• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2007 tél

Kritika

Egry Gábor:

Ércnél maradandóbb? Fleisz János Az erdélyi magyar sajtó története 1890–1940 című könyvéről

Fleisz János Az erdélyi magyar sajtó története 1890–1940 című könyvéről

Fleisz János, Nagyvárad újkori történetének ismert kutatója arra vállalkozott, hogy – az előszó szerint – a hiánypótlás igényével foglalja össze az erdélyi magyar sajtó történetének fél évszázadát. Azzal a szándékkal tette ezt, hogy munkája időtálló, vagyis hosszú ideig alapmunka legyen az erdélyi magyar történelem kutatói számára. Ez bizony komoly feladat – és talán ezért nem is sikerült a felettébb rövid előszóban ezen kívül más célt kitűzni, legfeljebb közhelyeket puffogtatni. Például azt, hogy: „Az erdélyi sajtó teljes feldolgozására persze egy emberélet munkája is kevés s végeredményben részletes történetét megírni tulajdonképpen lehetetlenség, annyira sok és mozgalmas változást élt át.” Vagy a következőket: „az újságírásnak olyan közvetlen a kapcsolata az emberiség történetével, hogy azt nem is lehet felfogni másként csak, mint az utóbbi szerves része”; „az időszaki sajtó, mint neve is mutatja, időhöz kötött, tehát lényegében már a megjelenő következő számmal elveszti jelentőségét”. Evidenciák ezek, amelyek előadása többnyire az eredetiség, az alapos, komoly új ismereteket hozó kutatómunka hiányát, a puszta kompilációs technikát hivatott elfedni.

Mert Fleisz munkája, bár látszólag strukturált, inkább csak egymás mellé rakott adatokból áll, amelyek között legfeljebb az teremt kapcsolatot, hogy mind magyar nyelvű újságokra vonatkozik. Ráadásul a kötet tudományos korrektségét és használhatóságát jelentős mértékben gyengíti, hogy – amint a szerző írja – a kézirat sok „kaland” után csak a tudományos apparátus lényegében teljes elhagyásával jelenhetett meg. Holott nehéz olyan kiadói szempontot elképzelni, amelynek jegyében a szó szerinti idézetek nagyjából 90 százalékáról nem tudható meg eredeti megjelenési helyük.

Ezzel együtt annyit el kell ismernie a kritikusnak is, hogy a szerző legalább a kötet szerkezetében megpróbált következetes maradni. Tárgyát két korszakra osztja – a választóvonal, kétségtelenül logikusan, 1919 –, a két korszakon belül pedig lényegében ugyanolyan beosztásban tárgyalja. A következő témákat veszi sorra: a társadalmi és a jogi környezet, az erdélyi magyar sajtó helye tágabb összefüggésekben (magyarországi, illetve romániai sajtó, 1919 után az utóbbi mellett összmagyar sajtó), a sajtó jellegzetességei és sajátosságai, az időszaki sajtótermékek típusai, a kisebb települések sajtója, végül hét fontosnak tekintett nagyváros – Arad, Brassó, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Temesvár – sajtójának bemutatása. Ám az már nem világos, miért 1890 munkájának kezdőpontja, amikor a szerző maga sem tudja ezt igazi korszakhatárként kiemelni, ráadásul a belső korszakolás is hevenyészettnek tűnik, és Fleisz nem is veszi a fáradtságot, hogy kísérletet tegyen annak indoklására.

A helyzet tartalmi szempontból sem sokkal jobb. A sajtó történetét „az emberiség történetének szerves részeként” tárgyaló fejezetek elnagyoltak. A sajtójog és főként annak alkalmazása csak felvillan a kötetben, akár a dualizmus koráról, akár a kisebbségi korszakról esik szó. Sőt az utóbbi esetében olyan kellemetlen meglepetések is érhetik az olvasót, hogy a szerző valamelyik lapból idéz egy-egy cikket valamelyik sajtótörvény-tervezet kapcsán, miközben ezekről az olvasó a kötet más helyein semmit sem tudhat meg, tartalmukat az idézetek kapcsán sem említi. (A 155. oldalon Hegedűs Nándor cikkét említi az 1930-as tervezet kapcsán, a 165. oldalon a Temesvári Hírlap vezércikkét az 1926-os tervezet kapcsán.)

