrája hosszú ideje jelentős hatást gyakorol a magyarországi elitekre és a magyar állampolgárokra. A politikai szabadságjogok és a fogyasztói társadalom együttes vonzereje döntő tényezőnek bizonyult a Kádár-rendszer bomlásában és a kommunista diktatúra bukásában. A demokratikus átmenet során megfogalmazott jelszó, a „Vissza Európába” az új politikai garnitúra „euroatlanti” orientációját és az emberek azon vágyát fejezte ki, hogy az európai kontinens magasan fejlett részéhez tartozzanak. Az Európai Bizottság jelentései szerint Magyarország az 1989–90-es rendszerváltás után mintegy tíz évvel teljesítette az európai uniós tagság politikai és gazdasági feltételeit, amelyeket az Európai Tanács 1993-ban, Koppenhágában fogalmazott meg. A csatlakozási tárgyalások megállapodásainak megfelelően a közös európai joganyag, az „acquis communautaire” átvételéhez szükséges jogszabályi változtatásokat és az intézményes felkészülést a belépés napjáig be kell fejezni.

A magyar közvélemény és „az európai projekt”

A magyar társadalom folyamatosan és meggyőző többséggel támogatta az ország Európai Unióhoz való csatlakozását az elmúlt közel másfél évtizedben. Mindazonáltal nem csupán az „egyszerű” állampolgárok, hanem a politikai és a kulturális elit tagjai is jellemzően igen kevés ismerettel rendelkeznek a közös európai intézményekről és az európai szintű döntéshozatali folyamatokról. Az „átlagmagyarok” látszólag erős európai kötődését kulturális azonosságérzetként írhatjuk le, de nem tekinthetjük az Európai Unióhoz fűződő stabil politikai identitásnak. Az európai politikai térhez fűződő nyilvános érzületek és nézetek gyakran provinciális sztereotípiákat, illeve egy kis országnak az ismeretlen jövőtől való félelmeit fejezik ki (Hegedűs, 2001). Ráadásul jelentős szakadék húzódik az eliteknek és a hétköznapi embereknek a politikához, azon belül is az uniós csatlakozáshoz való viszonyulása között: „az európaizálódás kérdése a széles közvélemény szemében csupán az elit által irányított politika egyik szeletének számít” (Ágh, 2001: 165). A állampolgárok meglehetősen „elszakítva” érezhették magukat az eseményektől a csatlakozási tárgyalások idején (Szilágyi, 2001). Ez a politikai-kulturális probléma kellemetlen következményekkel járhat az olyan döntési helyzetekben, amikor Európa-ellenes politikai csoportok populista üzenetek segítségével könnyen elcsábíthatják a szavazókat.

Az Európai Unióhoz kapcsolódó magyar mentalitás a rendszerváltás óta fokozatosan átalakult. A kezdeti érzelmi vágyakozást, hogy habozás nélkül csatlakozni kell a fejlett államok exkluzív klubjához, valamint az anyagi előnyök gyors megszerzésében való reménykedést óvatos fenntartások váltották fel. A közvéleményben megerősödött az a benyomás, hogy a belépés indokolatlanul elhúzódik, hiszen az ország lakossága nem kapott elfogadható magyarázatot a folyamat hosszadalmasságának okairól. Éppen ellenkezőleg: az 1990-es évek második felének tipikus „europesszimista” összmagyar felfogása szerint az Európai Unió „valódi” szándéka a bővítés tudatos elnyújtása volt. A csatlakozási tárgyalások alatt pedig a Tizenötök gyakran és élvezettel „a bolondját járatták velünk”. A legtöbb ember számára a nyugati vezetők „politikai és morális elkötelezettsége a kelet-közép-európai bővítés iránt egyre inkább puszta retorikának tetszett” (Ágh, 2001: 165).

Alig két-három hónappal a 2003. április 12-i népszavazás előtt a Szonda Ipsos közvéleménykutatása, noha továbbra is a potenciális „igen” szavazatok biztos többségét mutatta ki, arányuk jelentős csökkenését rögzítette (Tángál, 2003). A felmérés szerint az állampolgárok közel fele ekkor úgy látta, hogy az uniós tagságnak több hátránya lesz, mint előnye. Habár az adatok világosan jelezték a válaszok belső inkonzisztenciáját, az általános trend meglehetősen riasztónak tetszett. Ahogy a belépés mindinkább valódi lehetőséggé vált, a populáris kultúrában meglepő gyorsasággal elterjedtek a nyugati euroszkeptikus babonákkal rokon pletykák: az Index on-line újság „Europara” rovatában össze is gyűjtötte a jellegzetes rémhíreket Magyarország várható gyarmatosításától a mákos tészta betiltásáig.

A média hatása a közvélemény alakulására

A média hatalmáról szóló elméletek analitikus korlátai hamar világossá válnak, amikor a társadalmi és a politikai változásokat igyekeznek megmagyarázni (Graber, 1994). Az univerzális médiahatalom-elmélet magyar változatának két fő állítása van. Az első, hogy a modern politikában a média ereje és befolyása a döntő tényező. Ez a nézet megegyezik a más posztkommunista országokban tapasztalt domináns felfogással, ahol

„rendkívül eltúlzott hiedelem él a média politikai fontosságát tekintve. A lenini sajtóelmélettel meglepő egyetértésben számos politikus és újságíró úgy véli, hogy a közvélekedés a médiatartalom közvetlen leképeződéseként alakul ki” (Steinsdorf, 2001: 19–20).

Márpedig ezt a médiatartalmat – és ez a második magyar állítás – a baloldali-liberális médiaelit válogatja ki, állítja össze és torzítja el.

„Változás abban történt a kommunizmus idejéhez képest, hogy az élet immáron totalizációs uralmát immáron nem a fegyveres erőszakszervezetekkel érik el, hanem a (szellemi) nyilvánosság kizárólagosságára törő uralmával […] A magyarországi médiavilág zöme tehát olyan struktúraőrző erő, amely a rendelkezésére álló eszközökkel mindenben fékezi a kommunista múlt »leváltását«, illetve, ahol nem, ott a legrosszabb globalista típusú változásokat indukálja”

– magyarázta e szemlélet egyik képviselője (Tőkéczki, 2002: 241, 243). Ez az ideológiai gondolkodásmód, a két ellenséges tábor harcának mindent alárendelő világnézet valóban ismerős:

„van »agitáció« a nyugati világban is, van antikommunista propaganda, csak óvakodnak néven nevezni. Nagyon is ravasz álobjektivitással manipulálják, vezetik félre a tömegeket, mégpedig igen alapos tudományos felkészüléssel és technikai apparátussal”

– nyilatkozta 1983. július 23-án a Népszabadságnak Lakatos Ernő, az MSZMP Központi Bizottsága agitációs és propagandaosztályának vezetője.

Mindazonáltal olyan esetekben, amikor az embereknek nincs személyes tapasztalatuk, és nem találnak megfelelő referenciacsoportokat, amelyek segítségével szűrhetik és ellenőrizhetik a hírmédia üzeneteit – ahogy ezt egyébként megteszik –, akkor a tömegmédia „tematizáló”, illetve a „közbeszéd kereteit kijelölő” képessége döntő jelentőségűvé válhat. Így például az Európai Unió bővítésének várható időpontja volt az első és gyakran az egyetlen kérdés, amelyet belépésünkkel kapcsolatban magyar újságírók az ezredforduló táján nyugati politikusoknak feltettek. A csatlakozási tárgyalásokat általában, majd a megállapodás vége felé különösen az új tagoknak „járó” pénzügyi „csomag” nagyságáról szóló megbeszéléseket többnyire mint két ellenérdekelt és szembenálló fél – „ők és mi” – politikai játszmájaként írták le, nem pedig partnerek közötti vitaként értelmezték. Az Európai Bizottság önálló fellépését nem tudták megkülönböztetni a tagállamokétól. A magyar média főáramlata – néhány fontos kivételt leszámítva – nem volt képes arra, hogy intellektuálisan árnyalt értelmezését adja az eseményeknek (Petőcz, 2000), és elmagyarázza az integrációs folyamat természetét.²

