• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2005 ősz

Jog

Dr. Bayer Judit:

A közélet és a közszereplés fogalmának változásai a webes társadalomban

Vállalati rágalmazás vagy fogyasztói kritika?

Amerikában gyakoriak a jó hírnév interneten történt megsértése miatt indított perek. Ezek közül külön típusba sorolhatók azok, amelyeket cégek indítanak eredetileg anonim hozzászólók ellen, akik fórumban, társalgóban (chat room) vagy egyéb spontán nyilvános fórumon, esetleg saját honlapjukon tettek kritikus megjegyzéseket valamely cégre, annak termékeire vagy vezetőire. Két új jelenség találkozása hívja életre az új szokást: a „nagyvállalat kontra internetfelhasználó” közötti pereket az internetes kommunikáció sajátossága és a nagyvállalatok befolyásának növekedése eredményezi. A vállalatok visszaélésszerűen hivatkoznak személyiségi jogaikra, és ezzel esetenként a jogos kritikát vagy a közéleti vitát fojtják el.

Az internetes írásbeliség sajátosságai

Az internetes interaktív kommunikáció egyfajta hamis meghittségérzetet ébreszt a felhasználókban, amely újszerű stílusjegyek megjelenését indukálja. E kommunikációt a számítógép előtti magány és a világ nyilvánosságának ellentéte, valamint a spontán közlés és az írott beszéd keveredése teszi újszerűvé. Míg a hagyományos írott szövegek esetében hozzászoktunk a szabatosabb hangvételhez és a szerkesztett formához, az internetes kommunikáció a szóbeliség stílusjegyeit hordozza, sőt alkalmanként még annál is informálisabb. A gyakori rövidítések, az esetenkénti fonetikus írásmód, a helyesírási hibák és a szaggatott stílus miatt még a szóbeli kommunikációnál is pongyolábbnak tűnhet a fórumokba, társalgókba (chat-room) írt szöveg. A fő szempont a gyorsaság, és nem a minőség. A nyomtatott szöveggel ellentétben a hozzászólás nem megy keresztül a szerkesztő vagy a lektor szűrőjén, de még maga az író sem kontrollálja magát oly mértékben, mint a nyomtatásra szánt szövegnél. Az interneten közzétett szöveg nem az örökkévalóságnak készül, egy kattintással törölhető, és tárgyiasult megjelenése sincs. Többnyire a szerző nem is óhajt nagyobb nyilvánosságot szerezni közlésének, mint a spontán helyzet aktuális közönsége. Csakhogy mivel e közönség létszáma bizonytalan, potenciálisan tömegeket is magában foglalhat, ezért az ilyen módon tett közlés is nagy nyilvánosság előtti elkövetésnek minősül. Lehet, hogy többen elolvassák, mint ahányan egy nyomtatott könyvet. Tehát az internet stílusa minőségileg különbözik mind az írásos, mind a szóbeli, mind a tömeg- és a magánkommunikációtól, mindegyikből merítve bizonyos jellegzetességeket.

Ennek árnyoldala, hogy az anonimitás fátyla alá rejtve gyakran születnek sértő közlések az online fórumokon, hirdetőtáblákon (bulletin board), társalgókban. Az anonim közlések mögött álló személyek azonban többnyire felderíthetők. Amerikában immár nagy számban indítanak személyiségi jogi pereket (kezdetben) ismeretlen személy ellen az interneten megjelent megjegyzések miatt. Az amerikai Elektronikus Kommunikáció Magánélet-védelmi törvénye (Electronic Communications Privacy Act, ECPA) kötelezi az internetszolgáltatókat a személyes adatok kiadására, ha ezt bírósági felszólítás (subpoena) útján kérik tőlük.¹ A törvény meglehetősen tág teret enged a személyes adatok megszerzésének.² Kormányzati szervek csak a törvényben előírt feltételek esetén kérhetik, ekkor azonban kötelező azokat kiadni. Talán ennek köszönhető, hogy a cégek általában nem közvetlenül a szolgáltatótól kérik ki az adatokat, hanem a biztos választ jelentő bírósági felszólításhoz folyamodnak (18. U.S.C. 2702. (c)(5), 2703.).

A John Doe-ügyek: az anonimitás természete elméletben és gyakorlatban

A tipikus pereket gazdasági vállalkozások indítják magánszemélyek ellen olyan, valamely pénzügyi topikban tett megjegyzés miatt, amely rontja hírnevüket, ennek következtében csökkentheti részvényeik tőzsdei árfolyamát. Az eljárás megindításakor a vállalat a „John Doe”³ állandó álnéven jelöli meg az alperest, és egyidejűleg kéri a bíróságot személyazonosságának feltárására kötelező végzés kibocsátására. Az internetszolgáltató ilyenkor köteles kiadni az adatokat. Nincs előírás arra nézve, hogy az internetszolgáltatónak értesítenie kell-e a felhasználót adatainak kiadásáról, illetve az ellene beadott subpoenáról. Néhány internetszolgáltató ezt mégis megteszi, de a Yahoo! például éveken keresztül nem így járt el.

Előfordult, hogy a felperes sem kívánta feltárni személyazonosságát, és magát Azonosítatlan Korlátolt Felelősségű Társaságként jelölte meg. A bíróság így nem fogadta el a keresetet: annak bizonyítását kérte, hogy olyan kivételes, speciális kár érné a személyazonosság feltárása esetén, mint például a társadalmi megbélyegzés vagy a rendkívüli mértékű anyagi kár. A felperes inkább elállt szándékától (Kaplan, 2001).

Az alperesek személyazonosságának megszerzése után a felperes gyakran visszavonja a keresetet. Gyanítható, hogy ilyenkor a tényleges cél csupán a személyazonosság feltárása. Néhány esetben a cég munkavállalóját találták az internetes fantázianév (nickname) mögött, akit emiatt azután elbocsátottak (Raytheon Co. v. John Does, lásd Sobel, 2000: III. B. 15.).

A keresetek visszavonásának másik oka az lehet: a magánszemélyek anyagi háttere általában nem teszi lehetővé, hogy a sértett vállalkozás érdemi kártérítést érvényesítsen velük szemben, ezért inkább eltekint a pereskedéstől. Ugyanebből az okból a bíróság a HealthSouth Corp. v. Krum esetben a pervesztes felet elégtételadásra, havi 50 USD értékű jótékonysági célú adakozásra, és két éven át heti három óra közmunka végzésére kötelezte.

A vállalati pletykálást elősegíti, hogy mind több vállalat tart fenn fórumot a részvényesekkel történő kapcsolattartás céljából. Ezeken közlik a cégükről szóló aktuális híreket, a nyilvánosságra hozni kívánt operatív döntéseket, és igyekeznek bizalmat építeni a befektetőikben. Az interaktív oldalakon rosszízű pletykák és hazugságok is megjelenhetnek, amelyek ugyancsak a részvények árának csökkenését eredményezik. A pletykák az igazgatóság tagjainak magánéletétől kezdve üzleti hazugságokig terjedhetnek. Elképzelhető, hogy valaki nyereségszerzési céllal igyekszik árfolyamesést előidézni a negatív információ terjesztésével, hiszen bizonyos tőzsdei tranzakciók esetén kifejezetten előnyös a részvényárfolyamok zuhanása (Lidsky, 2000: 880).

A sorozatban folyó ügyek a véleménynyilvánítási szabadságot védő aktivisták hangos tiltakozását váltották ki, hiszen tőkeerős nagyvállalatok perelnek kiszolgáltatott kisembereket. Gyakran a termékkel vagy a vállalat üzletpolitikájával kapcsolatos jogos kritika képezte az ügy tárgyát. Egyfelől indokolt lehet a jogvédők aggodalma, másfelől viszont az is tény, hogy az internet sajátos természete miatt a hagyományos erőviszonyok nem ugyanúgy érvényesülnek, mint a megszokott médiumok esetében.

Az internet sokat hangoztatott demokratikus természete lehetővé teszi, hogy bárki ugyanakkora súllyal szólhasson, és hangja ugyanannyi személyhez jusson el, akár tőkeerős nagyvállalkozás tesz közzé valamit, akár egy egyszerű magánszemély. Természetesen az interneten is működnek az érdekérvényesítésben meglévő hagyományos különbségek, hiszen a tőkeerős vállalat fizetett hirdetést is közzétehet a sokat látogatott honlapokon, míg az egyszeri felhasználó közleményére talán senki sem kattint rá. Mindazonáltal nehéz lenne azt állítani, hogy egy fórumon belül ne lennének egyenlők a feltételek. Ebből az is következik, hogy hiába tőkeerős egy nagyvállalat, az internetes környezetben hasonlóan védtelen a rágalmak ellen, mint egy magánszemély. Az elektronikus környezetben közzétett megjegyzésnek akár nagyobb hatása is lehet, mint egy szaklapban közzétett cikknek, különösen, ha a fórumot olyan személyek olvassák, akik az ottani, „naprakész” információkat közvetlen gazdasági döntéseik alátámasztására kívánják felhasználni. Az elektronikus megjegyzést át lehet másolni más honlapokra, így megtöbbszörözni, és még nagyobb közönség elé tárni. Ismert, hogy ami egyszer megjelenik a virtuális világban, azt csaknem lehetetlen onnan kiirtani. Ezért ha egy felhasználó gátlástalan vagy akár csak gondatlan, súlyos gazdasági károkat okozhat a vállalatnak. A vállalatnak még így is számos eszköz áll a rendelkezésére ahhoz, hogy jó hírnevét helyreállítsa, de a kisemberek véleménye ma nagyobb hatást gyakorolhat a vállalatokra, mint bármikor az internet előtt.

Mindettől függetlenül is jogos az igény, hogy a személyiségi jogokat valóban sértő állítások miatt a sértett fél elégtételt kapjon. Ennek érdekében akár az is indokolt lehet, ha a bíróság személyazonossága felfedésére kötelezi a jogsértő felet. Ugyanakkor viszont káros lenne, ha a személyazonosság felfedése és a perrel való fenyegetés a jogos kritikával szembeni fegyverré válna, vagy ha az anonim közzététel kerülne veszélybe.

Ismert tény, hogy az anonim hozzászólást lehetővé tevő fórumokon rendszeresen eldurvul a hangnem, aminek megelőzésére gyakran moderátort alkalmaznak, aki kiszűri a trágár megjegyzéseket. Az udvarias formában megfogalmazott hazugságokkal szemben azonban a moderátor is tehetetlen. Az anonim közlés pozitív és negatív vonásait szemlélteti a következő két eset. Egy amerikai egyetemen az internetről szóló szeminárium résztvevői álneveken működtetett fórumot hoztak létre az órák közötti eszmecsere céljából. Néhány héttel a kezdet után az egyik résztvevő rasszista megjegyzéseket tett, amit követően heves, indulatos vita alakult ki. A szeminárium tagjai már az órákon is gyanakodva méregették egymást, elmaradoztak: a kísérlet csúful végződött (Lessig, 1999: 80–82). A másik esetben egy baráti társaság tagjai társalogtak (chateltek) egymással rendszeresen. Felvetődött az ötlet, hogy szexuális problémákat is megvitassanak egymással. E célból úgy döntöttek, hogy az őszinteség megkönnyítése érdekében álneveket fognak használni. Ők a javukra fordították az internetes kommunikáció e lehetőségét.

Az anonim közzététel valódi érték, amelyet kár lenne veszni hagyni néhány felelőtlen rágalmazó miatt. A kommunikáció fejlődésére kedvező hatással lehet, ha némi felelősségérzet alakul ki a hozzászólókban, amennyiben tisztában vannak azzal, hogy ha valakit megsértenek személyiségi jogaiban, akkor azért felelősségre vonhatók. Csakhogy ha valakit akkor is fenyeget a pereskedés és a leleplezés veszélye, ha nem lép túl a véleménynyilvánítási szabadság határain, az kedvezőtlen, bénító hatást (chilling effect) fejt ki. Annak eldöntése, hogy hol végződik a véleménynyilvánítási szabadság és hol kezdődik a másik személy jogsérelme, sokszor a bíróságok számára is nehézséget okoz. Nem lenne helyes, ha állandó veszély fenyegetné azt, aki jogos kritikát fogalmaz meg, vagy olyan nézetének ad hangot – kulturált formában –, amely mások nemtetszését válthatja ki. Egy magánszemély számára nemcsak az elmarasztaló ítélet jelenti a problémát, hanem maga a pereskedés ténye is: ügyvédről kell gondoskodnia, és megjelenési kötelezettsége van, amely számos járulékos költséggel jár. Learned Hand bíró azt állította magáról, hogy a betegségen és a halálon kívül semmitől sem fél jobban, mint a pereskedéstől (Lidsky, 2000: 12).

A perrel fenyegetés elrettentő erejét ki is használta a Healthsouth vállalat a Peter Krummal szemben nyert pere után. Ugyanazon a fórumon, amelyen korábban a vele szembeni rágalmak is megjelentek, közleményben figyelmeztette a résztvevőket, hogy ha valótlan és sértő megjegyzéseket tesznek közzé, személyazonosságuk felderíthető lesz. A közleményt Peter Krum – bíróság által elrendelt – helyreigazító közleménye nyomatékosította (Lidsky, 2000: 888).

A perrel való fenyegetőzés megfélemlítés céljával történő alkalmazását és az átlagember kiszolgáltatottságát jelzi az Osborne v. U-Haul International Inc. eset. John Osborne gépkocsit bérelt, amely útja során többször is lerobbant, és még a javítás költségeit is vele akarták megfizettetni. Hiába emelt panaszt a megfelelő fórumokon, nem kapott orvoslatot. Vigaszul létesített egy honlapot, amelyen közzétette a történetét, és fórumot teremtett más, hasonló cipőben járó fogyasztók számára is. A vállalat erre jó hírnév megsértése címén eljárást indított Osborne ellen, méghozzá székhelyén, Arizona államban, amely az alperes lakhelyétől (Georgia) igen távol esett. Osborne úgy érezte, a pereskedés helyének kiválasztása arra irányul, hogy ne vehessen részt az eljárásban, és így védekezés hiányában elmarasztaló ítélet születhessen. Két, a szabadságjogokért küzdő civil szervezet, az ACLU (American Civil Liberties Union) és az EFF (Electronic Frontier Foundation) azonban elvállalta az illető ingyenes jogi képviseletét, mire az U-Haul visszavonta a keresetet.

A személyazonosság feltárása után visszavont keresetek magas száma miatt szükségessé vált, hogy a bíróságok érdemben is megvizsgálják az igényt, mielőtt elrendelik a személyazonosság feltárását. Elvárható lenne, hogy a bíróság csak akkor bocsássa ki a személyazonosság felderítését elrendelő végzést, ha legalább valószínűnek látja a jogsértést. Ehhez előzetesen meg kell vizsgálnia az ügyiratot, és egy előzetes véleményt kell alkotnia az esetről. Félő azonban, hogy ezzel a bíróság prejudikálna, és a későbbiekben már a tüzetesebb vizsgálatot mellőzve, automatikusan adna helyt a kérelemnek. A másik, véleményem szerint kedvező lehetőség, hogy a személyazonosságot felderítik ugyan, de azt a bíróság zártan kezeli mindaddig, amíg az elmarasztaló ítéletet meg nem hozta. Ezzel elejét venné annak a gyakorlatnak is, hogy pusztán a személyazonosság kiderítésének szándékával indítsanak keresetet, amelyet azután visszavonnak, mert ez a bíróságokra is felesleges terhet ró. Még biztonságosabb lenne, ha az internetszolgáltató csak annyit jelezne vissza, hogy meg tudta-e állapítani az illető személyazonosságát, és azt készenlétben tartaná arra az esetre, ha elmarasztaló ítélet születik az illetővel szemben. Az eljárás során a bíróság sem szerezne tudomást a személyazonosságról. E módszer hátránya viszont, hogy a bíróság nem lenne képes az alperes körülményeinek megítélésére, ami az adott esetben lényeges lehet, és a bizonyítási eljárás lefolytatása is nehézségekbe ütközne.

A közéleti vita fogalmának módosulása

A közéleti diskurzus folytatásának szabadsága az egyik leglényegesebb érv a véleménynyilvánítási szabadság mellett. Fokozott védelmet élvez minden olyan megnyilvánulás, amely a közéleti vitához hozzájárul. Kérdés, hogy mit nevezhetünk közéleti beszédnek. Vajon csak a közügyekről szóló beszéd tartozik-e ebbe a körbe, vagy a köz érdeklődésére számot tartó más témák is; esetleg minden, a társadalom számára közös téma? A társadalom kulturális eseményei vajon ilyennek tekinthetők-e? Az internetes fórumokon a témaválasztás spektruma igen széles: a politikától és a pénzügyektől kezdve a társadalmi és az egyéni problémákon át a szabadidő-tevékenységekig terjed. Vajon közüggyé válik-e egy téma attól, hogy elvileg mindenkit érinthet, és mindenki hozzászólhat? Vagy inkább a fogalom azon jelentését vesszük alapul, hogy „közös ügy”, azaz a közösség ügye? Nos, ebben az esetben egy tőzsdei híreket taglaló fórum is lehet közügy, hiszen a tőzsde nyilvános piac, amelynek működése jelentős befolyást gyakorol a szélesebb gazdaságra is. Jack Balkin a demokrácia megnyilvánulásának tekint minden olyan diskurzust, amelyet a neten folytatnak a felhasználók (Balkin, 2003: 46).⁴ Ezek szerint minden közbeszélgetésnek közéletinek kell minősülnie.

Az individualista magyarázat szerint a véleménynyilvánítási szabadság értékét nem elsősorban a közéleti diskurzusban való részvétel adja, hanem az egyén önkifejezéséhez való joga (vö. Scanlon, Baker 2000). Ennek alapján akkor is korlátozhatatlan a szólás, ha semmivel sem járul hozzá a demokratikus közéleti vitához, feltéve, hogy nem sérti mások jogait. Ha ezt az elméletet vesszük alapul, akkor is felvetődik a kérdés: mennyiben tekinthetők az egyéniség kibontakoztatásához szükségesnek az inadekvát, inkoherens, téves, valótlan, trágár megnyilatkozások? Ugyanakkor viszont van-e joga bárkinek is megítélni, hogy melyik állampolgár megnyilatkozása értékes és melyiké színvonaltalan? Az internet valóban demokratikus, hiszen bárki számára lehetővé teszi, hogy a hangját hallassa. Ez a demokrácia azonban remélhetőleg nem veszi fel újra az Arisztotelész által neki tulajdonított jelentést: az ókori bölcs a csőcselék uralmát értette rajta (Bayer József, 1998: 56). Egyes nézetek szerint nemcsak a kormányzati beavatkozás és a perrel való fenyegetőzés gyakorolhat bénító hatást a kommunikációra, hanem a kulturálatlan, sértő hangvétel is, amely kiszorítja az értelmes közéleti diskurzust. E nézet képviselői szerint ezért feltétlenül szükséges lenne üldözni és megbüntetni az internetes környezetet ilyen módon szennyezőket. Véleményem szerint ez a következtetés túl messzire megy, mert ahogy a magyar Alkotmánybíróság is kijelentette: a jog nem a stílus formálására való (30/1992. [V. 26.] alkotmánybírósági határozat V. 3.). Emellett a társalgás tartalmát és stílusát az erre hivatott moderátorok, vagy akár maguk a résztvevők is formálhatják. A Raging Bull nevű fórumok például lehetővé teszik a résztvevőknek, hogy töröljék azokat az üzeneteket, amelyeket nem tartanak odaillőnek. Ezenkívül azonban mindig rendelkezésre áll a válasz, illetve a cáfolat közzétételének lehetősége, továbbá a közösségi nyomásgyakorlás is a rágalmazóval szemben.

Bárki szerzővé válhat az interneten, hacsak az írástudatlanság nem állja az útját. Vajon fennáll-e a veszély, hogy végérvényesen elsekélyesedik a közéleti diskurzus? Kétségtelen, hogy olyanok is hangot kapnak és a nyilvánosság elé lépnek, akik korábban nem tették és nem is tehették ezt meg, hacsak nem passzívan: riportalanyként vagy „sztori”-ként, interpretálva, kontextusba helyezve, vágva-szerkesztve. Azok a személyek, akik legfeljebb témái lehettek a médiumnak, de nem alkotói: a halmozottan hátrányos helyzetűek vagy a társadalom kivetettjei. Az internetfelhasználó ezzel szemben körítés és szépítés nélkül, egyes szám első személyben szólal meg. Az eredmény sok esetben hagy maga után némi kivetnivalót.

Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy az internet csak megteremti ennek a lehetőségét is, miközben sok további lehetőséget is teremt. Nem zárja ki, hogy névvel, jelszavas belépéssel is lehessen társalgókat kialakítani és színvonalas beszélgetéseket folytatni, mint ahogy azt sem, hogy a moderátor vagy a többi résztvevő nyesegesse a vadhajtásokat. Akárcsak az együttlét, az elkülönülés is maximálisan megoldható. Az elkülönülés általánossá válásával azonban éppen az a jellegzetes vonása veszne el, hogy olvasztótégelyként bármelyik rendű, rangú, nemű felhasználónak közös teret teremt. Akár előnynek is tekinthetjük azt, hogy olyan személyek is szembesülhetnek a rasszizmussal és az idegengyűlölettel, akik korábban nem tapasztalták azt közvetlenül, és akik taszítónak találják. Akik egy fórumon szembeszállnak a gyűlölettel vagy a rágalmazással, azok a szó legszorosabb értelmében közéleti beszélgetést folytatnak: a közéleti stílus formálásáról szóló vitában vesznek részt. Természetes lenne, hogy idővel magától alakuljon ki egyfajta „hálózati” illemtan. Az általános szabályok kialakulását azonban megnehezíti, hogy az internet közössége nem állandó és nem definiált.

A valós térben kialakulnak egymástól többé-kevésbé megkülönböztethető társadalmi csoportok, amelyek egymás kommunikációs stílusát kevésbé értik, esetleg attól idegenkednek. A virtuális térben azonban nem a külső személyiségjegyek jellemzik az egyént, hanem a tartalom és a stílus hordozza a jellegzetes vonásokat. Számítani lehet arra, hogy a virtuális térben – csakúgy, mint a valós térben – ki fognak alakulni bizonyos klubok, hiszen a demokrácia sem jelent tényleges egyenlőséget. Az internet történelmi jelentősége, hogy a korábban kevésbé látható személyek számára is lehetővé teszi a nyilvános megjelenést. Lehet, hogy csak a hasonló cipőben járók fognak e közlésekre odafigyelni – mégis, bárki számára megvan az esély, hogy részt vegyen egy globális diskurzusban. Megszólalásával mindenki magát minősíti, ezért mindenki számára nyitva áll a választás lehetősége, hogy melyik stílust képviseli, és melyik klubhoz kíván tartozni. Mivel más információ elvileg nincs, csak az, ami a képernyőn látható (ahogy az ismert vicc mondja: „ne aggódj, az interneten senki sem látja, hogy kutya vagy”), a mobilitási feltételek sokkal kedvezőbbek, mint a reális világban.

Tehát az internet – interaktív jellegénél fogva – szuverén felhasználók tömegének folyamatos közbeszélgetéséhez nyújt terepet. Szuverénnek nevezem a felhasználókat, mert egyaránt választhatják a részvételt vagy annak hiányát, megválaszthatják a klubot, amelybe tartozni szeretnének, és saját magatartásukkal formálhatják a beszélgetés irányát. A felhasználók nem passzív alanyai valaki más kommunikációjának, mint a média hagyományos formái esetében. E felhasználók folyamatos beszélgetése pedig a demokratikus részvétel egy modern formája. A nem körülhatárolt csoportba tartozó szereplőkkel folytatott beszélgetést közbeszélgetésnek tekintem, függetlenül attól, hogy milyen témákról folyik a szó, pusztán azért, mert potenciálisan bárki részt vehet benne, és bárki alakíthatja. E közbeszélgetés szabadságának az az ára, hogy egyes résztvevők olyan stílust alkalmaznak, amely másokat sérthet.

A kérdés az, hogy hajlandók vagyunk-e ezt az árat megfizetni egy demokratikus közbeszélgetés fenntartásáért, vagy inkább a szabályozott elitmédiumokra szavazunk? Véleményem szerint a szavakkal elkövetett sérelmek elviselése nem túl nagy ár egy világméretű szabad diskurzus fenntartásáért. Az utóbbihoz fűződő közérdek nagyobb súllyal esik latba, mint az emberi méltóság védelme – kivéve természetesen a kirívóan súlyos eseteket. Különösen annak fényében van ez így, hogy maga a közbeszélgetés teszi lehetővé: a sértett fél válaszoljon az őt sértőnek.

1. ábra (The New Yorker, 1993. július 5. 61. old. Peter Steiner)
(Az interneten senki sem látja, hogy kutya vagy)

A közszereplők körének újragondolása

A demokratikus államokban elterjedt alapelv, hogy közhatalmat gyakorlókkal, közszereplőkkel szemben a megengedett kritika határai tágabbak, mint magánszemélyekkel szemben. A hagyományos véleményszabadság-szemlélet a magánszemélyek szabadságát védi az állammal szemben úgy, hogy a természetes és jogi személyek egyaránt magánszemélynek minősülnek. Az internet azonban oly módon változtatja meg a kommunikáció sajátosságait, amely a megszólalók viszonyának újragondolását indokolja.

A jogi személyeket hagyományosan a magánszemélyekkel egy sorban kezeli a jog. A Ptk. szerint „[a] jogi személy […] jogképessége kiterjed mindazokra a jogokra és kötelezettségekre, amelyek jellegüknél fogva nem csupán az emberhez fűződhetnek” (28. § (4) bekezdés).

Napjaink globalizációs jelensége, hogy egyes nagyvállalatok befolyása a hagyományos, szuverén állami hatalommal vetekszik. E befolyáson egyrészt az érdekérvényesítő képességüket, másrészt az állampolgárok életére jelentős hatást gyakorló döntések meghozatalának hatalmát értem. A gazdasági jog, a versenyjog reagált a változásokra és jelentős változáson ment keresztül – a Polgári Törvénykönyv személyiségi jogi szemlélete azonban nem változott: a jogi személyek továbbra is ugyanolyan elbírálás alá esnek, mint a magánszemélyek.

Jack Balkin rámutat, hogy a gazdasági vállalkozások kihasználják a véleménynyilvánítási szabadság hagyományos elméleteit, és saját javukra fordítják azokat úgy, hogy a szabadság lényege sérül. Véleménye szerint az utóbbi negyedszázadban a médiavállalkozások a véleménynyilvánítási szabadság zászlaja alatt hárították el az állami beavatkozást, miközben az általuk teremtett technikai közeg révén ellenőrzést gyakorolnak a felhasználók szólásszabadsága felett (Balkin, 2003: 30). Ennek tipikus példája a McDonald's és a Greenpeace között 14 éve folyó rágalmazási per. 1990-ben a Greenpeace a McDonald's által kínált ételek elleni érveket tett közzé egy szórólapon, amiért a gyorsétteremlánc beperelte. 1997-ben – állítólag Anglia leghosszabb tárgyalása után – a bíróság a Greenpeace javára döntött, valósnak találva, hogy a McDonald's hamisan úgy állítja be, mintha az általa kínált étrend egészséges lenne, holott nem az, valamint hogy a McDonald's reklámkampánya kihasználja a gyermekeket. A fellebbviteli bíróság – bár számos pontban ugyancsak igazat adott a Greenpeace-nek (például abban, hogy a McDonald's alacsony béreket fizet és nem biztosít megfelelő munkakörülményeket) –, valótlannak találta azt az állítást, hogy a McDonald's-étel egészségtelen, mert az csak akkor okoz elhízást és szívbetegséget, ha sokat esznek belőle – és az alperest 40 000 font megfizetésére kötelezte.⁵ A Greenpeace a Strasbourgi Emberi Jogi Bírósághoz fordult, amely megállapította a véleményszabadság (10. cikkely) és a tisztességes eljáráshoz való jog (6. cikkely) sérelmét, és összesen 35 000 euró kártérítésre kötelezte az angol államot a Greenpeace-aktivistákkal szemben (Case of Steel and Morris v. United Kingdom).

A McLibel-ügynek is az az üzenete, hogy indokolt lenne a közszereplőkre vonatkozó eltérő bánásmódot azokra a nagyvállalatokra is kiterjeszteni, amelyek az emberek életére kihatással lehetnek. Keane még jóval az internethasználat elterjedése előtt azt sürgette, hogy

„drasztikusan feloldják a rágalmazási törvényeket az egyszerű véleményalkotók javára, akik […] nem vészelhetik át, ha nagyvállalatok […] rágalmazási pert akasztanak a nyakukba” (Keane, [1991] 1999: 114).

Az idézett esetek azt mutatják, hogy az úgynevezett vállalatrágalmazás (corporate libel) új jogi műfajjá válik, amelynek az internet különös mértékben lendületet ad. Ez a jelenség nem kezelhető egy lapon a magánszemélyek becsületének megsértésével. A jogalkotó feladata lenne, hogy reagáljon az új kihívásra. Ennek hiányában azonban a bíróságok is kiterjeszthetnék a közszereplőkre vonatkozó szabályokat ezekre a vállalkozásokra. Mindazok az indokok, amelyek a közszereplők magánszférájának határait szűkebbre vonják, a velük szembeni véleménynyilvánítás határait pedig tágabbra, azokra a gazdasági társaságokra is vonatkoztathatók, amelyek tőkeerősek, tehát véleményüknek jó eséllyel és eredményességgel képesek hangot adni, és döntéseik nagyszámú ember életére gyakorolnak hatást.

A magyar Alkotmánybíróság 36/1994 (VI. 24.) számú döntésével megsemmisítette a „hatóság vagy hivatalos személy megsértése” nevű tényállást, és kimondta, hogy az értékítéletet kifejező véleménynyilvánítás – bármennyire is sérti a hivatalos személy becsületét – nem büntethető, és a becsület csorbítására alkalmas valótlan tényállítás is csak akkor, ha a tényt állító személy tudta, hogy közlése valótlan, vagy azért nem tudott annak valótlanságáról, mert a tőle elvárható figyelmet elmulasztotta (Halmai, 2000b: 18). Az Alkotmánybíróság e döntésében lényegében az amerikai New York Times v. Sullivan döntés elveit fogalmazta újra (Halmai, 2000a: 294). Az Emberi Jogok Európai Bírósága is erre a következtetésre jutott a Lingens v. Austria esetben, amelyben kimondta, hogy a politikust e minőségében érő kritikus, sértő vélemény korlátozása nem tekinthető szükségesnek egy demokratikus társadalomban (Halmai, 2000a: 295).

Ugyanakkor a jog és a joggyakorlat nem adott egzakt definíciót arra nézve, hogy kit kell közszereplőn érteni (Kerekes & Zombor, 1999: 50). Az alábbiakban felidézem, milyen definíciók és bírói értelmezések állnak rendelkezésre a magyar és az amerikai jogrendben, valamint az Európai Emberi Jogi Bíróság döntéseiben.

Az Alkotmánybíróság számos határozatában említi a „közszereplő politikus” fogalmát: többek között a 20/1997 (III. 19.), a 36/1994 (VI. 24.), a 23/1999 (VI. 30.), valamint a 34/2004 (IX. 28.) alkotmánybírósági határozatban. Részletesebben foglalkozik a fogalommal az 57/2001 (XII. 5.), a 60/1994 (XII. 24.) és a 36/1994 (VI. 24.) alkotmánybírósági határozat. A 36/1994 (VI. 24.) alkotmánybírósági határozat indokolásában így fogalmaz:

„a kritika megengedhetőségének határai tágabbak a kormányzat, a közhivatalnokok esetében, mint a politikusok tekintetében, és valamennyi közszereplő esetében tágabbak, mint a magánszemélyek tekintetében”.

Ebből nyelvtani értelmezés útján arra következtethetünk, hogy a közszereplő tágabb kategória, mint a politikusok és közhivatalnokok köre. Ugyanabban a bekezdésben pedig „közszereplést vállaló személyeknek” nevezi őket (II. 2.). De nevezi őket „közfeladatot ellátó, illetve a közéletben szerepet vállaló” személyeknek is, máshol pedig a „közélet szereplőinek” (III. 1.). Az így körülírt alanyi kör pontosabb meghatározását a bíróságokra hagyja (III. 3.).

Az átvilágításokkal kapcsolatos 2003. évi III. törvény a közszereplő alábbi definícióját kínálja:

„…az a személy, aki közhatalmat gyakorol, gyakorolt vagy közhatalom gyakorlásával járó tisztségre jelölték, illetve aki a politikai közvéleményt feladatszerűen alakítja vagy alakította” (2. § 13.).

Ha az érintett személy közszereplő minőségét nem ismeri el, végső soron a bíróság dönt erről. Az 57/2001 (XII. 5.) alkotmánybírósági határozat az Emberi Jogok Európai Bírósága joggyakorlatára való hivatkozáskor „politikusok, köztisztséget betöltő vagy a közéletben szereplő személyek” becsületét említi. Másrészt viszont csak a politikusi hivatás szerint különböztet, amikor leszögezi, hogy a politikai vita szabadsága miatt megengedhető a durvább hangnemű kritika a politikusokkal, mint a nem politikusokkal szemben (II. 7.).

A Ptk. kommentárja szerint közszereplésnek az a megnyilvánulás minősül, amely „befolyásolja a szűkebb vagy a tágabb társadalom életét, a helyi vagy az országos viszonyok alakulását” (Törő, 2005). Nyilvánvalóan nem csupán a közhatalmat birtokló, politikai közszereplőket tekinti ilyennek, mivel megemlíti a „művészi, tudományos, illetve irodalmi működés körén kívül eső, így tehát az »egyébként« közszereplést vállaló személy” esetét is. Ebből arra következtethetünk, hogy a művész, az irodalmár stb. is közszereplőnek minősül, és ehhez képest vannak „egyéb” közszereplők.

Mint látjuk, a hatályos joganyag nem kínál egzakt definíciót a közszereplő fogalmára, de a körülírások nem is zárják ki, hogy az a nem politikai közélet szereplőire is vonatkozzon.

A magyar joggyakorlatban eddig nem volt olyan eset, amelyben az általunk vizsgált kérdésben kellett volna állást foglalni. Az sem jellemző, hogy jogi személyek indítsanak eljárást személyiségi jogaik megsértése miatt. 2004-ben nagy figyelmet keltett, amikor a Legfőbb Ügyészség személyiségi jogainak megsértése miatt eljárást kezdeményezett Szabó Zoltán országgyűlési képviselő ellen. A keresetet a bíróság arra hivatkozva utasította el, hogy a Legfőbb Ügyészség közszereplő, így több kritikát kell elviselnie, mint egy magánszemélynek. (A párhuzamos felperes ügyész azonban pernyertes lett – holott ő is közszereplő!) Témánk szempontjából azonban nem jelentős az eset, mert nem azért nyilvánította a bíróság közszereplőnek az ügyészséget, mert jogi személy, hanem mert közhatalmat gyakorol.

Az általam javasolt új megközelítés nem a jogi személy és a magánszemély közötti megkülönböztetést, hanem a politikai közélet és a gazdasági élet szereplői közötti megkülönböztetést szüntetné meg. A gazdasági élet egyes nagy hatalmú szereplői attól függetlenül közszereplőnek minősülhetnének, hogy magánszemélyről vagy jogi személyről, esetleg jogi személyiséggel nem rendelkező gazdálkodó szervezetről van szó.

Az amerikai joggyakorlat sem ad precíz definíciót a közszereplők mibenlétére, viszont a kiterjedt gyakorlat kísérletet tesz e kategória körülírására. A New York Times v. Sullivan ügy (1964) vezette be azt a szemléletet, hogy hivatalos személy csak akkor követelhet kártérítést hivatalos minőségére vonatkozó állításért, ha azt szándékos rosszindulattal vagy súlyos gondatlanságból tették (lásd még Curtis Publishing Co. v. Butts, 162). Ezt követően a Rosenblum-döntés terjesztette ki az elvet arra az esetre is, ha az állítás közügyeket érint, függetlenül attól, hogy a szereplők ismertek vagy ismeretlenek-e (Molnár, 2002: 57).

A Gertz-ügy több kategóriára bontotta a közszereplőket: vannak, akik minden körülmények között ennek számítanak, mert ismertségük általános, vannak, akik csak bizonyos körökben ismertek, ezért csak bizonyos kontextusban minősülnek közszereplőnek, és vannak, akik nem önként vállalták a nyilvánosságot, mégis belekeveredtek valamely közügybe (Lidsky, 2000: 910). Az indokok között felmerülnek a közszereplők jellemző vonásai:

(1) lényegesen nagyobb hozzáférésük van a kommunikációs csatornákhoz, ezért több eséllyel tudnak fellépni a rágalom ellen, mint egy magánszemély,

(2) önként vállalták a szereplést, ezzel kitették magukat a közvélemény vizsla tekintetének és

(3) jelentős hatásuk van közügyekre.

A fogalom gazdasági társaságokra való kiterjesztése nem ismeretlen az amerikai joggyakorlatban. Számos bíróság érvelt azzal, hogy a tőzsdén jegyzett részvénytársaságokat automatikusan közszereplőnek kell tekinteni, legalábbis a részvények kereskedelmét érintő ügyekben, mert a társadalomra gyakorolt befolyásuk nem hagyható figyelmen kívül (Reliance Ins. Co. v. Barron's, American Benefit Life Ins. Co. v. McIntyre, idézi Lidsky, 2000: 912). Minnesota államban jogszabály nyilvánítja a részvénytársaságokat közszereplőknek. Egy másik bírósági döntés szerint a gazdasági társaság személyiségi jogainak védelméhez kisebb állami érdek fűződik, mint a magánszemélyekéhez, ezért a társaságnak mindig bizonyítania kell, hogy a sértő megjegyzést szándékos rosszindulattal tették.

Ha szemügyre vesszük a nyilvános részvénytársaságok társadalmi pozícióját, nem találunk érvet az ellen, hogy közszereplőnek tekintsük őket. A tőzsdén jegyzett részvénytársaság a nyilvános piacon engedi részvényeit forgalmazni. A befektetőknek ehhez ismerniük kell a cégre vonatkozó információkat, amelyekből következtethetnek annak jövőbeli sikerességére. Ezért a tőkepiac egyik alapelvének, az átláthatóság követelményének érvényesítése érdekében a tőkepiaci törvény éves jelentés közzétételére és a főbb stratégiai tranzakciók előzetes bejelentésére kötelezi a részvénytársaságokat (2001. évi CXX. törvény a tőkepiacról, 52–55. §§). Ennélfogva a tőzsdén szereplő cégeknek már eleve, a törvénynél fogva is a nyilvánosság részeivé kell válniuk. A részvénytársaság működésével kapcsolatos információk magánszemélyek széles körének gazdasági érdekeit érintik, továbbá befolyásolják a makrogazdasági környezetet. A részvénytársaság önként is tesz közzé önmagáról népszerűsítő információkat – amelyeket a befektetők jogosultak kritikusan fogadni.

Egyes nézetek szerint az összes internetes szereplőt közszereplőnek lehetne tekinteni, mert bármikor közzétehetik helyreigazításukat, nem szenvednek hiányt kommunikációs csatornában (Lidsky, 2000: 286. lábjegyzet). Ha így is van, a tőkeerős részvénytársaságok nagyobb befolyással és hitelességgel rendelkeznek, mint egy magánszemély, ezért az ő pozíciójuk nem tekinthető azonosnak egy egyszerű internetfelhasználó helyzetével.

Az Európai Emberi Jogi Bíróság sem ad tényszerű definíciót arra, hogy mit ért „közszereplő”-n. A Lingens v. Austria ügyben, amelyben először nyilvánítja ki az elvet, „politikusokat” említ, és nem közszereplőket (Lingens v. Austria 42). A Worm v. Austria ügyben már közszereplőket említ, és ennek kapcsán idézi a Lingens-ügyben megfogalmazott elvet. Egy ugyancsak osztrák ügyben a kérelmező nevezi a Kronen-Zeitungot közszereplőnek (Wabl v. Austria, 32).⁶

Következtetések

A véleménynyilvánítási szabadsággal kapcsolatos esetek jogsértett felei ma nem a világnézeti meggyőződésük hangoztatása miatt meghurcolt egyének, hanem megbántott óriásvállalatok. A hagyományos elmélet szerint a véleménynyilvánítási szabadság funkciója az, hogy megvédje az egyént az állami erőszaktól, ha kritikus nézeteket fejt ki a mindenkori kormánnyal szemben. A nagyvállalkozások ebben a játszmában ugyanazt a szerepet játsszák, mint az állam a 18–19. században, amikor cenzúrát alkalmazott, és meghurcolta az ellenzéki gondolkodókat. Az akkori állam szuverén hatalmát féltette – a vállalat gazdasági hatalmát félti a kritikától. Paradox, hogy a magánvállalkozások éppen azt a szabályt használják fel, amelyet eredetileg az egyéni jogok védelmére, az emberi méltóság és becsület védelme céljából fejlesztettek ki.

A technológiai fejlesztések az egyéni magatartás mind erősebb kontrollját teszik lehetővé, nagyobb teret biztosítva ezáltal a médiavállalkozásoknak (Balkin, 2003: 32). A médiavállalkozások több milliárd konkurenssel kerültek szembe: az interaktív internet felhasználójával. Érthető tehát az a törekvésük, amellyel a tartalom feletti ellenőrzésüket igyekeznek továbbra is fenntartani. A tartalom megalkotásának közösségivé válása azonban a demokratikus közélet vívmánya, és a társadalom sokat veszítene, ha a vállalkozások kiterjesztenék uralmukat az internetes információs közegre is.

A fentiek fényében indokoltnak látszik – bármifajta jogi szabályozás előtt – megkülönböztetni az egyéni és az üzleti felhasználókat. Az új kategória megalkotását ahhoz hasonlítanám, mint amikor az általános szerződési feltételek alapján történő szerződéskötésre külön szabályrendszert hozott a jogalkotó (Ptk. 209/C §). Igen hasonló megfontolás késztette erre: a tömegtermelés következtében a hagyományos egyenrangú szerződési viszonyok helyébe belépett az arctalan nagyvállalat és a fogyasztó szerződése, amelyben a nagyvállalat diktál, a fogyasztó pedig nincs alkupozícióban. A szerződési szabadság hagyományos polgári jogi elve szerint a szerződő felek egymással horizontális viszonyban lévő, egyenrangú felek, akik szabadon állapodnak meg a szerződés típusában, tartalmában, a szerződő partner megválasztásában. Csakhogy nyilvánvalóvá vált: a nagyvállalatok és a fogyasztók között létrejövő standardizált üzletkötések nem engedték ezt az elvet érvényesülni.

Bár kétségtelen, hogy bárki közzétehet saját honlapot, nézeteit közölheti bármely fórumon, társalgóban, névvel vagy név nélkül, az egyszerű felhasználó sohasem lesz ugyanolyan helyzetben, mint egy médiavállalkozás, legyen az internetes, hagyományos vagy mindkét színtéren jelen lévő. Hiába közöl egy magánszemély helyreigazítást a saját honlapján, annak nézettsége – azaz hatása – meg sem közelíti majd a sokat látogatott portálon közzétett tartalomét. A két különböző típusú szereplő azonosként való kezelése mind rosszabb helyzetbe hozza az egyéni felhasználót. A nagyvállalat – a közszereplőkhöz hasonlóan – nem szorul rá arra a védelemre, amelyre az egyszeri felhasználó jogosult lehet.

Budapest, 2005. április 24.

Offline irodalom

Baker, Edwin C. (2000) Scope of the first amendment, Freedom of Speech. In: Alexander Larry (ed.) Freedom of Speech. Darmouth.

Balkin, Jack M. (2003) Digital Speech and Democratic Culture: A Theory of Freedom of Expression for the Information Society. Public Law and Legal Theory Research Paper Series, Research Paper No. 63. Yale Law School. New York University Law Review.

Bayer József (1998) A politikai gondolkodás története. Budapest: Osiris.

Győrfi Tamás (1998) Szólásszabadság az Interneten: az analógiák nyomában. Társadalmi Szemle, 2. szám.

Halmai Gábor (2000a) Változó minták és mércék. A véleményszabadság az Alkotmánybíróság gyakorlatában. A megtalált Alkotmány? A magyar alapjogi bíráskodás első kilenc éve. Budapest: INDOK.

Halmai Gábor (2000b) Közszereplők személyiségvédelme kontra közügyek vitathatósága. Fundamentum, 2. szám.

Keane, John (1999) Média és demokrácia. Budapest: Helikon.

Kerekes Zsuzsa & Zombor Ferenc (1999) Az információs jogok és a sajtó. A média lehetőségei és korlátai. Budapest: INDOK.

Molnár Péter (2002) Gondolatbátorság. Szólásszabadság és közbeszélgetés az Egyesült Államokban és Magyarországon. Budapest: Új Mandátum.

Scanlon, Thomas (2000) A theory of freedom of expression. In: Alexander, Larry (ed.) Freedom of Speech. Darmouth.

Törő (2005) Complex Jogtár: Kommentár a Ptk.-hoz.

Online irodalom

Kaplan, Carl (2001) Virginia Court's Decision in Online „John Doe” Case Hailed by Free-Speech Advocates. 2001. március 16.. Utolsó látogatás: 2005. április 24.

Lessig, Lawrence (1999) Code and other laws of cyberspace. Basic Books, New York.

Lidsky, Lyrissa (2000) Silencing John Doe. Defamation & discourse in cyberspace. 49. Duke Law Journal. 855. Utolsó látogatás: 2005. április 24.

Sobel, David L. (2000) The Process that „John Doe” is Due: Addressing the Legal Challenge to Internet Anonymity. Utolsó látogatás: 2005. április 24.

Az online irodalom hivatkozásánál csak ott közöltem oldalszámot, ahol a szerző eredeti oldalszámjelzései megtalálhatók voltak.

Jogesetek

Andreas Wabl v. Austria 24773/94 ECHR 104 Judgment of 21 March 2000

Case of Steel and Morris v. United Kingdom, 68416/01 ECHR Judgment of 15 February 2005

Curtis Publishing Co. v. Butts, 388 U. S. 130, 162 (1967)

Lingens v. Austria 9815/82 ECHR 7 Judgment of 8 July 1986

New York Times Co. v. Sullivan 376 U. S. 254 n. 19. (1964)

Reliance Ins. Co. v. Barron's, 442 F. Supp. 1341, 1348 (S. D. N. Y. 1977)

Worm v. Austria 22714/93 ECHR 52 Judgment of 29 August 1997

30/1992. (V. 26.) alkotmánybírósági határozat

36/1994. (VI. 24.) alkotmánybírósági határozat

60/1994. (XII. 24.) alkotmánybírósági határozat

20/1997. (III. 19.) alkotmánybírósági határozat

23/1999. (VI. 30.) alkotmánybírósági határozat

57/2001. (XII. 5.) alkotmánybírósági határozat

18/2004. (V. 25.) alkotmánybírósági határozat

34/2004. (IX. 28.) alkotmánybírósági határozat

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum