• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2005 nyár

Kritika

Jenei Ágnes:

A televízió

Enrico Menduni, La televisione (Il mondo in ogni casa; Forme e poteri del piccolo schermo nell´era digitale)

Az olvasó zsebkönyv formátumú, ugyanakkor megfelelő méretű betűkkel szedett, tehát remekül olvasható, puha borítású, könnyű könyvet tart a kezében, amely a felsorolt tulajdonságoknak köszönhetően bárhol elővehető, akár utazás, várakozás közben is jól forgatható. Menduni La televisione címe könyve a bolognai Mulino Kiadó gondozásában jelent meg egy olyan sorozatban (Farsi un´idea), amely a társadalomtudományok területére kalauzolja el a beavatatlan olvasót. Egy tudományos-ismeretterjesztő sorozat része, a szó szoros és nemes értelmében, ami kiváló bevezető (és „kedvcsináló”) olvasmány egyetemisták számára is.

Míg általában a televízió mesél a történetekre éhes embereknek, itt Enrico Menduni, a sienai tudományegyetem docense (rádió- és televízióelméletet, valamint -gyakorlatot oktat), „mesél” a televízióról az olvasóknak, lendületes, magával ragadó, közérthető, ugyanakkor szakmailag kifogástalan stílusban. Száznegyven oldal rendkívül olvasmányos televíziótörténet, amelyet a jelen televíziójának ismertetése egészít ki. Bár a technológiai diskurzus kiemelt szerepet kap a kötetben, nem technológiatörténetről van szó, és a nézőpont sem a technológiai determinizmust tükrözi. Menduni a politika, a gazdaság, a technika, a kultúra és a társadalmi változások kölcsönös összefüggéséről beszél egy olyan történetben, amelynek főhőse a televízió.

A szerző figyelme Európára és az Amerikai Egyesült Államokra irányul. Európát említi, de valójában Nyugat-Európáról beszél, ott is elsősorban Nagy-Britanniáról, Németországról, Franciaországról, Olaszországról, néhány mondatban a Szovjetunióról. A panoráma izgalmas, de egyoldalú képet nyújt, így óhatatlanul is felmerül a kérdés: vajon hol vannak a többiek?

Menduni azt ígéri az alcímben, hogy a televízió (megjelenési) formáit és a hatalmával kapcsolatos kérdéseket fogja megvizsgálni. A 20. század leggyorsabban elterjedt és fényes karriert befutott tömegkommunikációs eszköze, a televízió a technológiai fejlődés következtében valóban átalakul 70 év alatt. Két jelentős változás éri: az eredeti fekete-fehér képernyőből színes lesz, majd az 1990-es években kezd egyre laposabbá válni. A formai változással együtt jár a televízió lényegét érintő szemléleti változás is.

Az első nagy változás a televíziózás történetében a színes televízió megjelenése, amelynek tömeges elterjedése Nyugat-Európában egybeesik az állami médiamonopóliumok felbomlásával. Az 1970-es évek közepétől kezdve megjelenik a kereskedelmi televízió (kivétel Nagy-Britannia, ahol a duális rendszer már 1955-től létrejött). A versenyhelyzet hatására, a tabloidizáció következtében megszületik a neotelevízió, Umberto Eco kifejezésével élve. Az addig „üres”-nek tekinthető médium, amely évtizedekig más kulturális formákat (mozi, színház) reprodukált, „megtelik”, önálló kulturális formává válik. A neotelevízió specifikus televíziós műfajaival (infotainment, educainment, talk-show stb.) önálló jelentéssel rendelkező, autoreferenciális rendszert (egymásba láncszemszerűen kapaszkodó, egymásra utaló műsorok struktúrája) alkot.

A televíziózást érintő második nagy változás a lapos, digitális, interaktív televíziók megjelenésével függ össze. A digitális televízió ugyan műsorokat sugároz, de egyre inkább előtérbe kerül az interaktív felhasználói felületként való értelmezése. Ez a digitális interaktív televízió a Menduni által nevén nem nevezett, de úgy gondolom, bátran kimondható „t-demokrácia” koncepció technikai alapja. Ez már nem a hagyományos értelemben vett televízió, de hogy mi is pontosan, azt csak a társadalmi használat fogja eldönteni.

Vajon ezekre a formai és szemléletbeli változásokra utal Menduni az alcímben? Talán ennek részletesebb kifejtése segítené az olvasót a megfelelő értelmezésben.

A szerző kronológiai sorrendben ismerteti az eseményeket. A kezdetek televíziójával kapcsolatban Menduni hosszasan, ugyanakkor érdekfeszítően tárgyalja, hogy a hang és a mozgókép párosítása miért kelt korábban soha nem látott valóságélményt. A televízió korabeli metaforájaként a szemüveget említi, mert az akkori, általános vélekedés szerint a televízió olyan, mint az emberi szem mesterséges, technikai, társadalmi meghosszabbítása. Társadalmi, mert onnan is közvetíthet, ahová csak kevés kiváltságos juthat be személyesen, és demokratikus, mert kiterjeszti az egyszerű ember jogait. Technikai, mert képes egyszerre több nézőpontot is tükrözni.

Úgy vélem, ha a kötet elején megfogalmazódik egy hamis kép (szemüveg), ami a 21. század elején, 70 év televíziózás után még mindig sokak körében elfogadott (Olaszországban is, ráadásul a kötet a laikusok számára íródott), akkor a könyv végén célszerű lenne jelentőségteljesen összetörni, elmondani, hogy miért nem helytálló, és a „mágikus-naiv” képpel szemben bemutatni, hogy mit jelent a valóság tömegkommunikációs konstruálása. Menduni tesz néhány érintőleges, finom utalást a könyvben a valóság és a televízió szövevényes kapcsolatára, megemlíti Baudrillard valóságot helyettesítő szimulákrumát is, de hangsúlyosan nem foglalkozik a televíziót érintő egyik legfontosabb kérdéssel.

A televízió fénykora az 1960-as évekre tehető. Menduni részletesen bemutatja és elemzi az amerikai és az európai televízió kialakulásának és fejlődésének eltérő modelljeit. Ezek elemzése a magyar olvasók számára különösen érdekes lehet, mert segít annak a helyzetnek az értelmezésében, amely nálunk a televíziós piac liberalizálása után alakult ki.

A második világháború után a televízió Olaszországban és Nyugat-Európában a demokratizálódás és a modernizáció eszköze, mert ugyanazt az információt, tudást, szórakozási lehetőséget juttatja el mindenkihez; segíti a választókat, hogy tudatos és tájékozott polgárok legyenek; az analfabétizmussal küszködő országokban az iskola szerepét tölti be; az egységes nemzeti nyelv terjesztésével segít áthidalni a dialektusok különbözőségéből származó nyelvi akadályokat, tehát fontos szerepet játszik a nemzeti egység megerősítésében, mondja Menduni, részletesen kifejtve álláspontját. Mindez a televízió pozitív társadalmi fogadtatásának, gyors elterjedésének köszönhető.

Oldalakkal később azt is megtudjuk, hogy az 1980-as évekre megváltozik a televízió társadalmi szerepe, ellentmondásossá válik a társadalmi megítélése. Már nem tud, nem kell népet nevelnie, a nemzeti egység helyett inkább az egyre differenciálódó keresletet kellene kielégítenie, mert ha ezt nem teszi, a jómódú elit végképp elpártol tőle. A kábelen és/vagy műholdon fogható tematikus csatornák erre a fragmentálódott keresletre nyújtanának megoldást. A digitális és interaktív televízió pedig még inkább képes lesz az egyéni igények kielégítésére, hiszen a nézőnek lehetősége lesz arra, hogy csak az általa kiválasztott műsort „kérje le” a szolgáltatótól, és csak azért fizessen, amit megrendelt. A hiperszegmentálódott társadalom igényeire tehát a hiperfragmentált, személyre szabott műsorszolgáltatás lesz a válasz.

Arra a kézenfekvő kérdésre, hogy vajon az 1980-as évekhez képest mennyit változott a televízió megítélése, mi a jellemző attitűd a televíziózással kapcsolatban a nyugati információs társadalmakban, nem kapunk választ, holott a Menduni által kitűnően elemzett kultúrtörténeti folyamatnak ez lenne a másik, aktuális és izgalmas végpontja.

A televízió pozitív megítélésével szemben korán megfogalmazódott az ellenkező tézis is, miszerint a televízió a hatalom, a manipuláció eszköze, és vulgarizálja a kultúrát. Menduni bemutatja a televíziót, a médiát és az egész kultúraipart elsőként átfogó elméleti keretben bíráló Frankfurti Iskola néhány központi fogalmát, felsorolja a nagy európai médiapesszimistákat Hans Magnus Enzensbergertől kezdve Karl Popperen és Pierre Bourdieu-n át Jean Baudrillard-ig, és elismeri, hogy a televízió – működési körülményeiből adódóan – nem semleges, de úgy véli, nem is mindenható. E kijelentésének alátámasztására a hatásvizsgálatok eredményeit elemzi, amelyekről megállapítja, hogy társadalom-, gazdaság- és kultúrafüggőek.

Úgy gondolom, itt az idézett gondolatok kifejtése mellett elkelne néhány szemiotikai alapfogalom ismertetése a szövegek poliszémiájával kapcsolatban, és lehetne utalni a tömegkommunikációs folyamatban részt vevő közönség aktív, interpretáló szerepére és képességére, amivel meg lehetne erősíteni az olvasót abban, hogy szembe lehet helyezkedni a televíziós szövegek által sugallt jelentéssel, és alternatív olvasatokat lehet kidolgozni velük szemben.

Menduni címszavakban megemlít néhány kutatási irányzatot: a hírgyártás kutatását, a napirend-kijelölő hatás (agenda-setting) kutatását, Noell-Neumann elhallgatási spirálját, Gerbner kultivációs elméletét, és Habermas nyilvánosságkoncepciójáról is ír egy rövid bekezdést.

Úgy vélem, ha a szándék valóban az olvasó beavatása, ez a tárgyalási keret túl szűk a téma megfelelő taglalásához. Bár a hatásvizsgálatok zsákutcába jutottak, a legtöbb embert még mindig a televízió feltételezett befolyásoló ereje foglalkoztatja a leginkább. Menduni ráadásul a kötet alcímében is utal arra, hogy ezt a kérdést részletesen fogja tárgyalni, ezért úgy gondolom, ez a rész alaposabb kifejtést igényelt volna még akkor is, ha a szerző célja, hogy csak madártávlatból tekintsen a különböző elméletekre.

A hatásvizsgálatokat követő, ahhoz fűződő téma, a televízió és a gyerekek kapcsolatának elemzése szintén felszínes marad, bár a szerző nagyszerűen bemutatja, miként kódolják az ideális gyermek nézőt az amerikai és az európai modellben. Szó esik a televízióban látott agresszió káros hatásaival kapcsolatban ciklikusan visszatérő aggodalmakról is, és arról, hogy a feltételezett hatásokat még nem sikerült megnyugtatóan bizonyítani. Óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon miért nem sikerül? Akkor mire jó több évtizede kísérletezni? Ezen a ponton azt gondolom, érdemes lenne néhány metodológiai problémával megismertetni az olvasót.

Európában az 1980-as évek elején, nálunk az 1990-es évek végén jelentek meg a kereskedelmi televíziók, amelyek tevékenységét Menduni szerint olykor erős kritika kíséri. Én azt gondolom, bizonyos esetekben morális pánik fellángolásáról is beszélhetünk, és ez a jelenség még mindig tart. Menduni az aggodalmakra reagálva bemutat néhány példát a szabályozásra, majd megfogalmazza, hogy talán az lenne a legkívánatosabb, ha médiaismeretekre lehetne oktatni az iskolás gyerekeket. Ezek szerint Menduni örömmel üdvözölné a magyar kezdeményezést (Magyarországon 2005-től kötelező a mozgóképkultúra- és médiaoktatás a 13–18 éves korosztály számára).

Az 1980-as évek Európájában elterjedt kereskedelmi televízióknak Menduni sokkal dinamikusabb, versenyorientált műsorszerkesztési elveket tulajdonít, mint a közszolgálati riválisoknak. Részletesen be is mutatja az új műsorszerkesztési stratégia elméleti hátterét, és főbb alkotóelemeit.

Azonban a tematikus csatornák is jelen vannak a nyugat-európai televíziós piacokon (Menduni korábban részletesen is foglalkozik velük, fontos társadalmi szerepük miatt). Ennek ellenére a tematikus csatornák műsorstruktúrájának kialakításával kapcsolatban semmit sem tudhatunk meg, holott az alapvetően eltér az általános műsorszolgáltatók stratégiáitól.

A 20. század végére új kommunikációs formák jelennek meg: a televízió, a számítógép, az internet, a telefon és a mobiltelefon egyre erősebb konvergenciájáról beszélhetünk. Egy új kultúra kialakulásának vagyunk tanúi, amelynek megértéséhez kiváló irodalom Menduni könyve. Nagyszerűen összefoglalja a technológiai (digitalizálódás, konvergencia, digitális földfelszíni televíziózás, műholdas, kábeles-digitális televíziózás, digitális hálózatok, platformok stb.) és a gazdasági változásokat (vertikális integráció, médiabirodalmak). Ugyanakkor egyetlen megjegyzést tesz csak arra vonatkozóan, hogy bár a technológiai eszközök rendelkezésre állnak, még nem tudni, mi lesz a televízió társadalmi szerepével, megérett-e a helyzet a t-demokrácia megvalósítására, vagy idegenkednek tőle az emberek (és ha igen, vajon miért).

Menduni megemlít egy sienai példát a televíziós városi hálózatok kiépítésére, de sajnos nem beszél a tapasztalatokról, holott érdekes lenne megvilágítani az elméleti lehetőségeket, majd összehasonlítani a gyakorlatban elért eredményekkel. Ráadásul a digitális interaktív televízióhoz fűződő új társadalmi elvárásokról és a lehetséges társadalmi jelentésekről ebben a pillanatban az olaszok tudhatnak a legtöbbet, ugyanis ők az Unióban a t-demokrácia kutatási projektjének a felelősei, konkrétan az olasz közszolgálati televízió, a RAI.

A televízió új típusú felhasználásával kapcsolatban megfogalmazódik néhány igen releváns kommunikációelméleti kérdés, például az, hogy miként kommunikál ma a nyugat-európai társadalom? Miféle nyilvánosságot jelenthet az új digitális interaktív televízió? Hogyan illeszkedik a társadalmi nyilvánosságok hierarchikus rendjébe? Vannak-e ennek a nyilvánosságnak korlátai? Ki korlátozza? Hipotéziseket természetesen az olvasó is megkockáztathat, de izgalmas lenne ezzel kapcsolatban Menduni gondolataival is megismerkedni.

A új digitális televízió előnyeit a t-demokrácia fogalmával kimeríthető szolgáltatások (önkormányzati és egészségügyi szolgáltatások, kereskedelmi, banki tranzakciók végrehajthatósága, interaktív reklámok, játékok, közönségkutatások stb.) képezik. Menduni szerint a fekete-fehér tévéről a színesre történő áttérés óta most először hajlandók a fogyasztók jelentős összegeket áldozni azért, hogy kicseréljék készüléküket a felsorolt előnyök reményében.

Az említett motivációkkal kapcsolatban szkeptikus vagyok, és úgy érzem, Menduni eléggé elnagyolt ecsetvonásokkal intézi el a fogyasztók magatartását, holott ez a kérdés akár alaposabban is érdekelheti az olvasót mint potenciális fogyasztót.

Az általam felsorolt hiányosságok ellenére Menduni könyve kitűnő olvasmány, mert rendhagyóan izgalmas, ugyanakkor szakszerű darab a médiatörténettel vagy médiaelemzéssel foglalkozó kötetek között. Végül az is az érdeme, hogy nem egy nehezen felhasználható irodalomjegyzékkel zárul, hanem a különféle médiakutatási irányokat megjelölve orientálja az olvasót, és ajánl szakirodalmat a téma továbbgondolásához. (Enrico Menduni, La televisione. Il mondo in ogni casa. Forme e poteri del piccolo schermo nell´era digitale), Mulino, Bologna, 2004, ISBN 88-15-09804-6, 8 euro).