Az Európai Unióval, valamint a magyar csatlakozással foglalkozó hírek és elemzések stílusa valójában az újságírók, a publicisták és más véleményformálók erősödő „europesszimizmusát” jelezte. Az európai uniós politikusokkal szemben rendszeresen éles morális ítéletek fogalmazódtak meg – így amikor visszatérően a tagállamok „önzéséről” írtak (Aczél, 2001), vagy ahogy Günter Verheugen bővítési biztos „képmutató” magatartását bírálták a közvetlen agrárkifizetések ügyében. Ez a meglehetősen kemény szóhasználat az EU-val szemben a minőségi lapokban megszokottá vált – a Magyar Hírlap például beszámolt Romano Prodi „balegyeneséről”, amit Orbán Viktornak vitt be megbeszélésükön (Rockenbauer, 2002). Hasonlóan „sportos” kifejezések közgazdaságtudományi cikkekben is feltűntek, mint „a közös agrárpolitika reformjában a hajnalig tartó gyomrozások” (Csaba, 2000: 39). Az Európai Unió „szűkmarkúságának” (Inotai, 2002) korholása pedig közhellyé vált. A 2002. decemberi koppenhágai csúcsértekezlet után a HVG egy körbeharapott egyeurós érmét tett címlapjára a „Belépődíj” főcím illusztrálásaként: a helyes megfejtés szerint a jelenlegi tagállamok nem voltak hajlandóak eleget fizetni, a tagjelöltek pedig nem tudtak többet „szakítani” maguknak. Mindez összecseng azzal az általános félelemmel, hogy Magyarország csak másodrangú tagja lesz az Uniónak (Bozóki, 2002).

A csatlakozási tárgyalások utolsó szakaszában, különösen a pénzügyi támogatások kérdéskörét illetően a vezető újságok beléptek a pártpolitikusok egységes kórusába, és elutasították az „elfogadhatatlan” uniós ajánlatot. A lapszerkesztők felfogása szerint a magyar média feladata ebben az időszakban az volt, hogy leleplezze az európai uniós politikusok tisztességtelen módszereit és praktikáit, illetve támogassa a magyar kormány harcát, amely kedvezőbb politikai és gazdasági feltételekért küzdött az egész nemzet érdekében. Az „elkötelezett” újságírás jellegzetes megközelítésében az Európai Unió valójában „le akar minket nyomni”. Ebben a légkörben alig maradt lehetőség arra, hogy bemutassák a tagállamok képviselőit, illetve az Európai Bizottság tényleges motivációit és érveit. A média amúgy is szívesen ábrázolta az Európai Unió és Magyarország közötti viszonyt tanár-diák kapcsolatként. A csatlakozó országok egymás közötti vetélkedését pedig általában a médiairodalomban használatos „lóverseny” értelemben közvetítették: elsősorban az érdekelte a sajtót, hogy a jelentkezők közül ki hány fejezetet zárt már le a tárgyalások során.

A politikai élet szereplőinek a közvélemény alakulására
gyakorolt hatása

A rendszerváltás kezdete óta az összes magyar kormány és a jelentősebb politikai pártok támogatták az ország európai uniós csatlakozását. Ebben a kérdésben politikai folyamatosság és konszenzus alakult ki a poltikai eliten belül jó egy évtizede. A magyar társadalom ugyanakkor élesen megosztottá vált ideológiai és párt-törésvonalak mentén – különösen Orbán Viktor miniszterelnök és a Fidesz-Magyar Polgári Párt négyéves, 1998-től 2002-ig tartó politikai kurzusa nyomán. A neokonzervatív kormány az elődeinél sokkal keményebb nemzeti retorikát használt az EU-val szemben. Orbán legismertebb kijelentésévé „az Európai Unión kívül is van élet” fordulat vált. Ugyanakkor az egykori reformkommunisták által irányított Magyar Szocialista Párt a választási kampány során szintén a nemzeti érdekek fő védelmezőjeként lépett fel.

