• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2007 ősz

Kritika

Mátay Mónika:

A reformkor alulnézetben

Tóth Árpád Önszervező polgárok. A pesti egyesületek társadalomtörténete a reformkorban című könyvéről

Ugyan jó kétszáz éve használjuk közbeszédben, társalgásban, politikai retorikában, sőt az utóbbi évtizedekben a tudományos irodalomban is, a polgárosodás nyelvünk képlékeny, kevéssé tisztázott értelmű kifejezése. A polgár jelentése túlságosan tág és homályos. Mind a mai napig folyik a vita arról, kik tartoznak a polgárság körébe, és arról is, hogyan ragadjuk meg a polgárrá válás folyamatát. Nem tudjuk, hogy mitől és hogyan válik vagy vált a múltban valaki polgárrá, milyen habitussal, viselkedéssel, ethosszal, értékekkel jellemezhető ez a heterogén társadalmi csoport. Számtalan oka van a bizonytalanságnak. A szó átpolitizált, nemcsak ma, de már a reformkorban is az volt; a jelentéstulajdonítás gyakran párthovatartozás függvénye. A nemzeti ébredés korában a magyarországi polgárság többsége nem magyar származású, azaz a társadalmi reform potenciális kezdeményezője, a „harmadik rend” jórészt hiányzik a magyar társadalomból. Ráadásul lezáratlan folyamatról lévén szó, a kérdések nem pusztán történetiek, hanem szociológiai-politikai vonatkozásúak.

Tóth Árpád könyve a magukat egyesületekbe szervező reformkoriakról nagyon időszerű – több szempontból is. Egyaránt kapcsolódik a polgárosodás természetéről folytatott szakmai vitához és szélesebb körű társadalmi párbeszédhez, hiszen az önkéntes tevékenykedés civil erény, a civil társadalom alapja. A munka ugyanakkor nemcsak a magyarországi, hanem a nemzetközi diskurzusba is tökéletesen illeszkedik. Jürgen Habermas 1962-ben A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása címmel publikált monográfiája valóságos áradatot indított el a kultúr- és a társadalomtörténészek körében, különösen az 1989-es angol nyelvű kiadást követően. A kommunikáció története, a közbeszédet megjelenítő témák és a hozzájuk kötődő csoportok, akár domináns, akár marginális szerephez jutottak a modern kori nyilvánosság megteremtésében, mind kutatás tárgyai lettek. S nemcsak az információ létrejöttének és továbbításának módozatai iránt nőtt meg az érdeklődés, hanem a helyszínek és az intézmények iránt is, amelyek formálták és lehetővé tették a nyilvános beszédet.

A szerző ambiciózus célt tűzött maga elé. Arra kíváncsi, hogy a reformkorban gomba módra szaporodó jótékony-szegényügyi, segélyezési, társas, sport-, kulturális, tudományos és gazdasági egyletek miként illeszkedtek a fővárossá váló Pest mindennapi életébe, milyen kölcsönhatás mutatható ki a városi társadalom és a különféle társulások között. Másképpen fogalmazva: azt próbálja felderíteni, milyen volt az a környezet, amelyben ezek a korai szerveződések megalakultak, kik és milyen megfontolásból hívták életre azokat, és milyen eredményességgel működtek.

Tóth Árpád nehéz feladatra vállalkozott. A magyar társadalomtudósok mindeddig csekély érdeklődést mutattak a téma iránt, így kutatás, kurrens szakirodalom nem vagy csak nagyon kis mértékben segítette a szerzőt. A hiány azonban nem ártott, hanem inkább hasznára vált a jelen vállalkozásnak. Az Önszervező polgárok autonóm munka, amely magyarországi forrásokra támaszkodva, magyar társadalomtörténeti kontextusba ágyazva hasznosítja az angolszász és a német egyesületi szakirodalmat – s teszi mindezt értően és mérlegelve, tartózkodva attól, hogy epigonként kritikátlanul alkalmazza a külföldi módszereket és elméleteket.

A monográfia számos erénye között elsősorban említendő a gazdag forrásanyag. A szerző – nagyon helyesen – nem szorítkozott kizárólag az egyesületekre vonatkozó levéltári leletekre, ennél jóval nagyobb anyagot dolgozott fel. Átlapozta a városi és a megyei iratokat, feltárta az egyesületek saját kiadványait, tanulmányozta a korabeli sajtót, emellett bevont a vizsgálatba számos olyan, a korszakból származó és később keletkezett adattárat, forráskiadványt, naplót, emlékiratot, amely segítette abban, hogy társadalmi-kulturális közegbe ágyazza az egyesületi tevékenységet.

Erény a témaválasztás, és nemcsak azért, mert a fiatal társadalomtörténész munkájával aktuális tudományos vitához kapcsolódhat, hanem azért is, mert az egyesület mikrokozmoszként foglalja magába a reformkor progresszív szellemiségét, amely meghatározza a tevékeny, kezdeményező, önálló, ugyanakkor együttműködésre nyitott polgár magatartását. A polgári szerep nyilvánvalóan túllép a rendi kategóriák hierarchikus és kirekesztő korlátain: attitűdöt, viselkedést, a nemzeti jövő alakítását célul kitűző, nagyszabású társadalmi programban való részvételt jelent.

Az egyik legsikerültebb rész rögtön az első fejezetben olvasható, ahol arra az egyszerű, ám megkerülhetetlen kérdésre kapunk választ, vajon mi ösztökélt egyesületek szervezésére polgárokat, nemeseket, arisztokratákat, és milyen feltételek között kellett megvalósítaniuk ilyen irányú törekvéseiket. A jól felépített, logikus érvelésben kitüntetett helyet kap a személyes tapasztalaton alapuló kulturális minta átvétele, amely egyaránt származhatott a Nyugatról betelepülőktől és a külföldi utazásaik során nyitott szemmel járóktól – gondoljunk a legkézenfekvőbb példára, a könyvben többször is hivatkozott Széchenyi Istvánra. Emellett – állítja a szerző – döntő szerepe lehetett a reformkori Pestre jellemző társadalmi sokszínűségnek, a felekezeti és az etnikai heterogenitásnak. Kétségkívül fontos volt a különféle csoportok közötti közvetítők színre lépése és aktivitása, és az is, hogy Pest éppen ebben a korszakban válik országos központtá, valódi értelemben vett fővárossá.

Felsorolásában Tóth Árpád számba veszi a kezdeményezőkészséget, a közjóért való áldozatvállalást, a különféle gazdasági, oktatási és kulturális „vállalkozásokat”, lánynevelő intézetet, színházat vagy éppen Schöpf Ágoston ortopédiai intézetét (35. o.). Az okfejtés körültekintő, de talán érdemes lett volna alaposabban kiaknázni ezt a korszakra jellemző mentalitásban rejlő lehetőséget, amely nélkül valószínűleg Pest egyesületalapítási hajlandósága nem lenne Bécséhez hasonlatos. A reformkor, legalábbis pozitív olvasatban, s a korabeli, a kollektív serénységben részt vállaló nemzedék biztosan így gondolta, a lehetőségek időszaka. Az amorf, még kialakulatlan európai erőviszonyok, az évszázados dermedtségből életre galvanizálódó magyarság, az éppen csak felfedezett nemzeti identitás, az erényként ünnepelt nyüzsgés, a számtalan terv, cél és kezdeményezés azt a látszatot keltette, hogy van választási szabadságunk, végre mi is, mint a többi szerencsés nemzet, megragadhatjuk a marsallbotot. Ez az optimista hangulat olyan szellemi környezetet teremtett, amelyben megjelenhetett az öntudatos, a saját és a közösség sorsáért felelősséget vállaló városi ember, színre léphetett a társaságszervező polgár, aki – ha másképp nem – az egyesületekben vállalt szereplésével kivette a részét az általános buzgólkodásból.

Bár a forradalom előtti évtizedeket, bár a korszakot nemzeti történelmünk rendkívül ígéretes periódusaként tartjuk számon, amikor a szebb jövőn való állhatatos munkálkodás önmagában vett érték volt, valójában semmilyen komoly politikai eszme vagy célkitűzés nem valósult meg. Az odaadó ténykedés sokszor nem mutatott határozott irányba. Nem volt pontosan megfogalmazott terv, amely mutatóul szolgálhatott volna, nem volt egyértelmű, közmegegyezésen alapuló cél, amelyért mindenki hajlandó volt küzdeni. Sokan úgy vélik, hogy a 19. század első fele kudarcsorozat, amikor a társadalmi-gazdasági reformsorozat csak megkezdődött, de nem zárult le. A béke megőrzése, az uralkodóval való viszony rendezése ábránd maradt, a nagy várakozások tragikus kimenetelű vereségbe fulladtak. A terméketlen vitatkozással, politikai szócsépléssel és parttalan hadakozással teli korban üdítő kivételt jelentenek az egyesületek, amelyek a nagypolitikához képest jóval kézzelfoghatóbb eredményeket mutatnak fel.

Nagyon élvezetes és szellemes az egyesületek forradalom előtti áttekintése (36–51. o.), különösen a kifejezés jelentésére vonatkozó eszmefuttatás. Mint annyi más esetben, most is az derül ki, hogy nincs konszenzus a szó jelentéséről, mindenki mást ért az egyesület szón: „…a korabeli nyelvben nem képez magától értetődően tartalmi egységet ez a fogalom” (41. o.). Párhuzamos definíciók, eltérő értelmezések léteznek, annak ellenére, hogy az intézmény nagy népszerűségnek örvend, és az egyleti élet számos aktivistát vonz. A szóhasználat körüli zavarosság pontosan tükrözi a korra jellemző bizonytalanságot, az alakulófélben lévő közgondolkodást és közbeszédet, amikor még olyan gyakran használt kifejezésről sem sikerült megállapodni, mint például a nyilvánosság. Az egyletek külön érdekessége, hogy miközben csak Pesten több tucat effajta vállalkozás alakult, a jog sem szabályozta a tevékenységet – s amint ez Tóth Árpád fogalomtörténeti levezetéséből kiderül, erre 1989-ig nem is került sor.

Az egyesülettörténeti monográfia megírásában rejlő nagy lehetőség, hogy közelebb vihet bennünket a nyilvánossághoz, működésének megértéséhez, a kommunikációt alakító emberekhez. S éppen ez a téma, amelynek kimunkálásával némiképp adós marad a szerző. A recenzens persze könnyű helyzetben van, hiszen azt kérhet számon egy elkészült munkán, amit csak akar, egy tárgyról teljes körűen írni lehetetlenség, mindig maradnak fehér foltok. Mégis jogosnak tűnik az észrevétel, különösen azért, mert a szerző maga említi újra és újra az egyletek és a nyilvánosság kapcsolatát.

A korabeli sajtó és röpirat-irodalom részletekbe menően foglalkozott az egyesületekkel. Maguk az aktivisták is nagy energiát fordítottak arra, hogy ténykedésüket a közvélemény elé tárják:

„…közös pont az egyesületek tevékenységében, hogy erősen kötődtek a nyilvánossághoz. Még a legkevésbé magasztos célokat és legkisebb pénzösszegeket megmozgató egyletek is szükségesnek érezték, hogy működésükről nyomtatásban számot adjanak a publikumnak, elszámolva a közérdekű adakozás vagy a tagok tagdíjainak felhasználásáról – vagyis hogy fenntartsák, illetve fokozzák az irányukban megnyilvánult bizalmat” (49–50. o.).

Továbbgondolásra érdemes kérdés: vajon a tagtoborzás mellett milyen egyéb megfontolások késztették az egyletek szervezőit arra, hogy megosszák a közönséggel munkálkodásuk gyümölcseit? Esetleg valamiféle imázsépítésről, önprezentációs stratégiáról van szó? A frissen felfedezett közjó szolgálata vonzó képet adott a különféle társadalmi célok szolgálatába szegődött funkcionáriusokról? És miért teszik közzé a szerkesztők ezeket a „legkevésbé magasztos” ügyeket? Vajon a hírínség az ok, vagy inkább az a törekvés, hogy megmutassák: munkában az ország?

Jó lenne minderről részletesebben olvasni. De más szempontból is kötődik a nyilvánossághoz Tóth Árpád okfejtése. A nagyon alaposan feltárt és kimerítően bemutatott Pesti Jótékony Nőegyletnél merül fel először, majd más szerveződéseknél is, hogy az egyesületek a társadalmi válaszfalak lebomlásának, a rendi határok átlépésének gyakorló terepei. Különösen érdekes a felekezeti hatás felvetése: a tagok jelentős része evangélikus vallású, amely egyház – már csak felépítésénél fogva is – demokratikusabb szellemiséget sugall a katolikusnál (84–86. o.) Részben ezzel magyarázható, hogy arisztokrata, nemes és polgári származású asszonyok karöltve nyújtanak segédkezet a rászorultaknak, nem bánják, ha nevük azonos adakozási listán, egymás mellett jelenik meg a hírlapokban. Arra is akad példa, hogy egy casinói bálon a grófkisasszony kereskedőivadék polgárfiúval táncol (81. o.). Előkelő és vagyonos szülők ugyanúgy elküldték csemetéiket az óvodába, mint a közrendűek és szerényebb körülmények között élők (103. o.). Azt is mondhatnánk, hogy a reformkori egylet társadalmi funkciója sok tekintetében hasonlatos a 17.–18. századi francia szalonhoz, ahol nemcsak az új nemesség tanult, hanem a régi is. Míg a felkapaszkodott taláros a jó modort és a késsel-villával táplálkozás tudományát sajátította el, a családfáját Nagy Károlyig visszavezető születési arisztokratának azt kellett megszoknia, hogy egy asztalhoz ültetik az újdondásszal, s tudomásul kellett vennie, hogy érvekkel, és nem karddal kell győznie.

Az egyesület mint a társadalmi integráció terepe, más okból is érdekes. Nyilvános interakciós teret biztosított a nőknek anélkül, hogy jó hírnevük és erényességük csorbát szenvedett volna. A korabeli heves vitákból az a benyomásunk, hogy míg az önálló véleményével a közönség elé lépő nőt nem tolerálta a közvélemény, a jótékonykodásban aktív asszonyok tevékenységét nem nézték ferde szemmel. Jószerével az egyesületi élet volt az egyetlen terület, ahol a nők büntetlenül kiléphettek az otthon kereteiből.

Ha a fenti kérdéseknek kissé kevesebb figyelmet szentelt a szerző annál, mint amennyit megérdemelnének, éppen az ellenkezője áll a zsidóság és az egyesületek kapcsolatára. Az egyesületek az asszimiláció és az emancipáció lehetőségét tárták a zsidók elé, sokkal nyitottabbak és befogadóbbak voltak, mint ahogyan azt a törvények és statútumok alapján gyanítanánk. Az izraeliták részvétele az egyleti életben ellentmond annak, amit a korabeli sajtóból és szépirodalomból tudunk az antiszemita közhangulatról. Tóth Árpád meggyőzően mutatja be, hogy a hétköznapok világa ennél jóval összetettebb és árnyaltabb volt, a zsidók és a keresztények közötti kapcsolat pedig sokkal bonyolultabb annál, hogy azt olyan leegyszerűsítő fogalmak mentén értelmezzük, mint az előítélet, a kirekesztés vagy az elzárkózás. A könyv nemcsak a többségi társadalom szempontjából tárgyalja a kérdést, hanem a zsidóság dilemmájával is szembesíti az olvasót, azzal, hogy mi az integráció helyes és eredményes útja:

„… mi szolgálja inkább az emancipációs törekvéseket: a saját, de a keresztények mintáit utánzó szervezetek alapítása, vagy a többségében (ill. eredetileg) keresztény tagságú szervezetekbe való bejutás, ami a beilleszkedés kollektív vagy egyéni útjai közötti választásként is felfogható” (208–209. o.).

A pesti zsidók közül sokan tisztában voltak a kérdés súlyával, egyesületet, „magyarító egyletet” alapítottak a sikeres asszimiláció elősegítése céljából.

Tóth Árpád könyve azért jó könyv, mert valódi társadalomtörténet, lenyomata a kornak, amelyről szól. A makroszintről lejjebb lépve hitelesen adja vissza a reformok születésének légkörét, de többet is tesz ennél. Újraértelmezi, új adalékokkal gazdagítja a reformkorról való tudásunkat. Az Önszervező polgárok olvasásakor eleven világ tárul elénk, amely rácáfol számos közhelyre és klisére. Elég, ha csak a nők kirekesztéséről, a zsidókkal szemben táplált ellenséges attitűdökről vagy a kiváltságosok hermetikus elzárkózásáról vallott nézetekre gondolunk. Az Önszervező polgárok nemcsak a múltról, hanem a jelenről is szól. Miután elolvastuk, el kell gondolkodnunk arról, hogy kik vagyunk, milyenek vagyunk. (Tóth Árpád: Önszervező polgárok. A pesti egyesületek társadalomtörténete a reformkorban. Budapest: L'Harmattan, 2005, 296 oldal, 2250 forint.)