Fleisz János a társadalmi beágyazottság érzékeltetésére leginkább a műveltségi statisztikákat használja fel, ezek elemzése azonban nem egyszer felületes vagy felesleges. Sokkal áttekinthetőbb lett volna a megfelelő táblázatok illusztrációként való használata és azok elemzése, mint a szerző által választott módszer, azaz a szövegben történő felsorolás. Ahol pedig összehasonlít, statisztikai értelemben véve jelentéktelen különbségeket hajlamos felnagyítani; így például akkor, amikor az írni-olvasni tudásnak a hét vizsgált városra vonatkozó 1910-es adatait veti össze. Hiába nyilvánvaló, hogy négy esetében (Arad – 69,6 %, Kolozsvár – 69,4 %, Marosvásárhely – 70,5 %, Szatmárnémeti – 70,6 %) valójában nincs értelmezhető különbség, mégis komoly mutatónak tekinti az adatokat. Ráadásul elemzését olykor a saját maga választotta és az előszóban fontos újdonságként beállított földrajzi értelmezési keret is érvényteleníti. Például az 1919 előtti korszakra vonatkozóan is együtt kezelhetőnek tarja a történeti Erdélyt és a Bánság, valamint a Partium ekkor még az ország központja felé orientálódó területeit. Mindezt azonban nem valamiféle tartalmi vagy társadalmi hasonlóság alapján teszi (például azon az alapon, hogy az interetnikus tapasztalatok gazdagsága esetleg mindegyik város sajtójában hangsúlyosan megjelent, és ez összekapcsolhatóvá teszi őket), hanem a két világháború közti korszakkal való egyszerűbb összevethetőség érdekében. Pedig teljesen világos, hogy például a dualizmus kori Kolozsvár szerepét a sajtóhálózatban nem lehet olyan módon értelmezni (55. o.), hogy Aradot, Temesvárt vagy Nagyváradot úgy vizsgáljuk, mintha az ottani sajtó ugyanarra orientálódott volna.

Ezzel szemben egy-egy jól kiválasztott esettanulmány alkalmas lehetett volna arra, hogy megvilágítsa a különböző társadalmi közegben és földrajzi térben működő lapok társadalmi hátterének különbségeit, azok hatását a lap működésére. Ehelyett leginkább szentenciákat kaphatunk, mint például ezt: „a kisebb városok és községek »egyszemélyes« lapjai és a nagyvárosok újságírása között nagy volt a szakadék, mind az előállítás technikai, mind pedig szakmai lehetőségei között” (15. o.). Fleisz nem egyszerűen „elkerüli”, hogy megkísérelje bemutatni és elemezni a sajtó társadalmi funkcióját, hanem megalapozatlan állításokat is tesz. Például – nem minden ellentmondástól mentesen –azt állítja: a századfordulón a politikusok nem szántak különösebb közvélemény-formáló és mozgósító szerepet a sajtónak, noha szerinte pártoktól független információs rendszer sem létezett. Ám kétséges, hogy ez a tétel igaz lehet-e, tekintve, hogy Kossuth Pesti Hírlapja saját eszméinek hatékony szócsöve lett, de legalább azóta, hogy 1841. augusztus 18-án beköszönő vezércikkében Desewffy Aurél a Pesti Hírlap elleni küzdelmet jelölte meg a Világ fő feladatának.

Az ilyen megalapozatlan kijelentések helyett szerencsésebb lett volna a már említett esettanulmányok segítségével bemutatni a lapok olvasótáborát, hatókörüket társadalmi és földrajzi értelemben, a szerkesztőségek társadalmi-politikai-ideológiai kötődéseit, közéleti szerepét, mind 1919 előtt, mind az azt követő időszakban. Hiszen egy-egy jól kiválasztott szerkesztőség tagjait bemutató vagy esetleg egy teljességre törekvő adattár az erdélyi magyar sajtómunkásokról szépen illusztrálhatta volna mindezt. Csak néhány példát említve: a zilahi Bölöni Zoltán a Függetlenségi és 48-as Párt helyi elnöke és emellett 1905 és 1916 között a Független Újság szerkesztője és kiadótulajdonosa; a marosvásárhelyi Fekete Andor ügyvéd nemcsak a Székely Napló szerkesztője, hanem a Független Magyarország és a Pesti Napló riportere is volt, valamint függetlenségi irányultságú városi politikus 1918 előtt; Hirschler József kolozsvári római katolikus egyetemi lelkész, a Marianum alapítója, egyúttal a Providentia nyomda alapítójaként és a Művészeti Szalon című lap szerkesztőjeként kötődött a kisebbségi sajtóhoz; Zakariás János több brassói magyar újság munkatársa egyúttal 1906 és 1910 között országgyűlési képviselő, a Függetlenségi és 48-as Párt tagjaként, sőt ő volt az egyik, aki 1910 márciusában Khuen-Héderváry Károly miniszterelnököt megsebesítette a parlamentben; közeli ismerőse, Szele Béla, a Brassói Lapok többszöri főszerkesztője a két világháború között az Országos Magyar Párt vezetésének tagja. Ilyen és ehhez hasonló adatokból kirajzolódhatna, hogy milyen összefüggések, milyen társadalmi viszonyok határozták meg a sajtó működését. (És így esetleg elkerülhetné a szerző, hogy azt állítsa: Zágoni István, az Országos Függetlenségi és 48-as Párt hivatalos lapjának, az Újságnak 1913–1915 közötti főszerkesztője csak 1920 után vált volna ismertté Kolozsvárott, ahogy Szele Béla is Brassóban – 106. o.)

A szorosabb értelemben vett sajtótörténeti részek használhatósága és tartalma is problematikus. Egyfelől a szerző hajlamos arra, hogy a sajtó általános helyzetét leíró fejezetben előadottakat egy-egy város sajtója kapcsán megismételje. Másfelől a sajtót ezekben az esetekben sem elemzi alaposan, inkább csak felsorolja egyes mennyiségi jellemzőit, és ítéletet mond minőségéről, anélkül, hogy azt tényeken nyugvó összehasonlítással alapozná meg. Nemcsak unalmas, hanem olykor már-már követhetetlen, ahogy a folyó szövegben sorjáznak egy-egy város lapjai, hasábszámmal, rovatszerkezettel, majd egy-egy szó szerinti cikkidézettel.

Legalább ennyire problémás azonban az a kisebbségi és kommunitárius kontextus és ideológiai háttér, amely meghatározza a munka történelemfelfogását. A szerző görcsösen ragaszkodik azokhoz az évtizedes, valódi tartalommal soha meg nem töltött szlogenekhez, amelyek elemzésre nem alkalmasak, pusztán identitásképző funkciójuk van. Például: az erdélyi sajtó az „összmagyar sajtó regionális leágazása” (89. o.); a „széles körben elterjedt kritikus szemlélet” a „tipikusan erdélyi ellenzékiség” következménye (96. o.); az 1920-as évektől megjelenő speciális erdélyi sajtó „lényegében megmaradt a magyar sajtó szerves részének, de mint annak egy regionális változata” (100. o.). Lényegében ez az identitásképző feladat ragadtatja olyan állításokra, hogy 1918 előtt nem volt szokás erdélyi sajtóról vagy irodalomról beszélni, holott K. Lengyel Zsolt vonatkozó tanulmányai (például a 2007-ben megjelent, A kompromisszum keresése című kötetben) elég részletesen bemutatták a proto-transzilvanizmus jelenségét. Ha azonban ez nem lenne elég, akkor talán elég felhívni a figyelmet arra, hogy Vákár P. Artúr gyergyószentmiklósi lapszerkesztő az Erdélyi Szövetség keretében, illetve Ugron Gábor királyi biztos munkatársaként kifejezetten az erdélyi sajtó megszervezésére tett javaslatokat, mivel szerinte a magyarországi újságírás érzéketlen volt a specifikusan erdélyi problémák iránt. (Igaz, az is nehezen érthető, hogy a transzilvanizmust Kós Károly 1930-ban (!) alapozta volna meg, noha nemcsak a Kiáltó Szó jóval korábbi (1921), hanem az ideológia is 1918 előttre nyúlik vissza; például Szele Béla egy 1910. márciusi vezércikkében Bethlen István (!) eszméit nevezi szó szerint transzilvanzmusnak.) Ez a tipikusan erdélyi magyar kisebbségi nézőpont, az összetartozás görcsös kimutatása a különösség egyidejű, hasonlóan görcsös hangsúlyozásával meghatározza az egész munka értékítéletét is.

Az ezzel szorosan összefüggő kommunitárius szemlélet már abban is megragadható, hogy Fleisz arról beszél: egyes városok indítják meg lapjaikat. Választott mottói mindegyike azt illusztrálja, hogy a sajtó maga a nemzet, és feladata annak szolgálata. Értékelései is leginkább a nemzethez kötődnek, ezzel esetenként teljesen elmosva az egyéb, professzionális és szoros értelemben vett sajtótörténeti kritériumokat. Így aztán hiába bármilyen kritikus megállapítás, hiába a szerző által is jelzett problémák, a végeredmény minden esetben az, hogy az adott város, térség sajtója fontos és lényeges volt. Ennek a megközelítésnek az abszurditását jól érzékelteti a következő passzus, amelyhez hasonlót még tucatjával találni a kötetben:

„Egészében véve tehát sajátos szerepe és szelleme által az erdélyi magyar sajtó kielégítő képet mutat, még ha találunk is benne hiányosságokat, kiküszöbölhető hibákat, de végeredményben valósággal történelmi szerepet vállalt. Bár a sajtó nemzetmentő szerepe túlzás, az mégis tagadhatatlan, hogy aktívan szerepet vállalt a magyarság érdekeinek megvédésben, és a nemzeti identitás megtartásában” (110. o.).

Fleisz János munkája összességében adatok problematikus színvonalú gyűjteménye, amelyben sokszor egymás mellé nem illő elemek kerülnek egymás mellé (esetenként kellő szerkesztés nélkül). A mű stílusa redundáns; a gyakori jelzőhalmozás alapján akár azt is gondolhatnánk, hogy a szerzőt leginkább a terjedelem duzzasztása vezette – és akár azt is, hogy a kéziratot nem szerkesztették meg alaposan. A kötet legjobban használható és tartalmas része a függelékbe került adathalmaz (lapok címei, szerkesztői, megjelenési helyei és statisztikák laptípusokról, írni-olvasni tudásról, értelmiségiek arányáról stb.). Ha a szerző ezt az anyagot kibővítette volna, és minuciózus kutatómunkával elkészítette volna a kisebbségi korszak teljes sajtójának adattárát (példaként szolgálhatott volna számára Kuszálik Péter műve az 1940 és 1989 közti korszakra vonatkozóan), és ahhoz készített volna egy alapos, viszont a lényeges összefüggéseket bemutató, a sajtó társadalmi beágyazottságát vizsgáló, hangsúlyosan összehasonlító bevezető tanulmányt, akkor sokkal közelebb került volna témája történeti megértéshez. Nem utolsó sorban pedig az elérni szándékozott „örökkévalósághoz” is. (Fleisz János: Az erdélyi magyar sajtó története 1890–1940. Pécs: Pannónia Könyvek, 2005, 240 lap, 2800 Ft.)