• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2005 nyár

Történelem

Cieger András:

A vizsgálóbizottság és a nyilvánosság

Egy politikai botrány a századfordulós Magyarországon

1903. július 29-én Pap Zoltán ellenzéki képviselő 10 000 korona vesztegetési pénzt tett le a Tisztelt Ház asztalára, amelyet a kormányzati munkát ellehetetlenítő parlamenti obstrukció beszüntetése érdekében kapott. Kiderült, hogy a pénz gróf Szapáry László fiumei kormányzótól, a miniszterelnök jó ismerősétől származott. A szövevényes ügy felderítésére – először a magyar törvényhozás történetében – vizsgálóbizottságot állítottak fel. A testület szokatlan eszközhöz folyamodott az eljárás során: a nyilvánossághoz fordult a politikai elit tagjaira nézve terhelő bizonyítékokért.

Az ügy

1903. július 29-én, egy meleg nyári délelőttön Pap Zoltán ellenzéki képviselő szenzációt keltő bejelentést tett a képviselőház plénuma előtt, amely éppen az új miniszterelnök, gróf Khuen-Héderváry Károly kormányprogramjáról vitatkozott. A függetlenségi honatya állítása szerint 10 000 korona készpénzt kapott annak fejében, ha eláll a kormányt bíráló felszólalásától, és vidékre utazva nem vesz részt többé az év eleje óta tartó obstrukcióban, amellyel az ellenzék egy része a monarchia haderejének növelését célzó véderőjavaslat, illetve a költségvetés elfogadását kívánta megakadályozni. Pap a pénz átadójaként Dienes Márton újságírót és volt ellenzéki képviselőt jelölte meg, ám világossá tette, hogy az úgynevezett leszerelési akció kitervelője és finanszírozója egy, a miniszterelnökhöz közel álló befolyásos politikus. Ezután a pénzt letette a ház asztalára, és követelte az ügy kivizsgálását.

A már amúgy is feszült hangulatú ülésteremben elszabadultak az indulatok. Más ellenzéki politikusok is jelezték, hogy az utóbbi hetekben megkörnyékezték őket vagy a pártjukat támogató lapokat. Annak ellenére, hogy a kormánypárt is egyetértett egy vizsgálóbizottság felállításával, a bekiabálásokkal tarkított tárgyalást a ház elnökének hosszabb-rövidebb időre több alkalommal is fel kellett függesztenie, és egymást követték a zárt ülések is. Az ellenzék sikeresen akadályozta meg mind Khuen-Héderváry felszólalását, mind pedig azt, hogy írásban nyújtsa be a napirend megváltoztatására irányuló javaslatait. Ennek érdekében – némi dulakodás árán – még a jegyző kezéből is kitépték, majd darabokra szaggatták a kormányzati munka szempontjából elengedhetetlen indítványokat. Az ülésnap csak éjfél után ért véget, amikor az ellenzék kivonulását követően a szabadelvű párt elfogadta a kormány előterjesztéseit.

Másnapra kiderült a valódi vesztegető kiléte: gróf Szapáry László fiumei kormányzó, a miniszterelnök ismerőse és a tágabb értelemben vett kormányzat tagja nyilatkozatban ismerte el bűnösségét, és beadta a lemondását. Szapáry így indokolta tettét:

„Tettem azt azért, mert azzal azt gondoltam, azt véltem, hogy elősegítem a végzetessé válható törvényen kívüli állapot megszűnését, másrészt igaz ragaszkodásból a miniszterelnök úr személye iránt. Becsületszavamat adom arra, hogy a miniszterelnök úrnak ezen lépésemről semmiféle tudomása nem volt. Tettem azt saját egyéni akaratomból anélkül, hogy a kormány bármit is tudott volna.”¹

„Mentségem csak a hazaszeretet és a barátság.”²

Két nappal a történtek után a képviselőház megválasztotta a parlamenti vizsgálóbizottság ellenzéki és kormánypárti tagjait. A bizottság többsége és elnöke, Rohonyi Gyula is a szabadelvű párt soraiból került ki. Ugyancsak 31-én a függetlenségi párt egyik vezéralakja, Kossuth Ferenc, aki korábban ellenezte az obstrukciót, beszédében lemondásra szólította fel a miniszterelnököt, mondván:

„...a magyar miniszterelnöknek az egész világ előtt oly tisztán kell
állania, hogy még távolról se érinthessék gyanúval. [...] Most a miniszterelnök urat kérdezem, hogy nem hiszi-e, hogy saját érdekében cselekednék és a magyar miniszterelnöki szék tekintélye fenntartásának érdekében, ha követné gróf Szapáry László példáját?”³

Továbbá kijelentette, hogy amíg a kormányfő nem távozik a posztjáról, csatlakozik az obstrukcióhoz.

A bizottság még ugyanezen a napon megkezdte működését: 11 ülésben napi hat-nyolc órán keresztül több tucat tanút hallgatott meg, iratokat gyűjtött be és vizsgált át. Az érdemi munkát augusztus 8-án már befejezte, de a testület az eredményt tartalmazó többségi és a kisebbségi véleményt csak bő két héttel később fogadta el – a képviselőház azonban sosem tárgyalta meg azt. Eközben jelentős belpolitikai fordulat következett be: augusztus 10-én Khuen-Héderváry Károly beadta lemondását, mert az ellenzék ellehetetlenítette a kormány és a törvényhozás munkáját. Az indokok között ugyan nem említette a vesztegetési botrányt, de az uralkodóhoz intézett felterjesztésében utalt arra, hogy a kormány helyzete július 31-én – tehát közvetett módon mégiscsak a vesztegetési ügy miatt – tovább súlyosbodott.⁴ A bizottság előtt mindazonáltal határozottan tagadta, hogy bármiféle előzetes tudomása lett volna az ügyről. Szapáryval való kapcsolatát igyekezett felszínesnek beállítani, miközben a kormányzót egy zavaros gondolkodású és kiszámíthatatlan embernek állította be:

„Tulajdonképp igen keveset volt alkalmam vele az életben érintkezni, politikai tekintetben pedig igen sokszor eltérő utaink voltak és így nem volt semmi alap sem arra, hogy közelebbi, intimebb barátság fejlődött volna ki [...] Mellesleg megjegyzem, hogy előadása rám mindig bizonyos misztikus és különcködő benyomást tett, úgyhogy sokszor nem is tudtam tisztán kivenni, hogy tulajdonképpen mi a célja és hogy mit akar, mit javasol.”⁵

A miniszterelnök lemondása valójában politikailag súlytalanná tette a bizottság további működését, amelynek (többségi) végjelentése ráadásul csak a már jól ismert tényeket összegezte. A dokumentum egyedüli bűnösként Szapáryt nevezte meg, felmentette tehát egyrészt Khuen-Héderváryt a legkisebb gyanú alól is, azt állítva, hogy a miniszterelnök még közvetetten sem gyaníthatta a készülő akciót, másrészt a fővárosi rendőrség nyomozásában és annak vezetője, Rudnay Béla főkapitány intézkedéseiben sem talált kivetnivalót. Végül – szemben a bizottsági kisebbség véleményével – Szapáry tettét csupán egy elszigetelt és egyszeri vesztegetési esetnek nyilvánította, nem találva bizonyítékot sem más függetlenségi képviselők, sem ellenzéki lapok lefizetési kísérletére. A bizottság augusztus végén benyújtotta jelentését a képviselőháznak, amely napirendre tért az ügy felett. „A vizsgálat iratai félretétettek, irattári por lepi őket a megsemmisülésig” – zárja az ügyről írott visszaemlékezéseit Eötvös Károly (Eötvös, 1909: 29).

A történtek az esetben érintett szereplők egyikének sem eredményeztek lényeges törést a hivatali pályáján vagy a magánéletében. Az uralkodó két ízben is kormányalakítással bízta meg Khuen-Héderváry Károlyt. Először közvetlenül a történtek után szeptember végéig próbálkozhatott a belpolitikai nyugalom megteremtésével, majd 1910-től állhatott két éven át a kormány élén. Szapáry László – elkerülve a hivatali felelősségre vonást – megtarthatta címeit (v.b.t.t., cs. és kir. kamarás stb.) és nyugdíjjogosultságát, majd 1922 és 1924 között rendkívüli követként és meghatalmazott miniszterként képviselte az országot Londonban. Az ügyben szintén részt vevő testvére, Szapáry Pál (aki bizalmas információk tudója volt, több ízben képviselte bátyját a bizottság előtt) 1905-ben maga ülhetett a kormányzói székbe Fiuméban. Dienes Márton a közvetítői munkájáért kapott tetemes pénzzel a zsebében és szeretőjével az oldalán még az ügy kipattanásakor Berlinbe szökött, majd az Amerikai Egyesült Államokba vándorolt, ahol tovább folytatta újságírói tevékenységét. Az őt a késlekedés és az erélytelen intézkedések révén futni hagyó Rudnay, aki régi jó barátként elsőként sietett vigasztalni Szapáryt, 1906-ig maradt hivatalában, majd munkapárti képviselő lett, és érdemei elismeréseként az uralkodó Szent István-rendet adományozott neki.

Nézőpontok

Egykorúan négy magyarázat látott napvilágot a vesztegetéssel kapcsolatban. Az ellenzék természetesen nem hitt a magányos elkövető teóriájában, és (például a bizottság kisebbségének véleménye) megállapította a miniszterelnök felelősségét. Itt jegyezzük meg, hogy az általunk áttanulmányozott kormánypárti források egy jelentős része is osztotta azt a vélekedést, hogy Khuen-Héderváry Károly tudott az akcióról. Thallóczy Lajos, a miniszterelnök bizalmasa például ezt írta a naplójába:

„A dolog abban áll, hogy ami már biztos előttem, hogy szegény Khuen bizony benne volt a Szapáry László által oly szamár módon megindított vesztegetési ügyben s Szapárynál vannak levelek, amelyek ezt bizonyítják. Ha nem is közvetlen levelek ezek (de ilyen is lesz), de olyan közvetítő szerepelt, akiről Khuen tudott. Joggal. Azt a hibát követte el a parlamenti bizottság előtt, hogy Szapáryról nagyon despectus [lenéző] hangon beszélt s így az egész családot maga ellen zúdította...”⁶

Igaz, megfogalmazódott egy olyan magyarázat is, amely szerint az egész vesztegetési ügyet néhány jelentéktelen és erkölcstelen újságíró eszelte ki. Ők a jóhiszemű és naiv kormányzóból tetemes pénzt akartak kicsalni, és ennek nagy részével egy látszatakció után távozni kívántak az országból. Harmadikként felbukkant az a szcenárió is, miszerint maga a függetlenségi párt kezdeményezte e tervet, hogy egy színlelt vesztegetés után botrányt keltve megbuktassák a kormányfőt, és ezzel helyreállítsák saját pártjuk belső egységét. Végül arról is terjedtek el híresztelések, hogy az egész akció mögött az osztrák nagyipar, illetve egy másik variáció szerint Ferenc Ferdinánd trónörökös állt.⁷

A fentebbiekben dióhéjban ismertetett esetet a történész is számos nézőpontból elemezheti. A hagyományos politikatörténet-írás az elhúzódó századfordulós belpolitikai válság egy rövid, de jellemző epizódjaként tartja számon az eseményeket, és mindenekelőtt az országgyűlési pártokon belül létező ellentétek, valamint a politikai erők egymással folytatott meddő közjogi csatározásainak a bemutatására helyezi a fő hangsúlyt (Dolmányos, 1963: 254–256.; Pölöskei, 2001: 127–129).

Ugyancsak tanulmányozható az ügy alkotmánytörténeti vetülete. A napjainkban már jól ismert és meglehetősen gyakran igénybe vett országgyűlési eszközt, az egyes nagy port kavaró visszás esetek felderítésére létrehozott vizsgálóbizottság intézményét ugyanis hazánkban ekkor alkalmazták először. Fontos adalékokkal szolgálhat a bizottság létrejöttének, jogköreinek és eljárási szabályainak a tanulmányozása, illetve ehhez kapcsolódóan a politikai bűntényt elkövetők jogi felelősségre vonásának a kérdése sem lehet érdektelen a dualizmuskori parlament fejlődése iránt érdeklődő kutatók számára.⁸

Lehetséges továbbá a korrupciótörténeti vizsgálódás, részben mert az 1903-as eset több szempontból sem precedens nélküli. 1869-ben Hollán Ernő közlekedési államtitkár tett le 40 000 forintot a ház asztalára, amellyel belga vasúti vállalkozók kívánták őt építési engedélyek megadására ösztönözni, 1872-ben pedig a miniszterelnökkel, Lónyay Menyhérttel szemben hangzottak el korrupciós vádak, amelyek komolyan hozzájárultak az iránta érzett bizalom megrendüléséhez és végül a bukásához is. Az 1903-as eset újdonsága – mint említettük – az ügy kivizsgálásában keresendő. Korábban ugyanis elmaradt a vádak nyilvános tisztázása: a jogi út helyett a megvádolt politikusok számára a párbaj, illetve a magánéletbe való visszavonulás kínálkozott megoldásként (Cieger, 1998: 3–23; 2001: 335–349).

Kézenfekvő lehetőségként kínálkozik a sajtótörténeti megközelítés is. Ez az eset ugyanis többszörösen is érinti a századfordulós sajtó világát. Az ügy kulcsszereplői között több újságírót találhatunk, de a vesztegetési kísérlet is részben újságok ellen irányult: a Budapesti Napló, a Magyarország és a Népszava szerkesztőségét egyaránt megkörnyékezték Szapáryék, pénzt és segítséget ígérve nekik, ha beszüntetik az obstrukció támogatását. Továbbá a bizottsági anyagokból több érdekes adalék tudható meg a kormányzati sajtópolitika (például a sajtófinanszírozás) működéséről, és feltárhatók az oknyomozó újságírás módszerei is.

E nagyon is indokolt nézőpont helyett mi azonban egy ötödiket választottunk. Azt az ambivalens viszonyt mutatjuk be, amely e botrány kezelése kapcsán a politikusokat a közvéleményhez fűzte.⁹

A politikai színpad

A politikai vezetőrétegnek a közvéleménnyel kapcsolatos ellentmondásos viszonya egyrészt a 19. századi liberális elvekből fakadt. Mint ismeretes, a kor külföldi és hazai liberálisai a szabadelvű eszmék győzelemre juttatása során számos alkalommal támaszkodtak és hivatkoztak a közvélemény erejére, legitimitásukat is a nép akaratából származtatták (lásd népképviseleti választások). Mindamellett a liberalizmus elitista felfogásából következően óvtak is a „többség zsarnokságától”, éppen ezért azok körét, akik politikai akaratuknak törvényes módon adhattak kifejezést, igyekeztek szűkre szabni (például vagyoni és műveltségi cenzussal). Hazai politikusaink is vallották a 19. század közepén, hogy a közvéleményt sokkal inkább vezetni, formálni kell, mintsem engedelmeskedni neki, mert a liberális hatalomgyakorlás, a döntéshozatal nem függhet a gyorsan változó közvélekedéstől (Gergely & Veliky, 1974: 5–42). Fontos azonban ehhez hozzátennünk, hogy a századfordulón kibontakozó tömegpolitika és tömegsajtó korában a politizálás ilyesfajta elitista koncepciója a gyakorlatban egyre kevésbé volt tartható. A szűk választójog ellenére az emberek egyre nagyobb csoportjait érintette meg a politika, egyrészt a rivális ideológiáknak (a megújuló konzervativizmusnak és a szocializmusnak), másrészt a növekvő társadalmi feszültségeknek, illetve a műveltségi színvonal (például az olvasni tudás) emelkedésének köszönhetően. Számottevően megnőtt tehát a politikai eseményekről véleményt formálók köre, akik időről időre hangot is adtak nézeteiknek (például tüntetések, sztrájkok útján). A politikai vetélkedést sem lehetett a parlament falai közé szorítani: a küzdelem kilépett az emberek közé az utcára, mind képletesen (a nagy példányszámú, már utcán is árusítható hírsajtó révén), mind nagyon is közvetlen értelemben (politikai nagygyűlések, tiltakozó felvonulások által). A politikus tehát nem hallgathatott kizárólag a saját lelkiismeretére (mint azt Deák Ferenc vallotta), hanem a nyilvánosság előtt róla kialakuló képre is figyelnie kellett. Ugyanakkor e változások egyik következményeként a közéleti szereplők, illetve az elitcsoportok egymás ellen folytatott politikai csatározásainak is kedvelt eszközévé vált az ellenfél befeketítése, erkölcsi feddhetetlenségének kikezdése a nyilvánosság előtt. Éppen ezért egy botrány kipattanásakor a politikai tőkét jelentő reputáció, a jó hírnév megőrzése a politikusok számára elsődleges – ám igencsak küzdelmes – feladattá vált.

Legfőképpen ezzel magyarázzuk, hogy a vizsgálóbizottság előtt miért is hangsúlyozták oly sokan, hogy megjelenésük fő célja a sajtóban kikezdett magánbecsületük helyreállítása. E szándékuk mellett rendszerint akkor is kitartottak, amikor a bizottság arra figyelmeztette őket, hogy ügyük nem tartozik a testület hatáskörébe:

„Ezt azért mondom, mert éppen ezeken a részletkérdéseken fordul meg az egész. Én tisztázni akarom magamat, hogy becsületem tiszta legyen ország és világ előtt!”¹⁰

„A magam igazolása végett, mert hiszen a közönség elé kerülnek, amiket itt mondok, kérem, hogy nyilatkozhassam.”¹¹

„Én már hat nap óta rágalmazó vád alatt állok és ezért vártam ennek az ügynek a tisztázását.”¹²

A közvéleményhez való ambivalens viszony másrészt egy gyakorlati dilemmából eredt. A vesztegetési ügy kirobbanásakor az általános felháborodás pillanatában a parlamenti pártok szélesre tárták a nyilvánosság kapuját. Azaz elfogadták, hogy a bizottság üléseiről hiteles gyorsírói feljegyzések készüljenek, ezeket az újságírók minden tárgyalási nap végén megkapják, a bizottság naplóját pedig bekötve, külön is jelentessék meg (tudni kell, hogy a képviselőházi szakbizottságok üléseiről nem készítettek hivatalos feljegyzéseket, az ott folyó érdemi előkészítő munkáról a sajtó általában csak igen szűkszavúan tudósíthatott). Továbbá a bizottság a nagyobb napilapokban egy felhívást tett közzé, amelyben felszólította a „tisztelt közönséget”, hogy aki bármit tud a vesztegetési kísérletről, az a testületnél szóban vagy írásban jelentse azt. A bizottságot e merész lépésre egyrészt a teljes körű vizsgálatot sürgető közhangulat, másrészt az a felismerés vezette, hogy nem rendelkezik semmilyen kényszerítő jogosítvánnyal. A jogász így látta ezt a problémát:

„A megidézés nem állván a bizottság hatalmában, a kihallgatandók meghatározása a bizottság kezéből kiesik, mert a bizottságnak, hogy a vizsgálatra bővebb anyagot szerezzen, az önkéntes jelentkezésre való hírlapi felszólításhoz kell folyamodnia, minek folytán az önkéntes pletykázók össze-vissza beszédje lép a komoly tanúvallomások helyébe. Az ily vizsgálóbizottság működése ennek folytán hosszadalmassá válik, a felderítendő kérdés lényegétől a tárgyalás elterelődik, a feleletek megtagadása pedig éleszti a sanda gyanút ahelyett, hogy a gyanút eloszlatná és az igazságot felderítené” (Ferdinándy, 1903: 425–426).

Ezen intézkedések azt a kockázatot hordozták magukban, hogy a bejelentések révén a bizottság ülésein, illetve a sajtó hasábjain nemkívánatos állítások és vélemények jelenhetnek meg az ügyről, azaz a nyilvánosság különféle fórumain folyó közbeszéd irányítása, felügyelete kicsúszik a politikusok kezéből. Más szóval: túl sok titokról lebbenhet fel a fátyol, méghozzá hivatalos ösztönzésre. A bizottság tagjai már a munkájuk elején érzékelhették ezt a veszélyt, mert kimondták, hogy csak a névvel és lakcímmel ellátott leveleket hajlandóak figyelembe venni (bár esetenként eltértek ettől). Később pedig, látva a politikára figyelő polgárok feltörő közlésvágyát, augusztus 6-át jelölték meg dátumként, ameddig elfogadtak bejelentéseket. A nyilvánosság kitárt kapuja tehát egy hét után bezárult.

A politikusok azonban a meghallgatásoktól remélt hasznot vélhetőleg nagyobbnak ítélték, mint az e lépésből származó esetleges veszélyeket. Az ügy ilyetén kezelése természetesen az ellenzéki pártok számára kecsegtetett elsősorban nyereséggel, hiszen a leleplezés és a bűn feltárásának nemes cselekedete a nyilvánosságban az ellenzék tevékenységéhez kapcsolódott. Ráadásul a bizottság felállításával kellő súlyt és komolyságot kölcsönözhettek saját működésüknek, miközben hivatalos (formális) eljárási szabályok közé terelve a botrány kezelését általánosabb szintre emelhették a problémát (például korrupt kormányzásról beszélhettek). A társadalom elvont erkölcsi normáinak (például „a nemzeti becsület”-nek) az őreiként léphettek fel, a közvéleménynek a bűn feltárásába való bevonásával pedig a vétkesek széles körű morális elítélésére tehettek kísérletet. Mindezt elsősorban az újságok felhasználásával, hiszen az ellenzék számára – a kétharmados kormánypárti többséggel szemben – akarata érvényesítésére egyedüli hathatós fegyverként a sajtó kínálkozott (az obstrukció csak időleges eszköz lehetett). A kormányzati botrány feltárásakor tehát nem annyira a jogi és az országgyűlési fórumoktól, hanem sokkal inkább a közvéleménytől várták a szabadelvű párti hatalomgyakorlás elítélését. A bizottság kisebbségi véleménye szerint:

„Van azonban egy bíró, amelynek ítélete nincs alakisághoz kötve. Egyetlen bizonyítéka az élő lelkiismeret, a neve: közvélemény. Ennek ítélőszéke elől senki sem menekülhet, aki vétett a nemzeti becsület ellen. Büntetése csak egy, de az sújtó és elrettentő, a neve: közmegvetés.”¹³

A botránytól, illetve a bizottság működésétől egyúttal a belső ellentétektől szabdalt oppozíció egységének a helyreállítását, a kormány megbuktatásától pedig az ellenzéki tábor tekintélyének növekedését remélték. A botrány utólagosan igazolhatta az ellenzék – addig meglehetősen kétes megítélésű – obstrukciós taktikájának a jogosságát is.¹⁴ Kedvező alkalom nyílt továbbá az egyéni politikusi tőke gyarapítására, hiszen a bizottsági üléseken aktívan szereplő, sokat kérdező és határozott fellépésű képviselők (például Polónyi Géza) neve gyakran tűnt fel az újságok hasábjain, őket keresték meg bejelentéseikkel a polgárok, egyszóval: személyük ismertté (népszerűvé) válhatott a közönség körében.

A szabadelvű párt természetesen ennél jóval szerényebb reményeket fűzhetett a vizsgálathoz. Mindenekelőtt a párt kikezdett hírnevének a helyreállítását, a politikai intézményekbe vetett bizalom visszaszerzését és az erkölcsi normák megerősítését tekinthették célnak,¹⁵ valamint azt, hogy a bizottsági munka irányításával (ők adták az elnököt és a többséget) korlátok közé szoríthatják a botrány terjedését, tompíthatják annak élét. A kormányoldalhoz tartozók éppen ezért gyakran hivatkoztak az elit egészének közös felelőségére, az ország reputációjának a megóvására:

„...meg lesz gyanúsítva az ország színe előtt a kormány, a kormányt támogató párt és a függetlenségi párt, hogy azok vesztegetnek, emebben pedig ülnek megvesztegetettek, aminek következtében az egész ország és egész Európa előtt mint a legkorruptabb állam fogunk állani.”¹⁶

Zabolátlan közvélemény

Már a bizottság működésének első napjaiban egyértelműen érzékelhetővé vált, hogy szemben a politikusi előfeltevésekkel és szándékokkal, a „tisztelt közönség” másféleképpen kíván élni a neki váratlanul felkínált megszólalási lehetőséggel. A bizottsághoz fordulók ugyanis a politikai elit újabb és újabb körei ellen javasoltak vizsgálatot. Kezdetben megelégedtek volna a szabadelvű párt legbefolyásosabb képviselőinek a kihallgatásával, de hamarosan már a bizottság kormánypárti tagjainak erkölcsi feddhetetlenségét is megkérdőjelezték néhányan. Egressy Pál földbirtokos például egy vonaton hallott bizalmas párbeszédet így továbbított a testülethez:

„Ami a legfeltűnőbb a dologban, az, hogy a kiküldött parlamenti bizottságba oly elemeket választott a szabadelvű párt, mint pl. Miklós Ödön, akinek nagyon csúnya múltja van, Kubinyit, a párt egyik spadassinját [párbajozóját], Mandel Pált, a vicinalistát és egy egész csoport casinóbeli tagot, akik mind arra fognak törekedni, hogy a miniszterelnök ártatlanságát derítsék ki. [...] – Elképzelhető, mennyire megrémisztett az, amit a két úriember egymásnak elmondott.”¹⁷

Heves Gergely állatorvostan-hallgató Andrássy Gyula ellen emelt kifogást:

„Mint az ország minden polgára, az én csekélységem is fájdalommal látja, hogy hazánk számos ellenségeinek közörömére szennyesünket oly sokáig mossuk s a magyar hazafias törekvések iránt idegen s a vezető szerep helyett a teljes elidegenedés felé halad. Vagy miképp értelmezhető a józan polgári észen alapuló erkölccsel, hogy gr. Andrássy Gyula úr, ki beismerése szerint – habár baráti szempontból is – összeköttetésben maradt a bűneset után is a főtettessel, a Vizsgáló Bizottság tagja maradhatott. Ez erkölcsi lehetetlenség.”¹⁸

Schödl Gyula adófizető polgár még szélesebb körű vizsgálatot sürgetett: véleménye szerint „a nemzeti kaszinónak, mint főbűntanyának összes tagjai” mellett az obstrukciót ellenző valamennyi honatyát, minisztert, illetve a kormánypárti újságok fő- és segédszerkesztőit is vizsgálat alá kellene vonni.¹⁹ Egy Freiherr von Kudritz aláírású levél írója pedig már minden képviselő kikérdezését szükségesnek vélte, párthovatartozásra való tekintet nélkül.²⁰

Jóllehet kényes politikai kérdésről volt szó, a nők is igen aktívnak bizonyultak a véleménynyilvánítás terén, ami egyértelműen jelzi a női szerepfelfogásban a századfordulóra bekövetkező változásokat. Igaz, többen még szükségesnek tartották röviden megindokolni, hogy miért is avatkoznak a jog által kizárólag a férfiaknak fenntartott politika világába, ám az általuk megfogalmazott kritika korántsem tekinthető visszafogottnak:

„Talán mint nő, nem is vagyok feljogosítva e levél írására, csak is az jogosít fel, hogy az 1848iki első magyar felelős kormány egyik tagjának vagyok leánya [...] Az nem lehet, hogy a hősök, a tiszta jellemes hazafiak országa oda süllyedjen, hogy közéletében a gazság és romlottság uralkodjék, itt teljesen nyílt eljárásra, világosságra van szükség”

– írta a bizottságnak Klauzál Gábor lánya.²¹ Szerémi Gizella pedig így fogalmazott az ügy két mellékszereplőjével kapcsolatban:

„Mint jó honleány megjegyzem, én 48-as érzelmű vagyok, nagy tisztelője és szinte imádója Kossuth apánknak, mindamellett az igazságosságnak is és ezért kell tudomására adnom, hogy én rendkívül érdeklődöm a Politika iránt és figyelemmel olvasom most a lapokat [...] Hát bizony ennél kisebb gazembereket akasztottak már, ez a leghelyesebb aposztrofálás róluk. Ezek közönséges uzsorások, de sok pénz fölött rendelkeznek nemcsak ők maguk, de egész sereg ember áll rendelkezésükre”.²²

De a teljesség kedvéért idézzünk egy a kormányoldallal szimpatizáló hölgy leveléből is:

„Nem szívesen látom, hogy meghurcolják az egyéni becsületet – állítólag a nemzet becsülete érdekében történik? Szapáry László gróf feláldozta magát a közügyért, helyesebben cselekedett, mintha főbe lőtte volna magát, mint Széchenyi vagy bár Teleki gróf.”²³

Mind közül a legtanulságosabb azonban Buday Zádorné esete, aki ugyancsak egy bizalmas eszmecsere megállapításait továbbította a bizottsághoz. Egy lapban megjelent levele szerint a beszélgetésben, amely férje és egy minisztériumi kollégája (Darányi Béla, a földművelésügyi miniszter testvére) között zajlott a vonaton, egy lehetséges vesztegetési kísérletről esett szó az obstrukció letörése érdekében. Az asszony eltökéltségét így magyarázta:

„...most nem a szereplési viszketeg vezet, hogy kormányokat buktassak, de az igaz honleányi érzelem, hogy a sajtó útján adjam tudtára a nemzetnek, hogy ne bízzék oly kormányban, ahol a korrupció egész a szuverén törvényhozásig ér. Legalább volt bátorságom megmondani az igazat, most míg a kormány betörheti a fejemet, míg meneszthetik férjemet, de én semmi áldozatot sem sokallok, ha arról van szó: a haza minden előtt.”²⁴

A bizottság elé citált és a kínos helyzetbe került férj azonban határozottan tagadta felesége állításait. Buday Zádor a férji hatalom alól egy levélírás erejéig kiszabaduló asszonyt igyekezett beszámíthatatlannak beállítani, amikor közölte, hogy neje három éven át egy ideggyógyintézetben pihent. (A feleség életrajzát olvasva azonban kételyeink támadhatnak állítólagos zilált idegrendszerével kapcsolatban.)²⁵ Mindenesetre a vizsgálódó testület ezt tudomásul vette, és nem kérdezősködött tovább. A már korábban idézett Thallóczy így kommentálta az esetet naplójában:

„Magyarországon rosszabb az állapot, mint Bach idejében. Akkor a spiclik elől lehetett védekezni, ma az ember, ha vasúton ül – mint szegény Darányi Béla – asszonyok a la Buday Zádorné besúgják a lapoknak.”²⁶

A tollat és papírt ragadó polgárok egy jól elkülöníthető csoportját alkották azok, akik a megszólalási lehetőséget arra használták fel, hogy megosszák személyes problémáikat a bizottsággal, némi segélyt remélve a Ház asztalára letett vesztegetési összegből. Singer Nepomuk János fővárosi cipész és Pataky János kassai segéd-telekkönyvvezető például saját, illetve családja rossz anyagi helyzetének az enyhítésére, a csepeli reformátusok templomépítésre, a szegedi süketnémák és vakok intézete jótékonykodásra kért támogatást. Akadt azonban olyan is, aki egy Kossuth-szobor felállítására költötte volna a 10 000 koronát. A reményeket végül az 1904 nyarán megszületett bírósági döntés oszlatta szerte, amely a pénzt, mint „uratlan vagyont”, a magyar királyi Kincstárhoz utalta.²⁷

A politika iránt érdeklődő magánszemélyek aktív részvétele mellett a sajtó, illetve annak képviselői okozták a legnagyobb fejtörést a bizottságnak. A nagy napilapok újságírói ugyanis önálló nyomozásba kezdtek, hogy felderítsék az egyre szövevényesebb ügy homályos részleteit, ám tudósításaik nemegyszer hátráltatták a hatékony vizsgálatot. Igen hamar kitűnt, hogy a bizottság hatáskör és apparátus hiányában önmaga nem képes naprakész információkat szerezni, csupán követheti a gyorsan zajló eseményeket. A testület ülései ezért rendszerint az aznapi sajtóban megjelenő újabb és újabb fejlemények, állítások feldolgozásával (kivizsgálásával, cáfolatával stb.) teltek. A lapok munkatársaitól értesültek például az ügy kulcsszereplője, Dienes Márton külföldre szökésének körülményeiről, a rendőrség által elkövetett nyomozati hibákról, de az is előfordult például, hogy egy-egy levelet a napilapok előbb közöltek, mint hogy azt maga a bizottság megkapta volna.²⁸

A testület ugyanis fokozott újságírói érdeklődés mellett végezte a munkáját. A parlament épületében a hírlapírók és a fotoriporterek nemcsak a számukra kijelölt termet töltötték meg, hanem a vizsgálat helyszínét övező folyosókat is ellepték. Több tanú is panaszkodott, hogy a sajtó képviselői kérdésekkel ostromolták, mialatt vallomástételre várakozott.²⁹ Néhány fontosabb szereplő pedig szállodába költözött az újságok elől vagy vidékre távozott otthonából.

A sajtó jelenléte és élénk kíváncsiskodása napról napra terhesebb lett a bizottság számára. A nyilvánvaló segítségen túl egyrészt a testület egyre nagyobb idejét vette igénybe azon személyek meghallgatása, akik a róluk a lapokban megjelent negatív állításokat kívánták helyesbíttetni. Másrészt az újságokban a szinte azonnal megjelenő vallomásokat elolvasva a később sorra kerülők azokhoz igazíthatták saját mondandójukat. Ugyancsak a lapokban felröppenő híresztelések okolhatók néhány kulcsszereplő gyors távozásáért is (például Dienes a sajtóból már néhány órával korábban hírét vette, hogy elfogatóparancsot készülnek kiadni ellene, ezért utazott tovább Berlinből). A bizottság mindössze egyszer tartott zárt ülést, ám az újságok gyanúsítgatásainak hatására a testület több tagja szükségesnek tartotta kijelenteni:

„...semmi olyasvalami azon a zárt ülésen nem tárgyaltatott, ami feljogosítana valakit olyan feltevésekre, amilyeneket a hírlapokban olvasunk. Egyszerű belső ügyről volt szó. Olyasvalami, ami a hírlapokra tartozott volna, ott elő nem fordult.”³⁰

Harmadrészt pedig, mivel az élesedő hírversenyben egyik lap sem kívánt lemaradni, gyakran ellenőrizetlen információkat tettek közzé, tovább borzolva az olvasók kedélyét. A Pesti Napló például arról számolt be „amint értesülünk” kezdettel, hogy egy magas rangú belügyminisztériumi tisztviselő utasítására a rendőrség bizonyítékokat tüntetett el Dienes lakásából. A beidézett felelős szerkesztő elmondta, hogy a hírt nem sokkal lapzárta előtt kapta, és számára hihetőnek tűnt, a bizottság előtt azonban nem tudta azt bizonyítani, csupán egy meg nem nevezhető informátorra utalt. Végül Szerdahelyi Sándor maga is kénytelen volt elismerni, hogy „ebben a Dienes-ügyben már annyi dolgot cáfolnak, amit a lapok állítanak, hogy be kell várni, amíg világossá lesz az ügy”.³¹ A vidéken terjedő legszélsőségesebb híresztelés egyébként arról szólt, hogy a botrány hatására a miniszterelnök öngyilkosságot követett el (Ady, 1964: 423).

A politikusokat érintő számos pletyka kivédésére a bizottság – az első tárgyalási napokat követően – egy sajátos elvet kezdett érvényesíteni. Addig csak a névtelen levelek felolvasását mellőzték (kezdetben a bizottság irataihoz csatolták, utóbb viszont összetépték őket), később azonban már az alakilag teljesen kifogástalan bejelentések egy részével sem törődtek, ha úgy ítélték meg, hogy azok sértőek, netalán kompromittálóak lehetnek. Visszatekintve is érthető, hogy nem hozták nyilvánosságra például Nyilas Márton fővárosi lakos (?) bejelentését, csupán körbeadták azt a tagoknak betekintésre:

„Egyébként mint tanú láttam, hogy körülbelül két hete a Margitszigeten a kormány feje együtt vacsorázott Szapáry, Andrássy és egyéb úri emberekkel s ekkor Szapáry gróf felállott egy ízben az asztal mellül s olyan behízelgő mozdulattal és mosollyal közeledett a bán felé, hogy első pillanatra láthatta a szemlélő, hogy a bánnak udvarolni akar. Minthogy pedig a bán nem női nemen lévő és a mosolyra visszamosolygott, önként következik, hogy megértették egymást, vagyis hacsak a btk.-be ütköző valamely nemi cselekedet nem jöhet szóba, nyilván a legtitkosabb baráti bizalmaskodás bizonyítéka lehetett a mosoly. [...] De a szabad mérlegelés nem is törődik a közvetlen bizonyítékkal, elég lesz neki a közvetett bizonyítás, mely a nagy baráti viszony mellett hihetetlenné teszi, hogy a naiv lelkű Szapáry el ne fecsegte volna négy szem között a bánnak az ő szépen kieszelt titkocskáját. Egyébként Khuen-Héderváry gróf azért volt bán, hogy ő ma is bán már mindent. De ha Laci pecsenye lett, a felsült, gondolja meg azt Károly, hogy kár oly soká késni azzal a lemondással a haza, jobban mondva a háza javára... Pá bán!”³²

A vesztegetési ügy feltárása szempontjából fontosabb volt egy másik levél állítólagos elhallgatása. Thallóczy naplójából úgy tűnik, hogy ennek kapcsán a politikusok önvédelmi mechanizmusa olajozottan működött:

„Szapáry szeretője egy levelet írt a bizottsághoz, melyben kijelenti, hogy Sz. Laci sokszor úgy nyilatkozott előtte, hogy a miniszterelnök megbízásából jár el. Ezt megtudták, feltáviratozták Sz-t s a levelet felbontatlanul visszavették Miklós Ödöntől, a parlamenti v. b. elnökétől.”³³

A politika legbelsőbb köreibe bejáratos Thallóczy ezen értesülése forrásaként magát Rudnay főkapitányt nevezte meg. Annyi mindenesetre a bizottság nyilvános naplójából is kiolvasható, hogy a tagok igyekeztek elodázni Szapáry „barátnőjének” beidézését, egyetértve az ellenzéki Polónyi Géza érvelésével, miszerint: „én ebben a komoly ügyben, amennyire lehet, a szenzációtól tartózkodni szeretnék, és habár látom azt, hogy közvetlen tanú volt ezen dolognál Hajdu Etelka, de mégis vannak magasabb tekintetek”. Ehhez egy hét múlva azt tette hozzá, hogy „a magyar lovagiasság szabályai szerint a magyar ember tartózkodik az ily dolgok szellőztetésétől”.³⁴

Hajdú Etelka kihallgatására mindössze az utolsó tárgyalási napon történt egy bátortalan kísérlet,³⁵ ám addigra a hölgy már ismeretlen helyre távozott Budapestről. A politikusok attól való félelme tehát, hogy magánéletük mindenki számára láthatóvá válik, nagyobbnak bizonyult igazságvágyuknál. Kutatásaink szerint partner volt ebben a sajtó is, amely nem különösebben firtatta az efféle ügyeket: elmondható, hogy – általában – a hazai közéleti szereplők magánszférája a 19. és a 20. században egyaránt tabunak számított.

A 11 ülés alatt nemcsak a bizottság tagjai fáradtak bele a vesztegetési ügy kezelésébe (ha nem is a megoldásába), de a sajtó érdeklődése is érezhetően megcsappant. Ahogy a Vasárnapi Újság írta:

„a tárgyalás oly hosszadalmassá és aprólékossá kezd válni, hogy már-már közeleg egy nagyon nem szívesen látott vendég, akinek az ólálkodását az első napok izgalmaiban nem vették észre: az unalom. Most már többnyire jelentéktelen tanúk jelentéktelen beszédeinek meghallgatásával kell a bizottságnak idejét tölteni.”³⁶

Értékelések

Az ügy egymást követő elemeinek (előzetes híresztelések, a skandalum kirobbanása, a vizsgálat megindítása, lemondások, értékelések) sorozatát szemügyre véve megállapíthatjuk, hogy a botrány gyors lefolyású volt, az események hamar elérték tetőpontjukat. A legfontosabb szereplők lemondása vagy külföldre távozása megfosztotta az ügyet politikai súlyától és a közérdeklődéstől. Míg július utolsó napjaiban a sajtó hasábjain a vesztegetési eset háttérbe szorította még az igazán jelentős külpolitikai történéseket is (például a belgrádi királygyilkosságot követő fejleményeket, XIII. Pius halálát és az utód kiválasztását), addig bő egy hét múlva a lapok már a kormányalakítási találgatásokkal voltak elfoglalva. Ahogy a Magyar Nemzet szerzője fogalmazott:

„A parlamenti bizottság működésének napjai meg vannak számlálva. Tárgyalásai iránt megfogyatkozott az érdeklődés. A nagyobb szenzáció – a miniszterelnök ischli útja –, mint a macska az egeret, megette a kisebb szenzációt.”³⁷

A botrány tehát jóval hamarabb kifulladt, mint ahogy a bizottság működése formálisan lezárult volna. Felismerték ezt maguk a vizsgálatban szerepet vállaló politikusok is, ezért igyekeztek siettetni az ügy befejezését. A testület ugyan csak augusztus 26-án fogadta el a saját jelentését, ám a tervezetet a kormánypárti szövegezők már tíz nappal korábban kiszivárogtatták a sajtónak. A bizottság utolsó ülésére az újságok alig figyeltek, az első oldalakat már az előző nap történt és végül 14 áldozatot követelő fővárosi áruháztűzről készített helyszíni beszámolók foglalták el.

Véleményünk szerint sem a kormánypártnak, sem az ellenzéknek nem volt érdeke a botrány életben tartása. A szabadelvű párt belső köreiben már megszületett a döntés: Khuen-Héderváry miniszterelnök elveszítette pártja bizalmát, így az érte való további küzdelem (személyének tisztázása) feleslegessé vált. Világossá lett az is, hogy a bizottság munkája és jelentése nem képes elhitetni a politikai közösség tagjaival, hogy a párt a morális megtisztulás felé halad. A kormányoldal népszerűségvesztése tehát tovább folytatódott (ennek a végállomása az 1905-ös választási vereség).

Meggyőződésünk, hogy az ellenzék sem láthatta különösebb értelmét e vesztegetési eset további boncolgatásának. Az ügy kezeléséből sikeresen és megerősödve került ki, hiszen lemondásokat kényszerített ki, némely politikusának a reputációja is megnőtt. A tárgyalások során azonban több, az oppozícióra kedvezőtlen tény is napvilágot látott: először is megállapítást nyert, hogy egy volt függetlenségi honatya és újságíró követte el a vesztegetést; fény derült néhány ellenzéki képviselő zavaros pénzügyleteire, másoknak pedig az erkölcsi feddhetetlenségét kérdőjelezték meg.

Az ellenzéki és a kormánypárti oldal pillanatnyi érdekazonossága természetesen cseppet sem jelentette az esetről született értékelések egybecsengését. A politikai irányzatok mindegyike saját értelmezési keretében igyekezett elbeszélni a történteket. A szabadelvű párti Magyar Nemzet elsősorban a szenzációhajhász sajtót hibáztatta, miközben a kormányzati szereplők teljes tisztázódásáról írt:

„A közélet süllyedésének vigasztalhatatlan képét láthattuk az elmúlt héten, a sajtó nagy részének magatartásában. A tárgyilagos ítélkezésnek még a látszatát is félretéve, gyönyörűséggel vájkáltak a vesztegetési per piszkában. [...] Mi az eredmény? A kormányzatnak e lélekvásárlási ügyben hófehér ártatlansága.”³⁸

Homlokegyenest ellenkező következtetésekre jutott viszont Bartha Miklós a Magyarország hasábjain:

„Ez egy tökéletesen befejezett ügy. Tudjuk, hogy vesztegetés történt. Ismerjük a vesztegetőt. Nincs kétség, hogy a kormányelnök előre értesült a vesztegetési szándékról. Tudjuk, hogy ezt a szándékot nem akadályozta meg. Ennyit tudni elég. Vajon ki lesz az új miniszterelnök?”³⁹

Az ugyancsak ellenzéki Budapest nem elégedett meg csupán a miniszterelnök felelősségének kimondásával. A több évtizedes szabadelvű párti hatalomgyakorlás, sőt a kiegyezéses rendszer egésze felett mondott ítéletet:

„...nyíltan hirdették, amint meg is cselekedték, hogy az országot a
67-es rendszerben csak korrupcióval lehet kormányozni. A tények igazolják, hogy így is történt [...] A korrupció Augias istállója a maga teljességében most tárult fel előttünk. A választók megvesztegetésével nem merült ki a rendszer. Befejeződött a képviselők megvesztegetési kísérletével. Micsoda szenny, micsoda bűz áramlik ki a parlamenti bizottság aktái közül. Augias istállóját ki kell söpörni, az egész fennálló szabadelvű rendszerrel együtt. Ide nem elég a kormányválság. Rendszer-válság kell.”⁴⁰

A pártoktól nagyobb távolságot tartó lapokban azonban egyre inkább egy alternatív értelmezés vált uralkodóvá, amely már nem tett különbséget ellenzék és kormánypárt között, hanem az egész magyar politikai vezetőréteg korruptságáról és az általa működtetett intézmények (például a parlament, a kormány) lejáratódásáról beszélt. Az alábbi idézetek pontosan rámutatnak: hiábavaló volt a politikusok azon törekvése, hogy az ügy végére minél hamarabb pontot téve maguk határozhassák meg a botrány értelmezési kereteit:

„De van egy másik eredménye a vizsgálatnak, mely kevéssé kívánatos. A pletykát mind fölkavarták és napfényre hozták. A pletyka mulatság, feketekávé mellett, szűk körben, de milyen idétlen, ha a nagy nyilvánosság elé kerül, óriási dimenziókban, hogy mindenki megláthassa. Akárcsak ha egy legyet ötszázszorosan megnagyobbítanánk. Micsoda rémállat ez!”

– figyelmeztetett a Budapesti Hírlap.⁴¹ Bródy Sándor lapjában, a Jövendőben ehhez hasonlóan értékelte a történteket:

„A szennyet az élet egy körülményének, a korrupciót a fejlődés egy sajnálatos pontjának tartjuk és nem rémülünk meg könnyen, ha az embert buja állatnak, vagy kétlábú tolvajnak látjuk. [...] De az, ami a parlamentben most felül- és előkerült: undorító és komikus. Ez kloset-komédia. [...] Amióta magyar parlament van, oda jórészt megvesztegetés útján kerülnek be a képviselők. És amióta felelős magyar kormány van, azóta mindég vettek képviselőket, sőt töredékben, pártokat. De ez a megvesztegetési ügy mindegyiktől különböző: oly ostoba, szemérmetlen, ártalmas és nevetséges.”⁴²

A százezres példányszámban megjelenő bulvárlap, a Friss Újság szerzője messzemenő következtetéseket vont le az esetből:

„Soha még képviselőház a föloszlatásra úgy nem érett meg, mint ez, és soha jogosabb alkalom a nemzet megszavaztatására még nem volt, mint most. Maga az ország mondja meg, hogy mit akar.”⁴³

Thallóczy Lajos naplójában ugyancsak lesújtó ítéletet mondott a századfordulós magyar közéletről, amelynek egyébként maga is részese volt:

„A budapesti parlamenti bizottság működése szomorú képet tár föl. Státusunkat egy oly fertőzött réteg árasztja el, mely lételünk jogosultságát helyezi kétségbe. A szerbek elérte királygyilkossági rekordot feledtetjük a mi »Panamánk«-kal. Igaz, hogy a mai társadalom és a kormányzata mindenütt bővelkedik e jelenségekkel, de e mondhatnám gyerekes naivitású romlottság sehol sem oly szembeszökő, mint nálunk. [...] E fertő előidézésében mindenkinek része van, a capite usque ad causam.”⁴⁴

Szintén nem meglepő, hogy a liberalizmussal versengő világnézetek (konzervativizmus, szocializmus) nevében véleményt alkotók a nagy eszmerendszerek várva várt végső összecsapásának kedvező előjeleit olvasták ki a történtekből. „Egészen bizonyos csak egy és ezt a vesztegetési botrány folyományaképpen a leghatározottabban állíthatjuk: a szabadelvűség csődje ím valósággá vált” – írta a néppárti Alkotmány, amely szerint ez az ügy is megerősíti azt a feltételezést, hogy a hazai liberalizmus utolsó győzelmét (tudniillik az egyházpolitikai törvények néhány évvel korábbi elfogadtatását) is csak a korrupció eszközével tudta elérni. Éppen ezért most már a „keresztény magyar politikai iránynak” kell hatalomra jutnia.⁴⁵

A Népszava ugyancsak hatalomváltásról beszélt, ám az egész „modern civilizációnak”, a fennálló gazdasági és társadalmi rendszernek üzent hadat a vesztegetési botrány ürügyén:

„Cselekvésünk: agitáció a nép között, hogy nyíljon fel a szeme, lásson tisztán, ítéljen szabadon és elfogulatlanul, követelje a maga részét a társadalmi életből s készítse elő a végső nagy összeomlás idejét. A Szapáry-Khuen-botrány segíti ezen munkánkat, kézzelfogható bizonyítékokat szolgáltat, felrázza a közönyöseket, kinyitja az álmosak szemét: segíti közelebb hozni a nagy összeomlás idejét.”⁴⁶

A nagy összeomlás még másfél évtizedet váratott magára. Addig pedig tovább működött az itt bemutatott felemás szisztéma. A korszak szabadelvű szólásszabadsága és politikai mentalitása együtt és egymás ellenében hatott. Azaz az emberek meglehetősen szabadon alkothattak véleményt a politikai élet negatív jelenségeiről, sőt nemtetszésüknek hangot is adhattak, például a sajtó képviselőin keresztül, de időnként közvetlen formában is. Mindez azonban csak igen ritkán járt látható következményekkel a politikai elit hatalomgyakorlási magatartására nézve: legtöbbször csupán egy-egy rövid ideig tartó visszavonulással vagy például több-kevesebb komolysággal megvívott párbajjal zárultak a közfelháborodást kiváltó esetek. Ady Endre így összegezte a korszak nyilvánosságának működését:

„A magyar társadalomban, mint minden fenékig romlott társadalomban privátim, kis körökben, bizalmas tereferék közt vidáman és szemérmetlenül szoktuk tárgyalni mindezt. [...] Ilyen bizalmas diskurzusok alkalmával, kaszinókban, kávéházakban, vendéglőkben, zsúrokon, redakciókban, folyosón tessék hallgatni előadásokat a magyar közéleti erkölcsről. A nyilvánosság előtt ellenben gentleman társadalom vagyunk. [...] Nálunk ritkán pattannak ki panamák. Mert mi regarddal [figyelemmel] vagyunk egymás iránt. Én panamázom, te panamázol, ő panamázik. [...] Hiszen bárcsak nálunk is mind sűrűbben pattannának ki a panamák. Ez etikai erősödést jelentene. Ám nálunk a nagyon ritka leleplezések is voltaképpen még nagyobb panamákat lepleznek.”⁴⁷

Néhány makacs ellenzéki honatya még szóba hozta a vesztegetési esetet 1904 tavaszán, amikor hírül vették Khuen-Héderváry közelgő kinevezését a király személye körüli miniszterré, sőt élesebb szóváltás is kialakult az oppozíció és Tisza István kormányfő között az új miniszter tisztességéről,⁴⁸ ennek ellenére a képviselőház sohasem tárgyalta meg a vizsgálóbizottság jelentését. Az ügy örökre lekerült a politika napirendjéről.

Irodalom

Ady Endre (1964) Ady Endre összes prózai művei. S.a.r. Vezér Erzsébet. Budapest: Akadémiai.

Cieger András (1998) A kormányférfi. A dualizmuskori kormányzati politika egyes kérdéseiről. Századvég, 11. sz. 3–23.

Cieger András (2001) Governmental Corruption in East-Central Europe in History. In: Jahrtausendwende 2000. (Begenungen. Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest) Budapest: 335–349.

Dolmányos István (1963) A magyar parlamenti ellenzék történetéből (1901–1904). Budapest: Akadémiai.

Ebbighausen, Rolf & Sighard Neckel szerk. (1989) Anatomie des politischen Skandals. Frankfurt: Suhrkamp.

Eötvös Károly (1909) A képviselők megvesztegetése. In: U. Ő: Harc az alkotmányért. Budapest: 11–29.

Ferdinándy Geyza (1903) Parlamenti vizsgáló-bizottság és az országgyűlési tagok megvesztegetésének büntethetősége. Jogállam, 7. füzet. 422–433.

Gergely András & Veliky János (1974) A politikai közvélemény fogalma Magyarországon a XIX. század közepén. In: Magyar Történeti Tanulmányok VII. 5–42.

Gergely András & Veliky János (1977) A sajtó útja a politikában 1867 után. I–II. Rádió és TV Szemle, 1–2. sz. 80–89, 117–125.

Gerő András (1993) Skandalum. Magyar közéleti botrányok 1843–1991. Budapest: T-Twins

Gronbeck, Bruce E. (2004) A politikai korrupció retorikája. In: A politikai korrupció. Szerk. Gulyás Gyula. Budapest: Aula, 307–322.

Gulyás Pál (1942) Magyar írók élete és munkái. 4. köt. Budapest.

Kristóffy József (1925) Magyarország kálváriája. Az összeomlás útja. Politikai emlékek, 1890–1926. 1. köt. Budapest.

Pesti Sándor (2002) Az újkori magyar parlament. Budapest: Osiris.

Pölöskei Ferenc (2001) A magyar parlamentarizmus a századfordulón. Budapest: MTA Történettudományi Intézete.

Szabó Krisztina (2002) A személyzet bosszúja: Mailáth országbíró meggyilkolása. Médiakutató, nyár.

Thompson, John B. (2000) Political Scandal. Power and Visibility in the Media Age. Cambridge: Polity Press.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum