A szocialista nyilvánosság történetének alapvonala

Elsősorban ennek és nem a magánszféra felbomlásának tulajdoníthatjuk azt, amit Habermas a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásának nevez, és amiben ennek a nyilvánosságnak a funkcióváltozása fejeződik ki. E funkcióváltozás lényegében azt jelenti, hogy a politikai nyilvánosság intézményrendszere továbbra is ellátja a hatalmi döntések ellenőrzésének a feladatát, de ez inkább az intézményrendszerrel összefonódott hatalmi csoportoknak, mint a közönségnek az érdekeit szolgálja, és a politikai nyilvánosság legfőbb feladatává éppen ennek a közönségnek az ellenőrzése válik – pontosabban szólva azoknak az ideológiai feltételeknek a megteremtése, amelyek lehetővé teszik a közönség feletti uralom fenntartását. A magánszféra felbomlása kétségtelenül jelentős szerepet játszik ennek a folyamatnak a kibontakozásában, de inkább feltételként, mint okként: az egymástól elszigetelt, erkölcsi és kulturális autonómiájukat elvesztett egyének társadalmának létrejötte teszi lehetővé, hogy a politikai nyilvánosság, amely eredetileg a társadalmi ellenőrzés megvalósítását szolgálta volna, elsősorban a társadalom ellenőrzésének az eszközévé váljék.

A polgári nyilvánosság szerkezetváltozása tehát elsősorban abban nyilvánul meg, hogy az össztársadalmi nyilvánossághoz képest egyre nagyobb, sőt döntő jelentőségre tesz szert a politikai szervezetek belső, részleges nyilvánossága, és ugyanakkor a szervezeti nyilvánosság is háttérbe szorul a szervezeteket irányító testületek nyilvánossága mellett. Ily módon egy többszörösen rétegzett, egyre szűkebb körű résznyilvánosságokból álló nyilvánosságrendszer jön létre. Ez kétségtelenül a hagyományos értelemben vett polgári nyilvánosságnak a felbomlását, a közügyek megközelíthetőségének⁴ nagymérvű csökkenését jelenti, de nem magának a nyilvánosságnak mint politikai intézményrendszernek a megszűnését; mert minél feljebb megyünk a politikai szervezetek hierarchiájában, annál nagyobb mértékben találjuk meg a kormányzati döntések megvitatásához szükséges szakértelmet és hatalmat, és annál gyakrabban találkozunk a kormányzati döntések megvitatásával.

Ugyanakkor az a megállapítás, hogy a szélesebb körű nyilvánosságok háttérbe szorulnak a szűkebb körűek mellett, csak abban az értelemben állja meg a helyét, hogy ezeknek a nyilvánosságoknak az intézményrendszere egyre kisebb szerepet játszik a közvéleményben élő törekvések továbbításában és a kormányzati vagy szervezeti döntések előkészítésében és meghozatalában. Mi több, ezek a közvetítő funkciók annyira elsorvadnak, hogy a meghozott döntésekre vonatkozó reflexiókat sem hozzák a megfelelő módon a felszínre, és ezért új információs csatornákat kell nyitni (közvélemény-kutatások, hangulatjelentések). Annál nagyobb szerepet játszik ez az intézményrendszer a meghozott döntések elfogadtatásában és általában a döntéshozók uralmának a legitimálásában. Ez a szerepcsere fejeződik ki abban, hogy a polgári nyilvánosságban, ahol korábban az alulról fölfelé, vagyis a civil társadalomtól az államhatalom felé irányuló információáramlás volt a döntő, lényegében megfordulnak a kommunikációs viszonyok, és a fölülről lefelé irányuló információáramlás válik uralkodóvá. (Még sarkosabban fogalmazva azt mondhatjuk, hogy azok a kommunikációs csatornák, amelyek eredetileg a „közvélemény” uralmának megteremtését szolgálták, a propaganda terjeszkedésének eszközévé válnak.)

A szocialista nyilvánosság bürokratikus modelljének kialakulása

A szocialista forradalmak természetszerűen megszüntetik a polgári nyilvánosság létalapját, a termelőeszközök magántulajdonát, de nem szüntetik meg a társadalmi munkamegosztást, és csak egyfajta értelemben számolják fel a politikai intézményrendszer tagoltságát. Így a szocialista társadalmakban kizárólag a „nem tulajdon adta” hatalom és szakértelem válik a politikai nyilvánosság szervező elvévé.

A magántulajdon felszámolása tette lehetővé, hogy az első győztes szocialista forradalmat végrehajtó erők a maguk szükségleteinek megfelelően korlátozzák, illetve teljesen fölszámolják a polgári nyilvánosságot. Ugyanakkor a nyilvánosság „hatalomspecifikussá válásával” magyarázhatjuk azt is, hogy a polgári nyilvánosság felszámolása, a forradalmi erők eredeti intencióival ellentétben, magának a társadalmi nyilvánosságnak a fölszámolását eredményezte.

E folyamat viszonylag hosszú ideig tartó, tíz-tizenöt éves időszak alatt teljesedett be. Az első lépést a parlament (az Alkotmányozó Nemzetgyűlés) feloszlatása jelentette ezen a téren (1918. január), amit a nem bolsevik pártok, szervezetek és lapok felszámolása követett (1917-1922). Valamivel később kezdődött meg és hosszabb ideig tartott a bolsevik párton belüli pluralizmus felszámolása. Ezen a téren a frakciók tilalma jelentette az első lépést (1921), és ezt követte a különféle, személyi összetételükben is állandóan változó ellenzéki csoportok fokozatos felszámolása (1924-1929). Gyakorlatilag ugyanilyen jelentőségre tett szert az a tény, hogy a szakszervezetek és egyéb tömegszervezetek a pártonkívüli tömegek irányítását és befolyásolását szolgáló „transzmissziós szíjak” lettek, illetve az, hogy az üzemi és területi szovjetek fokozatosan elvesztették azt az autonómiát, amire megalakulásukkor szert tettek. E folyamatok szorosan összefüggtek azzal, hogy a pártban, a tömegszervezetekben és a szovjetekben kiépülő adminisztratív apparátus egyre nagyobb jelentőségre tett szert a választott testületekkel szemben, és ezzel párhuzamosan a vezető szervek is egyre jobban függetlenedtek a párt és a tömegszervezetek tagságától, illetve a választóktól. A politikai élet homogenizálását egészítette ki a különböző tudományos, irodalmi és művészeti irányzatok felszámolása, a hivatalos ideológiai álláspontok kodifikálása és az alkotói módszerek előírása.

Így jött létre a sztálini korszak bürokratikus nyilvánossága, amelyet azon túl, hogy a lehető leghomogénebb volt, a következőkkel jellemezhetünk:

1. A propaganda abszolút elsőbbségre tett szert a tájékoztatással szemben, ami elsősorban abban nyilvánult meg, hogy

• kizárólag politikai (pontosabban szólva taktikai) szempontok alapján döntötték el, hogy az országban és a világban lezajló eseményeket ismertetik-e a lakossággal, és
• az ismertetett eseményeket is teljesen „átpropagandizálták”, vagyis teljesen összemosták az esemény és az esemény értelmezése közötti különbséget.

2. Az ismétlő (vagyis a megtörtént eseményeket értelmező) propaganda mellett egyre nagyobb mértékben alkalmazták az alkotó (vagyis eseményeket teremtő) propaganda fegyverét.⁵ A propagandacélokból létrehozott események nagyon nagy változatosságot mutattak: ide tartoztak az olyan hagyományos demonstrációk, mint a katonai díszszemlék, és ebbe a kategóriába kerültek a felülről szervezett munkaversenyek, felvonulások, tömeggyűlések, a tiltakozó vagy támogató táviratok és a megfelelő módon kiválogatott olvasói levelek. Ennél is fontosabb, hogy az 1930-as évektől kezdve már elsősorban propagandisztikus (és ezen belül legitimációs) célokat szolgáltak a pártkongresszusok, a parlamenti ülések, a választások és – természetesen – a nyilvánosság előtt rendezett koncepciós perek. E propaganda nemcsak a (szelektált és preparált) tények felől, vagyis kognitíve befolyásolhatta a tömegeket, hanem pszichológiailag is, mivel azt a benyomást keltette, hogy azok, akik más álláspontra helyezkednek, az egész társadalommal kerülnek szembe. Az alkotó, demonstratív propaganda térhódítása ruházta fel a sztálini korszak politikai nyilvánosságát a reprezentatív nyilvánosság jegyeivel.

3. A tájékoztatás mellett a propagandacéloknak vetették alá az irodalmi és művészeti termelést, aminek nemcsak – és valószínűleg nem is elsősorban – az volt a célja, hogy „az eszmék érzéki megjelenítésével” növeljék a propaganda hatékonyságát, hanem az, hogy a kultúra szférájából is száműzzék az „ellenpropagandát”, vagyis a szocialista társadalom valóságos ellentmondásainak bemutatását.

Ami a sztálini korszak propagandájának a tartalmát illeti, tudjuk, hogy ezt döntően az apológia jellemezte. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy ezen belül jelentős különbségek mutatkoztak a politikai és a szocialista országok által „feltalált” gazdasági propaganda között. (Valójában jobb lenne, ha nem a gazdasági, hanem a termelési propaganda fogalmát használnánk, mert az életszínvonal és a szociális vívmányok propagálása inkább a politikai, mint a gazdasági propagandának a körébe tartozik.)

A sztálini korszak politikai propagandája egészében véve a fennálló társadalmi-politikai viszonyok konzerválására irányult, vagyis a politikai propagandák hagyományos funkcióját töltötte be.⁶ E propaganda mindenekelőtt azt „bizonyította be”, hogy a Szovjetunióban már megvalósították a világtörténelem legdemokratikusabb politikai rendszerét, és ennek megfelelően a (tágabb értelemben vett) politikai propagandán belüli agitáció a korábbi korszakokhoz képest szinte teljesen eltűnt, illetve a politikai rendszer legitimálására szolgáló rituális akciókban való részvétel ösztönzésére redukálódott. Ugyanakkor – és ennyiben irányult a politikai propaganda a társadalmi-politikai viszonyok megváltoztatására – 1929 és 1936 között jelentős szerephez jutott a kulákság és a középparasztság ellen folytatott propaganda, és mindvégig jelentős szerepet játszott a sokkal inkább vélt, mint valóságos szabotőrök, diverzánsok és árulók ellen folytatott propaganda.

A gazdasági propaganda, a dolgok természeténél fogva, egészében véve nem konzerválni, hanem megváltoztatni akarta a fennálló viszonyokat (mégpedig nagyon nagy mértékben). Ennek ellenére ezt a propagandát is apologetikusnak kell minősítenünk, azzal a megszorítással, hogy ebben az esetben az apológia közvetettebb módon érvényesült, mint a politikai propaganda esetében.

A közvetett apológia egyik esetét az jelentette, amikor közvetlenül nem szóltak a gazdasági építés során jelentkező nehézségekről, de nem is hallgatták el őket, hanem azokat a termelési egységeket mutatták be, amelyek – rendszerint a maguk erejéből – már megoldották ezeket a problémákat. A tájékoztatási eszközök tehát nem úgy változtatták meg a valóságot, hogy meghamisították, hanem úgy, hogy kiemelték belőle a pozitívnak, példamutatónak ítélt jelenségeket, és e jelenségek összessége már önmagától is létrehozta a valóság égi mását. Ez a normatív problémakezelés a korszak termelési regényeiben és általában a korabeli irodalmi és filmművészeti alkotásokban jelent meg a maga „ideáltipikus” tisztaságában.

A közvetett apológia másik, bonyolultabb esete az volt, amikor a tájékoztatási eszközök beszámoltak ugyan a gazdasági nehézségekről, de ezeket teljesen elszakították a fennálló társadalmi-politikai viszonyoktól, mindenekelőtt a gazdaságirányítás rendszerétől, és „szubjektív” okokra, a vezetők és a dolgozók nem megfelelő szemléletére és magatartására vezették vissza, vagy a rendszeren kívül álló okokra, vagyis ellenséges elemek kártevő tevékenységére. E „kritika” azonban, mivel még ebben a megcsonkított formájában is kényes kérdések megfogalmazására ösztönözhetett, elsősorban válsághelyzetekben fogalmazódott meg, vagyis akkor, amikor a gazdasági problémák már par excellence politikai problémákként manifesztálódtak.

Általánosságban is elmondhatjuk, hogy ebben a korszakban a kritika mindig a felülről jövő, a felsőbb szervek által meghatározott kritikát jelentette, és ezt a kritikát egészítette ki – és „igazolta” – az „alulról jövő”, de ugyancsak felülről elrendelt és meghatározott mederbe terelt kritika. Ezt a kritikát, mint tudjuk, nem lehetett visszautasítani; ezt a kritikát csak elfogadni lehetett, sőt, ezt a kritikát el kellett fogadni, mert nemcsak – és nem is elsősorban – a feltárt hiányosságok megszüntetését célozta, hanem az e hiányosságok miatt hozott – és az adott irányítási szisztémában szükségszerűen brutális – döntések igazolását, s a kritika elutasítása a döntések megalapozottságának kétségbevonását jelentette volna. Ezért alakították ki – belülről fakadó erénnyé stilizálva a kívülről jövő kényszert – a bírálat és önbírálat mechanizmusát, aminek legtragikusabb megnyilvánulásai a koncepciós perek „beismerő vallomásai” voltak. És ez volt az oka annak is, hogy ebben a korszakban nemcsak a valóságos bírálat szabadsága nem érvényesült, hanem a nem bírálat szabadsága sem, vagyis annak, hogy a kiszemelt áldozatok bírálatában – a maga „tehetségének” megfelelően – mindenkinek részt kellett vennie.

A bürokratikus modell első reformja: Jugoszlávia

Lényegében a sztálini korszak Szovjetuniójában kialakult nyilvánosságstruktúrát alakították ki, illetve vették át azok az országok, amelyek 1945 után léptek a szocialista fejlődés útjára – akár a kelet-európai, akár a távol-keleti szocialista országokra gondolunk. Ebből a szempontból természetesen az sem jelentett különbséget, hogy a kelet-európai országok többségében (így Lengyelországban, az NDK-ban, Csehszlovákiában és Bulgáriában) a kommunista pártok vezetése alatt működő népfrontszervezetek keretében megmaradtak a többpártrendszer egyes elemei. Ennél nagyobb – bár inkább potenciális, mint valóságos – jelentősége volt annak, hogy egyes országokban (elsősorban Lengyelországban) erős maradt az egyház befolyása, illetve annak, hogy más országokban (mindenekelőtt Csehszlovákiában) erősebben éltek a polgári demokratikus hagyományok. Ismét más országokban viszont (így például Kínában) a bürokratikus nyilvánosság intézményrendszere teljesen megfelelt a korábbi korszakoktól örökölt hivatalnoki és alattvalói mentalitásnak.

Ugyanakkor azok a törések, amelyek a szocialista világrendszer kialakulása után keletkeztek a bürokratikus nyilvánosság rendszerében, nem egészen e törésvonalak mentén jöttek létre. Az első törést, mint ismeretes, az a konfliktus okozta, amely 1948-ban támadt Jugoszlávia és a többi szocialista ország között. E konfliktus arra kényszerítette a jugoszláv kommunista pártot, hogy a bürokratikus apparátusok hatalmának korlátozásával és a többi társadalmi csoport és réteg szerepének növelésével fokozza a központi irányítás hatékonyságát, és ezzel egy időben megfelelő ideológiai alapokra helyezze, az eredeti marxi intenciók megvalósításaként értelmezze a többi szocialista országtól eltérő – és ezek által rákényszerített – politikáját. E kettős célt szolgálta a szocialista vállalkozás és a munkástanácsok rendszerének, vagyis az ún. önigazgatási rendszernek a bevezetése, amely a szocializmus sztálini modelljének a megszilárdulása óta az első – és sok tekintetben még mindig egyedülálló – kísérlet volt arra, hogy az egypártrendszer és a centralisztikus államszervezet fenntartása mellett biztosítsák a szocialista társadalmakban is jelentkező érdekkonfliktusok feltárását és ellenőrzését.

Az önigazolási rendszer bevezetésével összhangban a jugoszláv kormányzat jelentős erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megteremtse a gazdasági szervezetek, mindenekelőtt a vállalatok nyilvános működésének intézményes garanciáit. Ennek legutóbbi stádiumát az jelentette, hogy törvénybe iktatták a „társult termelők” tájékozódási jogát és a „munkaközösségek” tájékoztatási kötelezettségét.⁷ E törvény megszületése azonban már önmagában is utal arra, hogy a vállalati nyilvánossággal kapcsolatos törvények lényegében véve nem valósultak meg; ezt minden bizonnyal azzal magyarázhatjuk, hogy a munkástanácsok nem tettek szert olyan hatalomra, amely önmagában is biztosította volna, hogy megszerezzék a gazdasági szervezetek ellenőrzéséhez szükséges információkat. Ennél is kisebb volt a gyakorlati jelentősége annak a követelménynek, amit a párt nyilvános működésével, a párt működésének társadalmi ellenőrzésével kapcsolatban fogalmaztak meg.

A Jugoszláviában kialakított döntési mechanizmus inkább hatalmi, mint strukturális értelemben módosította a szocialista társadalmak „hagyományos” nyilvánosságát. E változások közül a következők látszanak a legfontosabbaknak:

1. „Revideálták” a marxizmus és a leninizmus sztálini változatát. E revízió elsősorban abban különbözött attól a revíziótól, amely az 1960-as években zajlott le a szocialista országok legnagyobb részében, hogy nagyobb súlyt fektettek a marxi, történetfilozófiai, mint a lenini, politikai hagyomány felelevenítésére.

2. Történeti elemzésnek vetették alá a Szovjetunióban és a többi szocialista országban kialakult társadalmi-politikai viszonyokat. Ez az elemzés lényegében véve megegyezett a Trockij-féle elemzéssel, vagyis a „bürokratikus elfajulásra” vezette vissza az ezekben az országokban bekövetkezett változásokat.

3. Ugyanilyen kritikai elemzésnek vetették alá a hazai viszonyokat, vagyis folyamatosan vizsgálták azt, hogy a Jugoszláviában bekövetkezett társadalmi-politikai változások mennyire segítették elő a korábbi korszakoktól örökölt strukturális problémák megoldását, és milyen új ellentmondásokat szültek. Ennek az elemzésnek a során egy sor, a „szocialista kísérlet” sikerének a szempontjából alapvető jelentőségű problémát fogalmaztak meg (az állam és általában a bürokratikus apparátusok jelentőségének növekedése, a technokratikus tendenciák erősödése, a bérmunkásviszony fennmaradása stb.). Ez az elemzés azonban, különösen a párthatározatok és a publicisztika esetében, szintén magán viselte az apológia jegyeit, mégpedig két vonatkozásban is: egyrészt azért, mert más, ugyanilyen jelentőségű problémákat egyáltalán nem vetett fel vagy kevésbé érintett; másrészt pedig azért, mert rendszerint ahhoz a következtetéshez vezetett, hogy a felvetett problémák az intézményrendszer jelentős módosítása nélkül is elnyerik megoldásukat.

A bürokratikus modell „forradalmasítása”: Kína 1966-1976

Lényegében a Jugoszláviában kialakított társadalomirányítási modellt követték azok a szocialista országok, amelyek a Sztálin halálát követő időszakban törekedtek a szocialista társadalomban is jelentkező részérdekek mozgásterének a növelésére, még akkor is, ha ezek a törekvések az esetek legnagyobb részében nem vezettek olyan messzire, mint Jugoszláviában, és nem eredményezték a modell leglátványosabb (de nem feltétlenül legfontosabb) elemének, az önigazgatás rendszerének és ideológiájának átvételét.

E tendenciák először azokban a már-már kísérletszerű törekvésekben fejeződtek ki, hogy – rendszerint a szövetségi politika megvalósításának jegyében – növeljék az alkotó értelmiség társadalmi szerepét és ezzel párhuzamosan a tudományos és művészeti alkotómunka szabadságát. E törekvések elsősorban azt a célt szolgálták, hogy fokozzák a gazdaságirányítási (és általában az államigazgatási) munka hatékonyságát, de azt a felismerést is tükrözték, hogy a hatalom mértéktelen centralizációja megnehezítette a szükségessé vált politikai irányváltozások megvalósítását, és ezért a kulturális életben lezajló harcok nemcsak egyes értelmiségi csoportok (és az ezek által képviselt társadalmi rétegek és osztályok) emancipatorikus törekvéseit tükrözték, hanem az igazgatási apparátuson belüli frakciók és tendenciák harcát is. A fent említett intézkedések kétségtelenül a kulturális élet „depolitizálását” szolgálták, de az adott keretek között éppen ez a „depolitizálás” vezetett ahhoz, hogy a kulturális élet vált a par excellence (vagyis tendenciák harcában manifesztálódó) politikai tevékenység színterévé.

Így például a kulturális élet „liberalizálásának” első, nagyszabású kísérlete, amelyre 1957 tavaszán került sor Kínában, közvetlenül összefüggött azzal a vezetési válsággal, amely 1956-ban bontakozott ki a Kínai Kommunista Pártban. E válságot az NDK-beli, a lengyelországi és főleg a magyarországi események robbantották ki közvetlenül, de elsősorban a Szovjetunióban és a két ország viszonyában bekövetkezett változásokkal függött össze. E változások megkérdőjelezték az eddigi, a Szovjetunió támogatására épített gazdaságfejlesztési koncepció létjogosultságát, és felvetették annak a lehetőségét, hogy Kína új, a többi szocialista országétól eltérő modernizálási stratégiát dolgozzon ki. Ennek – az elsősorban Teng Hsziao-ping által képviselt – stratégiának az egyik (és semmiképpen sem a legfontosabb) elemét alkotta a kulturális élet „liberalizálására” tett kísérlet, amely a „Virágozzék minden virág” elnevezést kapta.

E kísérlet, mint tudjuk, nagyon rövid ideig (mintegy öt hónapig) tartott, és ezért azt a gyanút ébresztette a nyugati megfigyelők egy részében, hogy itt voltaképpen a pártvezetés nagyszabású provokációjáról volt szó. A kulturális élet „liberalizálása” azonban csupán annak a politikai kampánynak a kísérőjelensége volt, amely a pártapparátuson belül indult meg „a bürokratizmus, a szektásság és a szubjektivizmus” ellen, és a kampány bukása szükségszerűen hozta magával az új kultúrpolitikai irányvonal bukását.

Egy évvel később, 1958-ban hirdették meg Kínában a „nagy ugrás” politikáját, amely, különösen a kulturális élet terén, már sok vonatkozásban előrevetítette azokat a változásokat, amelyek 1966, vagyis a „nagy proletár kulturális forradalom” meghirdetése után következtek be Kínában. E változások ismét – az 1957-es változásoknál sokkal nagyobb mértékben és ezekkel ellentétes irányban – módosították Kínában a politikai nyilvánosság szerkezetét.

A kínai „kulturális forradalom” elsősorban úgy él a politikai köztudatban, mint az 1956-ig tartó „normális” fejlődéstől való eltérésnek, a szocializmus hagyományos modelljével való szembefordulásnak a végkifejlete. Ebben az álláspontban természetesen nagyon sok igazság van. Ennek ellenére úgy látszik, hogy azoknak a változásoknak, amelyek 1966 után mentek végbe a kínai nyilvánosságban, sokkal több közük van a sztálini korszak szovjet nyilvánosságához, mint azokhoz a kísérletekhez, amelyekre Jugoszláviában vagy – Sztálin halála után – más szocialista országokban került sor ezen a téren.

A sztálini korszak nyilvánosságának egyik legjellegzetesebb elemét „fejlesztették tovább” a kínaiak, amikor a politikai élet egyik legfontosabb tényezőjévé tették a felülről szervezett tömegbírálatot. A sztálini nyilvánosság, mint már utaltam rá, egy alapvetően hierarchikus szervezettségű, tekintélyelvű nyilvánosság volt, amely csak akkor és csak azokon a pontokon irányult a bürokratikus apparátus ellen, amikor és ahol ez akadályozta a felülről hozott döntések végrehajtását. A kínai „kulturális forradalom”, mint ismeretes, az 1949 után kiépített szakigazgatási apparátus egésze ellen irányult, és ennyiben a „vörösgárdisták” által gyakorolt „kritika” gyökeresen eltért a Szovjetunióban rendezett tömeggyűlések, a szovjet újságokban közzétett tiltakozó táviratok és levelek által gyakorolt „kritikától”. Ezt a különbséget azonban inkább a két korszak, mint a két ország közötti eltérésekből vezethetjük le.

A Szovjetunióban a sztálini frakció hatalomra jutása egyben a szó szoros értelmében vett, a párttagságtól és a tömegektől függetlenedett pártapparátus hatalomra jutását jelentette, s ezért a pártvezetésnek – azon túl, hogy meg kellett semmisítenie az ellenzéki csoportok maradványait – elsősorban az ezen az apparátuson belül jelentkező partikuláris, más politikai alternatívát nem hordozó tendenciák ellen kellett küzdenie. E feladatot a pártvezetés – az állambiztonsági apparátus messzemenő támogatásával – maga is el tudta végezni, és ez az oka annak, hogy a sztálini korszak nyilvánosságában a felülről szervezett tömegbírálat inkább ideológiai (legitimációs), mint politikai funkciót töltött be, és nem vált önálló hatalmi tényezővé.

Ezzel szemben a kínai pártvezetésnek már azzal az alapvető megosztottsággal kellett szembenéznie, amit előbb a hagyományos gazdaságfejlesztési stratégiának, majd a „nagy ugrás”-nak a csődje okozott a pártapparátusban. Ebben a helyzetben a pártvezetésnek nem volt más lehetősége, mint az, hogy „előrefelé meneküljön”, vagyis lerombolja azt az apparátust, amelynek kiépítésében maga is részt vett, és új, a saját szükségleteinek megfelelő apparátust állítson a helyére. Ezt azonban csak úgy tehette meg, hogy – a hagyományos politikai normák felrúgásával – a hatalomból kirekesztett, de politikai erővé szervezhető társadalmi csoportokhoz fordult, mégpedig olyanokhoz, amelyek, ha túlkapásokra vetemedtek is, nem veszélyeztették a maoista pártvezetés és pártapparátus hatalmát.

Ugyanígy alakították át a saját szükségleteiknek megfelelően a kínaiak a sztálini korszak örökségét akkor, amikor a „Mao Ce-tung-i eszmék” szolgálatába állították az irodalmi és művészeti termelést. A „kulturális forradalom” kultúrpolitikája főleg a következőkben különbözött a sztálini korszak kultúrpolitikájától.

1. A sztálini korszak kultúrpolitikája messzemenően meghatározta a műalkotások tartalmát (témáját és „eszmei mondanivalóját”), de szándékai szerint nem rombolta le a hagyományos irodalmi és művészeti formákat. A zsdanovi esztétika propagandafeladatokat tűzött a műalkotások elé, de azt akarta, hogy ezek a maguk módján fejtsék ki hatásukat, sőt azt hirdette, hogy a „szocialista realizmus” (vagy a „forradalmi romantika”?) minden más művészeti irányzatnál magasabb rendű művészeti formákat hoz létre. Ezért állandó eszmei harcot folytatott az általa létrehozott sematizmus ellen, és – a formalizmus és a dekadencia elleni harc jegyében – „csupán” azokat a művészi formákat és műfajokat száműzte, amelyek eleve más tartalmakat fejeztek volna ki. Ezzel szemben a „kulturális forradalom” kultúrpolitikája kizárólag azokat a műalkotásokat és műfajokat tűrte meg (és támogatta), amelyek allegorikus formában, vagyis valóságos (egyéni törekvésekkel rendelkező és egyéni életpályát befutó) emberek megjelenítése nélkül fejezték ki az „uralkodó eszméket” (lásd a „mintaoperákat”).

2. A sztálini korszak művészete, mint tudjuk, lényegében a funkcionáriusi réteg művészete volt, e réteg politikai vágyait és törekvéseit, gondolat- és érzésvilágát fejezte ki. (Másképpen szólva, és ha nem ez lett volna a kortársi művészet egyetlen formája, azt is mondhatnánk, hogy a zsdanovi művészet volt a funkcionáriusi réteg szubkultúrája). Ugyanakkor a gazdasági építőmunka feladatai a politikai konszolidáció megvalósítása után is szükségessé tették, hogy a szovjet állam a maga szolgálatába állítsa a „haladó értelmiséget”, és mindent megtegyen a tömegek kulturális színvonalának emeléséért. Így a szovjet kultúrpolitika – az 1920-as évek során egyre jobban erősödő RAPP-ista, proletkultos tendenciák visszaszorítása után – a szocialista kultúra integráns részének minősítette a világirodalom és -művészet klasszikus alkotásait, és jelentős erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy közkinccsé váljanak. Ezzel szemben Kínában az 1950-es és különösen az 1960-as évek során a klasszikus kultúra a „kapitalista úton járó egyének” (vagyis a technokratikus beállítottságú funkcionáriusok) és a velük szövetkező értelmiségiek kultúrájává, sőt, ami ennél is fontosabb, e rétegek manifeszt vagy látens hatalmának szimbólumává vált. (Ezt nagymértékben elősegítette az a tény, hogy Kínában a hivatalnoki és értelmiségi lét mindig is összefonódott egymással.) Így a „kulturális forradalom” (feudál)kapitalista és revizionista tendenciák hordozójának minősítette az egész européer kultúrát s a klasszikus kínai kultúra legnagyobb részét, és a művészeket sem mindig kímélő irtó hadjáratot indított ellenük.

A bürokratikus modell felbomlása: Magyarország 1953-1956

A Kínában tapasztalttal ellentétes folyamat, a kulturális nyilvánosság kiszélesedésének folyamata indult meg a Sztálin halálát követő időszakban a Szovjetunióban és az európai szocialista országokban. E folyamat – Albánia kivételével – az összes országot érintette, de az, hogy mikor indult meg, milyen gyorsasággal haladt előre, és meddig jutott el (vagy esett éppen vissza), itt is nagymértékben függött az egyes országok politikai (és gazdasági) helyzetétől.

Így például Kelet-Európában először az 1953 júniusában Magyarországon bekövetkezett politikai irányváltozás módosította jelentős mértékben az értelmiség és ezzel egy időben a kortársi kultúra (tudomány, művészet és publicisztika) helyzetét és feladatait. E változások sokat elárultak a politika és a kultúra, a párt és az értelmiség viszonyáról, és jelentős mértékben befolyásolták a többi szocialista országban bekövetkezett változásokat.

1. A korábbi időszakban Magyarországon éppúgy, mint a többi szocialista országban, a tudomány, a művészet és a publicisztika helyzetét lényegében két tényező határozta meg:

• az, hogy egy egységes pártvezetés politikájának a népszerűsítését szolgálta, és
• az, hogy ezt a pártvezetés közvetlen irányítása alatt tette.

Az 1953 júniusában bekövetkezett irányváltozás – egy-két év késéssel – elsősorban a művészet és a publicisztika területén éreztette hatását, és mindkét tekintetben módosította a politika és a kultúra viszonyát.

• A kultúrpolitika már nem tudta megvalósítani az irodalmi élet közvetlen, adminisztratív eszközökkel történő pártirányítását.
• Az írók és az újságírók legnagyobb része (és mindenekelőtt azok, akik korábban is a pártirodalmat képviselték) az „új szakasz” politikájának a megvalósítását szolgálta. Ugyanakkor egyes írói és újságírói csoportosulások (az utóbbiak „titokban”) a régi irányvonal hívei maradtak vagy köztes álláspontot foglaltak el. A pártvezetés polarizálódását tehát rövid időn belül követte a kulturális élet polarizálódása.

E változások lehetővé tették, hogy az írók és az újságírók, miközben az új irányvonalat népszerűsítették, nagyobb figyelmet fordítsanak a „gondokra, hiányosságokra”, és, ami ennél is lényegesebb volt, másképpen közelítsék meg ezeket, vagyis összefüggésbe hozzák őket a korábbi irányvonallal és az új irányvonal megvalósításában mutatkozó következetlenségekkel. Ez kettős értelemben is módosította az irodalom és a publicisztika funkcióját: egyrészt új, a korábbiaknál sokkal tartalmasabb információs csatornákat nyitott meg a párt- és állami vezetés számára, másrészt pedig jelentős mértékben erősítette az új vezetés pozícióját a régivel szemben.

A kulturális nyilvánosságnál sokkal kisebb mértékben változott meg ebben az időben a szó szoros értelmében vett politikai nyilvánosság. Az egyik változást az jelentette, hogy – különösen a kulturális élet területén – megélénkült a pártalapszervezetek tevékenysége. Az egyes alapszervezetekben lezajló viták azonban a párton belüli tájékoztatás centralisztikus jellege miatt nem kapcsolódtak össze egymással, és nem vezettek egy valóságos, az akaratképzés és -érvényesítés eszközéül szolgáló pártközvélemény kialakulásához. Ez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy 1955 elején a régi pártvezetés keresztül tudta vinni a politikai irányvonal újabb módosítását. A másik változás abban állt, hogy megalakultak a pártonkívüli értelmiség tömörítését szolgáló népfrontbizottságok. Ezek azonban nem rendelkeztek a politikai szervezetek szokásos attribútumaival: tagsággal, taggyűlésekkel, választott vezetőségekkel, és így eleve nem válhattak a politikai élet fórumaivá.

2. Az 1955 januárjában bekövetkezett (és két hónappal később meghirdetett) újabb irányváltozás ismét módosította az irodalom és a publicisztika helyzetét, de már nem állította vissza a régi állapotokat. Azok az írók, akik teljesen elkötelezték magukat a „júniusi politika” mellett, és nem akarták álláspontjukat revideálni, ellenzékbe vonultak, és önálló akciót is kezdeményeztek („az írók memoranduma” 1955 októberében). A velük rokonszenvező publicisták pedig továbbra is folytatták újságírói tevékenységüket, és egyre nyíltabban lázadoztak a pártvezetés ellen (a Szabad Nép pártalapszervezetének taggyűlése ugyanebben az időpontban). Az ellenzék kialakulását, mint tudjuk, az tette lehetővé, hogy a Rákosi-féle vezetés csak a hatalom csúcsán tudott áttörést végrehajtani, s a párt- és államapparátus feletti ellenőrzést már nem tudta teljesen visszaszerezni. Ugyanakkor az ellenzék kialakulása azt is megmutatta, hogy a szocialista társadalmakban a pluralisztikus hatalmi viszonyok kialakulása elsősorban nem az intézményes biztosítékok, hanem a politikai erőviszonyok kérdése: a többpártrendszer keretei között is kialakulhat egy monolitikus hatalmi rendszer, és fordítva, az egypártrendszer keretei között is létrejöhet és de facto intézményesülhet több hatalmi központ.

3. Az SZKP XX. kongresszusa után meginduló erjedés és az ennek nyomán kialakuló hatalmi válság ismét lehetővé tette az irodalom és a publicisztika valóságfeltáró funkciójának érvényesülését, azzal a lényeges különbséggel, hogy ez most már nem a párt, hanem az egyre nagyobb befolyásra szert tevő irodalmi és kulturális lapok, illetve az ezekben publikáló írók és újságírók kezdeményezésére történt. Az irodalmi és kulturális lapok, az író- és újságíró- szövetség és mindenekelőtt a DISZ égisze alatt működő Petőfi-kör tevékenysége egyben azt is megmutatta, hogy az ellenzéki erők a változatlan politikai struktúrában is megtalálták a maguk intézményes kereteit.

Ezzel párhuzamosan a párton belül is egyre erőteljesebben vitatták a pártvezetés politikáját, de ezek a viták, éppúgy, mint a korábbi időszakban, most sem kaptak nyilvánosságot. Így a pártalapszervezetek valóban „vitaklubokká” váltak, de ennek elsősorban az volt az oka, hogy a többi alapszervezettől és az egész társadalomtól való elszigeteltségük következtében szinte egyáltalán nem szerezhettek érvényt a viták során kijegecesedett elképzeléseknek. Ilyen körülmények között elkerülhetetlen volt, hogy a nyilvánosság előtt működő vitaklub már-már második politikai párttá váljék.

4. Az MDP Központi Vezetőségének 1956. júliusi határozata elsősorban azt a célt szolgálta, hogy a párt visszaszerezze a kezdeményező szerepet, de a KV-ülés csak kevéssé teremtette meg ennek személyi feltételeit. Így szeptembertől kezdve ismét az ellenzéki erők „diktálták a tempót”, és ezek most már nemcsak publicisztikai formában fogalmazták meg követeléseiket, hanem intézményesített módon, vagyis határozatok formájában is (lásd az Írószövetség pártalapszervezetének határozatát a rendkívüli pártkongresszus összehívásával kapcsolatban). Ennél is fontosabb volt azonban az, hogy végül a viták átterjedtek az egyetemeken és főiskolákon működő ifjúsági szervezetekre, ahol az egész lakosságot érintő konkrét politikai, gazdasági, kulturális és szociális követelések megfogalmazásába torkollottak, és az egységes ifjúsági szövetség felbomlásához, a MEFESZ megalakításához vezettek.

5. Az 1953 júniusától és főleg az 1955 elejétől lezajló fejlemények tehát egyre inkább abba az irányba hatottak, hogy a politikai nyilvánosság kiszélesítése nem az egypártrendszer megreformálásának, hanem a többpártrendszer visszaállításának a formájában valósuljon meg Magyarországon. Ez a folyamat teljesedett ki tragikus formában az 1956. október 23. és november 4. között lezajlott eseményekben.

6. Elsősorban az ezekből az eseményekből levont tanulságok határozták meg az újjáalakult kommunista párt politikáját az 1956. november 4-ét követő időszakban, mégpedig mind „pozitív”, mind „negatív” értelemben. „Pozitív” értelemben, amennyiben a párt arra törekedett, hogy a társadalmi konfliktusok eléggé manifesztálódjanak ahhoz, hogy a társadalomvezetés kidolgozhassa a megoldásukat célzó intézkedéseket; és „negatív” értelemben, amennyiben a párt arra törekedett, hogy ezek a konfliktusok az általa meghatározott keretek között manifesztálódjanak, és ne veszélyeztessék a rendszer stabilitását. Az e törekvések jegyében kialakult nyilvánosságmodell leírása azonban már egy másik dolgozat tárgya lenne.

1980. január