• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2005 ősz

Nyelv

Kárpáti Eszter:

Mit tudunk meg a szövegmodellek összevetéséből?

Nincs rossz szöveg és jó szöveg. Valami vagy szöveg, vagy nem. Koroktól, helyszínektől, személyektől, alkalomtól függ, hogy valamit (akár ugyanazt a valamit) éppen szövegnek tartunk-e vagy sem. A szöveg egyfajta (Petőfi S. János szavaival élve: dominánsan verbális) nyelvi jel, amelynek jelentése az ókortól napjainkig ellátta feladattal a gondolkodókat. E nyelvi jel komplexitása az idők során két szempontból is növekedett, s mindkettő mögött a közvetítettség állt: történetileg a kognitív képességek fejlődése váltott át egyfajta sajátos eljárástechnika (az írás mint intézményesített jelrendszer, majd a számítógépes hálózatokkal megjelent lehetőségek tudásának) elsajátítására; a jelentéstapasztalat vonatkozásában pedig napjainkra a jelentés létrejöttének folyamatába ékelődött egy intézmény, a média. A szövegfogalom nyelvészetileg is érdekes változást mutat. E tanulmány egy mintaelemzésben azt mutatja meg, hogy a rendelkezésre álló modellek milyen kérdéseket vizsgálnak, s ezekre milyen válaszokat adnak. Azt látjuk, hogy maga a szöveg fogalma alakul át. Végeredményben kérdéssé válik: van-e még értelme szövegről beszélni, vagy inkább egy olyan komplexebb „képződmény”-ről lehet csak, amelynek növekvő komplexitása nem belső struktúrájából, hanem kontextusának bővüléséből fakad?

0. Előzmények

Az elemzés előzménye A szöveg fogalma című PhD-értekezés, amely három, történetinek is tekinthető szempontból járja körül a szöveg fogalmát: kognitív (biológiai és kulturális), szemantikai, illetőleg nyelvészeti keretek között vizsgálja meg a nyelvi jel alakulását, feltételezve, hogy a szöveg mint gondolkodásunk egysége egyfajta komplex jel, s egyre növekvő komplexitás jellemzi.

A dolgozat három fejezete nem egymásra épül: három különböző szempontból néz tárgyára. Sorrendjük mindössze a nyomtatott szöveg linearitáskényszerének következménye.

A szöveg a saussure-i értelemben nem langue-, hanem parole-jelenség: a nyelvhasználat egyik egysége; a nyelvhasználat során, a konkrét kommunikációs szituációkban a résztvevők egymás megértésére törekedve egy diskurzív folyamat részesei, s ha összefüggő, ha valamilyen szempontból teljes gondolatot fejeznek ki, akkor szöveget hoznak létre. Feltételezésem szerint nincs rossz szöveg és jó szöveg. Valami vagy szöveg, vagy nem. Koroktól, helyszínektől, személyektől, alkalomtól függ, hogy valamit (akár ugyanazt a valamit) éppen szövegnek tartunk-e vagy sem. Ez abból következik, hogy a szöveg a gondolkodás egysége: a gondolkodás eszközeként alakult ki, erre használjuk nap mint nap. Tulajdonságai ezért olyanok, amilyenek: szintaktikai, szemantikai és pragmatikai értelemben egyaránt összefüggő (vagyis: konnex, kohézív és koherens), s egyszerre jellemzi lineáris és globális szerveződés és szervezettség. Nem azért, mert a nyelvtan ezt írja elő; hanem azért, mert akkor hozzuk létre, amikor valami „kerek egész” gondolatunk van. Amíg nem ilyen, addig „csak” beszélünk róla. Diskurzív magatartásunk épp azért oly jellemző, merthogy folyamatosan, megbeszélve másokkal, illetőleg magunkkal állandó diskurzusban állva alakítjuk, formáljuk gondolatainkat.

A három fejezet is így „beszélget egymással”. Együtt érlelik meg azt a következtetést, hogy az egyes, önálló szövegek helyett egyetlen, folyamatosan alakuló/épülő szöveggel kell számolnunk. A dolgozat nem elemző: az analitikus attitűd helyett egyfajta enumerációt végezve a szintetizálásnak azt a módját választottam, amely az olvasóra bízza a következtetést – látszólag. Valójában azonban mindhárom úton, mindhárom diskurzusban – a diszciplináris kerettől és meghatározottságtól függetlenül – ugyanoda jutunk (ugyanoda vezet a dolgozat): a komplex jelhez. Ebben az irányban halad a biológiai és a kulturális evolúció, a jel, a jelentés gondolati reflektáltsága és a nyelvészeti kutatás által feltárt/tételezett modellek reprezentációs foka is.

Bevonhattunk volna „beszélgetőpartnerként” más tudományterületeket is (jelesül az irodalomtudomány, főként az irodalomelmélet kívánkozott volna ide). Ez a legnagyobb tisztelet okán maradt el: az irodalommal kapcsolatos kérdések oly sokrétűek, az általuk szembetűnő problémák oly összetettek, hogy nem vállalkoztam feldolgozásukra. Bár az irodalmi szövegek – a dolgozatban ki nem mondott, de mindvégig követett gondolkodásmód szerint – nem különböznek a nem irodalmi szövegektől (vagyis szöveg az, amit annak tartunk), s a szöveg és az olvasó viszonyával foglalkozó fenomenológiai, hermeneutikai és recepcióelméleti megközelítések közül ez utóbbi képviselői (például Firth vagy Jauss) hasonló álláspontot képviselnek, mégis azt gondolom, hogy az irodalmi értelmezés, az irodalmi értelemben vett interpretáció során felmerülő kérdések kívül esnek a nyelvészeti/nyelvi elemzés területén.

1. A nézőpontok

1.1. A kognitív nézőpont

A disszertáció első fejezetében Donald (2001) megállapításait követve s a kognitív fejlődéssel foglalkozó szakirodalom/szerzők véleményével körülbástyázva igyekeztem a kulturális változásokat, az átmeneteket ismertetve rámutatni, hogy az EXMF (külső emlékezeti mező) és a KTR (külső tároló rendszer) megjelenésével a szöveg egészen új szerepet kap. Már nem pusztán az emlékezést megkönnyítő eszköz, hanem a gondolatok külsővé válását, cserélhetőségét, a kiötlőjétől való elszakadását teszi lehetővé. S az elszakadás azt is jelenti, hogy a szövegek újraolvashatók, átszerkeszthetők és átrendezhetők.

1.2. A szemantikai nézőpont

A második fejezet egyik – külön ugyan nem hangsúlyozott – feltevése, hogy mivel a szöveg komplex jel, s főként nyelvi jellegű, a szöveg is nyelvi jel. És lám, a nyelvi jelről való gondolkodás történetét, a nyelvi jel jelentésének vizsgálatát nyomon követve épp oda jutunk, hogy a már hivatkozott komplexitás a történet során e tekintetben is fokozódott. A görög gondolkodóknál világosan elkülönült a retorikai és a szemantikai nézőpont: a beszédek meggyőzőerejét szem előtt tartó „pragmatista” szónokok egészen mást vizsgáltak, mint a szavak jelentését, a dolgok nevének természetét vizsgáló filozófusok. A középkorban a grammatika előtérbe kerülésével a „helyes” egészen más értelmet nyert. Az egyes szerzők a jel funkcióját és jelentését; a jelentés tényleges mibenlétét keresve arra a kérdésre keresték a választ, hogy a jelek mit jelölnek/helyettesítenek/neveznek meg: a dolgokat vagy hasonmásaikat, vagy az elménkben lévő „mentális szavakat”, esetleg valami ezeken kívülállót.

A nyelvi jelről való gondolkodás korai szakaszának bemutatása során a szerzők műveiből különösen a nyelvi jel és jelentésének kérdésével foglalkozó szempontokat emeltem ki, lehetőség szerint az eredeti művek szövegeivel: a szerzők mögé bújva, őket magukat megmutatva. A (mindig) egyszerűsítő rendszerezés helyett a felmerülő kérdéseket követtem: ezek gyakran ismétlődtek, újrafogalmazódtak, s az újrafogalmazás révén esetenként új értelmet nyertek. Amikor a konceptualizáció olyan fokú lett, már inkább modellek váltották egymást: a sort kezdhetjük a referenciális jelentésmodellel; jeles képviselői voltak az asszociációs jelentésfelfogásnak; a kétkomponensű jelentésmodell Frege megfogalmazásában jelent meg; ehhez képest valódi előrelépést a személyközi kommunikációban konstituálódó jelentés, illetőleg ennek a beszédaktus-elmélet keretében való tárgyalása jelentett.

