• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2007 tavasz

Újságírás

Hermann Irén – Wild Judit:

Betegség vagy állapot?

A magyarországi újságírás legfontosabb problémáira és az ehhez kapcsolódó, az újságírók irányában mutatkozó lakossági bizalmatlanságnak tulajdonított okokra kereste kvalitatív kutatásában a választ a Gőbölyös József Soma Alapítvány. A tényfeltáró újságírást támogató szervezet által megkeresett médiumok főszerkesztői a szakmai és a lakossági bizalmatlanságban megnyilvánuló problémák gyökerét a korrupcióban, a gyenge színvonalban és a médiára nehezedő politikai és gazdasági nyomásban látják. A felmerülő – némileg strukturális – problémákra csak kevesen látnak gyógyírt. Az ilyen véleményen levők az internetnek az újságírásban betöltött – amúgy meglehetősen vegyes megítélésű – szerepétől várják a kiutat. Mindazonáltal az újságírással kapcsolatos külső és belső problémák távolról sem tűnnek helyi specialitásnak.

Tények – feltárás nélkül

A 2006. év egyik legnagyobb botránya – a Gőbölyös József Soma Alapítvány két részből álló kutatásában¹ – megkérdezett 27 (országos, helyi, valamint internetes) médium főszerkesztője, főszerkesztő-helyettese szerint Gyurcsány Ferenc miniszterelnök őszödi beszédének kiszivárgása volt. A sokszorosított hangfelvétel – névtelen segítőkön keresztül – több szerkesztőséghez is eljutott, és rejtélyes telefonhívásokkal értesítették az érintett főszerkesztőket, nézzék meg a postaládájukat. Azóta a beszéd „nagy utat járt be”, belpolitikai válságba sodorta az országot, és megrengette a miniszterelnök hatalmát. Az, hogy kik voltak a titokzatos „jótevők”, kiknek állt érdekében nyilvánosságra hozni a felvételt, azóta sem derült ki, pedig a hanganyagok neves szerkesztőségekben landoltak. A tényfeltáró újságírás nem éli fénykorát Magyarországon: az interjúk során megkérdezett főszerkesztők, illetve főszerkesztő-helyettesek egybehangzóan azt mondták, hogy a magyar tényfeltárás színvonala messze elmarad attól, amit várnak tőle, nem is beszélve a nyugati sajtóval való összevetésről. Válaszaikban a különbség csak abban állt, ki mit vagy kit hibáztat ezért. A legtöbben az anyagi és az emberi erőforrások hiányának tudják be, hogy nincs valódi oknyomozás Magyarországon. „Melyik lap engedheti meg magának, hogy két hónapig fizessen egy újságírót, aki valami után nyomoz, s a végén esetleg nem is lesz belőle cikk?” – hangzott a visszatérő dilemma. Mások ugyanezzel a helyzettel magyarázták, hogy ha nagy ritkán mégis megjelenik egy, az oknyomozó műfajhoz hasonlító írás, az csak a véletlen, illetve legtöbbször valami „füles” eredménye. Szerkesztőségi postaládákba bedobott dokumentumok, névtelen e-mail címekről érkező hanganyagok – ha az újságírók mégis megtudnak valamit, alig van eset, hogy maguk kaparnák ki a gesztenyét. Így viszont – hangzik a vád – tulajdonképpen csak szócsövek a politikai és a gazdasági szereplők kezében. Tamás Ervin, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese úgy véli, nehéz is oknyomozásra buzdítani a kollégákat egy olyan rendszerben, ahol a botrányok többségének semmi következménye nincs:

„Az Egyesült Államokban a Watergate-botrány kirobbantása után a sajtótól átvette a szerepet a demokratikus rendszer és kivizsgálta azt, Magyarországon ezzel szemben a mindenkori hatalom igyekszik elfojtani az ügyeket, ez pedig az újságírók lelkesedését is visszaveti.”

Vajda Éva, a Manager Magazin főszerkesztő-helyettese² így ír a problémáról az Élet és Irodalom hasábjain:

„Az oknyomozó újságírás ugyanis az érettebb, fejlettebb demokráciákban is csak hab a tortán. [...] A fő kérdés tehát az, hogy milyen az a torta, amelyre Magyarországon a habot lehetne fújni. Hiszen nem pusztán anyagi kérdés a torta minősége, hanem – lévén szó speciális termékről – egy sajátos társadalmi, kulturális kontextusé is, aminek van ugyan anyagi vonzata (nyilván nem mindegy, hogy mennyit költhetünk az alapanyagokra), de a torta minősége és élvezhetősége nem feltétlenül javulna radikálisan attól, ha lényegesen többet lehetne költeni az előállításra” (Vajda, 2007).

Eszerint tehát nemcsak a hiányzó tényfeltáró újságírással, hanem jóval inkább az alapokkal van a probléma. Ezzel a véleményével Vajda Éva nincs egyedül: a mélyinterjúk során megkérdezett főszerkesztők is hasonló véleményt fogalmaztak meg, és a magyar lakosság sem tünteti ki bizalmával az újságírókat mint csoportot.

Az újságírás problémái és a lakossági bizalmatlanság

A magyar lakosság – a GfK Piackutató Intézet Bizalom Indexének utolsó helyét elfoglaló politikusok után – a legkevésbé az újságírókban bízik: ez a tendencia már több éve tart.³ A megkérdezett főszerkesztők által e bizalmatlanságnak tulajdonított okok, illetve az újságírás legfontosabb problémái többé-kevésbé egybeesnek. A lakossági bizalmatlanság okait firtató kérdésre összesen 28 említés érkezett: ezek harmada valamilyen „külső” tényezőt jelölt meg a bajok forrásaként. Ilyen „külső” tényezőnek tekinthető a bizalmatlanságnak alapot adó bulvármédia, vagy az a szemlélet, miszerint „aki sárral dolgozik, maga is sáros lesz”, azaz a politika besározza közvetítőit. Az említések nagyobb része ugyanakkor olyan „belső” okot jelölt meg a bizalmatlanság forrásaként, mint például a politikához kötődő újságok, újságírók, a gyenge színvonal és a korrupció.

A „belsőnek” nevezett okcsoport meglehetősen hasonlít arra a „toplistára”, amely a magyarországi újságírás legfontosabb problémáiból állt össze a kapott válaszokból.Az összesen 30 említést tartalmazó lista alapján a legtöbben a sajtóra nehezedő politikai és gazdasági nyomást és a gyenge színvonalat jelölték meg neuralgikus pontként. E két markáns probléma ugyanakkor nem egyedülállóan a magyar sajtó sajátja. A Pew Research Center for the People and the Press 2004-es, az amerikai újságírók körében készített felmérése is hasonló eredményt hozott: noha a gondok „toplistája” némileg különbözik, a két dobogós, mégis rokonnak bizonyult (lásd az 1. táblázatot).⁴

1. táblázat. Ön szerint mi az a legfontosabb probléma, amellyel az újságírásnak szembe kell néznie?
(TOP 5 rangsor az említések számának alapján)

Vannak, akik régebbi időkben keresik a bajt, amikor a hazai újságírás betegségei kerülnek szóba. Mong Attila, a Manager Magazin főszerkesztője szerint a rendszerváltásig kell visszamennünk, ha a baj gyökereit keressük:

„Kettős oka van a jelenlegi helyzetnek. A rendszerváltás után, ahogy a politika, úgy az újságíró szakma sem húzott éles határvonalat a múlttal, így akik a múlt rendszerben újságot írtak, többségükben a mai napig is írnak. De ennél is fontosabb, hogy a szakmából sokaknak a tudatában nem változott a szerepfelfogás, a hatalom érdekeinek és álláspontjának közvetítőiből a pártok szócsövei lettek.”

Merőben másképp látja ezt Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztője. Szerinte is igaz, hogy 1989–1990-ben a szakma válaszút elé került, de ő úgy véli, épp az volt a baj, hogy az igazi újságírók – akiknek a rendszerváltozásban is döntő szerepük volt – elhagyták a pályát:

„Vagy ami még rosszabb: maradtak újságírók, de elkezdtek mással is foglalkozni, politikai tanácsadással, tanítással, pr-ral, üzlettel, ami merőben ellentétes az újságírástól elvárt függetlenséggel, hitelességgel.”

Kovács Zoltán szerint ezért az 1990-es évek elejétől folyamatosan zuhan a szakmai színvonal. „Sokkal több ma az írástudatlan a pályán, mint mondjuk 1986-ban, ráadásul ma bárkiből egy perc alatt lehet szerkesztő, újságíró” – vélekedett a hetilap főszerkesztője. A gyenge szakmai színvonal másik oldalát jelenti a túlképzés és az ebből adódó verseny az újságírók munkaerőpiacán.

„Sajnos sok esetben, sok képzési helyen igen alacsony a hazai újságírás-oktatás színvonala – és azzal, hogy ma már gyakorlatilag bárki el tud helyezkedni egy médiumnál, veszélyes folyamatok zajlanak”

– állítja Varga Ottó, a Békés Megyei Hírlap főszerkesztője, aki azt is hozzáteszi: mindez nem meglepő, hiszen a profitorientált kiadók minél olcsóbb munkaerőt keresnek, és a pályakezdők erre épp alkalmasak. Az állás megtartásáért folytatott versenyben előfordul, hogy a szerző a főnöke vagy a kiadója érdekeit tartja szem előtt, nem a tényeket. Esetleg egy jó sztoriért még az igazság egyes részleteitől is hajlandó eltekinteni, hiszen tőle eladható cikket várnak, szenzációt, amely a valóság teljes ismeretében esetleg már nem is lenne akkora szenzáció. Mindez nem új jelenség a hazai újságíró szakmában: Vásárhelyi Mária 1997-es kutatása szerint a megkérdezett újságírók 17 százaléka mondta azt, hogy munkája során elsősorban a médium tulajdonosát veszi figyelembe, s csak 36 százalékuk tette ebben a kérdésben a közönséget az első helyre (Vásárhelyi, 1999). (Összehasonlításképp: egy hasonló, de 1992-ben végzett kutatásban ez az arány még 55 százalék volt.)

A megyei lapok

Ahogy a főszerkesztők problémalistája is mutatja: a sajtó szabadságának 1989-es „kivívása” óta a politikai és/vagy gazdasági nyomásgyakorlás kérdésköre – azaz bizonyos értelemben a sajtó valódi szabadságának kérdésköre – megmaradt gócpontként. Az említett tíz évvel ezelőtti kutatásban a megkérdezett újságírók csaknem 40 százalékának munkahelyén fordult elő, hogy:

„...egy-egy politikai lobby próbált nyomást gyakorolni annak érdekében, hogy egy elkészült cikk/műsor ne kerüljön nyilvánosságra. [...] A politikai nyomásgyakorlási kísérletnél is gyakrabban fordul elő, hogy egy-egy gazdasági érdekcsoport próbálja meg befolyásolni a médiumban megjelenő közlések tartalmát. Az újságírók 44 százaléka mondta azt, hogy a munkahelyén gyakrabban vagy ritkábban előfordul ilyesmi” (Vásárhelyi, 1999).

Vásárhelyi felméréséből az is kiderült, hogy e két csoport nyomásgyakorlási kísérlete gyakoribb a vidéki napilapoknál. A Soma Alapítvány kutatásábana nyomásgyakorlási kísérletet két részre bontva – a megjelenésre, illetve a megjelenés megakadályozására irányuló nyomás – boncolgattuk a kérdést. Eszerint a megjelentetésre irányuló nyomásgyakorlási kísérlet általában gyakoribb, különösen a különböző gazdasági szereplők (cégek, cégcsoportok vagy reklámügynökségek) részéről: a 27 főszerkesztőből 22 nyilatkozott úgy, hogy valamilyen gyakorisággal tapasztalt efféle nyomásgyakorlási kísérletet. Ugyanakkor a megjelenés megakadályozásával kapcsolatos kísérletek sem sokkal ritkábbak: 20 főszerkesztő említett ilyen esetet. Összesen 16 megkérdezett számolt be arról, hogy politikusok nyomást kívántak gyakorolni rá, tizenketten pedig azt állították, hogy gyakrabban vagy ritkábban megkísérelték megakadályozni egyes anyagok megjelenését (lásd a 2. és a 3. táblázatot).

2. táblázat. Előfordult-e az utóbbi időben, hogy az ön munkahelyén a következő személyek vagy csoportok valamelyike megpróbált nyomást gyakorolni annak érdekében, hogy egy cikk, információ ne jelenjen meg? (említések száma)

3. táblázat. Előfordult-e az utóbbi időben, hogy az ön munkahelyén a következő személyek vagy csoportok valamelyike megpróbált nyomást gyakorolni annak érdekében, hogy egy cikk, információ megjelenjen? (említések száma)

Érdekes eredmény, hogy a nyomásgyakorlási próbálkozás bármilyen gyakoriságú előfordulásáról inkább a megyei napilapok vezetői számoltak be. „Kisebb a piacunk, ezért kiszolgáltatottabbak vagyunk a hirdetőkkel szemben, nagyobb a tét, ha nem tudjuk megfelelően bizonyítani az igazunkat” – magyarázta a jelenséget Varga Ottó, aki szerint ezért vidéken is működik az „öncenzúra”. „Ez azt jelenti, hogy ha tényként tud is valamit a szerző, illetve a kiadó, addig nem közli, míg arra 100 százalékos bizonyítékot nem szerez, s ha ilyen nincs, a téma elsikkad.” Mindez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy az országos hatókörű médiumoknál a mindennapi gyakorlatban ne fordulna elő bizonyos esetekben nyomásgyakorlási kísérlet.

Korrupció

Noha több megkérdezettben felmerült az újságírói korrupció, mint a lakossági bizalmatlanság egyik forrása, a válaszadóknak csak a harmada gondolta azt, hogy az újságírók „inkább” vagy „teljes mértékben” korruptak. Ez az észlelés ugyanakkor egybeesik más csoportokéval is: a magyar lakosságnak szintén harmada tartja korruptnak az újságírókat, és a Manager Magazin által – egy kérdőíves kutatásban – megkérdezett gazdasági vezetők⁵ körében is hasonló arány tapasztalható e kérdésben. Érdekes különbségek mutatkoznak a leginkább korruptnak tartott csoportok tekintetében is: míg a lakosság a politikusokat tartja a legjobban megvesztegethetőnek, addig a gazdasági vezetők az önkormányzatokat, az újságírók pedig a köztisztviselőket (lásd a 4. táblázatot).

4. táblázat Ön szerint a következő csoportok mennyire megvesztegethetőek, mennyire korruptak?
Osztályozza 1 és 5 között: az 1 jelentse azt, hogy egyáltalán nem az, az 5 pedig azt, hogy teljes mértékben!

Éppen a korrupció azonban az egyik olyan téma, amelyről többek szerint nem lehet írni:

„Magyarországon még mindig mindenhova oda lehet szólni. Leszámítva az 1987–1989 közötti néhány kegyelmi évet, a sajtóban ugyanaz a brutális politikai terror él, mint az elmúlt rendszerben”

– ­fest borús képet a helyzetről Frank Róbert, a Színes Bulvár Lap főszerkesztő-helyettese. Ő úgy látja, hogy ha valami mégis kiszivárog, az vagy azért van, mert már takargathatatlan, vagy többeket bosszant, mint ahányan el akarják tussolni, ahogy ez az átcímkézési botránynál is megtörtént.⁶ Mindazonáltal a megkérdezett főszerkesztőknek kevesebb, mint fele gondolta, hogy még mindig vannak olyan témák, amelyekről nem lehet tájékoztatni a közvéleményt; ők összesen 22 tabutémát soroltak fel. E témák listáján már hosszú ideje – 1992-ben és 1997-ben Vásárhelyi Mária is feltette kutatásában ezt a kérdést – rokon témák szerepelnek a magát stabilan tartó korrupció mellett: ilyen például a politikai és a gazdasági elitek illegitim összefonódása vagy a politikusok és a bűnözők kapcsolata (lásd az 5. táblázatot).

5. táblázat. Ön szerint vannak ma Magyarországon olyan témák, melyekről nem lehet őszintén tájékoztatni a közvéleményt? (TOP 3 rangsor az említések számának alapján)

Van-e kiút?

A megkérdezett médiumok vezetőinek többsége alig lát kiutat az általuk felvázolt helyzetből. Többen a tradicionális, megrögzött szokások alapján működő műhelyek mellett vagy azok helyett az internetes újságírásban látnak lehetőséget a kitörésre. Ugyanakkor ők is belátják: az óriási hírverseny arra kényszeríti a netes szerkesztőségeket, hogy egy hír mihamarabb kint legyen a hálón, és nem arra, hogy minél alaposabban utánajárjanak egy-egy témának. Gyorsasága és nyitottsága miatt az internet megjelenése többek szerint pozitív hatást gyakorolt a médiára, de – ahogy Kovács Zoltán fogalmazott – „a sok ellenőrizetlenül kikerülő tartalom csak tovább növeli az újságírókkal szembeni bizalmatlanságot”. Ezzel párhuzamosan a kérdőívben megkérdezettek fele gondolta úgy, hogy az internet egyaránt jó és rossz irányba változtatott az újságíráson: a jó hatásokat a gyorsaságban, az információbőségben látták, míg rossz hatásként a felszínességet és a neten megjelenő információk ellenőrizetlenségét említették. Mindazonáltal kisebbségben voltak azok, akik szerint a világháló egyértelműen rossz irányba terelte az újságírást: a 27 válaszból összesen három volt olyan, amely szerint a felelőtlenség és a hiteltelenség erősödését hozta az internet. Az „inkább jó irányba hatott az újságírásra az internet”-nézetet képviselő tíz válaszadó többsége a közönséggel való kapcsolattartási lehetőséget és a gyorsaságot emelte ki pozitívumként.

Betegség vagy állapot: egyedi probléma vagy trendszerű jelenség?

Hogy a fejezetcímben megfogalmazott kérdésre legalább egy megközelítő választ tudjunk adni, az újságírás hazai gondjait érdemes több szempontból megközelíteni, megkülönböztetve a „belső” (azaz szakmai szemmel észlelt) és a „külső” (azaz az újságírást kívülről figyelő közönség által észlelt) problémákat. A Soma Alapítvány kutatása elsősorban az előbbi, „belső” problémákat kísérelte meg felvázolni, amelyek természetesen nem előzmény nélküliek: a jelenlegi problémák már a korábbi kutatásokban is felvetődtek. Ugyanakkor – ahogy ez fentebb, a magyarországi és az amerikai újságírás legfontosabb problémáit taglaló táblázatból kiderült – a sajtót érő politikai és gazdasági nyomás nem helyi vagy akár kelet-európai sajátosság. Ahogy az sem, hogy a kutatásban megkérdezett főszerkesztők és a Pew Research Center for the People and the Press kutatásában részt vevő, országos hatókörű médiumok újságírói nagyjából hasonló arányban vélik úgy, hogy a tény- és a véleményműfajok közt elmosódott a határvonal, hogy az összetettebb témáknak kevesebb figyelem jut a sajtóban, és hogy az újságírók elvesztették a kapcsolatot közönségükkel.

6. táblázat Az alábbi, a sajtót érintő kritikák közül Ön szerint melyik állja meg a helyét...

A „külsőnek” nevezett problémáknak szintén hagyományuk van. Eltekintve a rendszerváltást megelőző és követő pár évtől, a „tömegtájékoztatási eszközökbe”⁷ vetett lakossági bizalom – miszerint ezen eszközök az emberek javát szolgálják – nem volt túl magas: a vizsgált 10–13 intézmény közül 1988-ban a lakosság a médiában bízott a legjobban, míg tíz évvel később a média a középmezőnybe szorult vissza. Mindemellett nem elhanyagolható adat az sem, hogy 10 év alatt a médiába vetett bizalom nagyobb arányban csökkent (27 %), mint átlagosan az összes intézménybe vetett bizalom mértéke (16 %, lásd Závecz, 1999). Az azóta eltelt időben nem sokat változott a kép: a Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet adatai szerint a média megítélése csak néhány ponttal jobb, mint a kutatásban szereplő tizenhatféle intézmény megítélésének átlagpontszáma (lásd az 1. ábrát). Az is igaz, hogy az újságírók társadalmi megítélése korábban sem volt problémamentes: a második világháború előtt például az újságolvasók – és néha maguk az újságot írók – sem tudták követni az újságíró szakma szépírói tevékenységtől való elszakadását és megváltozását (Sipos, 2002).

Forrás: Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet

1. ábra Most néhány intézményről és szervezetről szeretném kérdezni, és arra vagyok kíváncsi, hogy mennyire bízik bennük. Mennyire bízik például a kormányban? Nagyon, közepesen, egy kicsit vagy egyáltalán nincs bizalma a kormányban? És a...? (100 fokú skálára vetített átlagpontszámok)

Az újságírókkal kapcsolatos lakossági bizalomvesztés trendje nemcsak egy olyan ország sajátja, ahol a sajtómunkásra rövid ideig a rendszerváltozás „zászlóshajójaként” tekintenek (Závecz, 1999). Eredményét tekintve hasonló trendek játszódtak/játszódnak le az Amerikai Egyesült Államokban is, ahol az összesítve vizsgált intézményekbe vetett bizalom 1973 és 2002 között alig csökkent néhány százalékot (80 és 85 százalék közt mozogva), míg a média iránt tanúsított bizalom ezen időszakban megközelítőleg 30 százalékot romlott (Pew Research, 2005).⁸ De nemcsak a tengerentúlon bizalmatlanok az emberek a médiával szemben: az említett GfK Bizalmi Index 2006-os eredményei szerint Dániában a lakosság 40, Franciaországban 33, Németországban 31, Angliában pedig 20 százaléka bízik valamilyen szinten az újságírókban.⁹

Kétségkívül a magyarországi újságírás számos oknál fogva komoly gondokkal küzd. Azonban ez – az általános panaszkultúrán túl is – nem elszigetelt jelenség, akkor sem, ha a problémák egy része országonként más és más.

Irodalom

Sipos Balázs (2002): Irodalom és újságírás viszonya a 20. század első felében Magyarországon. Médiakutató

Vajda Éva (2007): Az elnök megfáradt emberei. Élet és Irodalom 2007. január 5.

Vásárhelyi Mária (1999): Újságírók, sajtómunkások, napszámosok. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó

Závecz Tibor (1999): Főszerepből karakterszerepbe. In: Sárközy Erika (szerk.) Rendszerváltás és kommunikáció. Budapest: Osiris Kiadó – Erasmus Közéleti Kommunikációs Intézet

Survey of Journalists - Pew Research Center For The People and The Press, 2004, utolsó letöltés: 2007. január 19.)

Trends, 2005 – Pew Research Center, 2005, utolsó letöltés: 2007. január 23.)