Publikációs versenyt hirdet a médiakutató

Médiakutató 2006 tavasz

Bulvár

Neotelevízió: válság vagy megújulás?

A Ráday utcai Folyóirat Fesztiválon, 2005. október 8-án este a Médiakutató a La Mancha kávéházban rendezett kerekasztal-beszélgetést, amelyen Császi Lajos szociológus-médiakutatóval és Síklaki István szociálpszichológussal lapunk szerkesztője, Jenei Ágnes beszélgetett a „neotelevízió”-ról.

Médiakutató: A „neotelevízió” kifejezés Umberto Eco nevéhez fűződik, aki egy 1983-ban született írásában (Trasparenza perduta, magyarul: A már nem átlátszó képernyő) az olasz televíziós piac liberalizálásának következtében átalakuló televízió sajátosságait foglalja össze, és az új televíziós modellt nevezi így. Magyarországon is liberalizálták a piacot, megjelentek a kereskedelmi televíziók, és műsorszerkesztési elvükkel, gyakorlatukkal a közszolgálati televíziót is „megfertőzték”. Úgy vélem, az 1980-as évek Olaszországát jellemző domináns televíziós modell több ponton is párhuzamba állítható az ezredforduló környékén uralkodó magyar televíziós modellel.

Eco azt állítja, hogy a neotelevízió egyik fő célja (a kezdetek „őstelevízió”-jával szemben) a valósághatás keltése, a valószerű hangsúlyozása, miközben a valóság és a fikció teljesen összekeveredik benne. A neotévé jóval kevesebbet beszél a külvilágról, mint elődje: a televíziózás lényege már nem a valóság megmutatása, hanem a tévé és a nézők kapcsolatának fenntartása.

A „neotelevízió” kifejezés a társadalomtudományi diskurzus szerves részévé vált, és szemantikailag tovább bővült. A neotelevízió sajátosságainak feltárása során a műsorstruktúrával (1), a műfajokkal (2) és a szerkesztési gyakorlattal (3) kapcsolatban szokás a változásokat kiemelni.

(1) A neotelevízió célja a minél nagyobb nézettség elérése, a figyelem folyamatos felkeltése. Ennek érdekében elveti a hagyományos, statikus műsorstruktúrát, amelyben egymást követik a különböző műfajú műsorok, és helyette olyan dinamikus, látványos, gyors ritmusú műsorfolyamot hoz létre, amelyben láncszemszerűen kapcsolódnak egymásba a műsorok. A cél egy autoreferenciális rendszer kialakítása, amelyben lehetőleg minden egyes műsor, de legalábbis sok-sok promó, előzetes utal egy következő műsorra, állandó várakozást keltve a nézőben.

(2) A néző figyelmének megragadása érdekében a tévé folyamatosan szórakoztat, még a hagyományosan nem szórakoztató műfajok keretén belül is. A műfajok terén tehát kisebbfajta „forradalom” történik. A tájékoztatás és a szórakoztatás, valamint a hagyományos műfajok (a hírek, a sport, a színházi előadás, a dokumentumfilm) közti határok elmosódnak, vegyes, elsősorban szórakoztatásra szánt műfajok (talkshow, educainment, infotainment stb.) jönnek létre, illetve honosodnak meg az Amerikai Egyesült Államok után Európában is.

(3) A szórakoztatás elvét szem előtt tartva előtérbe kerülnek a magánélet témái. A szerkesztési gyakorlat fordulatok előállítására, képek és vélemények ütköztetésére, a néző meghökkentésére, elkápráztatására irányul. Ezzel párhuzamosan a valósághatás hangsúlyozása történik. A hitelesítés érdekében a szerkesztők magát a nézőt is bevonják: a külső helyszíneknél megjelenik a külső, a belső felvételeknél a stúdióközönség. Ezzel láthatóvá válik a kommunikátor és a néző kapcsolata: a tömegkommunikációs folyamat elmozdul az interaktivitás irányába.

A szubjektív tematikát preferáló, informális hangvételű, látványcentrikus, pergő, vegyes műfajokkal és tabloidokkal jelentkező neotévével új fejezet kezdődik a televíziózás történetében. Az addig „üres”-nek tekinthető médium, amely évtizedekig más kulturális formákat reprodukált (mozi, színház, rádió), „megtelik”: specifikusan televíziós műsoraival önálló kulturális formává válik. Kérdés, hogy ez a neotelevízió milyen típusú kulturális értelmezésekre nyitott?

Császi Lajos: Az angol nyelvű szakirodalom nem ismeri Eco tanulmányát. Mivel kulcsfontosságú írásról van szó, legfőbb ideje, hogy mi is felfedezzük magunknak: ebben Ági plasztikus összefoglalása sokat segíthet. Annyit tudtam meg a Google-on keresztül a neotelevízióról, hogy a kezdeti egycsatornás helyett sokcsatornássá lett a televízió, továbbá a szórakoztató jellege vált dominánssá a korábbi informatív-nevelő jelleg helyett. A cikk megjelenése óta persze 22 év telt el, és ma már sokkal világosabban látjuk azt a változást, amelynek Eco akkor még csak a körvonalait vehette észre. Nyilvánvaló ugyanis, hogy amit Eco leírt, az még csak a kezdet volt, mert azóta a tulajdonviszonyokban, a technológiában és a műsorokban is további óriási változások történtek. Világszerte megszűnt a korábbi állami hírközlési monopólium, amelynek a televízió is része volt, és a különböző médiumok nagy részét magánosították, sőt ma már a kereskedelmi televíziók számtalan, korábban nem létező csatornát is kínálnak a nézőknek. A hírközlésben lezajló technológiai forradalom is aktív szerepet játszott a változásban, mert nemcsak a televízió változott, hanem megjelent és általánossá vált a videózás, továbbá az analóg képrögzítést a sokkal nagyobb flexibilitást kínáló digitális rögzítés váltotta fel. A földi és a műholdas sugárzású hírközlési eszközök mellett megjelentek a kábeles adások, és akkor még nem szóltunk az internetről, amely nagyon sok szempontból teljesen átalakította a médiáról alkotott korábbi képünket. Nemcsak a tulajdon és a technológia változott, hanem – ahogy Ági is utalt rá – újfajta televíziós nyelv, újfajta televíziós műfajok is születtek, tehát itt valóban egy teljesen új jelenséggel állunk szemben.

Talán helyesebb lenne, ha nem szűkítenénk le érdeklődésünket kizárólag a televízióra, hiszen nemcsak a televízióban történt változás, hanem valamennyi más médiaféleségben is. Vagyis nemcsak neotelevízióról, hanem neomédiáról is lehet beszélni, mert ez az új, ez a „neo”, majdnem mindenütt megtalálható a médiában. Például a rádiónál is beszélhetünk neorádióról, hiszen ugyanúgy megszűnt a korábbi nagy állami rádióadók monopóliuma, és rengeteg újfajta kereskedelmi rádióadó jött létre újfajta műsorszerkezettel. Ezekben a reklámok mellett rövid hírek és rengeteg szórakoztató zene hallható, ami csak nagyon távolról emlékeztet a régi állami rádiózásra. A filmeknél is megfigyelhető ez az átalakulás. Míg korábban a családoknak és a fiatal felnőtteknek készültek a filmek, az 1970-es évektől kezdve lényegében a tinédzser korosztálynak csinálják a filmeket, ami radikálisan átalakította a filmek tartalmát is. Ugyanígy a sajtóban is szembeötlő a tabloidok térhódítása, ami szintén újfajta szemléletnek, újfajta nyelvnek a futótűzszerű terjedését jelzi a nyilvánosságban. Tehát nemcsak nagyon fontos kifejezés a neotelevízió, de általánosítható is az egész média átalakulására is, így beszélhetünk a neomédiáról.

Ez az átalakulás persze nekünk, értelmiségieknek rengeteg gondot, problémát okoz. Nem könnyű eldönteni, hogyan értelmezzük azt, ami a médiában történik, hiszen a média átalakulásával együtt a mi privilégiumaink, a mi szakértelmünk, a mi szemléletünk, a mi nyelvünk, a mi szereplési lehetőségeink stb. is mind alapvetően átalakulnak. A kereskedelmi jellegű neomédiában nem az értelmiségi beszéd a domináns, nemcsak bennünket hívnak ezekre a fórumokra véleményt nyilvánítani, hanem az utca emberét is. Nemcsak szakértőkre vagy a hivatalos tekintélyekre van mostantól szükség, hanem a mindennapi emberek hétköznapi tapasztalatai is egyre inkább polgárjogot nyernek a médiában mindenféle értelmiségi közvetítés vagy kommentár nélkül.

Hirtelen kiderült, hogy az a nyelv, amit mi beszélünk, az túl okoskodó, túl bonyolult, hiszen mi nem a neomédiában kötelező 50 másodperces hangbájtokhoz, három másodperces televíziós képmontázsokhoz vagyunk szokva. Mi szeretünk nagy előadásokat tartani, magyarázkodni, teljesen kitölteni a műsorban rendelkezésre álló időt. Van tehát egy meg nem felelés közöttünk és a neotelevízió működési módja között, és akkor még nem is beszéltünk az értékekről, az ízlésről, mindarról, amit évtizedeken keresztül tanítottak nekünk az iskolában. Míg korábban az állami, közszolgálati médiánál – bár némi ideológiai kontroll mellett – még úgy érezhettük, hogy mi ezt a tudást adjuk tovább, most azt kell látnunk, hogy a hagyományos értelemben vett eszmék kiszorulnak a neomédiából, helyüket egyre inkább a mindennapi élet közönséges eseményei foglalják el.

Azért kezdtem a válsághelyzet leírását az értelmiség szempontjából, hogy jelezzem: jómagam is látom, mi az, ami bennem és másokban is nemcsak ujjongást és örömet, de rossz érzést és bizonytalanságot is kelt a neomédiával kapcsolatban. Nemcsak a változást látom, de a válságot is. Ennek ellenére a neomédiának nem a tradicionális kultúrán alapuló, a régi kánont számon kérő, és a mai médiát elítélő ízléskritikáját akarom adni. Sokkal inkább azokat a történelmi, társadalmi és kulturális körülményeket szeretném röviden felvázolni, amelyek ezt a válságot egy világméretű átalakulás részeként mutatják.

Az első ilyen érdekes dolog a globalizáció, hogy mit jelent nekünk, európaiaknak? Hiszen a neotelevízió, ahogy Ági is utalt rá, az amerikai kereskedelmi televíziózásnak a megjelenése Európában, egy olyan kontinensen, ahol korábban egy nagyon erős közszolgálati, értékközpontú, nemzeti, centralizált, állami televíziózás volt. A neomédia nem légüres térben jelent meg, nem az a helyzet, mint Amerikában, ahol a média kereskedelmi dominanciájú volt kezdettől fogva, és soha nem kellett megvívnia az állami televíziózással semmiféle csatát. Nálunk a magaskultúrát, a nevelést, a politikai üzenetek világát fenyegeti, azt szorítja vissza. Amerikában ez a fajta fenyegetettség soha nem létezett. A bulvárlapokra például sohasem tekintettek a The New York Times olvasóinak számát fenyegető veszélyként. Ott a kulturális piacok elkülönülése a populáris és az elitlapok között már régen megtörtént, folyamatosan módosult, és ha az utóbbi időben ott is van csökkenés az elit lapok eladott példányszámában – mert ott is van, különösen a lapok online változatainak megjelenése következtében –, a változás nem olyan földcsuszamlásszerű, és nem kíséri olyan világvége-hangulat, mint nálunk.

Vagy vegyük a filmipart. Azt látjuk, hogy a szórakoztató amerikai filmek Európában a nemzeti és a művészi filmipart hátrányos helyzetbe hozzák. Tőlünk eltérően az amerikaiak soha nem gondolták azt, hogy a hollywoodi filmipar az ő saját nemzeti filmjüket fenyegeti, mert nekik az (is) volt a filmiparuk. Nagyon fontos, hogy nekünk, európai értelmiségieknek – és nemcsak Magyarországon – a magaskultúra intézményei és a közszolgálati média évtizedei után teljesen más a viszonyunk a kereskedelmi jellegű populáris neomédiához, mint Amerikában. Az értelmiségi elutasítással párhuzamosan azonban fontos azt is látnunk, hogy az amerikai szórakoztató programok, legyenek azok filmek, tévésorozatok, hírcsatornák vagy popzenei lemezek, minden „idegenségük” ellenére is rendkívül sikeresek a közönség körében, nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Az amerikai populáris kultúra világméretű töretlen népszerűsége azért is figyelemre méltó, mert a Bush-kormány alatt ugyanezen közönség az amerikai politikát viszont világszerte elítéli.

Amikor az állami médiát féltő értelmiség a kereskedelmi jellegű populáris média „idegenségéről” és „amerikanizációjáról” beszél, akkor nem árt egy kis értelmiségi önkritikát IS gyakorolni, és emlékeztetni arra, hogy egyetlen ország sem volt mentes soha a populáris törekvésektől a médiában. Nálunk is tudatosan használták fel például a kommunizmusban politikai befolyásolásra a populáris kultúra bizonyos formáit (legyen az zene, irodalom, építészet vagy tánc), de azt is jól tudjuk, hogy a jobboldal és a fasizmus is előszeretettel használta a populáris médiát politikai célokra. Úgy is fogalmazhatunk ezért, hogy nekünk legfeljebb a populizmusnak a kereskedelmi formája szokatlan a médiában, és ezzel van bajunk, miközben egy másik formája, a politika szolgálatába állított populáris kultúra (sajnos) nagyon is ismerős.

De nemcsak a politikát, hanem az avantgárd művészeket is nagyon foglalkoztatta a régebbi műértő közönségnél jóval nagyobb közönség közvetlen megszólításának a lehetősége. Közismert, hogy Bertolt Brechtnek a szobájában volt egy kis szamár, és a szamár nyakában lógott egy tábla ezzel a felirattal: „Én is meg akarom érteni”. Az avantgárd művészek lázasan kerestek valamiféle új kapcsolatot a közönséggel, és mindenféle szokatlan, sokkoló eszközt felhasználtak, tudatosan kísérletezve olyan, akkoriban művészinek egyáltalán nem számító területekkel, mint az ipari formák, a politikai retorika vagy az akkori új médium, a film.

De nemcsak a filmek profitáltak az „izmusok”-ból, hanem például a reklámokra is döntő hatást tett a szürrealizmus. Ha ehhez még azt is hozzáteszem, hogy nekünk magyaroknak is megvolt a magunk szórakoztató kereskedelmi bulvársajtója a két világháború között, sőt már a 19. század végén is, akkor kiderül, hogy még a média kereskedelmi formája sem annyira új nálunk. Szóval végül is oda lyukadunk ki, hogy amit „neó”-nak nevezünk, sok szempontból nem is annyira neo, hiszen a populáris média politikai, művészi és kereskedelmi formái nálunk sem voltak ismeretlenek. Ebben a történeti összefüggésben a „neo” csak a kapitalista ősmédiának és az abban megjelenő szenzációkeltő, izgalmat fenntartó, önreferenciákkal dolgozó médiának a megújult, mai folytatása a korábbinál korszerűbb technológiai eszközökkel és a mai körülményekhez jobban alkalmazkodó műfajokkal.

Ehhez csak annyit szeretnék még hozzátenni, hogy ahogyan az új mellett a régi, úgy a globális mellett a lokális is elválaszthatatlanul keveredik a neomédiában. A következőkben erről az utóbbiról akarok beszélni szűkebb kutatási területemről, a talkshow-kból hozott példákon keresztül. Közismert, hogy a talkshow amerikai eredetű – előbb rádiós, majd televíziós – műfaj, amely az 1960-as évek közepén-végén alakult ki, és amelynek tanulságos nyomon követni az útját Európában. Jó 20 éves késéssel, valamikor az 1990-es évek fordulóján érkezett Angliába, amikor ott éppen megszűnt a BBC által fémjelzett közszolgálati média túlsúlya. Tudjuk persze, hogy Angliában korábban is volt már kereskedelmi televíziózás, bár a BBC árnyékéban, de Amerikához képest az angol média jellege az 1990-es évekig még mindig nagyon közszolgálatias volt. Tehát ebbe a kommercializálódó helyzetbe érkezett a talkshow Angliába, ahol először az újonnan alakuló kereskedelmi tévék kezdték átvenni az Amerikában már annyira népszerű műsorokat. Rövid habozás után azonban az angol közszolgálati tévében is feltűntek, majd a műfaj népszerűvé válása után megindult a saját készítésű és a sajátos célokra kissé átalakított angol talkshow-k gyártása is. (A közös nyelv és közös kulturális gyökerek miatt azóta is rengeteg amerikai talkshow megy Angliában a különböző csatornákon, az ezredfordulón egy átlagos hétköznapon akár ötöt-tízet is össze lehetett számolni.) Kelet felé haladva némi időeltolódással ugyanígy megjelentek a talkshow-k az 1990-es évek közepén, például Dániában és Németországban. Itt is az történt, mint másutt: valamelyik amerikai talkshow importja után, amely alatt a közönség megbarátkozott az új műfajjal, előbb-utóbb saját talkshow-k születtek, előbb a kereskedelmi, majd a közszolgálati csatornákon is. Általában a közszolgálatiak vérszegényebbek voltak, amint azt a dán közszolgálati csatornán az 1990-es évek elején késő éjszaka játszott egyik talkshow kudarca is mutatta. Ebben a show-ban például túlságosan is sokfajta – nevelő és szórakoztató, elit- és populáris – szempontot akartak egyszerre érvényesíteni, miközben a választott téma enyhén szólva unalmas volt. Németországban a kereskedelmi RTL televízió kísérletezett a legsikeresebben a műfaj honosításával.

Közismert, hogy a magyar Mónika-show is ezt az amerikai formulától sok szempontból eltérő, már európai ízléshez formált német talkshow-forgatókönyvet vette át, hogy azt nálunk magyar szereplőkkel és magyar konfliktusokkal keltse életre. Látható, hogy milyen szabadon vándorolt a műfaj a különböző országok között, és mennyire nyitott volt arra, hogy bárhol, bármilyen formában felhasználják. Ezt az Eco által még nem tárgyalt, de a médiakutatásban később hibridizációnak elnevezett jelenséget akarom a következőkben kicsit részletesebben kifejteni.

Nálunk először a Mónika-show indult 2001-ben, amelyet a másik kereskedelmi csatornán a Jakupcsek- és Claudia-show követett. Évekkel később az egyik állami csatornán is megjelentek, először a rövid életű Élesben, majd jelenleg a Nagy vitában találkozhatunk nálunk talkshow-val. Ezek a műsorok sokban különböztek egymástól, és volt, amelyik sikeres volt, volt, amelyik nem. Önmagában az tehát, hogy valaki a műfaji megjelölést adja, hogy akkor ez egy talkshow, azzal még nem mondott túl sokat, mert azon belül rengeteg különbség létezik, amely többek között azután a sikerüket befolyásolja.

Nemcsak arról van tehát szó, hogy az amerikai kereskedelmi média populáris műfajai átjöttek hozzánk, hanem arról is, hogy azért voltak életképesek, mert mindenütt alkalmazkodnak a helyi igényekhez. Ha például megnézzük az olyan kvízműsorokat, mint a Legyen ön is milliomos! Amerikában és Magyarországon, akkor látjuk, hogy nálunk a klasszikus műveltségi kérdések és a populáris kultúra hagyományos formái, elsősorban a sport és a popzene területéről származó kérdések fordulnak elő. Rendkívül népszerű Vágó István tanáros megjelenésével, logikát és műveltséget előtérbe helyező műsorvezetésével. Ezzel szemben Amerikában kevésbé tesztelik az enciklopédikus tudást és az iskolában szerezhető műveltséget a nyereményekhez vezető kérdésekkel, inkább a mindennapi életből származó ismeretek állnak a középpontban, a főzés, a turizmus, a filmcsillagok magánélete stb. A műsorvezetők sem tanárosak, inkább a közönséggel együtt drukkoló játékmesterek. Az összevetés – azt hiszem – világosan mutatja, hogy még ugyanaz a műfaj is mást jelent ott és mást itt. Végezetül még egy érdekes összehasonlítás érdemel figyelmet a talkshow-knál. Ez a műfaj Amerikában hallatlanul népszerű, ezzel szemben Angliában már kevésbé az, és ahogy haladunk Európában kelet felé egyre inkább csökken a talkshow-k népszerűsége. Bár a Mónika- és a Balázs-show eddig sikeresnek bizonyult, a többi talkshow gyászos bukása azt mutatja, hogy maga a műfaj nálunk sem számit teljesen elfogadottnak.

Egy további aspektusa a neotelevíziónak az, hogy – szemben a közszolgálati tévével, amely az állampolgárt szólítja meg – a kereskedelmi televízió a magánemberhez szól. A közszolgálati csatornák alacsony száma és állami monopóliuma miatt sokáig nem volt érdekes, hogy a tévének nevezett új médium az otthonokba és a nappali szobába van telepítve. Ez a körülmény azért fontos, mert itt – szemben a hivatalos terekkel vagy a nyilvános helyekkel – nem lehet sem előírni, sem kontrollálni azt, hogy ki mit választ a műsorok közül. Amíg állami monopólium volt a televíziózásban, és mindössze egyetlen csatornát lehetett nézni – maximum kettőt –, addig a nézőnek nem volt választási lehetősége. Abban a percben viszont, ahogy megjelentek az új, egymással versengő csatornák, nos abban a percben a fogyasztó felértékelődött, mert ezentúl nem a műsorszolgáltató, hanem ő döntötte el, hogy a választékból mit fog nézni és mit nem. Vagyis a távkapcsolójával szavazott, és a szavazás eredményét a közszolgálati csatornák és a mögöttük álló kulturális elit azóta sem bírja feldolgozni. Vádolják a kereskedelmi médiát, vádolják a közönséget, duzzognak a média világméretű átalakulása miatt, csak éppen a közszolgálati médiát és saját szerepüket nem akarják megújítani.

Ennek ellenére ma egyfajta szimbiózis kezd kialakulni. Egyfajta hibridizáció. A kereskedelmi tévék egyre több olyan funkciót vállalnak fel – vagy kénytelenek felvállalni, részben az állami kontroll, részben a társadalmi nyomás miatt –, amely korábban a közszolgálati média feladata volt. A közszolgálati médiában pedig megjelennek olyan elemek, például a reklámok, valamint a nézőcsalogató programok, amelyek korábban nem léteztek. A közszolgálati média hangja is sokat változott, a populáris konkurencia hatására sokkal informálisabb, személyesebb lett.

A hibridizáció kapcsán szeretnék egy általános kultúrfilozófiai kérdést érinteni, amely talán segíthet a neotelevízió jobb megértésében. Walter Benjamin az 1930-as években – amikor a film játszotta el azt a szerepet, amelyet ma a televízió – a maihoz nagyon hasonló társadalmi és kulturális kérdésekkel kényszerült szembenézni. Új technológia, új műfajok, új közönség és új ízlés jelent meg a film színrelépésével, amelyet ugyanúgy támadott annak idején az értelmiség a színházra és a szépirodalomra hivatkozva, ahogyan most a populáris médiát támadják. Benjamin viszont úgy látta, hogy a film egyrészt valóban elidegeníti a közvetlen emberi tapasztalattól az embereket, továbbá átértelmezi az olvasáson és a színházon alapuló korábbi műveltségi kánont is, másrészt azt is észrevette, hogy a film az új hatalmát, izgalmát és horrorját hozza be a mindennapokba, és korábban ismeretlen élményeket kínál. A film a lassítással, a gyorsítással, a nagyítással, a kicsinyítéssel és a montázzsal kibővítette az emberi érzékszervek – elsősorban a szem – spektrumát. Ráadásul nemcsak a művelt elit, hanem az egész társadalom számára elérhető volt.

Én a magam részéről a neotelevíziót és tágabb értelemben a neomédiát úgy látom, ahogy Benjamin a filmet látta annak idején, azaz olyasminek, ami tovább bővítette a média társadalmi és kulturális lehetőségeit. Lehetővé tette a közvetlen és azonnali jelenlétet a világ bármelyik pontján az események történésének a pillanatában, azaz a tér és az idő zsugorodását és gyorsulását mindnyájunk alapélményévé változtatta. De ide sorolható a videózás is, a történések korlátlan egyéni visszajátszásának a technológiája is. Ráadásul azzal, hogy ehhez ki sem kell tennünk a lábunkat hazulról, még a mozihoz képest is radikálisan megváltoztatta a nyilvános és a privát korábbi viszonyát. Végeredményben a neomédia mind eszközeiben, mind látásmódjában, mind funkciójában radikális társadalmi átalakulást hozott létre, miközben nem szüntette meg a korábbi médiumokat, inkább csak új helyet és szerepet jelölt ki számukra.

Médiakutató: A film izgalmat, horrort, a neotelevízió a korábban intimnek, kényesnek tartott magánügyek, tabuk feszegetését, tárgyalási lehetőségét teszi lehetővé a nyilvános szférában. Mi a véleménye erről a jelenségről és szélesebb értelemben a neotelevízióról egy szociálpszichológusnak?

Síklaki István: Én úgy értelmezem: itt arról van szó, hogy a hagyományos paternalista dominanciát átvette az emancipált tömeg programszervező szerepe. Tulajdonképpen erről szól a neotelevízió. A Kádár-rendszerben is találkozhattunk hasonló jelenségekkel, ilyen volt például a Ki mit tud? Én a szociálpszichológusi szemszögből arra szeretnék rávilágítani, hogy melyek azok az univerzális emberi motívumok, amelyek most uralomra jutnak, és képesek a kereskedelmi és most már a közszolgálati televízióknak a műsorát is szervezni. Mitől annyira népszerűek, hogy az összes értelmiségi vájtfülű ellenállást leküzdve elárasztják a világ televízióit?

Három ilyen nagy, alapvető szociálpszichológiai motívumot fogok felsorakoztatni, amelyek ráadásul egymással szinergiában dolgoznak a siker érdekében. Mindegyik kapcsolódik az interaktivitáshoz: ebből a szempontból a tömegek emancipációja nemcsak politikai kérdés, hanem technikai is, és valóban, az interaktivitás technikai feltételeinek elterjedése hozzájárult ehhez a folyamathoz.

Az első nagyon alapvető motiváció a kontroll. Az, hogy én bele tudjak szólni, mi történik. Ha pici csecsemőnek mutatnak egy mobilt, akkor nagyon tetszik neki. Ha lehetővé teszik neki, hogy elindítsa vagy megállítsa, akkor ötször olyan sokáig fogja élvezni. Ha az öregek otthonában az öregeknek módot adunk arra, hogy ne csak kiszolgálják őket, hanem kicsit beleszóljanak saját sorsuk irányításába, tíz évvel megnő az életkilátásuk. Hihetetlenül fontos dolog a kontroll. Akkor, amikor a neotelevízió lehetővé teszi, hogy részben én saját magam sms-sel, e-maillel, bármi egyébbel, részben behelyettesítő módon, a helyettem ott a stúdióban üldögélő embereknek a „belepofázásával” részt vehessek a folyamatban, dönthessek arról, hogy kit válasszanak a Megasztárba, a valóságshow-ba és így tovább, ezt a fajta kontrolligényünket tudjuk kielégíteni.

A másik alapvető pszichológiai igény, hogy szeretünk társas viszonyokban elmerülni. A beszélgetéseink 80 százaléka társas viszonyokról szól – nagyjából, ha lehántjuk a burkot. Azok a műsorok, amelyekről beszélünk, 90 százalékban társas viszonyokról szólnak. Megnézzük, hogy egy általunk beszavazott valóságshow-társaság hogyan rendezi a társas viszonyait. Megnézzük, hogy egy Mónika show-ban hogyan jönnek felszínre a legkülönbözőbb emberi társas viszonyok, és ebből részt kérünk. Tulajdonképpen a hagyományos, a gangon meg a munkahelyen, a piacon folytatott pletykák ilyen módon tömeges interaktív játékká tudnak válni, és mivel az ilyen témák iránt hihetetlenül fogékonyak vagyunk, már biztosítják is a nézettséget.

A harmadik nagyon fontos motívum: azért, hogy mi egészséges lélekkel élhessük az életünket, fontos, hogy pozitív önértékelésünk legyen. Hogyan juthatunk hozzá? Egy rendkívül egyszerű művelettel, amelynek lényege, hogy összehasonlítjuk magunkat olyanokkal, akikkel ésszerűen lehet összehasonlítanunk magunkat, és megállapítjuk, hogy mi jobbak vagyunk. Ezt az élményt folyamatosan biztosítják számunkra ezek az emancipált tömegekhez szóló neotelevíziós műsorok. Akkor, mikor megnézzük a Mónika show-ban azt, aki éppen elpanaszolja a problémáját, megállapíthatjuk, hogy ez velünk nem fordul elő, mi ebben jobbak vagyunk, és ez borzasztó jó, mert könnyebben fogunk másnap reggel fölkelni és megküzdeni az élet problémáival. Ha azt látjuk, hogy a valóságshow szereplői között vannak olyanok, akikről azt gondoljuk, hogy ez egy büdös ilyen, olyan- amolyan, mi bezzeg rendes családanyák vagyunk, máris sokkal jobban, boldogabban, büszkébben vállaljuk saját magunkat. Az egyén biztonsága, identitása szempontjából ez a fajta összehasonlítás ősi igény.

Nos, ez a három univerzális és ősi emberi motívum egymással kölcsönhatásban és interaktív módon van jelen a neotelevíziós műfajokban, így pszichológusként és szociálpszichológusként azt mondhatom, hogy a sikerének titka a társas mentálhigiéné karbantartása.

Médiakutató: Szerintem az is a kereskedelmi televízió sikerének a titka, hogy nem „felülről” beszél, nem akar megfellebbezhetetlen, örök érvényű igazságokat ránk kényszeríteni. Sőt visszabeszélhetek neki, bármikor megkérdőjelezhetem a televízióban elhangzott álláspontokat. Olyan szerepben tűnik fel, mint egy szimpatikus utastárs, akivel Nyíregyházáig beszélgetek a vonaton bevezetésként a köz-, aztán a magánügyeinkről.

A siker másik titka, hogy a neotévé emberi történetekkel szórakoztat, amelyek általában kapcsolatokról szólnak, ahogy Síklaki István mondta. Én pedig kapcsolatainkon és különféle történeteken keresztül értem meg a világot. A neotelevízió tehát abban segít, hogy megértsem a világot, bemutatja az élet legfontosabb összefüggéseit, egyszerű, nem túl árnyalt, stilizált, populáris formában.

A siker harmadik titka, hogy a neotévé nem akar objektív lenni. Vállalja, hogy szubjektív álláspontokat ad közre. Nagyon sokféle igazságot közvetít: az egyiket az egyik, a másikat a másik műsorban, megférnek egymás mellett. Ez azért fontos, mert a tudományos gondolkodással ellentétben – amely igyekszik értéksemlegesen közelíteni tárgyához – a hétköznapi gondolkodás nem objektív. A neotévé tehát úgy gondolkodik, ahogy a hétköznapi néző.

Ezen túl azt gondolom, a neotelevíziózásban nem annyira a tartalom, hanem az Eco által is említett tévé és nézőjének kapcsolata a fontos. Míg a közszolgálati vagy paternalista televíziónak az a célja, hogy ismereteket adjon a világról, tehát a tartalmi sík, a referenciális funkció a fontos, a populáris televíziónak elsősorban a kapcsolati, fatikus funkció a kiemelendő.

Visszatérve a hétköznapi gondolkodásra, a szót ismét Császi Lajosnak szeretném átadni, akinek a talkshow-kkal kapcsolatban végzett befogadásvizsgálataiban ez egy kulcsfogalom. Bemutatnád magát a kutatást, illetve eredményeit?

Császi Lajos: Mind a hárman arról beszélünk, hogy a neomédia nem paternalista média. Nem fontos emberek beszélnek benne kioktató hangnemben komoly témákról, hanem a középpontban mindennapi pletykák, események állnak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a médián keresztül mindenféle történeteket mesélünk magunknak magunkról. Az az érdekes, hogy ezt a fajta populáris mesélést mi, értelmiségiek általában nem szeretjük. Úgy érezzük, hogy ezeket a történeteket nem úgy mesélik, ahogy mi szeretnénk, nem arról mesélnek, amiről mi szeretnénk, nem azt a tapasztalatot, azt az értéket, azt az élményt fejezik ki, amit mi preferálunk. Megvizsgáltuk, kik nézik például a talkshow-kat, és az eredményekből ez derült ki. Ennek oka abban keresendő, amit már Ági is említett a neotévével kapcsolatban: a kereskedelmi tévé nem demográfiai sávokban és nem egyfajta nézői szegmensekben gondolkozik. A kereskedelmi tévének nemes egyszerűséggel az az érdeke, hogy átvágjon mindenféle demográfiai határt, nézze fiatal, öreg, városi, falusi, azaz mindenki. Ehhez pedig meg kell találni azokat a történeteket, amelyek mindenkihez szólnak, és azokat a mesélési módokat, amelyekhez mindenki tud kapcsolódni. Egyetlenegy dolgot nem tud átvágni egy ilyen műsor (ez a helyzet logikájából adódik): az értelmiségnek, a diplomásoknak az ellenszenvét és elutasítását az ilyenfajta mesemondással szemben. Nem véletlen, hogy az iskolai végzettség volt az egyetlen olyan markáns szociológiai változó a vizsgálatunkban, amely éles különbséget mutatott a nézők között. Az egyetemi végzettségűek közül négyszer kevesebben nézik ezeket a műsorokat, mint mások. Ez az egyik dolog. A másik: ha megnézzük a közéleti vitákat, amelyek már lassan egy évtized óta mennek a kereskedelmi tévéről, akkor ott azt figyelhetjük meg, hogy ezeken a fórumokon kizárólag az értelmiségiek beszélnek. Tehát akik beszélnek ezekről a műsorokról a nyilvánosság előtt, azok nem nézik ezeket a műsorokat, akik pedig nézik ezeket a műsorokat, azok nem a nyilvánosság előtt beszélnek róluk. Ebből adódott a vizsgálatom célkitűzése, az, hogy nézzük meg, mit néznek az emberek és kérdezzük meg tőlük, hogy miért nézik. A legérdekesebb dolog, ami kiderült, hogy az úgynevezett átlagnéző magatartásában a mindennapi életben valami olyan kifinomultság, dörzsöltség, ravaszság, okosság fedezhető fel a tévé használatában, amit mi, értelmiségiek észre sem veszünk. Szóval nem olyan hülyék a nézők, mint amilyennek a médiakritikusok képzelik őket. A felmérésből az derült ki, hogy nem passzív befogadóként nézik a tévét, nem hiszik el szó szerint azt, amit látnak, és egyáltalán nem azonosulnak kritikátlanul a látottakkal. A vizsgálat azt mutatta, hogy a nézők 75-80 százalékának jól bevált módszerei vannak arra, hogyan használják a tévét, és hogyan értelmezzék azt, amit ott látnak. A Médiakutató „Talkshow” című számában részletesen bemutattam ezt a vizsgálatot, nem akarom most saját magam ismételni. Csak annyit mondanék: ez a vizsgálat megerősített engem abban, hogy keveset tudunk a populáris média mindennapi használatáról. És ez nemcsak a médiával kapcsolatos magatartásban lelhető fel, hanem a mindennapi életnek nagyon sok más területén is. Például van egy híres tanulmány, amit arról írtak, hogy a főzéshez milyen különbözőfajta tudás, intelligencia, trükk, logika, improvizáció, becslés, memória stb. szükséges. Tehát ami kívülről úgy néz ki, mint egy rutintevékenység, amely nem igényel különösebb hozzáértést, közelebbről megvizsgálva a kreativitás valóságos tárháza. Azt hiszem, a tévé vizsgálatánál is ebből kellene kiindulnunk a jövőben, vagyis azt kellene a mainál jobban megérteni, hogy mit is csinálnak az emberek a neotévével, miközben látszólag csak szórakoznak és szörfölnek.

Hallgató: Pedagógus vagyok, és már régóta motoszkált bennem ez a téma. Készítettem egy felmérést ezzel kapcsolatban a saját iskolámban a gyerekekkel. Arra voltam többek között kíváncsi, hogy ők hogyan látják a televíziót. A gyerekek döntő többségükben úgy ítélték meg, hogy a nagy magyar televíziózás negatívan befolyásolja őket. Agresszivitást szül, ez volt talán a legelterjedtebb vélemény. Aztán az, hogy elveszi mástól az időt, például a tanulástól. Úgy gondolom, a szülők is hasonlói véleményen vannak. Tehát van egy nagyfokú aggodalom a területen. Úgy érzékelem, hogy a szakemberek körében is megvan ez az aggodalom, de a végén mindig árnyalják a kérdést. Aztán ott vannak azok, akik a műsorokat csinálják… Kérdésem, hogy ezeket az alulról – a gyerekek, a szülők és a pedagógusok felől – jövő aggodalmakat hogyan, mivel lehetne eloszlatni? Hol van a felelősség? Kinek kell vállalni a felelősséget azért a helyzetért, amelyet a gyerekek is ilyen drámaian látnak?

Síklaki István: Az akadémiai munkám melletti kutatói munkám alapján, közvélemény- és piackutatóként az a benyomásom, hogy ennek a felmérésnek az eredményei azt tükrözték, amit a gyerekek úgy gondoltak, hogy elvárnak tőlük. Vannak olyan módszerek, amelyekkel megkerülhető ez a probléma; a hagyományos kérdőíves módszerek nem ilyenek. Ne haragudjon, hogy ezt kell mondanom, de rengeteg kutatási tapasztalatom van, tudom, mit mondanak ilyen szituációban. Őszintén beszélnek, tehát itt nem arról van szó, hogy át akarják verni a felmérőt, hanem ebben a helyzetben ezt tartják jó válasznak, és kész. Ettől még a viselkedésük lehet teljesen más, és egy másik helyzetben teljesen másképpen reagálnának hasonló kérdésekre. Azt gondolom, hogy a gyerekek biztosan, a szülők pedig valószínűleg nem osztják azokat az aggodalmakat, amelyeket hallanak a pedagógusoktól, a politikusoktól, a szakértőktől, a paternalista tévétől.

És így nagyon-nagyon kényes ez a dolog, mert azt gondolom, hogy az, hogy a gyerekek ezt mondják, és maga az elvárás, hogy ezt mondják, rengeteg kérdést tükröz. A magyar társadalom a velejéig paternalista társadalom, és csak mostanában kezd hozzászokni, hogy lehet ezt másképp is csinálni. Úgy gondolom, erről szól a neotelevízió is. Idővel valószínűleg föl fogja fordítani ezt a rendszert, és ezt rengetegen nem nézik szívesen, főleg azok nem, akik osztják az észt, mint én most: a pedagógusok, a politikusok, a szakértők. Ezzel együtt természetesen van gond, és vannak aggodalomra okot adó dolgok, például az agressziónak a mértéke nyilván fokozottan az: az esti tévékben rengeteg önmagáért való és jutalmazott agressziót látnak a gyerekek, ez borzasztó rossz dolog. Tehát nagyon sok komoly társadalmi probléma van ezzel az egész szituációval, csak éppen nem ezen az aggodalomszinten, hanem egy egész más szinten, és sokkal nehezebb megoldani – ezt itt most nem is szeretném megoldani.

Császi Lajos: Pontosan erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy van egy értelmiségi vita a tévé használatáról, amely nem tükrözi az emberek mindennapi tévénézési gyakorlatát, csak a nagyokosok véleményét. Pedig jó lenne, ha a kettő közelebb kerülne egymáshoz. A probléma az, hogy egészen különböző eredményeket kapok, ha különböző módszereket használok. Ha például csinálok egy kérdőíves felmérést, akkor tulajdonképpen a társadalmi elvárásoknak való megfelelést kapom meg a válaszokban. Így ha megkérdezem valakitől, hogy szereti- e ezeket a műsorokat, vagy nézi-e – mindezt egy kérdőíves formában –, akkor azt mondja, hogy nem szereti és nem is nézi. Ha elmegyek ugyanehhez a családhoz, és csinálok egy interjút, azaz másfajta vizsgálati technikát alkalmazok, akkor kiderül a beszélgetés során, hogy hát igen, néha szokta nézni a szóban forgó műsort, és néhány dolgot különösen jól ismer belőle annak ellenére, hogy különösebben nem kedveli. Hazajön, fáradt, nem tud semmire sem koncentrálni, a család ott ül már a tévé előtt, így hát olyankor lehuppan melléjük. Vagy máskor a háttérben megy a televízió, amelyre időnként oda-oda kapja a fejét, ha valami meglepőt hall. Szóval az interjúzás során valamivel többet és mást mond ugyanerről a műsorról ugyanaz a személy, és ez akkor már sokkal árnyaltabb, sokkal személyesebb, mint az, amit a kérdőívben válaszolt.

Ha ugyanennél a családnál végül megkérjük a gyereket, hogy vezessen egy médianaplót, és abban írja le egy hétig, hogy a szülők meg az egész család mit néz, akkor kiderül, hogy nemcsak néha huppan le a szóban forgó papa a szóban forgó műsort nézegetni, hanem valamilyen okból kifolyólag elég gyakran, ráadásul, amit ott látott, azt ilyen vagy olyan módon szóvá is szokta tenni családi-ismerősi körben. Az érintett személy maga is meglepődik, ha szembesítjük az eredménnyel, mert nem tudatos választásról van nála szó, és nincs is különösebben oda a műsorért, miközben nézi és használja. Ezért gondolom, hogy nagyon óvatosan kell kezelni a gyerekek, a szülők vagy a pedagógusok véleményét. Annál is inkább, mert – hozzátéve ahhoz, amit Síklaki István említett – ha például megkérdezünk egy gyereket, aki szerint veszélyes egy műsor, hogy tulajdonképpen kikre is veszélyes, akkor mindig megindul a lefelé való mutogatás. Tehát rám már nem, mondja a 14 éves, mert én már tudom, hogy kell nézni, de a 12 évesekre, na azokra aztán veszélyes! A 12 éves azt mondja, hogy rám nem, de itt vannak ezek a kilencévesek, ezek még nem tudják… Vagy vegyünk egy másik példát, amely szintén a válaszadás beágyazottságát mutatja. Gyakran előfordul: a médiakutató megkérdez egy szülőt arról, hogy mit szokott nézni a tévében a gyereke, és elégedett-e a gyerek választásával? Erre a szülő azt mondja, hogy nem, hát ez borzalmas, a gyerek ezt a szemetet nézi a tévében, és egyáltalán nem ért egyet a gyerek választásával. Ám ha a médiakutató megkérdezi, hogy miért, és maguk mit szoktak nézni, akkor meglepődnek és zavartan azt válaszolják, hogy hát igen, sajnos mi sem nézünk mást.

Síklaki István: Egy kicsit úgy érzem, mintha megkerültük volna azt a választ, hogy kinek a felelőssége. És valószínűleg nem véletlenül, tudniillik rettentő nehéz: vagy visszaállítjuk a paternalizmust, és akkor majd mi, szakértők eldöntjük együtt, hogy mi jó az embereknek, vagy vállaljuk ezeket a nagyon nehéz problémákat. Az agresszió azért különösen kényes kérdés, mert ott valóban nagy felelősség terhel bennünket. Azt hiszem, talán – ez provokáció – az lehetne megoldás, ha egyszerű, határozott és tekintélyelvű döntéseket hoznánk törvényes alapon, például korlátozás formájában, mondjuk a motiválatlan agresszió kérdésében, ugyanakkor viszont nem avatkozunk bele a dolgokba, hanem hagyjuk, hogy az emberek nézzék a műsorokat. Jelen pillanatban ennek a fordítottja történik, nincs egy határozott koncepciózus tekintély, másfelől viszont van egy ilyen jajongás, hogy Oh tempora, oh mores!, micsoda erkölcsi fertő és durvaság uralkodik a kereskedelmi médiában.

Császi Lajos: A neotelevízióban hiába keressük azt, aki az észt osztja, a főpolitikust, a főértelmiségit meg a főszakértőt. Éppen ezzel szakítanak, amikor mindennapi emberek laikus véleményeit halljuk bennük. Még ha a sztárok vagy a fontos emberek meg is jelennek ezekben a műsorokban, azok is csak mint olyan emberek szerepelnek, akiknek ugyanazokkal az egzisztenciális problémákkal kell megküzdeniük – szerelem, csalódás, betegség, gyógyulás stb. –, mint mindenki másnak. Például a Mónika-show-ba soha nem hívnak meg szakértőt, még akkor sem, ha lehetne vagy sokak szerint kellene, hanem egyszerűen hagyják, hogy a laikus, mindennapi vélemények, gondolatok, érzések a maguk nyers voltában felszínre törjenek a műsorban. Az eredmény gyakran sokkoló, de ezek az indulatok máskülönben rejtve maradnának a nyilvánosság előtt, holott a vitatkozók életének – és persze a nézők életének is – szerves részei, és ezek nélkül az első pillanatban sokszor zavaró intim megnyilvánulások nélkül nem is lennének érthetők.

Síklaki István: Amíg újabb kérdés készülődik, ehhez hozzátenném egy friss élményemet. Van egy érdekes, múltra visszatekintő, a közönség aktív részvételén, a hétköznapi emberek nem szakértő részvételén alapuló módszer, amelyet most Magyarországon Magyar Agora néven ismerhetett meg a publikum. Az a lényege, hogy egy fontos társadalmi kérdésben – amely jelen esetben a cigánysággal való együttélés – lássa meg ország-világ, hogy az emberek – nem a szakértők, hanem az emberek – miként gondolkodnak, ha tájékoztatják őket a témával kapcsolatban, mit vesznek át, mit nem vesznek belőle át. Ezt kell bemutatnia a televíziónak, ez a lényege a műsornak. Ehhez képest ez itt most nálunk úgy valósult meg, hogy 16 izgalmas vitacsoportban 200 ember átbeszélte egy hétvégén keresztül mindazt, amit gondolt vagy amit megtudott a témáról (valódi hús-vér emberek), és a magyar közszolgálati televízió ezt úgy mutatta be, hogy másfél órán keresztül beszélő fejek beszéltek róla. Vágóképnek ott volt, hogy hát beszéltek itt valami emberek is a hétvégén erről a témáról. Szóval azt hiszem, nagyon szomorú dolog, hogy nem merték vagy nem tudták vállalni, hogy ebből egy nézhető show-műsort készítsenek. Nem véletlen, hogy ez a közszolgálati tévében volt. Az a baj, hogy az ilyen műsorokat nem vállalják fel a kereskedelmi televíziók.

Hallgató: Ha már fejlődésről beszélünk, merre fejlődik a kereskedelmi média? Meddig kell még elviselnünk ezt a szennyet? Ki határozza meg, hogy mi menjen a tévében? Mi, a közönség, vagy más hatalom, gazdasági érdekcsoport?

Császi Lajos: Nekem megütötte a fülemet valami, amit korábban Ági mondott Eco gondolatait tolmácsolva, és az a „fertőzés” kifejezés volt. Ez azt sugallja, hogy a kereskedelmi média „megfertőzi” a közszolgálatit, amint az a kérdésben is megfogalmazódott. Mint valami olyan, ami terjeszti a szennyet. Ebben van egy nosztalgia az állami média kora mint valami állítólagos aranykor után. Nem tudom, hogy egyetértesz-e azzal, hogy a „fertőzés”-t nem negatívan kell érteni, hanem mint a vitalitás, a terjedés szinonimáját, amely a szórakoztató programok különlegesen vonzó voltára utal.

Médiakutató: Természetesen nem pejoratív értelemben használtam a kifejezést. Azt hiszem, az alapján, amit a kereskedelmi modell sikerének titkairól megállapítottunk, nem kétséges, hogy szükség van rá, mert ez az igazán működő modell, így a jövőben is fontos szerepe lesz. A társadalom egyre szegmentálódik, az ízlések és a preferenciák folyamatosan differenciálódnak. Bár a tematikus csatornák egyre inkább képesek lesznek a fragmentálódott igény kielégítésére, ugyanakkor el is szigetelik egymástól az embereket. Egy ilyen helyzetben a legfőbb kulturális integrátor az általános műsorkínálatot nyújtó televízió maradhat, épp olyan műfajokkal, mint például a talkshow, illetve minden olyan műsor, amely a legkülönbözőbb nézői rétegeket képes leültetni a képernyő elé. Igaz, hogy ezek korlátozott képet adnak a társadalom lenyomatáról, de azért mégiscsak valamiféle lenyomatát adják, így a néző kitekinthet saját világából, rálátást kap arra a közegre, amelyben él.

Császi Lajos: Egyetértek, csak nem tartom eléggé értéksemlegesnek ezt a kifejezést, a „fertőzés”-t. Amennyire én emlékszem, Eco nem tartozik a médiapesszimisták közé. Az 1980-as évek fordulóján Helmuth Schmidt akkori kancellár irt egy cikket a Frankfurter Allgemeine Zeitungba, amelyben azt a romantikus javaslatot tette, hogy a német családok havonta rendezzenek egy televíziómentes napot, azaz egy nap ne kapcsolják be a tévét, hanem helyette menjenek a családjukkal kirándulni. Erre Umberto Eco ironikusan azt válaszolta, hogy persze a németek szeretik, ha egy politikus a mindennapi életben is megmondja nekik, hogy mit csináljanak. Eco szerint azonban a családok sokkal jobban teszik, ha nem démonizálják a médiát, hanem ugyanúgy otthon maradnak, mint eddig, ugyanúgy bekapcsolják a tévét, mint eddig, és ugyanúgy beszélgetnek közben, nevetnek vagy bosszankodnak a műsorokon, ahogy eddig is tették. Vagyis hiányzott Ecóból a nosztalgia az őstelevízió iránt, és egy olyan eszközt látott a médiában, amely összeköti az embereket egymással és a világgal.

Ami a képernyő terrorját illeti, nos egy médiakutató a realitásból indul ki, vagyis abból, hogy kötelező-e valamit nézni vagy sem, van-e választása valakinek vagy sem? A válasz, azt hiszem, egyértelmű: a távkapcsoló korában semmilyen műsort nem kötelező nézni. Szeretnék itt egy nagyon gyakori félreértést eloszlatni, amely Adorno óta újra és újra felbukkan, és állandóan félreviszi a médiáról való okoskodást. A neotelevízió a napnál is világosabbá teszi a piaci viszonyok érvényesülését a médiában, azt, hogy a kereskedelmi televíziók azért tudnak újítani, érdekesek lenni, mert a reklámokból fedezik az innováció költségeit. Sokan ezért azt gondolják, hogy a reklámozók diktálják, hogy mit kell mondani és mit kell csinálni a médiában. Kétségtelen, hogy esetről esetre előfordulnak olyan esetek, amikor a reklámozók valóban nyomást kívánnak gyakorolni a médiára, ez azonban nem téveszthet meg bennünket abban, hogy a dolgok logikáját tekintve éppen fordított a helyzet. Vagyis a reklám oda megy, azokhoz a műsorokhoz, amelyek már előbb bebizonyították, hogy nézik őket, hogy tartósan le tudják sok ember figyelmét kötni. Ez fejeződik ki az árakban is, egy sikeres műsorban sokkal több pénzbe kerül a reklámozás, mint egy kevésbé sikeresben. Ezért aztán olyan innovációkényszer van a kereskedelmi tévéknél, amely soha nem létezett a közszolgálatiaknál. A közszolgálatinál minden producernek megvan a maga támogatói holdudvara, a maga szövetségesi rendszere. Ez fontosabb, mint a műsor, mert ez dönti el, hogy mennyi pénzt tudnak kilobbizni, nem az, hogy mennyien nézik a műsort. A kereskedelmiek viszont kizárólag a nézőktől függnek, állandóan valami újat, szokatlant és népszerűt kell produkálniuk, mert nem számíthatnak „állam bácsi” pénzügyi segítségére.

Síklaki István: Elnézést, elbeszéltünk a kérdés mellett. A kérdés nagyon konkrét, kemény kérdés, hogy meddig kell elviselnünk ezt a szemetet. És hogy mi a teendő. Én erre azt válaszolnám, hogy remélem, nagyon sokáig, és hogy már velünk marad ez a szemét, mert akkor ez azt jelenti, hogy demokrácia van. Tudniillik hogyha itt az elit mondja meg nekünk, hogy mi a jó nekünk meg mi a nem jó, akkor nagy baj van. Majd én megválogatom, hogy nézem ezt a szemetet vagy nem, a Mónika-show-t akarom-e nézni vagy az m2-n a Zárórát.

Ami a trendet illeti, azt gondolom, ez fokozódni fog, és bízom benne, hogy az interaktivitás, tehát a kontroll irányába fog fokozódni. A digitális televíziózás elterjedésével, az internet más médiumokkal való összefonódásával egyre fokozódhat a plebs részvétele a tömegkommunikációban. Azt mondta Horatius, hogy „gyűlölöm a közönséges tömeget és rettegek tőle”. Én azt gondolom, szívesebben rettegek a közönséges tömegtől, mint a magát zseninek kikiáltó diktátoroktól.

Médiakutató: Valójában sem azért jöttünk össze, hogy megmondjuk, mit kellene csinálnia a televíziónak. A „szemetet” pedig ahhoz képest, hogy „szemét”, elég sokan nézik. Egyáltalán, mit a szemét?

Császi Lajos: Hankiss Elemér azt mondta egyszer, hogy körülbelül 20 százaléka ér valamit a tévének, és 80 százaléka szemét. Azt hiszem, mindnyájan egyetértünk ezzel, legalábbis így viselkedünk a képernyő előtt, amikor válogatunk a műsorok között. A probléma a médiakutató számára csak az, hogy más számit szemétnek nekem és más egy másik embernek. A demokráciában pontosan az van, hogy egymással össze nem illő dolgok vannak együtt, egymás mellé rakva, és mindenkinek ebből kell – és ebből lehet – kiválogatni a maga egyéni 20 százalékát. Fontos tehát, hogy a kínálatban az is jelen lehessen, amit én szemétnek tartok, de mások nem. Ez az ízlés demokráciája, vagyis az, hogy tudom: bár más-más okok miatt, más-más műsorokat értve rajta, a műsorok 80 százalékát mindenki szemétnek tartja. Ez az ára annak, hogy nincs cenzúra.

Ami pedig azt illeti, hogy meddig kell ezt elviselni, nos ehelyett én azt kérdezném, hogy mit is kell pontosan elviselni? Azt hiszem, hogy egy krízisen megy át az értelmiség, amely megszokta, hogy az állami médiában az ő hangja és ízlése számit, és a korábbi cenzori szerepében még azt képzelte, hogy ő a többség. Hát igen, azt nagyon nehéz elviselni, hogy többségből kisebbséggé lettünk a kereskedelmi média korában, és már nem a miénk az utolsó szó. Véleményem szerint azonban ma is találhat az értelmiség missziót (és szórakozást) magának, de nem közvetlenül a műsorok készítésének kizárólagos jogában, nem a műsorszolgáltatási monopóliumokban és nem az ízlés diktatúrájában, hanem a sokféleség megteremtésében és fenntartásában. Beleértve olyan érdekes (réteg)műsorokat is, amelyek elsősorban az ő érdeklődését és ízlését vannak hivatva kielégíteni. Számomra ilyen vonzó értelmiségi műsor ma a Kultúrház.

Hallgató: A minőség tehát már csak késő esti műsorokban jelenhet meg? Mi lesz az értékekkel, végképp kiszorulnak a televízióból?

Síklaki István: Először is, a mi álláspontunk nem relativista, tehát nem azt hangoztatjuk, hogy nincs olyan, hogy érték, mert az az érték, amit annak tart a nép. Ugyanakkor attól, hogy a nép jónak tartja, még lehet valami értékes. Shakespeare kiváló példa erre. Egyszerre tudott különféle szinteken beszélni, az állóhelyen álló embereknek jó vaskos, a latinos műveltségűeknek pedig szofisztikált humort adagolni. Ha a néző motivált, aktív, akkor lehet neki értéket is közvetíteni – ez a kötelessége is az értelmiségnek –, csak ne a piedesztálról, és ne abból az attitűdből, hogy „majd én megmondom nektek, mi a jó, és akkor az ellen nincsen apelláta”.

Hallgató: Az elmondottakból úgy tűnik, a kereskedelmi televízió másból sem áll, mint talkshow-kból és valóságshow-kból, amelyek igaz, hogy kielégítik valamilyen pszichológiai igényünket, de ezt kizárólag alacsony színvonalon tehetik. Szerintem ez nincs így. A kereskedelmi televíziót nemcsak a közszolgálatival lehet összehasonlítani, hanem egy másik, sokkal magasabb színvonalú és differenciáltabb kereskedelmi televíziózással is. Amerikában például a kereskedelmi televíziózást nemcsak a valóságshow-k és talkshow-k, hanem a sitcomok és egyéb sorozatok is jelentik. És én bevallom, rengeteg amerikai műsort nézek élvezettel, és nemcsak szórakoztatónak, hanem társadalmilag relevánsnak, intellektuálisan kielégítőnek és értékesnek is tartok. Amerikában a leginkább sznob hetilap, a New Yorker például rendszeresen és komolyan recenzálja és sokszor szereti a kereskedelmi televíziók műsorait. Azon kell elgondolkodni, hogy Magyarországon miért nem túl profi és miért alacsony szintű a kereskedelmi televíziózás átlaga.

Császi Lajos: Éppen arról beszéltünk, hogy a közszolgálati és a kereskedelmi televíziózás között nem húzhatók éles határok. Ezért zavart a „megfertőzés” kifejezés is, amely nemcsak a vitalitásra utal, de azt is implikálja, hogy valami alapvetően beteges dolog terjed az egészségesre. Ezért javasoltam, hogy inkább a hibridizáció kifejezést használjuk, amely természetesnek tekinti a közszolgálati és a kereskedelmi, az elit és a populáris formák keveredését. Hiszen minőségek szerint válogatunk nemcsak a magaskultúra alkotásaiban, de mondjuk a tévésorozatok között is. Teljesen egyetértek ezért azzal, hogy sokféle minőség létezik, és azzal is, hogy ez sokban függ a gyártás körülményeitől. Nem ismerem a magyar kereskedelmi tévéket belülről, ezért nem tudom megmondani, hogy mely korlátok befolyásolják a minőségi műsorok készítését.

Síklaki István: Szerintem nálunk is lehet remek műsorokat látni. A Vészhelyzet vagy a Miért éppen Alaszka? című kereskedelmi tévés sorozatok egészen zseniális, nagyon magas színvonalú sorozatok, a közszolgálati tévében legalább 20 éve nem lehetett ilyen színvonalasakat látni. További előnyként említem meg, hogy Magyarországon rengeteg európai adót lehet fogni, még az alapcsomagban is lehet a magyaron kívül német, francia vagy akár angol adókat látni. Ehhez képest az amerikai televíziózás elég Amerika-centrikus.

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink