• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2006 nyár

Kritika

Csőke Zoltán:

Az elfogultság csapdái

Az elfogultság csapdái

A hazai nyilvánosság állapotáról számtalan egymásnak ellentmondó értékelés látott napvilágot az elmúlt másfél évtizedben. Egyáltalán nem könnyű tehát olyan megalapozott álláspontot kialakítani, amely inkább többé, mint kevésbé összhangban van a valósággal. Egyfelől ugyanis a közszolgálatiság válságáról, a minőségi sajtó térvesztéséről, valamint az egyre inkább általánosnak mondható bulvárosodásról hallani, másfelől viszont arról, hogy médiarendszerünk az előbb említett, nyilvánvalóan nemkívánatos jelenségekkel együtt is összességében megfelelően működik. A helyzet tisztázására irányuló törekvések fontosságát ezért nem lehet elégszer hangsúlyozni. Korántsem bizonyos azonban, hogy ezek az erőfeszítések végül sikerrel is járnak.

A Magyar médiahelyzet című könyv sajnos igazolja az előbbi aggodalmak jogosságát, pedig a szerkesztők, Antal Zsolt és Gazsó Tibor, rokonszenves gondolatokkal kezdik bevezetőjüket:

„Milyen is a magyar tömegtájékoztatás jelenlegi helyzete? A rendszerváltás óta eltelt több mint másfél évtized során már számtalanszor érdemes lett volna feltenni ezt a kérdést, mégpedig azzal a szándékkal, hogy a tömegtájékoztatás működésére, a gazdasági és társadalmi átalakulás menetében játszott szerepére, a médiával kapcsolatos társadalmi elvárásokra, illetve nem utolsó sorban a média működése és az össztársadalmi érdekek viszonyára vonatkozó részletes és objektív elemzések megszülessenek.”

Mielőtt azonban a kifogásolnivalókkal foglalkoznánk, vegyük sorra a könyv érdemeit. Azokkal a munkákkal szemben, amelyek az állapotfelmérés igényével készülnek, alighanem jogos elvárásként fogalmazható meg, hogy átfogó képet adjanak választott témájukról. Ennek az igénynek a könyv szinte teljes mértékben eleget tesz, hiszen a közszolgálatiság, valamint az elektronikus és a nyomtatott sajtó helyzete mellett az újságíróképzésről, a digitalizáció nemzetközi és hazai vonatkozásairól, továbbá a hazai hirdetési piacot meghatározó tendenciákról, illetve a különböző médiumok reklámpiaci helyzetéről is olvashatunk. A szerzők alaposan körüljárják a témákat, egyedül talán azért lehet némi hiányérzetünk, mert az internetes hírportálokról nem esik szó, kárpótlásként viszont adatokban gazdag tanulmányokat kapunk. Nem lehet említés nélkül hagyni a könyv terjedelmének mintegy felét kitevő, rendkívül hasznos kronológiát sem, a sajtóban megjelent hírek másodközlésének köszönhetően ugyanis könnyen áttekinthetővé válik az elmúlt 16 év, pontosabban az 1989. január 2. és 2005. október 21. közötti időszak médiatörténete.

A pozitívumok után térjünk rá a már korábban is említett kifogásolnivalókra. Ezek közül mindenekelőtt azt kell megemlíteni, hogy a bevezetőben ígért objektivitás részben csak ígéret marad, a szerkesztők ugyanis egyértelművé teszik, hogy a magyar tömegtájékoztatást kiegyensúlyozatlannak, vagyis a bal- és a liberális oldal iránt, illetve a jobboldallal szemben elfogultnak tartják. Álláspontjukat a jobboldalhoz közel álló médiumoknak a teljes médiakínálatból való alacsony részesedésével igyekeznek alátámasztani, ennek okaival viszont nemigen foglalkoznak. A tőkehiány miatti versenyhátrányra hivatkozni 16 évvel a rendszerváltás után legalábbis nem tűnik teljes mértékben elfogadható magyarázatnak, a jobboldali sajtót ugyanis nem kizárólag az anyagi nehézségek akadályozzák meg abban, hogy a jelenleginél sikeresebben tematizálja a közvéleményt – sokkal inkább a hangneme. Az ugyan vitathatatlan, hogy baloldali sajtótermékekből nagyobb választék áll rendelkezésre, de talán nem véletlen, hogy a két politikai tábor nagyjából kiegyenlített támogatottsága ellenére a három baloldali napilapból összességében jóval többet adnak el, mint az egyetlen jobboldaliból. Talán érdemes arra is emlékeztetni, hogy a hetilapok esetében egyáltalán nem beszélhetünk balliberális médiatúlsúlyról, a megyei napilapok pedig leginkább semlegességre törekszenek, máskülönben könnyen elveszíthetnék olvasóik jelentős részét. Ami az elektronikus médiát illeti, az MTV rendszerint a mindenkori kormányhoz, a Duna Televízió, de különösen a Magyar Rádió ezzel szemben a jobboldalhoz érzi közelebb magát, az országos kereskedelmi televíziók és rádiók műsorai viszont olyan mértékben depolitizáltak, hogy talán nem is lehet őket besorolni valamelyik oldal támogatói közé. A kábeltelevíziók és a helyi, illetve a regionális rádiók piacán jórészt teljesnek mondható az egyensúly, hiszen az ATV-nek a Hír Tv az ellenpárja, a Klub Rádiónak pedig az Info Rádió.

Annak eldöntése, hogy Antal Zsoltnak és Gazsó Tibornak mennyiben van igaza és mennyiben tévednek, természetesen nem ennek a recenziónak a feladata, a médiahelyzet tárgyilagosnak szánt kritikáját mindenesetre nem segíti elő, hogy a jelenlegi viszonyok leírására következetesen a „médiarezsim” szót használják. Ez a kifejezés ugyan nem nevezhető egyértelműen pejoratívnak, ám bizonyos szövegkörnyezetben – mint amilyen a könyv bevezetője is – könnyen negatív asszociációkat ébreszthet az olvasókban.

A helyzet egyébként szerintük olyannyira tarthatatlan, hogy az már korlátozza az állampolgárokat a megfelelő döntések meghozatalában:

„…a magyar médiarezsim jellegénél, berendezkedésénél és meghatározó szereplőinek alapvető politikai és gazdasági érdekeinél fogva képtelen a demokratikus szisztéma működésében a kiegyensúlyozott, objektív, az eltérő vélemények megjelenési esélyegyenlőségét biztosító, a magyar társadalom valós problémáit megjelenítő tömegtájékoztatás feladatait ellátni.”

Ha közszolgálatinak nevezett intézményeink időnként minősíthetetlen színvonalára vagy a kereskedelmi csatornák közszolgálati vállalásokat előszeretettel figyelmen kívül hagyó magatartására gondolunk, a pesszimizmus akár indokolhatónak is tűnhet. Azzal is egyet lehet érteni, hogy a hazai nyilvánosság gyakran nem a társadalom tényleges problémáival foglalkozik. A körülmények tehát valóban messze vannak az ideálistól, ahogy talán ideje lenne átgondolni azt is, hogy mi várható el egy közszolgálati csatornától és mi követelhető meg egy kereskedelmitől. A különböző vélemények megjelenését azonban jobbára biztosítja a számos hibája ellenére mégiscsak plurálisnak tekinthető sajtópiac, bár a kisebbségi vélemények képviselői a kelleténél valóban ritkábban kapnak lehetőséget álláspontjuk kifejtésére.

Amikor a médiában való állami szerepvállalást támogató és ellenző elképzeléseket mutatják be, minden kétséget kizáróan kiderül, hogy melyik megoldást tartják követendőnek (az előbbit), illetve melyiket nem (az utóbbit). Álláspontjuk kinyilvánítása önmagában persze nem kifogásolható, szerencsésebb lett volna ugyanakkor egyenlő távolságot tartani a két szemléletmódtól.

Időnként úgy tűnhet, hogy a szerkesztők eleve olyan tanulmányokat igyekeztek összeválogatni, amelyek alkalmasak a média helyzetéről alkotott előzetes elgondolásaik alátámasztására. Mindenesetre nehezen lehetne mással magyarázni, hogy nyilvánosságunk kiegyensúlyozatlanságát alátámasztó tanulmányból kettő is szerepel a könyvben. Az egyik azzal foglalkozik, hogy az elektronikus média mennyire egyoldalúan számolt be a kormány és a Magyar Nemzeti Bank (MNB) közötti nézeteltérésekről; a másik pedig a Nap-kelte nyilvánvaló szervilizmusára szolgáltat újabb bizonyítékokat. A közszolgálati televízió reggeli műsorára vonatkozó megállapítások helytállók, ezzel szemben az elektronikus médiumoknak a kormány és az MNB kötélhúzása során tanúsított magatartásának bemutatásához kiválasztott módszertan már nem, a tartalomelemzés során ugyanis nem volna szabad az egyik vagy a másik fél álláspontját elfogadhatóbbnak beállítani a másiknál. Antal Zsolt és Gazsó Tibor azonban ezt teszi. Így lesz a kormány és a kormánypártok szándékaival inkább azonosuló MTV, továbbá az RTL Klub és a tv2 részrehajló, az MNB mögé fölsorakozó Duna Televízió és Kossuth Rádió pedig kiegyensúlyozott, holott könnyen elképzelhető, hogy a két utóbbi médium éppen annyira elfogult, mint a másik három, csak éppen az MNB véleményét támogató ellenzék iránt.

Saját meggyőződéseinket persze nem könnyű zárójelbe tenni. A legtöbbször szerencsére nem is szükséges, az elfogultság csapdáinak elkerülése és a tárgyilagosság érdekében azonban mindenféleképpen meg kell próbálni. Aztán vagy sikerül, vagy nem. (Antal Zsolt-Gazsó Tibor [szerk.]: Magyar médiahelyzet. Budapest, Századvég Kiadó, 2005; 394 oldal, 3150 Ft)