A kommunikáció makromodelljének bemutatása, a tömegkommunikációval megjelenő jelentéstapasztalat annak a fejlődésvonalnak a (jelenlegi) végpontja, amelyet az első fejezetben is konstatáltunk: ott az EXMF, illetőleg a KTR megjelenéséről beszéltünk, itt az intézményi közvetítettségről. Ott a kognitív képességek fejlődése vált át egyfajta sajátos eljárástechnika (az írás mint intézményesített jelrendszer, majd a számítógépes hálózatok ismerete) elsajátítására, itt a jelentéskonstituálás folyamatába ékelődik egy intézmény, a média. A közvetítettség mindkét esetben a komplexitás fokának növekedését mutatja.

1.3. A nyelvészeti nézőpont

A harmadik fejezet is áttekintés kívánt lenni, amely megmutatja a szövegfogalom nyelvészeti reflektáltságát, illetőleg ennek változását. Az a kieferi dilemma (Kiefer, 1976), amely szerint vagy nincs szükség szövegtanra, vagy – amennyiben mégis – lehet, hogy a szöveget kell a nyelvészet alapkategóriájának tekintenünk, időről időre felmerül, még ha nem is fogalmazódik meg. A cikk megjelenésével egy időben keletkező és eleven irányzatokat azért vázoltam, hogy lássuk, akkoriban pontosan együtt mozgott a magyar nyelvészet és a magyar nyelvészek észjárása másokéval a szöveget illetően. Csakhogy míg nálunk a szintaxis egyeduralma következett be, másutt ezen túl is foglalkoztak a mondatnál nagyobb kommunikátumok, nyelvi egységek kérdésével.

A diskurzusanalízis fogalmát nem pusztán a szövegtan angolszász megfelelőjeként, hanem a nyelvi kommunikátumok olyan vizsgálati módszereként értelmeztem, amely érzékeny az egyébként a társadalomtudományokban megjelenő kérdésekre is (vö. Schiffrin, 1994). Ezért bemutattam azt a diszciplináris környezetet, amely az 1960-as évektől egyre szélesebb és pontosabb kontextus- és dinamizmusleírási igénnyel jelentkezett. (Tehát nem időbeli/történeti, inkább teoretikus és metodológiai előzményeknek tartom a felsorolt iskolákat, irányzatokat.) A diskurzuselemzés a nyelvészet azon eszköze (lehet), amely megfelelő adekvátsággal legalábbis leírhatja az immáron komplex nyelvi jelet.

E fejezet fő célja egyfajta intellektuális éljenzés volt: Kamp és Reyle DRS-modellje (1993), illetőleg Alberti Gábor (L)DRT modellje (2000) már nem egyszerűen az egyes jelkomplexumokat (szövegeket) írja le, hanem ezeknek az olvasóban való felépülését modellálja. A dolgozat benyújtása, 2004 októbere óta egyébként tovább finomodott a modell: Alberti Gábor ReALIS modellje már a feldolgozás dinamizmusára is érzékeny. Már nem pusztán egyirányú befogadásról/beépülésről van szó, hanem ennek a kontextusra való visszahatásáról is, rámutatva arra, hogy a kognitív/kulturális és szemantikai (a jelentéstapasztalatot illető) értelemben is komplexitásában növekvő szöveg, illetőleg szövegfogalom logikai/nyelvészeti értelemben is modellálható. S e modellben ugyanazok a pontok/kérdések reprezentálódnak egyfajta formális keretben, amelyek a diskurzusanalízis diszciplináris hátterét alkotó irányzatok által fogalmazódtak meg.

2. A szövegelemzést megelőző kérdések

A disszertáció írása során szövegminták elemzését nem tartottam feladatomnak, mert vizsgálódásaimban az összevetések, a változások adatolása intenzionális természetű volt és nem extenzionális. A dr. Andor Józseftől kapott opponensi bírálat egyik fő kitétele azonban az volt, hogy a kutatásnak az extenzionális értelemben vett összevető vizsgálatok elvégzése nemcsak lehetséges, de szükséges további iránya.

Az itt következő vizsgálat tehát ennek eredménye. Célja az eddigi modellek értékelése, összevetése.

A munka során eddig felmerült egyik legfontosabb kérdés az, hogy mit elemezzünk. Hogyan vethetők össze a modellek akkor, amikor:

(α) A szöveg fogalma című disszertációm következtetése szerint nincsenek kontextustól független szövegek: vagyis nem emelhetők ki egyes újságcikkek, hírek, mesék, novellák környezetükből, a beszédfolyamból. Csak valamifajta „ráérős”, körültekintő elemzésre van lehetőség, és valószínűleg értelme is csak ennek van;

(β) ehhez azonban el kell dönteni, hogy mi legyen a (teoretikus) (alap)egység: az autonóm mondatok; a szövegmondatok; esetleg a nagyobb (?) egységek.

(γ) Ekkor viszont kérdés, hogy a (szöveg)mondat felszíni szerkezetét vagy mögöttes szemantikai/propozicionális tartalmát elemezzük-e. Úgy tűnik, helyes szélesebbre nyitni az elemzés horizontját, és a mondatoknál nagyobb egységet, egyfajta mezoszintet (vö. Tolcsvai, 2001) is figyelembe venni. De szükséges-e, hogy ezek a felszínen is látható egységet (bekezdés, fejezet) képezzenek, vagy megelégszünk a referenciális azonosságokkal?

(δ) A kontextus külsőleges vagy belső egy leírásban? Az interpretátor a kontextus része vagy az ő ismeretrendszeréhez tartozik a kontextus?

(ε) Elégséges-e a helyzetleírás, vagy más modellben az aktorok, a hely, az idő megadása, vagy minden alkalommal pontos és részletes (a kultúrára is utaló) elemzést kell-e adnunk?

3. A szöveg néhány lehetséges elemzési módja

Az alábbiakban tehát a mintaelemzés programját igyekszem nagy vonalakban bemutatni: áttekintem a modellek főbb jellemvonásait, s leíró és magyarázó adekvátság szempontjából összevetem ezeket az (L)DRT modellel. Az elemzéshez a következő szöveget választottam:

STING, CUNAMI Több mint 4 millió ausztrál dollárt hozott a szökőár túlélőinek megsegítésére rendezett műsor, melyet Sting adott hatezer néző előtt Ausztráliában, Perth közelében: az összeg felét a koncert bevétele tette ki, s ezt Nyugat-Ausztrália kormányzata megduplázta. (Magyar Narancs, 2005. február 17., 6. oldal)

3.1. A szöveg propozicionális szerkezetét megmutató logikai elemzés

3.1.1.

(_TSTING, CUNAMI Több mint 4 millió ausztrál dollárt hozott a szökőár túlélőinek megsegítésére rendezett műsor, melyet Sting adott hatezer néző előtt Ausztráliában, Perth közelében: az összeg felét a koncert bevétele tette ki, s ezt Nyugat-Ausztrália kormányzata megduplázta.)

A szöveg elejéről talán hiányzik, hogy mindezt ki mondja. Hírügynökség vagy bármi más. Ha ez megvan, akkor az egy illokúciós operátorral írható le, ahol az egyik argumentum maga a szöveg, a másik az, aki mondja, az operátor deskriptív tartalma pedig 'közli' vagy 'állítja'. Ezt lehet formalizálni is, például így: K(a; T)

3.1.2.

(_T[_HSTING, CUNAMI] (_TTöbb mint 4 millió ausztrál dollárt hozott a szökőár túlélőinek megsegítésére rendezett műsor, melyet Sting adott hatezer néző előtt Ausztráliában, Perth közelében: az összeg felét a koncert bevétele tette ki, s ezt Nyugat-Ausztrália kormányzata megduplázta).

A szögletes zárójelben levő rész tulajdonképpen nem része a szövegnek, ha mégis részének tekintjük, akkor ez a head, és magával a szöveggel van viszonyban (keretet ad, kiemel stb.), például így: T ≡ H ≈ T, ahol a ≈ éppen azt a sajátos 'ekvivalenciát' jelöli, amely a head és a tulajdonképpeni szöveg között fennáll.

3.1.3.

(_T(_p1Több mint 4 millió ausztrál dollárt hozott a szökőár túlélőinek megsegítésére rendezett műsor), (_p2melyet Sting adott hatezer néző előtt Ausztráliában, Perth közelében): (_p3az összeg felét a koncert bevétele tette ki), s (_p4ezt Nyugat-Ausztrália kormányzata megduplázta)).

p1 :: Több mint 4 millió ausztrál dollárt hozott a szökőár túlélőinek megsegítésére rendezett műsor

p2 :: melyet Sting adott hatezer néző előtt Ausztráliában, Perth közelében

p3 :: az összeg felét a koncert bevétele tette ki

p4 :: ezt Nyugat-Ausztrália kormányzata megduplázta

p1 & p2 & p3 & p4;

3.1.4.

p₁ :: (_a1Több mint 4 millió ausztrál dollárt) (F1hozott) (a2a szökőár túlélőinek megsegítésére rendezett műsor)

p2 :: (_a3melyet) (_a4Sting) (_F2adott) (_a5hatezer néző előtt Ausztráliában, Perth közelében)

p3 :: (_a6az összeg felét) (_a7a koncert bevétele) (_F3tette ki)

p4 :: (_a8ezt) (_a9Nyugat-Ausztrália kormányzata) (_F4megduplázta)

a1 :: több mint 4 millió ausztrál dollár

a2 :: a szökőár túlélőinek megsegítésére rendezett műsor

a3 :: mely

a4 :: Sting

a5 :: hatezer néző előtt Ausztráliában, Perth közelében

a6 :: az összeg fele

a7 :: a koncert bevétele

a8 :: ez

a9 :: Nyugat-Ausztrália kormányzata

F1 :: hozott

F2 :: adott

F3 :: tette ki

F4 :: megduplázta

p1 ≡ F1(a1,a2)

p2 ≡ F2(a3,a4,a5)

p3 ≡ F3(a6,a7)

p4 ≡ F4(a8,a9)

3.1.5.

F₁ :: hoz(_T1ott)

F2 :: ad(T₂ott)

F3 :: te(T₃tte ki)

F4 :: megdupláz(T₄ta)

F1 ≡ T1('F1)

F2 ≡ T2('F2)

F3 ≡ T3('F3)

F4 ≡ T4('F4)

T1 = T2 = T3 = T4

3.1.6.

a₁ = a₆ = a₈

a₂ = a₃

3.2. Rumelhart (1975) modellje

A történetgrammatikák a történetmegértés, -felidézés és kivonatolás sematizációs folyamatait igyekeztek megmagyarázni. Rumelhart (1975) a klasszikus generatív nyelvtan mintájára a szöveg szerkezetét újraíró szabályokkal jellemzi, generálja. A modellben a szintaktikai szabályokhoz szemantikai értelmezési szabályok is kapcsolódnak.

E modell alapján – miközben a felszíni szerkezet mondatai szolgálnak alapul – gyakran csak tartalmi viszonyokra alapozva lehet eldönteni, hogy egy adott mondat például új Epizód kezdete vagy Esemény, s még e döntés után is több út lehetséges. A rendszer nehezen tud mit kezdeni azzal is, ha egy történetnek nem egy protagonistája van, hanem több szereplőjének lehetnek Tervei, Reakciói stb. (Pléh Csaba [például 1986] részletesen tárgyalja Mandler és Johnson, Thorndyke, illetőleg Stein és Glenn modelljét is.) A modell mechanikussága révén nem is tesz fel a szöveg kontextusára vonatkozó kérdéseket. (Colby [1975] az eidokronikus, a poetikus, a drámai és a nyelvi komponens mellett megkülönbözteti ugyan a szimbolikus komponenst is, de ezt nehezen elemezhetőnek tartja.)

A történetgrammatikai modellek feltételezése szerint a mondatok hierarchiában elfoglalt helye a megértésben az anticipációs „fokot”, a felidézésben a gyakoriságot jósolja be. A kísérletek eredménye viszont az, hogy Rumelhart modellje például egyáltalán nem ilyen, Mandler és Johnson (1977) esetében a második szinthez tartozó mozzanatok a leginkább felidézettek. A hierarchiahatás mindennek ellenére valószínűsíthető, de biztosan feladat- és szövegtípus- (kontextus-) függő. Szemantikai törlésre, tömörítésre Rumelhart csak elvétve utal (a Kísérlet esetében). Megvalósulhat viszont ott, hogy mit tartunk egységnek a történet esetében, vagyis mekkora egységekkel dolgozunk.

A történet elemzése Rumelhart (1975) alapján:

(₁STING, CUNAMI) (₂Több mint 4 millió ausztrál dollárt hozott a szökőár túlélőinek megsegítésére rendezett műsor), (₃melyet Sting adott hatezer néző előtt Ausztráliában, Perth közelében): (₄az összeg felét a koncert bevétele tette ki), (₅Bv) (₆s ezt Nyugat-Ausztrália kormányzata megduplázta).

3.3.1. A Kintsch–Van Dijk-féle (1978) modell

E modell esetében az adott textushoz tartozó mikroszerkezet (az elemi propozíciók) közötti mikroszerkezeti hierarchia azonban hatással van a felidézésre: jobban idézzük fel azokat a propozíciókat, amelyek más állítások kereteit adják, vagyis dominálnak a mikroszerkezetben.

A textus a szöveg formális nyelvtani szerkezete.

A szövegbázis a textus mögött álló szemantikai szerkezet:

– az implicit szövegbázis azonos a logikai elemzés 3.1.4. pontjában bemutatottal:

p1 :: (_a1Több mint 4 millió ausztrál dollárt) (F1hozott) (a2a szökőár túlélőinek megsegítésére rendezett műsor)

p2 :: (_a3melyet) (_a4Sting) (_F2adott) (_a5hatezer néző előtt Ausztráliában, Perth közelében)

p3 :: (_a6az összeg felét) (_a7a koncert bevétele) (_F3tette ki)

p4 :: (_a8ezt) (_a9Nyugat-Ausztrália kormányzata) (_F4megduplázta)

A belőle levezethető kijelentéshierarchia:

(1) rendeztek műsort

(2) a szökőár túlélőinek megsegítésére (1)

(3) több mint 4 millió ausztrál dollárt hozott (2)

(4) Sting adott elő (2)

(5) hatezer néző előtt Ausztráliában, Perth közelében (4)

(6) az összeg felét (3)

(7) a koncert bevétele tette ki (4)

(8) s ezt Nyugat-Ausztrália kormányzata megduplázta

– az explicit szövegbázis tulajdonképpen megegyezik az ismerethálóval, a keretek összességével: egyfajta propozicionális szerkezet, amely minden ismeretet leír.

A makroszerkezet a makroszabályok révén létrejövő globális jelentésszerkezet.

A feldolgozási modell alapján

• a bemenet a (mikroszerkezeti) kijelentéslista
• az STM-ben tisztázódnak a koreferenciális viszonyok
• ha nincs átfedés, LTM
• ha ott sincs, (az ismerethálóra alapozó) következtetések közben: szuperstruktúrák (sémák) felismerése
• a feldolgozási folyamat végén tárolódnak:
• észlelési és nyelvi nyomok
• a megértési folyamatból származó nyomok
• kontextuális nyomok
• (vö. Petőfi dictum, apperceptum, evokátum)
• felidézéskor:
• a makroműveletek fordított felhasználásával, az emlékezeti tartalom felhasználásával részben rekonstruáljuk az eredeti szöveget

Kétségtelen, hogy már a mikroszerkezet is kontextusfüggő (amely kontextushoz a személy is hozzátartozik): hogy mely propozíciókészlet alkotja egy szöveg bázisát, melyek a „magátólértetődőségek”, ez nehezen adható meg az ismeretháló, az ismeretszerkezet (keret [frame]) valamiféle modellálása nélkül. A makroszerkezetet létrehozó makroszabályok (kihagyás/törlés; általánosítás; szelekció; konstrukció) működésére még inkább érvényes, hogy csak akkor működnek azonos módon különböző személyek esetén, ha valamiféle azonos háttérrel rendelkeznek. A későbbi Van Dijk-modell (1988) kifejezetten újságcikkeket vizsgál, de még mindig a történetgrammatikák logikáját követi.

3.3.2. A szöveg elemzése Van Dijk (1988) alapján

(₁STING, CUNAMI) (₂Több mint 4 millió ausztrál dollárt hozott a szökőár túlélőinek megsegítésére rendezett műsor), (₃melyet Sting adott) (₄hatezer néző előtt Ausztráliában, Perth közelében): (₅az összeg felét a koncert bevétele tette ki, s ezt Nyugat-Ausztrália kormányzata megduplázta.)

(Az elemzés során megfontolandó, hogy bár formailag nincs lead a szövegben, mégis van olyan szövegrész, amelyet annak lehet tekinteni.)

3.4. Bell modellje (1998)

Ez a modell már pontosabban tükrözi a propozicionális/szemantikai tartalmat.

[^E1(₁STING, CUNAMI) (₂Több mint 4 millió ausztrál dollárt hozott) (₃a szökőár túlélőinek megsegítésére rendezett műsor,) [^E2(₄melyet Sting) (₅adott) (₆hatezer néző előtt Ausztráliában, Perth közelében:) [^E3(₇az összeg felét) (₈a koncert bevétele tette ki,) [^E4(₉s ezt Nyugat-Ausztrália kormányzata) (₁₀megduplázta)]]]]

3.5. A Schank–Abelson-féle forgatókönyv-elmélet

Ez a modell a mikroszerkezeti (mikroszkopikus) szinten a fogalmak összefüggését írja le, s írja át elemi cselekvésekké, merthogy felismerése szerint a történetséma nem is egyszerűen szövegspecifikus dolog, hanem az emberi cselekvés szerveződését követi. Akkor viszont a narratív szövegeket értelmezhetjük egyfajta problémamegoldásként: az olvasónak és a hallgatónak is ki nem mondott összefüggéseket kell rekonstruálnia, koherenciát kell teremtenie a szövegben nyelvi, logikai és általános pragmatikai, világismereti szabályokat felhasználva: újra fel kell építenie a történetet. Schank és Abelson leírta az okozati kapcsolatokat, de még mindig hiányzott annak az ismeretrendszernek a modellálása, amely mindezek hátterében áll. Enélkül viszont nincs meg a kályha, a „mihez képest”: miért épp olyan egy forgatókönyv, amilyen; miért épp az a terv, illetőleg a tervet miért az a cél, a célt miért az a téma motiválja. A felidézések során a hozzáadások ebből következnek, vagyis nem véletlenszerűek: ott jelennek meg, ahol kritikusan nehéz vagy éppen megmagyarázandó az összefüggés.

A D-actok technikai elemzésétől eltekintve maga a feldolgozás a következőképpen nézhet ki:

Kifejezés	Forgatókönyv	Terv	Cél	Téma
1. Sting	zenész	szórakoztat pénzt keres segít	örömöt okoz meggazdagodik segít	jó zenész sikeres ember jó ember
2. cunami	katasztrófa természeti csapás
3. dollárt hozott	pénzszerzés		meggazdagodás (?)
4. szökőár	természeti csapás (legátolja az előzőt)
5. túlélői	túlélés (kapcsolódik)	túlélés	túlélés	életben maradni
6. megsegítés	segítségnyújtás (kapcsolódik)	segítés	segítség	„jó ember”
7. műsor, amelyet Sting adott	sikeres, jó koncert (kapcsolódik)		(már kijelölődött)	másokon segíteni
8. 6000 nézős koncert	nagy koncert (értelmez)			(kijelölődött)
9. koncert-bevétel	nagy bevétel (következik)
10. Nyugat-Ausztrália kormányzata megduplázta	még több (következik)

Ezzel a munkájukkal a feldolgozás során felhasználható tudásstruktúrákat próbálták megtalálni. Ezen tudásstruktúrák fejlődésével, megújulási képességükkel, az előhívás és tárolás problémájával azonban nem foglalkoztak. A hierarchia elemei között az a különbség, hogy milyen mértékű feldolgozás szükséges a megértéshez. Az jelenti a legkevesebb munkát, ha valaminek a forgatókönyvét ismerjük, merthogy a forgatókönyv értelem nélküli mentális struktúra, amely a gondolkodás ökonómiája szempontjából jelentős (megkímél a sok gondolkodástól). A forgatókönyvi tudást általában közvetlenül, többszöri tapasztalat útján szerezzük meg, de emellett általános információkra is szert teszünk, mégpedig egy bonyolultabb eljárás során, saját tapasztalataink absztrahálásával és generalizálásával, illetőleg mások tapasztalatának felhasználásával ([1999] 2004: 24, utalva az 1982-ben megjelent Dynamic Memoryra; 1999: Dynamic Memory Revisited). Dinamikus emlékezetünk a cselekvés közben, a feladat megoldására orientálódva dolgozza fel az információt. Az elvárási kudarcok jelentős mértékben növelik az emlékezést. A kontextusok közötti és a történet alapú emlékezet leírása alapján úgynevezett MOP-ok (memóriaszerveződési csomagok: az adott célhoz vezető jelenetek együttese; mindig rendelkezik egy kiemelkedő jelenettel; a jelenethez tartozó cél a MOP által szervezett összes esemény lényege vagy rendeltetése; a MOP magába foglal személyes, fizikai vagy társas jellegű jeleneteket) segítségével reprezentálja a megértést és az emlékezést. A MOP a Forgatókönyvtől abban különbözik, hogy például a koncertezés forgatókönyve nagyjából az egész koncert eseményeinek listáját jelenti. Az M-koncert esetében a jelenet számos más MOP-ban is megjelenhet. A MOP-ok szolgáltatják a kontextust, a jelenetek a közvetlen környezetet, a részforgatókönyvek pedig a részleteket. Vagyis az új bemeneteket egy megfelelő, régi emlék alapján dolgozzuk fel – az elvárási kudarcok figyelembevételével. A TOP-ok (tematikusan szerveződő csomagok) reprezentálják azokat az absztrakt információkat, amelyek segítségével az eltérő területek közötti hasonlóságokat megtalálva új struktúrákat vagyunk képesek kialakítani: egy régről ismert történet alapján felismerjük, tudjuk, hogy mi fog történni; s ennek fényében értelmezzük a történteket. Vagyis a szövegolvasás során a befogadó aktív (dinamikus) emlékezetműködésére van szükség: nem egyszerű adatbevitelről van szó, hanem az emlékezetben való keresésről, az újnak ehhez való kapcsolásáról, illetőleg elraktározásáról úgy, hogy közben a meglévő is bővül, alakul. Schank kutatásai már nem a számítógépek, hanem a gyerekek tanulására irányulnak: céljai közt szerepel, hogy felismeréseit akár az iskolai tantervek összeállítása során, az iskolai oktatás szervezésében is figyelembe vegyék.

3.6. Petőfi S. János modelljei

3.6.1.1.

Petőfi különbséget tesz az interpretáció típusai között. Megkülönböztet spontán (intuitív módon) és elméleti (egy elmélet keretében létrehozott); ez utóbbin belül értelmező (egy vehikulumhoz formai és szemantikai architektonikát rendelő) és értékelő (a hozzárendelt architektonikákat adott értékrendszer alapján értékelő) interpretációt. Az architektonikák szempontjából az értelmező interpretáció mint eredmény lehet strukturális (a statikus relációkat reprezentáló), illetőleg procedurális (e relációk logikai-temporális aspektusát is feltáró). Mind a strukturális, mind a procedurális interpretáció lehet leíró (az interpretáció eredményét reprezentáló) vagy argumentatív (tartalmazza annak az érvelésnek a reprezentációját is, hogy miért épp az adott interpretáció lett létrehozva).

Az itt bemutatandó Petőfi-féle modell (például 1990) a korábbiakban említettekhez képest egészen más jellegű/irányultságú: szélesebb, „nagyvonalúbb”. Nem a történetgrammatikák folytatója. A szövegek fizikai manifesztációját nagy hangsúllyal vizsgálja, s e mellett tartja ugyanilyen súlyú elemnek a logikai értelemben vett viszonyok, a propozicionális szerkezet, illetőleg e nyelvi realizációjának elemzését. Ez tartozik a nyelvi ismeretek körébe. A többi azonban már a valóság-/világismeretre is támaszkodik: minden olvasó egyéni világmodelljétől függ, hogy egy adott szöveget tény- vagy meseszerűnek tart-e. S mindezek együttesen vezetnek el ahhoz, hogy felmerüljön a kérdés, vajon a szöveg mint komplex jel mit is jelent, mi a relátuma. De ez nem a megértési folyamat modellje, inkább egy térkép, amely eligazít abban, hogy mi minden történik, miközben olvasunk.

A modell a szöveget mint jelkomplexumot mutatja be. Az egyes összetevők (significans: vehiculum, formáció [figura, notáció]; significatum: sensus [vehiculumspecifikus; relátumspecifikus], relátum) a lehető legnagyvonalúbban állnak az elemző rendelkezésére: a (multimediális) kommunikátum elemzése során lehetőség van a fizikai hordozó, ennek (fizikai és szemantikai) elrendeződésének vizsgálatára éppúgy, mint a szöveg nyelvi elemei közötti relációs, inferenciális és konfigurációs viszonyok leírására. De helyük van a nyelvi elemek által előhívott mentális reprezentációknak éppúgy, mint a teljesen szubjektív, egyéni emlékképeknek is. A relációs, inferenciális és konfigurációs viszonyok a szövegben ábrázolt világfragmentumok között is vizsgálhatók. S mindehhez társul az interpretáló egyén világmodellje, amelynek szűrőjén keresztül eldöntheti, hogy az adott szöveg valós vagy fikcionális világot jelenít-e meg.

A jelen összevetés szempontjából a Sensus a legfontosabb: a Se_ve Dictum összetevője a szöveg nyelvtani, illetőleg propozicionális szerkezetét írja le, így jutva el a fogalmi verbális sensushoz; az apperceptum a fogalmi nem verbális értelem (előhívott/elképzelt képek) aspektusa; az evokátum pedig mindaz az élmény, amely a szöveg alapján előhívódik, vagyis a nem fogalmi értelem. Miként az ábra mutatja, csak a Dictum tekinthető a nyelvi ismereteken belülinek, a másik két aspektus már a világra vonatkozó ismeretekre és hiedelmekre is támaszkodik. A D_rel a szövegben megjelenő nyelvtani viszonyokat, a D_inf a propozíciók közötti inferenciális kapcsolatokat, a D_cnf a szöveg felépítéséből adódó további, a nyelvi értelem szempontjából releváns információk tárgyalásának helye. Vagyis:

D_rel: a szöveg „klasszikus” nyelvtani elemzése

D_inf: a propozicionális szerkezetből adódó előfeltevések és implikációk (volt szökőár, a szőkőárnak vannak túlélői, a túlélőket segíteni kell, Sting szokott segíteni, Sting zenész, a zenészek koncerteznek, Perth Ausztráliában van, a koncerteknek van bevétele, Nyugat-Ausztráliának van kormánya, a kormány is segíthet stb.)

D_cnf: például a két fő „téma”, Sting, cunami említése a leadben; a 4 propozíció sajátos elrendezése

A Se_rel a szövegben megjelenő világ koherensségét, a világfragmentumok kohezivitását vizsgálja ugyanezen viszonylatokban. Vagyis:

R_rel: a világfragmentumok viszonyainak elemzése

R_inf: a világfragmentumok egymásból következésének, összeillésének elemzése (szökőár, segélykoncert)

R_cnf: a megjelenő világfragmentumok sorrendjének értékelése

3.6.1.2.

Az újabb ábrázolásmód (Petőfi 2004) a nézőpontokat hangsúlyozza.

Vagyis: az elemzésnek van formális/grammatikai és szemantikai aspektusa is, s ezek mindegyike lehet rendszer (nyelvi) és kontextuális jellegű is. Ez a fajta interpretáció Petőfi terminológiáját követve értelmező (azaz az interpretálandó vehikulumhoz architektonikákat rendelő, de azokat nem értékelő), strukturális (csak a statikus relációkra tekintettel lévő, felfedésük folyamatára – procedúrájára – nem), leíró (az architektonikákat csupán bemutató, de felépítésük mellett nem érvelő) (vö. Petőfi, 2004: 94).

3.6.2.1.

Az interpretáció során az értelmező apparátus procedurális apparátusként, vagyis a szövegmegértés modelljeként való bemutatása már a TeSWeST-ben (szövegstruktúra-világstruktúra modell) megjelent (magyar nyelvű ismertetése: Petőfi, 1982). Petőfi a George A. Miller által konstruált appercepcionális pszichológiai szövegmegértés-modell alapján vázolja fel szövegelméleti koncepcióját. Ennek értelmében az elméleti szövegfeldolgozásban a következő objektumok játszanak szerepet:

T: egy természetes nyelv valamely médiumában manifesztálódó szövege

(T): e szövegnek egy személyben létrejött perceptuális képe

TR: e perceptuális képnek a személy által konstruált reprezentációja

TFoR: TR formatívumstruktúrájának kanonikus reprezentációja

TSiR: TR szignifikációstruktúrájának kanonikus reprezentációja

( …, m_i, …>): a személyre jellemző modellsor, amelynek alapján T megkonstruálható vagy interpretálható

…, m_iR, …>: a ( …, m_i, …>) modellsor kanonikus reprezentációja

TCoR: egy TR-nek megfelelő lehetséges természetes nyelven kívüli korrelátum (egy tényálláskomplexum)

A műveletek a szintézis esetében a nyilak irányában, az analízis/interpretáció esetében a fordított sorrendben történnek.

TSiR konstituensei: T^☐: kanonikus szöveg; T^☐wR: olyan szövegvilág reprezentációja, amely a T^☐-ben manifesztálódó egyik lehetséges világnak tekinthető. T^☐ egyértelműen levezethető egy adott T^☐wR-ből, egy adott T^☐-hez azonban különféle T^☐wR-ek rendelhetők.

A kanonikus atomi szöveg propozíciókból létrehozott komplexum. Valamennyi propozíció struktúrája:

π^Ft: =: [aEf]{st:t, sl:l, up:π^τ}

Vagyis egy propozíciók képzésére szolgáló predikátumfunkció, amely egy funktorból (fennáll az az eset, hogy) és egy három argumentumot tartalmazó halmazból áll (temporális specifikáció; lokális specifikáció és egy temporálisan-lokálisan még nem specifikált propozíciómag). A τ paraméter a kanonikus egységek lehetséges szemantikai típusaira utal: c: indifferens kommunikatív egység; m: performatív-modális egység; w: világkonstituáló egység; e: evaluatív egység; n: minden más egység. Egy atomikus kanonikus szövegen belül a propozíciók funkciója a következő lehet: P: performatív-modális, W: világkonstituáló funkció, D: leíró funkció.

Valamennyi atomikus kanonikus szöveget alkotó beágyazáskomplexum a következő sémát követi:

P^Pm : : P^Ww : : P^Dt

Ez a beágyazási-hierarchia séma a kanonikus atomi szöveg jól formáltságának kritériuma: ahhoz, hogy egy természetes nyelvi szöveget valamennyi pragmatikai-szemantikai jelentésaspektusára vonatkozóan interpretálni tudjunk, ismerni kell: (a) annak a tényállásnak a struktúráját, amely a kommunikáció témáját képezi (P^Dt); (b) hogy a szöveg alkotója (a narrátor) a szöveg kommunikálása idején ehhez a tényálláshoz milyen hozzáférhetőségi relációval rendelkezik (P^Ww) (hiszi, tudja, elképzeli, hogy [P^Dt]); (c) hogy mi a kommunikáció performatív modalitása (^Pm) (állítja, közli vagy csak mondja, hogy [^Dt]).

A T^☐wR megfelel G. A. Miller memóriakép fogalmának („…a szövegrész és az abból nyerhető információk bizonyos felvételét szolgáltatja, […] amely a szövegrész mondatról mondatra történő olvasása során jön létre” – Miller 1979: 202–250.; 205.). A TeSWeST keretében „modell”-nek nevezett elem megfelel Miller „szemantikai modell”-jének: „Egy adott szöveg számára szolgáló modell azoknak a lehetséges tényállásoknak a halmaza, amelyre vonatkozóan az adott szöveg valamennyi információja igaz” (Miller, 1979: 207.).

Egy modell – mondja Petőfi – többféleképpen jöhet létre az interpretátorban: ha rendelkezik a szöveggel kapcsolatba hozható ismeretekkel, akkor a szöveg-világ reprezentációja reaktiválja ezeket az ismereteket, minden más ismeretet viszont háttérbe szorít. Ha nincsenek ilyen ismeretei, akkor a szöveg információit – az alkotó szavahihetőségétől függően – részben vagy egészben igaznak fogadja el, ezekből alkotja meg modelljét, és ezáltal felveszi ismeretei közé. Előfordulhat azonban, hogy a következő megnyilatkozás interpretálásához a korábbi modell megváltoztatása szükséges.

Az interpretálás eredményének tekinthető szövegkorrelátum reprezentációját (TCoR) úgy konstruáljuk meg, hogy keresünk egy szövegalkotó-specifikus modellt, amely mind az interpretátor modelljével, mind a T^☐wR-rel kompatibilis.

A modellkonstruálást vezérli az interpretátor különféle pragmatikai-szemantikai szövegosztályokra (nem fikcionális; fikcionális; szó szerint interpretálandó; nem szó szerint interpretálandó) és a kommunikációszituációk típusaira vonatkozó ismerete. Ezek a tulajdonságok nem inherens tulajdonságai a szövegeknek: az interpretáló dönti el, melyik szövegosztályba sorolja, s ennek alapján határozza meg az interpretálás számára megkonstruálandó modellt – ezt azonban az interpretáció során (amennyiben sikertelen) megváltoztathatja.

A TeSWeST-ben tehát az interpretálás formális eszközét a formáció szabályai jelentik: azt vezérlik, hogy melyik reprezentációkonstituenst melyik másik konstituenssel kell kapcsolatba hozni. Az interpretáció azonban a pragmatikai-szemantikai szabályrendszeren múlik: a konstituenseket – például a nem fikcionális, nem szó szerinti értelemben értelmezendő szövegek esetében – az interpretátornak kell „kitalálnia”. A TeSWeST explikációlexikonjában lezajló folyamat során a változatlanul maradó korrelátumindikátor (CI) biztosítja, hogy ne távolodjunk el a szövegalkotó közlésétől.

Választott szövegünk esetében a megjelenés helye (a Magyar Narancs) meghatározza, hogy nem fikcionális, betű szerint értelmezendő szövegről van szó. Ezáltal az interpretáció formációs szabályait semmi sem „bírálja felül”: a nyelvi/logikai értelmezés a propozicionális szerkezet alapján történhet. A vázolt modell értelmező és procedurális ugyan, de modalitását tekintve megmarad leírónak lenni.

3.6.2.2.

A TeSWeST a későbbiekben TeSReST (szövegstruktúra-relátumstruktúra), majd VeSReST (vehikulumstruktúra-relátumstruktúra) néven jelölte a szemiotikai textológia Petőfi által képviselt irányát. A legújabb modellben (Petőfi, 2004) az interpretáció procedurális jellege az első fokú (betű szerinti), második fokú (a vehikulumhoz szimbolikus jelentést társítunk függetlenül attól, hogy akár betű szerint, akár figuratív értelemben is interpretálható lenne) és részlegesen figuratív (részben metaforikusan, részben betű szerint értelmezendő egységek) értelmezésében jelenik meg: egy adott vehikulumhoz általában egynél több első fokú interpretáció rendelhető. A kiválasztott első fokú interpretáció felhasználásával általában egynél több hiperonim szöveg hozható létre. Közülük egyet kiválasztva általában egynél több konkrét másodfokú interpretáció rendelhető egy adott vehikulumhoz.

Ez a modell elszakad a TeSWeST szigorú logikai apparátusától. „Helyébe” a szerveződési szintek elemzése lép: a (kor)referenciális (nominális és predikatív), illetőleg a (vertikális és horizontális) kompozíciós organizáció pontos leírása biztosítja a vehikulum architektonikáinak feltárását.

Referenciális organizáció. A szövegben nominális utalás a következő személyekre/tárgyakra történik: Sting, cunami, dollár, műsor, Ausztrália, kormányzat. A nominális korreferencialitás hordozói: Sting, szökőár, összeg, koncert, Nyugat-Ausztrália, illetőleg a konnexitást biztosító elemek. A predikatív (kor)referencialitás elemei: hozott, megsegít, rendez, adott, kitesz, megduplázta.

Kompozíciós organizáció. A vertikális szerveződésben megkülönböztethetünk szub (fonológiai megkülönböztető jegyek), mikro (hangok/betűk, morfémák), mezo (szavak, szóalakok) és különböző fokú makro (mondatok) szinteket. A hierarchiaként ábrázolt kompozicionális szint a makroegységek szintjeinek jelölésétől eltekintve megegyezik a Kintsch–Van Dijk-féle modell implicit szövegbázisból levezethető kijelentéshierarchiával. A horizontális szerveződés a szövegmondatok között kimutatható formai (konnexitás) és lexikoszemantikai (kohézió) kapcsolatokat jelenti (vö. az 1990-es modell Dictum-elemzése).

3.7. A grice-i pragmatika

A grice-i pragmatikai program ([1975] 1997) a megnyilatkozás létrehozásánál a beszélő szándékát tartja a legfontosabbnak: ettől függ – mármint e szándék felismerésétől –, hogy valamit természetes vagy nem természetes jelentése szerint értelmezünk. Amenynyiben ez nem elég, a megnyilatkozás (nyelvi vagy másféle) kontextusára igyekszünk hivatkozni, és azt kutatjuk, hogy az alternatívák közül melyik lehet a releváns azon többi dolog szempontjából, amelyet a megnyilatkozó mond vagy csinál, vagy az adott helyzetben melyik szándéka illik össze egy olyan céllal, amely vélhetően előtte lebeg.

Ennek hátterében az a felismerés áll, hogy egy természetes nyelvi beszédproduktum vizsgálatánál a logikai elemzés nem mindig az egyetlen célravezető eszköz: adódnak helyzetek, amikor az érvelések és a következtetések természetes nyelven fejeződnek ki, mégis felismerhetően érvényesek, ami pedig a társalgást irányító körülményekből származtatható. A használt szavak hagyományos jelentése határozza meg, hogy amellett, amit mondunk, mit implikálunk. S a konvencionális implikatúrák mellett számot kell vetni a társalgás nem konvencionális implikatúráival is.

• MENNYISÉG kategóriája
• Hozzájárulásod legyen a kívánt mértékben informatív (a társalgás pillanatnyi céljai szempontjából)!
• Hozzájárulásod ne legyen informatívabb, mint amennyire szükséges!
• MINőSÉG kategóriája (szupermaxima: Próbáld hozzájárulásodat igazzá tenni!)
• Ne mondj olyasmit, amiről úgy hiszed, hogy hamis!
• Ne mondj olyasmit, amire nézve nincs megfelelő evidenciád!
• VISZONY (RELEVANCIA) kategóriája
• Légy releváns!
• MODOR kategóriája
• Kerüld a kifejezés homályosságát!
• Kerüld a kétértelműséget!
• Légy tömör (kerüld a szükségtelen bőbeszédűséget)!
• Légy rendezett!

A társalgási implikatúrák elemzésénél mindig a legfontosabb a kontextus meghatározása: ez a cikk a Magyar Narancsban jelent meg. Ebből már következik, hogy a hír szerzője feltételezhette mind Sting, mind pedig a cunami szó jelentésének ismeretét. Így a mennyiség kategóriájának megsértése nélkül tömöríthette mondanivalóját egyetlen mondatba. Forrása megjelölése nélkül is elfogadjuk, hogy a hírnek valóságalapja van: semmi okunk a kételkedésre.

A maximák közül külön kiemelhető a relevancia. Sperber és Wilson munkájának (1986) (az információelméletből kölcsönzött) értelmében két információ közül az a relevánsabb, amely több kontextuális implikációval rendelkezik. A hír sajátos elrendezése, szerkezeti adottságai aszerint alakultak, hogy a legrelevánsabb információk kerüljenek előtérbe: a leadben megjelenő két szó (Sting, cunami) a legrelevánsabb információ hordozója.

A modor kategóriájának megítélése talán a legszubjektívebb: az én ízlésemnek túlságosan tömör és bonyolult a szerkezet – de ezt a „sértést” feloldja a rövidhír szerkezetére vonatkozó ismeret.

3.8. A lehetséges világok szemantikája

A lehetséges világok szemantikája a jelen összevetés szempontjából annyiban érdekes, hogy a szövegek elemzésénél szokás a szövegvilágot egyfajta sajátos lehetséges világként értelmezni, amelyen belül más igazságfeltételek működnek, mint azon kívül. Az elemzett újságcikk esetében azonban inkább az újságcikk kontextusát jelölném meg egy ilyen tárgyalási univerzumként: a cikk megjelenési helyétől függ, hogy tényállításként vagy egy szövegvilágon belüli állításként értelmezzük-e – jelen esetben semmi okunk nincs egy a valóstól különböző lehetséges világként értelmezni.

3.9. A diskurzusreprezentációs rendszer

A DRS, illetőleg ennek Alberti Gábor által átdolgozott modellje új nézőpontot jelent. A „klasszikus” DRS-ben a szöveg reprezentációja a következőképpen nézne ki:

r1 r2 e1 r3 r4 e2 s r5 r6 e3 r7 r8 e4 r9

hoz e1 r1 r2 t(e1) < n műsor r1 megsegít r1 r3 túlél e2 r3 r4 t(e2) < t(e1) szökőár r4 dollár r2 több r2 4 millió ad e3 s r1 r5 r6 t(e3) < n sting s néző r5 több r5 6 ezer in r6 Ausztrália közel r6 Perth fele r2 r7 bevétele r1 r7 megdupláz e4 r8 r7 t(e4) < n kormányzata r9 r8 Nyugat-Ausztrália r9

Alberti Gábort az érdekli, hogy mi történik, amikor a mondatok, megnyilatkozások szembejönnek velünk. Véleménye szerint egyfajta folyamatos bedolgozásról van szó, nem kérdés az egyes szövegek globális szemantikai (makro)szerkezete. Nem a tételezett egészből keresünk vagy egészítünk ki visszafelé. Modellje nem a történetgrammatikák továbbfejlesztése. Ezektől függetlenül, nem az egyszeri beszédproduktumokból kiindulva, de az emberi viselkedés verbális reprezentációját vizsgálja. Előzményként a Chomsky-féle generatív szintaxis (lásd Chomsky 1957 óta megjelent ide vonatkozó munkáit) kihívására adott sajátos választ említhetjük: ahogy ugyanis Montague szemantikájával megindult a korábban informális szemantika formalizálódása, úgy most a formális szemantika „terjed rá” az egyre több mondatot tartalmazó egységekre, újabb területeket hódítva meg az „egzakt tudományosságnak”. Az eredmény – véleményem szerint – az, hogy egy újabb kérdés megfogalmazására vagy legalábbis egy régi kérdés újrafogalmazására van szükség: hol van a szöveg? E kérdés parafrázisa a „Mi a szöveg?”-nek. Merthogy – ha elfogadjuk az Alberti Gábor által javasolt módszert, amely szerint mégiscsak a mondatokat olvassuk egymás után, s ezek „bennünk” állnak össze egységgé (vagy nem) – mi találunk benne (vagy nem) tagolható egységeket, s fogadjuk el (vagy nem) egyszer csak egységként. Vagyis: a választott szöveg esetében a megértés „lifelong” jellegéből adódóan egy olyan interpretálót feltételezhetünk, aki a kiemelt szavak alapján megtalálja magában Sting és a cunami referensét, és bármikor mozgósíthatja a róluk való tudásának elemeit. Hasonlóképpen: Ausztrália, Perth, Nyugat-Ausztrália referenseit.

Egy formalizált elemzésben további referenseket kell bevezetni a konkrét dolgok számára (a pénz, a túlélők csoportja, a koncert, a nézők, a kormányzat), illetőleg az eventualitások számára: a „megsegítés”, a „megduplázás” stb., és viszonyuk reprezentációjaként predikátumokat kell tulajdonítani nekik a szöveg alapján. Fiktív világokat szerencsére nem idéz meg a szöveg, pontosabban egy olyan fiktív világocskába teszi az olvasót, amelyről tudja, hogy csak egy újság állításai. De összevetheti az új információt addigi tudásával (például arról, hogy Sting szokott karitatív tevékenységet végezni), így a realitásérték megállapítása ilyen tényezőkön is múlhat.

A megmaradó feladat: mint egy puzzle darabkáit, formálisan is összerakni a „történetet” a mozgósítható tudásdarabkákból, amelyek lexikális/enciklopedikus/kulturális/ interperszonális jellegűek (amelyeket a modell egyszerre képes kezelni), és az eredeti, illetőleg a mozgósított referenseket azonosítani. Például a szökőár egy katasztrófa, annak vannak áldozatai és túlélői; Sting szokott koncerteket adni, ami üzleti tevékenység is, annak van bevétele, ugyanakkor művészeti tevékenység is, aminek van nézője; Nyugat-Ausztrália egy földrajzi egység, ami egyben politikai egység is szokott lenni, lehet tehát kormányzata. A legérdekesebbek a határozott névelővel bevezetett kifejezések: 'a szökőár', 'az összeg': ezek antecedensét a cunamiról és a dollárról mozgósított tudás alapján lehet fellelni (a cunami egy szökőár, a dollártömeg egy összeg).

Az állítások formális leírása lényegében olyan, mint a „klasszikus DRT”-ben, két fontos különbséggel. Az egyik a kurzor: e, t, l; T, F>, amellyel az eventualitás, idő, hely; a Topic és a Fókusz ötöse együttesen mozog. A másik a horgonyzás, amely révén a belső entitások külső entitásokba/-ra horgonyzódnak (például Sting „megtalálja” Stinget, s nem tévesztődik össze Pataki Attilával; Perth horgonyzódik Perthre, s nem Melbourne-re).

Az olvasás során a HIS (az interpretálói információállapot) úgy változott, hogy bizonyos korábbi referensek között (Stingé, a cunamié, Perthé) új kapcsolatok létesültek.

4. Az elemzések eredményének összevetése

Az itt következő táblázat természetesen csak a jelen vázlatos elemzés összefoglalása, amely mind a modellek, mind a szempontok tekintetében is bővíthető. Lenne.

A modell	Rumelhart	Kintsch–Van Dijk/Bell	Schank–Abelson	Petőfi	Grice	Alberti
Célja	Történetmegértés, -felidézés	Történetmegértés, -felidézés	II. Történetmegértés, II. -felidézés; II. Tanulás	Szemiotikai elemzés	Diskurzusok elemzése	HIS leírása
Módszere	Gen. gramm.➜ transz. szab. ➜ tört. mélyszerkezete		II. okozati lánc II. jelenetek		A társalgás szabályai	Logikai elemzés
A leírás tárgya	Felszíni szerk. alapján a tört. mélyszerkezete	Felsz. szerk. ➜ propoz. szerk. ➜ globális jelentésszerk.	Értelmezési mechanizmus	Felszíni szerk., (prop. szerk.) szövegvilág viszonyai	A kontextusból adódó társalg. implikatúrák	Felsz. szerk. ➜ propoz. szerk.
Az elemzés egysége	Történet	Történet	II. történet II. események, II. információk	Szöveg	Diskurzusok	Folyamatosan érkező információk
Alkalmazhatóság	Történet	Történet	II. történet II. bármiféle esemény	Szöveg	Diskurzusok	Bármiféle beszédproduktum
Az elemzés eredménye	A tört. mögötti séma	Mikroszerk. feltárása ➜ emlékezet	Működő sémák	Szöveg (alkotói) értelmezési aspektusai	A társalgás dinamizmusa, ill. akadályai	HIS
A modell jellege	Leíró	Leíró, magyarázó, prediktív	Leíró, magyarázó	Leíró	Leíró, magyarázó	Leíró, magyarázó

A Rumelhart-féle történetgrammatika tehát a maga hibáival a történetmegértés jobbra beágyazó modelljét létrehozva a szöveg mondatait rakosgatta, de a tömörítési/kihagyási szabályok csírái azt mutatták, hogy sok nehézség megoldható lenne, ha az egységeket szabadabban kezelné: a megértés során az információkat nem a felszínen megjelenő mondatokként dolgozzuk fel. A Kintsch–Van Dijk-féle modell a mikroszerkezet, a szövegbázis, az ismeretháló, a makroszerkezet (később még: szuperstruktúra) bevezetésével közelebb jut a megértés modellálásához; Bell a propozicionális tartalomnak megfelelőbb struktúrát dolgoz ki. De ezek – bár az olvasóhoz rendelődnek – még mindig külsőlegesek. A Schank–Abelson-féle modell oksági láncai egyértelműsítik a szöveg propozíciói közti viszonyokat is. Elemi aktusokként való kezelésük azonban egy ponton biztosan torzít: az olvasás/értelmezés során éppúgy keletkeznek hozzáadások, mint felidézéskor. Ezt mutatja a revideált forgatókönyv-elmélet, amely MOP-ok és TOP-ok segítségével dinamikusabb feldolgozást, emlékezést és tanulást tételez. Petőfi modellje (1982) szintén az alkotás/megértés modellje. A szemiotikai textológia mégis kilóg a sorból: egészen más, a szöveg fizikai manifesztációjára vonatkozó szempontok is megjelennek benne. Legújabb formájában (2004) a szövegértelmezés aspektusainak és szintjeinek a legpontosabb leírását adja. A Petőfi-féle modell alkalmazott formájában a szövegértelmezés lehetőségeit a multimedialitás irányában nyitja meg: így válaszolva a verbális mellett/körül megjelenő egyéb médiumok jelentéskonstituáló szerepével megnövekedett komplexitásra.

A pragmatikus szemlélet még a legformálisabbnak tekintett DRT-ben is szerepet kap: a DRS, illetőleg az Alberti-féle (L)DRT az egész kérdést az olvasón belülre helyezi, vagyis a HIS megváltozásának keretében tárgyalja. Így a szöveg mint olyan számára nem kérdés, a kontextus az interpretátoré, lexikális, enciklopedikus, kulturális és interperszonális jellegű tudásai is ebben a keretben értelmezhetők: a (szövegből származó) folyamatosan érkező információk az ismeretszerkezetbe úgy épülnek be, hogy hatásukra a korábbi ismeretek aktiválódnak, majd – amennyiben szükséges – átalakulnak. A modell dinamizmusa a fentiek közül talán csak a Schank-féle revideált forgatókönyv-elmélettel vethető össze. Alberti azonban – legalábbis ebben a modellben – nem törekszik ilyesféle pszichológiai adekvátságra. S a modellben a HIS-en (a hallgatói információszerkezeten) belül „helyük van” a korábban külsőlegesként kezelt kontextuális információknak is. Az effajta feldolgozás felel meg a leginkább a disszertáció 1. és 2. fejezetében bemutatott változásnak: a komplexitás növekedésére nem a modell bonyolultsága, hanem a feldolgozás folyamatossága a válasz – amit azonban már nem pusztán a linearitás, hanem inkább a mai kommunikátumokat leginkább meghatározó hálózatosság/közvetítettség (vö. hipertext jellegű „információhalmazok”) jellemez.

Épp ezért foglaltam össze a dolgozatot úgy, ahogy: az eredetileg Kiefer Ferenc által felvetett kérdésekre a következő válaszok adhatók:

1. Már nem kérdés, hogy a mondatot vagy a szöveget tartsuk-e alapegységnek, hiszen egyfajta, a kognitív (és az ezt reprezentáló logikai) struktúrába történő folyamatos beágyazást tételezünk fel.

2. A szöveg struktúrájára szövegelméleti szempontból nem kell szabályokat megállapítani – ez maradhat a stilisztika feladata. A konfiguracionalitás Petőfi S. János szerint is stilisztikai, legfeljebb pragmatikai kérdés.

3. Nyelvészeti módszerekkel továbbra is lehet elemezni a szövegeket – leíró jelleggel. Mindannak az apparátusnak a felhasználásával, amelyet az elmúlt 50 évben erre kidolgoztak.

Magyarázó adekvátsággal az Alberti-féle LDRS rendelkezik: hódmód építkező modelljével számos ponton áthidalja az interpretáció problémáit.

A fő kérdés azonban megválaszolatlan marad: vannak-e egyáltalán szövegek? Lehet, hogy nincsenek – csak olyan nyelvi formák, amelyeket egy életen át épülő diskurzusreprezentációnkba ágyazunk be.

Irodalom

Alberti Gábor (2000) Lifelong Discourse Representation Structure. In: Poesio, M. & Traum, D. (eds) Gothenburgh Papers in Computational Linguistics 5. Gotheborgh University, Sweden, 13–20.

Bell, A. (1991) The Language of News Media. Oxford: Blackwell.

Bell, A. (1998) The Discourse Structure of News Stories. In: Bell, A. & Garrett, P. (eds) Approaches to Media Discourse. Oxford: Blackwell, 64–103.

Chomsky, N. (1957) Syntactic Structures. The Hague: Mouton.

Chomsky, N. (1995) The Minimalist Program. Cambridge, Mass.: MIT Press.

Colby, B. N. (1966) Cultural patterns in narrative. Science, 151, 793–798.

Colby, B. N. (1973) A partial grammar of Eskimo folktales. American Antropologist, 75, 645–662.

Colby, B. N. (1975) Culture grammars. Science, 187, 913–919.

Donald, M. (2001) Az emberi gondolkodás eredete. Budapest, Osiris (eredeti: Origins of the Modern Mind. Cambridge: Harvard University Press, 1991).

Grice, H. P. (1997) A társalgás logikája. In: Pléh & Síklaki & Terestyéni (szerk.) Nyelv–Kommunikáció–Cselekvés. Budapest: Osiris, 213–227. (Eredeti: Logic and conversation. Syntax and semantics vol. 3., New York: Academic Press, 1975, 41–57.)

Kamp, Hans & Reyle, Uwe (1993) From Discourse to Logic. Dordrecht: Kluwer Academic Publishers.

Kiefer Ferenc (1976) A szövegelmélet grammatikai indokoltságáról. ÁnyT XI. Budapest: Akadémiai Kiadó, 197–222.

Kintsch, W. (1988) The role of knowledge in discourse comprehension: A construction-integration modell. Psychological Review, 95, 163–181.

Kintsch, W. & Van Dijk (1978) Toward a model of text comprehension and production. Psychological Review, 85, 363–394.

Mandler, J. M. & Johnson, N. S. (1977) Remembrance of things parsed: Story structure and recall. Cognitive Psychology, 9, 111–151.

Miller, G. (1979) Images and Models, Similes and Metaphors. In: Ortony, A. (ed.) Metaphor and Thought. Cambridge, 1979.

Petőfi S. János (1982) Szöveg, modell, interpretáció. Tanulmányok 15, Újvidék.

Petőfi S. János (1990) Szöveg, szövegtan, műelemzés. Budapest: Országos Pedagógiai Intézet.

Petőfi S. János (2004) A szöveg mint komplex jel. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Pléh Csaba (1986) A történetszerkezeti és az emlékezeti sémák. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Rumelhart, D. E. (1975) Notes on a schema for stories. In: Bobrow, D. & Collins, A. (eds) Representation and Understanding: Studies in cognitive science. New York: Academic Press.

Rumelhart, D. E. (1976) Understanding and summarizing brief stories. In: LaBerge, D. & Samuels, S. J. (eds) Basic Processes in Reading: Perception and Comprehension. Hillsdale, N. J.: Lawrence Erlbaum.

Schank, R. (2004) Dinamikus emlékezet. Budapest: Vince (eredeti: 1999).

Schank, R. & Abelson, R. (1977) Script, Plans, Goals and Understanding. Hillsdale, N. J.: Lawrence Erlbaum.

Sperber, D. & D. Wilson (1986) Relevance: Communication and Cognition. Oxford, Blackwell.

Schiffrin, D. (1994) Approaches to Discourse. Oxford–Cambridge: Blackwell.

Tolcsvai Nagy Gábor (2001) A magyar nyelv szövegtana. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

Van Dijk, Teun A. (1988) News as Discourse. Hillsdale, N. J.: Lawrence Erlbaum Ass.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum