• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2004 nyár

Szemtanú

Győrffy Miklós, Martin József és Wisinger István a rendszerváltás médiájáról

Lapunk „Szemtanú” címmel új rovatot indít, amelynek célja felidézni az időben mind jobban távolodó rendszerváltás médiával kapcsolatos eseményeit. Az esetenként vállaltan szubjektív beszámolók első részében Győrffy Miklós a Magyar Rádióban, Martin József a Magyar Nemzetnél, Wisinger István pedig a Magyar Televízióban bekövetkezett változásokra emlékezik vissza. Az interjúkat a Médiakutató nevében Rádai Eszter készítette.

„Ez egy nagy összjáték volt”
Győrffy Miklós

Rádai Eszter: Szerinted mikor kezdődött el és meddig tartott a Magyar Rádióban a rendszerváltás?

Győrffy Miklós: 1986-ban kezdődött, és 1989 végéig tartott, nagyjából a négyigenes népszavazásig. De helyesbítek, a dolog már 1982 körül elkezdődött. Nagyon bátortalanul, szórványosan, apránként próbálgatta, aki próbálgatta, mennyit lehet... És egyre többet lehetett. Azért mondtam az előbb 1986-ot, mert akkor volt a forradalom 30. évfordulója, és mi még valamikor tavasszal elhatároztuk, hogy a Bagolyban csinálunk egy sorozatot az 56-ot megelőző korszakról: az összes fontos eseményt és fordulatot feldolgozzuk, Nagy Imre visszatérését, a Petőfi-kör vitáit és a többit, és az egész október 23-ával ért volna véget, természetesen, hiszen november 4-ig nem mert az ember gondolatban sem elmenni.

Rádai: Beadtatok egy tervet a sorozatról, és beleírtátok, hogy október 23-ával fog befejeződni?

Győrffy: Nagyjából, nem emlékszem pontosan, valahogy így. Muszáj volt.

Rádai: És azt válaszolta a főszerkesztő és az elnök, hogy mehet?

Győrffy: Nem, először azt mondták, hogy „hát, nem biztos, hogy ez jó lesz”. De mivel aztán semmi papír nem jött, elkezdtük. Lement az első műsor, lement a második. Az elsőnél csak a fogukat szívták, a másodiknál már konkrétan nehezményezték, hogy Vásárhelyi Miklós beszél benne. És valamelyik alelnök írt egy cédulát, hogy ha folytatni akarjuk, akkor X-et, Y-t és Z-t is kérdezzük meg, nekik föltétlenül benne kell lenniük a műsorban, például Király Istvánnak vagy a Népszabadság mindenkori főszerkesztő-helyettesének, Rényi Péternek, ilyen nevek voltak arra a papírra fölirkálva. Visszaszóltunk, hogy nem, ezeket nem vállaljuk. Na, még egy műsort megcsinálhattunk, de ezzel a harmadikkal gyakorlatilag be is tiltódott a sorozat, úgyhogy akkor ez elhalt.

Rádai: Ki vette át tőletek a műsort, ki „hallgatta le”? Akkor tudniillik még létezett a Rádióban az úgynevezett szuperlektor intézménye...

Győrffy: Nem ő, hanem maga a főszerkesztő, Réger Tóni. Aki kicsit mindig be volt ijedve... Különben nagyon rendes ember volt, „Jaj, mit csináltok, mit csináltok?”– mondta mindig röhögve. És értsük meg, hogy ő ezt nem meri vállalni, csak ha valakivel megoszthatja a felelősséget. És akkor kitaláltam, legyen a műsor másik átvevője Márton Anna, a tudományos szerkesztőség vezetője, aki aztán, ha mondjuk többször szerepelt egy műsorban a „forradalom” szó, azt mondta, egyet vegyünk ki belőle, egyet hagyjunk, egyszer mondjuk, hogy sajnálatos események, egyszer, hogy októberi események, de azt sosem kellett mondanunk, hogy ellenforradalom. Így történt az első három alkalommal, aztán – mondom – a sorozat elhalt. A következő „győzelmünk” – ezt idézőjelben mondom, mert valójában akkor győztek le bennünket, amikor akartak – 1988. június 16-án volt, egy úgynevezett rádiós napon, amire azt találtuk ki, hogy csinálunk egy reggeli Bagolyt, egy déli Bagolyt és persze egy éjszakai Bagolyt, szóval három műsort. Hogy miről fog szólni a három műsor? Jó ideig hallgattunk, de végül – igaz, az utolsó pillanatban – muszáj volt megmondani. „Milyen érdekes, hogy ma 30. éve hirdettek ítéletet a Nagy Imre-perben – mondtuk –, készítünk egy naptárat.” Erre nagyon megijedtek. „Semmi – mondtam –, előveszem az akkori Népszabadságot (már régen nálunk volt, természetesen), az utolsó oldalán van egy kolumnás írás az ítéletek indoklásával, sok más esemény ismertetése mellett ezt is felolvasom.” Erre elhívták a meghallgatásra a „Hárs elvtársat”, Hárs Istvánt, az elnököt. A főszerkesztői szobában zajlott a dolog, egy színész olvasta fel azt a néhány bekezdést, amit kivettünk az újságból, amikor Hárs egyszer csak azt mondta: „Álljunk le, ezt nem írhatta a Népszabadság.” Rögtön előhúztam az újságot, ő végigolvasta, aztán azt mondta, hogy „ez hihetetlen. Hát ezt nem lehet leadni”. Mondom: „Miért nem?” „Mert ez annyira vérlázító.” Nem biztos, hogy ezt a kifejezést használta, de ez volt az értelme: hogy ami abban a Népszabadságban van, az vérlázító. Mondtuk: „hát sajnos így történt... De ha nem adjuk le, akkor nem lesz déli Bagoly sem, meg esti Bagoly sem. Mi ezt leadtuk, mi ezt elhatároztuk, elterveztük, elkészítettük, tisztességesen megcsináltuk.” Nem volt ebben semmi bátorság, egyszerűen ott voltak a tények. És akkor megállt az ajtóban, és azt mondta, ő most elmegy, nem ő szerkeszti a műsort, tegyünk, amit jónak látunk. És még hozzátette: „Tudom, Győrffy, hogy maga legszívesebben ezt a Nagy Imrét rehabilitálná.” Mondom: „Ha már így kérdezi, természetesen.” Erre nem szólt semmit, behúzta az ajtót és elment.

Volt egyébként ennek az esetnek egy előzménye: mielőtt dugába dőlt a már emlegetett másik kísérletünk, készítettem négy-öt interjút a kivégzettek özvegyeivel, Maléter Judittal, Halda Alízzal és a többiekkel, akik elmondták, hogy szeretnék a hozzátartozóik földi maradványait megkeresni, és tisztességesen eltemetni. Nekik ehhez joguk van, de hiába fordulnak a hivatalossághoz. Mondtam, majd én megpróbálom őket ebben a magam eszközeivel képviselni, de senki nem állt kötélnek, hogy válaszoljon. Erre az elnökhöz fordultam, mondván, ez az ő hatásköre, segítsen, ki legyen az? Egy ideig tipródott szegény, megértem utólag, akkor persze állandóan sürgettem, és néhány hét múlva azt mondta: „A Fejti elvtárs fogadja.” Hatalmas iroda, Fejti elvtárs nyájasan fogadott, és azt mondta, hogy „Győrffy elvtárs – halkan beszélt, suttogva szinte abban az irgalmatlanul nagy irodában –, nem aktuális ez ma még. Tudjuk, hogy Győrffy elvtárs ezen dolgozik, és igen, tudjuk, az özvegyek, ismerjük a problémát.” De nyilván látta rajtam, hogy nagyon dühös és csalódott vagyok, mert közelebb hajolt, és még halkabban azt mondta, hogy „nézze, az újratemetés meg fog történni, csak idő kérdése”. Tudod, hol hittem el neki? Pedig ebben az egyben igaza lett. Hárs pedig erre emlékezett, amikor azt mondta nekem 1988-ban, hogy „maga a legszívesebben újratemettetné őket.”

Rádai: Beszéljünk kicsit még erről a Bagoly című műsorról, amely 1982-ben indult, és kezdetben Feuer Andrással, később Szénási Sándorral együtt szerkesztetted. A címe azért volt Bagoly, mert éjszaka hangzott el, azokban az időkben ugyanis nagyobb szabadsága volt a műsorkészítőknek éjjel, mint nappal, mert akkor sokkal kevesebben hallgatták a rádiót. Éjszaka olyan dolgokról is lehetett beszélni, amilyenekről napközben semmi szín alatt. Tabutémákról, a nyilvánosságból kizárt vagy ott épp csak megtűrt emberekkel.

Győrffy: Kétórás műsor volt a Bagoly, amiben különböző blokkok voltak, közben zene. A blokkokban egy-egy témát jártunk körül. Például volt egy körkérdésünk 1985-86 táján: „Lehetségesnek tartják-e a többpártrendszert Magyarországon?” Mindenféle emberek válaszoltak, az egyik azt mondta, hogy igen, a másik, hogy nem, hát azért mégis, jó az egyben is, a harmadik azt, hogy pluralizmus az egypártrendszeren belül is van, mindenfélét mondtak, egyenként a válaszoknak sok értelmük nem volt, de az egész együtt azért elgondolkodtatott. Szóval ilyen műsor volt a Bagoly.

Rádai: Nagy bátorság kellett hozzá?

Győrffy: Nem tudom, mi nem bátrak akartunk lenni, csak műsort készíteni arról, ami bennünket érdekelt. Egyszer például, amikor éppen megint kitaláltunk valami csiklandósat, azt mondtam a Feuernak, az nem lesz jó, hogy mindig csak olyan dolgokkal foglalkozunk, amikről a pesti értelmiség beszél. Kell, hogy legyen a műsorban valami – Hanák Pétertől loptam a fogalmat, ő persze más jelentéssel használta – a vegetatív népéletből. Ezután majdnem mindegyik műsorban volt valami ilyen. Elmentünk például – Szabó Zoltán Cifra nyomorúsága nyomán – azokra a helyekre, ahol annak idején megfordult, öregasszonyokkal beszéltünk, megkerestük a kocsordi unitáriusokat, akik – a gróffal szemben, aki nem akart a templomra pénzt adni – fogták magukat, és fölvették az unitárius vallást, idős bácsik, nénik meséltek régi történeteket, és ezek nagyon fontos és érdekes beszélgetések voltak. Ma már az ilyesmiről leszoktam, főleg mert azok, akiknek akkor eszükbe sem jutott, a népet és a nemzeti gondolatot népszerűsítendő, örökké kapcaszagú marhaságokat akarnak nyomatni. Szóval, a Bagolyban ilyesmik voltak, mert érdekes műsort akartunk csinálni, amit meghallgatnak az emberek. Aztán volt egy nagy körkérdésünk, több műsoron át: „Van-e ma zsidókérdés Magyarországon?”

Rádai: Pedig akkoriban azt a szót, hogy zsidó, nem lehetett kiejteni a Magyar Rádió műsoraiban. Emlékszem, letiltották egyik kollégánk ártatlan beszélgetését Kardos G. Györggyel arról, miként gondolkoznak a dologról a világ különböző részein.

Győrffy: Tudom. Mi azt találtuk ki, hogy visszautalunk arra a nagy ankétra, amit egykor a Huszadik Század című folyóirat rendezett a témáról. Megkérdeztünk mindenféle embereket, ezt is, azt is. Nem mondok neveket, egyetlen antiszemita sem válaszolt a kérdésre. Tudtuk, kik az antiszemiták. Azok, akik most. Hozzájuk is elmentem, győzködtem őket, hogy te mondd el... „Nem kell erről beszélni – mondták –, mert nem szabad...” Ugyanezt mondta a Rádió vezetése is, természetesen. Hogy miért kell ezt bolygatni? Mondtam, ez nem bolygatás, csak a Huszadik Század ankétjára szeretnénk emlékezni... Hát átláttak a szitán, persze. Mondok mást: Fejtő Ferenc munkásságára én már aránylag rég felfigyeltem, és egy évig dolgoztam azon, hogy elengedjenek hozzá Párizsba. Írtam neki levelet, kedvesen válaszolt, azt írta, nyugodtan, de ebből úgysem lesz semmi, azért szívesen lát egy személyes beszélgetésre. Egyszer aztán valamikor az 1980-as évek közepén, nem is értem, hogyan, elmehettem. Csináltam vele egy nagy interjút, persze nem engedték leadni. Pedig a történetét – hiszen hülye nem vagyok – a távozásával befejeztük. Nagyon jó interjú lett belőle, megvágtam egy órára, 60 percre, és nem engedték le. Nagyon dühös voltam, mert én azt mondtam neki, mikor kimentem, hogy Feri, ezt le fogom adni. Van rá jogosítványom...

Rádai: Hiszen a cél érdekében korlátoztátok magatokat, öncenzúrát gyakoroltál...

Győrffy: Így van, és ezt el is mondtam neki, hogy „a háború utáni tevékenységedről nem beszélünk”. És ezt ő értette, nagyon is megértette. „Habár – ezt mindig hozzátette –, habár az Agárdi milyen jó könyvet írt rólam.” Agárdi Péter, aki akkor a Rádió elnökhelyettese volt. Amikor aztán letiltották a műsort, nála is próbálkoztam: „Péter, rólad is jó véleménnyel van az öreg, szeretne veled találkozni. Mi bajunk van nekünk ezzel az emberrel? Ez egy progresszív gondolkodó, egy kitűnő ember. Mi bajunk van vele?” Na, nagy nehezen aztán leadtuk mégis. Akkor nagy örömmel elküldtem neki a kazettát.

Rádai: Emlékszel-e arra, milyen színtereken zajlott a Rádióban a rendszerváltás? Volt-e ennek valamilyen intézményes formája, vagy csak egyes műsorokban, illetve műhelyekben reflektáltak rá, és a sodródás, a pártirányítás, a vezetés hátrálása vált intézményessé? És melyik műsorokra mondanád még, hogy hasonlóan progresszívak voltak, hogy pozitív szerepet játszottak a rendszerváltásban?

Győrffy: Megmondom őszintén, ezzel én nem foglalkoztam, nem is tudtam ezt igazán. Nekem itt mindig megvolt a baráti köröm, ami nem azt jelentette, hogy bográcsgulyást főzünk délutánonként, meg együtt járunk horgászni. De együtt ebédeltünk, és együtt főztük ki, milyen műsort kellene csinálni. Ezek a barátságok a munkáról szóltak, meg a hülyéskedésről. A viccekről. Ezen a körön kívül volt még néhány ember, akinek a teljesítményét becsültem, de valahogy másféle dolgokat csináltak, nem érintkezett a munkánk, de ez nagyon kevés ember volt. És ami azon kívül volt, az engem nem érdekelt. Egyébként ma is így gondolkozom. Amikor aztán elkövetkezett a rendszerváltás – nem akarok igazságtalan lenni, de így volt –, akkor egyre-másra jöttek itt elő a bátor műsorok és a bátor műsorkészítők, és ez engem nagyon feszélyezett. És azt gondoltam, nekem már többet nem kell bátornak lennem.

Rádai: Melyik műsorokra gondolsz?

Győrffy: Nem akarok erre válaszolni.

Rádai: Vasárnapi Újság?

Győrffy: Abban egy ideig dolgoztam. Az úgy kezdődött, hogy Győri Bélának, aki egy szakmailag alkalmatlan, eléggé diktatórikus és elviselhetetlen főnök volt, tarthatatlanná vált a helyzete a Krónika élén.

Rádai: Ráadásul véresszájú kommunista hírében állt...

Győrffy: Nem véletlenül. És valahogy ez már akkor nem ment, ezért valami magánéleti okra hivatkozva leváltották. De hogy kárpótolják, kapott egy műsort vasárnap kora reggel, ez lett a Vasárnapi Újság, és az volt a terv, hogy politikamentes, semleges műsor lesz. Az első adás iszonyatos bukás volt, még egyet csinált, az is borzalmas volt. És akkor a Hárs meg más vezetők szóltak néhányunknak, hogy nem szabad ezt a Győrit elveszni hagyni, értékes ember, segíteni kell neki... És hogy Simkó, Rapcsányi és én vállaljunk nála műsorvezetést. Elvállaltuk. Egyszer aztán Bélának az jutott eszébe, mi lenne, ha szerepelnének a műsorban ellenzékiek, az biztosan érdekelné a hallgatókat. De nem ismert senkit közülük, ezért hozzám fordult: „Neked vannak ilyen haverjaid, szóljunk nekik.” Azt válaszoltam: „Én nem szerkesztem a te műsorodat.” De adtam neki tíz telefonszámot.

Rádai: Kikét?

Győrffy: Nem szívesen mondanám el. Csurkáét is megadtam például, aztán Konrádét, nem tudom már... Csurkát nem merte felhívni, azt mondta, hívjam fel én. Csurkának azonban eleinte nem volt kedve a dologhoz, csak amikor elkezdődött az erdélyiek tömeges menekülése Magyarországra, akkor valahogyan ráérzett a dolog ízére, és attól kezdve éjjel-nappal ez ment, ami önmagában nem volt baj, sőt, csak az az acsargó hang ne lett volna... De tudnod kell, én nem kelek fel vasárnap reggel rádiót hallgatni. Én életemben soha nem hallgattam ezt a műsort, kivéve, amikor én vezettem. Tehát nekem fogalmam sem volt róla, mi van a többiben. Egyszer-egyszer megütött valami két háború közötti hang, valami „keresztény-magyar” dolog, szóval valami ilyesmi, ami azonban engem nem bántott. Csak amikor Csurka végképp kezébe vette a hatalmat valahogy a Bélán keresztül, én nem tudom pontosan, ez hogy volt, akkor hatalmasodott el benne az a durva nacionalista, fajvédő, antiszemita, hungarista hangvétel. Akkor kiszálltam.

Rádai: Érdekes, hogy eddig nem is említetted a Gondolat-jelet, ami akkor valóságos rendszerváltó intézménynek számított.

Győrffy: Később igen, de eleinte – vasárnap délelőtti műsor lévén – abban sokkal kevesebbet engedhettünk meg magunknak. Oda nagyon kellett Bölcs Pista, a főnökünk, óvatos, megfontolt ember, semmi hebehurgyaság. Kétség nem fért hozzá, hogy egyetért velünk, de ha valami nagyon kockázatos dologba akartunk fogni, azt mondta: „Fiúk, ezért seggbe fognak rúgni valamennyiünket.” Később persze már a Gondolat-jelben is „elszabadult a pokol”, 1987 végétől, 1988-tól már az összes korábban betiltott könyvről beszélhettünk, Koestlerről, Orwellről, mindenről és mindenkiről. De még fontosabb volt, hogy Barát Józsi, aki abban az időben moszkvai tudósító volt, egyre-másra küldözgette tudósításait a peresztrojka és a glasznoszty áldásos és felszabadító hatásáról a kultúrára, ami kétfenekű dolog volt... Mert Józsi tudósításai arról szóltak, mennyire előrehaladt hozzánk képest a Szovjetunió a nyíltságban és az őszinteségben, pedig egy fenét haladt előre... Sehol sem tartottak, viszont mi hivatkozhattunk rá. Valamelyik évben Szénásival elmentünk Moszkvába, hogy megnézzük, hogy is van ez a nagy haladás. Ránéztünk a Józsi körmére... Nem volt ott semmi. Még mindig a viplafogú minisztériumi emberek beszéltek összevissza hülyeségeket. Elmentünk Bulgakov házához, valahogy megtudtuk a címet. Több ház nyílt egy belső udvarból, a lépcsőház telefirkálva graffitikkel, mindenki odaírt valamit, búcsújáró hely lehetett az a lépcsőház, mi is odaírtuk a magunkét. Közben valami gyerekek is jöttek graffitizni, egyetemistafélék, az egyikkel csináltunk egy interjút. Akkor azonban az egyik lakás ajtaja kinyílt, és kilépett egy ember, és kérte az igazolványunkat. Mint később megtudtuk, az összes lakásban belügyi elvtársak voltak, egy Potemkin-házban voltunk, akik ott a falra irkáltak, mind le voltak videózva. És akkor elkezdtünk – főleg én, aki nem tudok oroszul – ordítozni a rendőrrel.

Rádai: Egy rendőr lépett ki a lakásból?

Győrffy: Igen. Hogy adjuk oda az igazolványunkat, meg nem tudom micsoda. Én meg torkom szakadtából elküldtem a kurva anyjába. Végül persze megúsztuk valahogy. Szóval ez volt a híres glasznoszty meg peresztrojka, de a Józsi tudósításainak a Taganka Színházról meg a többi ellenzéki és félellenzéki ügyben való előrehaladásról itthon nagy hatása volt.

Rádai: Emlékszem, volt egy fantasztikus sorozat akkor a Gondolat-jelben, Szénási beszélgetett Szilágyi Ákossal mindenféle szovjet – korábban tabutémának számító – ügyekről, ellenzékiekről, disszidens értelmiségiekről, betiltott művekről és szerzőkről...

Győrffy: Ez egy nagy összjáték volt. Szilágyi Ákos itthon szabadabban beszélhetett, mint kint Barát Józsi, aki csak annyit mondott: a hírek szerint nemsokára kiadják Szolzsenyicint. Persze tudtuk, hogy úgysem adják ki, de ezután már hosszú interjú készülhetett Szolzsenyicinről. Néhány héttel később Józsi azt mondta, nemsokára kiadják a Doktor Zsivágót. Tudtuk, hogy úgysem adják ki, de volt ürügyünk, hogy a Doktor Zsivágóról beszéljünk. És ez az összjáték egész addig ment, amíg egyszer csak már természetes volt, hogy mindenről lehet beszélni.

Rádai: A beszélgetésünk elején azt mondtad, a Rádióban 1989 végéig tartott a rendszerváltás. Miért csak addig?

Győrffy: Mert 1990-től elkezdődött a harc, a háború a médiáért, és persze a médián belül is, ami agyrém, ami szégyenletes, én is szégyellem magam miatta. Az egész miatt, úgy ahogy van. Hozzáteszem, hogy ebben az átkozott háborúskodásban, amitől magam igyekeztem félrehúzódni, az én korábbi baráti köröm és azok is, akik azon kívül vannak, de becsültem és becsülöm a munkájukat, egy oldalon álltak, tisztességes álláspontot képviseltek. Ezért nem csalódtam egyetlen barátomban sem. Nem mindenkivel értettem egyet minden egyes részletkérdésben, de senkiben nem csalódtam. Míg azok, akiket kevésbé ismertem, és – hogy mondjam? – egy életen keresztül viszolygással töltött el a tevékenységük, vagy azt sem tudtam, hogy a világon vannak, mert semmivel sem vétették észre magukat, mind a másik oldalon bukkantak föl. De én mégis szégyellem magam, mert akárhogy is nézzük, Peter Weiss óta tudjuk, hogy akik egy kerítésen belül vannak, azoknak – még ha az egyik közülük kápó, a másik meg fogva tartott is – közük van egymáshoz. Ezért van nekem is okom szégyenkezni.

„Hónapról hónapra, hétről hétre többet és többet lehet mondani”
Martin József

Rádai Eszter: A Magyar Nemzetnél mikor kezdték érezni a rendszerváltás szelét?

Martin József: Úgy emlékszem, 1987 novemberében, amikor a Magyar Nemzet közölte – akkori helyettes főszerkesztőnk, Tóth Gábor Pozsgayval készített interjújának formájában – a lakiteleki nyilatkozatot, amelyben az akkori magyar politikai vezetés egyik tagja először beszélt a nyilvánosság előtt a többpártrendszer lehetőségéről.

Rádai: Ön akkor a külpolitikai rovatnak volt a vezetője...

Martin: Én 1986-ban jöttem vissza Moszkvából, és akkor a külpolitikai rovatnak lettem a vezetője. Bevallom, nem tartoztam azok közé, akik 1986-ban, 1987-ben már tudták, hogy a rendszer össze fog omlani. Nem tudtam, sőt, elképzelhetetlennek tartottam, sokan voltunk ilyenek, még ha most sokan állítják is, hogy már akkor tudták. Én nem tudtam.

Rádai: És 1987-ben derült égből villámcsapásként érte ez a Pozsgay-interjú?

Martin: Természetesen nem, hiszen akkor már a Nemzetben jó ideje igen bátor, kritikus cikkek jelentek meg helyi visszaélésekről, különféle politikai elméletekről, fölfogásokról, tehát haladtunk valami felé, és ezt természetesen észrevettem én is meg mások is, és ennek nagyon örültünk, de én akkor ebből még csak arra következtettem, hogy valami nagy reform készülődik, és talán egy jobb, normálisabb társadalmi rendszer felé megyünk.

Rádai: Akkoriban a reformokban való reménykedés annyira benne volt a levegőben, hogy 1988-ban még lapot is indítottak Reform címmel. A gyanútlan olvasók azt gondolták, hogy ez nemcsak a címe, hanem a programja is a lapnak, pedig – mint később kiderült – nem kimondottan jóhiszeműen és jó szándékkal találták ki valahol az MSZMP vezető köreiben.

Martin: Mert akkor az MSZMP változást, megújulást kívánó és szorgalmazó csoportjai is reformköröknek hívták magukat. Én azzal a mozgalommal – bár magam nem voltam párttag – természetesen rokonszenveztem. De hogy válaszoljak az eredeti kérdésére: az események a szerkesztőségben is akkor gyorsultak föl, amikor a politikában, 1988 végén, 1989 elején megkezdődött 56 átértékelése, és ezzel párhuzamosan Kurcz Béla, kiváló kollégám folyamatosan írta a 301-es parcelláról a cikkeit; s amikor nem jött retorzió, kezdett az ember arra gondolni, hogy itt talán valami másról van szó, mint holmi reformokról. De igazából számomra Nagy Imre újratemetése, tehát 1989. június 16. jelentette azt a határt, hogy „na, vége!” Hogy valami véget ért, s ez már nem reform, hanem a rendszer összeomlása. 1988 közepéig, végéig azonban nehéz volt elhinni, hogy egyetlen puskalövés nélkül fog összeomlani a rendszer. Valljuk be, különösen azokban a körökben, ahol én mozogtam, ahonnan az én családom érkezett, mi inkább egy kicsit félve szemléltük a dolgokat, azt kérdezgetve magunktól és egymástól: „Mikor csapnak vissza?” Mert volt már erre példa.

Rádai: A külpolitikustól kérdezem: nem érezhettük mi az 1980-as évek harmadik harmadában, hogy a Szovjetunió sajtója Gorbacsov, a glasznoszty és a peresztrojka idején kicsit szabadabb, mint a miénk, egy lépéssel előttünk jár? Úgy emlékszem, volt néhány hónap, amikor az ottani politikáról szabadabban lehetett itthon beszélni, mint a magyarországiról.

Martin: Ebből elég sokat éreztem, hiszen 1986-ig moszkvai tudósító voltam, 1985-ben is, amikor Gorbacsovot főtitkárrá választották. A Szovjetunióra még inkább igaz, amit az előbb a magyar viszonyokra mondtam: elkezdődött ugyan a glasznoszty meg a peresztrojka, abban azonban nem mert senki reménykedni, annyira valószínűtlen volt, hogy a Szovjetunió – mint állam és mint rendszer – nemsokára kártyavárként omlik össze. Csak a máltai csúcsértekezlet idején vált nagyjából világossá, illetve kicsit előbb, az NDK kiválásakor és a német újraegyesítéskor, hogy az erőforrásai annyira kimerültek, és elengedi Közép-Európát.

Azzal azonban vitatkozom, hogy az ottani sajtó szabadabb lett volna, ha mégis ilyen látszat keletkezett, annak az volt az oka, hogy az ember a szovjet sajtóból kimazsolázgatta a kritikákat, és – anélkül, hogy bizonyos tabukat érintett volna, például az egypártrendszert, az emigrációt, a Varsói Szerződést stb. – az életről megpróbálta a valóságot megírni. De ők mérhetetlenül hátrább voltak, mint mi. A politikai rendszerük, a sajtó, a gazdaság összehasonlíthatatlanul centralizáltabb volt, mint a miénk. Tehát azt gondolom, optikai csalódás áldozatai lehettek az itthoni olvasók.

Rádai: Visszatérve a magyar viszonyokra: a Magyar Nemzet akkor az országos napilapok között milyen pozíciót töltött be? 1988-ban és 1989-ben még a Hazafias Népfront lapja volt, legalábbis ez volt a fejlécére írva. Ugyanakkor a Népszabadságnak az MSZMP volt a gazdája, és Berecz János a főszerkesztője, a Magyar Hírlapnak, a kormány félhivatalos lapjának a már nem létező Lázár-kormány egykori szóvivője, Bajnok Zsolt.

Martin: A Nemzet főszerkesztője 1982 óta Soltész István volt, aki korábban – ha nem tévedek – a Tájékoztatási Hivatalnak volt az elnökhelyettese. De abban, hogy Kurcz Béla írhatta a sorozatát, hogy Javorniczky István, Császár Nagy Laci, Boros Pista kiváló riportokat írtak, hogy nívós, az akkori közlési határokat feszegető írások jelentek meg Szendrei Lőrinc, Lőcsei Gabriella, Csatár Imre, Ember Mária, Murányi Gábor s sok más kolléga tollából, hogy ragyogó tárcákat olvashattunk, a főszerkesztőnek is volt érdeme. Aki talán azzal a megbízatással érkezett a Magyar Nemzethez, hogy rakjon rendet, mert sok a szerkesztőségben a „jobboldali elhajló”, de meghallotta az idők szavát, és az MSZMP-n belüli reformoldalra állt, ami akkor azt jelentette, hogy az Aczél-vonal helyett a Pozsgay-vonalat választotta. Enélkül természetesen minden másképp alakult volna.

Rádai: Ez furcsa, paradox helyzet, egyúttal kegyelmi pillanat volt a magyar sajtó és média történetében, valamiféle interregnum, amikor a régiek már nem mertek, az újak pedig még nem tudtak beavatkozni. A Magyar Nemzet – ahogyan a Magyar Rádió is egy korábbi párttitkár, Hajdú István elnöksége idején – akkor volt a legszabadabb.

Martin: Igen, ez pontosan így volt. A Nemzetre mint a Népfront lapjára korábban az a szerep volt kiosztva, hogy a párton kívülieket, az „útitársakat”, a „haladó értelmiséget”– ahogyan ezt akkor mondták – próbálja az akolba beterelni, amit bizonyos tekintetben sikerrel teljesített is: mindenki, aki egy picit mást akart olvasni, mint ami a Népszabadságban volt, az a Magyar Nemzetet olvasta, hiszen maga a Népfront is arra alakult egykor, hogy a párton kívüli erőket valahogyan integrálja. És amint a párton kívüli erők egyre nagyobb és fontosabb szerephez jutottak, úgy jutott nagyobb szerephez a lap is, természetes közege lett nemcsak a rendszerváltó politikai erőknek, hanem mindenkinek, aki a rendszerváltásban érdekelt volt. Itt emlékeztetnék arra, hogy a Nemzetnek a „sorok közt írásban” jelentős hagyományai voltak, hiszen ezt tette 1938 és 1944 között, s még a legrondább ötvenes évek Boldizsár Iván főszerkesztette Magyar Nemzetébe is bekerültek olyan cikkek, mint Mátrai-Betegh Béla színikritikája a Hamletről, amelyben azt írta, hogy Dánia börtön, de mindenki tudta az utána következő hosszú leírásból, hogy a szerző bizony nem Dániára gondol.

Szóval valami nehezen megfogalmazható szellemi aura, valami összekacsintó, az értékeket megragadó közérzet lengte át ezt a szerkesztőséget mindig, és ebbe csöppent Soltész István is, aki – dicséretére legyen mondva – néhány kísérlet után fokozatosan eltávolodott attól a megbízatástól, amivel hozzánk küldték, és akinek ugyancsak része volt abban, hogy a lap olyanná vált amilyenné: a napilapok között a legreformpártibbá, a legprogresszívebbé, vagy ha tetszik, a legbátrabbá. A bátorság persze nem azt jelentette akkor, hogy „ide lőjetek!”, nem erről volt szó; sosem tudtuk, éppen meddig mehetünk el, a falakat tovább lehet-e picit tolni, vagy nem. Ezt próbálgattuk naponta a Magyar Nemzetnél, és ebben szerintem akkor egyedül voltunk a napilapok között, mert egy-egy kolléga bizonyosan volt a többi lapnál is, de intézményesen csak a Nemzetnél zajlott így, a régi polgári, elemző-igényes, nemritkán szépirodalmi ihletésű újságírásnak talán ebben a szerkesztőségben voltak legmélyebbek a gyökerei. Gondoljunk csak vissza arra, hogy amikor a pártcsírák kezdtek megalakulni, akkor a politikusok kapva kaptak a szereplési lehetőségen, és a nyomtatott sajtóban először a Magyar Nemzethez fordultak, rajta keresztül értesítették a közvéleményt. És hónapról hónapra, hétről hétre többet és többet lehet mondani. Emlékszem, 1988-ban, a Magyar Nemzet 50. születésnapjára szerkesztettünk egy emlékkönyvet, a dolog azonban mindenféle pénzügyi nehézségek miatt eléggé elhúzódott, megszólaltattuk a Népfront akkori főtitkárát is, de mire a könyv 1989-ben megjelent, a Hazafias Népfrontnak már nem sok volt hátra.

Rádai: Hogyan lett főszerkesztő? Tudom, hogy ez valamiképpen összefügg egy másik fontos – szintén rendszerváltó – folyamattal, a lap privatizálására tett kísérleteikkel, amit először a Hazafias Népfront tulajdonlásával képzeltek el.

Martin: 1989 őszén merült föl, hogy kellene egy új főszerkesztő, és akkor vetődött föl az én nevem. Nem sok vezetői gyakorlatom volt, viszont már jó hosszú ideje voltam a lapnál, több mint 20 éve, és igen jó kapcsolataim voltak, tulajdonképpen csaknem mindenkivel, a lap különböző csoportjaival. De talán az is szerepet játszott a megválasztásomban, hogy nem léptem be a pártba. Tény az, hogy elég szép többséggel 1989 novemberében megválasztottak főszerkesztőnek, Tóth Gábor, Kristóf Attila és Keserű Ernő ellenében. Egyébként nagyon rövid ideig tartott, amíg azt gondoltuk, hogy a Népfront keres nekünk külföldi partnert.

Rádai: Viszont nagy árat kellett fizetniük érte, mert néhány jelentkezőt éppen a Népfront hallatlanul merev magatartása riasztott el...

Martin: Ez így van, 1990. január 11-én a szerkesztőség ezért is határozott úgy, hogy „nem tekinti a Magyar Nemzetet a Hazafias Népfront lapjának”. Én egyébként két fontos „kérővel” tárgyaltam, először a Soros Alapítvánnyal, személyesen Vásárhelyi Miklóssal, aztán amikor 1990 januárjában – ez fontos dátum – úgy láttuk, hogy igen jelentős erők mozdulnak meg az ellen, hogy a Magyar Nemzet a Soros Alapítványé legyen, és az is látszott, hogy a Demokrata Fórum megnyerheti a választásokat, akkor kölcsönösen úgy határoztunk, hogy inkább ne. És akkor jött a Pethő Tibor által ajánlott svéd Bonnier-csoport; Tibor akkor már a szerkesztőbizottság elnöke volt, 1982-ben ellenében rendelte a szerkesztőség élére a pártközpont Soltészt, és nekem főszerkesztőként első dolgom volt, hogy arra kérjem, térjen vissza a Magyar Nemzethez. Máig úgy gondolom, jól tettem. És akkor leültünk a svédekkel tárgyalni, s a tárgyalások nagyon előrehaladtak...

Rádai: Mekkora rész lett volna az övék a lapból?

Martin: Az övék lett volna a többségi tulajdon, és a maradék megmaradt volna a szerkesztőségnek. Valószínűleg. De – mint tudjuk – ez az üzlet is kútba esett, noha még az új kormány megalakulása előtt nálunk járt a körúti szerkesztőségben, a New York-palotában az MDF delegációja, Für Lajos, Szabad György és Kulin Ferenc...

Rádai: Csak nem az MDF számára akarták megszerezni a lapot?

Martin: Alapvetően nem erről volt szó, sőt Szabad professzor úr nagyon pártolta a svéd kérést. Ezért akkor még nagyon bizakodtam. A szerződés aláírása előtt azonban – az Antall-kormány megalakulása után – hirtelen leváltották a Pallas Lapkiadó akkori vezérigazgatóját, és Horti Józsefet nevezték ki a helyébe.

Rádai: Antall József egykori – végzettsége szerint halbiológus – osztálytársát.

Martin: Igen, és leállították a tárgyalásokat, majd egy hosszabb találkozón a miniszterelnöknél – amelyen Pethő Tiboron kívül többek között az akkori szóvivő, László Balázs és én is részt vettünk – Antall azt mondta, hogy muszáj pályáztatni, mert ez nem megy másként. Többen pályáztak, a két legfontosabb közülük a mi kiszemelt vevőnk, a svéd Bonnier-csoport volt, a Dagens Nyheter tulajdonosa és a kormány, illetve személyesen Antall József által támogatott francia Hersant-csoport. És ez elég alaposan megosztotta a szerkesztőséget, egészen odáig, hogy elterjedt a vélekedés: „ha a Bonnier veszi meg, akkor liberális lap lesz, ha az Hersant, akkor konzervatív”.

Rádai: Emlékszem, úgy is érveltek, hogy nem jó, ha mindenütt a német, illetve az angolszász befolyás érvényesül, egy francia tulajdonos egészséges ellensúlyt képez.

Martin: Különféle érveket hoztak fel, például hogy a francia kultúra nagyobb kultúra, mint a svéd, aztán az is elterjedt, hogy ha az Hersant jön, akkor a Nemzetből jobboldali, sőt, fasiszta lap lesz, mert ilyen ökörség is elhangzott, ha meg a Bonnier-é leszünk, akkor valami ultraliberális, magyarellenes újság, és ebbe a hangulatba jelentősen belejátszott Csurkáék hangulatkeltése is. Azt szoktam mondani, hogy a Magyar Nemzet tulajdonképpen azt szenvedte meg, hogy mindenki akarta, olyan nívós volt a „márkanév” és maga az újság is. Tehát a pályázatot kiírták, elbírálására pedig egy háromtagú bizottságot neveztek ki, Kosáry Domokost, Hankiss Elemért és Gombár Csabát. Ők nagyon nagy tekintélyű emberek voltak, a világsajtóhoz meg a lapokhoz azonban nem biztos, hogy ugyanannyira értettek, mint a szakterületükhöz. Tény az, hogy a franciákat hozták ki győztesnek. Ez 1990 nyarán volt, amikor még mindhárman vitathatatlan tekintélynek számítottak a jobboldal szerint is. Később mindegyikük konfrontálódott a kormányon belül bizonyos erőkkel, tehát ezt a kezdeti „ártatlanságukat” ők is elveszítették.

Rádai: Princz Gábor meg a Postabank hogy került a dologba?

Martin: Mint tulajdonos; már nem emlékszem, hány százalékban...

Rádai: Emlékszem, Princz is az Hersant mellett foglalt állást.

Martin: Igen. Akkor a Postabank éppen ahhoz a kormányhoz volt közelebb.

Rádai: Miért mondott le, amikor az Hersant győzött a pályázaton?

Martin: Egyfelől azért, mert amihez nekem a legtöbb kedvem volt, a lapszerkesztéshez és az íráshoz, arra főszerkesztőként természetesen alig volt időm, másfelől a Soros Alapítvány után a Bonnier-csoport már a második olyan kiszemelt tulajdonos volt, akivel tárgyaltam, és akit aztán elvetettek, s ezt személyes kudarcként éltem meg. Harmadrészt pedig azért, mert nem akartam szembekerülni Antallal, az első szabadon választott magyar kormánnyal. Ők is tanulták a politikusi szakmát, meg mi is tanultuk, hogyan kell viselkednie a lapnak egy szabad demokráciában. Azt gondolom, mindketten követtünk el hibákat, nyilván én is, nyilván a lap is, de hát hiba nélkül nem szokott lap készülni.

Rádai: Miért adta el két évvel később az Hersant-csoport a Nemzetet?

Martin: Mert bajba került Franciaországban, különféle anyagi gondjai támadtak, és egymás után vált meg új, közép-európai lapjaitól; s ekkor kezdődtek a különféle tulajdonosváltások.

Rádai: Ön rövid kitérő után 1999-ben vált meg végleg a Magyar Nemzettől. Miért?

Martin: Ez az Új Magyarországgal való egyesülés előtt történt, és az akkori miniszterelnök egyik tanácsadója eléggé alapvetően működött közre eltávolításomban, persze az elbocsátó üzenetet a főszerkesztő adta át. Ezzel fejeződött be a pályafutásom a Magyar Nemzetnél, és a Magyar Nemzet is új pályára került nem egészen egy év után, mert akkor váltott igazán a lap, mikor Tóth Gábor és a régi gárda túlnyomó többsége elment. Ezután radikálisan jobboldali hangot ütött meg az újság, és azóta is ezen a pályán halad.

Rádai: Ön szerint meddig tartott a rendszerváltás a Magyar Nemzetnél?

Martin: Én azt gondolom, hogy az Antall-kormány a hivatalba lépése után támogatta az intézményrendszer kiépülését, az egész új közigazgatási államszerkezet fölépítését, az új demokratikus rendet. Rendszerváltó lendülete természetesen más irányba fordult, ahogyan az ország is más irányba fordult, hiszen mások voltak a feladatok 1990-ig, és megint mások 1990 után. Közelebb állt a jobbközép koalícióhoz, ez kétségtelen, de azért az 1990-es évek legelején még nagyon sokszínű újság volt. Azért a liberális vagy kifejezetten balra hajló kollégák egy része akkor ott maradhatott. Az a radikális hangütés, amelybe olykor az indulatos gyűlölködés is belefér, és sokszor nélkülözi a tényeket tisztelő elemzést, csak az összeolvadás óta jellemzi a lapot.

„Mostantól kezdve egymással szemben két csatornán, egymással versengő műsorok lesznek”
Wisinger István

Rádai Eszter: Volt-e olyan pillanat az egykori Magyar Televízióban, amikor rádöbbentek: most már valami másról van szó, nemcsak a fal távolságának szokásos próbálgatásáról? Amikor bizonyossá vált, hogy véget ért egy korszak, és valami nagyon más következik?

Wisinger István: Ez a történet 1984-ben kezdődött, amikor – mint a műsorszerkesztőségen dolgozó programfőszerkesztő – írtam egy dolgozatot „A kétcsatornás televíziózás, avagy a választás kínjai” címmel, ami aztán meg is jelent a Rádió és Televízió Szemle utódjában, a Jel-Kép című negyedéves periodikában. De csak 1986-ban kezdtek komolyan foglalkozni a dologgal, és újabb két év múlva, 1988-ra vált elkerülhetetlenné a két csatorna kialakítása. Ehhez azonban a nemcsak pártközpontos, hanem rádiós múlttal is rendelkező Bereczky Gyula megérkezése kellett. Ő volt az a tévéelnök, aki vállalta – és felhatalmazást is kapott rá –, hogy gyökeres belső reformba kezdjen. Ezen kívül kellett az akkori programigazgató, Nemes Péter támogatása is. Ők ketten egyfajta politikai védőpajzsot nyújtottak az intézményen belül elindult, a korábbiaktól eltérő szervezeti és műsorkészítői elképzeléseknek. Mindez nyilvánvalóan következménye volt az egész magyar társadalomban elindult erjedési folyamatnak.

A tanulmányban azt próbáltam körvonalazni, hogy a tévéműsorok közötti „választás kínja” egyfajta társadalmi pluralizmus tükre is, tehát a kétcsatornás televíziózás megteremtésével fel lehet készíteni az embereket bizonyos alternatívák mérlegelésére. Azt írtam, hogy a pluralizmus e formájának megjelenítése elkerülhetetlen, ezért a Televíziónak lépnie kell.

Eredetileg Horvát János lett volna a TV1 és én lettem volna a TV2 intendánsa, de megfordult a dolog, mert nem sokkal korábban Horvát János és Endrei Judit műsorvezetésével megindult Hétvégéből létrejött Bayer József kereskedelmi igazgató menedzselésével az MTV nyíltan deklarált kereskedelmi kezdeményezése, az MTV+ az akkor még korlátozott időben működő második csatornán. Ezek tehát már kereskedelmi jellegű, szórakoztató, tematikus napok voltak.

A kinevezés előtt én egyébként épp büntetésben voltam, mivel a Kórház a város szélén című sorozat egyik darabja véletlenül szinkronizálatlanul indult el az adásban, és a fegyelmi vizsgálat nyomán én lettem az egyik bűnbak, mint a hónap programfőszerkesztője. Bereczky 1988 augusztusában a szabadságomat félbeszakítva behívatott, és közölte, hogy szeptember elsejével kinevez a TV1 intendánsának, és az új vállalkozás 1989. január 1-vel indul.

Rádai: Ha jól emlékszem, abban a struktúrában a TV1 folytatta a Magyar Televízió korábbi funkcióit, és a TV2 lett volna – az indulásnál még az is volt – a szórakoztató televízió. A mai olvasó nem fogja megérteni, miért volt ez olyan nagy dolog.

Wisinger: Mert ez volt az első olyan műsorstruktúra, amely egyáltalán nem számolt a hétfői műsorszünettel, és az elsődleges célja az volt, hogy legyen igazi nézhető alternatíva a programban. A másodlagos pedig az, hogy valamilyen formában próbálják ki az emberek a két csatorna közötti választást. Tehát a Magyar Televízióban már az 1980-as évek közepén megindult egy reformgondolkodás, amely szakmai szempontból próbálta megújítani az intézményt. Az 1989 januárjában indult kétcsatornás vállalkozásnak az volt az érdemi „szereposztása”, hogy a TV1 folytatta a Magyar Televízió korábbi funkcióit, és a TV2 lett volna a korábbiaktól lényegesen eltérő stílusú, megnövekedett arányban élő programokra épülő és egyes részleteiben kifejezetten szórakoztató televízió. Korábban még másfél csatornára terjedt csak ki az adásidő, hétfőn adásszünettel. És az ideiglenes hétfői adásnapokat is csak akkor vezették be, amikor az SZKP valamelyik kongresszusának nyitó napja éppen erre a napra esett, és kiderült, hogy ez a helyzet tarthatatlan.

1988. december 5-én egy intézményi értekezletet követő sajtótájékoztatón bejelentettük, hogy „mostantól kezdve egymással szemben két csatornán, egymással versengő műsorok lesznek”. Szóval elindítottunk valami új dolgot, de az még nem volt igazán gyökeres változás, mert kevés új műsor indult. Inkább a meglévő struktúrát borítottuk fel, és – mint a pasziánszban – a lapokat új rend szerint osztottuk le. Ez lett volna az első lépcsőfok egy valóban új intézményi rend és műsorfilozófia kitalálásához. Úgy képzeltük, hogy ha az első félév sikeresnek bizonyul, akkor „nagyobb felfordulásra” is felhatalmazást kapunk. Kifejezett szóbeli megállapodás volt az elnökkel, hogy hat hónapig senki nem szól bele az elképzeléseink érdemi megvalósításába.

Rádai: Miközben az MTV-nél épp, hogy elindult ez a pasziánszjáték, az események rohanni kezdtek. A politikában addig elképzelhetetlen dolgok történtek, az állampárt hátrálni kényszerült, létrejöttek az akkor alternatív szervezeteknek nevezett pártcsírák, hónapokkal korábban a Fidesz, szeptemberben az MDF, novemberben az SZDSZ, a történelmi pártok is újjáalakulóban voltak. És alighogy elindult a két csatorna, 1989 elején létrejött az Ellenzéki Kerekasztal, majd elindult a „tárgyalásos forradalom”...

Wisinger: Amikor 1989 májusában kiderült, hogy az ígéretekből nem lesz semmi, Horvát János lemondott, én akkor úgy éreztem, hogy irtózatosan pechesek vagyunk, mert hirtelen „szembefújt a történelem”. Ugyanis látszólag mi a szakmai elképzeléseinkkel elébe mentünk a dolgoknak, és ezt néhány dokumentum és az akkori nézettségi adatok is bizonyították. Mert három hónap alatt ötszázezer olyan nézőt hívtunk elő, akik azelőtt nem néztek intenzíven televíziót, tehát a kártyalapok más leosztásával ennyivel növeltük a nézettséget.

Rádai: Én „új lapokra” is emlékszem, például a „cipzárasnak” nevezett Napzártára...

Wisinger: Ez a műsor volt az új struktúra legnagyobb találmánya, tudniillik a TV2 szabadabb struktúrával ment, az egyik stúdióból. Úgy döntöttünk, a nap végét nem tervezzük meg, üresen hagyjuk, és aznap döntjük el, miről fog szólni. A példa az volt, hogy „ha Rófusz Ferenc, Szabó István megnyeri az Oscar-díjat, akkor levetítjük a filmjét, vagy ha valami friss politikai esemény van, amit meg kell vitatni, akkor akár egész éjszaka is vitatkozhatunk a televízióban” – olyannyira, hogy a munkacíme Nyitott stúdió volt. Ez volt ennek a történetnek az egyik nagy találmánya, és ez lett a Napzárta, magát a végső címet Horvát János találta ki. A műsorsorozat napi megvalósításában – egyetlen esetet kivéve – én nem vettem részt, csak az ötlet kidolgozásában.

Rádai: De akkor még nyilván nem gondolták, hogy ez lesz a legerősebb és legérdekesebb politikai televízióműsor, egy valóságos rendszerváltó intézmény...

Wisinger: Persze, hogy nem. Én akkor egyébként állandó lázban égtem, reggel 6-tól este 8-ig benn voltam a televízióban, de telefonon otthon is folytattuk tovább Horvát Jánossal, mert egy csomó dolgot rögtönözve, egyik napról a másikra kellett eldönteni. A „Házban” meg azt játszottuk, hogy össze vagyunk veszve, hiszen rivális csatornákat vezetünk. Ma is őrzöm a levelet a beosztottaimtól, amelyben azt kérdezik, miért engedem át a 2-esnek a Charles Bronson-sorozatot, ami megdobná a nézettségünket, miközben a 2-es csatorna sokkal kevesebb helyen látható, mint mi. És már az első percben elkezdték támadni a dolgot. Például Aczél Endre mint főszerkesztő döbbenten tapasztalta, hogy addig a Híradónak három és fél milliós nézettsége volt, mert ha korábban ment is vele szemben film, az csak bolgár vagy iráni, legfeljebb NDK-s lehetett, most meg például egy amerikai sorozat kedvéért a teljes nézettség megnőtt – mint említettem, félmillióval –, de a Híradót egymillióval kevesebben nézték.

Rádai: Hogyan lett a TV2-ből – ahogyan felgyorsultak az események a politikában – a fontosabb politikai csatorna?

Wisinger: Mert ott egész nap adva volt az élő adás lehetősége. Az 1-esen megmaradt a régi, hagyományos struktúra, abba nem nagyon lehetett belenyúlni, ebbe pedig bármelyik pillanatban bele lehetett szerkeszteni akármilyen fontos ügyet, és jóval kevesebb kontrollal. De azért sokat változott az első csatorna műsora is, szinte azonnal elindítottuk a korábbi években felhalmozott, betiltott dokumentumfilmek és mellőzött játékfilmek sorozatszerű bemutatását. Ne felejtse el például a Tőkés-interjúkat a Panorámában sem: az a TV1 már nagyon más volt, mint a korábbi MTV.

Rádai: Említette, hogy Horvát János hamarosan lemondott. Miért?

Wisinger: Mert azt ígérték, hogy felemelik az előfizetési díjat, és a pluszbevételt odaadják a 2-es csatornának, így az MTV1 költségvetéséből sem kell elvonni az új rendszer többletkiadásaira. Amikor aztán kiderült, hogy valóban felemelték az előfizetési díjat, de a többletbevételt elnyeli a költségvetés, és a tévének mégsem jut több pénz, és közben baromi nagy nyomás volt a kettes csatornán, mert elkezdték az elért eredményeket megnyirbálni (és ebben házon belüli és kívüli személyek egyaránt szerepet vállaltak), akkor Horvát Jánosnak elment a kedve az egésztől, és lemondott. Elkezdődött egy belső háború az utódlásért, és mire véget ért, addigra a társaság kettészakadt. Először egyébként Vitray Tamást kérték fel, hosszas alkudozás következett, hogy a meglévő helyzetet hozzáigazítsuk az ő elképzeléseihez, amelyek alapja egy másik, menetközben már többször kipróbált kísérlet volt. Ez abban állt, hogy úgynevezett „sporthétvégéket” szervezett az irányítása alatt álló Sport Főosztály és a Pocsik Ilona vezette kereskedelmi részleg. Bizonyos sportesemények köré szervezték a napokat, és külön vásároltak lehetőleg tematikusan illeszkedő játék- és dokumentumfilmeket, illetve egyéb szórakoztató programokat, jelentős reklám- és szponzori bevételeket generálva az ügy finanszírozása. Vagyis Vitray a következő lépést akarta megvalósítani, létrehozva egy valóságos kulturális, sport- és szórakoztató csatornát. Amikor a koncepció elkészült, elmentünk Leányfalura egy egész napos értekezletre, és délben még úgy ültünk le az ebédhez, hogy ő lesz az intendáns, de mire megettük a levest, visszamondta a dolgot, és akkor Baló György vállalta a folytatást. Az ő ambíciója egy, az egyessel teljesen egyenrangú, új kettes csatorna minden eddiginél átfogóbb, alternatív kiépítése volt. A Napzártán sokat finomított, emlékezetem szerint abszolút előnyére. Két nagy dobása a taxisblokád és a romániai forradalom témakörében készített szenzációs műsorai voltak. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ha ez a kísérlet nincs, biztos, hogy nem jutunk el az 1989-es romániai karácsonyi „forradalom” közvetítésének szerintem tartalmi és formai szempontból is egyedülálló karácsonyi „különkiadásaihoz”.)

Közben én is folyamatosan harcban álltam Chrudinák Alajossal, aki a Panorámát mindig az utolsó percben adta le, rendszeresen 15–20 perccel hoszszabban, és ezzel nemcsak állandóan szétzilálta a struktúrát, hanem egyfajta privát külpolitikai irányvonalba kezdett, amelynek megítélése nem feladatom, de kétségtelenül további terheket jelentett az ügy perspektíváját illetően.

Pálffy G. István pedig a Filmszemlén – ez is februárban lehetett – nekirontott az egész korábbi vezetésnek, elsősorban a művészeti és kulturális műsorokat bírálva. Különösen a „Szinetár-féle televíziónak”, mondván, hogy azon milyen lyukak tátonganak a nemzeti kultúra mellőzése miatt, és még mi minden egyéb nagy bűnöket követett el. A rendezvény a Kongresszusi Központban zajlott, Berecz Jánosra határozottan emlékszem, mintha Pozsgay is ott lett volna, de abban biztos vagyok, hogy egyetlen érdemi ellenvélemény sem hangzott el, sokkal inkább Pálffyt támogató felszólalások. Az utolsó sorban hol üldögélt, hol ácsorgott Csurka István. Az ő egyik cikke, a „Voltak-e halvacsorák a Hungaroringen?” címmel – elég sajátos „áthallással” – az éppen változásoktól mozgalmas Televíziónak is üzent. Arról szólt, hogy a magyar értelmiséggel a Kádár-rendszer lényegében a Televízió felhasználásával hozott létre egyfajta konszenzusos alkut.

Tehát menet közben zajlott körülöttünk, illetve az intézmény körül egy jelentős politikai vihar, ami halomra döntötte az elgondolásainkat. Ha nem gyorsul fel ilyen ütemben a rendszerváltás, ha lett volna még egy félévünk, akkor a Magyar Televíziót ugyanúgy át lehetett volna alakítani, ahogyan a Német-kormány eltávolodott a párttól.

Rádai: Ön azt mondja, jobb lett volna, ha a rendszerváltás kicsit várat magára, elhalasztják, felfüggesztik, szüneteltetik, mert akkor a Magyar Televíziónak van ideje megreformálni és megmenteni önmagát? Annak a Televíziónak, amelynek még az a Bereczky Gyula volt az elnöke, aki néhány hónappal korábban például – elbocsátás terhe mellett – megtiltotta minden televíziósnak a Nyilvánosság Klubba való belépést?

Wisinger: Nem azt mondom, hogy „jobb lett volna”. Csak azt, hogy az országos események egyszerűen félretoltak egy olyan koncepciót, amelynek lett volna esélye egy korszerűbb szakmai elképzelés érvényesítésére. Nem sokkal később például Ilkei Csaba létrehozta az MDF televíziós szervezetét. Sőt, saját lapja is lett az MDF-nek. Tehát itt kétféle, sőt többféle – mondhatom úgy is – „személyes stratégia és önmegvalósítás” ment szembe egymással. Beindult egy kifejezetten belső, szakmai reform, ami elakadt, másfelől a történelmi események olyan mértékben fölgyorsultak, hogy a politika minden eddiginél jobban rázúdult az intézményre. Hatalmas helyezkedés indult meg a kollegák között, készülődve az átmentésre. Jött a rendszerváltás, és elfújta ezt az egész – belülről kezdeményezett, de természetesen a pártvezetés és a kormányzat jóváhagyásával született – reformot.

Emlékszem, amikor az MSZMP reformkörei tanácskozást szerveztek Kecskemétre, kaptam egy telefont Pozsgaytól, hogy feltétlenül legyek ott, mert nagyon fontos dologra készülnek. Azt sugallta, hogy kivezeti a reformer erőket a pártból. Új párt alakul, és „ott kell lenni bizonyos embereknek, neked is, hogy lássák, hogyan történik ez”. Egyes vélemények szerint az sem látszott lehetetlennek, hogy a következő lépés az lesz, hogy a televíziót is kettéválasztjuk. Ezzel kezdődött a médiaháború, amelyben a Magyar Televízió politikai küzdőtérré változott, és a különböző pártok a falai között kezdték vívni a kisded csatáikat. Amikor az év végén – mert már nem bírtam tovább – magam is lemondtam, akkor egy értekezleten, amelyet Pozsgay vezetett államminiszteri minőségében, már nem állt velem szóba. Azt mondta, hogy nem szereti azokat a vezetőket, akik a lapokban üzennek a politikának, és a Híradóban mondanak le.

Rádai: Ha jól emlékszem, akkor már felállt a Magyar Rádiót és a Magyar Televíziót Felügyelő Bizottság, a hírhedt kuratórium, hiszen Pozsgay köztársasági elnöki jelöltsége miatt erről a funkcióról korábban le kellett mondania. Ezután a nemzeti kerekasztal résztvevőinek – az SZDSZ és a Fidesz kivételével a pártoknak, a kormánynak, a Népfrontnak, a SZOT-nak – a „szakértőiből” létrejött egy kuratórium a filmfőigazgató, Kőhalmi Ferenc vezetésével, Zelnik József és Szilvásy György közreműködésével.

Wisinger: Igen, Kőhalmi Ferenc lett – mint elnök – a kompromisszumok embere. Akkor már átállt Aczéltól Pozsgayhoz, de a tagok közüli pártdelegáltakon kívül többen is az ő szellemi köréhez tartoztak. Ez a kuratórium – amelyet az egykori Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság mintájára nem minden önirónia nélkül én csak a „Televízióellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságnak” neveztem – idézett be minket. Annak a meghallgatásnak az a furcsa következménye lett, hogy a kuratórium legitimitását is megkérdőjelező Baló György végül is maradt a helyén, én viszont, aki megpróbáltam együttműködni, felismertem, hogy erre már nincs esély, és az aznapi Híradóban lemondtam. Ha jól emlékszem, ez 1989 novemberének utolsó hetében lehetett. Ugyanis a hivatalos meghallgatás után Kőhalmi visszahívott minket Balóval az irodájába, és hatszemközt arra akart rávenni, hogy vállaljunk tagságot az „úgy nevezett” későbbi kollektív elnökségben Chrudinákkal és Pálffy G.-vel együtt, akiknek Pozsgayn keresztül már nyilvánvaló kapcsolatuk volt az MDF belső köreihez. De csak ezt a két nevet említette. Én ezt nem tudtam, és az egész várható, újfajta fordulatot nem is akartam felvállalni. A Híradóban elmondtam, hogy a megbízatásom időszerűtlenné vált, másra kértek fel, mint amit most elvárnának, az intézmény falain belül gyökeres változás áll be ahhoz képest, amit az 1988 végi sajtóértekezleten megígértünk. A lemondásomat Bereczky kénytelen volt tudomásul venni azzal, hogy 1989. december 31-ig vigyem az ügyeket. Megéreztem és átláttam, hogy az események túlléptek rajtunk. Ugyanis 1988 végén, amikor Bereczky bejelentette a változást, a vezetők közül öten (Grósz, Berecz, Pozsgay, Maróthy és Németh Miklós) külön-külön személyesen ígérték meg négyszemközti beszélgetéseken, hogy az előfizetési díjemelés többletét megkapjuk. A kuratóriumi meghallgatás idején ez a támogatás már nem létezett, mert a pártegység is megbomlott. Én ezt felismerve „adtam vissza nyilvánosan” – a Híradóban elmondott szövegem szerint – a megbízatásomat.

Egyébként az 1988 végi sajtóértekezleten Bereczky kijelentette, hogy a fordulat egyik tudatos reformelemeként az én személyemre azért is esett a választás, mert pártonkívüli voltam. Ez akkor jól hangzott, de semmiféle érdemi jelentősége nem volt, bár korábban, még Kornidesz Mihály elnöksége alatt éppen azért sem lehettem én a műsorigazgató Sándor György leváltása után (ő ugyanis engem javasolt Kornidesznek, aki tudtommal Lakatos Ernőnek fel is vetette ezt a gondolatot), mert nem voltam párttag. Helyébe a Pártközpont Nemes Pétert küldte az MTV ezen fontos posztjára. Ezzel is jelezve, hogy továbbra sem szakmai, hanem politikai kérdés a műsorszerkesztés.

Rádai: Hogy ne áruljak zsákbamacskát, el kell mondanom, hogy én akkor az Önétől teljesen eltérő, azzal ellentétes pozíciót képviseltem, hihetetlen módon örültem a rendszerváltásnak, és egyáltalán nem érdekelt, hogy az közben esetleg szembe ment az MSZMP és benne Bereczky Gyula – kénytelen-kelletlen vállalt – reformjaival.

Wisinger: Mi is pontosan tudtuk, hogy ebbe ők nem jókedvükben mentek bele, hanem mert nem volt más választásuk. Találtak két baldóvert, akik komolyan vették magukat, és ők meg elhitték rólunk, hogy ezt szakszerűen le tudjuk bonyolítani. Ha mi nem vagyunk ott kéznél, és nincs a fejünkben készen az egész, akkor talán még ennyi sem történik. Amikor a parlamentben Békesi és Németh Miklós egy sajtótájékoztatón arról beszélt, hogy „itt a tét rendkívül nagy, legyen a sajtó kicsit türelmesebb és támogatóbb, különös tekintettel a kormány tájékoztatáspolitikájára”, akkor Baló György föltette a kezét, és azt mondta: „Tessék nekünk megmondani, milyen tájékoztatáspolitikájuk van. Mert mi ilyesmit nem látunk. Majd megdöglünk, hogy csináljunk egy rendes televíziót, maguk meg azt akarják, hogy fogalmazásgátló tablettát szedjünk.” (Ez a poén Hofi egyik monológjából lett népszerű fordulat.) Ezután az értekezlet után írt Baló egy levelet Németh Miklósnak, hogy a Magyar Televízió össze fog dőlni, ha nem lesz egyfajta látható pluralizmus, és ha nem tud megerősödni, mire beindul a kereskedelmi televíziózás. Azt is megírta, véleménye szerint mit kellene tenni. Ennek eredményeképpen született meg a médiatörvényig a frekvenciamoratórium. Ez még Nemeskürthy kinevezése előtt történt.

Rádai: Nem beszéltünk 1989 nyaráról, a nemzetikerekasztal-tárgyalásokról... Ez volt a Magyar Televíziózás legfényesebb nyara, amikor minden este megnézhette és meghallgathatta a Napzártában a közönség, hol tart éppen a rendszerváltás. Abban is bizonyos vagyok, hogy e nyilvánosság nélkül minden másképp, talán lassabban, talán erőszakosabban zajlott volna... Ez a műsor – egy-két rádióműsor és bizonyos újságok mellett – a rendszerváltás egyik fontos intézménye volt. És ez mutatta meg leginkább, mekkora erő a nyilvánosság.

Wisinger: Az áttörés az én emlékezetem szerint akkor történt, amikor egyszer Horvát János fölhívott (talán február végén, amikor még ő állt a TV2 élén), és azt mondta: „Képzeld el, kitaláltuk, hogy meghívjuk Hegedűs Andrást – a Rákosi-korszak miniszterelnökét, aki aláírta a Varsói Szerződésbe való belépésről szóló dokumentumot, majd később szociológusként kegyvesztett és embargós személyiség lett – a Napzártába, és én leszek a műsorvezető. A baj csak az, hogy én az ő személyes történetét nem ismerem elég pontosan, és estig már nincs időm a felkészülésre. Mit csináljunk?” Én azt ajánlottam: „üljünk be mind a ketten, ami az ötvenes évekre vonatkozik, beleértve 56-ot is, arról én kérdezem Hegedűst, és ami utána történt, arról majd te”. Végül a 30 percesre tervezett műsor több mint egy óráig tartott. Soha azelőtt erről az időszakról, a Rákosi-korszakról, 56-ról, a Varsói Szerződésről annyira őszintén, nyíltan a Magyar Televízióban senki nem beszélt, mint ő. Véget ért a műsor, megköszöntük, egymásra néztünk, és azt mondta Horvát a folyosón, amikor elbúcsúztunk Hegedűstől: „te, itt most mindent meg lehet csinálni”. Akkor találta ki egyébként, hogy behívja a Nagy Imre-per vádlottjainak hozzátartozóit. És nem elég, hogy megcsináltuk ezt a műsort, nem elég, hogy siker volt, de jószerével be sem avattuk a vezetőket, hogy mi lesz este a műsorban. Mámorító érzés volt.

Rádai: És a legmámorítóbb az volt benne – azért tudom, mert magam ugyanebben az időben a Magyar Rádió 168 óra című műsorának voltam az egyik szerkesztője –, hogy minden héten, sőt, minden nap többet engedhettünk meg magunknak, sorra törtek össze a tabuk. Ha akkoriban valaki két-három hétre külföldre utazott, amikor hazaérkezett, nem ismert az országra.

Wisinger: Létrejött egy szituáció, amelyben a sajtónak gyakorlatilag szabad keze volt, miközben a pártközpontban és a hivatalokban még ott ült a korábbi politikai réteg, amely ámulva nézte ezt. Az egész békés átalakulásban azonban – úgy érzem – hihetetlen nagy szerepe volt a Televíziónak. Nemcsak azért, mert már mindent el lehetett mondani benne, hanem azért is, mert ott a gőzt is ki lehetett ereszteni. Közben lezajlott még jóval a politikai előtt egy szakmai rendszerváltás is. Kiderült, hogy ilyen körülmények között is lehet jó, másfajta televíziót csinálni. És számomra azért is volt rettentőn szomorú ennek az ügynek az intézményen belüli végkifejlete, mert bármennyire is elkerülhetetlen dolog volt a rendszerváltás általában, minket, a mi munkánk és elképzeléseink eredményeit elsöpörte. Jött Nemeskürthy István és a kollektív elnökség, és hiába minden, mi is bekerültünk abba a pakliba, amit a történelem félretolt, és már nem tudtuk befejezni, amit elkezdtünk.

Az egész rendszerváltás-televízió viszonyban fontos kérdés, hogy mennyi volt a televízió szerepe a rendszerváltásban, és mennyi a rendszerváltás hatása a televízió szétzüllésében, politikai csatatérré válásában. Akkor még nem sejtettük, hogy a többpártrendszer ilyen gyorsan megvalósul, de azt tudtuk, hogy a politikai pluralizmusra való felkészülésben, felkészítésben a televízióra fontos szerep hárul. Mi magunk találtuk ki – és a párt- és kormányzati vezetők hagyták, hogy efelé induljunk el –, hogy a televízió ne csak szócső legyen, a tájékoztatás eszköze, hanem a még nem létező demokrácia politikai előiskolája. Amikor vállaltuk a feladatot, akkor még sokunknak úgy tűnt, hogy itt egy reformfolyamat játszódik le, amelynek az élére kell állni.

Amit a mai fejemmel is sajnálok, az az, hogy az intézményen belül abban sem fogtunk össze, amiben egyébként egyetértettünk, mert a politikai helyezkedés közben – érthető okokból – a szakmaiságnak semmiféle meghatározó szerepe nem lehetett. Úgy látom, hogy ma sokan úgy gondolják: a médiaháború Hankiss és Gombár kinevezése után kezdődött. Ha ezt el is fogadjuk – bár én nem értek vele egyet –, akkor is volt itt egy szép kis „előháborúskodás”. Erre sokan egyszerűen nem akarnak emlékezni, mások tényleg nem is tudnak róla semmit. Ezért vállaltam ezt a beszélgetést, amely a tényeket illetően igen hiányos, de úgy érzem, valahol az események ilyen olvasatának is nyoma kell, hogy legyen.