Médiakutató 2004 ősz

Szemtanú

Barát József, Kőszeg Ferenc és Vince Mátyás a rendszerváltás médiájáról

Előző számunkban új rovatot indítottunk, amelyben újságírók emlékeznek vissza a rendszerváltásra és előzményeire. Ezúttal Barát József, a Magyar Rádió, Kőszeg Ferenc, a Beszélő és Vince Mátyás, a Heti Világgazdaság egykori munkatársa szólal meg. Az interjúkat a Médiakutató nevében Rádai Eszter készítette.

„Nem lehet következmények nélkül naponta egy tabut ledönteni”

Barát József

Rádai Eszter: Ha jól emlékszem, valamikor a nyolcvanas évek közepén lettél moszkvai tudósító...

Barát József: 1985-ben a Rádióban Rangos Katalin megállított az udvaron Pagoda előtt, és azt mondta: „Hülye vagy, ha vállalod! Ne vállald!” Így ő értesített a maga sajátos modorában arról, hogy moszkvai tudósító lehetek. Rangos többet tudott, mint én. De a Rádióban mindig így volt, az ember többnyire az udvaron értesült a saját sorsáról.

Rádai: Ha jól emlékszem, akkor a Gondolat-jelnél dolgoztál, de – ugyancsak az udvaron, a Pagoda előtt mondtad el ezt nekem – hogy felkészülj a tudósítói munkára, a külpolitikai rovathoz helyeztek „gyakornoknak”.

Barát: Én a hetvenes években Moszkvában, külpolitikai újságíró szakon végeztem, ráadásul az „Egyesült Államok” tagozaton, tehát – mondjuk úgy – öt évig azt tanultam valamilyen színvonalon, hogyan kell külföldi tudósítónak lenni. Csak éppen az, amit akkoriban a külföldi tudósítóknak csinálniuk kellett, taszított, nem érdekelt. A nyolcvanas évek közepén azonban már más időket éltünk, ma már azt is tudjuk, hogy akkor kezdődött a magyar közszolgálati rádiós újságírás aranykora. Az elnök, Hárs István toronymagasan állt azok fölött, akik később a rádió elnöki székébe kerültek, talán tisztességében még Gombár Csaba fogható hozzá, de a Rádió, a rádiózás iránti elkötelezettségében ő sem. Számomra Hárs Thomas Beckett-i figura...

Rádai: Azt akarod mondani, ahogy Beckett a király barátjából és kegyencéből egyházfőként az egyház elkötelezettjévé vált, saját egykori barátja ellenében is, úgy a Rádió elnökeként Hárs is „átállt” a hatalom oldaláról a Rádió oldalára?

Barát: Igen. Hárs István, a volt belügyminiszter-helyettes, akit az ÁVÓ-ból küldtek oda, hihetetlen emberi és szakmai tisztességgel vált a Rádió kiemelkedő vezetőjévé, és nagyon szomorú, ócska dolog, hogy ezt ma nem merjük kimondani. De visszatérve a nyolcvanas évek második felére: akkor egy korty szabadságban volt részünk, és nyilván arról fogunk most beszélgetni, hogy ezt hogyan is tudtuk megszerezni. De miközben erről beszélünk, a kisagyunkban benne van a mai rádiós vircsaft is, a szabadság és a demokrácia viszonyai között létrejött teljesen anakronisztikus, torz és megnyomorított újságírói világ, ahol a fortélyos félelem igazgat. Persze abban sem vagyok biztos, hogy folytatható lett volna az az út, amin akkoriban elindultunk. Ma már tudom, hogy egy normális, demokratikus országban a közszolgálati média és a sajtó nem viselkedhet negyedik hatalmi ágként, és nem dolga, hogy morális ítéleteket mondjon, pálcát törjön politikusok, emberek, jelenségek fölött. Visszatérve 1985-höz: Rangos Katalin megkérdezte tőlem, hogy hülye vagyok-e, vállalom-e. Én hülye voltam és vállaltam, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy életem legizgalmasabb újságírói feladata felé haladok. Akkor csak abban reménykedtem, hátha visszamenőleg sikerül értelmet adnom annak a rettenetes öt évnek, amit egyetemistaként a Szovjetunióban töltöttem. „Másodtudósítónak” küldtek a „főtudósító”, szegény Hável Jóska mellé, akitől a komoly politikai anyagokat várták. Ő egyébként a világ legszínesebb, legszellemesebb, legbájosabb embere volt, ám dögunalmas anyagokat adott Moszkvából. Jóska az ötvenes években szocializált, igazi félőlény volt, aki Moszkvából nem mert érdekes és szellemes lenni. Az én dolgom tehát mellette a színes anyagok készítése lett volna.

Rádai: A magad 35 évével még nem voltál elég „érett” a Szovjetunióról komoly politikai tudósításokat adni?

Barát: Te is tudod, hogy a mi korosztályunk tagjai a rendszerváltás előtt két nappal még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy komolyan vegyék őket, a rendszerváltás után meg már túl öregek. Szóval, mire én kimentem, Csernyenkó meghalt, ugye jött Gorbacsov, és egy hónappal a kiérkezésem után összeomlott ez az egész „főtudósító-altudósító” felállás, mindenki tőlem kért anyagot. Olyan volt, mintha két különböző országról beszéltünk volna. A szerkesztők meg nem arra az országra voltak kíváncsiak, amelyikről ő, hanem arra, amelyikről én tudósítottam.

Rádai: Emlékszel arra, hogyan kezdett ez az egész felpörögni? Ha jól emlékszem, a glasznoszty elindulásában nagy szerepe volt a csernobili atomkatasztrófát követő ostoba és bűnös titkolózásnak...

Barát: A peresztrojkából, az átalakításból, ugye, soha semmi nem valósult meg, de a glasznoszty – az, hogy elkezdtek dolgokról beszélni – szinte folyamatos volt. Tulajdonképpen nem is igen történt más, igazi változás nem volt, csak az, hogy lehetett tabutémákról írni, vitatkozni. Mondjuk, Andrej Szaharov elmondhatta a véleményét a törvényhozásban, de ez sem volt több, mint hogy egy ellenzéki megszólalt a Legfelsőbb Tanácsban. Ezért mondta Győrffy és Szénási, amikor kijöttek Moszkvába, körülnéztek és olvasgattak, hogy én csak kitalálom a változásokat, hiszen Moszkvában valójában a helyzet változatlan.1 Barabás elvtárs, az MSZMP KB-titkára pedig megfeddett, hogy elefántot csinálok a bolhából, és nem veszem észre, hogy a Szovjetunió alapjaiban hű a szocialista ideáljaihoz, és minden ugyanúgy zajlik a mélyben, mint addig, én pedig a felszín fodrozódásáról úgy beszélek, mintha vihar lenne. Nekem viszont újságírói meggyőződésem volt, hogy az a téma, az az esemény, ha ledől egy tabu, ha először mondanak ki valamit, és nem az, ami változatlan marad. Ha egy pártkongresszuson kilencvenöt százalékban ugyanazt a betont hozzák elő, ugyanazt rágják, mint korábban, de öt százalékban valami más hallatszik, akkor vajon miről kell tudósítani ? Sokat vitatkoztam erről Hável Jóskával és más kinti tudósítókkal. Én azt mondtam, hogy köszönöm szépen, engem az öt százalék érdekel, és egyáltalán nem érdekel a kilencvenöt. Ha nem is tudtam, hogy mi lesz ebből, azt nagyon is pontosan éreztem, hogy nem lehet következmények nélkül naponta egy tabut ledönteni, mert bár látszólag mindig csak öt százalék változik, és a 95 százalék marad, de az egész így se maradhat olyan, mint volt. Így is történt, mint a szappanbuborék, úgy pukkant szét a rettegett Szovjetunió.

Rádai: Tudtad akkor, hogy a tudósításaid hatással vannak a magyarországi nyilvánosságra is?

Barát: Nálunk szerintem akkor már élő ember nem hitt a szocialista-kommunista vircsaftban, beleértve a főnököket is. Magyarországon kizárólag az tartotta a szocializmus nevű bújócskát életben, hogy azt gondoltuk: a Szovjetunió úgysem engedné, hogy abbahagyjuk. És itt jött az a lehetőség, hogy olyasmiről és úgy tudósítsak, amiről és ahogy korábban nem lehetett. Itthon joggal merült fel az alapos gyanú, hogy ez a Szovjetunió már más, mint azelőtt, ezért ha mi abbahagyjuk a szembekötősdit, lehet, hogy semmi bajunk nem lesz. Persze azt én nem vettem észre, vagy csak később, mandinerből, hogy milyen fontossá váltak a tudósításaim itthon. Újságíróként ez aranykor volt számomra, mert érdekes dolgokról először beszélhettem, írhattam. Csak később derült ki, hogy azért is aranykor volt, mert olyan fontossá vált személyesen az én munkám, mint amilyen soha sem volt azelőtt vagy azóta. Ez viszont igazából nem az én érdemem. Azt a tobzódást, amit én műveltem, másutt nem engedték meg, csak a Rádióban. Az én tudósításaimat nem adta volna le a Népszabadság, nem adta volna le a Magyar Televízió, de leadta a Magyar Rádió. Mostanában emlékeztetett László György, aki akkor a szórakoztató osztályt vezette, hogy egyszer küldtem neki egy tudósítást egy furcsa üzletágról: Moszkvában akkoriban egyes fiatalok úgy szereztek pénzt, hogy kiásták a temetőben a frissen eltemetett veteránokat, leszedték a kitüntetéseiket a mellükről, és fillérekért eladták a feketepiacon. A Szovjetunió Hőse kitüntetés különösen vonzotta őket, mert igazi aranyból volt, ezért a hős bácsikat volt igazán érdemes előásni, mert a piacon ennek a kitüntetésnek jó ára volt.

Rádai: Ez valóság? Kiásták a halottakat az érdemrendjeikért?

Barát: Igen. Az egyik nap még a megrendült család állt a ravatalnál, másnap pedig már kint volt a piacon a kitüntetés, és zsebből kínálták... László György úgy meséli, hogy Hárs, aki az adás idején lement a stúdióba, és ott hallgatta meg az anyagot, azt mondta neki: „Na, László elvtárs, meglátjuk, hogy holnap reggel itt dolgozunk-e még.” De az nem jutott eszébe, hogy megakadályozza a sugárzást, bár valaki korábban nyilvánvalóan felhívta a figyelmét a tudósításra. Ezt a rizikót akkor senki más nem vállalta fel a magyar média főnökei közül. Ezért aztán sosem kellett sietnem semmivel, a tabudöntögető nyersanyagok nálam akár egy hétig is elálltak. A magyar médiában soha egyetlen kolléga nem előzött meg, pedig leadhatta volna őket mondjuk Hardi Mihály is, csakhogy úgy, ahogyan tőlem a Rádió, nem vette volna meg tőle a tévéhíradó. Ezért élcelődött velem Győrffy és Szénási, hogy valójában az egész peresztrojkát csak én találom ki. Majd amikor összeomlott a Szovjetunió, a tréfát úgy folytatták, hogy azt én döntöttem össze a tudósításaimmal.

Rádai: Én úgy emlékszem, azért a Magyar Nemzetben – amely szintén akkor élte a fénykorát – is lehetett hasonlókat olvasni. És rengeteg könyv jelent meg akkoriban a Szovjetunióról, mindenféle korábbi tabutémákról, a szovjet politikáról, az SZKP viselt dolgairól, a CSEKA-ról, a koncepciós perekről, a gyilkosságokról, Leninről, Sztálinról, Trockijról, Buharinról, Kirovról és másokról, életrajzok a bolsevizmus történetéből, szóval a Szovjetunió egész szörnyű történetéről... Ezek hihetetlenül fontos könyvek voltak akkor. Nem emlékszel ezekre?

Barát: Őszinte legyek? Döntő többségüket én nem is olvastam. Tobzódtam a munkában, nem volt nekem akkor időm magyar nyelvű könyveket olvasni.

Rádai: Aztán akkor jelent meg legális kiadásban, nagy példányszámban Magyarországon először a Sötétség délben, az 1984. Ezek mind együtt hatottak, a te moszkvai tudósításaiddal együtt.

Barát: Igen. Persze. Hiszen a glasznosztyot azért mégsem én találtam ki. Ami engem ebben az egészben mostanában leginkább elgondolkoztat, az az, hogy amit máshol nem engedtek meg, az miért volt szabad a Rádióban? Miért hangozhatott el minden, még az előbb emlegetett nagyon morbid, ízlésborzoló anyag is? Lehet, hogy a vezetői bátorságon és azon túl, hogy a szerkesztők változásokat akartak, ebben benne volt a pártállami moszkvai tudósítók sajátos imázsa is. Hogy ő jobban tudja, hiszen Moszkvában van, ahol mindent jobban tudnak, legalábbis a tabukról.

Rádai: Emlékszel néhány fontos témára, a sírrabláson kívül?

Barát: Hát persze... A Gondolat-jel című műsorban hangzott el a legemlékezetesebb jegyzetem, amelyben felidéztem, hogy egy riportalanyom, Szergej Paradzsanov, a kiváló örmény-grúz filmrendező (aki egyébként meleg volt, mint egy kazán, isten nyugosztalja) a következő felkiáltással kergetett az asztal körül: „Szép zsidó ember, az enyém leszel.” Vadidegenek és ismerősök is máig emlegetik. Valószínűleg csak ez a mondat marad fenn utánam az egész tevékenységemből. Tudni kell, hogy ez a hangképes jegyzet nekrológ volt egy nagyon eredeti és fontos művészről. Szándékom szerint egyben korrajz és állapotrajz, amelyben fontos gondolatok fogalmazódtak meg. Mondanom sem kell, mindebből semmi sem maradt meg az emberek emlékezetében. Csak a fent idézett rikkantás. Paradzsanov egyébként a homoszexualitása miatt került börtönbe, ahol mosodásként dolgozott. Egyszer valami fegyelmezetlenséget követett el, és azzal büntették, hogy a szuterént, ahol a mosoda működött, az ablakig feltöltötték vízzel. A koszos és jéghideg vizet, ami nyakig ért neki, vödörrel kellett belülről kimernie az ablakon. Ettől a tüdeje tönkrement, és valójában ebbe halt bele később. Amikor kiszabadult, és végre leforgathatta volna élete fő művét, akkor a tüdeje fölmondta a szolgálatot, és meghalt.

Máskor kollégákkal Vityebszkbe mentünk, hogy megkeressük Marc Chagall házát. Ott azonban különféle házakat mutattak nekünk az emberek, mert csak annyit értettek a dologból, hogy valami Chagall nevű mókus élt ott egykor, és most hülye külföldiekre talán rá lehetne sózni ezzel az ürüggyel a házukat. Vagyis Chagall a helyi biznisz hívószava volt, de arról, ki volt ez az ember és mit festett, nem volt fogalma senkinek. Volt, aki például azt mondta, hogy „Igen, itt lakott a szomszéd utcában, és a nagy honvédő háború idején tankokat festett, apám mesélte is.” Végül egyetlen, 13 éves kisfiút találtunk, aki nagyjából tudta, kiről beszélünk.

Számomra nagy élmény volt beszélgetésem Valentin Katajevvel is, aki nálunk gyerekkönyvíróként, a szovjet-klasszikus ifjúsági regény, a Távolban egy fehér vitorla szerzőjeként ismert. Ő azonban avantgárd íróként indult, amihez élete végén visszatért. Fogadott ugyan, és beszélgetett is velem, de azt mondta: már olyan öreg és szenilis, hogy nem vehetek fel tőle egy szót sem. Viszont – mivel annyira szeretném – írjam meg az interjút emlékezetből, és majd meglátom, hogy örömömet fogom benne lelni. És így is lett. Később ugyanis számomra egyre emlékezetesebbé vált gondolatmenete arról, hogy az irodalomnak pragmatikusan használható értelme, küldetése nincsen. Jobb lenne, ha mindenki békén is hagyná az írókat azzal, hogy társadalomjobbítással foglalkozzanak. Ez nem az ő dolguk. Ez bizony ellentmondott az ő szovjet-klasszikus státusának és mindannak, amit a szovjet irodalomról tartottak. Ez alkalomból el lehetett merengeni azon, hogy a hazugságok egy részét közmegegyezés erősíti.

Erről most eszembe jut még egy anyag a Gondolat-jelből, amikor egy esztéta elmesélte, hogy az abszurd teljesen mást jelent a Szovjetunióban, mint Nyugat-Európában. A szovjet embereknek ugyanis az abszurd abszolút hétköznapi tapasztalatuk. Ami Nyugaton irodalmi fogás és írói túlzás, az náluk a hétköznapi megismerés... És tényleg, a Szovjetunió az abszolút lehetetlenségek hazája volt... Valószínűleg éppen a lehetetlen helyzetek bemutatása miatt kaptam 1989-ben „Kondor Kati-díjat” is. Küldtem ugyanis egy portrét egy Nazarbajev nevű kazah vezetőről, akiből később elég súlyos diktátor lett, de nagyon érdekesen verekedte föl magát, bátor és nagyon demokratikus jelszavakkal robbant be a közéletbe. Erről az emberről írtam, majd amikor néhány nap múlva hazamentem, és a folyosón találkoztam Kondor Katalinnal, azt mondta nekem, hogy annyira tetszett neki ez az anyag, hogy idén én kapom a Kondor Kati-díjat. Nem tudom, emlékszik-e erre az epizódra. Amúgy persze teljesen mindegy.

Rádai: Ezekre a tudósításaidra valamennyi szerkesztő, valamennyi műhely, valamennyi műsor igényt tartott, aki és amely szokott Moszkvából anyagot rendelni? Vagy voltak, akik megmaradtak a régi rutinnál?

Barát: Te is tudod, hogy a nyitás nem az egész Rádióban zajlott, és nem egy időben. Az egyes műhelyek és emberek más sebességgel és más módon reagáltak. Azért a „glasznoszty” a Magyar Rádióban is csak néhány ember nevéhez kötődik. Mindketten ismerjük őket: a Gondolat-jelhez, Mihancsik Zsófiához, a 168 Óra köréhez, Mester Ákoshoz és Bölcs Istvánhoz, a Havas–Forró duó Első kézből című műsorához, szóval ezek az adások voltak a meghatározók, és nem a Krónika-műsorok, amelyeket a későbbi MIÉP-es Győri Béla főszerkesztett.

Rádai: De amikor Győri Béla elkerült a Krónika éléről, Farkas Zoltán lett a főszerkesztője, ami hihetetlen változás volt, egy forradalommal felért. Farkas Zoltán a Krónika élén, egy Győri Béla után! Még párttag sem volt.

Barát: Még emlékszem, amikor Győri Béla azt üvöltötte a folyosón, hogy „Amíg én itt vagyok, addig a műsorok a párt XIII. kongresszusának szellemében készülnek!” De hogy visszatérjek a legjobb rádiós műhelyekre: ezeknek köszönhető, hogy a közvélemény-kutatások szerint a rendszerváltás idején a Magyar Rádiónak volt a legmagasabb a bizalmi indexe a magyar lakosság körében, három egymást követő évben. Jobban bíztak az emberek a Rádióban, mint a Parlamentben, a politikai pártokban, a köztársasági elnökben, és mint az összes egyházban együttvéve. Vagyis a rendszerváltás idején a Magyar Rádió volt a legnagyobb tekintélyű intézmény ebben az országban. Erre mégiscsak érdemes manapság is emlékeznünk, amikor a közszolgálati rádiózás évtizedekre megy tönkre a szemünk előtt. Ezt tudniuk kell azoknak a fiataloknak is, akik csak később lettek vagy lesznek munkatársai egy már nagyon más Magyar Rádiónak. Csak azt ne gondoljuk közben, hogy mi változtattuk meg a rendszert. Mert azt egész Kelet-Európában egy Mihail Gorbacsov nevű ember változtatta meg...

Rádai: Akaratlanul...

Barát: Vagy tévedésből. Előbb-utóbb ennek meg kellett történnie, de történhetett volna egy emberöltővel később is, iszonyatos kataklizmák közepette... De nem így történt, hanem a rendszer úgy pukkant el, mint a szappanbuborék. Ez pedig, azt gondolom, egy olyan ember érdeme, akinek fogalma nem volt arról, hogy mit csinál. Gorbacsov tényleg azt hitte, hogy a rendszer megreformálható. És amikor rájött, hogy mit csinált, akkor már valószínűleg késő volt, addigra széthullott a Szovjetunió. Ha előre tudta volna, hogy ez lesz a döntéseinek a következménye, akkor alighanem másképp döntött volna. Szerintem ennek az embernek, amikor az előbb emlegetett öt százalékos változtatásokról döntött, fogalma nem volt arról, hogy az öt százalékokból világtörténelmi jelentőségű váltás lesz. Öt százalékonként szűnik meg egy birodalom.

„A piacgazdaság keményebb ellenfélnek bizonyult,
mint az agonizáló pártállam”

Kőszeg Ferenc

Rádai Eszter: Milyennek gondolták a Beszélőt, amikor 1981-ben elindították?

Kőszeg Ferenc: Sokszor elbeszélt történet, hogy Kenedi János lakásán nagy vita folyt arról, legyen-e az ellenzéknek folyóirata. Sokan voltak jelen, a többségnek az volt a véleménye, hogy erre még nem érett meg a helyzet. Én úgy gondoltam, kellene egy kis hírmagazin, hogy az ellenzékkel kapcsolatos hírek valahol megjelenhessenek – előre lehessen jelezni, mondjuk, a Szeta rendezvényeit, be lehessen számolni a történtekről –, ha már a hivatalos sajtóban nem jelenhetnek meg. Az ellenzők közül Kenedi Jánosnak volt talán a legmarkánsabb álláspontja: szerinte az ellenzék nem rendelkezik olyan kidolgozott társadalompolitikai ismeretanyaggal és világképpel, amire folyóiratot lehetne építeni. Még nagyon sok minden elhangzott, Konrád György például azt kérdezte, mi lenne, ha nem nyomtatott folyóiratban gondolkoznánk, hanem magnókazettákat köröztetnénk, ahogyan Khomeini tette, akinek a prédikációi ilyen módon sok ezer példányban terjedtek Iránban, és hatalmas szerepük volt a sah megbuktatásában. A leghatározottabban Szilágyi Sándor szorgalmazta egy szamizdat-folyóirat elindítását. De a döntő mozzanat az volt, hogy Kis János vállalta a részvételt a szerkesztésben.

Rádai: Eszükbe sem jutott, hogy lapengedélyt kérjenek? Hogy nekivágjanak az akkori bonyolult és sokszoros engedélyeztetési eljárásoknak, amelyek mindegyike – vagy közvetlenül, vagy különböző áttételeken keresztül – a pártközpontban találkozott?

Kőszeg: Akkor egy pillanatig sem vetődött fel, hogy egy ilyen folyóiratot engedélyeztetni lehetne.

Rádai: Úgy tettek, mintha – ahogyan az alkotmányban foglaltatott – Magyarországon nem lenne cenzúra, hanem sajtószabadság lenne?

Kőszeg: Természetesen. A demokratikus ellenzék mondanivalójának lényeges eleme volt, hogy élünk azokkal a jogokkal, amelyeket egyrészt Magyarország által is aláírt nemzetközi dokumentumok, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, A Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya vagy a Helsinki Záróokmány biztosítanak számunkra, másrészt a magyar alkotmány is garantál. Az alapvető szabadságjogokhoz való jog az embernek ember-mivoltából következő joga – ha alacsonyabb szintű jogszabályok a gyakorlásukat olykor engedélyekhez kötik is –, amelyet nyilvánvalóan nem lehet megszerezni.

Egyébként Magyarországon már a Beszélő indulása előtt is volt szamizdat, körülbelül 1976 óta. A Beszélőt két dolog különböztette meg a korábbi szamizdattól: a periodikus megjelenés és a sokszorosítás technikája. Ezért kiadásának első és legfontosabb feltétele az volt, hogy legyen gép, infrastruktúra, és legyen „humán erőforrás”, ami lehetővé teszi a sokszorosítást, hiszen az papír-, festék-, gép- és térigényes dolog. Mindennek a megteremtésében Kis János, Nagy Bálint és titokban, a háttérben Magyar Bálint, meg a Beszélő első nyomdásza, Orosz István és a felesége, Békés Erzsébet játszott meghatározó szerepet. Az első stencilgépet – úgy tudom – Franciaországból hozták, az ottani szocialista szakszervezeti szövetség aktivistái. Ezen kívül papírt is nagyon nehéz volt szerezni.

Rádai: Ha jól tudom, az engedélyezett újságok is központi kiutalás révén jutottak papírhoz.

Kőszeg: A stencilgéphez nem is jó a normális géppapír, szívópapír kell hozzá. Nagy Bálint volt az egyik fő papírbeszerző. Stencilpapírt legálisan is lehetett kapni, de magánszemélyek nem szoktak olyan nagy mennyiséget venni... Ezért azt mondta, hogy valamilyen vállalat KISZ-bizottságától jött. Aztán a papírt ki kellett szállítani Dunabogdányba, ahol Orosz István egy parasztházban nyomtatott, majd be kellett szállítani a kész újságot. Ez elég nagy szervezettséget igényelt. Két dolgot kellett szigorúan konspirálni: a nyomda és a fő raktárak helyét. Utólag elmondhatjuk, ez a konspiráció sikeres volt: Orosz István nyomdáját, ahol 1981-től 1986-ig sokszorosították a lapot, és a fő elosztóhelyet, amely Miklóssy Endre lakásán volt, az állambiztonsági szervezet sosem találta meg, pedig ugyancsak szimatolt utána.

Rádai: Bár formálisan a folyóiratnak nem volt főszerkesztője, és a szerkesztők egyenrangúak voltak, valami informális hierarchia mégis létezett, például Kis Jánost máshol főszerkesztőnek nevezték volna. És a számokat lapozgatva egyfajta munkamegosztásra is következtetni lehet. Hogyan zajlott a szerkesztés?

Kőszeg: Kis Jánosnak igen nagy volt a tekintélye, de nem volt főnök. Hetenként tartottunk szerkesztőségi összejövetelt, és e beszélgetések során alakult ki, nagyjából mi lesz a következő számban.

Rádai: Arra törekedtek, hogy olyasmivel foglalkozzanak, ami az első nyilvánosságban nem jelenhet meg?

Kőszeg: Az akkori magyar sajtóban nagyon sok mindenről lehetett írni, különösen a folyóiratokban, szociológiai, közgazdasági kérdésekről, de a társadalom állapotáról is. A politikai rendszer alapvető kérdésein kívül két dolog volt abszolút tabu: 56 és a határon túli magyarok ügye. Ezért már a lap indulása előtt úgy döntöttünk, hogy ezzel a két témával a Beszélő minden egyes számának foglalkoznia kell.

Rádai: Pedig a demokratikus ellenzéket épp e két ügy iránti érdektelenséggel szokták vádolni.

Kőszeg: Aki belenéz a régi Beszélőkbe vagy az 1992-ben megjelent, könnyen hozzáférhető összkiadásba, láthatja, hogy ez nem igaz. Persze akik a vádakat megfogalmazzák, azokat nem szokták a tények zavarni. A rovatok elég hamar kialakultak, a „Térségünk”-ben a szovjet blokk országairól írtunk: egyebek közt ebben a rovatban is újra meg újra szó volt a határon túli magyarokról. Az első és a második számban jelent meg a csehszlovákiai magyarok történetének kronológiája, ezt Fényi Tibor állította össze. A negyedik számtól kezdve folyamatosan beszámoltunk a Duray Miklós ellen folyó büntetőeljárásról. A tizedik számban Nagy György, az erdélyi Korunk szerkesztője írt a romániai magyar oktatás helyzetéről, természetesen álnéven. A következő számban ezt folytatta egy cikk a vajdasági magyar oktatásról.

A folyóirat beköszöntőjében Kis János is arról írt, hogy a Beszélő elsősorban olyasmivel akar foglalkozni, ami a legális sajtóba nem kerülhet be. A társadalmi elégedetlenség kis jeleiről, a mélyben zajló mozgásokról, a megszokottól eltérő magatartásformákról, a sztrájkkezdeményezésekkel, egy csepeli tüntetéssel kapcsolatos híresztelésekről. Kezdetben bizonyos értelemben igazolódni látszott Kenedi aggálya az ellenzék korlátozott lehetőségeiről a hazai viszonyok megismerésében és elemzésében. A legális folyóiratokban megjelenő, sokszor igen szókimondó cikkek szerzői nem kockáztatták meg, hogy a Beszélőbe írjanak. Ezért az első számon szerintem is érződik a társadalmi, szociológiai, politológiai elemzések hiánya. Voltak, akik azt mondták, hogy a Beszélővel majdnem egy időben megjelent Kisúgó nívósabb, mert több benne az elemző cikk.

Rádai: Kik írták a Kisúgót?

Kőszeg: Lányi András volt a kezdeményezője, és Szabó Miklós, Tamás Gáspár Miklós, meg még sokan írták, de mindenki névtelenül. Azért hagyták abba, mert nem tudták kiépíteni a megfelelő infrastruktúrát, és belátták, hogy két, egymáshoz gondolatilag közel álló, versengő szamizdatot nem bír el a piac. A Beszélő első számainak elég jelentős remittendájuk volt. Ez azonban nem a lap tartalmával függött össze, hanem az elosztás, a terjesztés nehézségeivel. Akkoriban, de még 1986-an is – főképp vidéken – előfordult, hogy embereket a Beszélő terjesztéséért meghurcoltak: elvesztették az állásukat, elvették az útlevelüket, elüldözték őket a településről. Később, ahogy enyhült a nyomás és nőtt az emberek érdeklődése, egyes számokat – például a huszadikat, amelyben a „Társadalmi szerződés” megjelent, eleve 2000 példányban – újra kellett nyomni.

Az első Beszélő egyébként a véletlenek összjátéka folytán éppen azokban a napokban jött ki, amikor Lengyelországban bevezették a szükségállapotot, és véget ért a Szolidaritás korszaka. Addig a napig – 1980 nyarától – a demokratikus ellenzék abban a hitben élt, hogy a lengyel mozgalom közvetlenül hat a többi szovjet blokkbeli országra, és Magyarországon is kibontakozik majd valamiféle ellenzéki mozgalom. A szükségállapot kihirdetésével ez az illúzió szétpattant. Bence György, aki 1968 után az ellenzéki szerveződés egyik elindítója volt, ekkor úgy vélte, a belátható jövőben nincs esély a változásra, az egészet abba kell hagyni. Erről Kis János kerekasztal-beszélgetést kezdeményezett, amelynek a Beszélő következő számában kellett volna megjelennie. A vita formátlan, széteső volt, nagyon nehéz lett volna értelmes szöveggé szerkeszteni, ráadásul Bence nem is járult hozzá a közléséhez. Erre írta meg Kis János – felhasználva a beszélgetés tanulságait is – a „Gondolatok a közeljövőről” című tanulmányát, amelyet egy több számon végighúzódó vita követett arról, milyen esélyei, lehetőségei vannak a demokratikus ellenzéknek, mire való ez az egész mozgalom, képes-e rá, hogy értelmes alternatívákat nyújtson a Kádár-rendszerrel szemben. Mert csak pöfögni azon, hogy rossz a rendszer és le a kommunizmussal, értelmetlen, a potenciális olvasóközönséget nem fogja lebilincselni. Viszont ha azon gondolkodunk, milyen megoldások lehetségesek a létező és megmásíthatatlannak látszó keretek közt, például hogyan lehetne a viszonyokat úgy alakítani, hogy törvényesen működhessen valamiféle független sajtó és könyvkiadás, az sok olvasót érdekelne. Így indult el a politikai elemzések sorozata, amelyek szerkesztőségi cikként jelentek meg, név nélkül, bár a 27 cikkből 24-nek Kis János volt a szerzője. A szöveg első változatát aztán a szerkesztőség minden tagja elolvasta, megvitatta, János pedig a megjegyzéseinket beleépítette a végső változatba. Főleg Solt Ottiliával voltak vitái, aki bizonyos dolgokat másképp látott, mint János. Szóval ilyen értelemben valóban szerkesztőségi cikkek voltak ezek.

Rádai: Hogyan alakult ki a szerzőgárda? A „külsősöktől”, a saját néven vagy álnéven író szerzőktől ki rendelte meg a cikkeket?

Kőszeg: A szerkesztők szerkesztettek és írtak is. Az előbb emlegetett vitára sokan odafigyeltek, igen sok hozzászólás érkezett, ezért húzódott a vita két évig, a másodiktól a kilencedik számig. Volt, aki a saját nevén, volt, aki álnéven szólt hozzá. Az álneveket szigorúan tiszteletben kellett tartani, a szerkesztők sem tudták, kit fed az álnév, vagy ha tudták is, nem volt szabad kiejteni a valódi neveket.

Rádai: Ada Pálról maga sem tudta, hogy valójában Pető Iván, hogy Csonka Dénes Bauer Tamással egyenlő, Fényes Elek Rainer Jánossal, Kovács Eszter Szalai Erzsébettel, Magyar László Lengyel Lászlóval, és hogy a jól hangzó Rikárdó Dávid név mögött Bokros Lajost kell keresni?

Kőszeg: Rikárdó Dávidról 1987-ben már tudtam, kicsoda: Bokros Lajos a Nemzeti Bankba menet hozzám hozta fel a kéziratát. De Csonka Dénesről nagyon sokáig azt hittem, hogy Magyar Bálint. Egyszer valamelyikünk véletlenül kiejtette egy szerző valódi nevét: Kis János nagyon szigorúan rászólt, hogy ez nem fordulhat többé elő.

Azt gondolom egyébként, hogy az állambiztonság sem tudta, ki kicsoda. Mert aki a saját nevén írt, az számíthatott rá – ez olyan szabály volt, amely alól nemigen volt kivétel –, hogy rövid időn belül házkutatást tartanak a lakásán, és kirúgják az állásából. Ez történt például Magyar Fruzsina, Bálint húga esetében, aki ragaszkodott hozzá, hogy az írása a saját nevén jelenjen meg.

Rádai: A szerkesztőség tagjai egytől egyig állás nélkül voltak. Ráadásul közveszélyes munkakerülőnek minősültek?

Kőszeg: A legtöbbünknek volt igazolható jövedelme, János fordított, én németet tanítottam. A Beszélő szerkesztőit nagyon sok minden miatt le lehetett volna csukni, de többnyire csak sajtórendészeti vétség, majd később sajtórendészeti szabálysértés címén indultak eljárások ellenünk. Ez utóbbinak a büntetési tételét háromezerről húszezer forintra emelték, és ezt rótták ki. Folyton hangsúlyozták, hogy az eljárások sajtórendészeti ügyben indultak. A kihallgatók leplezték, hogy az állambiztonsági szervezethez tartoznának. Szövényi György, aki engem többször kihallgatott – mostanában a televízióban szokott szerepelni mint terrorelhárítási szakértő – többször is elmondta: „Minket nem érdekel, mit írnak, csak az, hogy van-e rá engedélyük.” Persze, amikor 1983 márciusában először tartottak házkutatást a lakásomban, és először vittek be a Tolnai Lajos utcába kihallgatásra, biztos voltam benne, hogy a leghamarabb két év múlva szabadulok. Én voltam a legjobban meglepve, amikor reggel ötkor kiengedtek. De ebből megértettem, hogy el akarják kerülni a látványos politikai pereket, és nem akarják börtönbüntetésekkel lerombolni a „gulyásszocializmushoz” kapcsolódó nyugati illúziókat.

Rádai: Tényfeltáró riportjaik során hogyan jutottak bármiféle információhoz? Mert interjút hivatalos személytől, „illetékesektől” nem kérhettek, helyesebben kérhettek, de nem kaptak. Interjút csak saját köreikben tudtak készíteni.

Kőszeg: Interjút 56-osokkal készítettünk, ellenzékiekkel meg külföldiekkel, akikkel viszont a legális sajtóban nem lehetett találkozni. És olyan ügyekről is tudtunk írni, amilyenekről a hivatalos sajtó nem írt, például a Dialógus békemozgalomról. Rendőri túlkapásokról az áldozatoktól kaptunk információkat. Akadtak, akik a nevük elhallgatását kérve adtak információkat, közülük – mint utóbb kiderült – egyeseket a III/III-as instruált, hogy mit mondjanak. Aztán nagy téma volt Bős-Nagymaros, ez Vargha János révén mindvégig napirenden maradt. Én például írtam a könyvkiadói cenzúráról, részint a saját szerkesztői tapasztalataim, részint az egykori szerkesztő kollégáimmal, Réz Pállal, Domokos Mátyással folytatott háttérbeszélgetések alapján. Másik nagy témám az utazási szabadság volt. Amikor 1986-ban bevonták az útlevelemet, meghirdettem a Beszélőben és a Szabad Európában, hogy aki hasonló cipőben jár, keressen meg, és mondja el a történetét. Meglepően sokan jelentkeztek, miközben a hivatalos propaganda azzal dicsekedett, hogy Magyarországon teljes az utazási szabadság.

Rádai: Annak idején a Szabad Európa Rádió mindig ismertette, miről szól a legfrissebb Beszélő. Mennyire volt szoros ez a kapcsolat?

Kőszeg: Kasza László kezdeményezte Münchenben, hogy a Szabad Európa foglalkozzon a demokratikus ellenzékkel. Erről náluk is megoszlottak a vélemények, az 56-os tapasztalatok alapján tartottak a túl éles konfrontációtól. De főképp a kezdeti időkben a Beszélő-kör és a demokratikus ellenzék is húzódozott az együttműködéstől, a közvetlen kapcsolattartástól. A Szabad Európa afféle „bunkó” volt a hatalom kezében. Nyugati újságírók újra és újra megkérdezték: próbáltunk-e lapengedélyt kérni? Mindig azt válaszoltam, hogy nem próbáltunk, nem is lenne semmi értelme, mert a jogszabályok úgy vannak megfogalmazva, hogy a folyóiratok kiadását csak állami szervek kezdeményezhetik. Végül mégis rábeszéltek, hogy próbáljuk meg, mert így nem írhatják, hogy nem engedélyezték a Beszélőt, hiszen nem is kértünk engedélyt. Így született meg az ötlet – Kis János akkor épp egy éven át Franciaországban tanított –, hogy kérjünk hivatalosan sajtóengedélyt. A sajtórendészeti jogszabályokból kiderült, hogy a jogszabályalkotó nem is gondolt arra, hogy magánszemélyek sajtóengedélyt kérhetnek, ezzel szemben kimondták, hogy engedély nélkül lapot kiadni bűncselekmény. Végül is a Tájékoztatási Hivatalhoz fordultunk, elküldtük a Beszélő két legfrissebb, 1983-as számát, és kértük az engedély megadását. Hosszú várakozás után a Tájékoztatási Hivatal végre válaszolt. Azzal utasította el a kérelmünket, hogy a Beszélő cikkeit a Szabad Európa Rádió rendszeresen ismerteti, vagyis a Beszélő ellenséges ügynökségeknek szolgáltat anyagot, tehát szó sem lehet semmiféle engedélyről.

Rádai: A Társadalmi szerződés, benne a történelmű jelentőségű „Kádárnak mennie kell!” mondattal szintén egyszerű szerkesztőségi cikknek indult? Vagy akkor már tudták, hogy sokkal többről van ennél szó?

Kőszeg: A Társadalmi szerződés programjavaslat, amely a Beszélő különszámaként jelent meg. 1987-re a rendszer válsága nyilvánvaló lett. Különböző szakmai és politikai csoportok fogtak hozzá, hogy megfogalmazzák válaszukat a „Mit tegyünk?” kérdésre. A szerkesztőség egyik ülésén Kis János azt javasolta, készítsünk tömör helyzetelemzést, és fogalmazzuk meg, milyen feltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy az ország kitörjön a válságból. A Társadalmi szerződés tehát nem Beszélő-cikknek készült, de nem is a demokratikus ellenzék programjának, hanem a Beszélő javaslata volt a demokratikus ellenzék s egyúttal az egész társadalom számára. Felosztottuk a területeket, a szociális kérdésekről Solt Ottilia írt, a munkahelyi érdekvédelmet én kaptam, a szöveg oroszlánrészét Kis János írta. Haraszti Miklós nem készült el a maga fejezetével, viszont ő javasolta a híressé vált mondatot: „Kádárnak mennie kell!” A mondat egyébként attól lett annyira híres, hogy pontosan egy év múlva Kádár ment.

Rádai: 1989 januárjában, amikor már nem volt első és második nyilvánosság, csak jelző nélküli nyilvánosság, maga azon törte a fejét, milyen legyen a Beszélő hetilap. Ha jól emlékszem, Hirschler Richárdot akarta megnyerni főszerkesztőnek.

Kőszeg: Ez eredetileg ugyancsak Kis János ötlete volt: úgy vélte, hogy profi újságírónak kellene irányítania a lapot, mert azért mi nem vagyunk azok. Hirschler el is vállalta, de végül mégis inkább Amerikába utazott, hosszú időre.

Rádai: Ezért lett maga a főszerkesztő?

Kőszeg: Voltak további kísérletek, hogy egy profit hívjunk meg a lap élére. Valójában azt hiszem, akartuk is, meg nem is.

Rádai: Féltek ettől a laptól a profik.

Kőszeg: Okkal, mert elég zárt társaság voltunk. Különösen Ottilia egyénisége volt rendkívül erős és meghatározó, ezért sem merte senki kívülálló vállalni, hogy a Beszélő régi szerkesztőinek a főnöke legyen.

Rádai: Szerintem inkább attól féltek, hogy a Beszélő valami sajtón kívüli, inkább politikai intézmény, másrészt nagyon szorosan kötődik az SZDSZ-hez. Pártlapnál pedig senki nem akart dolgozni, épp abban az időben vágtak el a szerkesztőségek minden ilyen, még meglévő köteléket.

Kőszeg: Miközben a Beszélő egyfolytában arra törekedett, hogy ne legyen pártlap. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a Beszélő a kívülálló olvasó számára az SZDSZ lapja volt, az SZDSZ számára viszont nem volt az SZDSZ lapja.

Rádai: Mi mást gondolhatott volna róla az egyszerű olvasó, hiszen a főszerkesztője SZDSZ-képviselő volt, a munkatársai pedig szintén képviselők, SZDSZ-alapítók és más, a párthoz közel álló személyek.

Kőszeg: Azt szerettük volna, hogy a Beszélő az SZDSZ-hez közel álló lap legyen, de pártkötöttség nélkül. Formálisan valóban semmiféle pártszervnek nem volt befolyása a Beszélőre. Magam azért nem vállaltam 1990 decemberében a jelölést az ügyvivői tisztségre, mert az ügyvivői összejöveteleken menetrendszerűen kérdőre vontak, miért írta a Beszélő ezt vagy azt. De a képviselő-főszerkesztő szerep is rossz volt, viszont nem volt kinek átadni a lapot, hiszen F. Havas Gábor és Solt Ottilia szintén képviselők voltak. 1994-ben azért tudtam lemondani F. Havas Gábor javára, mert Ottilia meg Gábor már nem indult a választáson. Akkor azonban a hetilap már a végét járta. A piacgazdaság keményebb ellenfélnek bizonyult, mint az agonizáló pártállam.

Rádai: Térjünk még vissza 1988–89-hez: miért gondolták akkor, hogy folytatják? A Beszélő addigra már betöltötte „történelmi hivatását”, hiszen már bármi bárhol megjelenhetett. Ez már csak pártlap tudott lenni, engedetlen, kontraproduktív pártlap.

Kőszeg: Nem feltétlenül. Szerintem nem volt szükségszerű, hogy az legyen. Lehetett volna radikális szellemiségű, progresszív, a demokratikus ellenzék értékeit továbbra is képviselő, a szegényekkel szolidaritást vállaló, emberjogi kérdések iránt elkötelezett, mélyen liberális szellemiségű, ám mégis független lap.

Rádai: Az igaz, hogy a szerkesztők a képviselői fizetésüket költötték a Beszélőre?

Kőszeg: Az talán túlzás, hogy ráköltöttük, de hárman, akik képviselők is voltunk, nem vettünk föl fizetést és honoráriumot a Beszélőtől. Egyébként nagyon kiváló munkatársaink voltak. Langmár Ferenc például, az egyik legjobb gazdasági újságíró, a magyar sajtó különleges figurája, amíg meg nem sértődött a Beszélőre is. Aztán az idős, nyugdíjas, ám még mindig nagyszerű Vajna János nagyon szerette a Beszélőt, remek cikkeket írt. A Beszélőnél kezdett Révész Sándor, Eörsi János, Bán Zoltán András pedig ott lett irodalmi szerkesztő. A közelmúltig a – már ismét folyóirat – Beszélőnél volt Zádori Zsolt, aki most a HVG online munkatársa.

A Beszélő szerkesztői közül többen is azért kezdtek már túl a harmincon épp a Beszélőnél, mert korábban nem fértek bele a pártállami sajtóba, vagy nem akartak részt venni benne. Ezt Révész Sándor, aki a Népszabadságnál mondhatni sztárújságíró lett, meg is írta egy cikkében. Úgy hiszem, ennek is része volt abban, hogy az újságíró-társadalom nem fogadta el újságnak a Beszélőt, újságírónak a munkatársait, hiszen a rendszerváltást követő évek újságíróinak 90 százaléka a pártállami sajtóból jött, akárhová vezetett is az útjuk. Elemi érdekük volt, hogy a beszélősöket továbbra is kívülállóknak tekintsék, ahogy az irodalmi élet kívülállónak tekintette a szamizdatban publikáló Petrit, vagy a tévések nem tekintették profinak a Fekete Doboz filmeseit. De igen jók voltak azok is, akik nem lettek „profi” lapok munkatársai: Kiss Ilonáról, aki 1996-tól 2003-ig a havilap Beszélő főszerkesztője volt, a hetilapnál derült ki, milyen kiváló külpolitikai szerkesztő. Újságírónak is kitűnő a jelenlegi főszerkesztő, a történész Mink András vagy a publicista Neményi László. Nem is beszélve a hetilap munkatársai közül F. Havas Gáborról vagy a csodás humorú Nagy W. Andrásról.

Egy jó érzékű ismerősöm, egykori szerkesztőtársam a Szépirodalmi Könyvkiadónál, aki nem szerette a hetilap Beszélőt, azt mondta rá, hogy mozgalmi lap volt. Nem pártlap, hanem mozgalmi lap, amiben, sajnos, sok igazság van. De abban, hogy a Beszélő annyira nem volt sikeres, az SZDSZ bojkottja mellett szerepet játszott a sajtónak az a „közmegegyezése” is, hogy ez nem újság. Meggyőződésem, hogy ez az ítélet igazságtalan, az érdekvezérelt elfogultság terméke. Tudom, nem illő és nem is célravezető, ha az ember hangot ad a személyes sértődöttségének. Mégis elárulom, rosszul esik, hogy a közvélemény, ha számon tart, SZDSZ-es politikusként vagy újabban jogvédőként tart számon, de elfelejtette, hogy újságíró is voltam. Pedig összeírtam vagy két kötetre való cikket, publicisztikát, kritikát.

„Ha jött egy nagy pofon, akkor kicsit viszszaléptünk,
és másfelé próbálkoztunk”

Vince Mátyás

Rádai Eszter: Miért és hogyan alakult meg a HVG? Lehet-e a HVG indulásáról anélkül beszélni, hogy szót ejtenénk a Világgazdaságról?

Vince Mátyás: Nem, HVG nincs Világgazdaság nélkül. A „zöld újság”-ként emlegetett Világgazdaságot avagy a VG-t az 1968-ban kezdődött „új gazdasági mechanizmus” szülte, amely – ma már ki emlékszik erre? – a tervutasításos rendszernél decentralizáltabb, vállalati érdekeltségre épülő, a vállalati önállóságot középpontba állító modell volt, ennyiben újat jelentett nemzetközileg is a szocializmus körülményei között. S mivel az önálló vállalatoknak több információra volt szükségük, ezért létrehoztak egy napi tájékoztató újságot, amely informálta a szocialista nagyvállalatokat – és persze nemcsak őket, hanem az államigazgatást és a pártvezetést is – a Nyugat, a kommunista világ valamint Magyarország gazdaságáról.

Rádai: Ha jól emlékszem, a VG a Magyar Kereskedelmi Kamara lapja volt...

Vince: Amikor a Világgazdasághoz kerültem, 1970-ben, a 68-as reform még nem volt „visszacsinálva”, tehát ilyen tekintetben jó korszakban kezdtem. A Konjunktúra és Piackutató Intézet, a Kopint volt a lap kiadója, és – hogy rögtön ugorjak vagy kilenc évet előre – 1979-ben ennek a Világgazdaságnak, amelyet akkor már a kamara adott ki, a heti kiadásaként jött létre a HVG. Aminek az volt az oka, hogy akik kilenc évvel korábban kitalálták a VG-t, szelet vetettek és vihart arattak, mindjárt azzal, hogy kinevezték a VG élére Gyulai Istvánt, aki valaha a Szabad Népnél volt újságíró, aztán a pártközpontba került, de aki – a kor körülményei között – hihetetlenül szabad szellemben, toleráns, mai szóval liberális módon vezette a szerkesztőséget. Olyan embereket gyűjtött össze a szerkesztőségben, akiket máshol nem mertek alkalmazni: Vajna Jánost, Perneczki Bélát, Veress Pált...

Rádai: Ők nem fértek bele az akkori nyilvánosságba?

Vince: Így van, Perneczki Béla bácsi a negyvenes évek végén játszott politikai szerepe, Vajna János és Veress Pál 56-os dolgaik miatt voltak megbélyegzett emberek, de Gyulai Pista nem félt őket odavenni, hiszen kiváló újságírók, zseniális szerkesztők voltak. És volt egy nagyon fontos „kiváltsága” a VG-nek: hogy valóban hiteles és értékes információkkal láthassuk el a magyar vezetőket, eredetiben hozzáfértünk a külföldi hírügynökségek, a Reuters, a DPA, az osztrák APA anyagaihoz, pedig akkor közvetlenül, cenzúra nélkül hozzáférni a nagyvilág híreihez szinte lehetetlen volt. Egészen a pártállami idők végéig ez a Magyar Távirati Iroda monopóliuma volt. És mi – ha már hozzáfértünk – természetesen nemcsak a gazdasági anyagokat olvastuk el, hanem a politikai természetűeket és a pletykaanyagokat is, amivel az akkori viszonyok közt hihetetlen tudáshoz jutottunk a világról. És akkor, ugye, jött a vihar, mert ez a műhely komolyan vette a feladatát: hogy korrekt módon tájékoztassa a magyar vezetőket, vállalati- és országvezetőket arról, mi történik a világban, és nagyon sokszor nem tett lakatot a szájára...

Rádai: Jól emlékszem, hogy a VG-t nem lehetett az utcán megvásárolni? Tehát afféle „bizalmasként” működött...

Vince: Igen. Eleinte elvileg elő lehetett rá fizetni, de csak a vállalatoknak, ám nagyon hamar rákaptak a követségek és a kereskedelmi kirendeltségek, sőt még egy-két magánszemély is hozzájutott, például egy Váci utcai ezüstműves, akinek a nemesfém-árfolyamok miatt volt szüksége rá. Egyébként nagyon drága volt az újság. Később azonban bizonyos cikkek miatt, amelyek például a Szovjetunió gazdasági nehézségeivel, a csehszlovák kommunista pártot megosztó gazdaságpolitikai nézetkülönbségekkel vagy a fölpörgő amerikai konjunktúrával foglalkoztak, újabb és újabb balhék, botrányok támadtak, és hol a Pártközpont agitprop osztálya, hol a Tájékoztatási Hivatal, hol az éppen aktuális külkereskedelmi miniszter tolta le a szerkesztőséget, a Kopint vezetését, majd – amikor oda tartoztunk – a kereskedelmi kamara vezetését. De hiába volt minden letolás és botrány, a Világgazdaság nem volt képes mást adni, „csak mi lényege”, tehát egy szakmai határon túl nem tudott öncenzúrát alkalmazni, hiszen az a halálát jelentette volna. Ezért – most már a hetvenes évek végén járunk – sokan szerették volna, hogy szűnjön meg a VG. Várkonyi Péter például, aki akkor a Tájékoztatási Hivatalt vezette. Mások viszont, akik azon voltak, hogy ezt megakadályozzák, két irányból jöttek. Egyrészt a gazdasági vezetők azon rétegéből, akik azt mondták, e napi információforrás nélkül létezni sem tudnak, mert nincs gazdasági önállóság és döntési szabadság piaci információk nélkül. Másrészt volt egy vonal a pártvezetésben, illetve a kormányban, amely – szintén a reformok mellett állva, és ebben támogatva a vállalatokat, de a saját informáltságát is féltve – kereste a kompromisszumokat, hogyan lehetne elkerülni a Világgazdaság becsukását. Ráadásul – hiszen Helsinki után voltunk már – arra is tekintettel kellett lenniük, mit szól a Nyugat, ha „csak úgy” megszüntetnek egy újságot. Ezért – mivel épp újra nekilódulóban volt a reformgondolkodás – kompromisszum született: maradjon meg a zöld újság egy szűk vezető réteg „bizalmasaként”, írják ki rá, hogy „belső használatra”, korlátozzák tovább az előfizetők körét, külföldi követségekre ne mehessen, külföldi vegyesvállalatok ne kaphassák, külföldre ne juthasson el, csak a magyar hatalmi és vállalati szféra olvashassa, viszont induljon egy hetilap, amely megszelídítve, népszerűbb formában informálja a nagyközönséget a nagyvilág és az ország gazdaságáról. Az elvárás persze az volt, hogy a hetilap ne kövesse el azokat a „hibákat”, amelyeket a napilap elkövetett: ne legyen túl kritikus a Szovjetunióval, általában a szocialista országokkal szemben, ne legyen „negatív a hozzáállása”, s ne legyen kötekedő a magyar belgazdaság és külgazdaság témainak tárgyalásakor. Továbbá értesse meg olvasóival, hogy a gazdaságpolitika milyen fő vonalába kellene a vállalatoknak belesimulniuk. És – ami a leggyakoribb probléma volt a zöld újsággal – ne fecsegjen ki bizalmasnak számító információkat, ezzel „sértve a magyar népgazdaság érdekeit”.

Rádai: De ez egészen a rendszerváltásig ment. Úgy emlékszem, a zöld újság ellen még a nyolcvanas évek vége felé is rendőrségi eljárás indult valamilyen titkosnak szánt információ nyilvánosságra hozatala miatt.

Vince: Hogy a mai olvasó is értse, miről beszélek, egy korábbi példát mondanék: megjelent az a hír a VG-ben, hogy a Hungarocamion elindította az évad első almaszállítmányát Svédországba. Ennél ártalmatlanabb hír – ma azt gondolnánk – nincs. De akkor ezzel főbenjáró bűnt követtünk el, ezért azonnal kitört a balhé. Abban az időben ugyanis az ország devizamérlege megbillent, minden dollárra szükség volt, ezért megpróbáltak minél több árut Nyugatra, keményvalutáért eladni, még az oroszok háta mögött is. Ez történt az almával is, amit a Világgazdaság „elindított” Svédországba, tudniillik épp az előző héten járt a szovjet nagykövet reklamálni Marjai miniszterelnök-helyettesnél, miért nem megy már az alma rubelért a Szovjetunióba, ő pedig süketelt valamit, mert a valóság az volt, hogy Nyugatra ment az alma a hőn áhított dollárokért. De vajon honnan a fenéből tudhatta volna akár a szerkesztő, akár a főszerkesztő a lapnál, hogy ez szigorú titok?

Rádai: Visszatérve a HVG indulására: az akkori viszonyok között Ön – szinte példátlan módon – nagyon fiatalon, 33 évesen lett főszerkesztő, miközben a magyar sajtóban 50 alatt még rovatvezető sem igen akadt.

Vince: Én már a zöld újságnál rovatvezető is nagyon fiatalon lettem, 1975-ben, 29 évesen, de persze sokan meglepődtek, amikor én lettem a HVG főszerkesztője. Ugyanakkor tény, hogy a napilap és a hetilap kezdetben egyfajta szimbiózisban élt: Gyulai István, a tapasztalt káder lett a közös szerkesztőbizottság elnöke. Egyébként a HVG induló gárdájának zöme a Világgazdaságtól jött: Kocsis Györgyi, Hirschler Richárd, de volt sok tehetséges kolléga, aki maradt a HVG indulásakor a napilapnál: Réti Pál, Emőd Pál, Boronkay Tamás. Kezdetben a HVG-nél 29 év volt az átlagéletkor, szóval ez alapvetően egy csikócsapat volt: Heimer György, Szauer Péter vagy az egyenesen az egyetemről jött Simon Ákos. És az a szellemiség, világlátás, széles látókör és tájékozottság is beköltözött a HVG-be, amely a Világgazdaságot jellemezte.

Rádai: Továbbra is hozzáfértek a hírügynökségi anyagokhoz is?

Vince: Kikötöttem, hogy másolatban megkapjuk őket, de aztán – hetilap lévén – leszoktunk róluk. Viszont nagyon sok nyugati újságot rendeltünk meg, az Economistot, a Newsweeket, a Spiegelt, a Die Presset, tehát a tájékozottságunk és a világra való nyitottságunk megmaradt. Azt tűztük a zászlónkra, hogy korrektek leszünk, sokoldalúak, megpróbálunk az események mögé nézni, és – a gazdaság szemüvegén keresztül – sok más területet is szemügyre veszünk, a sportot, a kultúrát, az egészségügyet, tehát egy nagyon sokoldalú magazin járt a fejünkben.

Rádai: Ami társadalompolitikával is foglalkozik?

Vince: Igen, de azt ígértük, hogy a gazdaság szemszögéből nézünk meg mindent.

Rádai: Ki mindenkinek kellett ígéretet tenniük? Beszéljünk kicsit a rendszerváltás előtti sajtó- és kiadói struktúráról.

Vince: Annakidején az újságkiadáshoz lapengedély kellett, de erre előbb az MSZMP Központi Bizottsága agitprop osztályának kellett rábólintania, anélkül senki lapot nem indíthatott. Volt egy másik formai feltétel is: az engedélyeztetési procedúrát a három állami kiadóvállalat valamelyikének kellett elvégeztetnie, a pártkiadónak, vagyis a Hírlapkiadó Vállalatnak, a Siklósi-féle Lapkiadó Vállalatnak, illetve a szakszervezeti Népszava Kiadónak. Kétféle laptípus létezett: a kiadó saját lapja és az úgynevezett külső kiadású lap. Ez utóbbi esetben a Hírlapkiadó Vállalat valamelyik külső szerv, a mi esetünkben a Magyar Kereskedelmi Kamara lapját gondozta. Tehát valami furcsa kettős függés volt ez gazdasági szempontból.

Rádai: És volt egy ki tudja, hányadik típusú függés is, a kormány Tájékoztatási Hivatalán keresztül.

Vince: A kormány pedig a párt kormánya volt. Úgyhogy erősen felügyeltek bennünket, aminek nemcsak rossz oldala volt, ugyanis lavírozni is lehetett...

Rádai: Lehetett mondjuk a kamara vezetőire hivatkozni az „elvtársak” ellenében vagy esetleg fordítva?

Vince: Hogyne! Megtörtént, hogy ugyanabban a témában reggel felhívott Aczél, gratulált egy cikkünkhöz, és azt mondta, csak így tovább! Délután Németh Károly telefonált, és ugyanazért a cikkért baromira letolt, hogy ártunk a Magyar Szocialista Munkáspártnak... Mire azt válaszoltam, Németh elvtárs, reggel egy másik PB-tag megdicsérte a cikket, arra kérem, önök ott a Politikai Bizottságban előbb jussanak közös nevezőre, és azután hívjanak, ha kialakult a végső álláspont. Először meghökkent, majd megköszönte az információt, és letette a kagylót.

Rádai: Ha jól emlékszem, a rendszerváltás előtt egyetlen jelentősebb lap volt, amelynek a főszerkesztője – hogy erősítse a szabályt – nem volt párttag: a Magyarország.

Vince: Így van, Pálfy József nem volt párttag. Én párttag voltam, 78-ban léptem be, pedig már 73-ban kapacitáltak, hogy „Maga, Vince elvtárs, baloldali érzelmű, és maga egy jó fejű ember, és a pártnak szüksége van a tehetséges fiatal értelmiségiekre... Magának van tehetsége, jó karrierlehetőségek előtt áll, hát miért nem?” De hosszú ideig hárítottam a dolgot, nem gondoltam magam lelkes kommunistának, s – hogy úgy mondjam – árnyaltabb volt a képem a világról...

Rádai: És végül az újság miatt lépett be?

Vince: Amikor beléptem, még nem volt tudható, hogy lesz HVG, csak azt láttuk, hogy folytonosan szórakoznak a Világgazdasággal, és szóba került, hogy esetleg bezárják.

Rádai: És azt gondolta, rossz pont, hogy a VG magyar rovatának vezetője nem párttag?

Vince: Valószínűleg eluntam, hogy minden hónapban a nyakamra jártak a párttagsággal, és alighanem azt is gondoltam, a karrieremnek sem fog ártani, ha belépek. De „fenntartással” is éltem – akármilyen naivnak vagy nevetségesnek is tűnik ez, 2004-ből visszatekintve –: a pártfelvételi procedúra során többször is kijelentettem, hogy nem értek egyet a csehszlovákiai bevonulással...

Rádai: Vissza a HVG indulásához: megtaláltam a nulladik és az első számot, amely formátumában, betűtípusában, még rovatai címében is – csak gazdasági rovatok voltak – azonos a maival, vagy nagyon hasonlít hozzá. Mint ha egy fekete-fehér fotokópiája lenne a mai HVG-nek, rossz minőségű papíron. Hogyan találták ki a lapot?

Vince: Elsősorban külföldi mintákat kerestünk. Egyes számú előképünk az angol The Economist volt, sokat nézegettük a Spiegelt, a Newsweeket, és kicsit a magyar viszonyokra alkalmazva próbáltuk őket utánozni. Forradalminak számított akkoriban a HVG A4-közeli formátuma is, a magyar piacon akkor ez alig létezett. Vettük a centimétert, megnéztük, mekkora az Economist, és eldöntöttük, akkor mi is akkorák leszünk. Az Economist alaptördelése háromhasábos, a főanyagai kéthasábos tördelésűek? Akkor mi is olyanok leszünk, hiszen ezt már egyszer kitalálták. Sőt, még olyan finomságokra is figyeltünk, hogy az Economist az akkor nagyon divatos Times betűtípussal készült. Magyarországon akkor ez nem létezett, ezért azt nekünk Angliából meg kellett rendeltetnünk, még akkor ólomból, úgyhogy a magyar újságok közül elsőként mi használtuk ezt a ma már általános betűtípust. Persze, nemcsak a küllemre fordítottunk nagy figyelmet, stílusban is próbáltunk újítani. Azt mondtuk, a HVG nyelvezete álljon közel a beszélt nyelvhez, ne használjon pártzsargont, ne legyen bürokratikus, sem fellengzős, amilyen az akkori politikai sajtó volt. Egyszóval igyekeztünk normális magyar nyelven kommunikálni az olvasóval. Egy igazi nagy újítás is fűződik a HVG-hez a magyar sajtóban: a boxok, más néven a keretes anyagok tudatos használata. Ez a nyugati magazinsajtó találmánya volt, és mi nem átallottuk átvenni.

Rádai: Mekkora példányszámmal indult a HVG?

Vince: Tizenkétezer példánnyal, és ezt az első év végére – úgy emlékszem – megdupláztuk. A legmagasabb, 170 ezres példányszámot pedig – amit azóta sem tudott a HVG megismételni – a 87-es karácsonyi számmal értük el.

Rádai: Mivel magyarázták ezt a nagy sikert? A nyugatiassággal, a szokatlansággal, a kritikus hanggal?

Vince: Mindegyikkel együtt. Az akkoriban mindennapos fordulattal, hogy „pártunk és kormányunk” például nem éltünk, mert ez, ugye, nem magyarul van. Aztán – mivel tudtuk, hogy szabadon, komoly témákról nem lehet vezércikket írni – úgy döntöttünk, hogy ez egy olyan újság lesz, amelyben nincs vezércikk. Hogy ne kényszeríthessék ránk, miről mit írjunk. Azt kezdettől fogva komolyan vettük, hogy súlya van a szavunknak, ezért nagyon hamar elkezdtük saját archívumunkat építeni, amely ma Magyarország egyik legjobb sajtóarchívuma. Nagyon ügyeltünk rá, hogy csak megalapozott, lehetőleg több forrásból megerősített információt közöljünk. Persze erre szorítottak az akkori viszonyok is, hiszen azzal lehetett volna legkönnyebben „megfogni”, csapdába ejteni bennünket, ha ténybelileg tévedünk. Ez az összefüggésekben gondolkodás kicsit a VG-s múltunkból is jött: kezdettől fogva törekedtünk arra, hogy a magyar gazdaság, általában Magyarország kapcsolódásait a világhoz fölmutassuk, és megpróbáltuk felrajzolni az előzményeket is. Ez a szocialista időszakban nem volt hálás dolog, mert az aktuálisan változó pártvonal miatt illett mindig elfelejteni, hogy tegnap mi volt a pártvonal ...

Rádai: Úgy emlékszem, a HVG abban is nagyon eltért a magyar sajtó akkori viszonyaitól – ahol a rendkívül alacsony fizetések miatt a gyakornoktól a főmunkatársig mindenki maszekolt valahova –, hogy a HVG munkatársainak nem volt szabad másutt dolgozniuk, viszont rendes fizetést kaptak.

Vince: Ebben a megalakulásunk körülményei is a kezünkre játszottak, amikor ugyanis kiváltunk a Világgazdaságból, sikerült viszonylag normális fizetéseket kiharcolnunk, ezért nem voltunk rákényszerítve, hogy maszekoljunk. És akkor jött még egy nagy ötlet, hogy mivel korlátozva volt, mekkora felület adható oda egy lapszámban a hirdetések számára, ha jól emlékszem, hosszú ideig 20 százalék, aztán talán fölment 30 százalékra... amit részben papírtakarékossági okokkal magyaráztak...

Rádai: Központi papírkiutalás volt...

Vince: Persze. A másik magyarázat pedig az volt, hogy az olvasót nem szabad a sok hirdetéssel zavarni, az olvasó nem azért veszi a lapot, hogy hirdetéseket olvasson. Hirdető viszont lett volna. Akkor született – magyar abszurdként – a hirdetési újság, amit a Lapkiadó Vállalat adott ki. Viszont a mellékletekre ezek a szabályok már nem voltak érvényesek, így általuk megkerülhető volt a tilalom. Tematikus mellékleteket szerkesztetünk, amelyekben két oldal cikk mellett mondjuk négy oldal hirdetés volt, és oda maszekolhattak a kollégák. A HVG pedig ettől már a pártállam idején népszerű hirdetési orgánum lett.

Rádai: Mikor jelentek meg a HVG-ben a társadalompolitikai rovatok?

Vince: Folyamatosan. Kezdettől fogva törekedtünk rá, hogy minél szélesebb témaválasztékú, igazi heti hírmagazin legyen belőlünk. Induláskor elfogadtuk ugyan, hogy feladatunk a világgazdaság és a magyar gazdaság eseményeinek nyomon követése, de mivel ezt a ruhát eleve szűknek éreztük, azt találtuk ki, hogy mindennel foglalkozunk, ami érdekes, de hogy ne lehessen belénk kötni, mindennel gazdasági szemszögből. És ez önmagában izgalmas volt, az olvasóink nagyon szerették. A magyar sport pénzügyi hátterével például addig soha senki nem foglalkozott, sem mondjuk a kultúra finanszírozásával. És ahogy ezt sikerült elfogadtatnunk, azonnal tovább mentünk, és az egészségüggyel kezdtünk foglalkozni. Félix Pál – nagyszerű olvasószerkesztőnk – mondta egyszer, hogy betesszük a lábunkat az ajtóba, és ha már fél lábbal bent vagyunk, be is nyomakodunk... Ha jött egy nagy pofon, akkor kicsit visszaléptünk, és másfelé próbálkoztunk. Bős-Nagymaros ügyében volt egyszer egy nagy balhénk, a Magyar Kereskedelmi Kamarát kényszerítette a pártközpont, hogy indítson fegyelmit ellenem és Hirschler Richárd, akkori helyettesem ellen. A pártközpont Hirschler eltávolítását követelte a laptól, végül sikerült elérnem, hogy maradhatott, csak a főszerkesztő-helyettesi pozíciójáról kellett lemondania.

Rádai: Akkoriban azt beszélték, fél elutazni, mert közben Hirschler biztosan magára vonja a pártközpont haragját...

Vince: Volt ilyen. Kicsit forró fejű, szókimondó fiú, nem mindig érezte a határokat, de ebben volt tudatosság is, nem volt hajlandó lakatot tenni a szájára.

Rádai: Amivel nem volt egyedül, Babus Endre egyik-másik írására máig emlékszem...

Vince: A Nyilvánosság Klub is kicsit a HVG kebelén belül jött létre, a kollégáim a hátsó szobákban „esküdtek össze”. Vargha János pedig, aki sűrűn bejárt Hirschler Richárdhoz, szintén ott fénymásolta a környezetvédelmi tiltakozó szórólapjait. Természetesen úgy tettünk, mintha szakirodalmat jönne másolni a szakdolgozatához. Az egyik legnagyobb balhénk épp abból lett, hogy egy keretes anyagban hivatkoztunk Vargha egyik, a Valóságban megjelent, Bős-Nagymarosról írt cikkére, amely a fenyegető ökológiai problémákról szólt, megismételve annak legfontosabb állításait.

Rádai: Ugyanezekben az időkben a Magyar Rádióban Vargha János nevét nem lehetett kimondani, nem lehetett hírt adni alternatív Nobel-díjáról, erre szigorú tilalom volt.

Vince: Igen, mert a különböző orgánumok számára különböző mércék voltak előírva. A sajtóban nem a három „T” volt érvényben, hanem egy bonyolultabb rendszer: amit tilos volt délben a Rádióban, a Krónikában bemondani, azt az éjszakai vagy a hajnali hírekben szabad volt. Ami főbenjáró bűn lett volna a tévéhíradóban, arról a késő esti vitaműsorban lehetett beszélgetni. Amit nem hozhatott a Népszabadság mint a párt napilapja, azt esetleg megengedték a Magyar Nemzetnek, vagy ha neki sem, a hetilapoknak, és még többet volt szabad a folyóiratoknak. Mi például ezzel a „szabállyal” rendre visszaéltünk, mert ugye ez sehol nem volt leírva, soha nem deklarálták, informális megállapodás volt a hatalom és a sajtó vezetése között. Amikor tehát a Valóságra hivatkozva írtunk Bős-Nagymarosról és Vargha Jánosról, akkor ezt az „Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek” típusú rendszabályt szegtük meg. „Tessék nekem megmutatni, hol van leírva, hogy ami a Valóságban egyszer már megjelent, azt én nem vehetem át. Miért velem veszekszenek, menjenek a Valóság főszerkesztőjéhez!” – mondtam Lakatos elvtársnak, amikor felelősségre vontak. Aztán Karvalits elvtárssal voltak „fajsúlyos” vitáim ezekben az ügyekben. Egyébként nem voltam mindig ilyen karakán, volt, amikor végighallgattam, bólogattam, és elmentem, aztán vagy megtettem, amit rám parancsoltak, vagy nem. Ki is akartak rúgni egyébként. A legvégén, 1986-ban...

Rádai: Úgy hallottam, tulajdonképpen a kirúgás elől menekült, amikor elvállalt egy nem kimondottan izgalmas külföldi munkát.

Vince: Így van. 1986–87-ben úgy látszott, hogy van a pártnak egy balos szárnya, ide lehetett Bereczet, Lakatost, Várkonyit – hogy csak a sajtóban érintett neveket mondjam – sorolni, és van egy Nyugat felé tekintő szárnya, amelynek a prominensei inkább gazdasági vonalon dolgoztak, Havasi Ferenc, Németh Miklós... Nekem Németh évfolyamtársam és régi egyetemi barátom volt. Ugyanakkor a HVG alapvetően még mindig gazdasági lap volt, ezért nemcsak az „agitprop”, hanem a „gazdpol” alá is tartozott. És némiképp a külügyi osztálynak is köze volt hozzánk, emlékszem, hogy nekem Horn Gyula bizony egy-két dologban segített. Emlékszem, hogy Kovács László is bizonyos ügyekben segített, Lakatos vagy Karvalits elvtársak vagy mondjuk Knopp elvtárs ellenében. Szóval a nyolcvanas évek vége felé is voltak azért nagyon komoly erők, amelyek szerettek volna kicsit keményebb világot a szó bolsevik értelmében: „itt, kérem, már régen nincs rend, itt már a hithű kommunisták hiába nyitják ki a szájukat, mert mindent elönt a piaci szemét, ez már nem kommunizmus”. És ők a Szovjetunióban keresték a szövetségest, egészen addig, amíg nem jött Gorbacsov, és vele a glasznoszty, a peresztrojka meg az uszkarényije – nehogy nagyon gyorsítsuk, ahogy Moszkvában mondták, mert akkor szétesik az egész. Szóval, amikor még nem volt világos, merre halad a Szovjetunió, sokan akartak visszatérni a bolsevik gyökerekhez: „a párt végre tegyen rendet, és ne hagyja, hogy mindenki öszszevissza beszéljen és írjon”.

Rádai: Ilyenkor Németh Miklóshoz fordult segítségért?

Vince: Nekem nagyon fontos volt az a tudat, hogy ha nagyon nagy a baj, el tudok menni hozzá, és négyszemközt tudunk ezekről a dolgokról beszélni. Közben lépegetett fölfelé a ranglétrán, és mögötte támogatóként mindig ott volt Havasi. Bizonyos ügyekben Aczél is a támogatóm volt, akinek azonban a nyolcvanas években folyamatosan zsugorodott az ázsiója és a hatalma.

Rádai: Ha jól értem, maga villámhárító is volt a szerkesztőség fölött, ez volt a munkamegosztásban elfoglalt helye.

Vince: Így van, ez a munkamegosztás alakult ki, ami a csapatot is segített összekovácsolni. Egyébként volt még egy különlegessége a korai HVG-nek: a csapatmunka, hogy többen dolgoztak egy-egy cikken. Naiv módon azt szerettem volna, hogy elsősorban HVG-s csapatként vívjuk ki az olvasók elismerését, az legyen rang, hogy valaki a HVG munkatársa. Ahogyan az Economistnál volt, amelynek szerzőit és szerkesztőit az impresszumban sorolták föl, a cikkek alatt nem szerepelt a nevük. De ez a törekvésem nagyon hamar kudarcba fulladt, mert mindenki névvel akarta jegyezni a cikkeit. Egyébként ma már az Economist is felhagyott ezzel a szokásával.

Rádai: Visszatérve Amerikába „meneküléséhez”: nem volt ez túlzás, túlreagálása a nehézségeknek, a vélt veszélyeknek?

Vince: Ez bonyolult dolog. Először is hírét vettem, hogy el akarnak zavarni a főszerkesztői székből, és nem akartam mártír lenni. Másrészt kezdett kicsit bomladozni az a hagyományos HVG-s „munkamegosztás” is, hogy „a Vince tartja az esernyőt fölöttünk, eljár a politikusokkal egyeztetni, megmondja, mi az irány, mit lehet, mit nem lehet, és mi nyugodtak lehetünk, hogy mindig meg fog bennünket védeni, ha többé-kevésbé azt írjuk, aminek a határait kijelölte, és ha konfliktus van, engedünk”. Csakhogy egyre nehezebb lett az embereket megtartani ebben a munkamegosztásban, a Hirschlert, a Mézest, a Babust, Szauert, Kocsis Györgyit. Tehát ahogyan kezdtek a politika új szelei fújdogálni, egyre kevésbé tudtam a korábbi egyensúlyt megtartani, egyre több volt a konfliktus, és ez nagyon sok fejfájást okozott nekem. A távozásom harmadik oka pedig az volt, hogy úgy látszott, a Világbanknál tényleg klassz dolgokat fogok tudni csinálni, ez azonban csak részben valósult meg. Egyébként mire aláírtam a szerződést a Világbankkal, már senki nem akart engem kirúgni, 1988 nyarán, amikor elmentem, már maradhattam volna. De a rendszerváltást, amelynek előkészítésében személyemben és a lap révén is valamilyen módon – ennek megítélését másokra bízom – részt vettem, már csak a távolból szemléltem. Épp a két legizgalmasabb évet, 1988-at és 1989-et töltöttem külföldön, és amikorra visszaértem, a nagy fordulat már lezajlott.

Rádai: Vagyis azt gondolja, a HVG-nek is volt valamekkora szerepe a rendszerváltásban...

Vince: Nem szeretném túlértékelni Magyarország, még kevésbé a magyar sajtó, benne a sajtóorgánumok és az egyes emberek szerepét, mert mély meggyőződésem, hogy a magyar rendszerváltás a világpolitikai konstelláció megváltozása, magyarul a Szovjetunió szétesése nélkül nem következett volna be. Inkább azt mondanám, hogy abban, hogy Magyarország viszonylag sikeresen váltott rendszert, hogy viszonylag hamar föltalálta magát az új körülmények között, hogy nem az a totálkáosz történt, ami Bulgáriában, Romániában vagy a Szovjetunióban, abban egészen pici szerepe a HVG-nek is volt, annak a gondolkodásnak, világlátásnak, szellemiségnek, amit közvetített. Hogy a legliberálisabb barakkban előszeretettel olvasgatták a HVG-t, amely igyekezett a világ dolgairól korrekt módon beszámolni. De ez régen volt, szép volt, tán igaz sem volt...

Lábjegyzetek

1
Lásd a Győrffy Miklóssal készült interjút lapunk 2004. nyári számának „Szemtanú” rovatában – a szerk.
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink