• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2006 tél

Propaganda

Takács Róbert:

Újságírói szerepfelfogások 1954 és 1956 között Magyarországon

Újságírói szerepfelfogások 1954 és 1956 között Magyarországon

1945 és 1948 között számos kommunista elkötelezettségű újságíró látott munkához, majd az egypárti diktatúra kiépítése további komoly változást hozott a szerkesztőségek összetételében: az 1940-es és az 1950-es évek fordulóján tömegesen kerültek a lapokhoz munkáskáderek, kiszorítva a „régi újságírók” jelentős részét. Az újságírók arra kényszerültek, hogy elsősorban a sajtóirányítás szempontjainak igyekezzenek megfelelni, kommunista meggyőződésük mellett és sokszor saját – szakmai és 1953 után egyre inkább politikai – meglátásaik ellenére is. A kettő közti ellentét egyre nehezebben elviselhető feszültséget generált, amely 1956 októberét megelőzően két ízben is „robbant”. E tanulmány az 1954 ősze és az 1956 októbere közti újságírói vitákon keresztül mutatja be, hogy milyen, a legtöbbször politikailag motivált alternatív vélemények éltek az újságírók körében a sajtó szerepével, az „ideális” újságírással kapcsolatban.

1954 októberében és 1956 júniusában több szempontból is hasonló helyzet volt jellemző a magyar közéletre. A Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) Központi Vezetősége 1954 októberének első napjaiban megerősítette Nagy Imre politikáját, és úgy tűnhetett, hogy egy hosszabb bizonytalan időszak zárul le. A központi lapok újságírói párttaggyűléseiken a „demokratikus centralizmus” szokásos gyakorlatán messze túlmutató hevességgel sorakoztak fel mellette. A legnagyobb visszhangja a Szabad Nép október 22–25. között megtartott taggyűlésének lett, de komoly vita alakult ki más szerkesztőségekben, így a Népszava október 20-i össz-szerkesztőségi és november 6–8-án rendezett párttaggyűlésén is. A Szabad Nép taggyűlésén készült jegyzőkönyv szinte „szamizdatként” járt körbe a kommunista értelmiség csoportjai közt (Aczél–Méray, 2006: 286), az ott elhangzottak más szerkesztőségekben is felbátorították a hozzászólókat,¹ akik hangot is adtak hasonló aggályaiknak, indulataiknak, gyakran nagyon hasonló megfogalmazásban. Így történhetett meg, hogy pár hónappal később a korábban természetes gyakorlat, a Szabad Nép követése immár vádba fordult, és káros jelenségként említették a Szabad Nép „túlzott tiszteletét”.²

Az 1955-ös rendteremtés után 1956 tavaszán–nyarán a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) XX. kongresszusa kínált az 1954-eshez hasonló alkalmat. A személyi kultusz hruscsovi bírálata egy újabb irányváltás lehetőségét vetítette előre, ám a hazai pártvezetés „nem kapkodta el” a következmények levonását. Ebben a helyzetben került sor a Petőfi-kör június 27-i nevezetes sajtóvitájára, amelyen mintegy hétezer résztvevő hallgatta éjszakába nyúlóan a felszólalókat.

Közös vonás volt továbbá, hogy a felszólalók jelentős része – szinte egytől egyig kommunista újságíró – a reformfolyamat mellett foglalt állást. Ezen persze a szerkesztőségi káderanyagok ismeretében nincs mit csodálkoznunk: a Magyar Nemzet kivételével, amelynél a lap profiljának megfelelően a munkatársak mintegy fele pártonkívüliekből tevődött össze, a napilapoknál csal elvétve maradtak nem párttagok. A vezéralakok közül jó néhányan 1953 előtt az elkötelezett sztálinisták csoportjába tartoztak.

A pártot a párt ellen?

Mi is a kommunista újságíró kötelessége? Mi sem volt egyszerűbb, mint általánosságban megválaszolni ezt a kérdést: szenvedélyes írásaival a párt politikáját képviselni, mozgósítani a határozatok végrehajtására, küzdeni a szocializmus építésének akadályai ellen. 1954 őszére nyilvánvalóvá vált, hogy ennek az egyszerűnek tűnő elvnek a gyakorlatba való átültetése feloldhatatlan ellentmondásokkal jár. Először is azért, mert az elmélet a hogyanokra vajmi kevés útmutatást adott. A pro domókban, az informális „információátadások” és a letelefonások során számtalan egyéni, aktuális szempont merült fel, és 1953 júniusa után még bonyolultabb lett az újságírók és a szerkesztők helyzete: a politikai vezetésen belüli ellentétek olyan bizonytalanságot teremtettek, amelyben az aktuális pártvonalhoz való igazodás sem volt könnyű feladvány. Ráadásul az „új szakasz politikája” a sajtómunka számára kedvezőbb lehetőséget biztosított, és magában hordozta a minőségi újságszerkesztés esélyét. Az MDP októberi központi vezetőségi határozatából a Nagy Imre-vonal megerősödését, a reformok folytatását lehetett kiolvasni, és az újságírók számára is újfajta szerepet ígért. A miniszterelnök a Szabad Népben megjelent cikkében a politika alakításában való részvételt kínálta fel a párttagoknak:

„Nekünk ezt most tovább kell vinni, és el kell érni, hogy a párt egész tagsága egy nyelven beszéljen. Ehhez azonban meg kell változtatni a vezetés módszereit, és fel kell számolni a párttagok szerepéről kialakult bizonyos helytelen nézeteket. Érvényesíteni kell azt, hogy a párttagoknak nem csak a vezetés által kitűzött feladatok végrehajtása terén van igen fontos szerepük, hanem a párt politikájának kialakításában is...”³

A cikk nem említi meg külön az újságírókat, de a véleményformáló szerepre vágyó, cikkeivel – hihetjük: őszintén – segíteni és hatni akaró csoport könnyen magára vonatkoztathatta. Így ez az írás hivatkozási ponttá is vált a szerkesztőségekben tartott októberi vitákban. Az ebben foglaltakon a hozzászólók nem is léptek túl. Az egyetlen kivétel a Szabad Nép munkatársa, Kövesi Endre volt.

Kövesi nem volt a lapvezetés tagja, ugyanakkor szélesebb újságírói körökben is nagy tekintélyt szerzett magának egy építőipari vállalat igazgatójáról, Szlota Imréről készített leleplező riportjával, amelyben egy „helyi kiskirály” minisztériumi pártfogók által fedezett csalásait, sikkasztásait írta meg.⁴ Egy ilyen cikk nyilvánvalóan csak a párt engedélyével kerülhetett be a lapba, ugyanakkor Kövesi írása követendő példává vált az újságírók körében, ami azt mutatja, hogy a szakmai presztízsskálán a nagy hatású, szenzációt jelentő írások, az „oknyomozó újságírás” előkelő helyen állt. Ráadásul a „hivatalból” az üzemeket, a vidéket járó újságírók számtalan „Szlota-ügyről” tudtak.

Kövesi Endre a sajtó szerepéről a párt központi lapjának párttaggyűlésén úgy fogalmazott:

„Mi a sajtó szerepe? Minden poszton a társadalom érdekeit kell képviselni. Ezt ellenőrizni kell. Ilyen erő a párt. Egy bizonyos ponton azonban a párt és az állam csúcsai összefonódnak. Az állami szervektől független lelkiismerete lehet az államnak a sajtó. Az abszolút hatalmat mindenki felett ki kell terjeszteni, és ebben a sajtó óriási szerepet játszhat. Például a Szabad Nép független szervezet.”⁵

Írásban ezt a véleményét Kövesi valószínűleg nem vállalta volna, különösen azt, hogy az a napilap, amely a pártközpont egyik osztálya volt, független szervezet volna. Ezt tetézte egy másik kijelentésével, amely az MDP 1954 júniusában megrendezett III. kongresszusának legitimitását kérdőjelezte meg. Így álláspontját még azok is elutasították, akik egyébként erőteljes kritikát fogalmaztak meg a pártvezetéssel szemben. Elhatárolódásukat persze az is motiválta, hogy mindenképpen kerülni akarták: a reformpolitika mögött felsorakozók „lázadását” egy ilyen felszólalás diszkreditálja (Révész, 1999: 229–230).

A szokatlanul éles viták azonban más fórumokon is hoztak a Kövesiéhez hasonló kijelentéseket. Az Országos Testnevelési és Sport Bizottságnak (OTSB) az 1954-es labdarúgó-világbajnokságot követő rendteremtése⁶ által „felzaklatott” sportújságírók Magyar Újságírók Országos Szövetségében rendezett vitáján, az ügyben érintett kollégáik elleni fellépéssel kapcsolatban Máté György, a Szabad Nép munkatársa úgy fakadt ki, hogy azt

„...a bírálat durva elfojtásának, a kormányprogrammal szembeni durva fellépésnek, a polgári sajtószabadsággal szembeni – már tudniillik a polgári értelemben vett sajtószabadsággal szembeni...”

fellépésnek tartja.⁷

Kövesi kijelentése a Rákosi Mátyás távollétében Farkas Mihály által vezetett PB-ülésen alkalmat adott arra, hogy a taggyűlésen elhangzottakat ekképp ferdítsék el: „A szerkesztőbizottság a gyakorlatban olyan tendenciának is utat enged, hogy a Szabad Népet valamiféle párttól független napilappá tegyék.”⁸

Az újságírók egy markáns csoportja ugyanakkor úgy fogalmazott meg a fentihez hasonló álláspontot, hogy próbált arra is ügyelni, ne lépje át a Rubicont, vagyis megmaradjon pártszerű keretek között. Ennek megfelelően megerősítették, hogy a sajtó nem független szervezet, elismerték a pártirányítás jogosultságát, sőt szükségességét, ugyanakkor olyan önállóságot, ítéletalkotási szabadságot követeltek, amely a „pártegység” és a „demokratikus centralizmus” érvényben lévő elvével és gyakorlatával éles ellentmondásban állt:

„Megalkuvás nélkül kell harcolni a párt politikájáért. Egyvalami nem jöhet: hogy a párttagság tudomásul vegye, ha el akarják téríteni a júniusi politikától. A párt platformján mi állunk, nem az ellenállók.” (Novobáczky Sándor)

„A Központi Vezetőség lapjában nem jelenhet meg egyetlen sor sem, amely ellentétes a párt politikájával. De lehetnek olyan cikkek, riportok, glosszák, hírfejek, ahol a Szerkesztő Bizottság álláspontja és a Szabad Nép pártirányítását intéző felső szervek nézetei között különbség van.”⁹ (Fehér Lajos)

A fenti követelések nem tagadják a kommunista sajtófelfogás azon tételét, hogy az újságírás a párt politikájának kiszolgálója, ám felcserélik a vonatkoztatási pontokat, és a politikaformáló igénnyel fellépő újságírót teszik meg etalonnak a párt(vezetés) esetleges – és a tapasztalatok alapján nem valószínűtlen – fordulataival szemben. Hasonló szellemben nyilatkozott Méray Tibor is, amikor kijelentette, hogy a „párt mi vagyunk, mi párttagok és pártvezetők”, elutasítva, hogy a pártot – a párttagok háta mögött – a Központi Vezetőség (KV) határozatával ellentétes szellemben irányítsák.

Ez az elképzelés tehát lényegét tekintve nem különbözik a Kövesi által megfogalmazottaktól, hiszen középpontjában az áll, hogy a hatalmat a sajtónak ellenőriznie kell, csupán világosan kifejti, hogy az ellenőrzés zsinórmértéke a KV októberi határozata, vagyis az új szakasz politikája.

Őszinteség mindenekfelett és a „túllicitálás”

A viták során az egyik központi kérdés volt, hogy miként is kell az újságírónak a valósághoz viszonyulnia. Az alábbi idézetekkel akár azt is megpróbálhatnánk igazolni, hogy az objektivitásra törekvő lapkészítésnek komoly tábora volt. A valósághű ábrázolásmódnak azonban itt nem a tárgyilagosság, hanem az őszinteség volt a jelszava.

„Nem egyszer azon gondolkodunk, hogy elég pozitív-e ahhoz, hogy egy negatív írást, vagy elég negatív-e ahhoz, hogy egy pozitív írást adjak le. Ez nem jó. Az életet kell megírni, ahogy van.” (Dobozi Imre)

„Le kell szoknunk a problémamentes szemléletről, a kilúgozott, kiherélt frázisokról: át kell térni arra, hogy azt írjuk, amit látunk és gondolunk, aminek előfeltétele, hogy merjünk látni és gondolkodni.”¹⁰ (Kende Péter)

Az ilyen jellegű hozzászólások nem csupán a Szabad Nép munkatársaitól hangzottak el. A Lapkiadó Vállalat pártszervezetében – amelyhez a Magyar Nemzet, valamint a Béke és Szabadság című hetilap is tartozott – szintén voltak, akik szükségesnek tartották a sajtó és ezáltal a párt hitelének visszaállítását:

„A proletariátus pártjának a lehetőségekhez mért maximális őszinteséggel és nyíltsággal kell mindenről számot adni. A dolgozóknak joguk van ahhoz, hogy mindenről tudjanak. Ezt elvárják tőlünk, és ha hajszálnyira eltérünk ettől az elvtől, meginog bennük a hit [...] Ma nem úgy hallgatják a párt szavát, mint amire építeni lehet, hanem mint ami mögött rejlik valami. Nem azt figyelik, mit mondunk, hanem hogy mit nem mondunk el [...] A szépítés nélküli igazság igenis hasznos, akkor is, ha még oly fájdalmas is kimondani [...] Ahhoz, hogy visszaszerezzük a hitelünket, a sajtónak a legfontosabb dolgokat kell tükrözni [...] a legkisebb torzítás veszélyezteti a hitelt és a harci erőt...”¹¹

A szenvedélyes hangulatban tett kijelentéseket nem érthetjük meg az előzmények nélkül. A rendszer az újságírók kötelességévé tette, hogy „témáikat az életből merítsék”, aminek két lényeges következménye volt: egyrészt az, hogy a termelési anyagok uralták a lapszámokat, másrészt a gyár-, üzem- és tsz-látogatások hozzátartoztak az újságírói munkához. A Szabad Nép munkatársai körében úgy őrződött meg, hogy Kuczka Péter és Sarkadi Imre 1953. őszi nyírségi beszámolói jelentették az első kijózanító tapasztalatokat. (Tardos, 1994: 6–7). Az ott – és máshol – látottak nemegyszer kiáltó ellentétben álltak annak a propagandagépezetnek az állításaival, amelynek az újságírók az egyik legfontosabb, de mindenképpen leginkább látható láncszemei voltak.

1954-ben az olvasók már nemcsak egymás közti beszélgetéseiken illették keresetlen szavakkal a sajtót. Friss élménye volt a Szabad Nép taggyűlése résztvevőinek az a szeptember végén készült összeállítás, amelyből kiderült, hogy az olvasók nem tartják őszintének a lapot, felróják a kényes kérdések megkerülését, hogy mellőzi a tényleges bírálatot, ergo nem becsüli saját olvasóit. „Hogy vitázzak én a pártonkívüli társaimmal, ha reggelenként a Szabad Nép »kozmetikázott« információit dugják az orrom alá, és én is tudom, hogy nekik van igazuk...” – hangzott el a kérdés a pártagitátorok részéről. „Nem lenne-e már itt annak az ideje, hogy a kommunista sajtó legerősebb fegyverét, az igazság megírását alkalmazzák?” – vetette papírra sokak helyett egy névtelen levélíró.¹² Ráadásul az újságírókat nyomasztotta korábbi sajtóbeli szerepük, valamint az, hogy a pártirányítás továbbra is akadályozta próbálkozásaikat, ami csak növelte tehetetlenségérzésüket. Különösen élesen vetődött ez fel az olyan aktuális kérdések kapcsán, mint a vontatottan haladó, szégyenlősen végrehajtott rehabilitáció, a racionalizálás, a legutóbbi békekölcsön-jegyzés vagy a választási jelölőgyűléseken elkövetett csalások.¹³ Ebből a szempontból különösen fontos, hogy a „lázadó” újságírók megszavazták a taggyűlésre készített határozattervezet módosítását: így végül a Szabad Népnél elkövetett hibákért az elsődleges felelősnek – a hamis önkritikát nem vállalva – nem a szerkesztőbizottságot nevezték meg, hanem a lap pártirányítását:

„Olyanért ne gyakoroljunk önkritikát, amiért nem vagyunk felelősek! [...] Ki kell mondani, a Szabad Nép hibáiért elsősorban a pártirányítás a felelős! Hogy mi jelenik meg a lapban és mi nem, azt nem a szerkesztőbizottság, hanem felülről irányítják [...] Látni kell [...], hogy a párttagság nagyrészt érzékelte a hibákat, jelzéseket is küldött.”

– jelentette ki Kornai János. Felvetéséhez a háromnapos taggyűlés végén többen szóban is csatlakoztak, majd 76 igen szavazattal, 22 ellenében, hat tartózkodás mellett elfogadták azt.

A valóság megírásának követelése tehát nem egy semleges, mértéktartó, sokoldalú tájékoztatást elsődleges értékként kezelő alapállásból fakadt, hanem egyrészt morális felindulásból, némileg ugyanazzal a heves attitűddel, amellyel többségük korábban a sztálini politikát képviselte, másrészt a reformpolitika melletti elkötelezett kiállásból. Ebben a gondolkodásban a tények megírása elsődlegesen nem az olvasók tájékoztatását szolgálta, hanem a korábbi saját és politikai „bűnök”, hibák jóvátételét, a megújulást.¹⁴

Voltak azonban, akik nem tartották járhatónak az „őszinteség-kurzust”. A későbbi főszerkesztő-helyettes, Rényi Péter cinikus megjegyzése nem volt minden alapot nélkülöző: „Nem arról van szó: járjuk az országot és írjuk meg az igazat: Kövesi elvtárs is beláthatja, ez két nap alatt csődbe visz.”¹⁵

A fentiekhez kapcsolódik az az élénk vita, amely a Népszava taggyűlésén robbant ki a sajtószabadság kérdése körül. A súlyos személyi ellentétektől terhelt szerkesztőségben az Agitációs és Propaganda Osztály képviselője korbácsolta fel a hangulatot, aki – mi­után kijelentette, hogy „lehetetlen állapot mást írni, mint amit az újságírók látnak”, és leteremtette a jelenlévőket – így fogalmazott:

„Feltétlenül tájékoztatni kell érdekes, de sokszor kényes kérdésekről az olvasót. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy olyan kérdésekről is beszéljünk, amivel népi demokráciánknak, pártunknak többet ártunk, mint használunk.”¹⁶

Sirokmány Lajos kijelentésére reagálva többen is felrótták neki, hogy rossz érzéseket kelt az újságírókban, ha „elvben azt mondjuk, lehet beszélni, de a gyakorlatban bizonyos tiltó gát van”. Ha Gerő Ernő és Farkas Mihály bírálata nem a nyilvánosságra való, „akkor hova?” – tette fel a provokatív kérdést Baktai Ervin.¹⁷

A Népszava szerkesztőségének vezetői határozottan szembehelyezkedtek e felvetésekkel. Hozzászólásaikból a fegyelmezett pártkatona mentalitása érződik ki, ugyanis a „cél szentesíti az eszközt” elvét képviselték:

„A teljes őszinteség követelése anarchiát jelent [...] Vannak állami titkaink stb. Lehetnek kérdések, amelyeknek az ideje nem érkezett el. Például idő előtt a jugoszláv kérdésben nem célszerű nyilatkozni. Nem bizalmatlanságot jelent, ha még a párt valamiről nem akar nyilatkozni.” (Oroszi István)

„Ha azt mondjuk, hogy mindent alá kell rendelni a munkásosztály hatalma kérdésének, akkor megérthetjük, hogy bizonyos kérdésekről nem lehet akkor rögtön írni. Mert ártanánk vele a párt politikájának. Minden attól függ: szolgálja-e az írás a munkásosztály hatalmát.” (Fonó György)¹⁸

Az újságírók többsége tehát készen állt a hibák feltárására, és őszintén hihette, hogy írásaival, leleplezéseivel szolgálja „a népnek a párttól elválaszthatatlan ügyét”. A sajtó munkatársainak „októberi lelkesedése” nagyon is valós volt, és emiatt sem tekinthetjük csupán a megszokott propagandafrazeológiának Darvas Józsefnek az írók és újságírók körében terjedő „kispolgári szellem” ellen való novemberi kirohanását. A Rákosi-féle pártvezetés tulajdonképpen az ő cikkével indította meg a támadást a zsurnalisztákkal szemben:

„Egyes polgári-értelmiségi körökben (még, ha azok kommunista párttagok is) hovatovább azzal mérik a bátorságot, hogy ki milyen következetességgel deríti ki és mondja el az elmúlt tíz esztendő legkülönbözőbb intézkedéseiről, hogy rossz volt, hibás volt [...] Az is hiba, ha nem szólunk, nem teszünk az ellen, ami már valóban csak turkálás, sőt rágcsálás! Igazat mondani = rosszat mondani; igazat írni = hibákról írni; ilyenféle gondolkodással, s részben gyakorlattal találkozik az ember, lépten-nyomon. Még jószándékú, becsületes embereknél is sokszor.”¹⁹

A Szabad Nép szerkesztőbizottsága által leszavazott (!) belső vezércikk alapgondolata lényegében megegyezik az őszinteség, a valóság megmutatásának szándékával fellépők ellen felszólalókéval. A cikk mondanivalója, miszerint a fő veszély immár (újra) a jobboldali veszély, nem csupán a pártvezetésen belüli újabb fordulatot vetítette előre, hanem a sajtón belüli rendteremtés szándékát is jelezte.

Tehetség vagy szorgalom?

Az újságírói mesterségről folytatott vita harmadik lényeges kérdése a Népszava szerkesztőségében merült fel. Az „összecsapás” látszólag a körül a kérdés körül folyt, hogy az újságíráshoz kellenek-e speciális képességek, avagy teljes egészében tanulható mesterség. A szerkesztőség párttitkára felrótta az egyik munkatársnak, Gyertyán Ervinnek azt a megjegyzését, miszerint „az újságírásra születni kell”:

„Ha ezt elfogadjuk, oda jutunk: azoknak van joga újságot írni, akinek kora ifjúságától megvolt a lehetősége tanulni, írni. Előnnyel azokkal szemben, akiknek csak a felszabadulás után. Ergo: munkásokból nem válhatnak jó újságírók.” (Somorjai József)²⁰

Az érintett válaszában igyekezett kiigazítani a csúsztatást, mivel ő nem osztályhelyzetről, hanem attól független tehetségről beszélt:

„Az elmúlt évek gyakorlata, megkérdeztek valakit, akar-e újságíró lenni. Azt mondta, nem, nincs tehetségem [...] erre azt felelték: de legyél, mert ide állít a párt. Ezért kell most újra hozzáfogni a magyar sajtó felépítéséhez.” (Gyertyán Ervin)²¹

Gyertyán mellett foglalt állást több újságíró is:

„Az apámnak volt módja tanulni, mérnök, de újságíró sosem vált volna belőle. Nem úgy van, hogy egy kommunista mindenre képes, tanulással bárhova eljuthat. A hasonló merev elgondolások nyilvánultak meg a racionalizálásnál, és ezért kellett olyanoknak is kikerülniük, akiknek itt a helye a szerkesztőségben.” (Rajki András)

„Van, hogy 3 évet is várunk egy elvtárs fejlődésére – sokkal többet ártunk neki is, mintha egy év alatt megmondanánk, nincs rátermettsége.” (Rejtő László)²²

A felszólalásokból egyértelmű, hogy a vita részben a lapnál folyó káderpolitikáról szólt, amely azonban megegyezett a pártnak általában is érvényesülő személyzeti politikájával. Ez 1948 után alapvetően átrendezte a szerkesztőségek összetételét, amint az Agitációs és Propaganda Osztály 1956-os felmérésének összegzése mutatja, az újságírók legjelentősebb csoportja az 1940-es és az 1950-es évek fordulóján került a sajtó területére.²³ A napilapok esetében a munkatársak több mint fele tartozott ebbe a kategóriába; döntő hányadukat – tehetségtől függetlenül – a munkáskáderek csoportjába sorolták. Az ideológiai megalapozottságú döntés egyik eredménye az lett, hogy a szerkesztőségekben az önálló újságírói munka végzésére alkalmatlan munkatársak egy olyan kritikus tömeget értek el, amely a vidéki lapoknál a lapelőállításban is komoly nehézségeket okozott, míg a központi napilapok esetében inkább a szerkesztőségen belüli feszültségeket táp­lálta.²⁴

A munkáskáderek – vagy más megfogalmazásban a „szakemberek és nem szakemberek”²⁵ – kérdését a sajtóban is végrehajtott racionalizálások felerősítették. A napilapoknál az újságírói létszámot 1954 során 20–25 százalékkal építették le – az egyedüli kivétel a Magyar Nemzet volt, amely hasonló mértékű létszámemelést könyvelhetett el, mi­után hivatalosan a Hazafias Népfront lapjává alakult.²⁶ A Népszavánál többen is vitatták a főszerkesztő, Oroszi István értékelését, amely szerint pozitív és problémamentes volt a racionalizálás lebonyolítása. Jelezték, hogy az elbocsátásoknál megsértették a szakmaiság elvét, és nem gondoskodtak a szerkesztőségből kikerülőkről. A kollegialitás további megnyilvánulása volt a labdarúgó-világbajnokság után elküldött sportújságírók melletti kiállás.

A képesség–tanulhatóság vitájában elhangzott olyan vélekedés, hogy szerencsésebb inkább hajlamról beszélni, mint született képességekről, de volt, aki arra vállalkozott, hogy rendet tegyen a „süketek párbeszédében”. Baló László szerint ugyanis a valós problémát elfedi a tehetség, a hajlam és a születés fogalmainak összezavarása; a lényeg, hogy mindenkinek lehetősége legyen saját késztetéseinek megfelelő irányban fejleszteni képességeit – ami ezen túl van, az a személyi ellentétek megnyilvánulása.²⁷

Itt Oroszi István felelős szerkesztőre gondolhatunk, aki maga is munkáskáderként került a lap élére. A személyzeti politika bírálói így közvetve a vele, illetve „diktatórikus” vezetői módszereivel²⁸ kapcsolatos ellenszenvüknek is hangot adtak. Ennek ellenére mégis lényeges jelenség, hogy a szakmai öntudat, a szakmához szükséges készségek követelménye megfogalmazódott a vitában.

Az újságírásról a lapokban

A fenti viták a maguk nyíltságában természetesen nem kerülhettek a lapokba, ugyanakkor 1954 nyarán és őszén jelentek meg olyan cikkek, amelyekben a szerzők az újságíró hivatásról elmélkedtek. Az Irodalmi Újságban még nyár közepén Demeter Imre közölt publicisztikai írást az újságírás megbecsüléséről. Ebben ismertette az újságíró-szerepről alkotott felfogását. Az alábbi, Adytól vett idézet az októberben is központi kérdéssé váló problémához, az igazság képviseletéhez kapcsolódott, csakúgy, mint az őszinteség fontosságát kiemelő zárógondolata:

(Miért küzd az újságíró?) „»A jobb életért, a becsületesebb világért, az előretörésért, a világosságért és a fantomok legfantomabbjáért, legbolondabbjáért és legszebbjéért: az igazságért.« [...] Mindezt a nyilvánosság előtt elmondani nem falmelléki panaszkodás, hanem kötelező őszinteség, melyet joggal vár tőlünk is a párt, a nép, melynek nevében a tollat forgatjuk.”²⁹

Demeter azonban megmaradt a kommunista sajtófelfogás keretein belül: más helyütt a lapokat a „nép nevelésében, irányításában” nélkülözhetetlen eszközöknek nevezte, és „minden hibájával együtt szabad újságirodalomként” beszélt az 1948 utáni időszakról is. Csak az elvek és a gyakorlat ellentétét, az újságírás lebecsüléséből származó „bürokratizmust” bírálta, azaz nem távolodott el a sajtó működésének lenini elvétől.

Lenin-idézetekkel amúgy is sok mindent alá lehetett támasztani, így például az olvasók informálásának fontosságát – ahogy ezt Vásárhelyi Miklós is tette. Cikke írásakor a szerző a Tájékoztatási Hivatal alelnöki tisztét is betöltötte, ami a leírtaknak hivatalos jelleget kölcsönzött:

„Lebegjen előttünk Lenin tanítása: »Az állam akkor erős, ha a tömegek mindent tudnak, mindenről véleményt tudnak alkotni és mindent tudatosan tesznek.« Nincs nagyszerűbb feladat író és újságíró számára, mint ennek a tanításnak a megvalósításáért küzdeni.”³⁰

A nyíltságot, az őszinteséget – amely a vitákban rendre háttérbe szorította az olvasók tájékoztatásának szintén artikulált jelentőségét – Vásárhelyi is a párt érdekében követelte:

„Hivatásunk legfőbb követelménye, hogy bátran, tudásunk legjavával szolgáljuk pártunk és kormányunk politikáját, azokat az intézkedéseket, amelyek egész népi demokráciánk érdekeit, fejlődését szolgálják. Ismertessük meg ezt a politikát a legszélesebb néprétegekkel, hirdessük helyességét, harcoljunk megvalósításáért.”³¹

Az októberi taggyűléseket követően a Szabad Nép közölte felelős szerkesztője debreceni, a helyi napilap évfordulós ünnepségén elmondott beszédének kivonatát. Ebben Horváth Márton – bár írásán érződik a taggyűlés radikalizmusa, különösen az őszinteség és a bírálat fontosságának hangsúlyozásakor – szintén kiállt a kommunista újságírói alapállás mellett:

„Már-már odáig fajult ez a helyzet, hogy az újságok és a tömegek kétféle nyelvet beszéltek, és újságjaink hitele, meggyőző ereje a mélypontra süllyedt [...] A kommunista újságírás ne altatószer, hanem fegyver legyen [...] Nemcsak az ellenséget kell gyűlölni, hanem saját hibáinkat is, mert azok az ellenséget segítik. Lehetetlen nem írni a nehézségekről, nem írni a hibákról, nem kritizálni, amikor a dolgozó tömegeket kínozzák a nehézségek, és nem utolsósorban azt várja a sajtótól, hogy megmutassa a nehézségek leküzdésének útját. Az a sajtó, amely nem bírál, elveszti a hitelét.”³²

Horváth Márton ezenkívül a sajtó fokozottabb szerepvállalását szorgalmazza a közéleti, ideológiai viták levezénylésében. Vagyis a sajtóról mint a társadalmi akarat kiformálásának lehetséges fórumáról beszélt, ami teljesen összhangban állt mind Nagy Imre októberi cikkével, mind a taggyűlésen elhangzottakkal, ugyanakkor teljes ellentétben állt a sajtóirányítás (addigi) gyakorlatával és a rendszer egészével, amelyben a felülről lefelé történő információáramlás, az újságokban pedig a feladatkijelölés és a határozatok végrehajtása volt megszokott.

Az ellentámadás rendteremtés

A „túllicitálók” ellen íródott Darvas-cikk jelezte, hogy megindult az ellentámadás Nagy Imre politikája ellen. A „fő veszély” a „jobboldali elhajlás” lett, és a PB a szerkesztőségekben történteket idesorolta. November 24-én a PB elé idézték a Szabad Nép szerkesztőbizottságának tagjait, ahol Farkas Mihály, Hegedűs András, Ács Lajos és Kovács István vezetésével kérték számon a taggyűlésen elhangzottakat.

A vitában a korábbi álláspontjuk, így az októberi határozat (szelleme) mellett kitartó újságírók (Novobáczky Sándor, Fekete Gyula, Fehér Lajos, Méray Tibor) döntően politikai álláspontjuk helyességét igyekeztek alátámasztani. Az őket ért vádak – sarkítva a taggyűlés jegyzőkönyvében olvasható kijelentéseket – elsősorban az újságírók önállósodási törekvéseit vették célba, és a kommunista sajtófelfogás merev, 1953 előtti értelmezéséhez tértek vissza.

„Azzal a rendkívül durva hibával találkozunk, hogy az igazságot valami mindenek fölötti igazságnak képzelik és abból kiindulva minden, amit tettünk az elmúlt 10 év alatt, azt hamis színben próbálják meg feltüntetni [...] A munkások, a nép igazát tárjuk fel, ami a párt igazától elválaszthatatlan [...] A Szerkesztőbizottság a gyakorlatban olyan tendenciának is utat enged, hogy a Szabad Népet valamiféle párttól független napilappá tegyék.” (Hegedűs András)

„Egyes szerkesztő bizottsági tagok nem akarják elfogadni, hogy ők a választott pártszervek által kinevezett apparátus, hogy ők e választott pártszervek szócsövei [...] A párttal szemben, a Központi Vezetőséggel szemben a Szabad Nép Szerkesztőbizottsága nem csinálhat politikát, nem képezhet centrumot.” (Ács Lajos)

„A párt politikája az egyedül helyes őszinteség. A párt igazságával ellentétes igazság és a párt őszinteségével ellentétes őszinteség nem igazság és nem őszinteség.” (Farkas Mihály)

A „fejmosás” után nem maradt el a rendteremtés – amely először a Szabad Nép szerkesztőségét érte el. Decemberben a Titkárság már több munkatárs eltávolításáról határozott,³³¹ a szerkesztőségi taggyűléseken szintén a jobboldali veszély elleni harcot állították a középpontba. A Lapkiadó Vállalat pártszervezetének titkára például lényegében a novemberi PB-ülésen elhangzott sajtóértelmezést ismételte meg, miszerint „a sajtó a párt éles fegyvere, amelynek segítségével a párt agitál, szervez, hirdeti a marxizmus–leninizmus eszméit [...] és [a párt] politikáját megvalósítja”. Mindezt a sajtószabadságnak a kommunista modellre jellemző értelmezésével egészítette ki:

„Nálunk nincs sajtószabadsága a néptől elforduló irodalomnak, de nincs korlátja a népet kiszolgáló irodalom szabadságának. Ez tulajdonképpen a sajtószabadság osztálytartalmának konkrét meghatározása. A kispolgári burzsoá ideológiát, dekadenciát, cinizmust még akkor sem engedhetjük lapjainkban propagálni és terjeszteni, ha azt egyik vagy másik újságíró vagy író a legjobb szándékkal is teszi [...] Érdemes ezeket felidézni azok számára, akik a mindenre való tekintet nélküli sajtószabadságot követelik.” (Földes György)³⁴

Jellemző az újságírók hangulatára, hogy – ha ezt az értelmezést nem tagadták is – a júniusi politika mellett, a baloldali „elhajlásokkal” szemben többen felemelték a hangjukat, amiért aztán a márciusi határozatot követően kellett önkritikát gyakorolniuk.³⁵ Ezt követte az elbocsátások fő hulláma, amely a központi lapok mindegyikét érintette. Ebben a légkörben az alternatív felfogások elsősorban az elbocsátottak iránti szolidaritásban nyilvánulhattak meg:

„Most egyes elbocsátott újságírók szentté avatása történik. Helyes volna, ha megmondják időben, hogy miért küldték el őket, akkor ez elkerülhető. De az helytelen, hogy akit elküldenek, szentté magasztosodjon”³⁶ 

– jelentette ki Pongrácz Zsuzsa a Lapkiadó Vállalat párttaggyűlésén. Emellett az újságírók nyíltan inkább csak olyan aggodalmaiknak adtak hangot, hogy a sajtó „újra elszürkül, a versenyjelentések százalékszámai foglalják el a helyet a színes, érdekes írások elől”.

A szerkesztőségi személycserék következtében a lapvezetőségekben a Rákosi-vonal képviselői kerültek túlsúlyba, míg annak – szerkesztőségekben maradt – ellenzői a nyílt egyetértés kinyilvánításának elhárításával jelezhették fenntartásaikat.³⁷

A Petőfi-kör sajtóvitája

Az SZKP februárban tartott XX. kongresszusa sem jelentett egy csapásra változást a magyar politikai életben. A Hruscsov Sztálin-kritikája által gerjesztett mozgásokat ugyanis a rákosista vezetés igyekezett keretek között tartani.

A Magyar Nemzet márciusi taggyűlése ugyanakkor mutatja, hogy a szerkesztőségekben újra forrtak az indulatok. Felmerült az 1954–1955 során adminisztratív úton eltávolított újságírók ügyének felülvizsgálata, a „valóság”, az „igazság” bemutatásának problémaköre és ezzel kapcsolatosan a felelősség kérdése.³⁸

A Petőfi-kör június 27-i sajtóvitájának idején már óriási feszítőerőt jelentett a Rákosi-féle vezetés XX. kongresszus utáni kétértelmű, halogató politikája. A Néphadsereg Központi Tiszti Házában megtartott rendezvényen az 1954-es viták valamennyi újságírással kapcsolatos lényeges kérdése terítékre került. A sajtóvitán sokan felvetették a felelősség kérdését, amely egyaránt jelentett önvizsgálatot, okkeresést és a felelősök keresését. Előbbiek között Losonczy Géza egy sokszínű, önállóbb, de a pártirányítást nem tagadó sajtó működését kérte számon. A pluralizmus megszüntetését egy bizonyos szintig, a „burzsoá laptulajdonlás” felszámolásáig vívmánynak nevezte, így a törést az egypártrendszer kiépítésének időszakára, 1949-re tette. A sajtó uniformizálását – több felszólalóhoz hasonlóan, így a jelen lévő „baloldaliak” (Nógrádi Sándor, Mocsár Gábor) által is bírált – személyi kultusszal magyarázta, és súlyos hibának tekintette a háború előtti gazdag lapstruktúra megnyirbálását. Új napilap és olyan új hetilapok alapítását sürgette, amelyeknek elsődleges funkciójuk a „közügyek megvitatása” lett volna. (Hegedűs – Rainer, 1991: 167–170)

Bár a párt irányító szerepét a többi felszólaló is elismerte – a Szabad Nép 1954-es taggyűléséhez hasonlóan – a felszólalók többsége szerint a hibákért a sajtóirányítást, illetve a pártvezetést terhelte a fő felelősség. Méray Tibor, aki több jelenlévőhöz, felszólalóhoz hasonlóan az előző két évben elbocsátottak (vagy áthelyezettek) közé tartozott, az újságírók magatartásában kereste arra a választ, hol tértek le a helyes útról:

„22 éves voltam akkor, amikor a Szabad Nép szerkesztőségébe kerültem... Fiatalok voltunk, tele hittel, lelkesedéssel, sok hibával és gyengeséggel is, de lobogó szenvedéllyel, hogy a pártot szolgáljuk.... Láttunk valamit az életben, és arra gondoltunk, hogy ezt megírjuk, és akkor azt mondták nekünk: jó... de talán ezt a részletét ne írjuk meg... Aztán egy másik ilyen esetben azt mondták, hogy magasabb szempontból jobb, ha ezt aláhúzzuk, vagy amazt elhanyagoljuk... Mi... sohasem akartunk hazudni, mi mindig meg voltunk győződve arról, hogy az az igazság, amiről írunk, ha nem is a naturalista igazság, de valami magasabb értelemben vett igazság.” (Hegedűs – Rainer, 1991: 141)

A vitán a felelősöket is megnevezték. A sajtópolitika irányítói közül Horváth Mártont és Révai Józsefet említették: előbbinek túlzott hajlékonyságát, utóbbinak túlzott merevségét vetették a szemére.³⁹ A Rákosi-féle politika reprezentánsai közül a Magyar Nemzet élén a Boldizsár Ivánt váltó Komor Imrét, illetve a Szabad Népnél „rendteremtésre” vállalkozó Mocsár Gábort és Matusek Tivadart érte bírálat (lásd Hegedűs & Rainer, 1991: 148, 152). Az utóbbit nem csupán politikai szerepvállalásáért, hanem újságírói gyengeségeiért, ami azt is mutatja, hogy a szakmai hozzáértés továbbra is fontos szempont maradt. Nemes György meg is fogalmazta, hogy egy újságírónak milyen képességekkel kell rendelkeznie. Ezek: egyrészt rátermettség, készség, „újságírói szem”; másrészt kulturáltság, műveltség, olvasottság; harmadrészt ideológiai felkészültség, marxista–leninista szemlélet. Amint fogalmazott:

„Újságíróvá vagy szerkesztővé válik-e valaki azzal, hogy újságíróvá vagy szerkesztővé nevezte ki vagy a párt, vagy a minisztérium? [...] fel kell vetnem az úgynevezett Matusek-kérdést, ami kicsit szimbólum is az újságírók körében [...] ő képviseli, és nem csak ő, azt a kinevezett szerkesztő típust, aki az imént említett három ismérvből legalább eggyel, de esetleg kettővel sem rendelkezik [...] azt újságírók nem hajlandók újságírónak tekinteni” (in Hegedűs & Rainer, 1991: 135).

Az 1956-os bírálatok két ponton mindenképpen túlléptek az 1954-es vitákon. Az egyik a sajtószabadság értelmezése volt, amely kapcsán két felszólaló is (Tardos Tibor, Méray Tibor) – a jelenlévők tapsorkánja közepette – az 1848-as vívmányokat kérte számon:

„Milyen egyszerűen történt száznyolc évvel ezelőtt a magyar sajtószabadság kiküzdése [...] A Petőfi-szobrok évek óta kérdően ránk tekintenek – szigorúan, gyűlölettel. Nekem úgy rémlik, hogy épp a sajtó szabadságát kérik számon tőlünk.”

„Az igazság ott szárnyal szabadon, ahol szabadság van, és ha azt akarjuk, hogy a sajtó az igazságot írja, akkor a márciusi fiatalok első követelésével kell itt a Petőfi-körben kiállnunk, azzal, amit a népi demokratikus alkotmányunk is biztosít: szabad sajtót követelünk. Mindjárt, hogy ne legyen félreértés, nem a párttól független, hanem a pártért küzdő szabad sajtó [...] szabadságát. Nem a nép ellenségeinek, hanem a népnek szabadságát. A dogmatizmustól, az önkényeskedéstől, a hazugságtól és a tehetetlenségtől megszabadított sajtót!” (in Hegedűs & Rainer, 1991: 80–81, 150–151).

Az egyik felszólaló sem a „burzsoá sajtószabadságot” kívánta, nem az elveket kárhoztatta, de tagadta az 1955-tel visszatérő gyakorlatot. Ideájuk a következő jelszavakkal írható körül: őszinteség, a tájékoztatók tájékoztatása, nagyobb önállóság, szakítás az utasítgató, beavatkozó sajtóirányítással, a sajtóbírálat lehetőségének biztosítása. 1954-gyel ellentétben azonban a sajtóvitán nem kérdezett rá senki, hogy hová vezetne a „szabadjára engedett” sajtó.

Szintén már 1954-ben felmerült a rehabilitáció kérdése, ám 1956-ban már a Rajk-ügy és az 1954–55 során eltávolított kollégák visszafogadása, kárpótlása került a középpontba. Nemes György terjedelmes listát olvasott fel azokról az újságírókról, akiknek a sajtóból való eltűnését a rákosista vezetés számlája írta, három csoportba sorolva őket: (1) haladó, antifasiszta újságírók; (2) a Szabad Nép munkatársai 1954-ig; (3) a Szabad Nép és más központi lapok munkatársai 1954 után.

A rehabilitáció követelését a párt káderpolitikájának, az újságírás „lebecsülésének” bírálatával kapcsolták össze egyes felszólalók, mint Csatár Imre:

„Így alakult ki egy meggyőződés, hogy bárki lehet újságíró, képességek nélkül is. Egyes szerkesztőségek ennek következtében gyűjtőhelyévé váltak olyan elvtársaknak, [...] akiket egyes helyeken nem lehetett használni. Valami szörnyű kép alakult ki egyesekben az újságírókról magukról. Nem pártmunkásoknak, a párt katonáinak tekintették őket, hanem a burzsoá újságíróból meg rossz brosúraírókból összekevert valaminek, akit le kell nézni, akitől azonban félni is kell” (in Hegedűs & Rainer, 1991: 70).

A Petőfi-köri sajtóvita után

A június 27-i vita után három nappal megszületett a Központi Vezetőség elítélő határozata, amely a Dolgozó Ifjúság Szövetsége Petőfi-körét ellenséges, jobboldali támadások színterének nyilvánította, ahol egyes felszólalók „lényegében a párt és a munkásosztály vezetését tagadó, ellenforradalmi programot adtak”. A történtekért a sajtót, az első helyen a Szabad Népet tették felelőssé, azzal az indoklással, hogy „túlzó, dicsérő híradásokat adott” a Petőfi-kör rendezvényeiről.

Nehéz elképzelni, hogy a felelősségre vonást különös eréllyel követelő két Szabad Nép-vezetőt (Matusek Tivadart és Bethlen Oszkárt) nem motiválta az őket ért „sérelmek” megtorlása. Ezenfelül helyzetük is meglehetősen kényelmetlen, sőt megalázó lehetett lapjuknál, ahol Bethlen szerint a munkatársak 80 százaléka egyetértett a Petőfi-körben történtekkel. Ráadásul Bethlen teljes mellszélességgel kiállt a korábban elbocsátottak visszavétele ellen, pedig az a vita egyik legsúlyosabb követelése volt.

A pártvezetésen belüli repedésekről árulkodott, hogy a Rádiót vezető Benke Valéria és a sajtóvitán is felszólaló Vas Zoltán jelezte: a határozatot csak pártfegyelem okán szavazzák meg. A határozatot szövegezők álláspontját – és sajtófelfogását – viszont Tausz János belkereskedelmi miniszterhelyettes fogalmazta meg: „A pártnak van hivatalos lapja, kutya kötelessége követni a márciusi határozat vonalát.”⁴⁰

A Bethlen által igazolt 80 százalékos arány aligha volt túlzó, és a Petőfi-körben elhangzottaknak más napilapoknál is sok hívük lehetett, amit az mutat például, hogy a Népszava annyira gyors volt, hogy tudósítása még azelőtt nyomtatásba került, mielőtt letilthatták volna; így egyedül itt jelent meg tartalmi összefoglaló a sajtóvitáról.⁴¹ Az ígért folytatás azonban már elmaradt – az ezt követő hetekben a résztvevők megbélyegzése zajlott a lapokban.

Rákosi leváltása, illetve a KV júliusi határozata után újra a változásokat pártoló állásfoglalások láttak napvilágot. Földeák János a sajtóirányítás diktálta engedelmesség és a saját tapasztalatai, valamint az azokkal ellentétes párthatározatok közti – a korábbi években átélt – hányódásait vetette papírra.⁴² Szeptember közepén már a sajtószabadság Petőfi-körben használt értelmezését is megismerhették az olvasók. A rehabilitált újságíró, Horváth Zoltán írása a Népszavában jelent meg:

„A sajtó szabadsága szocializmust építő országunkban mérhetetlen jelentőségű – és fokozott felelősséget is ró az újságírókra. De nem téveszthetjük össze: a sajtószabadság nem öncél, hanem eszköz és fegyver az építés akadályaival szemben [...] Sajtónk túl sokáig nem érezte a szabadság friss levegőjét. Gyakran nem szólhatott akkor, amikor erkölcsi és hivatási kötelességének érezte volna. A szabadabb légkör első mozzanataival ezeket vezette, vezeti le.”⁴³

Augusztustól élénk vitafórummá vált a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) 1955-ben alapított lapja, a Magyar Sajtó, amelyben a korábban eltávolított újságírók is helyet kaptak. Egyikük, Novobáczky Sándor meg is jegyezte: elérkezett az ideje annak, hogy az eddig a nyilvánosságtól elzárt, szóbeli vitákat a sajtóba vigyék.⁴⁴ Bizottság alakult a nemrég még párthatározattal elítélt a Petőfi-köri sajtóvita egyik legfőbb követelésének, az adminisztratív intézkedések által sújtott újságírók rehabilitálásának lebonyolítására.

Az újságírók lapjában két elméleti kérdésben alakult ki komoly vita: a sajtószabadság értelmezéséről és a pártirányítás módjáról. Az utóbbi kérdésben azokat a korábbi követeléseket fogalmazták meg, amelyek lazább, elvibb pártirányítást tartottak helyesnek, vagyis a korábbi módszerek felülvizsgálatát:

„A telefon utasítgatások, a pro domo-kon keresztüli parancsolgatás, a méltatlan és megalázó dróton rángatás helyett a pártirányítást a szerkesztő bizottságokban lévő leninista kommunista és a Népköztársasághoz hű pártonkívüli újságírók kezébe kell letenni. Meg kell szüntetni a bürokratikus centralizmus utolsó nyomait is a sajtóirányításban, s önálló teret adni a szerkesztő bizottságoknak és a szerkesztőségeknek a politikai élet szocialista szellemű befolyásolására.”⁴⁵

Gárdos Miklós is a szerkesztők önállóságát és felelősségét állította a középpontba, de felhívta a figyelmet annak veszélyére, hogy a „telefonvonal innenső végén ülő szerkesztő” fülében még ott csengenek azok az utasítások, amelyeket korábban jó tanácsok helyett kapott.⁴⁶ Azt senki sem javasolta, hogy a pártközpont sajtóirányító funkcióját meg kell szüntetni, inkább meg akarták tisztítani a „bürokratikus-dogmatikus” vonásoktól. Ám megfogalmazták, hogy a nem pártlapok esetében lazítani kell a kötelékeket, és csak az várható el tőlük, hogy azokat a párt összpolitikájával összhangban szerkesszék,⁴⁷ valamint az, hogy a pártközpont szerepét csökkenteni kellene: szerepe inkább a tájékoztatás legyen, míg a felügyeleti szerepet az újságírók választott szervei, elsősorban a MÚOSZ pártszervezete lássa el.⁴⁸

A sajtószabadság vitájában a hozzászólók felvetései messzebbre mutattak. Novobáczky vitaindítója lényegében párhuzamba állítható Déry Tibornak a sajtóvitán tett azon kijelentésével, miszerint a problémákat nem lehet puszta személycserékkel orvosolni, hanem a szocializmus egész rendszerének újragondolására van szükség. (Déryt a sajtóvita után kizárták a pártból.) Novobáczky Déryhez hasonlóan azt javasolta, hogy gondolják végig, mit jelent a sajtószabadság fogalma a szocialista viszonyok között. Lenin egyik, sajtószabadságról szóló eszmefuttatása alapján azt állította: a szocialista viszonyok közt a sajtószabadság megvalósulásának a nyomdák és a papírgyárak köztulajdonba vétele csupán szükséges, de nem elégséges feltétele – és 1949 után pontosan ennek félreértése és felcserélése történt. A megoldást abban látta, hogy biztosítsák a dolgozók bármely csoportjának a papírhoz, a nyomdához, a szabad lapalapításhoz való egyenlő hozzáférést.⁴⁹

A koncepció szakítást jelentett nemcsak a „sajtó a népé, tehát a sajtó szabad” felfogásával, de azokkal az elképzelésekkel is, amelyek a sajtószabadság „helyreállítását” különböző mértékű liberalizálással, decentralizálással képzelték el. Annak ellenére volt ez így, hogy a szocializmust tagadó nézetek szabadságát Novobáczky sem ismerte el: legalább akkora veszélynek tartotta annak lehetőségét, hogy bárki visszaél a szocialista rendszer nyújtotta sajtószabadsággal, mint a sajtószabadság eredendő korlátozását. Losonczy Géza válaszában már a hatalommal szembeni garanciák kérdését vetette fel implicit módon, visszakanyarodva ezzel ahhoz a szerepértelmezéshez, amelyet a Szabad Nép 1954. októberi taggyűlésén fejtettek ki kollégái:

„Olyan sajtóviszonyokat kell teremteni [...], hogy a népi demokratikus rendszer keretein belül a kommunista és a demokratikus sajtó szabadsága alapelvnek számítson [...] Hogy ha [...] ismét törvénytelenségekre, a szocialista építés demokratikus, lenini elveinek megsértésére, alapvető külpolitikai tévedésre, vagy más, ehhez hasonló jelentőségű visszaélésekre kerülne sor, a sajtó ne legyen kénytelen hallgatni, és ne legyen kénytelen elhomályosítani a nép tisztánlátását, hanem teljesíthesse törvénnyel védett kötelességét: felléphessen és harcolhasson minden olyasmi ellen, ami káros a nép, a párt, a szocializmus szempontjából.”⁵⁰

Összegzés

Az 1954 és 1956 közötti vitákon nem születtek markánsan új újságírói szerepfelfogások. A felszólalók, résztvevők a szocializmus mellett elkötelezett, döntően párttag újságírók voltak. A sajtó pártirányítását, az újságírás lenini téziseit szinte senki sem kérdőjelezte meg. Az alapvető ellentétet nem az elvek gerjesztették, hanem a hatalomgyakorlás módja. A központi szerkesztőségek munkatársainak szembenállása politikai jellegű volt: Nagy Imre politikája mellett álltak ki, amely magában foglalta egy másfajta, önállóbb, kritikusabb, politizálóbb, a közvéleményt kifejezve mozgósító, egyben sokszínűbb, informatívabb sajtó képét. Ezek a követelések a szemükben nem a rendszer kereteinek áttörését jelentették, a pártvezetéssel szemben a pártvonalat megvédő sajtó gondolata is ebből a kiállásból fakadt.

Még a Petőfi-kör lázas vitájában sem hangzott el egyetlen szó sem az 1948 előtti sajtó­pluralizmus vagy a világnézeti sokszínűség mellett. Az egypárti sajtó megteremtését vívmánynak, a marxista–leninista gondolkodást a hivatás alapjának tekintették. Viszont – ­­ a túlságosan elkötelezetteket kivéve – a represszív sajtóirányítást valami emberségesebb, a nyílt vitákat és tájékoztatást nem akadályozó módszerrel szerették volna felváltani. A vitázók eltérő módon képzelték el, miként lehetne ezt megvalósítani: a Petőfi-körben a gyors áttörés pártján állók voltak hangosabbak, bár többen szóltak – részben óvatosságból, részben a változásokat fékezendő – amellett, hogy a XX. kongresszus nyomán megindult lassú, de általuk érzékelhető javulás ütemét kell tartani. A júliusi KV-határozat utáni viták néhány résztvevője a szocializmus keretein belül maradó, de egyfajta plurális struktúrát képzelt el.

Irodalom

Aczél Tamás & Méray Tibor (2006) Tisztító vihar: adalékok egy korszak történetéhez. Budapest: Noran Kiadó.

Kő András & Nagy J. Lambert: Felszabadult hang. A Feleki-ügy: egy bosszúhadjárat korrajza. Magyar Nemzet, 2004. szeptember 25.

Révész Sándor (1999) Egyetlen élet: Gimes Miklós története. Budapest: 1956-os Intézete & Sík Kiadó.

Tardos Tibor (1994) A tengervíz sós. Budapest: Ab Ovo Kiadó.

Hegedűs B. András & Rainer M. János,szerk. (1991) A Petőfi-kör vitái. Partizántalálkozó – Sajtóvita. Budapest: 1956-os Intézet & Múzsák Kiadó.

Virág Gyula (2006) A döntő előtt és után: az 1954-es labdarúgó-világbajnokság sajtóvisszhangja Magyarországon. Múltunk, 3. sz.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum