• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2006 ősz

Jog

Dr. Sarkady Ildikó:

A közszereplők személyiségvédelme a bírói gyakorlatban

A jelen tanulmány a sérelmet szenvedett magánszemély különböző „minőségének”, így „normál” állampolgári, valamint közszereplői – politikai, illetőleg közéleti – mivoltának bírói megítélésével foglalkozik, és jogesetek elemzésével kíván rámutatni arra, hogy a törvény előtti egyenlőség nem jelenthet és nem is jelent egyenlő esélyt a tárgyalóteremben.

Előszó

A személyiségjogi védelem és jogi eszközei a hatályos Polgári Törvénykönyv szerint biztosítottak. A törvény¹ értelmében a személyhez fuződő jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani, e jogok a törvény védelme alatt állnak. Ezzel a rendelkezéssel a polgári jog védelmet kíván nyújtani a személyiség megsértésének mindenféle megnyilvánulásával szemben, ezen belül pedig a legjelentősebb személyhez fűződő jogokat a törvény külön is nevesíti. E körbe tartoznak – egyebek mellett – a becsület, az emberi méltóság, a jó hírnév védelme, a képmással és hangfelvétellel való visszaélés tilalma, a titok-, valamint adatvédelem szabályai.

A személyiségjogi védelem alanyai a Polgári Törvénykönyv szerint mind magán- (természetes) személyek, mind – amennyiben a védelem jellege lehetővé teszi (például imázsperek) – jogi személyek lehetnek.² 

A polgári jogi szabályozás hosszú éveken keresztül – a törvény előtti egyenlőség³ alkotmányos elve alapján – nem tett és jelenleg sem tesz különbséget a személyiségi jogában megsértett magánszemélyek között az általuk betöltött pozíció, hivatal, ismertség vagy más körülmény okán. Az elmúlt évtizedben azonban általánossá vált a különböző médiamegnyilatkozások és szerepkörök differenciált megjelenése. Mondhatni egyrészt, hogy a politika bevonult a bírósági tárgyalótermekbe, másrészt a média percenként „gyártja” a sztárokat, illetőleg tesz sztárrá olyan személyeket, akik az általuk felvállalt szerep, nyilatkozat, médiabeli megnyilvánulás kapcsán közvetve vagy közvetlenül befolyással, hatással vannak egy-egy gazdasági, társadalmi vagy politikai, kulturális helyzetre. Ennek megfelelően az egyre több jogvitás ügy eredményeképpen szükséges lett a politikai közszereplés és a közéleti szereplés speciális jogi megítélése a hazai joggyakorlatban (is).

A jogi szabályozás szerint akit személyhez fűződő jogában megsértenek, személyesen jogosult és köteles ebből eredő jogait érvényesíteni.⁴ Ennél több követelményt a jogalkotó a jogérvényesítővel szemben nem támaszt.

A jelen tanulmány a sérelmet szenvedett magánszemély különböző „minőségének”, így „normál” állampolgári, valamint közszereplői – politikai, illetőleg közéleti – mivoltának bírói megítélésével foglalkozik, és jogesetek elemzésével kíván rámutatni arra, hogy a törvény előtti egyenlőség nem jelenthet és nem is jelent egyenlő esélyt a tárgyalóteremben.

Közszereplői „minőség”

Közvetlen hazai törvényi és nemzetközi jogi szabályozás hiányában a bíróságokra várt az a feladat, hogy az ítélkezési gyakorlatban valamilyen módon különbséget tegyenek a személyiségi jogukban megsértett magánszemélyek között, nevezetesen határozataikban értékeljék a magánszemélyek különböző minőségben ért sérelmeit.

A közszereplő, ezen belül is a politikai közszereplő fogalmával az Alkotmánybíróság először a 36/1994. (VI. 24.) AB-határozatában foglalkozik. E határozat alkotmányos követelményeket fogalmaz meg a közhatalmat gyakorló személyek és a politikai közszereplők egyéni becsületének büntetőjogi védelme és a közügyek nyilvánosságának kérdésében. A határozat szerint közszereplésnek minősül az a megnyilvánulás, amely a szűkebb vagy a tágabb társadalom életét, a helyi vagy az országos viszonyok alakulását befolyásolja. Ezt megelőzően a hazai jogirodalomban csak elvétve találunk közszereplőre vonatkozó meghatározást.⁵ 

Az alkotmánybírósági határozat szerint a hatóság vagy hivatalos személy, valamint a közszereplő politikus becsületének csorbítására alkalmas, e minőségére tekintettel tett, értékítéletet kifejező véleménynyilvánítás alkotmányosan nem büntethető; e személyek védelme nem ellentétes az alkotmánnyal. A szabad véleménynyilvánításhoz való jog által védett, alkotmányosan nem büntethető véleménynyilvánítás köre azonban a közhatalmat gyakorló személyekkel szemben, valamint a közszereplő politikusokkal kapcsolatos véleménynyilvánítást tekintve tágabb, mint más személyek esetében.

Az alkotmánybírósági határozat – utalva a Büntető Törvénykönyv rendelkezéseire – tételesen felsorolja a hivatalos személyek körét, azonosítva e személyeket a közhatalmat gyakorló, illetőleg közszereplő politikusok személyével.⁶ Az Alkotmánybíróság büntetőjogi rendelkezéseken alapuló határozata, illetőleg annak szellemisége az elmúlt években megjelent a polgári bíróság joggyakorlatában, a büntetőjogi határozat mintegy „átszivárgott” a polgárjogi ítélkezésbe, a személyhez fűződő jogok megsértése miatt indult peres eljárásokba.

Ennek oka nyilvánvalóan a közszereplő fogalmának teljes hiánya a magyar törvényekben és az alacsonyabb rendű jogszabályokban.

Apolitikai közszereplői mivolt személyhez fűződő jogok védelméhez kapcsolódó meghatározásának hiánya miatt az egyedüli reguláris támpont az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról szóló 2003. évi III. törvény (a továbbiakban: ügynöktörvény). Ennek alapján közszereplőnek minősül az a személy, „aki közhatalmat gyakorol, gyakorolt vagy közhatalom gyakorlásával járó tisztségre jelölték, illetve aki a politikai közvéleményt feladatszerűen alakítja vagy alakította”.⁷ 

Ez a törvényi megfogalmazás – e jogszabály szellemiségének megfelelően a történelmi múlt feldolgozásának céljával – az adott közszereplő valamennyi közhatalmi funkció­ját figyelembe veszi, és kiterjeszti a jogszabály hatálybalépését megelőző időszakban bármikor betöltött ilyen szerepkörre. A személyhez fűződő jogok védelmével kapcsolatban azonban aggályos az a kialakulni látszó bírói gyakorlat, amely egyértelmű jogi szabályozás hiányában az ügynöktörvény szellemiségét közvetítő meghatározásból indul ki és az AB-határozat szerint jelenleg politikai közszereplőnek minősülő személyek korábbi, a politikával és közélettel össze nem függő üzleti vagy magánéletét is magasabb mércével méri. Teljes mértékben elfogadható, sőt kívánatos is, hogy a politikai közszereplők e minőségük miatt fokozottabb bírálat elfogadására legyenek kötelesek. Nem következtethetünk ugyanakkor megfontolt bírói álláspontra abból a személyiségi jogi perekben alkalmazott bírói magyarázatból, amely szerint a politikai közszereplő korábbi élete, annak bírói megítélése a jelenlegi közszereplői mivolttal azonos, tehát magasabb elbírálás alá esik.

Lényeges szempont a közszereplői minőség alkotmánybírósági és ügynöktörvényi összevetésénél az, hogy az ügynöktörvény szerint a levéltár az érintett személyt megnyilatkoztatja a tekintetben, hogy közszereplői minőségét elismeri-e, azaz az érintett maga dönt közszereplőségéről.⁸ A büntető- és polgári perekben az alkotmánybírósági határozat expressis verbis felsorolást tartalmaz a politikai közszereplő fogalmáról, így az nem az érintett döntési kompetenciája.

Az alkotmánybírósági határozat alapján a közügyek nyilvános megvitatása terén a véleménynyilvánítási szabadság és ezen alapjogot a becsületvédelem büntetőjogi szabályaival vagy külön tényállásokkal korlátozó eszközrendszer viszonyát tekintve az európai demokratikus országok joggyakorlatának trendje egyértelműen a büntetőjogi eszközök háttérbe szorulása és a véleménynyilvánítási szabadság felértékelődésének irányába mutat. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának határozatai, amelyek az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Európai Egyezmény 10. cikkének megsértése tárgyában születtek, szintén nagymértékben hozzájárulnak a véleménynyilvánítási szabadság büntetőjogi korlátozásának szűkítéséhez.

A Strasbourgi Bíróság gyakorlata szerint a véleménynyilvánítás lehetséges korlátozásait szűken kell értelmezni. A véleménynyilvánítási szabadság védelmét a politikai kérdések szabad megvitatásához fűződő közérdekkel kell összemérni, így lehet határozni abban a kérdésben, hogy az adott korlátozás sérti-e az egyezményt vagy sem. A döntéshozatal során az Alkotmánybíróság alkalmazta a Strasbourgi Bíróság által a Sunday Times v. United Kingdom ügyben 1979-ben kialakított „szükségességi tesztet”. A teszt alapján azt kell vizsgálni, hogy a panasz tárgyát képező korlátozás szükséges-e egy demokratikus társadalomban, továbbá, hogy az alkalmazott korlátozás arányos-e az elérni kívánt jogos céllal. A Stasbourgi Bíróság meghatározó jelentőségű ítéleteket hozott a közszereplőkre vonatkozó véleménynyilvánítás korlátaival kapcsolatban, amelyeket az Alkotmánybíróság említett határozatának meghozatalánál is figyelembe vett. A Lingens v. Austria, a Castells v. Spain, az Oberschlick v. Austria és a Thorgeirson v. Iceland ügyekben kifejtett bírósági álláspont szerinta kritika megengedhetőségének határai tágabbak a kormányzat és a közhivatalnokok esetében, mint a többi politikus tekintetében, továbbá valamennyi közszereplő esetében tágabbak, mint a magánszemélyek esetében, és a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása aránytalan, ha ezzel indokolatlanul gátat szab a kormányzat bírálatának.

A kormánynak ugyanakkor önmegtartóztatást kell tanúsítania a büntető felelősségre vonás igénybevételénél, különösen akkor, amikor a nem jogszerű támadás esetén más eszközök is a rendelkezésére állnak a megfelelő válaszadáshoz. Amint már említettem, az elmúlt években a „politika bevonult a tárgyalótermekbe”. Jelentősen megszaporodott ugyanis azon ügyek száma, amelyekben a közszereplő politikusok az őket például parlamenti felszólalások vagy sajtótájékoztatók során ért igaztalan sérelmek miatt a bíróságon kerestek elégtételt. E korábbiakhoz képest megváltozott gyakorlat helyes vagy helytelen voltát nem vagyok hivatott értékelni. Mindenesetre az tény, hogy a Fővárosi Bíróságon korábban a személyiségi jogi és szerzői jogi polgárjogi ügyszakban ítélkező egyetlen bíró mellé az elmúlt három év alatt több ilyen területen járatos vagy éppen járatlan bíró került.⁹   

Az alkotmánybírósági határozatban kifejtett álláspontból következik, hogy a véleménynyilvánítási és a sajtószabadság különleges védelmet élvez akkor, amikor a közügyeket és a közhatalom gyakorlását, a közfeladatot ellátó, illetve a közéletben szerepet vállaló személyek tevékenységét érinti. Kiemelkedően fontos alkotmányos érdek az állami és a helyi önkormányzati feladatokat ellátó szervek és személyek tevékenységének nyilvános bírálhatósága, illetőleg az, hogy a polgárok bizonytalanság, megalkuvás, félelem nélkül vehessenek részt a politikai és társadalmi folyamatokban, a közéletben.

A véleménynyilvánítás szabadsága általában mindenféle közlés szabadságát magában foglalja, azonban a határainak megállapításánál különbséget kell tenni értékítélet (vélemény) és tényközlés között. Az értékítéletre, az egyén személyes véleményére a véleménynyilvánítási szabadság minden esetben kiterjed, függetlenül attól, hogy az értékes vagy értéktelen, igaz vagy hamis, érzelmen vagy észérveken alapul.¹⁰ Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint fokozott alkotmányos védelmet élveznek az olyan értékítéletek, amelyek a közügyekre vonatkozó vélemények ütközésében kapnak hangot, még akkor is, ha esetleg túlzók és felfokozottak. Ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság eseti döntésében kiemelte, hogy a vélemény, a bírálat, az értékítélet kifejezésmódjában nem lehet indokolatlanul sértő, bántó, lealázó.¹¹ 

Az, hogy a sérelmes közlés az adott esetben mennyire „fér bele” a véleményszabadság igen tág körébe, vagy éppen mennyiben lépi túl azt, mindig a konkrét jogvitás ügyben, a szövegkörnyezet ismeretében dönthető el.¹²  

A tényállítások tekintetében a véleménynyilvánítási szabadság már nem feltétlen.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint e szabadság nem terjed ki a becsületsértésre alkalmas valótlan tények közlésére akkor, ha a nyilatkozó személy kifejezetten tudatában van a közlés valótlanságának, illetőleg foglalkozása, hivatása gyakorlásának szabályai szerint elvárható lett volna tőle a tények valóságtartalmának vizsgálata, de az elvárható gondosságot elmulasztotta. A hazai bírósági gyakorlat egységes és konzekvens a tekintetben, hogy a sajtótájékoztatókon a politikai közszereplők által mondottak valóságtartalmát fokozottan vizsgálja. A demokráciában ugyanis az alkotmánybírósági határozat szerint a kormányzat cselekedetét vagy mulasztását nem csupán a törvényhozó és a bírói hatalom, hanem a sajtó és a közvélemény részéről is alapos vizsgálatnak kell alávetni. A közszereplést vállaló személyeknek vállalniuk kell azt is, hogy mind a sajtó, mind a szélesebb közvélemény figyelemmel kíséri minden szavukat és cselekedetüket, így nagyobb türelmet kell tanúsítaniuk a kritikai megnyilvánulásokkal szemben.

Az eljárások során a politikai közszereplő felperes személyére vonatkozó közlés valóságtartalmának vizsgálatát megkönnyíti, ha nemcsak a sajtótájékoztató különböző sajtóorgánumokban megjelent interpretációi, a tudósítások állnak rendelkezésre, hanem a sajtótájékoztatóról készült videokazetta vagy akár csak annak szó szerint leírt szövege, és az a bíróságon bizonyítékként bemutatható.¹³ Az audiovizuális megjelenítés ugyanis nagymértékben megkönnyíti a bíróságnak annak eldöntését, hogy a jogsértő milyen gesztusokkal, hanglejtéssel, illetőleg milyen stílusban nyilvánult meg, továbbá a sajtótájékoztató egyéb körülményei is felhasználhatók a felperes állításának bizonyítékaként.¹⁴  

Az Alkotmánybíróság vonatkozó határozata rámutat arra is, hogy a szabad véleménynyilvánítás olyan alkotmányos alapjog, amely csak felelősséggel gyakorolható, és a valótlan tények közlésének elkerülése érdekében bizonyos kötelezettségekkel jár a közvélemény alakításában hivatásszerűen részt vevő személyek esetében. A bíróságok ezért szintén kiemelt jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy – nem vitásan – a közvélemény formálására hatással lévő politikusok a közszereplői mivoltukat e felelősséggel gyakorolják.¹⁵ Ennek megfelelően tekintettel kell lenniük megnyilatkozásaik során az úgynevezett „befogadó közegre” is, nevezetesen arra, hogy közléseiket a sajtó, a hallgatóság, a nézők miként érthették és miként értették.

A véleménynyilvánítás szabadsága kiterjed a becsületsértésre alkalmas, valóságnak megfelelő tények, információk közlésére is, amely szabadságnak külső korlátja az emberi méltóság, a becsület és a jó hírnév sérelme. Ezen alkotmányos alapjogok védelmében a büntetőjog eszközeinek alkalmazása szükségtelen és aránytalan a közhatalmat gyakorló intézmények és hivatalos személyek esetében. Az e minőségre tekintet nélkül tett kijelentések vonatkozásában ugyanolyan védelem illeti meg őket, mint a magánszemélyeket.

Az Alkotmánybíróság álláspontja nem töretlen a közszereplő politikusok korlátozottabb becsületvédelmét illetően. A 33/1998. (VI. 25.) AB-határozatban a testület nem tekintette alkotmányellenesnek a Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzatának Szervezeti és Működési Szabályzatáról szóló önkormányzati rendeletnek azon rendelkezését, amely szerint:

„A Közgyűlés bármely tagjának javaslatára vita nélküli minősített többséggel hozott határozata alapján rendbírsággal sújthatja azt a tagját, aki a közgyűlési ülésen alaptalan, másokat sértő, illetve a testülethez méltatlan, nem illő kifejezést használ.”

Az alkotmánybírósági határozat indoklása szerint határozott különbséget kell tenni a véleménynyilvánítás szabadsága és a véleménynyilvánítás megjelenítésének formája, módja között. Az utóbbira nézve az önkormányzatnak mint autonóm közösségnek jogában áll olyan (ön)korlátozó rendelkezéseket alkotni, amelyek garantálják a zavartalan működést. Az alkotmánybírák egyedül az alaptalan kifejezést semmisítették meg a normaszövegből, mert annak tartalmát kezelhetetlennek és értelmezhetetlennek ítélték.

Az Alkotmánybíróság az 57/2001. (XII. 5.) AB-határozatban a Polgári Törvénykönyv azon módosítását tette alkotmányossági vizsgálat tárgyává, amely lehetőséget adott volna arra, hogy a sajtóban megjelent véleményekre az érintettek személyiségi jogaikra tekintettel reagáljanak. Az elfogadott, de ki nem hirdetett módosító javaslatot az Alkotmánybíróság részben alkotmányellenesnek találta.

A 34/2004. (IX. 28.) AB-határozat tárgya az országgyűlési képviselők jogállásáról szóló törvény azon rendelkezése volt, amely a képviselőknek a megbízatásuk gyakorlása során közölt tény vagy vélemény miatti felelősségre vonás alóli mentessége köréből kiveszi a rágalmazást és a becsületsértést. Az Alkotmánybíróság döntése szerint alkotmányos követelmény, hogy a képviselői felelősségmentesség kiterjedjen az országgyűlési képviselőnek a képviselőtársát, más közhatalmat gyakorló személyt vagy közszereplő politikust érintő, a közügyek megvitatásával kapcsolatos, értékítéletet kifejező véleménynyilvánítására. A rendelkező rész alapján a képviselő nem vonható büntetőjogi felelősségre az e minőségében az országgyűlés plénuma előtt vagy bizottsági ülésen tett becsületsértő kijelentése miatt, ha ennek sértettje egy másik országgyűlési képviselő vagy közszereplő politikus. Ez az alkotmánybírósági határozat előre vetíti a politikai közszereplő ilyen jellegű személyiségjogi pereinek sorsát, nevezetesen azt, hogy – amint azt láttuk az Alkotmánybíróság 36/1994. (VI. 24.) AB-határozata kapcsán – az alkotmánybírósági álláspont hosszabb távon érvényesülni fog a jogalkalmazó polgári bíróságok ítélkezési gyakorlatában is.

A strasbourgi gyakorlat

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjoga következetes a közszereplők becsületvédelmének kérdésében: a véleménynyilvánítás szabadsága érdekében lehetővé teszi a személyiségi jogok korlátozását.

• A Lingens kontra Ausztria ügyben a bíróság megállapította, hogy a politikust e minőségében érő kritikus, sértő vélemény korlátozása nem tekinthető szükségesnek egy demokratikus társadalomban.
• A Castells kontra Spanyolország ügyben a bíróság kimondta, hogy a kormányt érő kritika megengedett határai jóval tágabbak, mint egy egyszerű magánember esetében. A bírák ezenkívül alapvető követelményként határozták meg a közéleti szereplők ahhoz való jogát, hogy ügyüket tisztességes bírósági tárgyalás keretében döntsék el.
• Az Oberschlick lapszerkesztő és Ausztria között zajló első ügyben a bíróság megállapította, hogy a még elfogadható kritika határai egy politikus esetében sokkal tágabbak abban az esetben, ha a közérdeklődésre számot tartó kérdések nyílt vitájának lehetővé tétele áll szemben a személyiség védelmével. A második per során a sajtó egyik legfőbb feladataként a politikai és egyéb közérdekű tárgyú információk, eszmék közlését határozta meg.
• A Thorgeirson kontra Izland ügyben hozott határozat szerint az elfogadható kritika határai a politikai vitában érvényesülnek a legtágabb mértékben, a leginkább pedig a közérdekűnek nem minősülő véleménynyilvánítások korlátozhatók.

A strasbourgi bíróság ítélkezési gyakorlatának új vonása, hogy a közszereplők korlátozottabb védelmének elvét kezdi kiterjeszteni polgári jogi személyiségvédelmi esetekre is.

• Az utóbbi évek strasbourgi döntései közül a Bergens Tindende és társai kontra Norvégia ügy volt az első, amelyben a közszereplők bírálóinak polgári jogi elmarasztalását értékelte a bíróság a véleménynyilvánítás szabadságának megsértéseként.
• A Feldek kontra Szlovákia ügyben a bíróság elmarasztalta Szlovákiát Feldek emberi jogainak megsértése miatt. Az ítélet indoklása szerint a politikusoknak nem szabad olyan érzékenyen reagálniuk a személyüket ért kritikákra, mint más magánszemélyeknek.
• A Krone Verlag GMBH & CO. KG kontra Ausztria ügyben a bíróság megállapította, hogy mindenképpen közügynek tekinthető, ha egy politikus törvényellenesen jut jövedelemhez. Az ítélet szerint a demokratikus társadalmakban a sajtó legfontosabb feladata és kötelessége az, hogy a nyilvánosságot tájékoztassa a közügyekről. A közszereplői minőség egy politikus tekintetében nem is lehet kérdéses, így a politikai szereplőknek el kell viselniük a közügyekben részvétellel szükségszerűen együtt járó következményeket.
• A Hans Dichand kontra Ausztria ügyben hozott ítélet alapján a fontos politikai személyeknek számolniuk kell azzal, hogy közhatalmi és egyéb tevékenységük a nyilvánosság számára megismerhetővé válik. A véleménynyilvánítás szabadsága mint alapelv értelmében az egyezmény védelemben részesíti a „támadó jellegű, megrázó, sértő” véleményeket is.

Az Egyesült Államok politikai közszereplőkre vonatkozó bírói gyakorlatában a New York Times kontra Sullivan ügyben a bíróság állásfoglalása szerint a hivatalos személy csak akkor követelhet kártérítést hivatalos minőségére vonatkozó állításért, ha azt szándékos rosszindulattal vagy súlyos gondatlanságból követték el vele szemben.

Politikai közszereplők sajtó-helyreigazítási eljárásának néhány gyakorlati szempontja

A Legfelsőbb Bíróság 12. Polgári Kollégiumi állásfoglalása szerint:

„A sajtó-helyreigazítás olyan sajátos személyiségvédelmi eszköz, amely közvetve egyéb érdekek védelmére is szolgálhat. Érvényesítésére azonban csak a jogszabály által meghatározott körben és a jogintézmény társadalmi rendeltetésének megfelelően kerülhet sor.”

A politikai közszereplők által a sajtó különböző orgánumai, illetőleg az elektronikus műsorszolgáltatók szerkesztőségei, főszerkesztői ellen indított helyreigazítási perekben a bíróság ítéletének indokolásában minden esetben hangsúlyozza, hogy a bíróság mint jogalkalmazó szervezet nem foglalhat állást politikai kérdésben, nem foglalkozhat azzal, hogy a sajtószervet milyen szándékok vezetik a cikk megjelentetésekor, továbbá azzal sem, hogy a kifogásolt írásban közöltek politikailag mennyiben korrektek. A bíróságnak az eljárás során azon kérdésben kell állást foglalnia, hogy a közölt cikk a politikai közszereplő felperes személyére vonatkozóan – a helyreigazítási kérelem keretei között – tartalmaz-e valótlan állítást, illetve kelt-e hamis látszatot. A személyiségjogi, illetőleg sajtó-helyreigazítási ügyszakban ítélkező bíróságok – a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumi állásfoglalásaira¹⁶ is alapított ítéleteiben – rámutatnak arra, hogy:

„A kifogásolt közleményt a maga egészében kell vizsgálni. A kifogásolt közléseket, kifejezéseket nem formális megjelenésük, hanem valós tartalmuk szerint kell megítélni. A közlemény egymással összetartozó részeit összefüggésükben kell értékelni, és az értékelésnél tekintettel kell lenni a társadalmilag kialakult közfelfogásra is. A jogosult személyének megítélése szempontjából közömbös részletek, pontatlanságok, lényegtelen tévedések nem adnak alapot a jogsértés megállapítására. Véleménynyilvánítás, értékelés, bírálat, valamint a társadalmi, gazdasági, politikai, tudományos vagy művészeti vita önmagában ugyancsak nem lehet jogsértés megállapításának alapja.” ¹⁷

Az elmúlt években e területen megszaporodott ügyek jelentős mértékben hozzájárultak a bírósági gyakorlat egyértelműbbé válásához, nevezetesen ahhoz, hogy a bíróságok ténylegesen „politikamentesen” vizsgálják a sajtóban megjelent közlések valóságtartalmát, illetőleg mindenféle politikai ráhatástól és befolyástól függetlenül döntsenek az adott közlés valós vagy valótlan, továbbá hamis látszatkeltésre alkalmas vagy alkalmatlan voltáról.

A Fővárosi Bíróság egyik ítéletének indokolásában kimondta, hogy:

„A jogsértés nemcsak »egyenes«, közvetlen állításokkal valósítható meg, hanem közvetett célzásokkal, utalásokkal is. A közlő személynek annak is tudatában kell lennie, hogy az általa elmondottak a »befogadó közegben« összességében milyen hatás kiváltására alkalmasak.”¹⁸ 

Ennek megfelelően például a valós, nyilvánosan közzétett adatokból összeállított újabb adatsor lehet valótlan vagy hamis látszatot keltő, amennyiben összességében az téves következtetés levonására alkalmas.¹⁹  

A Polgári Perrendtartás szerint a sajtó-helyreigazítási eljárásokra különleges szabályok vonatkoznak. A bírósági eljárásban „megfordul” a bizonyítási teher, és az alperesi sajtószervnek kell bizonyítania az általa közzétett állítások valóságát, illetőleg hamis látszatkeltésre alkalmatlan voltát:

„Az olyan sajtóközlemény valóságát is általában a sajtószerv köteles bizonyítani, amely híven közli más személy tényállítását, nyilatkozatát vagy átveszi más szerv (sajtószerv) közleményét.²⁰ 

A sajtószerv tehát akkor „védekezhet” eredménnyel, ha az eljáró jogi képviselő a szerkesztőségből „magával cipeli” a tárgyalásra a cikket író újságírót, aki tanúvallomást tesz a valós tények megjelentetésének körülményeiről.

A szerkesztőségek bizonyítási kötelezettségével és készségével kapcsolatban nem kedvezők a tapasztalatok. A legtöbb esetben ugyanis a sajtószerv nem tudja igazolni állításait, illetőleg az adott cikket író újságíró meg sem jelenik a bíróság előtt, vagy éppen tanúvallomásában kifejti, hogy a témát ugyan „körüljárta”, csak éppen az érintett álláspontját nem hallgatta meg.²¹ Megjegyzem, ez utóbbi nemcsak súlyos jogsértés a sajtószerv részéről, hanem etikailag is erősen vitatható újságírói magatartás.

A bíróság lehetőleg egy tárgyaláson, a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján dönt, hiszen ezáltal érhető el a sajtó-helyreigazításnak mint jogintézménynek a viszonylag gyors reparáló hatása. Ezen eljárások egyébként is a törvényben meghatározott úgynevezett jogvesztő határidők miatt relatíve gyorsan, két-három hónapon belül eredményre, azaz jogerős ítéletre vezetnek. A sajtó-helyreigazítási eljárások eredménye kizárólag az elégtételadás, a helyreigazító közlemény megjelentetése. A sajtó-helyreigazításhoz – ellentétben a személyhez fűződő jogok megsértésének más eseteivel – a helyreigazító közlemény megjelentetési kötelezettségén túl nem kapcsolódik más jogkövetkezmény, így nem érvényesíthető vagyoni vagy nem vagyoni kártérítés sem. A helyreigazítási eljárások célja tehát a viszonylag gyors elégtétel, a politikai vagy azon kívüli személyes presztízs megtartása mindenféle anyagi igény érvényesíthetősége nélkül.

 A politikai közszereplők egymás elleni személyiségi jogi, elsősorban a jó hírnév megőrzése végett indított pereiben az érvényesített, illetőleg a megítélt nem vagyoni kártérítések összege jelentősen alatta marad a közéleti szereplők által érvényesített anyagi igényeknek. Több esetben a politikus elő sem terjeszt nem vagyoni kártérítési igényt, hiszen elsősorban a közéleti tisztaság, a politikai hitelesség megőrzése, s nem az anyagi igények érvényesítése a legfontosabb a számára.²²   

Közéleti szereplők személyiségi jogai

Az elmúlt években egyre több közéleti személyiség (színész, művész, gazdasági szakember, ismert vállalkozó stb.) perelte sikerrel a személyiségi jogait megsértő médiumokat. Néhány évvel ezelőtt csupán jelentéktelen összegű anyagi kompenzációt remélhetett az a személy, akivel kapcsolatban személyiségi jogait sértő tájékoztatás jelent meg, azonban a bírói gyakorlat megváltozott e kérdésben. Dr. Pataki Árpád, a Fővárosi Bíróság bírája szerint:

„A jogkereső közönség évek óta szorgalmazza, hogy a személyiségi jogi perekben állapítsanak meg nem vagyoni kártérítés címén az eddiginél magasabb kártérítéseket, és kötelezzék olyan összegek kifizetésére a károkozókat, amelyeknek valódi visszatartó erejük van.”²³

A sajtóperekben eljáró bíró felidézte a Magyar Királyi Kúria egy 1939-es döntését, amely szerint „a pletykaéhes kíváncsiság kielégítése nem közérdek”. Magyarországon nyugat-európai összehasonlításban azonban még mindig alacsonyak a megítélt pénzösszegek annak ellenére, hogy a jogsértések súlyosabb jellegűvé váltak, és egyre több személyiségi jogi ügy hátterében sejlettek fel bizonyos üzleti megfontolások. A szerzők sokszor azért nem járnak utána egy állítás valóságtartalmának, mert a címlapsztori a valótlan tények állításával válik jövedelmezővé. A Polgári Törvénykönyv folyamatban lévő módosítása várhatóan bevezeti majd a büntető kártérítés (sérelemdíj) intézményét, ami alapjaiban rendezheti át a mai vagyoni és nem vagyoni kártérítési gyakorlatot.

Az egyik közismert ügyben Alföldi Róbert színész-rendező 2003 novemberében kártérítési pert indított az egyik hazai bulvárlap ellen. Harmincmillió forintos kártérítésre, 30 milliós közérdekű bírság megfizetésére, továbbá a sajtószerv egy számának elmaradására kérte kötelezni a magazin kiadóját, miután a lap egyik cikkében a színész szerelmi életében vájkált, szexuális orientációjára vonatkozó adatokat közölt. A szexuális élethez kapcsolódó információk különleges adatnak minősülnek, erre irányuló tájékoztatást csak az érintett beleegyezésével lehet megtenni. Az újságcikk hamis színben tüntette fel a népszerű színművészt, személyiségi jogait sértő kijelentéseket tartalmazott. A bíróság 2004. július 13-i ítéletében megállapította, hogy a lap megsértette a színész emberi méltóságához, jó hírnevéhez, a magánélet szentségéhez fűződő jogát, ezért az alperest hatmillió forint kártérítés megfizetésére kötelezte. A bírói testület ezenkívül az alperest eltiltotta a további jogsértéstől, és kötelezte, hogy a Magyar Hírlapban, a Népszabadságban és a Magyar Nemzetben negyedoldalnyi fizetett hirdetésben kérjen elnézést a színésztől. A bíróság az ítélet indokolásában kimondta, hogy „kell egy komoly visszatartó erő, mert megengedhetetlen az ilyen cikkek megjelenése”.

A népszerű színművésznő, Hernádi Judit szintén személyiségi jogi pert indított az egyik bulvárlap ellen. A magazin valótlanul azt állította róla, hogy magánéleti problémái miatt az alkoholhoz nyúlt. A lap kifogásolt számának címlapján közölt fénykép a színésznőt egy pezsgőspohárral ábrázolja. A következő felirat volt látható a kép mellett: „Bánatában alkoholba menekült, segítsetek Hernádin!” A színésznő keresetében 12 millió forint kártérítés és 12 milliós közérdekű bírság megfizetésére kérte kötelezni az alperes magazint. A bíróság megállapította, hogy a bulvárlap megsértette Hernádi Judit emberi méltóságához, jó hírnevéhez fűződő jogát, és az alperest hárommillió forint megfizetésére kötelezte.

Összegzés

Ez utóbbi két eset a politikai közszereplőkkel szemben az ismert közéleti szereplők személyiségi jogainak megsértéséhez fűzött úgynevezett szubjektív jogkövetkezmény, a jelentős összegű nem vagyoni kártérítés jogintézményének legutóbbi bírósági fejleményeit mutatja be. A hazai bírósági ítélkezés az elmúlt évek tapasztalatai alapján – különösen a bulvársajtó erősödésére és az európai bírósági gyakorlatra tekintettel – elsősorban a kártérítési összegek növekvő mértékében fejezik ki a jogsértés súlyosságát, nevezetesen azt, hogy a jogsértés megállapításán, a további jogsértéstől való eltiltáson, valamint a nyilvános elégtételadáson mint objektív jogkövetkezményeken túl, a vagyoni és nem vagyoni kártérítés összegszerűsége remélhetőleg megfelelő elrettentésül szolgál a hasonló esetek megelőzésére és az adott ügyben reparáció nyújtására.

A politikai közszereplők és közéleti szereplők személyiségi jogainak érvényesítése kapcsán hangsúlyozni kell, hogy míg a politikai közszereplők ilyen jellegű pereiben az érintettek és a bíróságok is elsősorban a társadalmi közvélemény előtti helytállásra és a hitelesség megőrzésére helyezik a hangsúlyt, addig az ismert közéleti szereplők ezen túlmenően egyre jelentősebb összegű nem vagyoni kártérítés megítélésében is bízhatnak.