Mivel a közép-európai országok többsége kölcsönös gyanakvással figyelte egymást, és attól tartott, hogy a másik csatlakozni vágyó állam a tárgyalásokon elfogadja az Európai Unió „diktátumait”, a visegrádi együttműködés nem hozta meg a tagok közös politikai fellépését – csupán közvetlenül a koppenhágai csúcstalálkozót megelőzően, amikor a Financial Times-ban közölt felhívással igyekeztek nyomást gyakorolni a tagállamokra. A magyarok addig a bővítés „big bang” forgatókönyve ellen érveltek (Inotai, 2000), és óvták az Európai Uniót a gyengébben felkészültek bevárásától, a „karavánhatástól”. A légkör egy időre különösen feszültté vált a Visegrádi Négyek között, miután Orbán megfogalmazta azt a kívánságát, hogy a csehek esetében a magyar és a német kisebbség elleni második világháború utáni BenesŠ-dekrétumok visszavonása legyen az uniós tagság feltétele.

A szocialista-liberális koalíció 2002. áprilisi győzelme nyomán az Európai Unióhoz fűződő viszony kérdése a Fidesz-Magyar Polgári Párt politikaitábor-képző manővereinek fontos területét jelentette. A szervezet vezetőinek álláspontja sokszor rejtett, máskor egyértelmű, nyílt euroszkepticizmust mutatott. Orbán pártjának kongresszusán kifejtette, hogy 12 évi munka után az EU kapujában „[v]örös szőnyeg helyett tarra nyírt, komor tekintetű, sorszámokat osztogató őrző-védőkkel találtuk magunkat szemben”. A magyar kormányt pedig azért bírálta, mert a nemzet érdekeinek képviselete helyett „az úgynevezett nemzetközi elvárásokat” követi – az egykori „moszkoviták” most „brüsszelitákká”, „új euroszervilisekké” váltak (Orbán, 2002). Néhány hét múlva Brüsszel is megkapta a magáét: Günter Verheugen bővítési biztos Medgyessy Péter miniszterelnöknek a státustörvény szükséges módosításáról szóló álláspontját támadva leszögezte, hogy független államok között ehhez hasonló leveleket nem lenne szabad írni. Mindez összhangban állt Orbánnak a kormányzása idején használt retorikájával, amely szerint az európai uniós tagság lényegének a nemzet – minden, a fizikai határokon belül és kívül élő magyar – szellemi egyesülése számított.

A csatlakozási tárgyalások 2002. december 13-i befejezése után kemény pártpolitikai küzdelem bontakozott ki Magyarországon. A koppenhágai megállapodáshoz vezető mikroalkudozásokat a kormányzat győzelemként tálalta, míg az ellenzék vezető ereje súlyos kudarcnak minősítette. A józan elemzések, amelyek rávilágítottak arra, hogy a következő három évre szánt támogatások összege közel jár az 1999-es eredeti ajánlathoz (Kocsis, 2002), illetve hogy a pénzügyekre vonatkozó megegyezés csupán egy volt a 31 fejezet közül (Juhász, 2003), nem gyakorolhattak csillapító hatást a felfokozott kedélyekre. Annak ellenére történt ez így, hogy

„a politikai vita központjába nyomult transzferkérdésben makrogazdasági szempontból marginális jelentőségű összegekről – az EU GDP 0,3 százaléknyi, a tagjelöltek GDP-jének 1–3 százalékára rugó összegekről – van szó, és ez kellő politikai akarat mellett nem lehet a fölvétel vagy a kimaradás közti döntésben perdöntő” (Csaba, 2000: 40).

A csatlakozási tárgyalások ideje alatt a közéleti viták nagyrészt leszűkültek a belépés időpontjára és pénzügyi feltételeire. Ez a megközelítés mindazonáltal akár természetesnek is tekinthető egy olyan időszakban, amikor az elitcsoportok mindenekelőtt ki akarnak szabadulni a centrum–periféria viszonyból fakadó addigi kedvezőtlen pozíciójukból: „Magyarország elsősorban közép- és hosszabb távú gazdasági gondjainak orvoslását keresheti az integrációs felzárkózás előnyei között” (Balázs, 2001: 74).

Kommunikációs stratégia és kampány a népszavazás előtt
és után

A népszavazás közeledtével a szocialista-liberális kormány kommunikációs közalapítvány felállítását kezdeményezte a parlamenti pártokkal együttműködve. A korábbi kampányok kevés pénzzel gazdálkodva kevés kézzelfogható eredményt értek el. A polgárok meggyőzésének és mozgósításának központosított módszerei amúgy ritkán sikeresek. Amikor a csatlakozásról „civil” vitát indítottak,

„a szervezők meglepetésére a külügyminisztérium honlapjára – ahol az eszmecsere folyt volna – összesen tizenkilenc hozzászólás érkezett, beleértve a köztársasági elnök bevezető beszédét, a külügyminiszter és a nagyobbik ellenzéki párt elnökének megszólalását” (Csaba, 2002a: 3).

Az Európai Uniós Kommunikációs Közalapítványt (EUKK) eleve késve hozták létre: az intézmény tényleges aktivitást pedig mindössze három-négy hónapig fejtett ki. 2003 januárjában minden magyar háztartásnak levelet küldtek, amelynek végén a csak egyetemi körökben ismert Palánkai Tibor kuratóriumi elnök aláírása állt. Eredetileg a köztársasági elnök és a miniszterelnök közösen jegyezte volna a levelet, de a csatlakozáspárti, ám konzervatív államfő, Mádl Ferenc végül nem kívánt együtt kampányolni Medgyessy Péterrel. Ráadásul Palánkai meggondolatlanul úgy fogalmazott üzenetében, mintha a közalapítványt a kormány állította volna fel – alighanem már ekkor „sikerült” a jobboldali pártok szimpatizánsait elidegeníteni az új szervezettől. A következő hetekben komolyabb vita folyt az óriásplakátok üzeneteinek stílusáról és a célközönség kiválasztásának módszeréről, mint az Európai Unió eszmeiségéről és gyakorlati működéséről. Az egymással versengő államigazgatási kampánystáb és az EUKK tevékenységének mind jelentősebb idejét a „szinte a semmiből előkerült” és aktivizálódott euroszkeptikus, csatlakozásellenes csoportok állításainak-vádjainak kétségbeesett cáfolata töltötte ki.

A helyzet kritikussá válását az is mutatta, hogy a népszavazás előtti hetekben az újságírók és az elemzők többsége felhagyott azzal a megközelítéssel, hogy az „objektivitás” szükségességére hivatkozva költség-haszon felosztásban, illetve az előnyök-hátrányok mérlegelése alapján, mechanisztikusan írja le az uniós csatlakozás folyamatát. Ezt a fekete-fehér, leegyszerűsített logikát a kormányzati új kommunikációs nyelvezetben az „előnyök, lehetőségek, kihívások” kategóriák használata váltotta fel (Györkös, 2003). A szocialisták agresszívebb kampányba kezdtek – nincs „igen, de” szavazat, csak „igen”, mondta Kovács László pártelnök az MSZP konferenciáján, válaszul a Fidesz-Magyar Polgári Párt „eurorealista” retorikájára (Rockenbauer, 2003).

Sem a két nagy párt közötti korábbi licitálási verseny, sem az eurobarátok és euroszkeptikusok közötti növekvő szakadék nem kedvezett a mélyebb, intellektuális és racionális vitáknak. A sajtóban megjelentek ugyan érdekes cikkek az Európai Konvent munkájáról és a készülő alkotmányról, a szupranacionális és a kormányközi döntéshozatal kényes egyensúlyáról, vagy éppen Magyarországnak az egységesülő Európában elfoglalt helyéről, de ezek a publikációk nem váltottak ki érdemi reakciókat. Amikor a Szabad Demokraták Szövetsége önálló kampányt kezdve a közös európai értékrendre helyezte a hangsúlyt – „a csatlakozás elsősorban nem a pénzről szól” –, kezdeti lendületük hamar kifulladt. Bár az EUKK, illetve a külügyminisztérium két, egymástól független, a belépéshez kapcsolódó praktikus információkra koncentráló honlapot is működtetett, a népszavazás előtti történelmi lehetőséget és felfokozott figyelmet abból a szempontból egyáltalán nem tudták kihasználni, hogy az állampolgárok legalább kezdetleges ismereteket szerezzenek az európai intézmények működéséről.

A csatlakozáspártiak fölényes győzelmét, ám a vártnál jóval alacsonyabb részvételt hozó népszavazást követően a „mainstream” média fokozatosan visszatalált megszokott europesszimista hangvételéhez. Sőt, a jól ismert euroszkeptikus nézetek már a baloldali-liberális sajtóban is felütik a fejüket: a Magyar Hírlap újságírója 2004. január 17-én ezt írta: „[v]alójában persze a brüsszeli bürokratákat lefoglalja az uborka görbülete és a mákos tészta”. Előzőleg a Népszabadság szilveszteri számában Seres László azzal „viccelt”, hogy „Brüsszel: Moszkva”. Mindazonáltal a média az izgalmasabb – veszekedősebb – kormányközi konferenciára már jóval inkább odafigyelt, mint a konvent fejleményeire. Az alkotmányozás folyamatából ugyanakkor – követve a két nagy politikai párt preferenciáit – döntően két részkérdést emelt ki: a kisebbségi jogok ügyét és a keresztény hagyomány szövegbe foglalásának problematikáját. Az Európai Unió jövőjéről szóló régi vitába lassan bekapcsolódó magyar értelmiségiek intézményi és jogi ismeretei továbbra is meglehetősen hézagosak: a HVG brüsszeli tudósítójának, Kocsis Györgyinek 14 alapvető ponton kellett az Élet és Irodalomban közölt publicisztikát „helyre tennie” (Kocsis, 2003a).

Összegzés

A magyar közgondolkodásban észlelhető növekvő fenntartások, a média fokozódó europesszimizmusa és a vezető politikai erők nemzeti retorikája következtében az európai uniós csatlakozás programja sokat vesztett népszerűségéből a népszavazást megelőzően. Az „igen” szavazatok elsöprő győzelme ellenére a karneváli hangulatnak nyoma sem volt az országban. A jobboldali pártok szavazóinak körében még inkább igaz ez az állítás: a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség hívei körében látványosan visszaesett a csatlakozás támogatottsága.

Néhány Nyugaton dolgozó újságírót, illetve itthoni lapszerkesztőt és televíziós műsorkészítőt leszámítva a sajtó általában nem akarta megérteni, hogy

„nem az a valódi kérdés, Magyarország vagy bármelyik másik leendő uniós tagállam feltehetőleg mennyit nyer majd a hivatalos pénzügyi támogatások nettó egyenlegét tekintve, hanem az, hogy az Európai Unió melyik modelljének jövőbeli megvalósulása áll leginkább a magyarok és a többi belépő ország érdekében?” (Csaba, 2002a: 5).

Elmaradt az európai intézmények politikai kultúrájához való közeledés kérdésének taglalása is:

„az EU bővülési kapacitása és közép-kelet-európai országok eurókapacitása – széles értelemben is – kimerült a társadalmi-gazdasági és a jogi dimenziók megragadásában. A »politikai harmonizációŤ sajátos kérdéseit eddig elhanyagolták” (Ágh, 2001: 153).

A média az elmúlt évtized során nem igazán segítette az állampolgárokat abban, hogy a számukra távolinak tűnő, szokatlan demokratikus eljárásokat megérthessék. Sőt, ma is gyakoriak az uniós intézményeket egymással összekeverő hírek, a politikai döntéshozatal rendszerét át nem látó, leegyszerűsítő értékelések, kommentárok. Az EU reformjával és távlataival foglalkozó, megélénkült intellektuális és intézményesült vitát a magyar sajtó munkatársai – akárcsak az értelmiségiek általában – tisztes távolságból követték, és meg sem kíséreltek részt venni a földrésznyi párbeszédben (Kocsis, 2003b).

A magyarok idejük és energiájuk jelentős részét ezzel szemben a régi és egyre inkább félrevezető kommunista-antikommunista törésvonal mentén húzódó viszálykodásra fecsérelték, míg az uniós csatlakozás folyamatát egyszerűen pragmatikus és sztereotip gondolkodásmódjuk segítségével értelmezték. Az európai választások közeledtével az Európai Parlament valódi szerepéről, hatásköréről, a képviselők, illetve a politikai csoportok tevékenységéről, az Európai Parlamentnek az uniós intézményeken belüli befolyásáról a legfőképpen a „nemzeti érdekek védelmét” hangsúlyozó, újrakezdődő pártpolitikai vetélkedés során alig lehet hallani. Holott nem mellékes, hogy az uniós szinten zajló politikai folyamatokat és az európai választások jelentőségét összeurópai megközelítésből megragadó szemlélet megismerhetővé válik-e a magyar – és most már egyben európai – állampolgárok számára.

Márpedig előbb-utóbb világossá kell válnia – ahogyan ezt az iraki háború megítélését illetően Európán belül kirobbant ellentétek is mutatták –, hogy egyetlen uniós tagállam sem tarthatja magát távol a nemzetközi közösség vitáitól. Magyarország aligha maradhat az a befelé forduló, provinciális és langyos hely, amilyenné a hosszú Kádár-korszak alatt vált. Amennyiben az Európai Unió liberális demokrata elitje nem veszíti el magabiztosságát az európai egységesülés történelmi jelentőségű elképzelésének kivitelezése során, a magyar közvélemény és a média többsége is kialakíthatja határozott, nyíltan Európa-barát politikai identitását a 2004. május elsejei csatlakozást követően.

Irodalom

Aczél Endre (2001) Önzés. Népszabadság, május 10.

Avery, Graham (2002) Endgame for EU Enlargement, Prospect, július, 54–57. o.

Ágh Attila (2001) The Euro-Capacity of the Small ECE Countries, Central European Political Science Review, ősz, 152–175. o.

Bajomi-Lázár Péter & Hegedűs István, eds (2001) Media and Politics, Budapest: Új Mandátum Kiadó.

Balázs Péter (2001a) A(z első) kör bezárul. Népszabadság, február 9.

Balázs Péter (2001b) Európai egyesülés és modernizáció. Budapest: Osiris Kiadó.

Bátory Ágnes (2001) Hungarian Party Identities and the Question of European Integration. Sussex European Institute, Working Paper 49, szeptember, www.sei.ac.uk

Bozóki András (2002) Unió Erdéllyel – és Andalúziával! Magyar Hírlap, december 24.

Böröcz József (2001) Birodalom, kolonialitás és az EU „keleti bővítése”. Replika, november, 45–46. szám, 23–44. o.

Csaba László (2000) Az EU felvevőképessége és reformja. Külgazdaság, január, 33–47. o.

Csaba László (2002a) The Future of the EU: a Post-Laeken Perspective. Tiger Working Paper 21. július, Varsó,www.tiger.edu.pl

Csaba László (2002b) Az EU kapujában. Beszélő, június, 26–36. o.

Dessewffy Tibor (2002) Ugrás a ragyogó sötétbe. Magyar Hírlap, október 26.

Fowler, Brigid (2002) Hungary’s 2002 Parliamentary Elections, ESRC „One Europe or Several Programme?”. Sussex European Institute, Briefing Note 2/02, May.

Fóris György (2003) Elhibázott lengyel makacskodás. Világgazdaság, október 21.

Graber, Doris A., ed. (1994) Media Power in Politics. Washington D. C.: Congressional Quarterly Press.

Gyévai Zoltán (2002) Reporting on the EU: Pan-European and National Approaches [Tollvégen az Európai Unió]. Előadás a Magyarországi Európa Társaság nemzetközi konferenciáján. Közép-Európai Egyetem, Budapest, november 29., europa.kontextus.hu

Györkös Péter (é.n.) Az EU-csatlakozás – miért is? Előnyök, esélyek és kihívások. Kézirat.

Inotai András (2000) Az EU 10 országos bővítésének okairól és veszélyeiről. Világgazdasági Kutató Intézet, szeptember 15.

Inotai András (2001) Áttörés az EU-csatlakozásnál? Népszava, június 23.

Inotai András (2002) Élet az unióban. Népszava, december 24.

Hegedűs István (2001) Premature European Identity and ‘Europessimism’ in the Hungarian Media. Central European Political Science Review, tél, 201–211. o.

Hegedűs István (2002) Media, Political Discourse, Mass Mobilization and Power in Hungary, Előadás a Power and Power Relations in East European Politics and Societies című konferencián. Institute of Slavic, East European and Eurasian Studies, University of California, Berkeley, november 8–10., europa.kontextus.hu

Hegedűs István (2003) Időzavarban. Népszava, február 8.

Hegedűs Tamás (2003) Euroszkeptikus helyzetkép. Magyar Nemzet, február 1.

Juhász Endre (2003) A belépés mindenki sikere, a vita zavarba ejtő. Népszabadság, január 28.

Kasza László (2001) Hamiskártyások kiútkeresése. Népszabadság, július 3.

Kende Péter (2003) Milyen mértékig tudnak az „egésszel” azonosulni Európa kis és nagy nemzetei? Előadás a Magyarországi Európa Társaság nemzetközi konferenciáján. Közép-Európai Egyetem, Budapest, 2002. november 29., Politikatudományi Szemle, 1. szám, 5–18. o.

Kocsis, Györgyi (2003a) Hozzászólás Seres László Szabad Európa? c. cikkéhez. Élet és Irodalom, november 21.

Kocsis, Györgyi (2003b) Ébresztő! HVG, október 4.

Kocsis Györgyi (2002) A magyarok bemenetele. HVG, december 21.

Kohli, Martin (2000) The battlegrounds of European identity. European Societies, 2. szám, 113–137. o.

Martin József Péter (2002) Félünk-e az Európai Uniótól? Az Európai Unió mint hivatkozási alap a hazai közbeszédben. Előadás a Magyarországi Európa Társaság nemzetközi konferenciáján. Közép-Európai Egyetem, Budapest, november 29., Figyelő, december 24–31.

Martonyi János (2001) A jövő Európája – a közösségek közössége. Magyar Nemzet, november 10.

Mazzoleni, Gianpietro (2002) Politikai kommunikáció, Budapest: Osiris.

Mezei Géza (2002) Hungary and the Construction of Europe. The Hungarian Quarterly, tél, 48–66. o.

Orbán Viktor (2002) Európa a jövőnk, Magyarország a hazánk. Beszéd a Fidesz-Magyar Polgári Párt 16. kongresszusán, december 7.

Petőcz György (2000) Egy gyakran elfelejtett feladat. Élet és Irodalom, február 25.

Rockenbauer Nóra (2003) Az eurorealisták felelőssége. Magyar Hírlap, január 27.

Rockenbauer Nóra (2002) Egy lobbikörút viszontagságai. Magyar Hírlap, február 22.

Seres, László (2003) Szabad Európa? Élet és Irodalom, október 31.

Schöpflin György (2002) Identitások, politika és posztkommunizmus Közép-Európában. Európai Szemle, 2. szám, 15–30. o.

Schöpflin György (2003a) „Védeni a magyar érdekeket” – Eszterházy Virág interjúja. Magyar Nemzet, október 6.

Schöpflin György (2003b) Úton az európai kuturális identitás kialakulása felé? Előadás a Magyarországi Európa Társaság nemzetközi konferenciáján. Közép-Európai Egyetem, Budapest, 2002. november 29., Élet és Irodalom, február 14.

Steinsdorf, Silvia von (2001) The Czech television crisis. European Political Science, ősz, 18–20. o.

Sükösd Miklós (2003) Kommunikációs deficit Magyarország európai uniós csatlakozásának médiabemutatásában. Médiakutató, tél, 73–83. o.

Szájer József (1999) „Érvényesítjük érdekeinket” – Inotai Edit interjúja. Népszabadság, október 13.

Szilágyi Zsófia (2002) The Rising Tide of Euroscepticism. Transition Online, március 1., www.tol.cz

Tángál Pál (2003) Fogy a tábor. Magyar Narancs, január 30.

Tőkéczki László (2002) A szólás- és sajtószabadság ügye a mai Magyarországon. In: Tóth Gy. László (szerk.) Jobbközéparányok, Budapest: Kairosz, 234–248. o.

Verheugen, Günter (2002) Hungary in the European Union. Előadás a Magyar Tudományos Akadémia épületében, Budapest, 2002. július 17., Európa 2002, szeptember, 3–7. o.

Wallace, Helen (2001) The Future of Europe Debates: Opportunities for British Policy. ESRC „One Europe or Several Programme?”, Sussex European Institute, Policy Paper 05/01, Falmer, Brighton.