• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2007 tél

Politika

Bayer Judit:

A szolgáltatók felelősségének szabályozása a legújabb alkalmazások és az amerikai tapasztalatok fényében

A szolgáltatók felelősségi szabályainak európai megállapítása óta több mint fél évtized telt el, az európai szabályozás alapjául szolgáló amerikai törvény pedig hamarosan tízesztendős lesz. Ez hosszú idő az internetszabályozásban: a jelentős tapasztalatok mellett a technikai megoldások rapid változása is jelzi a változtatás igényét. A cikk bemutatja ezeket a folyamatokat és a web 2.0 világát szervező szereplőket, amelyek a tartalom- és az internetszolgáltatók között helyezkednek el. A szerző a Kanadában alkalmazott értesítési-értesítési eljárást (notice-and-notice) ajánlja alapul venni egy összetettebb, az igényeknek megfelelő felelősségi rendszer kialakításához.

1. Az amerikai szerzői jogi törvény gyakorlati tapasztalatai

A témában jártasok előtt minden bizonnyal ismertek az amerikai szerzői jogi törvény (Digital Millenium Copyright Act, DMCA) felelősségi szabályai. Ahhoz azonban, hogy bebizonyítsam: ezek a szabályok nem képesek betölteni azt a feladatot, amelyre hivatottak, elöljáróban mégis szükségesnek tartom ismertetni ezek legfontosabb tartalmát.

Az internetszolgáltatók felelősségére nézve a DMCA – a világon elsőként – bevezette az értesítési-eltávolítási eljárást. Ennek lényege, hogy egy úgynevezett biztonságos kikötőt kínált az internetszolgáltatóknak arra az esetre, ha az általuk közvetített, tárolt, talált vagy másolt tartalom jogellenesnek minősül, azzal a feltétellel, hogy bizonyos körülmények között eltávolítják a kifogásolt, szerzői jogokat sértő anyagot.¹ A törvény mindegyik esetre vonatkozóan részletesen felsorolja az ártatlanság kritériumait, azaz egy sor olyan feltételt, amelynek érvényesülnie kell ahhoz, hogy a mentesülés beálljon.

A mentesülés alapfeltétele, hogy a szolgáltatónak legyen egy belső szabályzata, amely lehetővé teszi az ismételt jogsértők előfizetésének letiltását. Tiszteletben kell tartania azokat a technológiai beállításokat, amelyeket a szerzői jogok jogosultjai alkalmaznak, hogy azonosítsák és védjék a jogvédett műveket. Emellett az ideiglenes másolat készítése, tárolása és kereső működtetése esetén a szolgáltatónak bizonyos egyéb aktív cselekményeket is kell tennie akkor, amikor jogellenes anyag létezéséről szerez tudomást. Például az ideiglenes másolat készítése után, ha az eredeti, jogellenes anyagot az eredeti helyéről eltávolították, és erről formális levélben értesítették a szolgáltatót, akkor neki is el kell távolítania az arról készült tárolt másolatot.² A legkiterjedtebb kötelezettségei azonban akkor vannak a szolgáltatónak, ha jogellenes tartalom tárolását végezte. A DMCA ezzel kapcsolatban fejti ki az értesítési eljárás részleteit.³ Természetesen alapvető feltétel, hogy a tárhelyet szolgáltatónak ne legyen előzetes tudomása a tartalom jogsértő jellegéről vagy olyan tényekről, amelyek nyilvánvalóvá tennék a jogsértő tevékenységet. További követelmény – amelyet az európai irányelv nem vett át –, hogy a szolgáltatónak ne legyen anyagi nyeresége a jogellenes tevékenység kapcsán. Ezen kívül szükséges, hogy legyen egy kijelölt képviselője, akinek megküldhetőek az értesítések, és e személy neve, címe, telefonszáma és e-mail-címe letétbe helyezve elérhető legyen a Szerzői Jogvédő Hivatalban. Amikor a jogsértő tevékenységről tudomást szerez, a tárhelyszolgáltatónak el kell távolítania a tartalmat, vagy meg kell akadályoznia a hozzáférést.

A szabályos értesítés írásban történik, és csakis olyan személy küldheti, akinek joga van fellépni a szerzői jogosult nevében. Már három alapvető elem megléte esetén is köteles a szolgáltató a panaszt befogadni, és hiánypótlás céljából felvenni a kapcsolatot a panaszossal.⁴

A keresőszolgáltatás esetében is feltétel, hogy a szolgáltatónak ne legyen tudomása a tartalom jogsértő jellegéről, és ne szerezzen anyagi nyereséget a jogsértő tevékenységből. Az értesítés–eltávolítás szabályai azonosak a tárhelyszolgáltatáshoz kapcsolódó feltételekkel és kötelességekkel.

A törvény a szolgáltatót mentesíti az eltávolítással okozott károkért viselt felelősség alól is, hiszen végül kiderülhet, hogy a tartalom valójában nem is valósított meg jogsértést. A mentesülés feltétele, hogy a szolgáltató megfelelő módon közvetítsen a panaszos és a közzétevő között, és adott esetben a tartalom visszahelyezéséről is gondoskodjon.

1.1. Visszahelyezés

A tartalom közzétevőjének lehetősége van arra, hogy ellenértesítéssel éljen, és kérje a tartalom visszahelyezését. Az ellenértesítést a szolgáltató továbbítja a panaszosnak, és tájékoztatja, hogy az eltávolított tartalmat tíz munkanapon belül visszahelyezi, hacsak a panaszos nem küld újabb értesítést olyan tartalommal, hogy bírósági keresetet indított az előfizető jogellenes magatartástól való eltiltása érdekében. Ha a bírói eljárást a panaszos ténylegesen nem indítja meg, akkor a szolgáltató 14 napon belül visszahelyezi a tartalmat; a határidőt az ellenértesítés dátumától kell számítani. Lényegében ezt a megoldást vette át a magyar elektronikus kereskedelemről szóló 2001. évi CVIII. törvény is. A magyar jogszabály egyik következetlensége, hogy bár nem csupán a szerzői jogsértésekről szól, az értesítési és eltávolítási eljárás szabályait csak a szerzői jogsértésekre vonatkoztatja.

A tartalom visszahelyezése az értesítési-eltávolítási eljárás egyik sarkalatos kérdése. A tartalom közzétevője csak akkor kérheti az ismételt közzétételt, ha valószínűnek tartja, hogy azt tévedésből távolították el, vagy hogy a panaszosnak nem is volt joga a szerzői jogosult nevében fellépni. Kérdés, hogy ez utóbbit honnan tudhatná a közzétevő, ha a szolgáltató nem küldi meg neki a panaszos levelét vagy nevét – amire nem köteles.

1.2. A P2P fájlcserélések által keltett problémák

Az elmúlt évtizedben a szerzői jogsértések túlnyomó része fájlcserélő szoftverek segítségével történt, aminek használatát a szerzői jogosultak hiába igyekeztek megakadályozni. E technológia sajátossága, hogy a tartalom a „központi” szervereken csak keresztüláramlik, ott nem időzik és nem tárolódik. Erre a problémára a DMCA nem kínál megoldást. A fájlcserélők csak hozzáférést vesznek igénybe, tárhelyet nem, így nincs mit eltávolítani – a tartalom a felhasználók saját otthoni gépén található.

Így hát a lemezkiadók megkíséreltek élni a DMCA 512.§ (h) szakaszával, amely szerint a szolgáltatótól követelhetik a felhasználó nevét és címét azzal a céllal, hogy keresetet indíthassanak ellene. Csakhogy az azonosítás kérelméhez csatolni kell az eltávolítást kérő értesítést. Márpedig ahol nincs tárolás, mint a P2P tartalomnál, ott eltávolítást sem lehet kérni, tehát nem lehet csatolni az erre irányuló kérelmet sem. Így a szolgáltató formai hiba miatt nem teljesítette a felhasználó megnevezésére irányuló kérést. Ez a joghézag volt az ügy tárgya az RIAA v Verizon-ügyben, amelyben a bíróság is úgy foglalt állást, hogy az azonosítás csak akkor igényelhető, ha az eljárás tárolt tartalom miatt folyik, és nem vehető igénybe olyan jogsértések esetén, amelyeket kizárólag a hozzáférés igénybevételével követnek el (RIAA v Verizon, 2003: 24).

Ezért a Verizon-ügy óta a szerzői jogosultak inkább úgynevezett John Doe-eljárást indítanak a felhasználó ellen, azaz ismeretlen személy ellen indítják meg azzal, hogy majd az eljárás során a bíróság deríti ki a személyazonosságot (bővebben lásd Bayer, 2005b).

Ezen kívül pedig a DMCA (i)(1)(A) szakaszát kísérlik meg kiaknázni, amely a többszöri jogsértések után a felhasználó előfizetésének felmondását írja elő. A lemezkiadók úgy próbálják a kívánt hatást előidézni, hogy rövid egymásutánban többször is értesítéseket küldenek az internetszolgáltatóknak, vagy eleve azt állítják, hogy a felhasználó több alkalommal követett el jogsértést (hiszen minden egyes letöltött zeneszám külön jogsértésnek számít) (Urban, 2006: 685).⁵ A felhasználónak nincs semmiféle tiltakozási joga az ilyen megszüntetés ellen, és előzetes értesítést sem kap. Érdekes helyzet állhat elő, ha például családi előfizetést szüntet meg az internetszolgáltató, amiért a család gyermeke fájlcserélő alkalmazással szórakozott. Az internet széles körű felhasználása miatt az előfizetés felmondása napjainkban aránytalan szankciónak tekinthető (Pollack, 2006: 574–575).

1.3. A DMCA értékelése

Részletekbe menő, precíz szövegezése révén a DMCA viszonylagos biztonságot nyújt az internetszolgáltatóknak: kevés kétséget hagy afelől, hogy mit kell tenniük, mert minden, a formai követelményeknek megfelelő értesítésre el kell távolítaniuk a kifogásolt tartalmat. Ugyanez a sajátossága rugalmatlanná is teszi, ami például a Verizon-ügyben is tükröződött, hiszen minden helyzetre nem képes megoldást nyújtani. Az azonban egyértelműen előny, hogy az internetszolgáltatóknak nem kell állásfoglalást kialakítaniuk a tartalom jogszerűségére nézve, így nem fenyeget az a veszély, hogy a szólásszabadság és a szóláskorlátozás közötti, az emberi jogok területére tartozó, alapos mérlegelést igénylő kérdést egy ebben járatlan, laikus szervezetnek kellene megválaszolnia, ráadásul annak terhe mellett, hogy ha tévesen dönt a szólásszabadság javára, akkor a tartalom közzétevőjével egy sorban válik felelőssé a tartalomért. Nyilvánvaló hátrány, hogy ennek az ára a szólás nagyobb fokú korlátozása. Habár elméletileg kevéssé vitatható, hiszen a korlátozást törvény írja elő, és az nem diszkriminatív, mert nem a tartalom alapján korlátozza a szólást, a diszkriminációt laikus szereplők végzik el: a szerzői jogok jogosultjai rendelkeznek teljhatalmú döntőbíróként egy anyag jogszerűsége vagy jogellenessége felett.

Igaz ugyan, hogy van lehetőség a tartalom visszatételére. De mint láttuk, a közzétevő csak akkor támadhatja a levételt, ha tévedésből történt az eltávolítás, vagy ha nem jogosult tett panaszt: az elsőt úgy lehet értelmezni, hogy a szolgáltató (vagy a panaszos) „mellényúlt”, és a tartalomnak egyáltalán semmi köze nincs a kifogásolt tartalomhoz; azonban jogkérdést nem vitathat a közzétevő. A másodikra pedig azért csekély az esély, mert a szolgáltató nem köteles megküldeni a panaszos adatait.

Az is igaz, hogy a törvény korlátozza a panaszosok körét azáltal, hogy a panaszossal szemben is támaszt bizonyos követelményeket: meg kell adnia a nevét, az elérhetőségét, és nyilatkoznia kell jóhiszeműségéről, valamint arról, hogy meggyőződése szerint a kifogásolt tartalom szerzői jogot sért, továbbá bizonyítania kell, hogy jogosult a szerzői jogok birtokosa nevében fellépni. Ennek ellenére a közelebbi vizsgálat során kiderül, hogy a törvény nyíltan előnyben részesíti a szerzői jogosultakat a közzétevőkkel szemben. Ahogy az értesítés-eltávolítás logikájából egyébként is következik: az ártatlanság vélelme helyett a bűnösség vélelme érvényesül.

Az igazi probléma azonban a visszaélésszerű joggyakorlás: meglepően magas az aránya a téves értesítéseknek. A lemezcégek a stratégiájukat azzal egészítik ki, hogy alkalmanként több ezer értesítést is küldenek az internetszolgáltatóknak, amelyek számára még az is lehetetlenné válik, hogy legalább a teljesen ésszerűtlen értesítéseket kiszűrjék – habár erre a jogszabály sem adna lehetőséget. Így csupán az automatikus eltávolítás lehetősége marad számukra. Felmérések szerint nem csupán lemezcégek élnek az értesítés lehetőségével, hanem egyéb vállalatok is abból a célból, hogy elhallgattassák a jogos kritikákat, észrevételeket (Urban, 2006: 673–674).

A visszahelyezés lehetősége pedig nem hozza a közzétevőt egyenlő helyzetbe. A felhasználó akkor kérheti a tartalma visszahelyezését és a kára megtérítését, ha az értesítés szándékosan megtévesztő volt. Tehát ez csak akkor alkalmazható, ha a panaszos „szándékosan és lényegesen” torzítja el a tényeket, miközben az értesítés már egyszerű „jóhiszeműség” esetén is érvényes. A lemezcégek pedig robotokkal fésülik át a netet, jogsértő tartalmak után kutatva, majd az összegyűjtött találatok listáját ellenőrzés nélkül küldik meg az internetszolgáltatónak, amely így természetesen sok esetben olyan tartalmakat is megjelöl, amelyekre nem is vonatkozik szerzői jogvédelem, vagy amelyek a szabad felhasználás hatálya alá esnek: például könyvismertetéseket, illetve egyszerűen nem létező oldalakat is. Az esetleges visszahelyezési kérelem esetén még védekeznek is azzal, hogy nem „szándékosan” küldtek téves értesítést, hiszen a gép követett el hibát (Pollack, 2006: 560, 563).⁶

A keresőoldalak találatai elleni értesítések pedig éppenséggel többségükben visszaélésszerűnek tűnnek. Például a Szcientológiai Egyház több tucat értesítést küldött a Google-nek, követelve a vele szemben kritikus oldalak linkjeinek eltávolítását. A leggyakrabban pedig üzleti vállalkozások kérik versenytársaik linkjeinek eltávolítását (Urban, 2006: 654, 655).⁷

Visszahelyezésre irányuló ellenértesítést a gyakorlatban alig kérnek.⁸ Az okok keresése során felmerülhet, hogy a tartalomszolgáltatónak könnyebb elhelyeznie a tartalmat újra ugyanott, vagy akár másik szolgáltatónál, mint levelezésbe kezdeni. Emellett valószínű, hogy az ellenértesítés lehetősége nem is ismert széles körben. Továbbá, mint már említettem, a felhasználó nem kap másolatot az értesítésről, és bár értesítik a tartalom eltávolításáról, ezen értesítésnek nem kell sem indokolást, sem más információt tartalmaznia.

2. A CDA értelmezésének változásai

Az amerikai Communications Decency Act tartalmazza a szolgáltatók felelősségének általános szabályát. Az 1996. évi törvénymódosító csomag eleve hírhedtté vált, amikor az amerikai Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte egyes, túlságosan széleskörűen és elnagyoltan megfogalmazott szakaszait.

A maradék – közte a 230. szakasz – sorsa szintén kalandos volt az utóbbi évtizedben. A 230. § megfogalmazása első pillantásra rendkívül egyértelműnek tűnt. Úgy látszott, semmi kétséget nem hagy afelől, hogy „semmilyen internetszolgáltató vagy internetfelhasználó nem tekinthető olyan tartalom közzétevőjének, amelyet „nem ő szolgáltat”, még akkor sem, ha bizonyos jóhiszemű intézkedéseket tesz a kifogásolható tartalmak kiszűrése érdekében, olyanokat, amelyeket egyébként csak egy szerkesztő tenne meg.⁹ Az idő megcáfolta ezt a vélekedést: a mondat mégsem annyira egyértelmű, mint azt első pillantásra gondolnánk. Az eredeti értelmezés szerint a kitétel feltétel nélkül mentesítette volna a szolgáltatókat más tartalmáért viselt felelősség alól (Bayer, 2005a: 33). Ez az 1996 és 2003 között uralkodó értelmezés igen kedvező volt a szolgáltatókra nézve (Zittrain, 2006). Ugyanakkor a szabályt számos kritika érte amiatt, hogy állítólag közönyössé tette a szolgáltatókat a jogsértő tartalom iránt, illetve az iránt, hogy együttműködjenek a sérelmet szenvedett személyekkel. Igaz ugyan, hogy a CDA világossá tette: egyes speciális szabályok alkothatnak kivételeket; így külön is nevesíti a szerzői jogi törvényt, a büntető jogszabályokat és a magánélet védelmére szolgáló jogszabályokat.¹⁰ A szerzői jogok és a gyermekpornográfia kezelésére vannak is speciális, szigorúbb szabályok az amerikai jogrendszerben.* A szövetségi törvény 50 000 dollár bírság terhe mellett kötelezi a szolgáltatókat a pedofil oldalak feljelentésére – eltávolítást azonban nem ír elő.¹¹

Mint látjuk, a tartalom eltávolítása és az igazságszolgáltatással való együttműködés nem egymáshoz kötött fogalmak: az egyik megtörténhet a másik nélkül is. A hagyományos szemlélet az együttműködés szankciójaként egyedül a tartalomért való felelősséget tartja elképzelhetőnek. Holott az együttműködés – például a nevek kiadása – lehet adminisztratív kötelezettség is, és ha feltétlenül szankciókat kíván létesíteni a jogalkotó, akkor bírsággal is fenyegethető ennek elmulasztása. A különbség elvi: a szolgáltató nem azért lenne felelős, amit valaki más tett, hanem azért, amit ő maga mulasztott el megtenni. A gyakorlati jelentősége az, hogy nem ró aránytalan terhet a szolgáltatóra, amely megbénítaná annak cselekvési szabadságát.

Ezért – álláspontom szerint – a CDA problémája nem az volt, hogy mentesítette a szolgáltatókat a felelősség alól, hanem az, hogy elmulasztotta előírni a szolgáltatóknak, hogyan és milyen módon működjenek együtt a jogsérelmet szenvedett felekkel vagy az igazságszolgáltatással. Eredeti formájában valóban nem nyújtott védelmet a sértett félnek, habár nem is tiltotta, hogy a szolgáltató önként távolítsa el a kifogásolt tartalmat. A CDA e korai értelmezése következtében néhány eset nagy port vert fel, mert ellenkezett a bírák és a közvélemény morális értékrendjével, hogy a szolgáltatókat még akkor sem lehetne felelőssé tenni, ha tudtukkal teszik közzé a jogsértő tartalmat, vagy ha megtagadják annak eltávolítását (Austin v Crystaltech, 2005: 394; Schneider v Amazon.com, 2001: 42; Gentry v eBay, 2002: 830). Paradox módon a legnagyobb port felverő esetekben a szolgáltatók el is távolították a tartalmat, csak éppen nem közöltek helyreigazítást, amit természetesen a mai napig sem kötelesek megtenni (Zeran v AOL, 1997; Blumen­thal v Drudge, 1998). A morális pánikot az ébresztette, hogy például a Zeran-esetben sosem sikerült megtalálni a jogsértő személyt. A Blumenthal v Drudge-esetben pedig véleményem szerint a bíróság másként is dönthetett volna (bővebben lásd Bayer, 2005: 37).

Az újabb értelmezés szerint azonban a CDA nem azt mondja ki, hogy a szolgáltató semmi szín alatt nem tehető felelőssé, hanem csupán annyit, hogy nem úgy, mint egy közzétevő (publisher). Ez azonban nem zárja ki, hogy a könyvterjesztő (distributor) felelősségi szerkezetét alkalmazzák rá, amely szerint csak addig nem felelős, amíg nincs tudomása a dologról.¹² Hogy mit kell tennie, ha tudomást szerez róla, arra nincs eligazítás. Kérdéses, hogy mit kell tennie azon szolgáltatónak, amely rájön, hogy illegális tartalom válik hozzáférhetővé rajta keresztül – habár nem maga tárolja azt. Talán köteles lenne blokkolni? Ez nyilván idegen az amerikai szólásszabadság-jogtól, de az eddigi bírói gyakorlat fényében talán már ez sem okozna meglepetést.

Ezáltal a CDA tulajdonképpen nem is változtat a szolgáltatók helyzetén: ugyanez lenne a helyzet akkor, ha nem létezne ez a szabály. Az egyetlen különbséget a fentebb idézett „jó szamaritánus” szabály adja, amely szerint a szolgáltató nem veszíti el automatikusan az immunitását azért, mert bizonyos szerkesztési feladatokat is ellátott, például szűrőt üzemeltetett.

3. Kanadai sajátosságok: az értesítés-értesítés rendszere

Első ízben a Kanadai Internetszolgáltatók Szövetségének (CAIP) a Kanadai Lemezipari Szövetséggel (CRIA) kötött megállapodásában jelent meg ez a módszer, amelyet a kanadai törvényhozás is tervezett átvenni a szerzői jogi reform egyik részeként. Amikor a kanadai parlament 2006 novemberében bizalmatlansági indítvány következtében feloszlott, a C–60 jelű törvényjavaslatot átmenetileg – az összes többi társával együtt – felfüggesztették. A szerzői jogi reformokat is tartalmazó komplex törvénymódosítás 2007 őszén várhatóan ismét napirendre kerülhet.¹³

A megegyezés értelmében a CRIA írásban értesíti azt a szolgáltatót, amelynek valamely előfizetője szerzői jogokat sért. A szolgáltató pedig az értesítést továbbítja ügyfelének, valamint küld egy megerősítést a CRIA-nak ennek megtörténtéről. Beszámolók szerint a kooperációs arány 80–90 százalékos, azaz az esetek ilyen hányadában a felhasználó önként szüntette be a jogsértő tevékenységet, és igen kevés esetben volt szükség ismételt panaszra ugyanazon személy ugyanazon tartalma ellen (CAIP Position Paper, 2003). A CAIP terjesztette be a jogalkotásra irányuló javaslatot a kanadai alsóház elé. A törvényjavaslat szerint a formai feltételeknek megfelelő értesítést a szolgáltató egyszerűen továbbítja a felhasználónak. A szolgáltatónak ahhoz is joga van, hogy ezért a szolgáltatásért költségei megtérítését várja, amelyeket hatóságilag maximálnának. Emellett a szolgáltató az értesítés kézhezvételekor köteles rögzíteni és hat hónapig tárolni a felhasználó személyazonosító adatait. Ha ezt a kötelezettségét nem teljesíti, a bíróság által megállapított kártérítést (statutory damages) kellene fizetnie, amelynek összege 5000 és 10 000 kanadai dollár között lehet. Felelősnek csak annyiban található, amennyiben bírói határozat mondja ki egy tartalom jogellenességét, és az erről való tudomásszerzés ellenére sem távolítja el azt.¹⁴

Ez a rendszer kétségkívül alkalmasabb a P2P-tartalmak kezelésére, abból az egyszerű okból, hogy ez esetben semmi sincs, amit a szolgáltató el tudna távolítani, tehát célszerűbb a felhasználó kooperációjára építeni. Ugyanakkor a tárolt tartalmak esetében is alkalmazható.

Pillanatnyilag, jogi szabályozás hiányában ez az önszabályozó magatartás önkéntesen vállalt kötelezettség a szolgáltatók részéről. A tervezett értesítési-értesítési eljárás tiszteletben tartaná a közzétevő jogait, mivel ő maga távolíthatja el a tartalmat. Az a tény, hogy a szolgáltató rögzíti és hat hónapig tárolja a közzétevő személyazonosításra alkalmas adatait, lehetővé teszi, hogy további jogsértések esetén a panasztevő eljárást indíthasson ellene.

Ezen eljárás egyetlen hátránya, hogy relatíve lassú, hiszen a tárolt tartalmat eggyel későbbi állomáson távolítják el, ha pedig a közzétevő nem kooperál, hivatalos eljárásra terelődik az ügy, és csupán bírósági ideiglenes intézkedés keretében lehet a tartalmat eltávolíttatni. Vannak ügycsoportok, amelyek jól tűrik a késlekedést: ilyenek a szerzői jogi esetek, amelyeknél néhány napos eltérésnek minimális a tényleges gazdasági kockázata. Ezzel szemben például bizalmas információ elterjedésének megakadályozása esetén aligha tűrhető egy-kéthetes haladék.

3.1. A kanadai szerzői jogi törvény

A hatályos törvény a „kommunikáció” kifejezés definíciójának megváltoztatása által zárta ki az internetszolgáltatók felelősségét a közvetített tartalomért egy 1997-es módosítás során. A definíció kimondja, hogy a kommunikáció nem foglalja magában a telekommunikációs eszköz útján a nyilvánosság felé történő közvetítést olyan személy által, aki csupán a telekommunikációs eszközt nyújtja egy másik személynek, aki így közvetíti (kommunikálja) a tartalmat. A SOCAN v CAIP-ügyben a kanadai szövetségi fellebbviteli bíróság nyilvánvalóvá tette, hogy a szolgáltatók valóban mentesek a szerzői jogsértésért fennálló felelősség alól, ennek feltétele azonban, hogy ténylegesen nincs tudomásuk a dologról. Egyébiránt az ügy kiváltó oka az volt, hogy a szerzők és a lemezcégek szövetsége (SOCAN) azt kérte, fizessenek az internetszolgáltatók átalánydíjat, amivel kompenzálnák azt, hogy lehetővé teszik a zenei kalózkodást. A szokatlan elképzelés szerencsére nem aratott különösebb sikert: már a szerzői jogi döntőbizottság is úgy találta, hogy a szolgáltatók a törvény értelmében nem közzétevői a tartalomnak, és ez kiterjed az ideiglenes másolatok és a tükrözés esetére is. A SOCAN egyébként abba próbált belekötni, hogy az ideiglenes másolatok készítése nem feltétlenül szükséges a közzétételhez, ahogy a tükrözés sem, ezért nem esik a törvényi kivétel hatálya alá. A bíróság szerint azonban a „szükséges” mindazt magában foglalja, ami az ésszerűség határain belül hasznos és alkalmas a gazdaságos és hatékony működés érdekében. Kimondta, hogy az internetszolgáltató mindaddig védelmet élvez, amíg maga nem bocsátkozik a közzététellel kapcsolatos cselekményekbe, hanem csak közvetítő marad. A közvetítő tulajdonságai között pedig az is szerepel, hogy nincs tényleges tudomása a jogsértő tartalomról, és hogy célszerűtlen lenne az irdatlan mennyiségű internetes tartalom szemmel tartása. Mindazonáltal azt is kimondta, hogy a felelősség valószínűleg feltámad akkor, ha a szolgáltató tevékenysége nem nevezhető tartalomsemlegesnek, például, ha értesítést kap a jogsértő tartalomról, és nem teszi meg a szükséges intézkedéseket. Mivel a tárhelyszolgáltatásra nincs külön szabály, ennek értelmében a jogrendszer általános szabályaiból is következő azon szemlélet vonatkoztatható rá, hogy amennyiben a szolgáltató tudomást szerez a jogellenességről, intézkednie kell, vagy felelőssé tehető – hasonlóan az európai irányelvhez. Ennek értelmében mindaddig, amíg az értesítési-értesítési eljárást törvénybe nem iktatják, és annak teljesítése esetére nem mentesítik a szolgáltatót a felelősség alól, a tárolt tartalomért a szolgáltató továbbra is felelőssé tehető, különösen egyéb, nem szerzői jogi tartalmakkal kapcsolatban.

A kanadai büntető törvénykönyv 2001. évi módosítása a gyermekpornográfiával kapcsolatban külön kötelezettséget ró az internetszolgáltatókra. Bírói döntés esetén a gyermekpornográf tartalmat el kell távolítaniuk, egy másolatát a bíróság számára kézbesíteniük, és a tartalomszolgáltató azonosítására szolgáló információt rendelkezésre kell bocsátaniuk. A bíróság elrendelheti a tartalomszolgáltató értesítését, amennyiben indokoltnak látszik, hogy saját védelmében megjelenjen a bíróságon. Amennyiben a tartalom közzétevője nem azonosítható, vagy tartózkodási helye ismeretlen, illetve ha Kanadán kívül van a lakhelye, akkor a szolgáltató a gyermekpornográf tartalom helyére a bírói idézés szövegét tölti fel, ami mindaddig fenn marad, ameddig a megjelenés határnapja el nem telik. A bíróság döntése alapján véglegesen törölheti a tartalmat. Emellett a kanadai Emberi Jogi Törvény a korábbi, telefonon keresztül történő, gyűlölködő üzenetek továbbítását tiltó szabály hatályát kiterjesztette az internetre is.¹⁵

A telekommunikációról szóló törvény megtiltja az internetszolgáltatóknak, hogy önként blokkolást alkalmazzanak.¹⁶ Erre csak bíróság kötelezheti őket, például népirtásra való felhívás, uszítás stb. miatt: ekkor elrendelheti a tartalom eltávolítását is, vagy ha az nem lehetséges, akkor hozzáférhetetlenné tételét.¹⁷ (Olyan szabály nincs, hogy a tárhelyszolgáltatást sem tagadhatná meg – ez a szerződéskötési szabadságba való beavatkozás lenne). A blokkolás tiltása biztosítja, hogy a felhasználók az internet teljes tartalmához hozzáférhessenek.

Richard Warman emberi jogász a blokkolási tilalom feloldását kérte a hatóságtól. Az ügy előzménye, hogy a kanadai emberi jogi bizottság korábbi tagjaként eljárásokat kezdeményezett a gyűlöletbeszéd-honlapok közzétevői ellen, és ennek következtében számos fenyegetés érte. Arra kérte a kanadai felügyeleti hatóságot, engedélyezze a szolgáltatóknak, hogy – kérésére – dönthessenek úgy, hogy blokkolják a hozzáférést azokhoz a honlapokhoz, amelyek személye ellen irányuló életveszélyes fenyegetéseket tartalmaznak. A hatóság gyakorlatilag kitért a kérés elől azzal, hogy előbb az érdekelt felek, köztük elsősorban a szolgáltatók meghallgatására van szükség (bővebben lásd Bailey, 2003: 59).¹⁸

4. Egy megfelelőbb szabályozás felé

Voltaképpen mi is a felelősségi szabályok célja? Az, hogy a jogsértő tartalommal szemben fel lehessen lépni, tehát részint ne lehessen fedezékből lövöldözni, ha pedig mégis, akkor az ellen lehessen egyszerű elhárító módszereket alkalmazni. Mindezt pedig a véleményszabadság lehető legteljesebb tiszteletben tartásával kellene végezni. Ennek egyik alapelve az lehetne, hogy nem távolítják el az olyan személy tartalmát bírói döntés nélkül, aki nevével és elérhetőségével is vállalja azt.

A jelenleg elterjedt értesítési-eltávolítási eljárás ezzel ellentétes elvet követ: mérlegelés nélkül távolíttatja el a tartalmakat, a bűnösség vélelmét találta fel az ártatlanság vélelme helyett. Ez számos visszaélésre ad okot, és az Egyesült Államokban már széles körű irodalma is van ezen visszaéléseknek (Pollack, 2006; Urban, 2006).¹⁹

Tehát a megfelelő eljárás először megkísérli kideríteni a közzétevő személyazonosságát, hogy ellene fel lehessen lépni – talán önként is eltávolítja a kifogásolt tartalmat. Ha erre nem hajlandó, be lehet őt perelni, és akár ideiglenes intézkedést is lehet kérni a bíróságtól annak érdekében, hogy eltűnjön a nem kívánt közlemény. Lehetnek olyan esetek, amikor még ennyi késlekedés is indokolatlannak tűnik. Ha például egyértelműen gyermekpornográf felvételről van szó, akkor valóban indokolatlannak tűnik az egyezkedés. Amennyiben azonban a jó hírnév megsértése vagy szerzői jogsértés az ügy tárgya, miért ne várhatna néhány napot az ügy elintézése, ha ezért cserébe kevesebb visszaélésszerű joggyakorlás vagy egyszerűen túlkapás történik?

4.1. Web 2.0 és a szolgáltatói felelősség

Napjainkban a P2P problémája kiszélesedett, és általában mint web 2.0-jelenség válik mind jelentősebbé. Az internet tartalmának legnagyobb részét a felhasználók által közzétett tartalom teszi ki. Ennek csak az egyik megjelenési módja a P2P közvetítési mód, az, amikor az egyik felhasználó gépéről az interneten keresztül közvetlenül letölthető valamely tartalom egy másik felhasználó gépére. Így a fájlcsere gyakorlatilag felügyelet nélkül folytatódhat, és azt igen nehéz megakadályozni. A zenék ingyenes terjesztésére azonban az utóbbi fél évtizedben számos egyéb ötletes megoldás is kialakult.

A RadioBlogClub gyakorlatilag a P2P elvét alkalmazva kínál ingyenes számokat: a számok címei a tagok honlapjairól vannak belinkelve. Hasonló elven működött az az ausztrál honlap is, amelyet az UMA v Cooper-esetben marasztalt el az ausztrál bíróság: hiába nem tárolták a zenéket, mivel a honlap a reklámbevételekből profitált – márpedig az ingyen zene fokozott látogatottságot vonzott –, az internetszolgáltató nem mentesülhetett a felelősség alól az amerikai DMCA-vel lényegében azonos ausztrál szabályozás szerint.

A P2P helyett azonban újabb megoldások is teret nyernek. Az üzletág bizonyos szegmensei fokozatosan legálissá is válnak amellett, hogy a felhasználó számára a zenékhez való hozzáférés továbbra is ingyenes marad. A digitális jogkezelés (Digital Rights Management, DRM) rugalmatlansága miatt – úgy tűnik – nem vált közkedveltté. A webrádiók mérsékelt sikere után azonban hódító útjára indult a jukebox, azaz a vurlitzer. A webrádióval szemben ez szerkesztett műsorfolyamban történő zenesugárzás helyett a felhasználóra bízza a számok kiválasztását és elindítását, ráadásul lehetőséget ad a zeneszám megállítására, pörgetésére és kedvenclisták összeállítására. Az azonban közös bennük, hogy egyik sem teszi lehetővé a számok letöltését, habár a hackelés lehetősége természetesen itt is fennáll. A zenéket valós idejű (streaming) letöltés mellett lehet hallgatni, ami a fájlok tárolása nélkül is lehetséges, ha rendelkezésre áll a napjainkra általánossá vált folyamatos, szélessávú kapcsolat.

Úgy tűnik, a lemezcégek készek kiegyezni a vurlitzerekkel és az egyéb zeneletöltő site-okkal, ha megkapják a maguk hasznát. A szerzői jogi kérdések rendezettségéről azonban még korai volna beszélni: e megegyezések megszületése az elmúlt egy-két év eredménye. Tipikus forgatókönyvnek tekinthető, hogy a site üzemelni kezd, majd amikor már kellően népszerű, valamely lemezkiadó beperli. A keresetlevél benyújtását néhány hónappal később megkötött titkos egyezség, majd a per megszüntetése követi. Mivel a site-ok nem az összes lemezcéggel kötnek szerződést, csak néhánnyal, így egyik site sem közli az összes népszerű dalt.

A P2P technológia olyan módon él tovább e formációkban, hogy a felhasználók létrehozhatnak saját fiókot, ahova feltölthetik kedvenc számaikat. Ha annak kiadójával kiegyezett az érintett zeneszolgáltató, akkor mindenki számára hozzáférhetővé válik a zene, ha nem, akkor is hozzáférhető marad az azt eredetileg feltöltő felhasználó részére. Így bárhonnan meghallgathatja, ahol internet van, például az irodájából, illetve nem kell a saját gépén tárolnia azt. Tulajdonképpen a portál hasonlóvá is válhat, mint a fényképtároló portálok, azzal a különbséggel, hogy a zenéket nem a felhasználók készítették, és hogy azok fogyasztási szokásai mások, mint a fotókéi.

A zenefájlok tartós másolását lehetővé tevő portálok között is vannak legálisan működők (YourFreeMusicDownloads, SpiralFrog). Az utóbbi a letöltött zeneszámok érvényességét korlátozza: a felhasználónak legalább havonta el kell látogatnia a honlapra annak érdekében, hogy a zenéit „érvényesítse”, különben azok lejárnak és elvesznek, illetve hat hónap után mindenképpen törlődnek.

A YouTube és a GoogleVideos szintén megegyezést kötött a legnagyobb lemezcégekkel annak érdekében, hogy jogszerűvé váljon a honlapjaikon található szerzői jogilag védett tartalom is. Hiába kötött azonban egyezséget a YouTube a legnagyobb zenecégekkel, a jogosultak száma gyakorlatilag kimeríthetetlen. Az sem zárható ki, hogy olyan jogosult kezdjen pereskedni, aki nem áll a lemezcégekkel szerződésben. Például egy bizonyos Robert Tur perelte be 2007 júniusában a YouTube-ot, mert az általa készített videókat tették közzé. A bíróság előtt arra hivatkozott, hogy a YouTube nem élvezi a DMCA védelmét, mivel reklámokat tesz közzé, ezáltal hasznot húz a jogellenes tartalomból.

A MySpace-nek és a több hasonló közösségi (social networking) site-nak is perekkel kellett szembenéznie, amikor felhasználóik elkezdtek zenéket és videoklipeket feltölteni a profiljaikra, és a MySpace egyezséget is kötött a Universal Music Grouppal (UMG), az egyik legnagyobb nemzetközi zenei kiadóval. Ez sem védte meg attól, hogy egy párizsi bíróság 2007-ben tartalomszolgáltatónak minősítse, és felelősnek találja a jogsértő anyagok közzétételében. Az indokolás szerint speciális online kereteket biztosítva bátorította a felhasználókat a tartalom közzétételére, és ezeknek nyilvánosságot nyújtott, ráadásul hasznot húzott a reklámokból. Egy másik francia bíróság 2006-ban szintén tartalomszolgáltatóként ítélt el egy tárhelyszolgáltatót, mert reklámokat tett közzé a felhasználó honlapján (Tiscali). Ezek az esetek hangsúlyozzák a köztes szolgáltatók speciális helyzetének tisztázására irányuló igényt.

4.2. Köztes internetszolgáltatók

Köztes szolgáltatónak nevezem azokat a tartalomszolgáltatókat, amelyek valójában csupán kereteket kínálnak ahhoz, hogy mások a tartalmaikat közzétehessék. Ilyenek a blogsite-ok fenntartói, az egyetemek, a közösségi site-ok (Iwiw), a zene- és videomegosztó site-ok, amelyeken a közönség által feltöltött zenéket vagy videókat lehet látni (YouTube, AmieStreet). A web 2.0 térhódítása következtében mind elterjedtebb az interneten az ilyen felhasználói tartalom, amelyet nem egyéni portálokon tesznek közzé, hanem valamilyen értelemben közösségi site-okon, így ez a joghézag rendszeresen értelmezési nehézséget okoz. Ezek a szereplők közvetítő szolgáltatást általában nem nyújtanak, ezért klasszikus internetszolgáltatónak sem tekinthetők. Kérdés lehet, hogy definiálhatóak-e tárhelyszolgáltatóként. Elvileg a jogszabályok lehetővé teszik azt az értelmezést, hogy valamely szervezet csak az egyik vagy csak a másik szolgáltatást nyújtsa. Például a magyar elektronikus kereskedelemről szóló törvény szerint közvetítő szolgáltató: „az információs társadalommal összefüggő szolgáltatást nyújtó szolgáltató, amely […] lc) az igénybe vevő által biztosított információt tárolja (tárhelyszolgáltatás); ld) információk megtalálását elősegítő segédeszközöket biztosít az igénybe vevő számára (keresőszolgáltatás)”. Mivel ezek a szájtok általában keresőmotort is üzemeltetnek, indokolt az ld) pontot is figyelembe venni.

Az egyetlen kifogást legfeljebb az információs társadalommal összefüggő szolgáltatás definíciója jelentheti, amely szerint ilyennek minősül az „elektronikus úton, távollevők részére, rendszerint ellenszolgáltatás fejében nyújtott szolgáltatás, amelyhez a szolgáltatás igénybe vevője egyedileg fér hozzá”, amely felsorolásból az „ellenszolgáltatás fejében” kitétel itt nem érvényesül, hiszen ezek a szájtok rendszerint ingyenesek. Az Európai Bíróság joggyakorlata kialakította azt az értelmezést, amely szerint a szolgáltatások ellenszolgáltatás fejében való nyújtása nem zárja ki, hogy nem a szolgáltatás igénybe vevője, hanem harmadik személy fizeti meg az ellenszolgáltatást (Bond van Adverteerders 1988, 2085). Azaz attól még, hogy a felhasználó közvetlenül nem fizet a szolgáltatás igénybevételéért, hanem az általa elviselt reklámok tartják azt el, ellenszolgáltatás fejében nyújtottnak minősül, akárcsak az a kereskedelmi csatorna, amely ugyancsak nem a nézőktől szedi a bevételét, hanem a hirdetőktől.

Tehát feltételezhetjük, hogy az általam „köztesnek” nevezett szolgáltatók a jogszabály alapján tárhelyszolgáltatóknak tekinthetőek, annak ellenére, hogy közelebb állnak a tartalomszolgáltatáshoz, mint a klasszikus internetszolgáltatók. Véleményem szerint mégis indokolt lenne megkülönböztetést alkalmazni köztük.

A megkülönböztetést voltaképpen negatív irányból célszerű megközelíteni: álláspontom szerint a tárhelyszolgáltatók tartalomért való felelősségének jelenlegi szabályozása megfelel a köztes szolgáltatók helyzetének szabályozására, viszont túl szigorú a klasszikus tárhelyszolgáltatókra nézve.

Véleményem szerint a klasszikus szolgáltatóktól nem várható el, hogy különbséget tegyenek jogellenes és jogszerű tartalmak között, legalábbis nem minden típusú jogsértés esetében (kivétel lehet például a gyermekpornográf tartalom). Viszont a tartalom – értesítés után történő – automatikus eltávolítása sem jó megoldás, mert bár mentesíti az internetszolgáltatókat a mérlegelés terhe alól, aránytalan beavatkozást jelent a szólásszabadságba.

A klasszikus internetszolgáltatók az infrastruktúrát szolgáltatják, amely nélkül az internet nem létezhetne. A köztes szolgáltatók más jellegű szolgáltatást nyújtanak: többletértéket nyújtanak azáltal, hogy üzletszerűen bizonyos típusú tartalmak hordozására specializálódnak. Ezek a szereplők valóban hasonlítanak a könyvterjesztőkre, és elvárható tőlük, hogy amennyiben értesülnek egy általuk hordozott tartalom jogellenességéről, eltávolítsák azt. Ha nem tesznek így, joggal tekinthetőek cinkosnak az információ közzétevésében. A kérdést úgy is feltehetjük: felelős-e az ügyfelei magatartásáért egy internetszolgáltató? A válasz álláspontom szerint egyértelmű nem. És egy blogsite? Profiljával, dizájnjával elhelyezi magát a társadalomban, tagjai mintegy közösséget alkotnak. Tehát egy blogsite vagy egy közösségi site valóban felelősnek tekinthető a felhasználói magatartásáért, legalábbis azután, hogy arról tudomást szerzett. Milyen további különbségek vannak köztük, amelyek megalapozhatják ezt az állítást?

1. Egyrészt a köztes szolgáltatók általában egy bizonyos típusú tartalom közzétételére kínálják a szolgáltatásukat, legyen az blog, videó, zene vagy kép, esetleg személyes profil. Egyes típusok ezek közül szinte evidens módon tartalmazhatnak jogszerűtlen tartalmakat.

2. Egyesek a köztes szolgáltatók közül anonim megjelenést biztosítanak a felhasználónak: ilyenek például a zene-, videó- és képfeltöltő site-ok. Másoknál a személy beazonosíthatósága a site alapvető tulajdonsága (közösségi portálok), megint másoknál pedig esetleges, a személy döntésétől függ (blogok). Tehát számos esetben a szolgáltató nem képes az illető személyazonosító adatait átadni igazságszolgáltatás vagy bűnüldözés céljából. A klasszikus internetszolgáltatók többnyire szerződés alapján nyújtják szolgáltatásukat, és a számlázás miatt birtokában vannak ügyfeleik valós személyes adatainak. Tehát a köztes szolgáltatók számára – mivel kiadni nem tudják az ügyfelet – gyakran amúgy is csak a tartalom törlése maradna.

3. Végül a köztes szolgáltatók – ellentétben a klasszikus szolgáltatókkal – nem elengedhetetlen eszközei az internetes kommunikációnak, tehát ha egy felhasználó mindenáron közzé szeretné tenni nézeteit, amelyeket egy köztes szolgáltató száműzött, létesíthet önálló honlapot, ahol már zavartalanul azt ír, amit akar. Ha a honlapot „otthonnak” tekintjük, akkor a köztes szolgáltató által biztosított közeget társadalmi/közösségi térnek, ahova az emberek találkozni járnak. Ezeken a helyeken társadalmilag is szigorúbb viselkedési szabályok érvényesek, mint otthon.

5. Konklúzió

A jelenleg hatályos felelősségi szabályok véleményem szerint túl szigorúak egy klasszikus internetszolgáltató felelősségének szabályozására, viszont éppen megfelelnek a köztes szolgáltatóknak. A klasszikus internetszolgáltatók felelősségének szabályozására pedig a kanadai önszabályozás által bevezetett értesítési-értesítési eljárást tartom az eddig felmerült legjobb megoldásnak. A módszer fontos előnye, hogy alkalmas a P2P tartalommal kapcsolatos problémák rendezésére is. Egyes kivételes elbírálást igénylő ügyekben, mint amilyen a gyermekpornográfia vagy a bizalmas értesülések elterjedésének megakadályozása, kiegészítő szabályokat fogalmazhat meg a jogalkotó, hogy így rendelkezzen az internetszolgáltató azonnali eltávolítási kötelezettségéről. A visszaélés lehetőségének csökkentése érdekében azonban célszerű ezen ügyek körét igen szűken megfogalmazni. Mint a DMCA gyakorlati alkalmazásának példáján láthattuk, a szolgáltató tehetetlen, ha nagy mennyiségű, nyilvánvalóan téves eltávolítási kérelmet kap, mivel nem képes azokat egyenként mérlegelni. A mi esetünkben ilyen visszaélésre alkalmat adó gumiszabállyá válhat a bizalmas értesülések túl tág definíciója is.

Az értesítési-értesítési eljárás megvalósítja azt a célt is, hogy a lehető leggyorsabban összekapcsolja a sérelmet szenvedett és a jogsértő felet, és rájuk bízza jogvitájuk rendezését.

A teljes egészében anonim tartalmak esetében, amelyeknél az internetszolgáltató sem rendelkezik a közzétevő személyes adataival, nincs más lehetőség, mint a tartalom eltávolítása – e téren tehát nem lenne változás.

A kanadai jogszabálytervezet szerint a szolgáltató a felek közötti közvetítő tevékenységéért még költségtérítést is kapna, amelyet jogszabály maximál. A költségek megtérítésének kötelezettsége esetleg visszatartó tényezőként is szolgálhat a szolgáltató túl nagy mennyiségű téves értesítéssel való bombázásával szemben, amennyiben ezt a küldő félnek kell megelőlegeznie.

Irodalom

Bailey, Jane (2003) “Private Regulation and Public Policy: Toward Effective Restriction of Internet Hate Propaganda”, 49 McGill LJ 59

Bayer Judit (2005a) A háló szabadsága. Az internettartalom szabályozásának egyes kérdései a véleményszabadság fényében. Budapest: Új Mandátum Kiadó.

Bayer Judit (2005b) A közélet és a közszereplés fogalmának változásai a webes társadalomban. Vállalati rágalmazás vagy fogyasztói kritika? Médiakutató, ősz.

Canadian Association of Internet Providers (2003) [CAIP Position Paper 2003] Re: “Supporting Culture and Innovation: Report on the Provisions and Operation of the Copyright Act” – Review by the House of Commons Standing Committee on Canadian Heritage Position Paper.

Machado, Leslie Paul (2006) Immunity under §230 of the Communications Decency Act of 1996: a Short Primer, 10, Journal of Internet Law, 3.

Pollack, Malla (2006) Rebalancing section 512 to Protect Fair Users From Herds of Mice – Trempling Elephants, or a Little Due Process is Not Such a Dangerous Thing, 22, Santa Clara Computer & High Tech L J, 547.

Urban, Jennifer M. & Quilter, & Laura (2006) Efficient Process or Chilling Effect? Takedown Notices under section 512 of the Digital Millenium Copyrigh Act, 22, Santa Clara Computer & High Tech L J 621, 688.

Zittrain, Jonathan (2006) A History of Online Gatekeeping, 19, Harvard Journal of Law and Technology, 253.

Felhasznált jogforrások

Austin v Crystaltech Web Hosting (2005) 125 P.3d 389.

Barrett v Rosenthal (2004) 114 Cal. App. 1379.

Blumenthal v Drudge and AOL, Inc (1998) 992 F Supp 44.

Bond van Adverteerders (1988) ECR C-352/85.

Digital Millenium Copyright Act (DMCA) (Amerikai Egyesült Államok szerzői jogi törvénye) 17 U.S.C.A. § 512.

Gentry v eBay, Inc. (2002) 99 Cal. App. 816.

Kenneth M Zeran v America Online, Inc (1997) 129 F 3d 327; (1997) 958 F Supp 1124.

RIAA v Verizon (2003) 240 F Supp 2d.

RIAA v Verizon (2003) 351 F 3d 1229.

Schneider v Amazon.com (2001) 31 P.3d 37.

SOCAN v CAIP (2004) CarswellNat 1919.

Telecommunications Act Canada 1993.

Universal Music Australia Pty Ltd & Ors v Cooper & Ors (2005) (UMA v Cooper, 2005) FCA 972.

Zundel v Her Majesty the Queen, and The Attorney General of Canada, and others [1992] 2 S.C.R. 731.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum