• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2004 tavasz

Térkép

Alex Lupis:

Haladás házi őrizetben

Az amerikai székhelyű emberi jogi szervezet, a Committee to Protect Journalists (CPJ) három tagja, Alex Lupis, Joel Simon és Josh Friedman 2003 júliusában Tádzsikisztánban járt. Az alábbiakban újraközöljük Alex Lupis angol nyelven már publikált írását, amely a sajtószabadság ottani helyzetét járja körül.¹

Amikor a látogató belép Mukhtor Bokhizoda kis irodájába, amely az Újság és Folyóirat Központban, a tádzsik főváros, Dusanbe külvárosában található, először a falra tűzött hatalmas posztert látja meg. A poszteren több mint két tucat olyan újságíró fotója látható, akit az 1990-es évek közepén az országban öt évig dúló polgárháború alatt öltek meg.

– Szerintem a hatóságok is benne voltak a gyilkosságokban – mondja Bokhizoda, a hetente megjelenő, tádzsik nyelvű Nerui Suhan (A Szó Hatalma) vezetője, aki 1996-ban hozta létre az Újságírók Emlékét és Jogait Védő Alap nevű, a sajtószabadságért küzdő nem kormányzati szervezetet. Szerinte számos gyilkosság hozható összefüggésbe a Népfronttal, azzal a félkatonai szervezettel, amely később megalakította a jelenlegi kormányt. (A CPJ adatai szerint legkevesebb 29 újságírót gyilkoltak meg 1992 és 1997 között munkájuk során. Többségüket a Népfront tagjai ölték meg, illetve az ellenzék, a nacionalista és az iszlám pártok koalíciója.)

Tádzsikisztánban – ebben az elszegényedett, tengerpart nélküli országban, amely 12 éve vált ki a Szovjetunióból – a véres polgárháború erőszakának emléke ma is élénken él számos újságíróban. De nemcsak a félelem járja át itt a médiát. Sokak szerint a kormányzat nemcsak abban hibás, hogy nem vállal vezető szerepet a gyilkosságok felderítésében, hanem abban is, hogy nem segíti elő és nem bátorítja a független újságírást. Mi több, miközben Imomali Rakhmonov elnök az ellenzéket kiszorítva lassanként az egész országra kiterjesztette a fennhatóságát, és a központi kormányzat ellenőrzése alá vonta a vidéki területeket is, a tádzsik sajtó gazdaságilag gyenge maradt, és nem képes ellenállni a kormányzati nyomásnak. A kormányzat működése átláthatatlan, az információk hozzáférhetetlenek, a tádzsik nép információs vákuumban van, alig ismeri a belpolitikai eseményeket. A tádzsikok zöme az orosz állami televízióból tájékozódik a nemzetközi eseményekről. Egy idősebb újságíró egyenesen úgy fogalmazott: a szovjet érában az emberek több információhoz jutottak Tádzsikisztánban, mint ma.

* * *

1. kép: Mukhtor Bokhizoda megmutatja a jegyzeteket, amelyeket irodájának átkutatása és számítógépének ellopása után mentett meg

Bokhizoda a nyitott ablakon át kinéz zsúfolt irodájából, ahol mindent újságok, dokumentumok és könyvek borítanak. Belélegzi a nyár száraz melegét, és frusztráltan sóhajt. Az általában szelíd újságíró és emberi jogi aktivista okkal dühös, amiért a kormány közömbös a poszterről rátekintő, meggyilkolt újságírók ügyeinek megoldása iránt. 2002 tavaszán Bokhizoda könyvet készült kiadni az újságírók életéről, amely a haláluk körülményeiről és lehetséges gyilkosaikról is szólt volna. Már éppen befejezte volna, amikor egy napon felfedezte, hogy irodáját átkutatták. Számítógépét pedig, benne kutatásának összes eredményével, ellopták.

Kevés előrelépés történt az újságírók halálának feltárásában, dacára annak, hogy a belügyminiszter-helyettes, Abdurahim Kakharov bejelentette: 2002 októberében a Belügyminisztérium és a Főállamügyészi Hivatal Dusanbéban és más városokban vizsgálóbizottságot hoz létre az ügyek kivizsgálására. Az óvatos és kissé zárkózott Azizmat Imomov főügyész-helyettes szerint a vizsgálóbizottság újra előveszi a gyilkossági ügyeket, és legfeljebb három hónapig formálisan kivizsgálja őket minden olyan esetben, amikor új információra vagy nyomra akadnak. – Az ügyeket nem zárjuk le, míg meg nem oldják őket a nyomozók – mondja Imomov.

Az újságírók ellen elkövetett erőszak súlyos teherként nehezedik a sajtóra. A kormányhivatalnokok azt állítják, hogy az állampolgárok már felülkerekedtek a háborút kiváltó területi, etnikai és vallási megosztottságon, és megjegyzik, hogy a vidéki utak immár biztonságosak, a családok pedig esténként Dusanbe széles, fákkal szegélyezett sugárútjain sétálgatnak. Az újságírók azonban másról számolnak be – félelemről és öncenzúráról.

– Hét vagy nyolc éve nem történt újabb gyilkosság, de az újságírók még mindig félelemszindrómában szenvednek – mondja Nargiz Zakirova, a londoni székhelyű Háborús és Békés Tudósítások Intézetének(Institute for War and Peace Reporting) helyi tudósítója. – Az újságírók nem mernek kritikus cikkeket írni, mert sem abban nem bíznak, hogy a kormány megvédi őket, sem a bíróságokban nincs bizalmuk.

Mintha csak igazolni akarná, hogy a kormányzat komolyan veszi az újságírók meggyilkolását, több tisztviselő is felhívja a figyelmet annak a két gyanúsítottnak a bírósági tárgyalására, akit Muhiddin Olimpur, a BBC Perzsa Szolgálata hivatalvezetőjének és Viktor Nikulin, az ORT orosz televízióhálózat tudósítójának meggyilkolásával vádolnak, ezzel bizonyítva azt, hogy a kormány kész bíróság elé vinni a gyilkossági ügyeket. Olimpurt és Nikulint az 1990-es évek közepén ölték meg, és 2003. július 29-én az ország Legfelsőbb Bírósága két gyanúsítottat 15, illetve 22 év börtönbüntetésre ítélt a gyilkosságokban való bűnrészességért. Az ügyben elnöklő bíró azt mondta a RIA Novosti orosz hírügynökségnek, hogy a gyilkosságokat az Egyesült Tádzsik Ellenzék egyik harctéri parancsnoka rendelte el, aki meghalt a polgárháborúban. Orosz hírügynökségi jelentések szerint a feltételezett elkövető egy másik ügy miatt börtönbüntetését tölti Oroszországban, Szentpétervárott, Tádzsikisztán kiadatási kérelmét pedig elutasították.

2. kép:Újságárus Dusanbéban

A legtöbb helyi újságírónak mégis komoly kétségei vannak a kormány intézkedéseivel kapcsolatban. Bár örömmel fogadták a júliusi ítéleteket, a média képviselői egyetértenek abban, hogy a bírósági tárgyalások nem jelentik azt: a kormány erősen elkötelezett volna a gyilkosságok körülményeinek teljes feltárására.

– A legtöbb újságírót a Népfront tagjai ölték meg, és a polgárháború alatt Rakhmonov elnök volt a Népfront parancsnoka – mondja egy tádzsik újságíró, aki az amerikai kormány által finanszírozott Amerika Hangjának dolgozik. – Nemcsak az valószínűtlen, hogy a kormány a saját tagjait bíróság elé állítsa – teszi hozzá –, de ma a Népfront számos korábbi harctéri parancsnoka is magas rangú hivatalnok a Belügyminisztériumban, a KGB-nél és a Főállamügyészi Hivatalban.

* * *

Bokhizodának az Újság és Folyóirat Központban lévő irodájától eltérően Akbar Sattarov tágas, L-alakú irodája, amelyhez lépcső vezet egy olcsó márványból készült előtérből, légkondícionált és rendezett. Szemben Bokhizodával, aki tudatában van sebezhetőségének, Sattarov magabiztos, elbűvölő társasági ember.

A négymilliós Tádzsikisztánban, ahol egyetlen napilap sincsen, Sattarov – a tekintélyes közéleti hetilap, a Vecherny Dusanbe (Dusanbei Est) és néhány más, orosz és tádzsik nyelvű fogyasztói hetilap kiadója – médiamogul. (Tádzsikisztánban a példányszámokról nincsenek hozzáférhető adatok. Rukshona Olimova, az Internews nevű, amerikai központú újságíróképző szervezet dusanbei irodájának médiaelemzője szerint a kiadók és a szerkesztők az eladási példányszámokat „üzleti titokként” kezelik, és nem hozzák nyilvánosságra, mert „az adórendőrség arra használná őket, hogy az adóbevallásuk hitelességét vizsgálja”.

Bár Tádzsikisztánban mindennapos a korrupció, az erőszak és a drogkereskedelem, Sattarov minderről semmit nem ír. Azt állítja, ha megtenné, a kormány lecsukatná. – Kiadóként a sajtószabadság ellenségévé kellett válnom – magyarázza sajnálkozva. – Szomorú idők ezek, mert a polgárháború után a kormányzat és a média viszonya a „ne érj hozzám, akkor én sem bántalak” szintjére süllyedt. Azzal védem meg az újságíróimat a kormánytól, hogy cenzúrázom őket.

3. kép: Egy asszony újságokat árul a központi bazárban Khujand városában

Sattarov versenytársai nagyjából ugyanezt az elvet követik. A Vecherny Dusanbe mellett csak öt közéleti hetilap van, és legtöbbjük ugyanilyen óvatosan foglalkozik a politikával. Tádzsikisztánban nincs országos vételkörzetű magántelevízió, és csak néhány helyi magánrádió működik. Hosszú évek háborúskodása és nélkülözése után ma kevés tádzsiknak van pénze az alapvető cikkekre, nemhogy az újságokra. Szinte semmilyen külföldi lap nincs az országban.

Tádzsikisztánban a minisztériumoknak kevés kapcsolatuk van a médiumokkal, túl azon, hogy sajtóközleményeket adnak ki, amelyeket azok gyakran szó szerint közölnek. Annak ellenére, hogy már egy évtizede független az ország, Rakhmonov elnök, Mahmadsaid Ubaidulloev, Dusanbe főpolgármestere és más vezető kormánytisztviselők érinthetetlenek maradtak. A kormánynak változatos stratégiái vannak a sajtó manipulálására és azon kevés újságíró és médium megbüntetésére, akik és amelyek a határokat feszegetik. A leggyakoribb módszer az, hogy – a sajtóközleményeken kívül – egyszerűen nem adnak ki kormányzati információkat. Az újságírók haragosan és frusztráltan nyilatkoznak a minisztériumokkal való kapcsolatukról. Bár néhány közintézmény, mint például az Elnöki Hivatal és a Külügyminisztérium az utóbbi években szóvivőket nevezett ki, egyik sem hozott létre weblapot, és az újságírók arról panaszkodnak, hogy igen ritkán készíthetnek interjút kormányhivatalnokokkal.

Nem készségesebb a kormány a külföldi sajtóval sem. – Amikor kormányügynökségeket, különösen az Egészségügyi Minisztériumot kerestük meg a kérdéseinkkel, a kormányhivatalnokok azt mondták, külön utasították őket, nehogy engedély nélkül nyilatkozzanak külföldi újságíróknak – mondja Shohdat Zia, a BBC munkatársa.

A Sharki Ozod, az ország egyetlen ipari méretekben termelő nyomdája szintén a kormány kezében van, és időnként megtagadja vagy késlelteti a kritikus cikkeket közlő újságok megjelentetését. – Májusban a Sharki Ozod igazgatója egy neki nem tetsző cikk miatt megtagadta újságunk kinyomtatását – mondja egy heti hírújság főszerkesztője. – Az elnöki adminisztrációnak felel, és azt gyanítom, tőlük kaphatott utasítást. – A Sharki Ozod igazgatóját nem tudtuk utolérni, hogy ő is nyilatkozhasson.

Aztán ott az adórendőrség, amely szintén nagy döntési szabadságot élvez. – Ott vannak az éhes bürokraták és az adórendőrség… Mindenki akar magának egy szeletet a tortából – mondja egy másik főszerkesztő, aki nem hajlandó belemenni a részletekbe, mert fél a megtorlástól. Timur Sharipov, az Adóügyi Miniszter asszisztense szerint „őrültség” az a nézet, hogy az adórendőrség politikai érdekeket szolgálna vagy korrupt volna.

Sharif Khamdamov, aki az ország kisszámú komoly heti hírújságjainak egyikét, a Tojikistont vezeti, a kormányzati nyomás egy finomabb példáját említi. 2003. április 26-án egy dusanbei előadóteremben a lap által szervezett esten az állami áramszolgáltató vállalat kikapcsolta a villanyt. Ez az incidens egy márciusban megjelent cikket követett, amelyben azzal vádolták az áramszolgáltatót, hogy rosszul gazdálkodik a vagyonával. – Az egész közönség, közte a kulturális miniszter, nemzetközi tisztviselők és előadók egy csoportja állt ott a koromsötét színházteremben – mondja Khamdamov.

Dodojon Atovullo száműzött tádzsik újságírót abban akadályozta meg a kormány, hogy az interneten tegye közzé a tádzsik kormányzatot bíráló cikkeit. Az utóbbi évtized nagy részében Atovullo száműzetésben adta ki betiltott ellenzéki lapját, a Charogi Ruzt.2002-ben a tiltást feloldották, részben a CPJ-nek és más, a sajtószabadságért küzdő, nemzetközi szervezeteknek köszönhetően. Bár a Charogi Ruz ma már nem jelenik meg, 2003 márciusában a Moszkvában élő Atovullo elindította a Tajikistantimes.ru honlapot. Új weblapja egyike azon kevés helyeknek, ahol a tádzsikok Rakhmonov elnököt bíráló cikkeket találhatnak.

4. kép:A Tojikiston főszerkesztője, Sharif Khamdamov

Áprilisban azonban tádzsikisztáni magán-internetszolgáltatók letiltották a weblaphoz való hozzáférést, alkalmazottaik pedig azt nyilatkozták, hogy „egy kormányügynökség” kérésére tették ezt. A kormányhivatalnokok tagadják, hogy betiltották volna a honlapot; szerintük a Tajikistantimes.ru technikai okokból nem hozzáférhető az országban.

A nyomtatott média öncenzúrára kényszerül, az internet-hozzáférést szelektíven tiltják, és a kormány kész elszánni magát a független elektronikus médiumok fejlődésének megakadályozására is. Míg a hatóságok az északi Khujand városában több független rádióállomásnak is kiadtak műsorsugárzási engedélyt – valószínűleg így kívánták ellensúlyozni a szomszédos Üzbegisztán és Kirgízia nagy teljesítményű médiumainak hatását –, a dusanbei hivatalnokok az időt húzzák. Dusanbe első, valóban független rádióállomásának, az Asia Plusnak négy évet kellett várnia, míg végül 2002 júliusában megkapta a műsorsugárzási engedélyt. Televíziós műsorsugárzási engedélyre szóló kérelmüket szeptemberben utasították el, állítólag a megfelelő szakemberek és a technikai felszerelés hiánya miatt. – Nem tudjuk biztosan, miért utasítottak el bennünket – mondja az Asia-Plus igazgatója, Daler Nurkhanov. – Az engedélyező bizottságból senki nem jött el az adóállomásra, hogy megnézze a felszerelést vagy találkozzon munkatársainkkal.

Az Asia-Plus rádió népszerű lett nyugati stílusú műsorával, popzenéjével és rövid hírösszefoglalóival. A kormányhivatalnokok nyilvánvalóan még mindig nem tudják elfogadni az adót. – Helytelen, hogy nyugati zenét sugároznak, szlenget használnak, és nem népszerűsítik tádzsik íróinkat és költőinket – húzza fel az orrát Muhammad Goibov, annak a titkos bizottságnak az elnöke, amely végül megadta az Asia-Plusnak az engedélyt. – Mondtam nekik, hogy segítek, mert én ismerem a tádzsik zenét, az jobb, nekem az tetszik.

Amikor megkérdeztük Ubaidullo Radjabovot, a Televíziós és Rádiós Műsorszóró Bizottság igazgatóját – egy testes embert, aki nem túl kedves azokkal, akik megkérdőjelezik fennhatóságát –, hogy miért telt oly hosszú évekbe, amíg az Asia-Plus megkapta az adásengedélyt, ő elutasítóan viselkedett. – Nem értem a kérdést, az nem helyénvaló – utasított vissza. Úgy véli, a kormány nem köteles a nyilvánosság elé tárni, miért nem ad ki műsorsugárzási engedélyt.

* * *

A tádzsik kormánytisztviselők állandóan az újságírók „idejétmúlt” mentalitását hibáztatják az ország gyenge hírközléséért, azt állítva, hogy „tudatukban megmaradt” a polgárháborús időszak öncenzúrája. Más tisztviselők szerint a hivatalnokok csak azért tartják vissza az információkat, hogy megakadályozzák a politikai bizonytalanság kialakulását. Szerintük ugyanis a bűnözésről, a korrupcióról és a szegénységről szóló híradások háborúhoz vezethetnek. – Egy rossz szó újra harcokat robbanthat ki – mondja Radjabov.

Azt az érvet, hogy irracionális félelmek korlátoznák a tádzsik újságírókat, meghazudtolja az olyan zsurnaliszták munkája, mint Bokhizoda, aki nem hajlandó lapját az állami Sharki Ozod nyomdában nyomtatni, mert tart a kormányzati beavatkozástól. Ehelyett kis magánnyomdával dolgoztat, annak ellenére, hogy annak gépei lassúbbak és gyengébb minőségűek.

Elszántsága, hogy szétfeszítse a korlátokat, és kimondja, amit gondol, továbbra is ráirányítja a hatóságok figyelmét. Nerui Suhan című lapjának 2003. március 6-i számában megjelentetett egy interjút, amelyet a BBC készített az ország iszlám ellenzékének vezetőjével, Said Abdullo Nurival, aki a Rakhmonov elnök mandátumának meghosszabbításáról szóló, közelgő népszavazást bírálta. Egy héttel később, március 14-én az újságírót behívatták a városi ügyész hivatalába, és megrótták, amiért az interjú mellett olyan képet közölt, amelyen Nuri mögött ott áll Dusanbe polgármestere, Ubaidulloev, azt sugallva, hogy a polgármester és az iszlám ellenzék között szövetség jöhet létre Rakhmonov ellenében.

A független újságírók odafigyelnek a Nerui Suhanra. Úgy tekintenek rá, mint a kormány médiapluralizmus iránti türelmének próbakövére. – Mi csak egy lapot akarunk kiadni, hogy az újságírók újra újságírónak érezhessék magukat – mondja Bokhizoda. – Kaptunk már telefonhívásokat kormánytisztviselőktől a lapban megjelent cikkek miatt, de ez nem az a korszak, amikor az újságírók hallgathatnak. Én egyszerűen már nem tudok többé hallgatni.

Berendi Márta fordítása