• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2007 ősz

Kritika

Bayer Judit:

Átfogó

Gálik Mihály–Polyák Gábor Médiaszabályozás című könyvéről

Gálik Mihály és Polyák Gábor Médiaszabályozás című könyve a médiajog témájában magyar nyelven kapható művek között a legátfogóbbnak nevezhető. Beleolvasva elcsodálkozhatunk a tárgyalt médiajogi témák széles körén, és innen nézve szinte rövidnek tűnik a mű terjedelme, amely impozáns, de még nem ijesztően vaskos.

A közgazdász–jogász szerzőpárosnak sikerült az alapos és részletes bemutatást a tömörséggel ötvözni. A mű stílusa szabatos, pontos, mégis gördülékeny. A kötet egésze átgondolt szerkesztésről tanúskodik, a szöveg lendületes, kiérlelt. Az egyes részek harmonikusan egészítik ki egymást, a két szerző stílusa között nincs zavaró eltérés.

A mű – címének megfelelően – elsősorban, de nem kizárólag, jogi szempontból tárgyalja a média jelenségét. Voltaképpen médiajogról szól, de a jogászi szemellenző mellőzésével, azaz kitér a média társadalmi, gazdasági és politikai vonatkozásaira is. Egyfelől – a szerzők sajátos kutatási területeit integrálva – jogi könyvtől szokatlanul, de üdvözlendő példát teremtve, szerepel benne a médiakoncentráció és a médiafinanszírozás kérdése, emellett kitér még a médiapolitika változásaira is. Másfelől nem csupán a vizsgált kérdések megválasztása tükrözi a jogon túli területekre való kitekintést, hanem szövegszinten is tágabb kontextusból tárgyalja a témát. Természetesen ezt a megközelítést a műfaj maga is indokolja, hiszen szigorúan véve nincsen olyan jogág, hogy „médiajog”. A médiára vonatkozó szabályokat különböző alap jogágakból kell összeolvasni; ilyen az alkotmányjog, a polgári jog, a versenyjog, és még folytathatnánk a sort. A könyv elvégzi ezt az összefoglalást, és hozzátesz számos olyan ismeretet, amelyet a jogszabályokból nem lehet kikövetkeztetni: szociológiai, politikatudományi, közgazdaságtani és kommunikációelméleti tudnivalókat, valamint olyan technológiai tényeket, amelyek különösen az új médiumok taglalása esetében elkerülhetetlenek. Nehéz lenne tehát olyan területet találni a médiával kapcsolatban, amelyre a mű nem tér ki, a jogi megközelítés inkább csak szempontot nyújt a vizsgálódáshoz.

Mindezek fényében a mű különös erénye egzaktsága. Az említett látószög valóban nem több annál, ami, és nem sodorja a könyvet a médiáról szóló művek esetében oly gyakori hibába: nem teszi a tárgyalást sekélyessé. A mű teljes terjedelmében tartózkodik az általánosságok emlegetésétől, ellenkezőleg: a jogtudományhoz méltóan konkrét, bőséggel hivatkozott megállapításokból építkezik. Egyrészt van egy szisztematikus tárgyalási vonulata, amellyel végigvesz és rendszerezetten ismertet valamennyi, a tárgyhoz tartozó alapinformációt, másrészt megemlíti az új trendeket is. Tehát szó sincs a tények puszta szolgai felsorolásáról, mint oly sok jogi tankönyv esetében.

E tömörség óhatatlan következménye, hogy a mű nyelvezete kissé száraz. A tömör és szinte pattogós stílusba még belefértek a legfontosabb jogesetek, de az ismertetésük elég szűkszavú. Mindez a mai diákoknak, különösen a nem jogot hallgatóknak, talán megnehezítheti a befogadást.

A jogi szaknyelv alkalmazásában a szerzők átmeneti megoldást választottak: a művet egyértelműen szakterminológiában írták, azonban azzal az igénnyel, hogy nem jogász vagy nem joghallgató olvasók is szívesen használják. A jogi alapfogalmakat mégsem definiálja, azok ismeretét adottnak veszi. Véleményem szerint ez az értelmet nem zavarja, de az eltérő szakmai hátterű olvasókban a megértés különböző szintjeit eredményezheti. A feszes szerkezetet oldják még a gyakori keretes szövegablakok, amelyek a leggyakrabban jogeseteket írnak le, időnként azonban a legfontosabb tudnivalók tömör összefoglalásának tűnnek.

Az első fejezetben, valamint a további fejezetekben is szükség szerint, röviden ismerteti a médiára vonatkozó társadalmi és politikai elméleteket, de nem feledkezik bele azok taglalásába. Ennek ellenére jut hely a különböző szerzők egymástól eltérő véleményének megjelenítésére, összevetésére is.

Rövid alkotmányjogi bevezető után ismerteti a véleménynyilvánítás, a sajtó- és az információszabadság alapjait. A tartalmat korlátozó hazai és uniós szabályokat, köztük a polgári jogi, a büntetőjogi és az egyéb jogszabályokat az érdekek védelme mentén csoportosítva mutatja be a könyv. Elsősorban ennél a résznél várhattunk volna több jogesetet – habár a legfontosabb hazai és strassbourgi eseteket ismerteti. Ezután röviden betekintést nyújt a média nemzetközi, elsősorban európai uniós szabályozásába. Egy ilyen átfogó mű talán elbírt volna több nemzetközi példát, nemcsak általában, hanem az egyes témák tárgyalásánál is. Habár az európai uniós és az Európa Tanács által hozott joganyagok és politikák ismertetése kimerítő, egyéb európai országok vagy amerikai példák bemutatása nem lett volna kárára a könyvnek – leszámítva azt, hogy a terjedelmet tovább növelte volna.

A korrekt kezdés után nagyjából a közepén kezd valóban izgalmassá válni a mű. Itt már több lehetőség nyílik arra, hogy a szerzők megcsillogtassák azokat az ismereteiket, amelyek által kivételessé válik a könyv. Például a szerzői jogi fejezet a terjesztés fajtái között értelmezi a szerzői jogi törvény új rendelkezéseit, azaz magyarázza a fájlcserélő rendszerek és a letölthető interaktív digitális tévéműsorok (video-on-demand) szabályait is, valamint – túllépve a szerzői jogi törvény hatályos keretein – a terjesztés módjai között említi meg a webcastingot, a streaminget és a mobilkommunikációt is. A szerzői jog lehetséges alternatív szabályozási módjait is bemutatja (például a digitális jogkezelést), és külön elismerést érdemel azért, hogy megemlíti a Creative Commons-t is.

A továbbiakban mindenhol ez az előremutató szemlélet jellemzi a művet, és ebben az értelemben újszerű, korszaknyitó tankönyv született. A könyv egyik fő újítása és érdeme, hogy végig, a többivel párhuzamosan tárgyalja az „új” médiumokat is. A médiumok valóságban elfoglalt súlyának arányait tükrözi például a piacra lépésről szóló fejezet, amely három oldalt szentel a nyomtatott sajtónak, 22 oldalt a rádiónak és a televíziónak, és 13 oldalt az online médiumok piacának.

Önálló fejezet szól a közszolgálatiságról, amelyről igen gazdagon, elméletet és gyakorlati megállapításokat egyaránt mélységeiben tárgyalva írt az egyik szerző. A közszolgálatiság történetének bemutatása mellett az arról szóló elméletek értékelő összevetésével a közszolgálatiság lehetséges jövőképeire is kitér. A magyar viszonyokban való vájkálás helyett inkább a nemzetközi kitekintésre helyezi a hangsúlyt, és bemutatja a közszolgálati média kritikáját, amelynek során nem marad meg a leíró jelleg mellett, hanem állást is foglal, igaz, óvakodik a kuratóriumi jogviták részletes tárgyalásától. A törvényszöveg és annak értelmezési verziói bemutatásától teljes egészében eltekint, ez talán annak is köszönhető, hogy ezt a részt a szerzőpáros nem jogász tagja írta. Ezzel együtt nem állítható, hogy ne mutatná be a kuratóriumi rendszerrel kapcsolatos kritikákat, méghozzá azok széles körét. E kritikák részletes bemutatása helyett azonban inkább a minél többféle vélemény objektív megjelenítésére törekedett. A kuratórium problémáinak jellemzésében összességében udvarias távolságtartás jellemzi, mintha némi undorral nyúlna a tárgyhoz – ami a téma ismeretében teljes mértékben érthető. A közszolgálatiság jelenkori és jövőbeli sorsával kapcsolatos európai uniós vita fordulóinak ismertetésében magyar nyelven hiánypótló funkciót is betölt.

A médiafelügyeletről szóló fejezet jól leírja az Országos Rádió és Televízió Testület jogi szabályozásával kapcsolatos problémákat, kitérve a pályáztatás „nehézségeire” (beleértve az Írisz-ügy korrekt ismertetését), a polgári jogi, valamint hatósági szerepkörök keveredésére.

Kevés médiajogi írás tartalmazza mind a tartalom, mind az infrastruktúra szabályozásának kimerítő részletezését: a Médiaszabályozás ezeken túl a digitális televíziózás lehetséges szabályozási módjait is meglehetősen részletesen tárgyalja. E téma két helyen is előkerül, egyrészt A piacra lépés szabályozása című fejezetben, másrészt az Infrastuktúra-szabályozás című részben. Az online médiumokról ehhez képest csak a piacra lépés kapcsán ír, és lényegében itt is a domain nevekkel kapcsolatos témakör ismertetésére szorítkozik. Érinti az online sajtó definiálása körüli vitákat, de egyáltalán nem ír az online média sajátosságairól, és szinte alig valamit annak szabályozásáról (habár az értesítési-eltávolítási eljárást megemlíti a szerzői jogok körében).

Összességében azt kell mondanunk, hogy alapművel gazdagodott a médiáról szóló magyar szakirodalom. A piacra kerülése óta eltelt csaknem egy év elegendő volt arra, hogy bebizonyosodjon: a könyv kézikönyvként és az oktatásban egyaránt nagyszerűen használható. Minőségén a téma iránti alázat érezhető; a szerzők türelmesen végigvezetik az olvasót az információk tárgyalásán és értelmezésén úgy, hogy az nem jogászok számára is emészthető legyen. Ugyanakkor megjeleníti a legkorszerűbb ismereteket és a legmagasabb szintű elméleteket és véleményeket is. Alapmű-jellegét és használhatóságát növeli az egyes fejezetek végén található gazdag és naprakész irodalomjegyzék. Az új technológiák iránti nyitottsága megteremti az esélyét annak, hogy hosszú évekre alaptankönyv legyen, amelyet jogászok és joghallgatók, közgazdászok és közgazdaságtan-hallgatók, kommunikáció szakosok, valamint mindenki más, akit érdekel a média működése, haszonnal forgathat (Gálik Mihály–Polyák Gábor: Médiaszabályozás. Budapest: KJK–Kerszöv Jogi és Üzleti Kiadó, 2005, 434 oldal, ár nélkül).